Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Yuri)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

Merilyane2015. 04. 04. 17:45:51#32712
Karakter: Zéphyrine de Rouvroy



 Mikor először kinyitom a szemeim, a takaró mindent eltakar, a selymes anyagon keresztül alig süt át a Nap, ez az egyetlen előnye, különben kivágnám. Pontosan már nem is tudom, hogy minek vettem meg ezt az ócska szart. Talán tetszett, hogy szép, sárkánymintás, még Kínából van. Elnyomok egy ásítást az emlék hatására, nagyon nem indít meg. A harmadik, vagy talán a negyedik állomásom Kína volt, ahol röpke egy hónapot töltöttem. Igazából ott kezdtem megnyugodni a sokkok sorozata után. Azt hiszem, mára nyugodtabb vagyok. Ám még így is van, hogy sikítva ébredek éjszaka, verejtékben úszva, és azt üvöltöm a láthatatlan szellem-orvosoknak, hogy ne kapcsolják le az édesanyám az inkubátorról, hagyják élni. Vagy nem egyszer akartam megkeresni anyám telefonszámát a névjegyzékeknél, hogy felhívjam, és megkérdezzem, hogy hogy van, esetleg még meséljek is neki a munkámról, a könyről, amit éppen írok, és hogy egész jól halad. Valamiért állandóan elfelejtem, hogy halott. A szerkesztőm már mondta, hogy járjak pszichológushoz, mert az segít felejteni és elengedni, viszont én undorodom a dokiktól. Egyrészt hagyták meghalni az édesanyámat – és még ki tudja, hány szerencsétlent -, másrészt én nem vagyok kattant, egészséges vagyok, nekem nem kell segítség.
 Talán napok óta most ébredek először tisztán, másnaposság nélkül. Ez is csak annak köszönhető, hogy a szerkesztőm megvont tőlem mindenféle alkoholt. Kávét és energiaitalt is alig ihattam, és az a hárpia itt volt napokig, hogy ellenőrizzen. Mindezt pár gazdag kislányért, akiket apuci és anyuci benyomott a Színművészetire. Még midig nem hiszem el, hogy felkértek, hogy tanítsam őket énekelni!
 Talán négy napja jött meg a levél, amiben felajánlják az állást az első szemeszterre, valami őrjítően magas összegért. Valamiért vissza akartam utasítani, míg a szerkesztőm, Maya rám nem szólt, hogy ne hagyjak elúszni egy ilyen lehetőséget. Még mindig a fejemben hallom a hangját, ahogy azt ecseteli, hogy talán így bekerülhetek a véráramba, és majd felfigyelhetnek rám. Az utóbbi józan időszakaimban megpróbálkoztam a kedvességgel, ezért nem szóltam közbe, végighallgattam, és bólogattam, mint egy bólogatós kutya. Nem vagyok a bunkóság híve, de a rizsázást sem szeretem. És a tervek szövögetését. Belefáradtam, hogy egy szebb jövőben reménykedjem, ami valószínűleg sosem jön el.

Volt idő, mikor még volt időm hinni egy szebb jövőt.
Már nincs idő, nincs jelen, nincs hit és többé már nincs jövő.

~Drakula musical

- Felkelni, kisasszony! – valaki határozottan lerántja rólam a takarót. Én zavartan kapom magam elé a kezem, mert meztelenül aludtam, az utóbbi időben könnyebb volt, mint kivenni a hálóinget, eltenni a rendes ruhát, felvenni a hálóinget, és reggel mindezt fordítva. Maya látszólag nem zavartatja magát, miközben tovább nógat: - Nagy, nagy, nagy nap egy a mai! Ma kezdődik a tanításod!
Basszameg! – fut át az agyamon, miközben hagyom, hogy a szerkesztőm felültessen, és odadobáljon nekem ruhákat, amiket fix, hogy nem veszek fel. Egy fekete ruha, ami alig ér a seggem alá, és valószínűleg fütyülnének utánam a férfiak, ha kimerészkednék benne az utcára. – Ha ilyenben kell tanítanom, akkor inkább fogok pucéran tanárt játszani – határozom el.

 Maya pompásan néz ki, mint mindig. Vöröses, melírozott haját egy kontyba fogta, csak pár tincs lógott bele szív alakú arcába, amin enyhén mélyen ültek gombfekete, vágott szemei. Most is kicsit füstös sminkje volt, na meg egy érett cseresznye színére hajazó ajkai. Karcsú nyakán most egy baglyos nyaklánc függött, és egy vörös ruhát viselt, ami kicsit a spanyol táncoknál használt ruhákra emlékeztetett, és egy szintén tűzszín tűsarkút. Vékony, rövid ujjain most is ott voltak a gyűrűk, amiket mindig viselt, várhatóan vörös kővel. Ami azt illeti, nagyon ad magára mindig, amit el is várnak tőle, mert egy neves kiadónál dolgozik, nem tűrik meg, hogy úgy nézzen ki, mint néha én. Ráadásul ő még szeret is így öltözködni, neki öröm, ha végig kell járnia húsz boltot, hogy kiválasszon egy alkalmi ruhát, amit talán kétszer, ha felvesz. Nos, ha megteheti, miért is ne? Eléggé megszedte magát az évek alatt, most ő fizeti nekem a lakást, meg az énekórákat, amiket sosem értettem. Miért? Mivel érdemeltem ki? Alig ismertük egymást, és nem volt bizto a könyv sikere, ennek ellenére úgy kezeltek, mint egy sztárt, és mindent megadtak. Ajándék lónak meg ne nézd a fogát, ezért sosem utasítottam vissza.
- Ezt én nem veszem fel – hajítom vissza a ruhát. Már nem is zavar, hogy pucér vagyok, Maya már hozzászokott. Most sem pirul el, vagy fordítja el a fejét, és nem is néz végig a testemen, az arcomat fürkészi. Biztos azt próbálja eldönteni, hogy melyik lesz a katasztrofálisabb; ha kényszerít engem, hogy ezt vegyem fel, vagy ha nem.

 Igazából az idők alatt már megszerethettük egymást, annak ellenére, hogy maximum négy hónapja ismerjük egymást. Először elég viharosan indult az egész, mert az irányításmániáját rajtam is ki akarta tölteni. Engem viszont senki ne akarjon irányítani! Nem vettem fel azokat a ruhákat, amiket küldött, nem azokat a szavakat mondtam, amiket ő a számba adott, és igen, berúgtam, vagy belőttem magam, hiába mondta, hogy ne. Mégis haladtam, méghozzá nagyon jól, s eljött az az idő, amikor már nem üvöltözött velem a telefonba, csak kedvesen, megértően megkérdezte, hogy jól vagyok-e, és hogy szükségem van-e valamire. Mostanra már semmin nem lepődik meg, és igazán elvárásai sincsenek rossz és terén. Most sem üvöltözik, pedig ha ezt három hónapja játszom el vele, biztos volt vöröslő fejjel veszekedett volna velem.

 Ami engem illett, én megpróbáltam kevésbé sokszor illuminált lenni, és haladni a könyvvel, meg normálisnak lenni, amennyire tőlem telt. Néha azonban olyan kemény elvonási tüneteim voltak, hogy csak a fájdalom miatt ittam. Szabályosan fájt, egyszerűen muszáj volt, különben felkelni sem akartam volna, nemhogy írni. Néha agresszív voltam, másszor élni sem volt kedvem. Akkor is Maya tartotta bennem a lelket. Hálás vagyok, mivel valószínűleg az életem köszönhetem neki.

- Rendben. Akkor mit szeretnél felvenni? – kérdezi engedékenyen.

 Felállok, és odalépek a szekrényem elé. A hálószoba nem túl nagy, de annál hangulatosabb. Japán füstölők mindenhol, halványrózsaszín falak, rajta vörös, festett rózsákkal – amik mellesleg az én műveim -, egy hatalmas, franciaágy a kínai lepedővel, meg miegymással, és a világos színű szekrények. Na meg a hatalmas ablak, ami a padlótól a plafonig ér, és egy részét el lehet tolni, hogy kijussunk a tágas teraszra. Szerettem itt lakni, az előkelőbb negyedben, nem messze a szerkesztőmtől. Plusz olyan kilátás nyílt, hogy csak na! Egy kicsit kezdtem úgy érezni magam, mint egy gazdag, már befutott írónő, vagy esetleg színésznő, akinek ez alap.

