|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Hentai Chibi | 2012. 09. 13. 22:04:34 | #23416 |
Karakter: Akasha
Megjegyzés: Matt-nek ~ vadmacskának
- Akasha vagy nem igaz…- áll fel nehezen. –nem tudom miért engem választotál de velem nem fogsz jól járni.
- Fiú tudod ki vagyok…akkor azt is tudod mekkora hatalmam van. –lassan sétálok oda hozzá és simítok arcára. De ami meglep az az, hogy ellöki kezemet. Bátor az már biztos. Meg is lep ezzel. – Jobb ha okosan viselkedsz…
- Mondták már de nem sikerült belém nevelni….
- Hát akkor majd én foglak megnevelni. – nyomom neki erősen a falnak, éreztetve vele ki az erősebb. Próbálkozhat, de kevés hozzám.
- Az előző gazdámnak 100 év sem volt elég. Miből gondolod hogy neked sikerülni fog? – kérdését figyelmen kivül hagyom. Csak arcára simítok és így le végig egészen a mellkasáig. Komolyan bejön ez nekem, hogy nem kapható könnyen.
- Tetszik a merészséged és hogy nem adod könnyed magad. Miért nem törődsz bele hogy már ide tartozol, én jobban fogok veled bánni mint azok a semmirekellő söpredékek? - kérdezem. Igen, itt sokkal jobb helye lesz neki mellettem.
Kérdésemre nem válaszol, mintha meg sem hallotta volna. Remek. Viszont pillanatok alatt vált a tekintete, ahogy felfogja miről is van szó. Ezen csak elmosolyodok.
- Igen igen. Itt jobb sorod lenne, mint a szeretőm. És ki tudja ... Talán örökké velem maradhatsz mint kedvesem. Esetleg még leendő tökéletes gyermekem apja... - simulok hozzá és ez utóbbit ajkaira suttogom. Testem testéhez simul. Akarom őt, de nem most. Még várok ezzel kicsit.
- Gondolkodj csak el ezen. Damien majd segít. - ezzel távozok. A kisfiút beküldöm hozzá, legyen a társasága.
Feljön a nap és én szobámban nyugovóra térek koporsómban. Van nekem rendes ágyam is, de most valahogy ez kell nekem.
Az ágyat másra tartogatom, jó kis ágytornára majd Matt-el. Lehunyom a szemem és már el is alszok.
Álmomban ismét Azt a napot élem át. Érzem a nap fényének égetését, hallom a sikolyokat... Érzem a betegségek kínzását, az örökös erőtlenséget.
Az idegenből áradó sötétséget és én mégis azt tettem amit ... Majd látom magam előtt azt a fiút kinek a világot jelentettem én. Csodás szemeivel néz rám, melyben könny csillog.
Haja kissé kócosan keretezi arcát, mely itt-ott véres. Nem könyörög, nem próbál meg küzdeni, csak várja, hogy megtegyem ... És én cselekszek.
Levegő után kapkodva ülök fel. Arcát most már ébren is magam előtt látom.
Kezemet nézem, ujjamon ott a gyűrű, ami az övé volt ...
A hold már fent ragyog, gyermekeim táplálkoznak. Felkeresem vendégünket. Damien most is vele van.
Ahogy megpillant engem a kisfiú már fut is hozzám.
- Úrnőm. - hajol meg illedelmesen és már mellettem is van.
- Nem vagy éhes? - kérdezem Matt-től. Látom rajta, hiányzik neki a vér édes íze.- Ha igen csak gyere utánam. - és el is indulok kifelé. Biztos vagyok benne követni fog.
|
| Vadmacska | 2012. 08. 03. 15:00:24 | #22616 |
 Karakter: Matt Colin
Megjegyzés: Akashanak
A fájdalom elviselhetetlen, minden egyes lélegzet vételnél ég és még jobban fáj. Beleharapok az ajkamba, a kiserkenő vér valamennyire megnyugtat. Meg próbálok fel kelni se semmi esély erre, a hátam cafatokban van, hála gazdámnak és az ő korbácsának. Vissza dőlök arcomat a párnába temetem. És ezt spontán azért kaptam mert vissza utasítottam a kicsi lányát.
