Lassan kecses léptekkel lépkedek tovább és szemlélem meg az alkotásokat. Hamar felmérem, hogy van-e értelme kielemeznem magamba a képet vagy sem. Egy pillantás és eldöntöm tetszik-e vagy sem, azonban mégis elõttük töltök egy kis idõt. Azok elõtt, amik viszont meg fognak többet. Jóval többet, mint a hints kép is. Egy újabb szimpatikus kép elõtt állapodok meg, mikor ismét meghallom a komor úriember hangját. Nohát, csak nem a gondolataiba férkõztem?

- Miért gondolja, hogy egy olyan alaknak, mint nekem, maszkot kéne hordanom? – Teszi fel a kérdést. Csak a szemem sarkából sandítok fel rá és vissza pillantok a képre elemezgetve azt, bár talán azon kellene gondolataimban járkálnia, mi is az amit válaszolnom kellene neki. Minek gondolkozzak azon, amirõl már meg van az észrevételem?

- Azt nem tudhatom. De aki olyan, mint maga... –kezdek bele a képet bámulva.

- Milyen? – szól közbe amit nem igazán szeretek.

- Udvariatlan mások szavába vágni, uram. – fordítom most felé fejem, s szemeibe nézve szemrehányóan mondom neki. Õ pedig csak szórakozottan kortyol bele pezsgõjébe.

- Való igaz. Ettõl még tudni akarom, hogy milyennek lát engem. – A pohár pereme felett néz le rám, a tõlem jóval magasabb Geraldini. A biztonság kedvéért még egyszer alaposan végig nézek rajta fürkészõ tekintettel. Olvasom õt is, ahogy csak a képeket.

- Olyannak, aki elhiteti a világgal, hogy õ egy megbízható alak, aki gazdag, és szórakozott kissé. Aki tiszteletreméltó, így ha valami nem illik a világába, vagy a begyöpösödött világnézetébe, akkor azt ki is zárhatja, és a baráti köre is birkaként követi. – közlöm vele azt, amit kiolvastam belõle.

- És akkor milyen vagyok, ha nem ilyen? – megemeli szemöldökét, tehát elcsodálkozott. Ami azt jelentheti bele találtam és igen csak meglepi az, hogy át látok rajta, vagy nagyon félre olvastam. Ezt jelenleg még nem tudom meg.

- Kétségtelen, hogy ebbõl van, ami igaz önre. – biccentek lágy mozdulattal felé. - De ugyanakkor úgy vélem, valahol belül van egy lyuk a lelkén talán. És ezt a lyukat próbálja betölteni valamivel. Most épp ezzel a kiállítással. – mondom lágy mégis határozott hangsúllyal, hogy lezárhassam ezt a beszélgetést és helyette inkább a képeket olvashassam.

- Szóval egy undok alaknak tart, aki presztízsért gyûjtöget, és mutogatja rongyrázásért az ingó és ingatlan dolgait. – próbálkozik összegezni a dolgokat, csak félre siklik. - Talán most ki fogom ábrándítani, - egy fél mosolyt kapok, ami igen csak meglep. Oldalra biccentem kissé fejem. - de én tényleg mérhetetlenül szeretem a szépséget. Nem csak csodálni, hanem birtokolni is. Ez még talán csak nem bûn! – kissé szét tárja karjait a színpadiasság kedvéért. - Elbûvöl a tökéletesség, ami mesterkéletlen, és mentes az izzadtságszagtól, hogy tökéletes legyen. Gyönyörködni benne, vagy csak úgy, egyáltalán, az érzékszerveimmel körültapogatni, és magamba szívni annak hangulatát, kitalálni a saját történetét...

- Elnézést... – Szólal meg mellettünk bizonytalanul egy hang, mire mind ketten odanézünk. Persze válaszolni így nincs lehetõségem, holott egyáltalán nem így gondoltam a szavaimat. Sõt ki forgatta azokat.

Láthatóan Mr. Geraldini nem szívleli Huge-t bár meg kell valljam nekem is okozott fejfájást a szervezésével és azzal, hogy ennyire bizonytalan. Na meg én se szeretem, ha egy épp érdekesre kialakuló beszélgetést szakítanak meg. Akármennyire is próbáltam lerázni és arrébb menni az ego manó Mr. Geraldinit nem hagyta annyiban. Ezek szerint megfogtam, felbizgattam a fantáziáját.

- Óhajt valamit? – Nem én szólalok meg elsõnek és eléggé sürgetõ és lekezelõ, de én már érzem ebbõl beszélgetés megszakítása lesz. Látható és szinte már tapintható is ahogy izzad Mr. Geraldini elõtt Huge.

- Én... Elnézést, Mr. Geraldini, de páran szeretnének önnek köszönetet mondani... - nyikkan.

- Akkor küldjék el postán. Örülni fogok annak a maradandó emléknek. – már szinte morogva közli vele és láthatóan le is zárná a beszélgetést, de nem sikerül neki. Kitartóan áll mellette. - Még valami?

