Homlokom összeráncolom, amikor Samantha drága pajtása nézelõdik éppen. Hát jó, mozizzon, távolban nem zavar senkit...
Valamikor rájön a kicsi leányzó is, hogy ez se nem érdekes, se nem hatásos, így lábát megvetve emel a feje fölé tûzcsóvákat. Na, a fogócska nem tetszik, helyette bújócskázik a kisasszony. Fejemet a falba verem. De legalább ennyit tud. Falat emelni nem a legmegterhelõbb, de lassíthat bárkit, elmenekülni eltud, ha már annyira nagyon ügyes a közelharcnak nevezet hadonászásában.
Két oldalról támad következõleg, lángoló sárkányféléket küld felém, majd õ maga is átugrik az idézett falán. Igazán nem erõltetem meg magam. Ha õ is falakkal akar bújócskázni, akkor bújócskázunk.
Valahogy az megy, amire számítottam. Õ támad, a lehetõ legsatnyább módszereit csillogtatva, én pedig szépen el is oltom a kis fényét. Túl lassú, ráadásul még figyelmetlen is. Én megmondtam neki. Nem vagyok se a barátja, se senkije, nem nézem el neki a figyelmetlenséget. Teljesen kreatívan dobok felé ismét egy pár jégcsapot, ami miatt huppan is a földre. Nem ücsörgünk. Ha leül, akkor ott is marad, de így járt.
Lábaitól kezdve, felfelé haladva, csípõig fagyasztom a talajhoz.

- Hé ez nem ér! – hisztérikázik. Ráadásul feleslegesen. Van két darab, használható kezecskéje, produkáljon valamit. Lehetõség meg van adva, hogy szabaduljon.

- De ér! Ha ki tudod szabadítani magad, akkor tanítalak, ha nem, akkor már itt sem vagyok.

- Szemét vagy! – ordít rám. A szemét nem a legszebb jelzõ, tessék használni a hulladékot, vagy egyéb, finomabb formáit. Szemeit lehunyva erõlködik, próbálkozik, de a látottak alapján hibába minden. Két percet várok, nem többet, de semmi használhatót nem képes felmutatni. Bolond vagyok, hogy ebbe belementem. Nem képes használhatóan használni a képességeit, csak szabadon gyújtogatni, mint valami piromániás kislány.
Nem is nézem tovább, szavaimhoz hûen sarkon fordulok. Gyenge, használhatatlan, ránézve tényleg nem vagyok képes eldönteni, hogyan maradhatott egyáltalán életben. Jó, talán erre használhatóak az úgynevezett barátai, de így is csak õket hátráltatja... Tiszteletbeli kolonc.
Köré teremtett jegem robbanva adja meg magát Samantha látványos szenvedésének, apróbb szilánkok repülnek szerteszét. Óh, hát kijött? Hmm, ezt vajon hova írhatnám fel?

- Meg van benned a kellõ erõ, de ahhoz hogy erõs legyél, nem szabad elfojtanod. - fordulok felé teljes alakomban. Lassan talpra áll, és amint ezt megtette, megosztja velem stratégiám tisztaságáról szóló, senkit nem érdeklõ véleményét.

- Lehet, de máshogy nem tanultad volna ezt meg - Mocsok húzás, vagy sem, de akkor is eredményes. - Holnap reggel ne aludj el, mert akkor jaj lesz neked. - mosolyom lassan már grimasz, már elõre unom az összes napot, amit ezzel kell töltenem, remélem valamit fejlõdik is majd.
Útjaink elválnak egymástól, ezer örömmel tûnök el a szobám rejtekében.

...oOoOo...

Végtelenül gyorsan telik az idõ. Észre sem vettem, hogy ennyire elszaladt. Tenyeremben csillogó jégvirágot egy mozdulattal tüntetem el, majd felülök az ágyamban.
Kielemeztem a legapróbb részletekig Samantha méltán híres teljesítményét. Azon kívül, hogy alig tud valamit, nem igazán állapíthatok meg. Tûzgolyóval dobálózni az tud, mint egy retardált, de ezzel nem sokat ér.
Éhségérzetem az továbbra is van, életkedvem kimenni pedig fordítottan arányos vele.
A végére már csak azon kapom magam, hogy az ajtón kívül állok. Gyõzött az éhség, keresek valami apróságot, és hibernálom magam...
A konyha üres, tökéletes. Egy almát elszedek a kosárból, aztán megfordulok. Hát, ha üres is volt a helyiség, akkor most már két személy lopja belõle a levegõt. Peter, hátát az ajtónak vetve mosolyog magának. Hûû, de jó a kedve valakinek.