 De félre az álmokkal, nem kellenek. Turkálok a ruhák között, miközben magamra rángatok egy fehér melltartót, ami illik a fehér, csipkés francia bugyimhoz, amit azért felvetem tegnap este. Keresek egy fekete, kissé szakadt farmert, amin valamiért volt egy oldallánc, de azért felveszem. Szeptember eleje van, még jó idő, egy fehér, Rolling Stones feliratú rövid ujjút elégnek ítéltem meg. Na és persze a koponyás nyakláncom, talán Seattle-ből, már nem tudom, honnan. Mindezek mellé még felrángatom a bakancsom; fekete, tele szegeccsel és bőrrel. Imádom! Tudom, hogy nem így kellene kinéznem az első órámon, csakhogy nem érdekelnek az elkényeztetett kis picsák. A pénz miatt fogadtam el, és az egyetemen, legyen szó akármilyenről amúgy sem divatbemutató.
 Megfordulok, hogy Maya megcsodálhasson. Kritikusan végigmér, a nyakláncnál, az oldalláncnál, és a bakancsnál egy kicsit elhúzza a száját, de rábólint. Most az út a konyhába vezet, ahol Maya belém diktál két szeret vajas pirítóst és egy nagy bögre kávét. Rád fér, mondja, majd betessékel a fürdőbe, hogy felkészüljek erre a kurva nagy napomra. A tükör elé állok, és összességében kivételesen meg vagyok elégedte. Úgy érzem, fontos, hogy önbizalommal teli legyek, mert azok az énekórán kicsinálnának, ha egy cseppet is meginognék magamban. Mélyet sóhajtok, és nyelvet nyújtok a tükörképemre.

Gyerünk, te kis ribi – „biztatom” magam. – Meg tudod csinálni. Fogat mosok, majd a szájvíz után kenek magamra alapozót, tussal kihúzom a szemeimet, elintézem, hogy egy kicsit vágott hatást keltsenek, és hosszító spirált is teszek a szempilláimra. Majd egy leheletnyi szájfényt is kenek fel, mert miért ne? A hajammal nem sokat foglalkozom, rövid, csak kifésülöm, és hagyom, hogy a bal szemembe lógjon. Mikor ismét végignézek magamon, ismét elégedett vagyok. A kétely legkisebb szikráját is elfojtom, és úgy vonulok ki, hogy azt még Napóleon is megirigyelné, ha még élne, és látná. Maya mosolyogva ad oda nekem egy dossziét.

- Itt vannak a nevek, a dalok, és minden, amire szükséged lehet.

 Lent parkol szerkesztőm Audi A4-se, amibe azért baszott jó érzés beszállni. Megint a gazdag, sikeres dívának érzem magam, miközben szinte suhanunk a városon. Régen gyűlöltem itt lakni, és még mindig kísértenek a rémképek, az árnyak, mikor végigszáguldunk az utcákon. Ám mára már nem foglalkozom velük. Inkább a rádióból bömbölő Style-t énekelem én is Taylor Swift-vel együtt. Maya néha vigyorogva rám néz, biztos örül, hogy látszólag jó kedvem van. Ő igen, higgye csak ezt. Pedig semmi kedvem semmihez.

 Az Egyetem még midig ugyanúgy néz ki, már nem vizslatom olyan áhítattal, mint mikor még egyetemistaként ide jártam. Csak kipattanok a kocsiból, meghallgatom Maya utolsó jókívánságait, és laza félmosoly kíséretében nézem, ahogyan gázt adva elhajt, felverve a port. Az utcán sétáló emberek megbámulnak, azt találgatják, hogy ki a fene vagyok, miközben felsétálok a lépcsőkön, és belököm a hatalmas ajtót. A jól ismert hűvösség fogad, és intek egyet a portásnak. Sokszor szokott ő dolgozni, mikor én jövök órára, és már egész spanok vagyunk. Kedves, nem cseszeget, én meg nem balhézok. Nálam igazából ez már jó.

- Merre, tanár néni? – kérdezi. Egy fiatal srác, talán három-négy évvel idősebb nálam. Fehér tincsei és az arcán lévő fekete könnycsepp-tetoválás arra enged következtetni, hogy nem mindig százas. Viszont kedves, segítőkész, és ez a lényeg. Sosem flörtöltem vele...tudatosan. Igazából úgy senkivel sem. Nem túlzottan érdeklődtem a fiúk, vagy a lányok iránt, ha volt is kapcsolatom, nagyon hamar véget értek... viszont most koncentráljunk a jelenre!
- Amerre irányítasz – morgom vissza. Ma nincs kedvem ehhez.

- Kettőszáztizenhármas – olvassa le a lapról még mindig jókedvűen.

 Megköszönöm, és a lifthez sétálok. Mehetnék lépcsőn is, elvégre csak a második emelet, de én ma biztos nem lépcsőzöm. Még egyszer sem láttam, hogy a tanárok lépcsőznek, és nem akarom, hogy bárki is lásson engem lécsőzni... mivel jelenleg én is tanár vagyok, elvileg legalábbis igen. Miközben a fémtest szállít, arra gondolok, hogy biztosan szándékosan adták nekem a kettő’tizenhármast. Tudták, hogy oda járok énekre, és kicseszésül megkapom most azt. Nem vagyok dühös, végig azt mondogatom a tükörképemnek, hogy képes leszek erre, meg fogom tudni csinálni. Vagy ha nem, hát elérem, hogy a kis ribiknek se legyen könnyű.

 A tükörbe nézve már közel sem olyan jó ötlet volt, hogy visszautasítottam azt a ruhát. De már esélytelen, hogy időben visszaérjek, ha hazarohanok átöltözni, és Maya dolgozik, nem hívhatom ide. Ráadásul akkor hetekig azt hallgatnám, hogy ő megmondta… nem, most jó lesz így. A hasam görcsöl, és hányingerem van, bár izzadok, majd’ megfagyok. A kezeim remegnek, ahogy a lábaim is, és valami rémesen izgulok. Nem értem, miért. Elvégre, ezek csak gazdag idióták, miért félek tanítani őket? Nem nagy kunszt, igenis meg fogom tudni csinálni!

 Kilépek a liftből, és elindulok balra, amerre a tanterem van. Már mindenhol tanítás folyik, és a kettőszáztizenhármasból sem szűrődik ki hang. Legalább kussban várnak. Egy kis pillanatra megállok az ajtó előtt, és eltöprengek, hogy nyomjam-e le a kilincset. Megtehetném, hogy megfordulok, és elhúzom a fenébe, vissza se nézve. De akkor elveszíteném az állásom és a pénzt, ráadásul Maya is kiakadna. Nem táncolhatok vissza, túl sok a tét, túl sok mindent teszek azzal kockára. Talán nem is talánék más munkát, és Maya sem fizetheti mindig a számláimat, a saját lábamra kell állnom előbb-utóbb...
 Mélyet sóhajtok, lenyomom a kilincset, megszorítom az aktát, és benyitok. A suttogás abban a pillanatban megszűnik, és mindenki engem néz, miközben hűvösen becsukom az ajtót, és a tanári asztalhoz sétálok. Nem nézek rájuk, próbálom a lehető legkevesebb kontaktust létesíteni velük. Majd úgyis beszélnem kell velük, meg tanítani őket, viszont ameddig nem muszáj…

 A táblához fordulok… fehér, műanyag. Rühellem, de jobb, mint a semmi. Az előre odakészített, kék filccel fogom, és felírom a nevem: Zéphyrine de Rouvroy. Addig nem is szólalok meg, amíg meg nem fordulok, hogy végignézzek a társaságon. Kevés, mint mindig. A legjobban, akik mind az öt rostán átmentek. Van, aki büszkén méreget, van, aki félve lesüti a szemét, olyan is akad bizonyára, aki kérdőn néz rám; mit keres ez itt? Muszáj mondanom valamit, ezért érzelmektől mentes hangon elkezdem:
- A nevemet jól láthatjátok, ezért nem fogom elismételni. Nem várom el, hogy tanárnőnek hívjatok, de ahogy tetszik. Az első szemeszterben én tanítalak titeket énekelni. Van kérdés?

