Kint ülök, a kertünkben egy fa alatt a szellõ fújdogál néha belekapva a hajamba. Mosolygok és nézem a csodálatos napot és a virágokat. Nincs is jobb mikor kint ül az ember a természet lágy ölén. Lehunyom, szemeimet majd elgondolkodom azon, amit nem rég hallottam. A klán egyre jobban fogyatkozik és már mindenfajta vérkeveredés elõfordult. Új emberben kell párra lelnie valakinek vagy egy klán egyesítés. Aggasztó a tudat, hogy nem lehet mit tenni a klán érdekében csak egy megállapodást köttetni. Léptekre leszek, figyelmes mire arra fordulok. Atyám közeledik felém, amin felettébb meglepõdöm, ilyenkor általában az erdõket járja, esetleg testvéreimet tanítja. Elkezdenék felállni mire, leint és letelepedik mellém. Gondterhelt az arca, ami következtében nagyon rossz sejtésem kezd lenni.

- Atyám mi a baj? Nagyon gondterheltnek tûnsz. – kérdezem, aggódva mire rám néz. Mintha bûntudatos lenne, a hideg végigfut a gerincemen.

- Leányom beszélnem kell veled egy nagyon fontos ügyben. Tudom nem fog tetszeni, amit mondok, de hallgass végig. Mint gondolom, hallottad a klán bajban van. Fogyatkozunk és vérfrissítés valamint klán összeolvasztásra lenne szükség. Írtam a szomszédos klán vezetõjének hogy meglátogatjuk az ügy érdekében. Ehhez viszont te is kellesz hisz érdekházasság segítségével tudnánk összeolvasztani a klánokat. – mikor befejezi, teljesen lesápadok. Érdekházasság és hol van a szerelemrõl való szentbeszédek. Összepréselem ajkaimat és fejet hajtok elõtte.

- Ahogy atyám kívánja. – suttogom és felállok. Meghajolok apám elõtt és elindulnék, be mikor újra megszólal. Hangja szomorú és megtört. Tudom, fáj, neki akkor én mit mondjak?

- Amint visszaír, utazunk. Ne menj, messzire kérlek. – sóhajtok és bólintok.

- Ne aggódj, nem fogok megszökni, ha erre gondoltál.  Tudom mi a kötelességem és nem fogok megfutamodni elõle. – mondom nyomatékosan.

Mielõtt válaszolhatna, átváltozom madárrá és felrepülök a háztetõre. Atyám szavai járnak a fejemben meg kell menteni a klánt. Ehhez pedig kényszer házasság szükséges, ha tetszik nekem, ha nem. A szerelemrõl szõtt álmaim szertefoszlottak akár egy buborék. Ezen hogy miért nem lepõdöm, meg magam sem tudom, lehet lelkem mélyén mindig is érzetem. Visszaváltozom, emberi alakomban hajamba belekap, a szél mire lehunyom szemeimet. Felnézek a tiszta égboltra olyan akár egy vihar elõtti csend. Igazán érdekes ez az egész helyzet hajt a kíváncsiság, de dühös vagyok édesapámra. Hátra nézek, látom, ahogy a komornyik kivisz, hozzá a levelet gondolom megjött a válasz a klán vezértõl.  Nem hiszem, hogy ínyére lenne egy kényszerházasság hisz akárkit megkaphat. Vagy akár az ujja közé csavarhatja a fél klánt. Elhúzom számat és felhúzom térdeimet. Újra feltámad kicsit a szél, ami jólesik, ahogy végigsimít arcomon. Ajkaimra mosoly kúszik, ettõl az érzéstõl mintha szárnyalnék.  Hangokra leszek, figyelmes mire hátrafordulok és látom, ahogy édesapám feláll. Összevonom, szemöldökömet majd felállok én is. Újra átváltozok madárrá és leszállok, atyám elé emberré változom. Mellem alatt összefonom a karomat és kérdõn nézek rá. Felsóhajt, majd halványan rá mosolyog, mire úgy látom jó hírt kapott, ami nekem egyáltalán nem az.