Nem tudom mikor aludtam el kiabálásra riadok fel majd megcsapja az orromat a vér illata. Fáj még mindig a hátam de kicsit enyhült, nehezen de fel kelek. Felkapom az ingem majd az ajtóhoz lépek. Lépések, talán hárman lehetnek. Az ajtó ki csapódik és három vámpír támad rám. Sokkal erősebbek semmi esélyem ellenük. Valamelyik leüt hátulról, a földre esek a fejem kóvályog. Ki is használják kezemet lábamat megkötik még a számat is betömik majd ki hurcolnak. Bevágnak egy furgonba és már indul is a kocsi.
Sokáig megyünk, hirtelen fékezés majd ki rángatnak és egy hatalmas kastélyba visznek. Egy vámpírnak a kastélyába. Egy szobába visznek majd be is zárnak, dühösen próbálok ki szabadulni de éles fájdalom hasít a hátamba. Sokára nyílik az ajtó, egy nő sétál be és egy gyerek. Éj fekete hajában virítanak a vérvörös tincsek. Haja hosszú, hátközépig érő.
- Damien oldozd el! – A kicsi oda lép hozzám és el oldoz majd vissza siet a nő mellé.
- Kész úrnőm. – Ki lehet ez a nő. Csak nem…nem az nem lehet hogy Akasha.
Kicsit rémülten pillantok rá mégis mit akar tőlem. Egy szót sem szólok.
Csak engem néz majd szól a fiúnak hogy távozzon mire az már el is tűnik.
- Fiú, tetszel nekem. – jelenti ki engem figyelve. - Mától itt élsz és jól fogunk szórakozni ebben biztos lehetsz. –Szóval ezért hozatott ide, ő is csak rabszolgának akar.
- Akasha vagy nem igaz…- Álok fel bár nehezemre esik. –nem tudom miért engem választotál de velem nem fogsz jól járni.
- Fiú tudod ki vagyok…akkor azt is tudod mekkora hatalmam van. –Lassan sétál oda hozzám. Végig simmit az arcomon. Elkapom a karját és eltolom magamtól. Látom rajta hogy meglepődik, nem számított erre. –Jobb ha okosan viselkedsz…
- Mondták már de nem sikerült belém nevelni….
- Hát akkor majd én foglak megnevelni. –Kicsit erősebben a falnak dönt mire felszisszenek. Inkább nem ellenkezek, meg kell várnom amíg valamennyire rendbe jövök.
- Az előző gazdámnak 100 év sem volt elég. Miből gondolod hogy neked sikerülni fog? – Kérdem mire nem válaszol csak végig simmit az arcomon majd a mellkasomon.
- Tetszik a merészséged és hogy nem adod könnyed magad. Miért nem törődsz bele hogy már ide tartozol, én jobban fogok veled bánni mint azok a semmirekellő söpredékek.
Szerkesztve Vadmacska által @ 2012. 08. 03. 15:04:18
|
| Hentai Chibi | 2012. 07. 05. 17:45:50 | #21972 |
Karakter: Akasha
Megjegyzés: Matt-nek ~ vadmacskának
A vér kellemesen ölel körül. Lehunyom szememet és úgy élvezek minden egyes pillanatot. Az illata olyan csábító, az íze pedig ... édes mint a méz. Bőrömet simogatja és tölt fel engem életerővel. Egyre jobban érzem magam, de azért egy fincsi kis vacsora nem ártana. Egy fiatal fiúcska ... Aki remeg a félelemtől.
A gondolatra halvány mosoly fut végig arcomon. Igen, az nagyon finom lenne. Azt hiszem szólok is valamelyik kis szolgálónak ...