- Láttam az edzést reggel - kezd bele mondandójába, elmerengve.

- Jó neked - válaszolom, elindulva az ajtó felé. Komolyan, miért érdekelne engem, hogy ki, mikor, mit és hol lát. Ossza meg mással, mondjuk az ajtófélfával, õt biztosan jobban érdekli, mint engem.

- Nem hittem volna, hogy segítesz neki - hangja negédes, legszívesebben nagy ívben elkerülném, de befoglalta az ajtót.

- Én sem - nézek arcára, majd lábára, hátha megérti a célzást, és elenged. De nem, bõszen, teljesen ráérõsen csacsogni kezd. Lapos pillantásokkal nézem, az almát törölgetve szép fényesre.

- Miért segítesz neki? - igazán nem értem, miért vigyorog rám, minta valami közeli barátok lennénk. Kérdésére csak megvonom a vállam. Nem tudom, utálom az életképtelen képzõdményeket, kérdezzen kettõt...

- Miért nem állod inkább a leányzó ajtaját? - szûkítem résnyire szemeimet. Leesik neki is a lap, és kiállva enged utamra. Na, köszönöm. Elindulva harapok egyet a gyümölcsbõl, ami roppanva adja meg magát fogaimnak.

- Õ elment - lassú léptekkel sétálok el az ajtómig, Peter meg követ. Ha még valami mondandója van, akkor bökje ki, ne csak somfordáljon mellettem.

- Nem érdekel, hogy hova? - ajtómat kinyitva állok meg a küszöbön, felé fordulva húzom mosolyra az ajkaimat. Milyen okos ma itt mindenki, ezt már tényleg fel kell írnom valahova.

- Eltaláltad - zárom rá orrára az ajtót, befagyasztva a zárat is. Én tökéletesen megvagyok mindenki társasága nélkül. Meg vagyok gyõzõdve arról is, hogy mindenki megvan az én társaságom nélkül is. Ágyam megsüpped súlyom alatt, alkaromat párnának használva pusztítom el az almám maradékát, míg nem csak a csutka marad.

A hely varázsa fokozatosan halványul, körbenéztem, elemeztem mi-merre található, tökéletesen feltérképeztem környezetem, ami azt eredményezi, tényleg nem tévedek el, még a szobámban sem, de így elvesztettem az összes lehetõséget, ami nyújtott egy kis szórakozási lehetõséget.
Késõ délután van, körbevesz a csend, a nyugalom. Szememet lecsukva hallgatom a lépteket az ajtó elõtt, a kilincs zörgését, a csalódott sóhajt, majd egy tompa koppanást, és megint léptek. Hogy ezek miért foglalkoznak a jelenlétemmel ennyit. Igazán hagyhatnának engem éhen halni is, nem sértõdném meg, van nekem két kezem és lábam, ha kell valami, akkor elmegyek érte.


Tényleg gyorsan megy az idõ, de azt hiszem, ezt már elégszer hangoztattam. Ezen felül ismét látogatóm van. És a látványos manõvertõl már tudom, hogy ki is keres. Élvezettel olvasztja fel a zárat, pedig lehetne annyira tapintatos, hogy tudja, nyilván azért van zárva, mert nem akarom, hogy zavarjanak. Még ezt is én neveljem belé? Nyomjam fejbe egy etikett könyvel netalántán?

- Ethan? - nyit be Samantha, fehér fejét benyomva az ajtó mögül. Igen, így hívnak...

- Én - igen, valóban erre a névre hallgatok. Arcáról nem tudom kifürkészni zavarosnak tûnõ gondolatait, én nem gondolatolvasó vagyok. Ha mondani akar valamit, akkor kezdjen bele, ne pedig ácsorogjon némán.

- Beszélhetnék? - kezd bele egy hosszabb csend után.