- Visszaírt a szomszédos klán vezér. Szívesen lát minket holnap reggel elindulunk. – mondja határozottan, de kedvesen mire felsóhajtva bólintok. Más választásom úgy sem lehetne úgy is megkerestetne szerintem.

- Értem akkor megyek és kikészítetem, a ruhámat ne reggel kelljen kapkodni, mint általában. – felnézek, az égboltra lassan leereszkedik a nap. Gyönyörû és fenséges látvány. – Jó éjt atyám. – arcon puszilom, mire elmosolyodik, és én pedig bemegyek a kastélyba.

http://img09.aprod.hu/images_aprodhu/21668073_1_1000x700_nagyon-elegans-fekete-feher-szinu-noi-ruha-5500ft-egyeb-telepules.jpg). Nem is tudom, hogy sikerült pont a kedvencemet kikapni. Mosolyogva elterítem a szobámban található kanapéra. Kiveszem fekete magas sarkúmat és felszusszanok. Gyorsan megyek a fürdõbe és lezuhanyozok, majd ágyba bújok hála az égnek hamar el is alszom. Reggel az elsõ napsugarak és madarak csicsergése ébreszt. Nyújtózok egy hatalmasat, de amint eszembe ötlik, mire készülünk, máris lehervad a mosoly arcomról. Kimászom, az ágyból megyek, lemosom testemet, hogy tiszta és illatos legyen. Kisétálva megfésülöm, hajamat végül magamra veszem a ruhát és a cipõt. Hiába vagyunk, erdei faj attól függetlenül a ruhahordásunk újkori bár én sokszor jobban preferálom a régi ruhákat. Lesétálva találom magamat szemben édesapámmal, aki rám mosolyog.

- Jó reggelt Nally. – puszil, arcomra mire félénken rá mosolygok. – Tökéletesen választottál és nagyon örülök, hogy nem festetted ki magadat így természetesen vagy csodaszép. – mondja atyai szeretettel, amitõl még a jéghegy is megolvad.

- Jó reggelt atyám. Köszönöm szépen mond, mikor indulunk vagy pont idõben jöttem le? – nézek, rá kérdõn mire bólint.

- Most megyünk, gyere kincsem. – mosolyog, rám mire megölelem és elindulunk ki. Besegít, a hintóba mire beülök õ pedig követ engem. Elindulunk, majd apámra pillantok.

- Mond, hogy akarod rá venni, hogy egyesítsük a két klánt és még érdekházasságba is belemenjen?  - nézek rá nyíltan és hátradõlök. Biztos majd a nõi varázsomat akarja felhozni példának.

- Igazából megírtam neki mindent. Azt mondta, hogy érdekelné a dolog, de ahhoz találkozni kell és személyesen megbeszélni mindent. Végül is csak szemügyre fog venni, hogy milyen vagy gondolom ez lesz a mérvadó.  – magyarázza, mire unottan kinézek az ablakon. Briliáns elgondolás nem mondom.

- Értem nézd már el is értük a határt gondolom, onnan pedig az õ kastélyuk már nem messze van. – gondolkodom hangosan félig meddig. Hallom apám egyetértõ morranását majd felsóhajtok.

Valóban igazam lett nem kellett sok idõ maximum félóra hogy elérjük a kastélyt. Igazán szép épület mikor édesapám kisegít, a kocsiból felpillantok, a lépcsõ tetejére ahol egy férfialak indul meg felénk. Magas tõlem jóval magasabb a teste izmos még így is látszik. Haja barna vállig érõ lassan mosolyra húzódnak ajkai és látom, ahogy végigmér engem. Na, mibe fogadjunk, hogy ez a férfiú a klán vezére?

- Örülök, hogy épségben megérkeztetek. A nevem Gion Kwestan üdvözöllek a terültemen benneteket. – mosolyog és bingó nem meg mondtam, hogy õ lesz a befutó? – Gondolom, te van Nallywel a szépséged igazán elbûvölõ akár csak a neved. – meghajlom, mire pukedli félét produkálok.