- Úrnőm? - erre elmosolyodok. Gyors volt, pedig csak most jeleztem. Arcomon mosoly fut végig, ahogy közelebb lép.
- Szerezzetek nekem egy fiút. - jelentem ki. - Küld ki az embereimet egy vámpír családhoz. Ugye tudod melyikre gondolok? Túl sok kellemetlenséget okoztak már az ostoba dolgaikkal. Hozzátok el tőlük az alattvalójukat és öljetek meg mindenkit.
- Igenis úrnőm! - meghajol és sietve távozik. Ismét a kellemes fürdőm köt le, a körülölelő vér. Azzal a fiúcskával terveim vannak, hiszen elég különleges. És most már nincs más dogom, csak várni az én drága áldozatomra.
A hold még fényesen fent ragyog, mikor szolgálóm jelenti meghozták a fiút, aki az egyik szobában van megkötözve. Pompás!
- Úrnőm most mire készül? - hallom meg a kicsiny lány hangját. Erre csak felállok és kisétálok a vérrel töltött medencéből. Egy kis frissítő zuhany, ami lemossa csodás bőrömről a vért, majd átveszem köntösöm és bele bújok.
- Meglátogatom a vendégünket. - jelentem ki és a kisfiútól átveszek egy törölközőt hosszú hajamnak. - Gyere Damien. - indítom meg a gyereket finoman aki szorgosan az ajtó felé lépked. - Te pedig Karin most már pihenhetsz. - adom ki neki is az utasítást, majd Damien után indulok. A fiúcska még vissz néz rám gyönyörű kék szemeivel és elmosolyodik.
Okos kis fiú, értelmes és különleges. Együtt megyünk át a szobába ahol a szerencsétlen már vár ránk.
Szája bekötözve, kezei lábai szintén kötelek fogságában.
- Damien oldozd el! - erre a kicsi rögtön oda siet és úgy tesz, ahogy parancsoltam. Mikor végez vissza siet mellém.
- Kész úrnőm. - végig mérem új kedvencemet. Igazán szemre való teremtés, kedvem lelem majd benne, ebben biztos vagyok.
Mintha félne kissé, de nem vagyok ebben biztos. Viszont egy valamit látni rajta biztosan, hogy jól megnevelték.
Ez jó, hiszen nekem kevesebb gondol lesz vele. Damien érdeklődve figyeli, majd szólok neki távozhat ő is.
A kölyök bólint és már itt sincs.
- Fiú, tetszel nekem. - jelentem ki őt figyelve. - Mától itt élsz és jól fogunk szórakozni ebben biztos lehetsz.
|
| Laurent | 2012. 05. 29. 18:21:31 | #21231 |
 Karakter: Leonald Geraldini
Megjegyzés: ~oosakinana - pumapucinak~
Leo:
-Ki kell engedned. Kérlek. - simán letegez, csuklóból és udvariatlanul, bemutatkozás és minden további nélkül. Hová fejlődik a világ...
-Mégis miért? - pillantok rá.
-A gyerekeim veszélyben vannak. Meg kell őket mentenem. Ha rájuk találnak, akkor elviszik kísérleti alanynak. - könyörgőre veszi, nekem meg az jár a fejemben, vajon a feleséggel mi lehet. - Ki kell engedned. Nem vagyok a foglyod. - tessék, újra a macsó oldalát villogtatja.
-Megmondtam. Amíg sérült, nem mehet el. -és amíg nem tanulsz egy kis illemet...
-Három alakváltó gyermekem van, akik csak magukra számíthatnak, mert te nem akarsz elengedni. - hangja kezdi bántani a fülem. - Nem érdekel hogy ki vagy, és mit képzelsz magadról, de ENGEDJ EL!
-Hol vannak a gyerekei?
-Engedj el! Majd én megmentem őket! - jajj, ne hősködjön már itt...
-Ha tovább húzzaaz időt, akkor nem lesz kit megmenteni, mert megölik őket. - hangom még mindig nyugodt, pedig legszivesebben a torkát szorongatnám.