- Megint bejöttél a szobámba, engedély nélkül, de ha kitessékellek is, akkor is ontod a szót... - mondom a tényt. Laposakat pislog rám, ne nézzen így, én csak ismertettem vele a helyzetet. Néha úgy kérdez, hogy fejben õ már eldöntötte a választ. Szemeimet forgatva adom meg neki az engedélyt, ha csak erre vár. Ne húzza az idõmet. - Mond.

- Elmentem egy látóhoz - zárja be maga mögött az ajtót. Megtisztelem annyival, hogy nem fetrengve hallgatom végig a meséjét, kezemben megtámasztom fejemet. Igen, értem, hát ez aztán...

- Csodás.

Folytatja is, vagy csak ennyit akart velem közölni?

- Ha nem érdekel, nem mondom el - vágja keresztbe karjait, sértõdött arcát látva elengedek egy sóhajt. Miért ilyen fárasztó. Mondja, vagy menjen. És nem én döntöm el, mikor mond el nekem bármit is, ha egyáltalán el akar mondani valamit.

- A te döntésed, mit osztasz meg velem és mit nem - ismertetem vele is a jogait. Hosszú percegik nem mond semmit, csak némán mered rám, ahogy én is némán fixírozom arca izmainak rándulását, ujjai apró motoszkálását.
Kezd fogyni a türelmem. Mikor óhajtja elmondani, amit akart? Ha meggondolta magát, akkor mehet isten hírével.

- Tudod... - kezd bele ismét, kissé zavartan. - Volt az álmom.

Tudom melyikrõl beszél. Gondolom, ami tényleg csak egy álom, ami nem áll messze az igazságtól. Nem nagy dolog, árulások elõfordulhatnak, ugyanúgy, mint az, hogy megölöm õt. Nincs ebben semmi meglepõ, csak egy álom. De nem értem a lényeget, mert nem fejezi be. Miért ilyen nehéz szülés neki egy-egy mondat? Pedig reggel egészen folyékonyan jöttek a szitok szavak.

- És? - sürgetem meg.

- Lehetséges, hogy meg fog történni.

Mielõtt bármit is tehetnék Ethan elrángat onnan.

- Te is hallottad –Sziszegem dühösen. Nem hagyom hogy bántsák Petert.  

- Akkor sem teszünk semmit – Feleli higgadtan, teljesen ledöbbenek. Mi az hogy nem csinálunk semmit. Nem ez nem hagyhatom. Lépések szûrõdnek bentrõl, már nyitom a számat hogy ellenkezek vele. De Ethan csak csendre int és int hogy menjek elõre. Kérdõn pillantok vissza, az ajtóhoz osont és a zárral szöszöl valamit.  

- Mit csináltál? – Egy pillanatra el szál a haragom és lepetten nézek rá. Õ válasz helyett megragadja a karom és húzni kezd a folyosón.   

- Kettesben hagytam õket – Von vállat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Te pedig, kis forrófejû madárkám, próbálj meg nem szólni errõl senkinek. 

- De hogy...?

- Uralom a jeget, nincs szükségem senki tanítására. Neked viszont olyan kisugárzásod van amibõl ha figyelek hamar rájöhettem volna, mi vagy. 

- Ethan – Elkeseredve nézek rá. Nem elég, hogy Petert meg akarják ölni még õ is rájött, hogy mi vagyok. Remélem nem fogja elkotyogni senkinek. De mégis miért nem akar szólni Peternek? 

- Ne aggódj, nem fogjuk annyiba hagyni. De most még nem teszünk semmit. 

- Hogy lehetsz ennyire nyugodt? – Nézek rá kérdõn.

- Hogy lehetsz ennyire nyugtalan? – Elmosolyodva fordul felém. Jogos a kérdés de mindig ilyen voltam. Talán a természetembõl adódóan vagyok ilyen. A tûzet uralom ennek köszönhetõen elégé forrófejû, és lobbanékony vagyok. Ethan viszont meg sem rezdül, alig lehet valami érzelmet leolvasni róla. Lehet, hogy õ is az ereje miatt ilyen. 

- Ismerem Petert, a barátom. Õk pedig ellene szervezkednek, bántani akarják. – Akkor sem hagyom annyiban.