 Még egyszer megnézek minden egyes arcot. Egy kicsit elidőzöm egy lányon, hátul, a negyedik padban ül, és épp oldalra hajol, hogy egy szöszi lánynak mondjon valamit. A tekintetében kaján fény villan, bizonyára rólam tesz megjegyzést. Első ránézésre tipikusan a gazdag szülők által benyomott picsának néz ki az összes, de őszintén remélem, hogy találok itt igazi tehetséget is. Sajnos nagyon felhígult a szakma, mára egy gazdag lány, vagy egy jó segg/jó mell könnyedén bekerülhet, mondvacsinált tehetséggel. Most már a tanárokon múlik, hogy ezekből itt mi lesz. Rajtam is múlik. És én nem fogom a nevemet adni egy harmadosztályú kis nőcskéhez.
- Te ott, a negyedik padban – lapozok a dossziéban található papírok között. Van valahol egy fényképes névsor, csak hol? Végre megtalálom, és végigfutok rajta. – Te vagy a H-betűs, mi? – igazán választ sem várok.
 Nagyon dühít, hogy az első órán elkezd dumálni. Érzem, hogy többre tartja magát nálam, a szöszinél, és mindenki másnál. Nem hallgattam meg a vizsgadalaikat, egyszer sem, nem akartam hallani, ahogyan előadják magukat annak a zsűrinek, aki éveken át hitegetett, őstehetségként kiáltott ki, és cserbenhagyott. Mindig ugyanaz a zsűri van, kivéve ha az egyik meghal, beteg, elutazott, stb. Semmi hangulatom nem volt újra látni az arcokat, ahogy figyelmet színlelnek, miközben azt találgatják; belemenne-e egy szexbe, ha úgy bekerülhet. Undorító...
- Mivel jól láthatóan le se szarod, ami itt történik, abban a meggyőződésben élek, hogy te, amit tanítani akarok, már pontosan tudod – csapom le a dossziét az asztalra. – Megtisztelnél minket, egyszerű földi halandókat azzal, hogy elénekled a vizsgadalod, ha meg nem sértelek?

 Nem szól semmit, csak feláll, sértetten rám mered, mély levegőt vesz. Nem tudom, hogy mi zajlik a kis lelkivilágában, jelenleg a hűvös dámát adja, aki kötelezően mindent jobban tud. Iszonyat ellenszenves az egész lénye. Nem mintha az én osztályomban nem voltak volna annak idején protekciósok, meg díványosok, tőlük is undorodtam. Egyszerűen képtelem voltam megérteni, hogy az ilyenek veszik el a helyet azok elől, akik igazán tehetségesek… és az ilyenek kapnak szerepeket is.

 Belekezd a dalába. Valami csöpögős dal, igazából egész szép, és jól adja elő. A többi mind hátrafordul, és elkerekedett szemekkel bámulja, nem hiszik el, hogy ilyen ember létezik. Na persze, nem tudják, hogy a másik milyen produkcióval készült, el is felejtettem. A technikáját figyelem… igazából nincs sok. Érzésre adja elő, a hangokat, a magasságot csak megtanulta, nem tudatosan lép egyik hangról a másikra. Így is kristálytiszta, annak ellenére, hogy nagyon könnyen elcsúszhatna. Megfordul a fejemben, hogy mennyit készülhetett ez, míg bemagolta az összes hangot, és míg eljutott odáig, hogy a dal hallgatása nélkül is tisztán elénekelheti. Csiszolatlan gyémánt lehet egy jó tanár mellett… attól függetlenül még ugyanolyan benyomott cafka. Nem érdekel, hogy jó páran összesúgnak, és hol rá, hol rám néznek, azt várva, hogy mit reagálok. Megszokott fapofával vártam, hogy befejezze, a legkisebb reakciót is sajnáltam rá. Csiszolatlan gyémánt, az igaz, ám ahogy az ilyen kis tehetségeket ismerem, el fog kallódni, mert túl sokra fogja tartani magát. Szomorú, de ez van. Meg kell hagyni, a legutolsó, kitartott hang még engem is ledöbbent. Valami elképesztően szép, és ami azt illeti, makulátlanul tisztán tartotta ki végig, még fél hanggal sem csúszott el. Mégsem reagálok, annak ellenére, hogy végig rám nézett.

 Mikor befejezi, páran félénken tapsikolnak, de a legtöbben csak engem figyelnek, hogy erre mit lépek. Ők tökéletesnek hiszik az előadásmódot, hibátlannak. Sejtem, hogy ki lesz a kiskedvenc az osztályban. Én sosem voltam az. Engem általában gyűlöltek, mert az énektanár sokszor kivételezett velem. Mindig mondogatta, hogy sajnálja, hogy nem az operán találkozott újra velem. Persze, a sok protekcióst felbaszott, hogy egy szegény lányt többet dicsérik, mint őket. Ahogy látom, ezt a H-betűst is sokat fogják dicsérni, de én nem. Ezt már a munka elfogadásakor eldöntöttem; akármilyen tehetséget is találok, soha nem kivételezek vele. Csak hamis reményt adnék neki, hagynám, hogy elbízza magát, és aztán még nagyobbat csalódna. Mint én. Túl sokban hasonlítanak ezek itt rám! Mindnek komoly álmai vannak a szakmában, mind elképzelte már magát szerepekben… és azt hiszem, a legtöbb hatalmas csalódásokat fog szenvedni.
- Elmegy – vonok vállat, majd felülök az asztalra. – Annak ellenére, hogy biztos hónapokat vett igénybe bemagolni a dallamot, és hogy milyen szótaghoz milyen hangmagasság tartozik. Igazán érzelmes, de látszik, hogy soha nem jártál tanárhoz – mintha elvörösödne, sárgás bőre miatt viszont nem látom jól. Nem vagyok én rasszista, de a fehér bőrű embereken jobban lehet látni. – Amúgy csak gratulálni tudok, hogy anyuci és apuci benyomott ide. Remélem, nem várod, hogy itt mindenki a lábad előtt térdepeljen, hogy mekkora tehetség vagy, mert a szüleid gazdagok. Én nem foglak másképp kezelni, mert protekciós kis liba vagy, és ha pofázol az órámon, képes leszek felpofozni téged, vagy megbuktatni. Mivel én vagyok a tanár, jogom van hozzá. Értve vagyok?



Szerkesztve Merilyane által @ 2015. 04. 04. 18:42:18


Kira-chan2012. 12. 25. 13:37:41#24610
Karakter: Cinthya Rainbow
Megjegyzés: Syl Aestra-nak



Mint általában, ma is kikértek a suliból egy fotózás miatt. Nem igazán szeretem a túlcsicsázott cuccokat, de ma pont ilyen ruhákat kell majd felvennem. Yoriko ébreszt egy elég rosszul időzített hívással. Elkap a sírógörcs mikor meghallom a telefon hangját ami azt jelzi, hogy már reggel van. Kinyújtom a kezem az íróasztal felé ami az ágyam mellett van és felveszem a telefont.

- Hali Yori ... - szólok bele nyűgös hangon.

- Szia Cinthy ! Akkor együtt megyünk suliba?

- Hiába hiperaktívkodsz itt.. Ma nem megyek suliba. - kezdem tekergetni a hajszálaimat.

- Jaj már megint egy fotózás? Mi jó neked abban, hogy bikiniben meg egyéb drága cuccokban
pózolgatsz? A háromnegyedét meg se kaphatod. - kezdi újra a magyarázást, mint minden nap amikor kikérnek.

- Nem vagyok csóró az egészet megvehetem ha kell... De most lépek, mert elfogok késni. Szia ! - teszem le a telefont.
Végre megszabadulok tőle. Néha már nagyon idegesítő, hogy mindenbe beleszól. Ma anya nem kísér el szóval elég furán fogok kinézni ahogy begurulok egy csili-vili fotózásra egy fekete-zöld bmx-el, de legalább nem leszek olyan, mint a legtöbb divatkurva a 38 m hosszú limuzinjában amiben csak ő ül a többi 36 m meg ottmarad üresen. Egyébként is... ez csak egy pláza!

Ma nem festhetem ki magam ez pedig egy nagyon szar helyzet, mert úgy nézek ki, mint egy élőholt ezzel a sápadt arcommal. Csak egy normális hétköznapi cuccban megyek el minden kiegészítő nélkül.

- Végre ! Már azt hittük el se jössz Cinthya ! - fogja meg mindkét vállam Momiji-san.

- De itt vagyok .. - mondom flegmán és ledobom a bmx-et  majd a sminkeshez baktatok miközben a rinyálást hallgatom míg el nem kezdjük a fotózást.

Sok túlcsicsázott ruha és kiegészítő. Egy barbibabának érzem magam akit percenként átöltöztetnek és beállítgatják más pózokba, de ennek ellenére szeretem a munkámat. Van pár ruha amit szívesen haza is vinnék, de az már nem biztos, hogy túl sokat hordanám.

Egy pillanatra meglátok egy hosszú, fekete hajú lányt. Ahogy nézem biztos egy gazdag csaj lehet.. A fotózásomra is csak ide pillant, de azt is olyan lenézően, hogy már szinte szégyenlem magam, hogy itt vagyok ezekben a méregdrága göncökben. Elbambulok egy percre és már kapom is a sok ordibálást, hogy figyeljek és ne most támadjon kedvem nézelődni. A fotózás nem tart még túl sokáig. Mikor végzünk bemegyek egy kicsit nézelődni a ruha részlegre. Minden sort végignézek, de szine mindenhol ugyanazt látom..  A tervezők nemlehetnek valami kreatívak, mert még a különböző felsőkre is azt lehetne hinni, hogy egy és ugyanaz, a farmerekről nem is beszélve.