-Eressz el. - közelebb lépek, megpróbálva a fejébe mászni és választ kicsikarni, így látom a szemein átvillanó félelmet, de azért bátran állja tekintetem.
-Hol vannak a gyerekeid?
Lassan kérdezem, ezúttal még tegezve is, hátha így leesik neki, vagy eljut az agytekervényein át a kérdés az agyába. És lám, pillanatok alatt elénekeli nekem, én meg nyugodt tempóban fordulok meg, és elindulok az adott irányba. Pillanatok alatt megtalálom azt a helyet, s egy kis nyomkövető varázslattal a nyomukba eredek. És lám, alig pár óra alatt eltalálok egy kicsiny lyukhoz, ami mellett az üldözők simán elslisszoltak, de a kicsinyek ittmaradtak, talán az apjukra várva.
-Gyertek, apátok már vár titeket.
Igencsak kardos kis csemete vetődik felém, fogait és karmait szegezve nekem, és hosszú percekbe telik, mire meggyőzöm őket arról, hogy apjuk nem prém alakban várja őket a kabátkollekciómban.
A kastélyba érve a gyerekek eleinte feszélyezve érzik magukat, de apjukat megérezve csivalyogva rohannak hátra. Megmasszírozom a halántékom, lévén nem igen bírom az eddigi csendes életem után ezt a nagy zsivalyt. Utánukmegyek, látom, végre sikerült ellátnia a cselédeknek a pumát. Szerencséje.
-Végre meg vagytok. – rámpillant – Köszönöm, hogy kihoztad őket, de nem értem miért nem mehettem volna veled.
-Mert az utamban lettél volna. Sérült vagy és csak most hagytad, hogy ellássák a sebeidet. Nem volt kedvem még téged is megint menteni. – válaszolom, ugyanakkor érdekesnek találom, hogy gyerekeire pillantva egészen egváltozik az arca, már-már... jóképű lett tőle.
- De akkor is az én gyerekeimről van szó. – engem meg nem érdekel, így hátatfordítok neki.
-Ezt már hallottam. Nincs kedvem további felesleges szót is ejteni a témáról. Örülj, hogy itt vannak a gyerekeid.
Elindulok befelé, de a kertészem megállít az ajtó előtt, erősen zavarban, és a kalapját forgatva a kezében. Tíz perc múlva eléggé dühösen nézek a kertemen végig, és elhessintve a kertészem visszatérek az egymásnak örvendező családhoz. Nem is érdemli meg, hogy tegezzen! Ezentúl én sem fogom.
-Ha felgyógyult, elvárom, hogy a kertemben tett kárt ledolgozza nálam. - hangom csak most érte el igazán el a fagyos pontot, és vissza kell fognom magam, nehogy lefagyasszam a környéket dühömben. - Amennyiben nem hajlandó rá, úgy zsaroláshoz fogok folyamodni. - pillantok félreérthetetlenül végig a gyerekekre. - Jegyezze fel magának, hogy én nem az a fajta lény vagyok, akivel packázhat...
Mondom még neki kimérten, és mielőtt sokkos döbbenetéből magához térhetne, sarkon fordulva távozok. A gyerekzsivaly is elhal mögöttem. Helyes.
~*~
A vacsorát a könyvtárban töltöm, és a ,,kedves” vendégek meg a hatalmas ebédlőben kaptak helyet. Őriási terem, remélem a kilométerhiányuk ott minden kár nélkül le tudják futni. És csak az ő érdekükben ajánlom, hogy ne tegyenek kárt semmiben...
Kopognak. Azt hiszem az ördögöt festem a falra.
-Uram... A szülei porcelánkészlete... - vészjósló tekintettel állok fel, tekintetemmel vallatva a komornyikor. - Véletlen volt, mert megrántották a terítőt, és...