- De nem fogják, mert nem hagyjuk. Értsd meg végre, hogy nem hagyjuk annyiban. Csak egy kis idõ kell, amíg megtudunk minden fontos kis információt. Ez nem vesz igénybe túl sok idõt, de cserében hallgatnunk kell. Senkinek ne mondj egy szót sem! Ugyanúgy viselkedj mint eddig, mintha semmi sem történt volna. Megértetted? -Morcosan nézek rá, nem tetszik, nagyon nem tetszik. Csak bólintok válasz képen. Meglepetésemre az állam alá nyúl és úgy emeli fel a fejem hogy rá nézek. 

- Megértetted? – Kérdezi újra.

- Igen, meg – Morcosan nézek rá, õ pedig csak biccent és tovább megy. Követem egészen a fõ folyosóig. – Ethan figyelj én is szeretnélek valamire megkérni. – Lepetten néz rám. – Este ígérem elmondok mindent, de addig kérlek az erõmrõl ne beszélj senkinek. – Sokáig némán néz rám, aztán végül felsóhajt és bólint. Halványan elmosolyodok.

- Köszönöm. – Hálásan nézek rá majd mielõtt bármit is kérdezhetne egy másik folyóson eltûnök. Lassan sétálok, ki kel szelõztetnem a fejemet. Miért, miért akarják bántani Petert? Graynek is õ segített.

Mikor ki érek a nap még melegen süt, van még jó pár órám estig. Legalább ki tudom találni mit fogok majd mondani Ethanek. Sejthetem volna hogy rá jön, de hát most már mindegy.

Lassan sétálok, az egyik virágbolt ellõt megállok, kis gondolkozás után be megyek és veszek három szálat. A város északi irányába indulok, régen ezen a környéken laktak az olyanok mint mi. Az olyanok akik mások voltak. Ma már egy kísértett városra hasonlít. Lerombolt vagy leéget épületek romjai. A csend ami itt van, teljesen rátelepedik az embere. Nyomasztó és hátborzongató. Aztán végül megállok, elszenesedet romok. Ennyi maradt a házunkból. Peter hozott el ide jóval késõbb, õ csinálta a fejfát is megemlékezés képen. Leteszem a kereszt elé a három rózsát. A legroszab talán az hogy azt az éjszakát nem tudom elfelejteni, de minden mást ami elõtte volt elfelejtettem. Talán egyszer vissza térnek az emlékeim, és rájövök a szüleim mért nem mondták el elõbb, hogy mekkora erõm van….

Már be esteledik amikor vissza érek, Ethant az étkezõben találom meg szerencsére egyedül van. A hûtõhöz megyek kiveszem a csokis sütét meg egy bögre tejet is töltök magamnak és leülök vele szembe.

- Merre boklásztál? – Néz rám.

- Bejöttél a szobámba, a jeget valahogy el kellet tüntetned. Mellesleg meg olyan kisugárzásod is elég sokat is elárul. De gondolom a többiek nem tudnak róla...

- Nem, és szeretném ha még egy darabig nem is tudnák meg. – Kérdõn pillant rám mire felsóhajtok. – Tudod nem mindig tudtam, hogy ilyen erõm van. Kiskoromba jöttem rá, egy éjjel ránk törték az ajtót, anyukámat és a nõvéremet elvitték apámat pedig a szemel láttára lõtték fejbe. Engem is elakartak vinni, de akkor a kandaloból elõcsaptak a lángok. Felgyújtottam a saját házunkat…- Hajtom le a fejem, a hangom keserû. – Azt gondoltam talán ha nem használom akkor elfelejtem a múltamat és nem kell szembe néznem vele. Tudom, hogy elõbb utóbb el kell majd mondanom Peternek, de még nem szeretném. És kérlek ne mond el neki te se. – Nézek fel a fiúra, mintha kicsit lepetten nézne rám. Jó pár percig hallgat és csak figyel.

- Egy feltétellel…- Szólal meg végül. – Megtanulod rendesen uralni az erõdet. Ne vágj ilyen képet! Nem tudod uralni! Hogy a franca védted meg eddig magad? – Szemrehányóan nézek rá.

- Valamennyire tudom uralni, de egyébként a közel harcban jobb vagyok. – Mondom közben megeszek egy sütit. Persze látszik hogy nem hisz nekem. – Jó rendben van, gyakorlok. – Sóhajtok fel, beadva a derekamat. Elégedetten bólint, erre csak kiöltöm rá a nyelvemet. Megeszek még egy sütit megiszom a maradék tejemet, aztán elpakolok. Õ is fel áll lassan elindulunk kifele.

