 Karakter: Rupantaramu/Sura
Megjegyzés: (Alieth-nek)
- Sura, Sura! - integet Moör, magához hívva. Épp egy fa ágán szunyókáltam édesfüvet rágcsálva, szóval remélem, jó oka van zargatni, különben kénytelen leszek halálra dögönyözni bosszúból. Nagyot nyújtózok, majd lustán leereszkedek elegánsan huppanva.
- Mi történt, hogy olyan sürgősen kell vele zaklatni? Épp sziesztáznék...
Ugyan, Sura - legyint rám. -, te mindig sziesztázol.
- Nem is igaz, szoktam enni is - vágok sértődött fintort, de aztán elvigyorodok megadó "igaz, igaz" kuncogása hallatán.
- Komolyra fordítva a szót - teszi hátamra a tenyerét, terelgetőn indítva meg. - Illë hívat. Nem tudom, mit szeretne pontosan, de kissé gondterhelt volt egy emberkövet látogatása után, s jó tíz perc gondolkodás után elküldött érted.
- Hmm... - emberek, mi? A kiegészítő információ elgondolkodtat. Mi dolga lehetett itt bármilyen követnek azon kívül, hogy a letelepülésünkért cserébe fizetendő esedékes adót újra és újra beszedje. Belevakarok a fülembe. Ez kíváncsi tanácstalanságom legegyérteműbb jele.
Ennek ellenére komótosan bandukolva érkezünk meg a főnök lakhelyéhez. A takaros lakot fából alakították, nem klasszikus ház, mint amilyet az emberek készítenek, sokkal inkább hasonlít valami fura növénytársulás kuszaságához, amelyen utazó már nem vállalkozik átkelni. Belül persze egészen más, főleg mert sok mindent kezdünk átvenni szövetségeseink szokásaiból.
Be már egyedül lépek, tiszteletteljesen fogadva el a házigazda kézfogását, pördülve egyet jobbra, egyet balra.
- Hívattál, Illë - vágok is bele a rituális "varázsmentesítő" köszöntés után.
- Ülj le, Sura - ez már rosszul kezdődik. Eleget teszek a kérésnek, s a földre telepedek törökülésben. Annyira ismerem már az öreget, hogy tudjam, addig úgysem kezd bele, amíg nem teljesítem kérését. Követi a példám, és velem szemközt helyezkedik el, hogy komolyan pillanthasson egészen közelről rám.
- Szeretném, ha képviselnéd a mumusokat a királynő próbáján.
- Tessék? - meresztek nagy szemet.
- Jól értetted - bólint komolyan, nincs szivatás. - Nincs különösebb elvárás, nem baj, ha nem jársz sikerrel. El sem küldenék senkit, hisz a mumusokhoz nem illik, hogy előbújjanak az árnyékból, az meg végképp nem, hogy egyenesen a rivaldafénybe sétáljanak piperkőcen. De burkolt figyelmeztetésben részesült népünk, amiért egy képviselőt se állítottunk ki eddig.
- Jó, ezt mind értem, bár gőgös felfuvalkodottságnak érzem az emberek részéről. De miért én?
- Te vagy a legalkalmasabb természetű bizalmasom - mikor is lettünk mi olyan nagy bizalmasok? - Másrészt... - habozik, olyan témát fog felhozni, ami nekem valamilyen formán nem fog tetszeni, érzem. - A királynőnket sárkánykirálynőnek is nevezik...
- Ne is mondd tovább! - tényleg nem tetszik, ilyen blód indokot! Még ha ez a kultúránkban elvileg nyomós érv, akkor is!... Felsóhajtok. Mert akármilyen nemtörődöm is vagyok, és akármennyire tagadom, kíváncsiságom felébredt, s a mellkasomon feszülő ábra viszketni kezd. - Rendben. Eleget teszek a kérésednek. Szerintem holnapután ilyenkor már itthon is leszek.
- Hálás vagyok, Sura - könnyebbül meg Illë elmosolyodva.
* * *
Utazni nyűg. Mi ez a tömeg? Hát az álságos mumusszekrényét neki!