- A polgármester... – alig halhatóan mondja. Én is csak a kiváló hallásomnak köszönhetem, hogy meghallottam.

- Mit szeretne a polgármester Úr? – A gúnyos mondatai… istenem. Szemem forgatom meg.

- Valami... díjat... átadni... A festményéért...

Látom arckifejezését Mr Geraldininak. Egyértelmûen levehetõ, hogy egyáltalán nem akarta ezt, azonban az én érdeklõdésemet felkeltette, hogy itt van a festménye a kiállításon. Lopva nézek végig, hogy melyik lehet az, de végül újra felnézek az úrra. Látom a szemében az undort az egész díjátadástól és magamban fel is kuncogok, de a kíváncsiságomat igen csak felkeltette ez az információ morzsa.

- Sajnálom, hogy így félbe kell szakítanom ezt a beszélgetést, de vár a rongyrázás. - szemei pajkosan hunyorítanak. - Remélem, hogy lesz még ma este szerencsénk egymáshoz. - finoman meghajol elõttem, én pedig viszonozom a meghajlását egy pukedlivel. . - Ha megbocsájt...

El is indul, mielõtt mondhatnám, hogy menjen, de legalább már nem kell többet mondanom. A tömeg felé megy, én pedig csak a képeket nézem végig. A Polgármester igen csak jó mélyen benyal Mr Geraldininek, na ez az, amit én tõlem sose kapna meg. Az igazat ellentétben igen. Eléggé unalmas a beszéd és a serleg is átlátszó, hogy nem õszinteségbõl kapta. Mikor végre vége és a tömeg szét oszlik csak szemmel kísérem a mozgását, majd mikor az terasz ajtó mellett megállapodik oda megyek hozzá egy lágy kellemes mosollyal. A serlegecske távol volt már tõle és a kezében egy tömény szeszes italt tartalmazó pohár volt.

- Nem kívánt dicsõség? – lágyan szólalok meg mellette.

- Neeem. – vágja rá szarkasztikusan én pedig akaraltanul is jobban elmosolyodom. - Azt sajnálom épp, hogy nem a jobbik öltönyöm vettem fel... – sóhajt, ami kicsit elveszi élét a mondatainak, de én egyértelmûen leszûröm benne a szarkazmust és idegességét. Felnéz rám és végig futtatja rajtam szemeit. - Nem zongorázik? – kérdez rá, amire kicsit akaratlanul is megrezzenek.

- Most nem. Pár mûvész épp kis elõadást tart a képeirõl, és amíg öntömjéneznek, megkértek, hogy addig tartsak még egy kis szünetet. – adok magyarázatot, miért nem ülök a zongora mellett, ahol lennem kellene. Gyorsan körbe is pillantok, de még látom a biccentését.

- Értem.

- Nem tudtam, hogy önnek is van itt képe. – vágok bele a kíváncsiságom tárgyába, és hogy miért is jöttem ide.

- Mert nem mondtam. – megvonja a vállát. ~Ha nem mondja, hogy nem mondta hülyén halok meg!~ fut végig a gondolat fejemben, de ezt inkább nem mondom ki.

- Megtudhatom, melyik az? – kérdezek rá inkább arra, hogy elárulja-e. - Ugyanis nem minden mû alatt áll a festõje, így csak találgatni tudok.

- Hát tippeljen. – Rám pillant és látom a kihívást szemében. - Ön szerint melyiket festhettem én?

Hosszan nézek rá végig fürkészve, hogy biztos megtalálhassam az õ képét, majd lassan elfordulva nézek körbe. 3 tippem van, viszont direkt nem azzal fogom kezdeni, amit a legvalószínûbbnek tartok, hogy az övé. Nem nézek rá, úgy kezdek bele.

- Az elsõ tippem az a kikötõs naplemente lenne... – halkan felhorkant kinyílvánítva a mellé lövésemet. Szúrósan pillantok fel rá, amiért közbe vágott. - De! – mondom kihangsúlyozva, hogy nem fejeztem be. - De magából nem néznék ki ennyi szentimentalitást. Valahogy túl... boldog a kép önhöz. – mondom ki a véleményem, õ pedig a poharába iszik. - Aztán arra gondoltam, hogy az a börtöncellás kép lehetne az övé. – biccent, de koránt se hiszem, hogy az lenne az. Ez már egy túlzott véglet hozzá. Valamit rejteget ebben biztos vagyok, és ezt a festõ finoman de utal rá. - Végül arra jutottam, hogy magáé az a kép.

A hintót ábrázoló kép felé fordítom tekintetem és adom egyértelmû jelzését amelyiket hozzá társítanám. A kép igazán megfogott, azért is álltam elõtte többször meg. Volt benne valami titokzatos megfejtésre váró misztikum, amit egyszerûen imádok. A szín használata remek, a stílus irányzatok összekeverése, a kompozíció. Ahhh egyszerûen mesteri mû.

- Gratulálok, ön nyert. – erõsíti meg tippemet halkan, azonban nem pillant rám, ahogy én se rá.