Elkeveredek az egyrészes ruhákhoz . Lassan végignézek itt is minden sort majd elérek a próbafülkékhez ahol fura sóhajtásokat hallok meg. Az elején különösebben nem érdekel, de ahogy közeledek az egyik fülkéhez egyre hangosabbak a sóhajtások és nembírom megállni, hogy ne pillantsak be. Két lány van bent, az egyik pont az a lány akit a fotózáson vettem észre. A másik talán egy itt dolgozó lehet, mert ott van a ruháján a névjegykártyája. Az itt dolgozó lány térdel a másik előtt.. Annyira nem érdekel hogy mit csinál, bár nem nehéz kitalálni, engem inkább a másik lány érdekel.  Sajnos háttal van így nem látom az arcát. Mikor meglátom, hogy jön valaki gyorsan megpróbálok elszaladni, de feldöntök egy állványt. Négykézláb veszem fel a szemüvegemet mikor meghallok egy hangos nevetést. Baromi kínos a helyzet.. Kedvem lenne egyszerre sírni és beverni valakinek. Miközben segítek mindent az eredeti helyzetébe visszarendezni folyton elnézést kérek a boltvezetőtől.

Valaki megkocogtatja a vállamat.
- Helló szia . - gondolom tudja, hogy én voltam..

- Hali . - fogalmam sincs mit csináljak.. kukkoltam már párszor, de azok a barátaim voltak és nem egy idegen csaj aki még nálam is befolyásosabb lehet.. Zavarodottan pillantok ide-oda, ő nem szólal meg túl hamar. Látszólag élvezi a helyzetet, hogy ennyire nem tudom leplezni, hogy én voltam.

- Szép dolgokat láttál? - szólal meg újra mire csak flegmán elfordítom a fejemet.

- Semmit se láttam.. szerencsére.. - válaszolok még mindig kicsit megijedve, de flegmán. Nem értem, hogy miért kell ezt firtatni.. mintha nem láttam volna már ilyet.. Mikor vissza nézek rá látszik, hogy a piercingemet nézi ami érthető is hiszen elég sokan undorítónak tartják.

- Nem tetszik igaz? Senkinek se tetszik csak a barátaimnak... - vigyorodok el .
- Nem találom annak, sőt! Szeretem az ilyen dolgokat. 

" Na most mit kezdjek veled? Lerázzalak vagy dumáljak még veled "ilyen" dolgokról ? " Már épp belekezdenék a mondandómba mikor meglátom a fotóst .

- Cinthya ugye nem bánod ha így is lefényképezlek egyszer?- emeli fel a gépét .

- De bánom ! - förmedek rá és elindulok a kijárat felé . - A fotózásnak vége ! Kopjon le !

- De Cinthya !

- Kuss legyen ! Én leléptem ...

Az utcán mindenki engem néz ahogy  végig futok gyorslépésben a fél városon. Nem megyek haza, mert úgyse tudnék mit csinálni, inkább felmegyek Rikához .  Háromszor csengetek röviden ahogy szoktam. Egy hosszú combig érő ingben jön ki és mosolyog. Meglep hiszen ő nem nagyon szokott mosolyogni mielőtt kinyitná a kaput .

- Végre már ! Azt hittem sose lesz vége annak a fotózásnak ! - fogja meg a kezemet és bevonszol a házba. A falhoz nyomva megcsókol . " Mi a franc ? "

- De Rika... Mi már rég nem..

- Nem érdekel ! Sose lehetsz másé ! - egy percre elhallgat - Nekem csak te voltál... vagy .... Tudom nem vall rám, de nem tehetek róla.

- De Rika neked nem egy magamfajta lányra van szükséged.. Idősebb is vagy és sokkal komolyabb is. Én viszont egy bulizós, őrült csaj vagyok. Azt hittem többet nem fogsz rám úgy gondolni, de tévedtem. Így már nem kellene többet találkoznunk, mert én már nem szeretlek ..  Azthiszem inkább mégis csak haza megyek. - lököm el magamtól és háttal fordulok neki.

- De nem mehetsz el !

- De igen ! Nézz már magadra ! Te nem belém vagy szerelmes hanem a képeimbe . - mutatok a sok poszterre ami a falon van . - Fejezd ezt végre be.. Ha minden poszter le lesz szedve és kidobva akkor találkozhatunk majd.. Ha nem akkor soha többé. Rendben?

- Rendben .. - süti le a szemét. - De ugye maradsz még?

- Igen . - indulok a szobája felé immár mosolyogva.

Sokáig beszélgetünk, de valami miatt visszagondolok arra a lányra. Még a nevét se tudom mégis olyan mintha újra találkozni szeretnék vele. Semmit se tudok róla, de az egyértelmű, hogy egy elkényeztetett picsa.. De ennek is meglehet az oka.

- Min gondolkodsz? - néz kérdőn rám.

- Semmi csak találkoztam ma egy lánnyal... Nem igazán az én stílusom, de a külseje megfogott. Nem hétköznapi és ez tetszik, de fura is.

- Értem. Mi a neve?

- Fogalmam sincs, de ne beszéljünk többet róla hiszen az se biztos, hogy fogom látni még . - nevetek fel .
" Gyorsan el kell felejtenem azt a csajt, mert felesleges rajta töprengenem.. Egy perverz , elkényeztetett picsa. Na jó a második nem biztos, hogy igaz, de annak néz ki. Minden esetre most haza megyek aztán megkérdezem a csajokat, hogy látták-e már ? "

Most se akar elengedni, de egy kegyes hazugsággal elintéztem, hogy ne tartóztasson fel. Nyugdíjas tempóban megyek hazafelé és közben a semmin gondolkozok. Mi a franc ütött belém?!


Dorcee2012. 04. 07. 17:23:37#20302
Karakter: Kumara Sachiko



 - Mit magyarázzak meg rajta? Szerinted egy szalonból ilyen jól lehet élni, ahogy én? – kérdez vissza, de fel kéne fognia, hogy egyáltalán nem helyes, amit csinál!
- De te embereket ölsz!
- Látod, pont az ilyenekért nem szoktam ezt kitálalni akárkinek… - simít végig arcomon. Ja, vagy úgy…
- Miért én akárki vagyok? Meg különben is, nehogy már még én legyek a hibás… Te vagy valami mészáros. – taszítom el magamtól.
- Nézd. Tény, hogy valami bérgyilkos féle vagyok, de azért nem gyilkolászok ész nélkül minden ártatlan embert, aki csak szembejön velem az utcán. Láthattad a sajátbőrödön is, nem vagyok egy elmebeteg.
- Te nem vagy normális! Mégis hogy lehetsz ilyen? – már nem csupán a történtektől, de attól is kezdek besokallni, hogy ennyire könnyedén veszi.
- Milyen?
- Ilyen lekezelő. Úgy beszélsz arról a rengeteg emberről, mintha nem is emberek, csak állatok lennének. Miféle szörnyeteg vagy te?
- Mert a legtöbbje az. Pedofilok, drogkereskedők, csalók… csupa aljadék "ember", akik nélkül csak naposabb a világ.
- De emberek! Mindenkinek ugyan olyan joga van élni! Szörnyeteg vagy!
Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy miért nem érzékeli tetteinek súlyát. Nem hiszem, hogy ez csak nekem felfoghatatlan. Megfogja karom, majd a falhoz szorít.
- Szörnyeteg lennék? – néz szemembe – Akkor miért nem zavarsz el? – kérdezi, míg kezével felsőm alá férkőzik és végigsimít bőrömön. Nagyon nehezen, de megállom, hogy bármi módon is reagáljak. Közelebb hajol, de elfordulok, viszont túl erősen tart ahhoz, hogy elég messzire érhessek. Közelebb férkőzik, és ajkamra leheli szavait.
- Taníts meg akkor embernek lenni… - csókol meg.
Próbálok ellenkezni, de ugyan, kit álltatok? Teljesen bele estem… Megadva magam omlok karjaiba. Végülis igaza van. Amitől ez a melója, attól nem egy szar ember. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem az. Feltűri blúzomat, érzem keze melegét bőrömön. Egyre inkább a hatalmába kerít, és fogalmam sincs, mit kellene tennem. De mire mindezt megvitatnám magamban, karjaim ösztönösen nyaka köré fonódnak. Valamiért mégsem bírok ellenállni neki. Elválok tőle, majd homlokom övéhez nyomom és behunyom a szemem.
- Rendben – válaszolok.
- Hm?
- Rendben. Segítek neked.
- Biztosan ezt szeretnéd?Hangtalanul bólintok, szemeim még mindig csukva tartom, karjaimat nyaka köré fonva. Felsőm alatt végigsimít hátamon, majd elhúz a faltól, mire ránézek. Nem bírom megállni, muszáj megcsókolnom! Arcát kezeim közé fogom, úgy vetem rá magam, minden másodpercét élvezni akarom! Lassan invitál a kanapé felé, de egy határozott mozdulattal lenyomom hálószobám ajtajának kilincsét. Mikor elválik tőlem, elmosolyodom.
- Bejössz? – kérdezem, miközben csak vigyorgok, mint a tejbetök.
- Miért, szeretnéd? – viszonozza gesztusom.
- Hát, szíved joga, de én bemegyek!
Szép lassan hátrálok, majd elfekszem az ágyon, és végigsimítok felsőtestemen.
- Na mi az, már nem is segítesz? – nevetek, mire lassan megindul felém.
- Kellene?
- Tudod, duóban jobb, mint szólóban!
- Látszik, hogy zenész vagy! – neveti, majd lehajol hozzám, és megcsókol.Magamra húzom, úgy igyekszem felsője alá férkőzni, csak azért, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz. Egyre csak húzom magamhoz, egy pillanatra sem akarok elválni tőle. Túl önző vagyok ahhoz… Hamar próbál megszabadulni felsőmtől, de én is az övétől. A ruhadarabok, ki tudja, hol landolnak szobámban, és végre, bőr a bőrhöz… Ahhhh… Szinte már izzik a testem, és nem bírok magammal. Akarom! Most! Azonnal!