- Akkor holnap hajnalba van kedved gyakorolni velem? – Kérdezem meg tõle.

- Áhhh kell a segítségem? – Elmosolyodik. – Rendben van segítek. Akkor reggel a pályán. – int aztán a szobájába megy. Én is a szobámba megyek, elmegyek lezuhanyozni aztán bedõlök az ágyba.

Egy hatalmas kör alakú teremben állok. A teteje üvegbõl készült kupola ahonnan beáramlik a fény. A falak fehérek az ablakoknál vörös függönyök vannak. Füst és vér szaga terjeng a levegõbe, mint egy sötét köd elárasztja a levegõt. A terem lassan megváltozik, a falak vértõl és koromtól mocskosak. A függönyök lángolnak. A padlón holtestek hevernek. Petert pillantom meg ahogy Grayel harcol. Kiáltani akarok de egy hang se jön ki a torkomon. Gray egy pillanattal késõbb Peter mellkasába nyúl és kitép a szívem. Remgeve állok, teszek egy lépést amikor éles fájdalom hasit a mellkasomba, erõtlenül pillantok le. Egy jég szilánk. Ahogy belém fúródik, úgy el is tûnik. Összecsuklok, utoljára még egy magas alakot pillantok meg aki felettem áll.

-Ethan….

Hirtelen ébredek fel a kopogásra. Jó pár pillanatig csak ülök, a képek még mindig villognak elõttem. Még egyszer koppoknak, lassan fel kellek és az ajtóhoz megyek. Kinyitom.

- Ethan…Sajnálom, mindjárt felöltözök és mehetünk.

- Hé mi a baj? Úgy nézel mint aki kísértetet láttál.

- Mindjárt….- Motyogom becsukom az ajtót, egy laza nadrágot veszek fel, a kinyúlt pólót amit pizsinek használok egy top cseréli fel. Halkan ki sétálok majd a fiúra nézek.

- Na elmondod mi a gond? – Néz rám kérdõn miközben elindultunk kifelé. Jó sokáig hallgatok aztán végül is kibököm.

A tûz ropog a kandallóban, nézem, ahogy a lángok kígyózva táncolnak. Érzem a melleget, kicsit közelebb akarok menni de apa elhúz és az ölébe vesz. Mosolyogva felnézek rá. Dörömbölnek az ajtónkon, meg se várják, hogy anya kinyissa, két fekete alak betöri. Apa letesz, a nõvéremre parancsol, hogy menjünk fel. Sahra megfogja a kezem, elkezd felrángatni, de én nem akarok menni. Még két fekete alak jelenik meg, anyát megbilincselik, sír, könyörög hogy engedjék el. Apa rátámad az egyik fekete alakra, dulakodnak, de a földre kerül. Az alak rá szegezi a pisztolyt és habozás nélkül fejbe lövi majd még kétszer rá lõ. Mindent beborít a vér, Sahraval megdermedve állunk a lépcsõ alján. Kitépem magam Sahara karjából és apa testéhez rohanok, ébrezgetem, beszélek hozzá, de csak üveges tekintettel a plafont bámulja. Egy másik alak Sahrat ragadja meg és ki viszi, amelyik apát lelõtte felém nyúl de elkezdek hátrálni egészen a kandallóig. Melegség vesz körbe, két hatalmas lángnyelv csap ki. Kígyó alakot formál és az alak köré tekeredik. Az üvölt és a társai segítségit kéri de a másik kígyó álja útjukat. Érzem azt a bûzt, amit az éget hús áraszt magából, remegve térdre rogyok és zokogok. A lángok tovább terjednek, már a bútorok is égnek és elérték apa testét is.   