- Igazán köszönöm. – mondom szûkszavúan mire apám hol rám, hol pedig a klán vezérére pillant. Remélem, nem forgat még valamit a fejében, mert én máris hazamegyek.

Lassan döcögött a vén csotrogány, hamarosan kocsit kéne cserélnem. A Gondolataim szabadon szárnyaltak. Messze voltam a nagyvárosi zûrzavartól. Kevés autóval találkoztam, emberek sem nyüzsögtek az utcákon.

Elzárva volt a ház, messze mindentõl. Hatalmas téglafalai, az égig nyújtózkodtak. Melegség és béke sugárzott az épület minden szegletébõl.

Elõkotortam farzsebembõl, kulcsaim. Mielõtt elindultam, megkaptam õket, arra az esetre, ha zárva lenne az ajtó.

Lenyomtam a kilincset, és hálát adtam annak, akinek eszébe jutottak a kulcsok. Óvatosan nyitottam ki a tölgyfamonstrumot. Bedugtam a fejem, de nem láttam semmit és senkit. Minden egyes léptemnél, halkan recsegett a parketta.

Hatalmas volt a beltér. Az ablakok a padlótól egészen a mennyezetig nyúltak, bár a fény nem igazán tudott beszûrõdni, a kertben álló hatalmas fáktól. Néhány napsugárnak sikerült áthatolnia a buja növényzeten.  Azok megtörtek a konyhában lévõ néhány mázas vázán és az edények oldalán.

Rövid bámészkodás után rájöttem, hogy nekem dolgom is van. Vigyáznom kell az alanyra. Meg kell védenem önmagától,a külvilágtól – és persze a külvilágot is tõle. Felszínesen körbekémleltem a földszinten. A nappali, a konyha, az, ebédlõ; minden üres volt. Csak az öreg bútorok pihentek fáradtan jól megszokott helyükön.

Elindultam felfelé a lépcsõn. De megtorpantam, mikor észrevettem egy rejtett ajtót. Visszafordultam és oda is benéztem.

Hatalmas szoba volt. Gyönyörû, világos. A fény beáramlott üvegkupoláján. A fal mellet festõállványok helyezkedtek el sorban. Mindegyiken egy-egy festmény. Néhol a falon is lógott pár. Közelebb mentem hozzájuk. Egyértelmûen ugyanaz az ember alkothatta õket. Hasonlóak voltak az ecsetvonások és a színvilág. Pasztellszínek jellemezték õket. Elsõsorban csendéletek voltak. Portrét és egyéb, embereket ábrázoló mûveket alig találtam. Amiket pedig találtam ugyan azt az idõs férfit ábrázolták. De az arcát sosem festették meg. Általában háttal ált, vagy ült.

180°-os fordulatot tettem tengelyem körül és letérdeltem az ágy mellé. Lassan lehajoltam és megpillantottam egy fiatal fiúcskát. Ott kuporgott rémült szemekkel, magzati pózban fekve.

- Mondd csak, mit keresel idelent? –Próbáltam nagyon barátságos lenni. Nem akartam még jobban megijeszteni.

Nem válaszolt csak bámult. Nem vagyok benne biztos, de olyan volt, mintha a szemembe nézne. A szemüveg sokszor megtéveszt ebben.
- Nem kuksolhatsz itt ítéletnapig. - próbáltam hatni rám nem túl sok sikerrel.
Konokul összeszorította ajkait. és elkezdett írni egy fehér táblácskára. Tényleg… Mondták, hogy így kommunikál. Mikor végzett az arca elé emelte, hogy elbírjam olvasni. „Menj el!”
- Nem. – Bemásztam mellé az ágy alá. Nem maradhat ott, így hátha rá tudom az együttmûködésre.
Amire kényelmesen elhelyezkedhettem volna, õ kicsusszant az ágy mások oldalán és kirohant a szobából. Hallottam ahogy lefelé robog a lépcsõn. Majd nesztelenebb léptekkel haladt végig a földszinten. Aztán semmi. Megint elbújt valahová. Remek. Kezdhetem elõröl az egészet.
Újabb fél órán keresgélés után ismét ráakadtam. Ezúttal akonyhaszekrényben kucorgott.