Egy kézintéssel hallgattatom el, és komor léptekkel viharzok az étkezdébe. Ott már javában sürögnek azon a gyerekek és a cselédek, hogy mentsék ami menthető. Szüleimtől maradt utolsó emlékek egyike volt, utánozhatatlan és pótolhatatlan érték, kézzel gyártott, egyedi darab volt mindahány. Olyan mozdulatot írok a levegőbe, mintha épp valakit lefejeznék, és a fejet kézzel söpörném félre, mire a porcelán életre kelve megkeresi darabjait, és összeforrva rebben vissza helyére. Akik eddig nem vették észre, hogy bejöttem, azok most már kissé ijedten lépnek hátra. Hiába a varázslat, a törések nyomai most már örökre ottmaradnak a készleten. Összepréselem a szám, mielőtt még meggondolatlan lennék, a kedves apukára vetek egy pillantást, majd a cselédekről a gyerekekre pillantok.
-Sok a fölös energiájuk? Segíthetünk ezen. Te! - mutatok az egyik fiúra. - Az istállónál fogsz segédkezni. Te ott... - mutatok a tojás párjára – Te a komornyik mellé szegődsz, illetve délutánonként a könyvtáramban várlak. - A lányra pillantok. - Te meg a konyhába mész. És maga... - hangom megvető és gúnyos lesz, épp csak a szemem sarkából pillantva a sérültre, arra se méltatva, hogy ránézzek rendesen arra, ki gyerekeit és magát képtelen megnevelni. - A komornyikom majd a szobájába kíséri. Elvárom az együttműködését, hamari gyógyulását, és gyors távozását. Erősen visszaél vendégszeretetemmel és türelmemmel.
-Vendégszeretet? - háborodik fel. - Szétválasztja a családomat! Nem teheti meg! - ugrik fel támadólag.
-Már megtettem.
Hangomből kiszűrődik, hogy ezt a vitát lezártnak tekintem, és a cselédeknek osztok még pár parancsot, aztán ki-ki fogja a rá kiosztott csemetét, majd a terem távozásom után kiürül. Hallom, hogy mögöttem még dühöng a vendégem. Még a nevét se közölte velem. Remélem, hogy a fizetett népség a kastélyban majd felhomályásítja ezt a bagázst, hogy minnél jobban dacolnak, annál szigorúbb leszek. De ha engednek egy kicsit, és a szabályokat betartják, még csak nem is kell tudnunk egymásról semmit, főleg nem addig, amíg itt vannak. Elég nagy a kastély, el lehet egymást kerülni. Dühösen csapódik mögöttem a könyvtár ajtaja. Sóhajtva dőlök hátra, és csak akkor veszem észre Annet, aki a tőle kért sütiket most hozta fel. Mögötte ott áll a könnyektől piros arcú apa-lánya, dacosan. Kimérten intek, Anne elém teszi a sütiket.
-Köszönöm. - hangom higgadtabb és csendesebb, jóval puhább is, mint odalent volt. - Mára ennyi volt.
-Holnapra uram? - kérdezi az éltes asszony.
-Amit akar. Tegyen a vendégek kedvére, bár nem érdemlik meg.. - mormogom orrom alatt, kezembe véve a mostani ügyeim papírjait, és leülve az asztalom mögé. - A gyerekek a többi cseléddel alaszanak, ahová osztottam őket. Lehetőleg ne strapálják le őket. Az apához meg hozzák ki holnap megint az orvost, de az isten szerelmére, ne állatorvost! - dörgölöm homlokom. - Elmehet.
-Uram, fürdőt? - igen, Anne mindig is amolyan anyámként viselkedett velem... elmosolyodom, bár ez korántsem igazi mosoly, inkább csak formális.
-Még nem fekszem le.
-Jól tenné pedig, napok óta nem alszik Westonék miatt... - csóválja a fejét, kifelé terelgetve a lányt, kezébe nyomva pár üres poharat.
-Jó éjt, Anne.