-       Apaaaa…- Hirtelen ülök fel az ágyban, beletelik pár pillanat mire rájövök hogy az egész csak álom. A szoba másik felére sanditok ahol Tia alszik. Szerencsére nem ébredt fel. Én viszont fel kellek és halkan a fürdõbe megyek. A testem még mindig remeg, teljesen kivert a víz. Miért jönnek elõ ezek? Miért most? Régebben is voltak rémálmok, de nem ennyi és nem ilyenek. Levetkõzõk beállok a zuhany alá és megnyitom a hideg csapot. Ha nem teszek valamit, egyszer arra fogok felébredni hagy felgyújtottam az egész kócerájt. Akármennyire is nem akarom elmondani Peternek hogy, van erõm ha ez így folytatódik beszélnem kell vele. Mély levegõt veszek, lehunyom a szemem. A hidegvíz valamennyire megnyugtat, megtörölközök, felöltözök és kisétálok. Nincs mozgás, nem csodálom ilyenkor, aki még teheti alszik. Kilépek a folyósóra és a konyhába megyek, fõzök magamnak egy bögre csokit és a hûtõben turkálok egy kicsit. Meg is van az eredménye, találok egy tányér sütit. Letelepszek az egyik asztalhoz a csoki és a süti kíséretében. Ahogy vissza gondolok az álomra megborzongok. Semmi másra nem emlékszem gyerekoromból csak arra az estére, de a rémálmok miatt azt sem tudom elfelejteni.

-       Szóval te vagy a süti csóró. – Az ajtó fele nézek, Peter mosolyog rám. Tölt magának egy bögre tejet és leül velem szembe. – Mikor jöttél meg?

-       Még az este, már elmentél aludni ezért nem akartalak felébreszteni. – Belekortyolok a csokiba, fogok egy sütit és elkezdem eszegetni.

-       És akkor miért is ücsörögsz itt kint?

-       Rémálmom volt. – Vallom be végül.

-       Apád halála? – Némán bólintok. – És nem tudtál vissza aludni ezért csokiba meg sütibe folytód a bánatodat. – Akaratlanul is elmosolyodok. Peter olyan nekem mint a második apám. – Sam te nem tehetsz arról ami történt. Látod, hogy másokkal is mit mûvelnek. A sors akarta, hogy te életben maradj aznap és hogy most itt legyél.

-       Tudom, de mikor végre lezárnám magamban ezek az álmok újra felszakítják a sebeket.

-       Sam soha nem fogod tudni elfelejteni azt, ami történt. A múlton már nem tudsz, de a jövõn még lehet változtatni. – Hálásan nézek rá. Nem tudom, hogy csinálja, de mindig tudja mit kell mondania hogy jóban érezem magam.

-       Köszönöm. – Mosolyogva iszom meg a csokim maradékát.

-       Menj sétál egyet, lassan reggel lesz ilyenkor még csendesek az utcák. – Bólintok, elöblítem a bögrém, csórok még két sütit a tányérról.

-       Majd jövök. – Szólok még vissza Peternek aztán elindulok az egyik kijárat felé. Nem akarom, hogy a riasztó bekapcsoljon így kénytelen vagyok a raktáron keresztül verekedni magam. Felsétálok a lépcsõn az elhagyatott házba, kilesek az ablakon, sehol senki. Kinyitom az ajtót és kilépek az utcára, kicsit még hideg van így összébb húzom magamon a pulcsit. Nem szerettem a hideget, talán az erõmbõl adódóan. A havat is utálóm, mi abba a jó, hogy egy hideg nedves labdával dobálják egymást az emberek. Pedig akármennyire nem szeretném pár hét és itt a tél.

 Ahogy kiérek a térre megpillantok egy  kislányt pillantok meg akit egy két méteres gorilla el akar kapni. A kislány indákat idéz ami egy kis ideig fel fogja a gorillát. Miért nem lep meg, hogy már fényes nappal is megtámadják az olyanokat mint mi. Gondolkodás nélkül rohanok oda, a kislányt félre lököm.

-       Szaladj, fuss már. – Nagy kék szemeivel riadtan néz rám, aztán futásnak ered. A gorilla meg kihasználja figyelmetlenségemet. Elkapja a karom és kicsavarja. Gyilkos tekintettel nézek rá, a bõröm elkezd felmelegedni, de ekkor valami, vagyis inkább valaki eltereli a fickó figyelmét. A kórházból egy srác sétál ki, egy alak nem igazán értem miért érdekli. Hacsak nem érzékeli azokat akiknek erejük van…A srácra nézek, neki is lenne ereje? A fickó megáll, a szemei kidüllednek és a torkához kap. A srác felemeli a kezét és a fickó felé lendíti. Legnagyobb döbbenetemre tûhegyes jégcsapok fúródnak bele. Térdre roskadok, remegni kezdek. Iszonyú érzés fog el, mintha egy jeges kéz végig kapaszkodna a gerincemen. Az agyam és a tekintetem is elködösül, csak hangfoszlányokat érzékelek. Talán olyan 10 perc múlva kezdek megint felfogni dolgokat abból ami körülöttem zajlik. Felnézek, a srác a karjaiban tart és úgy megyünk az egyik irányba. Észre vehette, hogy mocorgok mert megáll és segít talpra állnom.