Beleiszok a poharamba és végig nézek a társaságon. Akaratlanul is felsóhajtok, csak így csendben állunk egymás mellett. Lassan azonban úgy látom befejezik az önajnározást a kis festõk, így egyet elõre lépve pukedlizek.

- Úgy látom a kiselõadások véget értek. Engedelmével Mr. Geraldini visszamegyek másik szenvedélyemhez. –Mondom elmosolyodva széles kedves mosollyal és felegyenesedve, kiürítve a poharam sétálás közben a zongora felé teszem rá egy pincér poharára. A zongora mellé ülve folytatom az est zenei aláfestését.

Olykor, olykor érzem magamon Mr. Geraldini fürkészõ tekintetét, de különösebben nem hat meg a dolog. Végig lágy zenéket játszok és az este így telik el mindaddig, míg lassan elkezdenek haza szállingózni az emberek. Teljesen a végéig játszom. Addig, míg csak a szervezõk és Mr. Geraldini marad itt. Befejezve a dalt csukom le a zongorát és felállva Mr. ridegséggel találom szemben magam.

- Remélem meg volt elégedve a zenei aláfestéssel uram. –mondom teljes tisztelettel, halovány mosollyal.

- Erõs túlzás, hogy megelégedve, de elment. –közli velem a kezdetihez hasonló rideg hangnemben távolság tartóan. –Azonban még nem tudtuk a beszélgetésünket befejezni. Láttam önön, hogy mondana még valamit, mikor félbeszakítottak minket. –jelenti ki és szemében, mint ha a kíváncsiság fényét látnám meg villanni.

- Elment? –kérdem kicsit meglepõdötten, ami kicsit azért bánt, mert úgy vélem nem hibáztam és láthatóan a vendégek jó hangulatát eltaláltam a kiállítás hangulatát. –Mégis mi nem tetszett a zenei aláfestésben? –kérdezek rá cinikusan és keresztbe fonom karjaim melleim elõtt.

- Sok volt benne a modern zenemû és klimpírozása fel állította a szõrt a hátamon. – szavai hirtelen igen csak felhúzna, ha nem hallanám meg a hanglejtésében a kifogást és hogy most nem mond igazat, mert nagyon is tetszett neki, csak nem akarja bevallani. Oldalra döntöm a fejem felvonva a szemöldököm.

- Ahhha ééértem. Szóval tetszett, csak nem akarja bevallani. –mondom szélesen elmosolyodva. –Mondtam… nekem ne hazudjon, és ne húzzon elõttem maszkot, mert látom magát. –mondom miközben mosolyom nem fagy le arcomról és mellé lépek mellkasát megveregetve. Nem félek tõle, ahogy udvariasságba burkolt célzásai sem riasztanak el. Levéve kezem mellkasáról a paskolást követõen indulok el onnan. –További kellemes estét uram. –köszönök el már elfelé tartva onnan mikor hirtelen érzem meg kezét csuklómon, s állít meg. Felé fordulva érdeklõdve nézek fel rá.

- Honnan veszi azt, hogy hazudok? Mi van akkor, ha tényleg igazat mondtam a zenéjérõl? –kérdezi egyenesen szemeimbe nézve. –És nem válaszolt.

- Tudom és kész. Nem akarja elismerni, hogy igenis jó vagyok és felkeltettem az érdeklõdését. Ostoba libának tartott, így nehéz önmagának is beismernie, hogy én más vagyok, mint akinek hitt… - adok hangot gondolataimnak és finoman húzom ki kezem övébõl és magam elõtt összekulcsolva a mappám elõtt, amiben a kottáim vannak, nézek fel rá érdeklõdve. –Különben hagyott volna most elmenni. Érdekli, mit gondolok önrõl.

- Ostobaságokat beszél itt. –Mondja kicsit haragosabban.

- Akkor engedelmével én haza mennék még napkelte elõtt. –Mondom meghajolva és elköszönve ismét fordulok meg és megyek kis sietõsebben. Faképnél hagyva Mr. Geraldinit.

A hintóba ülök be és teszem le magam mellé a kottákat. Jelzek a fogathajtónak induljunk és a hintóm el is indul hazafelé. Szerencsére még napkelte elõtt haza érek be a házamba és fáradtan ülök le az ágyam szélére. Nagyot sóhajtva engedem le hajamat mikor a telefonom szólal meg. Felvéve igen csak meg lep a hang, aki bele szól.

- Nem gondolja, hogy illetlen így faképnél hagyni a munkáltatóját? –kérde egybõl bemutatkozás nélkül Mr. Geraldini.

- Nem gondolja, hogy illik köszönni és bemutatkozni a telefonba? És mi lett volna ha nem az enyémet hívja, hanem valaki másét? Oktalanul fedte volna meg. Nem mellesleg honnan is tudja a számomat? –kérdem a plafonra nézve.

- Tudtam, hogy jó számot hívok és Hugetól kértem el…

- Miért is? –kérdem elmosolyodva magamban.