-      „Ide nem tudsz bemászni.” - mutatta fel a fehér táblát.
- Életed végéig bujkálni fogsz elõlem? – Kérdeztem, miközben leültem egy székre.

-      „Csak amíg el nem mész...”

-      Hát, van egy rossz hírem. –elég sokáig itt leszek még. – Talán a kelleténél kicsit cinikusabb hangnemet ütöttem meg, mivel magára húzta a szekrényajtót. Hagytam, had ücsörögjön még ott egy kicsit. Elõbb vagy utóbb úgy is megunja. Ha nem, akkor meg kicsalogatom valahogy.

Körülnéztem még egyszer a földszinten. Hatalmas volt a ház. Ötször, de lehet, hogy hatszor is nagyobb, mint a belvárosi lakásom.

A nappaliból nyílt egy üvegajtó ki a kertre. Nem volt túl nagy terület, de minden négyzetcentijét kihasználták. Fák és bokrok sorakoztak egymás hegyén-hátán. A füvet egy ideje biztos nem nyírták már le. Ráfért volna egy kis tatarozás, de összességében elfogadható állapotban volt.

Ránéztem a karórámra. Fél nyolc. Lassan enni kéne valamit.

Arra gondoltam összedobok egy kis rántottát. Az tápláló és nem lehet vele túl nagyot hibázni. Remélhetõleg õ is szereti. Ha nem, marad a szendvics. Ha van itt egyáltalán kenyér… Elkezdtem készülõdni, kerestem  az edényeket, de nem igazán találtam õket. Eszembe jutott, hogy a fiú biztos, tudja hol vannak. A szekrény elé battyogtam és leguggoltam. Úgy nyitottam ki az ajtót. Elkerekedett szemekkel nézet.

-      Megtudnád mondani, hol találok egy serpenyõt? – Nem reagált semmit, nem kezdett írogatni. Csak egy gyors mozdulattal odanyújtott egyet, ami valahol a lába mellet lehetett. – Köszönöm. Tojásrántottát csinálok. Remélem szereted.

-      „Nem. Menj el!” – Ismét csak ellenkezett. Nagyon nem akart együttmûködni… Viszont most nem csukta magára az ajtót. Kikukucskált és figyelte mit csinálok. Ezt már én sikerként fogtam fel. Na még ha arra is rá tudnám venni valahogy, hogy egyen a rántottából… Akkor száz százalékig meg leszek elégedve vele és magammal is.

Elkészültem. Megterítettem két személyre az asztalt. Leültem és vártam, hogy elõbújjon rejtekérõl. De egyre csak kérette magát. Nagyon szemezett az egyik tányérral, de nem volt hajlandó megmoccanni.

-      Gyere ki. Kész a vacsora. – Karommal a szemközti székre mutattam, hogy foglaljon helyet. – Megcsóválta fejét. – De muszáj lesz enned valamit. – Elgondolkodtam. – És ha nem kéne kijönnöd? Ott, a szekrényben is megeheted. – Elkezdett írogatni.

-      Figyelj, neked is jobb lenne, ha nem lennél ennyire ellenséges. Nem kívánom, hogy kedvelj, de legalább próbálj elférni tõlem. Én nem fogom feladni. Nem foglak egyedül hagyni. – Próbáltam hatni rá. Talán használt valamennyire, mert még egy kis könyörgés után elfogadta az ételt. Nem ült az asztalhoz és nem is evett túl sokat. De egyenlõre megelégszem ennyivel is.

-      Hogy szólíthatlak? – Kérdeztem tõle mosogatás közben.

-      „Voice” – Mutatta fel a táblácskát.

-      Voice… Érdekes név. – Megtöröltem a kezem nadrágomban. – Engem Adamnek hívnak. – Kezet nyújtottam neki.