Sóhajtva vetem bele magam a munkába, átnézve a fontosabb könyveket és papirokat, időnként a könyvespolcoknál rákeresve a megfelelő paragrafusokra, kiskapukra. Nehéz egy ilyen hosszú házasságot felbontani, a terhelt fél számára megnyerni a vagyont, és közben ,,jóhírben” maradni egyszerre. Olykor a hajamba túrva sóhajtok, de persze semmi sem lehetetlen. Éjfél körül kopogásra leszek figyelmes.
-Beljebb... - szólok a papírok felett, egy újabb adag könyvet az asztal szélére tolva. - Anton, a könyveket, kérem... Ah... - megakadok két szó között, lévén az egyik fiú lépett be a szobába komoran.- Mondjad.
-Anton küldött fel. Segíthetek még valamiben? - indul az asztal felé, hiszen az előbb a lakálynak hitt fiúnak mondtam, hogy tegye őket el.
-Nem, csak menj nyugodtan lefeküdni. Előtte még szólj Antonnak.
Bólintva távozik, és a belépő Anton elpakol, teát szolgál. Elküldöm aludni, majd reményeim szerint nekiállok befejezni a papírmunkát.
|
| oosakinana | 2012. 03. 12. 09:49:32 | #19812 |
Karakter: Lucas Meyer
Megjegyzés: (Leonard-nak ~ Laurentnek)
Egész éjszaka menekülnöm kell. Megtalálták a búvóhelyemet, azok az idióta vadászok, akik csak a bőrömet akarják. Nem akarom, hogy a gyerekeim engem is elveszítsenek, így szaladok, ahogy csak tudok. Csak a kicsik vannak a szemeim előtt. Senki más nem érdekel csak ők ketten. A bokrokba csak úgy szaladok be, amik nem kicsit felsértik így testemet, de most nem érdekel, még golyót is kapok szerencsétlenségemre, de még tudok futni tőle szerencsére. Mondjuk, így viszont lehet csak súrolt… nem fogom megnézni most jelen állapotomban.
Nem tudom, milyen helyre térek be az egyik bokron keresztül, de itt már kicsit leállok, majd a kimerültségtől és a fájdalmaktól ájultan esek össze.
~*~*~
Mikor megébredek, nem tudom, hogy hol vagyok. Valaki megpróbál bekötözni, de rámorgok, majd meg is kapom kicsit. Ne nyúljon hozzám senki. Meg hol vagy? Nem lehet, hogy fogságban. Elegem van. A gyerekeimet akarom látni. Nem akarom, hogy nekik bajuk essen. Senkit nem engedek a közelembe és mindenkit inkább csak elüldözök, de nem is akarok itt lenni. Amint kicsit kitudok szabadulni a szobából nem tudom merre terelnek, de a szabadba kerülök.
Már kezdenék örülni, hogy végre mehetek, de látom, hogy túl sűrű a bokor. Képtelenség rajta átjutni, pedig annyira jó lenne. Mehetnék a gyerekeimhez.
Fel-alá járkálok a bokrok előtt és próbálok kiutat találni, de nem találok sehol. Kezdek egyre jobban feszült lenni. Ezt nem hiszem el. Hogy lehetnek ilyenek. Engedjenek ki! Bárki megpróbál a közelembe jönni, harapok vagy mozgok. Lemosni sem tudnak, pedig a szőröm ragad, meg a véremtől is össze van csomósodva. Nem érdekel, hogyan nézek ki, csak a gyerekeim miatt aggódok. Mi van ha rájuk találnak és elviszik őket?
Ahogy körözök, egyszer csak tekintetet érzek meg magamon. Megállok egy pillanatra és körbe nézek, majd a tekintetem az erkélyre vonul, ahol egy fickó italozgat tök nyugodtan.