Dorcee2011. 09. 06. 17:36:17#16563
Karakter: Kumara Sachiko



 Később telefonom virnyogására ébredek. Sms Kandrától. Hmm... Kissé habozva küldök neki üzenetet, de tudni akarom, mégis mi folyik itt. Nagyjából összevakarom magam, majd a kanapén ülve várom. Hamarosan kopogtatnak. Felvakarom magam a kanapéról, majd kinyitom az ajtót.
- Hogy tehetted? – kérdezem dühösen.
 
- Mégis mit? – értetlenkedik az ajtóban állva.
- Hogy tudtál hazudni nekem?
- Ezt inkább beszéljük meg odabent, négy szem közt. – besétál mellettem majd bezárja az ajtót.
- Na, kezdjük elölről… Mi történt?
Rosszkor játszod a hülyét, Kandra... A kanapéhoz vezet, majd leültet, de azonnal felpattanok. Veszek pár mély lélegzetet, de nem sikerül lenyugodnom. Megfogom a mappát, amit elhoztam, majd hozzá vágom és kimegyek az erkélyre rágyújtani.
- Ez mi?
- Olvasd csak el...
Csak szívom a cigit egymás után. Nem is tudom eldönteni, mit érzek. Haragot? Csalódottságot? Fogalmam sincs.
- Mégis, hogy jöttél rá? - érzem meg egyszerre leheletét tarkómon.
- Oh, én sokmindenről tudok, ami a városban folyik...
- És honnan?
- Az az én magánügyem.
- Na jó, figyelj...
Kopogtatás zavarja meg mondandójában.
- Heeeey, hey Sachiko, engedj be! - ez Hitomi...
A fenébe! Kandrát szobámba tessékelem, majd kattintom a zárat, majd barátnőm becikázik. Totál részeg.
- Héééé, hééé, bocs a mai napért! De tényleg!
- Ennyit akartál ilyen későn?
- Figyelj! Figyelj! - borul nyakamba - Megoldjuk! Túl leszel rajta! Laylan is túltetted magad!
- Igen, hány évnek is kellett eltelnie ahhoz?
- Na figyelj! Figyelj! Menjünk, igyunk valamit!
- Nem, nincs kedvem!
- De gyere már! Tök korán van és még nem szedtem ma fel senkit! Gyere máááár!
- Hitomi, ne már! Hagyj! Nincs kedvem!
- Akkor mi lenne, ha itt aludnék?
- Nem, ma nem, totál el vagy ázva, ezt felejtsd el!
- Ne már, jó lesz, majd beszélgetünk, mint régen! - nyomja le a hálószoba kilincsét.
- Ne! - rántom el - Menj haza! Vagy menj, fogj valami csajt! De ma ne!
- Mégis, kit rejtegetsz itt?
- Én?? Senkit - hazudok szemrebbenés nélkül.
- Azért ide benéznék - nyit be a szobába.
Sok jóra nem számítok...
- Hitomi, figyelj, mi lenne, ha...
- Ki van itt?
- Hitomi! - fogom meg kezét és rángatom ki - Nincs itt senki, csak... Nem takarítottam ki.
- Sose takarítasz - keresi kezével a villanykapcsolót.
- Jó, de... Behánytam és még nem súroltam ki.
- De undorító vagy! - vágja be az ajtót, majd tesz egy sóhajt - akkor nem jössz?
- Nem, kösz!
- Jó... Reggel?
- 2 körül.
- Okés. Szia!
- Szia!
Azonnal visszazárom az ajtót, majd áttörlöm arcom, s mire felnézek, Kandra előttem áll.
- Válaszolsz a kérdésemre?
- Nem. Szerintem neked kéne megmagyaráznod néhány dolgot, nem?
 


Dorcee2011. 08. 05. 15:07:50#15599
Karakter: Kumara Sachiko



 - Te meg mit szólsz bele? Nem látod, hogy éppen magán beszélgetést folytatunk? - Layla a szokásos, önelégült stílusával reagál, amit annyira menőnek tartottam régen, még ha sokszor kellemetlen helyzetbe is hozott ezzel, nagyon tetszett.
Lépteket hallok a hátam mögül, s mire észbe kapok, már Kandra karjaiban vagyok.
- És mégis mi dolga az én barátnőmnek egy magadfajta... csövessel?
- Kandra, ő Layla - világosítom fel, de látom rajta, kicsit homályos a dolog, végül rájön, ki is az a Layla.
- Áh, így már értem... Sachi, felmennél és főznél nekem egy kávét? Mindjárt megyek utánad én is - elmosolyodik, de mintha a mosolya nem lenne őszinte.
Ennek ellenére nem ellenkezek, elindulok felfelé, de mielőtt még bezáródna az ajtó, Layla szavait meghallom.
- Viszlát Sachi, hamarosan találkozunk!
Míg felérek, elmorzsolok néhány könnycseppet, s mikor belépek az ajtón és bezárom, sőt, mikor a kávét főzöm, még akkor is potyognak könnyeim. Kopognak. Gyorsan megtörlöm szemeimet, hogy minél kevésbé lássák rajtam, hogy sírtam. Az ajtóhoz lépek, felnyitom a kukucsrést. Kandra az. Kattintom a zárakat majd beengedem.
- Szia Sachim! Látom, nem okoz gondot az új ajtó... - mosolyogja, majd közelebb lép, átölel és megcsókol vadul és szenvedélyesen.
A kanapé felé araszolgatok. Lehuppanok, mire elválik tőlem, s mélyen szemeimbe néz.
- Sírtál?
- Dehogyis sírtam! - próbálom tagadni a tagadhatatlant.
- Ne hazudj már! - simít végig arcomon - Figyelj, ne hagyd már, hogy tönkretegyen!
- De...
- Tudom, tudom, hogy fáj, Sachiko, de kérlek! Soha többé nem fog téged zargatni, ígérem!
- Dehát...
- Higgy nekem, Sachiko! - hajol hozzám, s csókol meg gyengéden, mire teljesen megnyugszom.
Karjaim nyaka köré fonom, mire ő hátradönt, s megtámasztja magát fölöttem. Elmosolyodik, majd nyakamhoz hajol, s csókolgatni kezd. Ahw, esküszöm, elolvadok! Gyengéden simogatom hátát, felsőjét feljebb húzva kicsit karmolgatom is. Néhány nyögést elfojtok, a sóhajok akarva-akaratlanul is kibuknak belőlem. Felém hajol, ismételten elmosolyodik, majd lejjebb halad. De megszólal a telefonja. Tesz egy sóhajt, majd feltápászkodik.
- Ne haragudj, ezt muszáj felvennem!
- Semmi gond.
Belépdel szobámba, és elintézi a telefont. Órámra pillantok. Hitomi bármikor visszatérhet. Mire ez végigfut az agyamon, Kandra kilépdel. Elmosolyodom, közelebb lépek hozzá, megcsókolom.
- Ne haragudj Sachiko, most el kell mennem.
- Máris? Dehát...
- Kérlek, értsd ezt meg...
- Dehát... miért?
- Mert... Ne haragudj, de ez nem tartozik rád.
- É-értem.
- Ne haragudj! Este találkozunk?
- P-persze.
- Heeey, fel a fejjel, igyekszem!
- Rendben!
Megkapom búcsúcsókom, majd bezárom az ajtót, s szétnézek a kották között. Máris szerda van... Alig pár nap és fellépés. Úgy egy óra múlva ismét kopogtatnak. Kinézek. Hitomi az, ahogy vártam.
- Beszélnünk kell, most azonnal! - viharzik be.
- Öhm... szia neked is, remélem jól laktál, mert estig itt leszel - csukom be az ajtót.
- Muszáj beszélnünk, Sachiko!
- És mégis miről? - lépek ki az erkélyre és gyújtok rá.
- A barátnődről.
- Hitomi, megmondtam, már, hogy csak akkor...
- Találkoztam Laylaval... Még ma visszamegy Kanadába, a barátnőd miatt!
- Na és? Elég jól bánik a szavakkal.
- Azt mondja, fegyvert tartott a fejéhez és megfenyegette. Mivel Layla nem a szívem csücske és nem igazán hiszek neki, elmentem a bárba. Tudod, ahova jártam, mikor még dolgoztam "nekik"...
- Nem tudom mit akarsz kihozni ebből, de megmondtam, hogy...
- Nekik dolgozik, Sachiko!
- Hitomi, van bizonyítékod?
- Ez nem elég bizonyíték?
- Mondani akármit lehet...
- Miért nem hiszed el, hogy csak neked akarok jót?!
- Mert ki nem állhatod, csak ezért csinálod!
- Oké... ha elviszlek a bárba és a saját füleddel hallod, elhiszed?
- Talán...
- Szedd össze magad, indulunk! - lépdel vissza a lakásba.
Elnyomom a csikket, megcsóválom fejem, majd elindulunk a bárba. Hitomi a pulthoz huppan, helyet foglalok mellette. 
- Szia, Eriko, a szokásosat? - lép elég a csapos.
- Igen Kazu, kettőt a szokásosból.
Hitomi rögtön italába kortyol, majd tesz egy sóhajt. 
- Kazu... kérlek, mondd el, amit nekem mondtál ma délután...
- Mire gondolsz?
- Miért jöttem ide délután, Kazu?
- Infóért, mint mindig...
- És miféle infóért?
- Oh, ja, igen-igen, megkeresem a doksit!
Azzal eltűnik a raktárban. Mikor visszatér, egy dossziét tesz elém.
- Olvasd el, Sach...
Teszek egy sóhajt, majd kinyitom. Tele van Kandra adataival. Ledöbbenek. Nem akarom ezt elhinni. Biztos, hogy csak tévedés ez az egész... Lehetetlen, hogy ő... hogy ő... Hitomi rám néz.
- Hogy lehetsz ennyire önző?! - vágom fejéhez, majd elhagyom a helyet.
Megszoktam, hogy nem jön utánam. Nem amiatt indulnak be könnycsatornáim. Csak nem akarom elhinni, hogy ez történt... Hazamegyek, ágyamba fekszem. Nem akarom látni. Sőt... Senkit sem akarok látni... Egyre csak sírok, mígnem elnyom az álom.