- Azért, hogy megfedhessem viselkedése miatt. –vágja rá, én pedig kacagni kezdek önfeledten.

- Elnézést, de ez annyira átlátszó. –mondom megrázva a fejem. –Ne nézzen ostobának uram…

- Nem nézem annak tényleg ezért hívtam! –morran bele a telefonba. Hallhatóan nem tetszik neki, hogy kinevettem. –A pénzéért holnap jöjjön el a házamba. –mondja végül.

- Ohh hát ezért hívott? –kérdezek rá. –Köszönöm, de tartsa meg a pénzt én nem azért csináltam, de ezt ha jól emlékszem említettem önnek Mr. Geraldini.

- Hát jó ha fél eljönni hozzám! –közli nyugodt hangon amire felülök teljesen.

- Nem félek öntõl! –vágom rá sziszegve.

- Akkor bizonyítsa be és jöjjön el hozzám holnap. –közli és most hirtelen nem tudom leszûrni hangjából, hogy mi is ezzel a szándéka.

- Csak este tudok menni… nappal fontos dolgom van. –mondom és kinézek az ablakon.

- Mégis mi fontos dolga van nappal, hogy nem tud eljönni? –kérdezi és alsóajkamba harapok. Nem akarom elmondani neki, hogy vámpír vagyok.

- Az nem magára tartozik…- közlöm megkeményedett rideg hangon.

- Jelenleg rám is tartozik, ugyanis hozzám hivatalos. Szóval? –faggatózik tovább és érzem, hogy most az én titkom akarja kihúzni belõlem. Biztos, hogy észrevette, hogy nem ember vagyok.

- Akkor sem tartozik önre és sötétedés után érkezem akkor holnap. –közlöm konkrétan és ellentmondást nem tûrõen. –Ha önnek megfelel, akkor megyek ha nem akkor bizony önnek kell jönnie, de elõtte szóljon. –mondom és megfogom a telefont tartó karomat másikkal.

- Jó legyen…- egyezik bele egy hosszabb csend után és szerintem most fogadja meg, hogy ki fog ismerni és meg tudja a titkomat, ha már én ennyire olvasok benne. De nem tehetek róla, az emberekrõl rengeteget elárul az alkotásuk. –Akkor holnap sötétedés után jöjjön el, a lakásomra. Brooklyn Street 866. –mondja el a címet, amit gyors le is írok majd elköszönve lerakja a telefont. Végre nyugalom…

~*o*~

Másnap akkor ébredek fel, mikor már nemsokára indulnom kellene. Felsóhajtva kelek ki az ágyból iszom meg a napi adag véremet és felöltözve egy szép ruhába, ami modern mégis hordoz magában régi stílus jegyeket, mint például a fûzõ, az ezüst csattok, súlyok és egyéb apró részleteket. A szoknya része ennek is ferdén levágott. Elõl rövid hátul hosszú azonban ennek nincs uszálya. Nem követ törölni megyek oda. A hajam most kivételesen kiengedve hagyom és csak egy a ruhához illõ hajpántot biggyesztek bele. Így megyek el a jégszívû Mr. Geraldinihez.

Megérkezvén az ódon házhoz, ami nem régen lehetett korhûen restaurálva igazán csinosan mutat. Maga a ház is egy mûalkotás. Egybõl felismerem, hogy ez a kastély van a hintó mögött ábrázolva. A hintó ajtót a lovászinasom nyitja ki és kiszállva köszönöm meg neki. A kastély ajtójához vezetõ lépcsõn felfelé haladva kimérten, mégis kecsesen haladok fel. Az ajtóhoz érve használom az ajtókopogtatót, hiába ott van nem messze tõlem a csengõ.

Léptek zaját hallva magam elõtt fogom meg kezeimet és várakozom. Várok csendben és türelemmel arra, hogy kinyissák elõttem az ajtót. 

- Jó estét. Lien Living. –Köszönök bele a telefonba egy kicsit rekedtesebb hangon, így megköszörülöm a torkom. –Elnézést, nem rég ébredtem. –Kérek bocsánatot hangom miatt, már rendes lágy hangon.

- Jó estét önnek is Living kisasszony. –Szól a telefonomba egy mélyebb férfihang. –Semmi probléma én kérek elnézést, hogy ilyen korai órában felébresztettem. A nevem Ronald Huge.

- Üdvözlöm Ronald. Miben segíthetek? –Kérdem és kikászálódom közben az ágyból és ásítva nézek ki az ablakon. A naplemente igen szép látvány és elõszeretettel nézegetem a festõi tájat, mely kastélyomból tárul a szemeim elé.

- Azért hívtam, mert egy kiállítás megnyitóra zongoristát keresek. Nagyszabású megnyitóról lenne szó. Maga Leonald Geraldini szponzorálja. Rengeteg tehetséges mûvész alkotásai lesznek kiállítva. Még ha nem is fogadja el felkérésemet a megnyitón való zongorázásra, bizonyára érdekli majd önt. –Mondja el azt, amiért hív én pedig megvakarva tarkómat nézek le az udvarra. Miközben újra ásítok egy nagyobbat.

