Lassan fordulok meg. Érzem, ahogy a torkomban dobog a szívem. Majd kiugrik belõlem.

 Õ is hallja? Jajj!

 Ha hozzábújnék én is hallanám az õ szívének minden dobbanását.

 Vajon milyen lenne olyan közel lenni hozzá? Orrocskám tele lenne illatával, amit ennél is jobban éreznék, és testemet az övé melegítené. Mikre nem gondolok. Buta, Shiro!

- Mi-miért figyelsz mindig? – kérdem halkan, szinte én sem hallom saját magam.

- Mert magamnak akarlak – von vállat.

 Összerezzenek. Füleim a fejemre lapulnak, s inkább farkincám is szorosan combomhoz vonom.

- Miért?

 Elvigyorodik. Istenem, megállt a szívem! Jajj, nem, még dobog! De akkor miért érzem úgy, mintha a testem olvadni akarna?

- Tetszel nekem – lép még közelebb. Hátrálnék, de testem nemigazán akar engedni. Csak õt figyelem, fülem, farkam behúzva. – Túlságosan édes vagy – simítja ujjait állam alá, hogy tarkómtól elõhúzzon egy hosszabb hajszálat és ujjai közt csavargatja.

 Megborzongok. Ajj, nem szabadna ilyen közel legyen! Nem, nem, nem! A fenébe is, de jó illata van ilyen közelrõl!

- Meg akarsz enni? – pislogok rá nagy aranysárga szemeimmel.

 Felnevet. Gerincemen mintha szikrák pattognának végig.

- Talán.

 Még közelebb lép.

 Most hátralépek.

 Elkapja a derekam és visszahúz magához. Összeér a testünk. Lefagyok. Ez nem jó, nagyon nem...

- Talán fel akarlak falni – húzza közelebb arcom sajátjához, hogy könnyen férhessen fülemhez. Ismét megbozongok. Ijedt tekintetem látva, felcsillan a szeme. Milyen szépek. Mint a rubin, csak épp nem csillog annyira. Akkor lenne még szép. – És most, rókuci – suttogja újra, mire behunyom szemem és hagyom, hogy végigcikázzanak testemen az érzések -, elrabollak.

 Ijed tekintetem és enyhe pihegésem láttán csak mégjobban magáhozszorít, s végigsimít csípõmön, ahol megragadott.

- Viszlek magammal – kuncog. – A pokolba.

Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért csinálom.

Van benne valami, ami kell…

Talán túlságosan is szeretem az ínyencségeket.

Meglehet…

Tudom, hogy érzi a jelenlétemet. Direkt nem rejtem el elõle az aurámat.  

Látom, ahogy néha megrezzen az egyik füle, amikor hall valami motoszkálást, de hiába. Nem hagyom, hogy észrevegyen. Még nem.

Folyamatosan figyelem, kielemzem az összes mozdulatát, majd halk léptek zajára leszek figyelmes.

-          Shiro! – kiabálja valaki, majd feltûnik valaki kipirult, mosolygó arccal.

-          Ne csapj zajt! – dorgálja meg a kisebbet az általam figyelt személy, amint az elé esik.  

-          Bátyus, mindjárt vacsora, miért vagy még kint? Farkasok elõl bujkálsz? – kérdezi az újonnan jövõ, de a többire már nem is figyelek.

Szürke füst kezd el gomolyogni körülöttem, majd egy szempillantás alatt elsötétül minden, majd a következõben már otthon vagyok.

 A Pokolban…

A tisztás olyan, mint amilyen szokott. Csendes, a madarak csiripelnek, hallani a víz csobogását, az illat terhes az illatoktól. Undorító, de szerencsére más vonja el a figyelmem.

Újra itt van, csakúgy, mint eddig mindig. Mióta figyelem, folyton kijár ide.

Természetesen most is õt figyelem, de most nem hagyom, hogy megérezze jelenlétem.