Dorcee2011. 06. 14. 21:30:46#14251
Karakter: Kumara Sachiko



Reggel telefonom virnyogására ébredek. Basszus már! Találgatnom sem kell, ki az...
- Hol a picsában vagy?!
- Megyek hamar, Hitomi, nyugi! - kelek ki az ágyból. Kandra már nincs mellettem.
- Mi az, hogy nyugi?! Nagy nehezen intézek neked egy ajtót, és mire idejövök, hogy mindent elintézzek, te sehol, de egy új ajtó meg egy vadidegen pasas villog a lakásodban! Ráadásul pár nap múlva fellépésünk van! Mégis hogy gondolsz ilyet?
- Nyugodj már meg, még csak kedd van! - mintha személyiséget cseréltünk volna - Indulok haza, nyugodj meg, hangolj be, mire kész leszel én is ott leszek! Szevasz!
Áttörlöm arcom, majd öltözködni kezdek. Mikor végzek, még utoljára nagyjából végigfuttatom tekintetem a lakáson, hogy nem hagytam-e itt semmit. Végülis lényegtelen, ha valami itt maradt, Kandra majd elhozza. Kilépek az utcára, rögtön rá is gyújtok. Jó sokat kell gyalogolnom, fuck. Lejárom a lábamat is, mire hazaesek. Belépdelek lakásomba, Hitomi azonnal nekem esik.
- Hol voltál?!
- Jó reggelt neked is - megyek ki a konyhába és látok neki a kávéfőzésnek.
- Hát képzeld, most én voltam felelőtlen, én nem aludtam itthon, én éreztem jól magam! - húzom kicsit az agyát, hadd aggódjon csak, ahogy én szoktam.
- Vele voltál, ugye? Ugye?!
- És ha igen? Istenem, semmi sem történt, csak tropára ment az ajtóm ő meg intézett egy másikat. Ennyi.
- Vele aludtál?
- Igen, vele!
- Aludtál?
- Képzeld... másképp nem így néznék ki...
- Nem bízom benne, és ezt te is tudod, Sachiko!
- És nem leszarom?! - fakadok ki évek óta először - Ki a faszom tudja, hogy te hol a picsában járkálsz minden éjjel meg kivel?! És ha egyik reggel egy kád jégben kelsz fel mondjuk a veséd nélkül?! Érezd át azt, amit én évek óta lenyelek baszd meg!
Teljesen ledöbben. Egy ideig értetlenül néz rám, majd elmosolyodik és megsimogatja fejem.
- Hol volt eddig ez a tüzes és vad csaj?
- Most hoztad ki belőlem.
- Jó, ne haragudj. De komolyan! Nem bízom benne, és valahonnan ismerős is. Mi van, ha a múltamból?
- Mire célzol?
- Tudod, hogy voltak dolgaim... Hogy többek közt öltem is. Például ezért a szépségért - simít végig gitárján.
- Te most komolyan arra akarsz kilyukadni, hogy...
Bólint néhányat.
- Ezt felejtsd el, tesó! - simítok végig arcán - Bízom benne, és kezdek beleszeretni.
- De... ha lesz bizonyítékom... elhiszed nekem?
- Akkor igen - sóhajtok fel, majd csészéket keresek a kávénak.
A dolgot annyiban hagyjuk, megisszuk a kávét, majd próbálunk, csak ebédszünetre mentünk el mindketten. Csak kiugrom szembe a kifőzdébe, majd hazaszaladok, nincs sok kedvem most húzni az időt, meg gyorsan lezuhanyoznék, mire Hitomi visszaér. Mikor már elérem a lépcsőházat, valaki megkocogtatja vállam. Ezt a ritmust ismerem. Bár ne ismerném...
- Menj el - mondom összeszorított fogakkal.
- Beszélnünk kell, Sachiko, komolyan!
- Nincs miről beszélnünk, Layla... Itt hagytál megrohadni, az álmodat választottad helyettem... Amit még elnéznék, csak a köztes dolgokat nem tudom neked megbocsátani...
- Szerinted komolyan itt lennék, ha nem lenne rád szükségem? - fordít maga felé, szorosan tart, hogy még véletlenül se tudjak szabadulni.
- Neked csak arra kellek, hogy megdugj, aztán visszamenj Kanadába. Lefogadom, csak azért vagy itt, mert van most itt valami melód.
- De közben felidézhetnénk a régi szép időket, nem? - söpri arrébb hajamat.
- Igazából... nem, kösz!
- Hmmm... megváltoztál. És bejön az új stílus! Annyira dögös vagy! - hajol közelebb, húzódni nincs lehetőségem, vadul megcsókol, de megharapom nyelvét, és ajkát is - Hmmmm, vad cica!
- Engedj el! - nem tudom mitől tartok jobban. Attól, hogy Hitomi lát meg ebben a helyzetben, vagy, hogy Kandra.
- Ugyan már, tuti, hogy élvezni fogod, ellenkezz csak, úgy még izgalmasabb!
- Engedd el! - ismerős hangot hallok hátam mögül, jó adag ridegséggel, de most nem tudom belőni, kié a két ember közül, akiket nem akartam, hogy ebben a helyzetben lássanak.