- Elnézést, nem azért ásítottam, mert nem érdekel, amit mond. –szabadkozom a telefonba. –Természetesen elvállalom. Milyen darabokra gondolt Geraldini úr? –Kérdem, bár nem ismerõs a neve, bár mostanában nem sok kiállításon voltam.

- Zenei aláfestés kellene miközben a meghívottak a képeket nézegetik, és beszélgetnek az italok közben. –Mondja el én meg már fejben elkezdtem összeállítani a darabok listáját.

- Rendben. Mikor is lenne ez? –kérdem és az íróasztalomhoz lépve veszem elõ a naptáram, hogy bele írjam. Mikor megkapom a dátumot, az idõt és a címet felírom - Ott leszek. –jelentem ki és utána elköszönve le is rakjuk a telefont, majd köntösben megyek le ráérõsen az étkezõbe és egy palack sertés vért tesznek elém és egy tetszetõs poharat. Töltök magamnak, de mivel elégé közeli az idõpont, így inkább a zeneszobámba megyek át ahol „táplálkozás” közben nézegetem kottáimat és teszem sorrendbe és válogatom ki, amit úgy gondolok, hogy illõ egy képgaléria megnyitójához. Hosszan válogatok és az este többi része átlagosan telik.

~*o*~

Csak hamar eljön, az-az alkony mikor mennem kell fellépni. Egy kényelmes mégis elegáns ruhát veszek fel, Vörös és fekete színekben pompázik. A ruha szoknya része elöl csak combközépig ér, míg hátul kisebb uszálya van. A felsõ része fûzõ jellegû, és ezüst csattok díszítik hasamon egy-egy szíjjal. Testemhez simul, és tökéletesen ki adja törékeny karcsú alakomat. Hajamat díszes ám mégis ízléses csattal tûzöm fel. Az egyik tincsemet befonva hajráfként hajtom át fejemen és ez ad neki egy kis plusz díszt. Sminket nagyon keveset teszek fel, hiszen nem én leszek az est fénypontja, hanem a képek. A ruhához illõ magas sarkú szandálomat veszem fel, s már el is indulok a megnyitó helyszínére. Szeretek legalább egy órával odaérni a fellépés elõtt.

A galériába megérkezve egy férfi rohan oda hozzám ismerõsöm társaságában.

- Hát meg jöttél Lien! –Köszönt egyik arisztokrata társam. Mosolyogva biccentek neki, majd az idegen férfire pillantok.

- Örülök kisasszony, hogy személyesen is megismerhetem. Én lennék Ronald Huge.

- Én is örülök, hogy megismerhetem. –mondom lágy csilingelõ hangon egy halovány ám kedves mosollyal. –Nos merre is lenne a zongora? –Kérdem érdeklõdõn. Szeretem elõre megnézni a hangszert és átellenõrizni, jól van-e hangolva.

Szerencsére nem kell tovább magyarázkodnom és megmutatják nekem a hangszert, ami mellé leülve nyitom fel a fedelét és egy dalba bele kezdve ellenõrzöm annak hangját. (http://www.youtube.com/watch?v=ff8UwvPK0G4)

Mivel még nem szándékozom felfedni a dalaimat, amit hoztam a megnyitó zenei aláfestésének, egy pörgõs zenei számot kezdek el játszani. Még hozzá a Guns N’ Roses-tõl az egyik kedvenc pörgõs számomat. Teljesen bele élve magam a dalba zongorázom el, hogy tényleg meghaljam a legkisebb eltérést is a hangokban és szerencsére tökéletesen fel van hangolva a zongora, de ha már bele kezdtem nincs szívem abba hagyni. Miközben játszom, nem veszem észre,, hogy az engem kísérõ két személy mellé egy harmadik is csatlakozik. Csak egy fürkészõ tekintet érzek magamon, de úgy gondolom, hogy a Ronald szemei lehetnek ennyire égetõen fürkészõek, így nem hagyom abba, míg a számnak nincs vége. Mosolyogva játszom végig és a testem is belemozdul, mert nem bír egy helyben maradni. A lendület viszi és nem is nyeltem karót. Mosolyogva pörögnek az ujjaim a zongora billentyûin és mikor vége még egy kicsit hagyom elülni szívem heves verését. Nagy levegõt véve szusszanok egyet és ekkor fordulok az engem kísérõkhöz. Meglepõdötten látom, hogy a rideg, fürkészõ tekintet egy új archoz, személyhez tartoznak. Felállva nézek az idegenre.

- Szép estét kívánok uram. Lien Living vagyok. –Mutatkozom be kezet nyújtva.