Körbefordul, pásztázva a fákat, amik nem messze tõle állnak büszkén, évtizedek óta.

Keres valamit. Vagyis inkább valakit…

Engem.

A tudat, elégedett mosolyt csal az arcomra.

-       Engem keresel? – szólalok meg kis idõ múlva, mögé lépve, pont akkor, amikor már kezdi feladni a keresésem.

Sikolya bántja a dobhártyámat, a madarak felreppennek,  arcomról pedig levakarhatatlan az elégedett vigyor.

Megmerevedik.

A percek csak úgy telnek, mire ráveszi magát a mozgásra.

Lassan, darabosan fordul meg… 

 Miért játszik velem?

 Tegnap is csak nézett.  Én nyugodtan ültem és hoztam ételt a még két nappal ezelõtt talált sünicsaládnak, és õ csak nézett.

 Megvártam, míg megeszik azt a szép piros almát, nagyon édesek voltak, ahogy próbáltak minél nagyobb falatokhoz jutni, fõleg a kicsik. Õ is megvárta.

 Vajon tudja, hogy én tudom, hogy figyel?

 Az illata furcsa, nem emberi. Sem farkas, sem fajtámbeli. Démon...

 Ha megfordulnék eltûnne?

 Ha kérdeznék felelne?

 Ha itt maradnék örökre, õ is itt maradna velem? Csendben figyelne? Egy idõ után hozzám szólna?

 Tud beszélni?

 Hall? Érez?

 Persze, hisz démon. Él...

 Levelek zörgése, puha léptek zaja, finom édes illat.

 Mit keres itt? Nem megmondtam, hogy most alvásidõ van neki?

-         Shiro! – kiált, hogy még feltûnõbb legyen.

 Ha Õ vad lenne, megtámadná?

 Megvédene, ha veszélyben lennék?

 Vagy kivárja az utolsó pillanatot és Õ lök a feneketlen semmibe?

-         Ne csapj zajt! – szólok rá az elém esõ kissebbre.

-         Bátyus, mindjárt vacsora, miért vagy még kint? Farkasok elõl bújkálsz?

 Elment.

 Elment.

 Elment.

 Itt hagyott.

 Miért teszi ezt mindig?

 Csak akkor néz, ha egyedül vagyok?

 Furcsa egy démon.

 Vajon holnap is látom majd? Vagy ha nem is látom, érzem majd az illatát?

 Azt sem tudom ki Õ, azt sem tudom miért figyel így... mit akar?

-         Dehogy. Gyerünk haza, öcskös.

 Rajta gondolkodom.

 Vajon, hogy nézhet ki?

 Erõs? Csúnya? Magas? Sovány? Kicsi? Vannak olyan hegyes fogai, mint a vámpíroknak? Vagy szarvai, mint a emberevõ démonoknak?

 Õ is eszik embert? Mit szeret? Csokit? Azt én nagyon szeretem, egy halommal meg tudnék enni belõle, ha a beszerzõ olyan sokat hozna.

 Most Õ is alszik?

 Alszik egyáltalán?

 Miért van ennyi kérdésem?

 Miért fáraszt ennyire ez a gondolat?

 Miért nem sikerül aludnom már?

 Miért nem láthatom soha?

 Olyan sötét minden, olyan békés. Hívogat az álom, vele kell tartanom...

 Hiányzik valami...

 Olyan keserû. Itt benn.

 Ha én figyelem, nem látom. Ha õ lát, csak érzem.

 Fázom.

 Hiányzik.

 Hiányozhat?

 Van egyáltalán? Vagy csak én képzelem?

 Sikolyom magasabb, mint az erdõ hangja. A madarak is szárnyra kapnak tõle, hogy félve szálljanak messzebb tájra, hol már nem érhetem el õket.

 Ez Õ.

 Ha most megfordulok, mi lesz? Ha megszólalok mi lesz? Tényleg Õ az, vagy csak a képzeletem ûz velem csúnya tréfát...