-       Köszönöm. – Felnézek rá, ami egybõl feltûnik a halványlila haja, egy két tincs az arcába lóg félig eltakarva a szemeit. Soha életembe nem láttam még ilyen szürke színû szemet, teljesen megbabonáznak. Erõt kell vennem magamon hogy, elfordítsam a tekintetem.  

-       Szívesen. – Feleli ridegen aztán mint aki jól végezte dolgát tovább megy.

-       Helyedben nem mennék arra, ott állomásoznak a begyûjtök. Se perc alatt elfognak. – Meg áll, és rám néz, de nem mond semmit. Szóval õ egy amolyan nem beszélek senkivel típus. Szép pont egy ilyen alakkal kellet összefutnom. – Gyere mutatok egy helyet ahol biztonságba leszel!

-       Miért kéne veled mennem?

-       Azért barátom, mert a kis akciódat minden bizonnyal felvették a tér kamerák. – Bökök a falra mert ott is van egy. – Az egész város tele van ilyenekkel, könnyedén be tudnak azonosítani. – Megvonja a vállát, tovább megy vagy menne, elkapom a karját és az egyik félhomályos sikátorba rántom. Mielõtt még lecseszne, a szájára teszem a kezét. Lépések hallatszanak, egy csapat begyûjtõ halad el mellettünk. Ha észrevesznek minket, végünk van. Pár pillanatig még várok a lépések halkulnak, óvatosan kilesek. A tér fele mennek, pech akkor más úton kell haza menni.

-       Gyere jobb, ha nem maradunk itt. – Megfogom a karját, és elindulok a sikátor vége felé. Ha jól emlékszem itt is le lehet jutni a csatornába, csak hát kérdéses hogy milyen állapotban van a járat. Ahogy elérjük a végét körbe nézek majd az egyik nagy fémlaphoz lépek. Félre tolom majd a lyukat nézem mögötte. Kicsiz kockázatos olyan járatokban mászkálni amire nem emlékszik az ember. A elöntötte a víz megfulladhatunk, vagy akár ránk is omolhat az egész. Ennek ellenére leugrok, száraz talajra érkezek. Ez megnyugtat.

-       Gyere le! – Szólok föl a fiúnak, valamit dünnyög, de végül is leugrik õ is. – Maradj mögöttem különben még eltûnsz.

-       Mi a frászért jöttünk le a csatornába?

-       Majd meglátod…- Vigyorgok rá pimaszul. Olyan jó 20 perc múlva elérünk egy hatalmas vas ajtót. Persze egy szót sem szólt a srác, én meg nem erõltetem a beszélgetést. Peter majd úgyis elbeszélget vele. Bepötyögöm a kódot, halk síp és tárulj szezám lehet is nyitni az ajtót. Ahogy bemegyünk magunk után bezárom és a riasztott is vissza kapcsolom. Innen már nincsen messze, elkanyarodunk balra majd egy lépcsõn le egy másik ajtón be és a fõ folyóson találjuk magunkat. Persze sokan fel kellet így nagy a forgalom.

-       Tom, merre van Peter? – Szólok be az egyik terembe.

-       Kint van a pályán. Új a kölyök? – Bök a mellettem álló srácra.

-       Fogjuk rá, köszi. – A pálya a városon kívül van, ott nem járõröznek a begyûjtök szabadon lehet gyakorolni. Még jó 20 perces séta után végre ki érkezünk a friss levegõre. A pálya végül is nem más, mint egy sportcsarnok, csak az egyik oldala és a teteje hiányzik már. Lesétálunk Peter éppen két számomra eddig ismeretlen gyerkõcöt tanít. Olyan 15-16 éves lányok lehetnek. Hát már nekik sem lesz normális életük. A mellettem álló srácra sandítok. Totál póker arca van, nem lehet leolvasni semmit. Peter magyaráz még nekik valamit aztán oda sétál hozzánk.