- Örvendek a találkozásnak Lien kisasszony. –Illendõ módon hajol meg kicsit elõttem kezet csókol, én pedig pukedlizek elõtte ezzel is mutatva értékelem gesztusát. Végig az a rideg és távolság tartó. Érdeklõdve nézek rá és kedvesen mosolyodom el. –Az én nevem Leonald Geraldini. Ezt a kiállítást én szponzorálom. –Mutatkozik be mikor már felegyenesedett, de még kezem nem engedi el. Bizonyára érzi kezem hûvösségét és egy pillanatra látom megcsillanni a kíváncsiságot, de amilyen gyorsan jött úgy illan is tova.

- Enyém a megtiszteltetés, hogy megismerhetem önt és játszhatok eme nagyszabású kiállítás megnyitóján.

- Azok után mit most hallottam, nem tartok igényt játékára, ha csak nem tud valami lágyam stílusban is játszani. –Vágja a fejemhez, amire hatalmas szemeket meresztek.

- Ne sértegessen uram, ez pusztán a hangszer hangjainak állapot felmérése volt, nem gondoltam, hogy mai modern zenéket fogok egy ilyen szép alkalomkor játszani. –Mondom határozottan és ezzel, most igen csak megsértett. –Kérem, ne nézzen engem holmi jöttment utcai zenésznek, kik az utcasarkon apró pénzért elvállalnak bármit. Számomra koránt sem a pénz számít, hanem pusztán a zene és a mûvésetek iránt való szeretetem. –jelentem ki egyenesen szemeibe nézve állva a tekintetét.

- Valóban kisasszony? Akkor mutasson egy darabot, melyet a megnyitóra hozott zenei aláfestésnek. –Mondja érzéketlenül a szemeimbe nézve.

- Ahogy óhajtja. –Mondom és visszaülve az asztalhoz látom, hogy ismerõsöm és ez a Ronald meg se mer szólalni. Nekem pedig egy jöttment alak, aki azt hiszi, sok mindent tud csak ne szóljon be nekem. Mély levegõt véve hunyom be a szemem és elsõdlegesen is feldúlt lelkem nyugtatom le, pontosabban próbálom.

- Nos mi lesz? Kezdjen hozzá! –Szól rám parancsolóbban a fürkészõ tekintetõ rideg, mély hangú alak. Nagyon nem fogok vele szimpatizálni, ha ezt fogja csinálni. Elõször érzem azt, hogy igen rövid idõ alatt képes lesz kihozni engem a béketûrésembõl.

- Fogja be! –Morranok rá orrom alatt felpillantva rá szúrósan, majd vissza elõre nézek és behunyom a szemem. Nem sokkal utána már sikerül lelkem tajtékzó hullámait elsimítani, s bele kezdek a dalba. (http://www.youtube.com/watch?v=jT5wJNLFh54 Yiruma dala én pusztán a játékhoz használom fel.)

Fejbõl játszom, hiszen annyit zongoráztam már ezt a dalt és én magam is írtam. Bele merülök a nyugodt dallamokba és érzelmeim is elõ hívva ültetem bele a játékba és adom át azon keresztül a közönségnek, ami most ugyan csak szerény. Felsõ testem ismét mozgásba lendül, ahogy egyre jobban elmerülök a dallam lágy sodrában. Még egy darabig érzem magamon a fürkészõ tekintetet, de egy idõ után már nem érzem.

~*o*~

Az óra, ami még hátra volt a megnyitóig hamar elröppen és a beszéd mellyel Leonald megnyitja az estélyt igazán impozáns és szívmelengetõ, de még mindig nem tudom elfeledni azt a sértést, melyet irányomba tett. Nem a pénzért vállaltam el, sõt a fizetést vissza is utasítottam. A beszéd végén neki kezdtem a játéknak és szépen sorra jöttek a dalok, itt már volt, hogy kottából játszottam egy-egy kiadósabb darabot, mint mondjuk Beethoven Holdfény szimfóniáját, vagy Haydn zongora darabjai közül egy párat, de saját szerzeményeimet fejbõl játszottam. Láthatóan a társaság felettébb élvezi a játékomat.

Már egy jó ideje megy a megnyitó és a meghívott vendégek társalogva szemlélik a gyönyörû gondosan kiválogatott alkotásokat. Jelenleg egyik saját szerzeményem játszom, mikor újra érzem a rideg, kémlelõ tekintetet magamon. Végig fut a hideg is a hátamon. Ezt ritkán érzem, de igyekszem kizárni a fejembõl õt és csak játszani. (http://www.youtube.com/watch?v=EHAVZMNtfjs) Mosolyogva játszom a dallamot. Ez az egyik kedvenc vidámabb zongoradarabom, amit írtam. Könnyeden játszom, ahogy megköveteli és végig mosolygok, minden érzést átadva a játékomon keresztül, de a jégcsap úr továbbra is csak figyel. A zongora mellé lép és mogorva tekintettel fürkészi arcomat, miközben játszom. Állom a tekintetét, sõt, hogy kicsit orra alá dörgöljek, mosolyogva nézek szemeibe a billentyûk helyes sorrendben való leütögetése közben. Hosszan kitartom az utolsó hangot és hatalmas taps kerekedik a beszélgetõk között, majd egy pohár pezsgõt nyújt át nekem a tényleges felkérõm.