Harmadszor kelek fel a porból, mert fellökött valaki. Értem, hogy nem vagyok égimeszelő, de bőven elérem a tinik magasságát!
Lenyelem a mérgem leporolva magam, s továbbindulnék, mikor megakad a tekintetem egy plakáton. Végre! Mennyit kell keresni ezért a nyomi kis információért!
A hirdetményhez sétálok. Egy kocsma falán terpeszkedik, szerintem ezért élhette túl eddig. Az ide tévedőket jobban érdekli a bent mért ital, mint uralkodónk keze.
Alig kezdem böngészni azonban, mikor egy már spicces - legalábbis alkoholtól bűzlő -, egyébként egész helyes lány áll meg mellettem. Kicsit lealázó, hogy még ő is magasabb nálam. S azt akarják a hatalmasságok, hogy mumusok is küzdjenek a királynő kezéért. Hát a hóna alá vág, és maximum alvós játéknak cipel az ágyba...
- Csak nem jelentkezni akarsz, vakarcs? - kérdezi a bicskanyitogatón engem méregető lány felröhögve bántón.
- Csak de - felelem félvállról.
- Ez az évszázad vicce! - bök belém, majd felkacag azon, hogy már ettől hátratántorodok.
- Örülök, hogy szórakoztat az elképzelés. Nem mintha nyerni mennék.
Nevetése elnémul, mintha keresztbe vágtam volna.
- Csak nem valami kifogásod támadt a "nyereményt" illetően?
- Kifogásom épp nincs, talán egy: nem ismerem a csajt. Na jó, kettő, az ismeretség hiányán túl király sem túlzottan szeretnék lenni. Elég perverz elképzelés. Szerintem max nyakláncnak hordhatnám a koronát. Milyen szívás lenne - nevetünk közösen a képen, de tetőzöm szerintem roppant szellemesen terelve vissza a beszélgetést komolyabb vizekre. - Igaz, úgy jobban kifejezné, milyen igazi uralkodónak lenni.
- Igen? Miért? - érdeklődik, bár valami azt sugallja, csak tőlem akarja hallani azt, amit már helyesen sejt.
- Mert úgy olyan, mint egy nyakörv, melynek barátságtalanul hegyes, vágós része a pofájába mered, kifejezve, hogy ő tulajdonképp népe luxusrabszolgája, aki ha nem végzi jól a dolgát, bizony megszívja.
- Hmm, valóban szemléletes. Ha olyan a korona, mint amilyennek te képzeled.
- Ez mondjuk igaz - gondolkodom el a lehetőségen. - Tetszel nekem, nem iszunk meg közösen valamit? Félek, a termetem miatt egyedül nem szolgálnának ki. - Nagyon, nagyon sajnálatra méltó fejet vágok.
- Egye fene, de meghívsz valamire - adja be a derekát kis "gondolkodás" (röhögés) után.
Az ügyletet hamar lebonyolítjuk, hogy a pulthoz telepedjünk.
- Aztán - húz bele a piájába elég férfiasan. -, miért jöttél próbára tenni magad, ha nem is akarsz nyerni?
- Muszájból. A főnökünk követve utasítást kapott arra, hogy illenék nekünk is képviseltetni magunk a kérők között. Ez nagyjából azt jelenti az én olvasatomban, hogy húzzatok küzdeni, amíg nem találunk valakit, aki elég rátermett, mert nagy szégyen lenne, ha elfogynának a sárkánykirálynő kérői. Amúgy ha nagyon akarnám, szerintem tudnék nyerni.
- Úúú, valóban? - érdeklődése gúnyos. - Miért nem próbálkozol akkor komolyan?
- Már mondtam - felelem egyszerűen. - Nem veszek el senkit ismeretlenül, diplomáciai zűrzavart meg főleg nem szeretnék.
Csak magamban teszem hozzá, hogy a mumusokhoz amúgy sem illik a feltűnősködés.