Dorcee2011. 06. 02. 22:08:31#14039
Karakter: Kumara Sachiko



 Mikor elválnak ajkaink, fejemet vállára hajtja, így ücsörgünk egymás mellett. Előveszi telefonját, s bíbrálni kezd vele.
- Mit csinálsz? – kérdezem.
- Hozatok neked egy ajtót.
- Mondtam, hogy nem kell, már intézkedtem.
- Hitomi? – pillant rám szemöldökét felvonva.
- Igen… - válaszolom halkan. Tudom, hogy nem bírják egymást.
- Nagyobb biztonságban éreznélek, ha én intézhetném.
- Nem adod fel, igaz? - én viszont már kezdem feladni.
- Miért, úgy nézek ki, mint aki fel szokta adni? – mosolyodik el.
- Hát nem.
Intéz egy gyors telefont, majd rám néz.
- Mindjárt itt lesz – mondja, miközben zsebébe csúsztatja a készüléket.
- Hát ez gyorsan ment.
- Szeretek mindent gyorsan és alaposan intézni. Nem szeretek totojázni, az nem az erősségem.
- Erre is kezdek rádöbbenni. Esetleg van még valami, amit nem árt, ha tudok?
- Nincs – vágja rá, amit kicsit furcsállok, de mielőtt bármi mást is kérdezhetnék, kopogtatnak az ajtófélfán.
- Hahó! Van itt valaki?
Kandra feláll, üdvözli a férfit, majd elmagyarázza, mire gondolt. A pasas méretet vesz, majd elmondja, mire jutott.
- Rendben, akár még ma este be tudom tenni, mert van egy olyanom, ami megfelelne, de ez nem lenne két perc, jóformán az egész éjszakát rá kell szánni.
- Hogy mi? – ezt nem hiszem el... Még ha elég gáz ez a lakás, akkor sem szívesen hagyom őrizetlenül. Ráadásul a hangszerek majdcsak többet érnek, mint a ház.
- Rendben – reagál Kandra – Akkor figyelsz a lakásra reggelig?
- Természetesen, hiszen ismersz.
- Álljon meg a menet, én nem akarok elmenni innen, főleg nem egy vadidegenre bízva a lakást - kezdem máris a hepciáskodást.
- Pedig jobban járnál, pici lány, ugyanis amire a helyére teszem és beigazítom nagyon késő lesz, ha nem nyúlik át reggelig.
 
Na de… a… 
 
 
- Ne aggódj, ha a szállással van a gondod, akkor hozzám jöhetsz éjszakára - néz rám Kandra.
Huhhh... Gondolom, sok választásom nincs, mivel Hitomi ki tudja, merre van, másra pedig aligha számíthatok.
- Rendben - felelem kelletlenül.
- Akkor jó melót! - fogja meg Kandra a kezem és megindulunk kifelé.
Beülünk a kocsiba, jóformán nem is szólunk egymáshoz egész úton. Beinvitál házába, elég kényelmetlenül érzem magam. Semmit nem hoztam magammal. Sem váltóruhát, vagy bármi mást. Magával ránt a kanapéra, megcsókol, végigsimít hátamon. Jóleső borzongás önt el. Jézusom, mi lesz még itt ma éjjel... Teljesen hozzá simulok. Hmmm... Elválik tőlem, órájára pillant.
- Alszom a kanapén, ha szeretnéd - simít végig arcomon.
- Ez nem szükséges - mosolyodom el.
- Figyelj, holnap korán kell kelnem, szóval...
- Persze-persze, nekem is próbám lesz, szombaton fellépés lesz és csúcsformában kell lennem. Viszont... Nem hoztam váltóruhát...
- Minek az? - vigyorodik el - Dögmeleg van, örülj, ha meztelenül kapsz levegőt...
Azt hiszem, nem menekülök, így megadva magam bólintok párat. Megfogja kezem és a hálószobába vezet. Leültet az ágyra, elmosolyodik.
- Vetkőzz!
Teljesen zavarba hoz.
- Csak vicceltem - neveti - Máris kapcsolok egy villanyt és utána nyugodtan vetkőzhetsz.
Úgy cselekszik, ahogy mondta, én pedig vetkőzni kezdek. mindössze már csupán fehérneműm vigyorog rajtam, mikor megérzem kezeit bőrömön. Vadul megcsókol, az ágyra dönt. Uhhh... Nyakamat csókolgatja, és szépen halad lefelé. Kicsal belőlem néhány sóhajt, mégis úgy érzem, nem kéne.
- Ne már - nyöszörgöm - Nem kéne...
- Ne csináld már! Ne mondd, hogy nem élvezed!
- De... csak... nem kéne...
- Ugyan már! - simít végig nőiességemen - Teljes tanúbizonysággal mondhatom, hogy élvezed.
- Igen - törlöm át arcom - De nem hiszem, hogy itt lenne az ideje...
- Ne haragudj - kászálódik le rólam egy sóhaj kíséretében.
- Semmi gond. 
Kihúzódom az ágy szélére, úgy fejezem be a vetkőzést, majd befészkelem magam a takaró alá.
- Jó éjt! - nyom puszit arcomra.
- Jó éjt!
Perceken belül nyom el az álom.


Dorcee2011. 05. 30. 21:10:47#13976
Karakter: Kumara Sachiko



Megtorpanok, áttörlöm arcom, s vonakodva nyitok ajtót. Nincs kedvem senkihez és semmihez jelen pillanatban. Kandra az.
- Hi! – köszön, de én bunkó módon próbálom rávágni az ajtót.
Tervem azonban meghiúsul, mivel lábát a küszöb és az ajtó közé helyezi.
- Sachiko, beszélnünk kell!
- Szerintem nincs miről… - nincs kedvem elmondani neki, mi történt.
- Akkor magyarázd el, miért csókoltál meg te is, aztán miért mentél el sírva.
- Csak! Semmi közöd hozzá!
- Hát… szerintem igen is elegendő közöm van hozzá. Szóval dönts, betöröm az ajtódat, vagy beengedsz.
- Mondok jobbat, egyik se és hazamész.
- Rendben, akkor betöröm.
Kiveszi lábát, majd berúgja az ajtót, ami ezáltal romokban hever.
- Most már… beszélhetünk? – kérdez ismét, ahogy belépdel.
- Te megőrültél? Benyomod az ajtómat, az éjszaka közepén? Hát ezt mégis hogy gondoltad? Tudod milyen drága egy új ajtót csináltatni, ráadásul, most mi fog megvédeni az erre lebzselőktől? Baszd meg, lehet így reggelre kilopják a szememet is!
Miközben folyamatosan hajtom a magamét, megfogja karom, majd a kanapéra nyom. A következő pillanatban azon kapom magam, hogy vadul csókolózunk. Ahj... Kelletlenül elválok tőle.
- Szerintem... most elmegyek - motyogom.
- A saját lakásodból? Ne viccelj már, Sachiko! - fogja meg kezem - Inkább mondd el, mi a baj!
- De nincs kedvem hozzá!
- Kérlek!
Teszek egy sóhajt, majd kiballagok a teraszra és rágyújtok.
- Szerelmes voltam...
- Ennyi az egész? - kérdezi gúnyosan. Nincs most se erőm, se kedvem nyüszögni most.
- Ha csak ennyi lenne, nem lennék ennyire kiborulva, nem gondolod? Fiatal voltam, és hülye, mindent elhittem neki... Laylanak hívták. Egy kanadai cserediák volt, fotózást tanult itt. Minden jól ment, de aztán kezdett furcsán viselkedni. Egyre inkább szemétkedett, ki is használt, úgy hallottam, meg is csalt. Aztán - teszek egy sóhajt - itt hagyott. Csak úgy a semmiből bejelentette, hogy hazaköltözik Kanadába, mert ott kapott valami kurva jó állást. Én meg köpni-nyelni nem tudtam - írok közben sms-t Hitominak, hogy intéztessen egy haverjával ajtót, hátha kivételesen nem valami nővel enyeleg - Így összetört a szívem. És nem akartam többé szerelmes lenni.
- Sajnálom - ölel át hátulról derekamnál - Nem tudtam - nyom csókot nyakamra - És majd rendbehozatom az ajtódat!
- Ugyan már, megoldom!
- Kérlek! Hadd hozzam rendbe!
-  Igazán nem szükséges - mosolyodom el halványan.
- Na! - fordít magával szembe.
- De tényleg... - jövök kissé zavarba közelségétől.
Megcsókol, szokatlanul gyengéden. Teljesen hozzá simulok. De valahogy azt hiszem, mégsem kéne. Mégis, annyira jó érzés. Végigsimít arcomon, a kanapé felé araszol, lehuppanunk, élvezem a pillanatot. Annyira jó vele! Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen!!
 