- Bizonyára már nagyon kiszáradt. –Teszi hozzá a kommentárt.

- Köszönöm, ez igazán figyelmes öntõl uram. –köszönöm meg miközben átveszem a pohár pezsgõt.

- Tartson egy kis szünetet. Bizonyára elfáradt kicsit, addig nézze meg ön is a kiállítást. –közli semleges hangon én pedig bólintok.

- Köszönöm, meg is teszem. –lágy, csilingelõ hangon, dallamosan köszönöm meg kedvességét, hogy enged felállnom a zongorától.

Megkapva a kis szünetemet belekortyolok a pezsgõbe, s felállva indulok el megtekintetni az alkotásokat. Egyiknél hosszabban elmélázok és hosszasan elemezgetem mikor ismét mellém lép szinte észrevétlenül.

- Remek alkotás nem gondolja? –Hallom meg magam mellõl a hangját, amire kicsit összerezzenek és felé kapom a fejem.

- Igen valóban remek. Kiválóan alkalmazza a színeket és a kompozíciója is kiváló. Az alkotó egy komorabb pillanatában lehetett, legalábbis a túlzott sötét színek erre engednek következtetni, s hangulatában is komorabb, mint társai. –mondom ki õszinte véleményem visszafordulva az alkotáshoz. –Maga mindig így settenkedik? –Teszem fel a kérdést ráemelve vörösen csillogó szemeim.

- Settenkedni én? –Kérdi, és hangsúlyában érzem a túlzott színpadiasságot.

- Kérem, ne színészkedjen nekem. –Mondom ki nyíltan és egyenesen. –Jobb szeretem az egyenességet, mint az álarc mögé bújt kétszínû alakokat. –iszok bele ismét italomba.

- Én rajtam nincs maszk.

- Mondja ezt annak, aki nem lát át magán. – mosolyodom el kicsit gonoszabban, s tovább indulok ott hagyva a jégszívû embert.

Mrr, de helyes kis cuki pofa. Helyes, és a segge sem utolsó. Jujj, de jó lesz belemarkolni abba a kerek, formás fenekébe, miközben biztosan hatalmas farka éppen bennem mozog, és vörös vérét nyalogatom csíkokra hasított mellkasáról. Ahh, már elõre várom! Biztosan frenetikus az ágyban. Egy démon, még ha fél démon is, mindig jól szexel, legyen az bármilyen kis pondró. Fõleg a jól kinézõknek van hatalmas farkuk, amit jól tudnak használni.

Egy lepukkant kis bárban vagyok, fönt a Földön, mivel drága jó édesatyám már megint korlátozni akar. Heh, na persze! A franc fogja bedugni a faszát egy ribanc puncijába, nem én. Hányingert kapok atyámtól, hogy egy használt kis riherongyot, ráadásul lányt, nem pedig jó seggû, és nagy farkú pasit akar rám sózni. Na, persze, várhatja, hogy megbasszam, és gyereket csináljak neki és magamnak.

Höh, azt sem tudom, hogy kell! Nõvel még soha az életben nem csináltam, de bahh… hányingert kapok tõlük. Ha csak belegondolok, hogy a csinos kis farkacskámat egy punciba dugjam, ahelyett, hogy valaki jól megbaszna, és a pokolbéli mennyekbe repítsen… Váh! Ne ijesztgessem magam! Még a végén lerókázom ezt a cuki kis neko pofit. Pedig még bele akarok harapni azokba az édesen mozgó fülecskékbe…

Hmm… most, hogy így belegondolok… még sosem csináltam nekoval! Aztaaa! Hogy hagyhattam én ki ezt a fajt?! Pedig olyan kis cuncimókuskák. Az izgõ-mozgó farkincájuk, a fülecskéjük, és az a kemény, markolni való fenekük… Nyámi. És még a hangja is hátborzoló! Ahh, micsoda estém lesz!

Mondjuk, a reggelem valószínûleg, kevésbé, mert van egy olyan érzésem, hogy halottan fogom magam mellett találni, mert drága exem, Astharthé megöli, de pszt, errõl ennek a kis cicusnak nem kell tudnia.

Hogy miért ölné meg Astharthé? Mert a drága még mindig szerelmes belém. Pedig én egyáltalán nem vagyok. Szép volt, jó volt, ennyi volt. Különben is, a jégdémonok olyan merevek, és hidegek.

A hidegrõl jut eszembe… Fázom! Valamiért mostanában szarakszik ez az izé. Gyorsan le is rázom egy picit a nekókát, és behúzok a mosdóba, hogy megbizgeráljam. Olyan foscsi a nyakörvem… Fogadjunk, hogy drága jó nemzõkém hozzányúlt, és csak azért, hogy ne jöjjek föl a Földre, kicserélte valamilyen szarra. De… hogyan…?