- Szerintem meg csak jár a szád, és ilyen hülye indokkal bújsz ki, mert így hantázhatsz bármit, mert úgyis "hagyod magad" - az utolsó két szónál még a kezeivel is mutatja a macskakörmöt, annyira csepeg az iróniától.
Egy pillanatig csak összébb szűkítem két szemem, így méregetem, végül magam elé pillantva jelentem ki meggyőződéssel: - Nincs lehetetlen, senki sem legyőzhetetlen, nekem sikerülne.
- Lárifári két nagy hiszi a piszivel - gügyög, mintha kisgyerekhez beszélne.
- Most fel akarsz bosszantani, hogy hülyeséget csináljak? - fakadok ki.
- Akár. Bár egyszerűen csak szarba se veszem olyannak a szavát, aki fél seggel ül csak a lovon. Ha férfi vagy, nem pofázol vagy bizonyítasz.
Kezd felbosszantani.
- Tudod, mit? Már csak azért is megmutatom, hogy nem a levegőbe beszélek! - a férfiasságom ne kérdőjelezze már meg senki, még akkor se, ha ilyen formás mellű fehérnép!
- Ezt megszeghetetlen ígéretnek veszem - kacérkodik, de csak keményen visszaszúrok.
- Majd sírsz még, hogy milyen jó pasit csapott le a kezedről a királynő!
* * *
Rosszkedvű másnapossággal kelek, s legszívesebben a falnak verném azt a hülye fejem. Hogy hagyhattam, hogy így csőbe húzzon az a boszorka? Az adott szavam viszont gúzsba köt. Mert nem alacsonyítom magam odáig, hogy ne tartsam meg.
A fogadó jellegtelen, épp csak egy ággyal, asztallal, s két székkel berendezett szobájának még semmilyenebb plafonját bámulom, önkéntelenül is végigsimítva fedetlen mellkasomon ott, ahol a sárkány mintája égett a bőrömbe születésemkor. Lehet, tényleg ezt a sorsot jelöli nekem? Azért fordult ilyen hülyén a sors kereke?
Ha tovább gondolkodom, belesajdul a fejem! Sura, ne legyél már pont olyan szentimentális gyök, mint a fajtádbéliek!
Lustán felkelek, rendelve mosdóvizet s egy adag kiadós reggelit. Az egyetlen lehetőségem, hogy a királynő nem nagyon kíván házasodni, talán elmismásolhatom a dolgot. Hogy kikaphatok? Nem hiszem. Defenzív mágiám pont arra való, hogy helyzeti előnyhöz juttasson. Hogy veszítenék már?
* * *
Tegnapi hetykeségemnek nyoma sincs, mikor jegyzékbe vesznek. Kíváncsi lennék azért, a mai adagból hányan vannak itt kényszerből, nyereségvágyból, és hányan valamiféle képzelt szerelemtől hajtva. A társaság elég színes. Feszélyező mumusként zsebcirkálni a páncélos és bőrvértes figurák között.
- Sura, lépjen elő, a mai viadalt külön kérésre Ön kezdi - bukkan elő a kavalkádból egy katona. Megilletődötten lépek elé. Persze nem nézne le, pedig csak másfél fejjel magasabb, így megint óbégatni kezd, mire jelzésértékűen a pofája elé emelem a kezem.
- Ohh, bocsánat - pislog le rám, aminek hála kitör az általános derültség. Csak én nem vagyok tőle boldog.
- Válassz fegyvert, és vonulj az arénába - utasít.
- De nem is én jelentkeztem elsőnek, hogyhogy előre vettek felsőbb utasításra - meredek rá még mindig nem tudva hova tenni az események alakulását.
- Nem számít, így rendelkezett az úrnő. Netán van valami kifogásod? - vágja a fejemnek durván a választ. De nem érek rá a szívemre venni, még inkább összezavarodom, hogy sötét gyanú ébredjen bennem. Ó, szóval erről fúj a szél! Az a tegnapi némber a királynő valami szolgálója lehetett, azért a nagy heccelési és fogadási kedv!