Dorcee2011. 05. 09. 21:10:35#13528
Karakter: Kumara Sachiko



Szabad kezével végigsimít arcomon, majd elmosolyodik.  Arcomról keze tovább siklik egészen a tarkómig, már-már idegtépően lassan, mégis, annyira jól esik. Hirtelen ránt magához, és csókol meg. Megdöbbenek, de ahw, nem bírom. Résnyire nyitom számat, így nyelveink táncba kezdenek, de csak egy pillanatra. Mit is csinálok?! Nem lenne szabad. Még nem... Meg aztán Hitomi... Aaaaaahj....... Kissé csalódottan fektetem mellkasára kezem és tolom el magamtól.
- Azt hiszem, mostmár jobban vagyok... - suttogja majd elmosolyodik, majd kezem megfogja, csókot nyom tenyeremre és elenged. Mégis... mi folyik itt? Valahogy nem értem... Feltápászkodik, megindul a cuccai felé. De nekem ez valahogy nem kóser.
- Ez mégis mi volt? - kérdezem, mire megtorpan.
- Ez a tegnapi jutalmam - válaszol, de nem fordul felém.
- Igen... de mondtam neked valamit tegnap, nem igaz?
- Sokmindent mondtál...
- Én nem vagyok ilyen!
- Csak mondd, hogy nem akartad! Csak mondd, hogy nem vágytál rá! Csak mondd, hogy nem esett jól! Csak mondd, hogy... - hirtelen fordítom magam felé és csókolom meg.
Aaaaaaaaahj, annyira jó nő!! De én... nem akarok megint csalódni. Nem akarok megint összetört szívvel élni. Talán túl gyors ez így... Mikor elválok tőle, áttörlöm képem, majd megindulok az ajtó felé, de elkapja csuklóm.
- És ez mi volt?
- Csak... hagyj elmenni, kérlek!
- Ne csináld ezt, Sachiko! Válaszolj!
- Engedj!
- Addig nem, amíg nem válaszolsz! - erősödik szorítása.
- Hagyj már elmenni!
Fenébe... Könnyek gyűlnek szemembe. Elenged.
- Ne haragudj... Csak...
Nem várom meg a magyarázatát. Kirohanok a szalonból, megyek egyenesen haza. Nem így akarom. Nem ezt akarom... Szerelmes akarok lenni! De ez így nem megy. Ő nem olyan, mint én... Talán nem is a szerelmet keresi. Talán csak meg akar dönteni. Hazaérvén végighasalok ágyamon, gondolataimmal vívott csatám közben nyom el az álom.


Később kopogásra ébredek. Délután négy. Persze, próba. Szombaton fellépés. Ajtót nyitok. Hitomi beballag, rögtön a lényegre térünk. Írunk egy tracklistát, majd máris finomítjuk a dalokat. A közepe táján eszembe jut valami.
- Hito, átírtad már az Understandinget egy szál gitárra?
- Át.
- Bevesszük a végére?
- Felőlem! 
- Megtanultad?
- Aha! Kezdjük!
Legalább négy órát gyakololtunk aznap. Hulla fáradt voltam. Csak le akartam feküdni aludni. Lezuhanyoztam, átöltöztem, és már éppen indultam volna szobámba, mikor ismét kopogtatás zaja csapta meg a fülem. Miért érzem úgy, hogy a mai nap még egy meglepetéssel zárul?


Dorcee2011. 03. 27. 19:22:26#12584
Karakter: Kumara Sachiko



- Szerbusz, Sachiko! – köszön ismét, lágyabban, mint az előbb.
- Helló, Kandra! –  válaszom kicsit zavart. Elfelejtettem, hogy tetovál.
- Szia! Ti csak nem ismeritek egymást? –  kérdezi Hito.
- Hát… -  próbálnám megmagyarázni, hogy ne szégyenítsem meg barátnőmet, de mielőtt ez összejönne, Kandra megszólal.
- Tegnap, miután úgy faképnél hagytad én vittem haza.
- Áh, szóval te vitted haza. Nem is mondtad Sachi –  néz rám. Persze, hogy nem mondtam... Mit mondtam volna? "Hitomi, képzeld, találkoztam egy lánnyal, aki nagyon tetszik, hazavitt, amíg te szartál a fejemre meg ki tudja hány picsával enyelegtél..." ?!
- Nem kérdezted.
Félszemmel látom, ahogy Kandra elmosolyodik. Megdobban kicsit a szívem.
- Na de, gondolom nem a tegnap este kitárgyalása miatt jöttetek. Mit akartok? – vált témát. Nincs kedvem a tegnap estéről beszélni.
- Na ja, egy tetkót szeretnék –  kezdi Hito.
- Hova és milyet? – A kérdésre máris érkezik a felelet, a mutogatás, meg mi egyéb.
Hitomi sokszor kiakaszt, ez tény, 20 éves létére sokszor úgy viselkedik, mint  egy tizenhat éves picsa, dehát csak ő rángatott ki a depresszióból. Az is ellene szól, hogy rászoktam a cigire, piára, meg mindenféle rosszra. De a mai nap igazán örülök, hogy megismertem. Ha nem rángat el, nem találkozom Kandrával. És ez a tegnap estére is igaz.
A minta elég gyorsan elkészül, s mikor Hitomi rámondja az áment, Kandra máris munkához lát.
- Szeretnéd, ha színes lenne?
- Sokba kerülne színesben?
- Nem, ugyanannyiért megcsinálom neked –  válaszol, majd rám néz, és én is pont őt figyelem.
- Esetleg te is szeretnél valamit magadra, Sachiko?
- Hogy én? Nekem most nincs ennyi pénzem - és igazából ötletem sincs.
- Tekintsd ajándéknak.
- Nem fogadhatom el. Inkább majd máskor, mikor lesz rá pénzem - a sör még rendben volt, de egy tetkó azért teljesen más... 
- Ahogy gondolod, de szólj, ha meggondolnád magad. Szívesen okoznék neked egy felejthetetlen élményt.
Elvigyorodik, rögtön leszűröm mire gondol, így zavarba jövök.  Hitomi csúnyán néz rám. Nehogy már! Viszonzom a pillantást, majd körbenézek a mintákon.
- Ezeket te rajzoltad? - intézem Kandrához a kérdést.
- Aha!
- Szépek nagyon - küldök felé egy mosolyt.
- Köszönöm. Oh! Említetted, hogy rajzoltál, és még mindig rajzolgatsz. Van most kedved? Ez úgyis elhúzódik egy kicsit, meg aztán ne unatkozz itt nekem! - viszonozza a mosolyt.
- Ugyan, elvagyok, de végülis rajzolhatok. Mivel ráérek, hozzak egy kávét, vagy valamit?
- Megköszönném.
- Hitomi, szokásos, tudom.
- Pontosan!
- Sietek vissza!
Kilépdelek, szemben pont van egy kis kávézó. Szerencsére nincsenek sokan előttem. Mindössze tíz perc alatt letudtam a dolgot, és már vissza is ballagtam a szalonba. Hitomi kissé feldúltnak látszik. Különösebben most nem érdekel. Mindenkinek odaadom a kávét, majd helyet foglalok.
- Van az asztalon papír, meg ceruza - mondja Kandra, de nem néz rám - Nyűgözz le, énekes kiscsaj - villant egy félvigyort.
- Igyekszem - kortyolok kávémba, majd helyet foglalok és munkához látok.
Az elején körülbelül fogalmam sincs, mit tudnék fekete-fehérben lerajzolni. Végül egy kihalt erdőre esik a választásom. Elég jól megy. Azonban munkám felénél sem tartok, mikor Kandra végez. Igazán szép munkát végzett,  Hitomi is meg van elégedve. Fizet, majd rám néz.
- Mehetünk?
- Még dolgozom.
- Akkor nem jössz? És a próba?
- Majd felhívlak. Legkésőbb holnap délelőtt.
- Ahogy érzed... Csá!
Lépdel ki, én meg teljesen elmélyedtem a rajzolásban. Kissé meg is illetődöm, mikor Kandra mögém lép, nyakamon érzem leheletét.
- Szép - suttogja fülembe.
- Köszönöm.
- Ez a csaj mindig ilyen?
- Javarészt. Csak félt engem... Csak nem tudom mitől - nevetek -  Nem hiszem, hogy meg akarnál ölni, vagy ilyesmi.
- Hát persze, hogy nem - távolodik el tőlem kissé.
- Minden rendben? - kapom hátra fejem, és látom, a kanapén fekszik - Jól vagy?
Kezdek aggódni.
- Igen, csak kicsit felpörgette a szívem a kávé.
- Biztos, csak ennyi a baj? - térdelek mellé.
- Persze, jól vagyok!
- Biztos? - simítok óvatosan végig arcán. Tűzforró - Te beteg vagy!
- Dehogy vagyok beteg, jól leszek, tényleg! Hamarosan jól leszek!
- Hozzak valamit? Vagy... Csak mondd meg, mit tegyek, hogy jobb legyen! - fogom meg kezét és nézek gyönyörű szemeibe.
 


Szerkesztve Dorcee által @ 2011. 04. 16. 14:31:22


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).