Ohh, hát persze! Astharthé… Az a jégherceg. Mióta van ez ilyen jóban atyámmal?! Régebben utálták egymást. Most meg…? Összeesküdnek ellenem. Ó, hogy basznák meg egymást, és hagynának engem békében!

Kicsit késõbb, mikor már nem didergek annyira amiatt a szar miatt, visszamegyek, és… Nem valami szép látványban részesülök. A neko dögös látványa helyett az üres szék fogad. Hát ez meg hová a fenébe tûnt?! Képes volt itt hagyni az a köcsög? Basssza meg! Váh, a kis köcsög! Most kereshetek másik barmot… Kapja be.

---*---*---*---

Egy tök uncsi kis huszadrangú démont fogtam, aki még a szexben is szar volt, ezért mikor reggel fölkelek, nem igazán érzek semmit sem a fagyott holttestének látványára. Fogalmam sincs, Astharthé hogy a faszba csinálja, hogy lefekszem valakivel, és másnap reggel már jégszoborként találom magam mellett a tegnap esti áldozatomat, pedig a közelemben sem volt az a barom. Jó lenne kitalálni, mert ha egyszer egy nekem nagyon tetszõ kis démonkára akadok, szívás lenne arra ébredni, hogy egy jó kis reggeli ágyba döngölés helyett szét kellene porlasztanom. Mit ezt a szemetet. Egy laza intésre elporlad az egész teste, és nem marad más utána, csak a hamu. Majd a szobalány föltakarítja…

Mikor kilépek a szobámból, egy érdekes, barnásvöröses szemû, szõkés-barna hajú srác jön ki a szemben lévõ szobából, a… TEGNAP ESTI PARTNEREMMEL! Ó, a kis kurva! A másik meg… de egy szemét dög! Vagyis… mindkettõ kurva is és szemét is. Ahh, a neko meg még gyenge, gyáva nyuszika is ráadásul, ugyanis képes, és elszelel. Ó, hogy rohadnának meg mindketten!

- Nálad érdekesebb társaságra vágyott, azért tartott velem. – jelenti ki. – De nyugodtan utána futhatsz, nekem már nem kell – ásít egyet színpadiasan a kis kurva.

- Mégis kinek képzeled magad?! – támadok neki idegesen, erõm hevesen kezd el kavarogni körülöttem. Félelmetes látvány lehetek, bár milyen más is lehetnék, de ez a kis riherongy képes, és elfordítja rólam a tekintetét.

Leesett állal bámul valamit, vagy valakit a srác, mire én is hátra fordulok, és… nekem is leesik az állam. Valami eszméletlenül dögös pasi sétál… nem is: vonaglik végig a folyosón. Izmai lenyûgözõ játéka azonnali elélvezést okoz bármilyen lénynek, aki csak látja, jeges tekintete mint penge, keresztül hasít mindenkin. Szõke haján megcsillan a lámpafény, és… ahh! Kell nekem ez a démon! Meg kell szereznem – döntöm el, és megbabonázottan felé lépek.

- Õ az enyém! – ránt vissza a kis szemtelen pondró a hajamnál fogva. Mit képzel ez magáról?!

- Mi az, hogy a tiéd?! Te csak egy kis senki vagy! – háborodok föl, de nem enged. Teljesen elönt a düh, mire a tûzvörös erõm vadul kavarogni kezd körülöttem. Dühösen fordulok hátra, és legszívesebben fölgyújtanám ezt a kis senkit, de valami megakadályoz benne. Az, hogy tetszik, hogy ezt merészeli tenni. Nem szívbajos kis senki, az biztos. Egy dühös, mégis ravasz vigyor után ajkaira marok, és erõmbõl egy kicsit belé küldök. Nem szívesen lennék most a helyében. Na jó, de, de csak akkor, ha közben valami szexi pasi baszna éppen. Jó dolog a fájdalom szex közben.

Már látni is, hogy szenved, hiszen úgy érzi, belülrõl ég szét az egész teste, kezdve nyelõcsövével, majd az összes belsõ szervéve, de ezt tényleg csak úgy érzi. Semmi baja nem lesz, pár percig szenved egy kicsit, hogy megtanulja, hol a helye, majd el is múlik. Addig meg én lecsaphatok erre a két lábon járó kísértésre.

Felé fordulok, és határozottan felé sétálok. Ajkai közt fityegõ cigarettából nagyot szív, és szemembe nézve lassan kifújja a füstöt.

- Hello, szépfiú! Akarod ma este olyan jól érezni magad, mint ahogy még soha? – kérdezem végig nyalintva ajkain, és hagyom, hogy arcomat egy picit megpörkölje a parázsló cigarettavég. Nem okoz fájdalmat, kellemesen cirógatja pofikámat. Több kell nekem, hogy fájjon valami. Szexin belenyögök a fülébe az élvezettõl, melyet a mellkasának acélos izmai, és a cirógató érzés okoz, majd várom a válaszát, és reménykedek a pozitív megnyilvánulásban. Vétek lenne kihagyni engem, és nem megbaszatni magam vele.