-       Akkor tudni, hogy mibe keveredtél? – Néz rám majd a srácra. – Én Peter vagyok. Gondolom mivel Sam magával ráncigált neked is van valami erõd.

-       A srác kuka, nem fogsz belõle egy szót sem kihúzni. – Huppanok le az egyik székre. A srác gyilkos pillantást vett rám mire én csak angyali vigyorommal válaszolok.

-       Aha…azt látom, hogy jól összehaverkodtatok. Sam menj segíts annak a kettõnek én addig beszélgetek a barátoddal. – Felállok, lesétálok. Ahogy közelebb érek akkor látom csak hogy ikrek. Kész szerencse hogy az egyiknek rövidebb a haja. Mondjuk egész ügyesek, valami kombinált támadással próbálkozhatnak. Egymás mellet állnak a kezeiket a próbababák felé irányítva. A föl remegni kezd és víz sugarak törnek fel. Szóval az egyik vizet úralja ez jó. Na és a másik? Pár pillanatig úgy tûnik nem történik semmi de az elõttük heverõ vezeték elkezd szikrázni és elektromosság csap ki. Ütõs kombináció lehet, ha összhangban tudnak maradni…Ha nem akkor csak nagy bumm lesz. Eddig ügyesen össze dolgoznak és már a kér erõt is egyesítették. Az utolsó pillanatban egy hatalmas robbanás é mind a ketten hátra esnek. Hát általában ez szokott lenni, kevesek az olyanok akik képesek végrehajtani egy kombinált támadást. Oda siettek a két lányhoz.

-       Jól vagytok. – Mind a ketten vizesek de sérüléseket nem láttok rajtuk. – Én Sam vagyok és Peter helyet én foglak most kínozni titeket. – Segítem fel õket. – Ügyesek vagytok nagyon, senkit nem láttam aki ilyen fiatalon eddig eljutott volna egy ilyen támadásba. A lényeg, hogy érezned kell a másik erejét, hozzá kell hangolódnod. Ha ez sikerül akkor simán letaroljátok azokat a bábukat. Próbáljátok meg újra. – Félre állok hadd ügyeskedjenek. Annak ellenére hogy Peterrel soha nem gyakoroltam, mindig odafigyeltem arra amit a többieknek tanított. Figyelem a két leányzót, most is van egy kisebb robbanás, de már nem akkora. Nem keserednek el hanem szépen újra kezdik. Ikrek talán ezért is megy nekik ez ilyen könnyen, sokkal szorosabb kötelék van közöttük. Emlékszem volt egy másik testvérpár is itt, akkor olyan 13 éves lehettem. Mindig veszekedtek és ordibáltak egymással. Peter megkérte õket, hogy hagyják abba különben nem fognak tudni együtt dolgozni. A testvérpár folytatta, és mikor megpróbáltak egy kombinációs támadást, a robbanás akkor volt, hogy min a ketten meg haltak…

Késõ délutánig gyakorol a két lány, addigra már egy kisebb támadás sikerül. Büszke vagyok rájuk. Elindulunk vissza fele, mikor vissza érünk õk a szobájukba mennek én pedig a konyhába. Nincsenek olyan sokan benn, viszont az illatok mennyeiek. Peter felesége Wendy fõz mindig. Oda sétálok mellé.

-       Csodás illata van, mit készítettél?     

-       Na végre hogy látlak. – Ölel át. – Peter mondta hogy megjöttél, e amilyen vagy máris a városba mentél csavarogni. – Merít nekem egy tányérba a levesbõl. – Te és ki az a fiú akit haza hoztál?

-       Nem tudom, a kórház elõtti téren egy begyûjtõ el akart kapni egy kislány én meg közbe léptem. Erre a gorilla meg engem kapott el. Akkor jöhetett ki és szemrebbenés nélkül megölte az a tagot. A jeget uralhatja. Az ipsébõl egy sündisznót csinált. De amúgy elégé fura a srác… - Elkezdem kanalazni a levest.

-       Megmondtuk már ezerszer, hogy az ilyen utcai balhékba ne keveredj bele. Nem tudod magad megvédeni. – De megtudom csak ti nem tudtok róla. Az ajtó felé nézek, éppen akkor lép be Peter a kis kukával együtt.