Elszánt dac ül ki az arcomra, még ha nem is vagyok száz százalékig biztos a dolgomban, akkor is felbosszant ez az apró arcátlanság. Na majd visszaszúrok neki még ezért!
Fegyvernek egy tőrt választok, nekem már majdnem kard, és még kényelmesen elbírom. Mondjuk amennyit értek hozzá, akár fegyvertelenül vagy egy bunkósbottal is mehetnék... Felkuncogok. Fel kellett volna strófolnom a fogadásunk tétjét ezzel a plusz infóval. Tuti még nagyobb hantásnak tartott volna, és még magabiztosabban licitál.
Merthogy egy újabb közös ivászatban egyeztünk ki, s az fizet, aki megnyerte a fogadást.
Míg ezen pörgök, végigérek az udvarszerű, nyitott folyosón, s a kapun belépve megdermedek, annyi torok ordít fel egyszerre extázisban. He? Ilyen komoly nézőközönség van?! Úrrá lesz rajtam a lámpaláz. Kicsinek és jelentéktelennek érzem magam, s pánikolva húzom még inkább az arcomba a kapucnim. Hogy... Hogy a fenébe fogok tudni ilyen mocsok zajban koncentrálni?! Különben is, mi a fenét keres egy mumus a "színpad" kellős közepén?
Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy felmérem a terepet. Egyszerű homokos aréna, semmi giccs, ha jól tippelek, hétköznapi állapotban gyakorlótérként szolgálhat a palota őrsége számára. Most sincs sok dísz, épp csak körben emelvényeken ülőhelyek százai, szemben másik kapu. Valamivel díszesebb, mint amelyiken én léptem be, ennek oka következtetésem szerint, hogy az már a palota belsőbb részeiből nyílik, onnan előkelőbb valaki lép be mindig. Most sincs ez másképp, kürtszó jelzi az ellenfél, a sárkánykirálynőként nevezett uralkodónk érkeztét.
Igyekszem még nem sértő hetykeséggel és még pont nem nyilvánvaló bénasággal lógatni a föld felé a tőröm, kényelmes, várakozó testtartással. A kapu kinyílik, s az egyébként szintén nem hatalmas királynőnk, tulajdonképp egy egyszerű lány, belép. Messzebbről is kellemesnek tűnik az alakja, de ahogy közeledik, olyan érzés tör rám, mintha ismernem kellene. Ez az érzés megy át totális ledöbbenésbe, ahogy arca is jól láthatóvá válik.
- Eeeeeh? - adok hangot megdöbbenésemnek, s ugyanazzal a gúnyossággal nevet fel, mint tegnap.
- Így illik köszöntened az úrnőd? - érdeklődik fölényesen, mire elmosolyodom.
- Jogos, jogos - bólogatok, majd közel lépek. - Engedje meg, úrnőm, hogy népem szokásai szerint köszöntsem a legnagyobb tisztelettel - biccentek.
Elfogadja szándékom, legalábbis int, így leszúrom a tőrt a földbe, majd leemelem a fejemről a kapucnim, majd megfogom a kezét, s megemelem, hogy kétszer átforduljak karja alatt, a saját tengelyem körül megfordulva. Zúgolódás támad a közönség soraiban, ahogy mindig, most is ironikus tiszteletlenségként értékelik a gesztust. Engem viszont még az is hidegen hagy, ő mit gondol, nemhogy a közönség soraiban ülők.
Attól függetlenül, hogy tudatlanok, nem érheti őket nagyobb megtiszteltetés, mint hogy láthatják egy mumus fedetlen arcát.
A gesztust befejezve visszateszem a fejemre a kapucnit, elől jól az arcomba húzva, elrejtve tekintetem.
Reakciójából ítélve már hozzá lehet szokva a fura köszöntésekhez, mert biccentve lép hátrébb, hogy a feltételezhető párbajfelügyelő máris felszólíthasson, készüljünk fel a küzdelemre.
- A párbaj azután indul, hogy kézjelzéssel engedélyt adok, s akkor ér véget, ha valaki a fegyverét eldobva feladja, vagy olyan sérülést szerez, amely miatt képtelen folytatni a párbajt - ismerteti az egyszerű szabályokat.
- Mindketten készen állnak? - kérdezi még.
A tőr már a kezemben, s a kérdésre a szívem is megkeményítem ígéretemből fakadó elszántságom páncéljával. - Igen! - zengem az ő határozott válasza után. A felügyelőnk int, s megkezdődik a párbajunk.
Felocsúdni sincs nagyon időm, máris előttem terem, s habozás nélkül csap le karcsú kardjával, alig tudok ellépni. Voltaképp az orrom előtt suhan el a penge, s csak valami csodának köszönhetem, hogy sikerül reflexből az oldalirányúvá váló vágása elé emelni a pengém, hogy az fennakadjon rajta. Egyszerre lépünk távolabb, méregetve egymást.
Azt kell mondjam, komoly szarban a haza!...
Nem, nem igazi élet-halál küzdelem, annak egészen más az atmoszférája, de ez most kifejezett szerencsém. Míg én egyáltalán nem értek a fegyverekhez, ő határozottan. Ráadásul magasabb, még a karjai is hosszabbak, ahogy a rendes kard is a kezében. Nekem meg van egy nevetséges defenzív mágiám, amit nem tudom, be fogok-e tudni vetni ennyi ember előtt. Tényleg átgondolatlanul volt nagy a hülye pofám...
Újra nekilendül, s igyekszem eltáncolni előle, igazából legszívesebben hátra arcot vágnék, és futnék, ahogy a lábam bírja, de mind a két kapu zárva, így esélyem sem lenne, hiszen körbe-körbe sem lehet szaladgálni a végtelenségig, az csak a mesékben működik. Ismét csak magam elé emelem a tőrt, még a szemem is lehunyom, s olyan ütés éri a pengémet, hogy hátratántorodom, és seggre is huppanok tőle.
Felpillantok, ahogy fölém lép, markom erősen rászorít a tőrömre, de nem támad, helyette gúnyosan megtámasztja a vállán a kardját: - Mi van, nyámnyila, tegnap még nagy volt a szád, hogy simán legyőznél!
A szívem vadul dobog, de érzem, hogy ez az én pillanatom. Felnézek rá, előbújva a hajam és a kapucni árnyékából, hogy tekintetünk összekapcsolódjon. A pillanat műve, elég, hogy tekintetünk egybefonódik, s mágiám életbe lép. A tömeg megszűnik körülöttünk, nem létezik számomra, csak a félelemtől vadul dörömbölő szívem és ő, akitől meg kell magam védenem ösztönösen is.
Tekintete megváltozik, először értetlen lesz, majd megfeledkezve magáról, vonásai ellágyulnak. Fogalmam sincs, minek lát, de ahogy mindig, most is teljesen ellazul áldozatom, s arcára angyalian szép mosoly ül enyhe pírral, miközben a kardot tartó kezét leengedi. Ez az perc, amelyben cselekednem kell. Egy jól irányzott mozdulattal lendítem a tőrömet, s a fegyvere viszonylag messzire repül. A varázs megtörik, hiszen a pillantásunk is megtört, de az előnyöm elég volt arra, hogy lefegyverezzem, és a nyakának szegezzem a fegyvert elégedett, és végre fölényes mosollyal.
- Azt hiszem, én nyertem, hiszen vagy megadod magad, vagy olyan sérülést okozok, bár utóbbit nem szeretném.
Tekintete összeszűkül.
- Ez... ez így... - tiltakozna, de a párbajmester a döbbenet feldolgoztával kérdőn, de kijelenti.
- A küzdelem véget ért...
Mosolyom azonban hirtelen olvad le, ahogy ráeszmélek, ez mit jelent.
- Nem! Nem győztem! Izé... Döntetlen! Én is feladom! - dobom el a tőrt, amivel újabbat csavarok a közönség néma döbbenetén, remélve, hogy így talán megúszhatom azt a gebaszt, amit a nyakamba borítottam "ügyesen".
|