Mond valamit, majd sarkon fordul, és megint egyedül maradok. Nem igaz, hogy itt valaki nem képes valamit csinálni, vagy kiengedni. Folyamatosan csak mászkálok. Ha valaki megpróbál közelebb jönni, egyszerűen csak rámorgok, vagy oda kapok és már el is szalad szinte sikítva. Mikor lefekszek kicsit pihenni, mert azért elég sokat ki vesz az erőmből, még az sem okoz nagy gondot, hogy akkor figyeljek, mert próbálkoznak az emberek.
Délután jön ki megint a a férfi a kertbe. Már támadásra készen állok, de nem csinál semmit. egyszerűen megcsóválja a fejét, majd az egyik emberhez fordul és megkérdezi, hogy miért nem csinált a kertész valamit a virágokkal. Szóval ő lenne a főmufti ebben a házban.
- Mert nem mert, uram.
- Hogy itt mindent nekem kell csinálni. Akkor minek vannak az alkalmazottak? Ingyenélő bagázs.
Ekkor viszont valami szokatlan történik. csettint egyet, majd a virág felé teszi a kezét, mire az újból életre kel. Érdeklődve emelem fel a fejemet és nézem, hogy mit csinál. Szóval nem csak nekem vannak különleges képességem ebben a városban. Talán ő segíthet rajtam, meg a családomon. Mondjuk, ahogy eddig viselkedtem nem hiszem, hogy bármiben segítene, de egy próbát akkor is megér.
Lassan a közelembe érkezik, ám ekkor csak szimplán a szemembe néz, de nem tudom elvenni a tekintetem. Teljesen rabul ejtett. Ezek a szempárok nem minden napiak az már biztos és valamit meg mozdít bennem is, csak tudnám, hogy miért, hiszen még soha nem láttam ezelőtt.
- Anton, ha bemegyek, majd telefonálni akarok, és készítse ki nekem a névjegyzéket. És a sütiket készíttesse el Anett-el. Teát is kérek majd mellé. Aztán még az orvost hívják ki. Szörnyen néz ki.
- Uram?
- Most a vendégszeretetünket élvezi, még akkor is, ha nem látjuk szívesen. Elmehet.
Folyamatosan engem még és egy pillanatra nem veszi le a szemét, ami kezd egyre jobban idegesíteni. Morogni kezdek rá, de nem veszi észre magát. Tovább bámul unott arccal. Elhiszem, hogy nem vagyok érdekes, de akkor minek bámul? Hagyjon békén és ne nézzek.
Egyszer csak megfordul. Engem nem hagyhat így csak tit senki. Elrugaszkodva vetem neki magam, de erre csak megfordul a homlokomra helyezi a ujját és már az ember alakomban vágódok a földre a sebesült kezemre, amire fel is szisszenek. Erre csak lenéző pillantást vet rám. Megfordulva távozik.
- Szerencsére nem szorulok rá a társaságára. Amint képes lesz rá, távozhat. – mondja nekem még a válla felett, miközben a rózsáit simítja meg. - Lekötelezne, ha nem tenné tönkre a kertemet és a személyzetem.
Tájékoztat ridegen a tényállásról, de nem fogom ennyiben hagyni a dolgokat. Szükségem van rá vagy csak szimplán engedjen el. Meg tudom védeni magam pláne azoktól, akik üldöztek.
- Ki kell engedned. Kérlek. – mondom neki, amikor megpróbálna magamra hagyni.
- Még is miért? – fordul félig meg.
- A gyerekeim veszélyben vannak. Meg kell őket mentenem. A rájuk találnak, akkor elviszik kísérleti alanynak. – mondom rémülten. – Ki kell engedned. Nem vagyok a foglyod. – vetem neki oda.
- Meg mondtam, amíg sérült vagy nem mehetsz el. – mondja még mindig ridegen, amire most csak bepipulok.
- Három alakváltó gyermekem van, akik csak magukra számíthatnak, mert te nem akarsz elengedni. – kiabálok. – Nem érdekel, hogy ki vagy és mit képzelsz magadról, de ENGEDJ EL! – a végét kiabálva tagolom neki.
- Hol vannak a gyerekeid? - kérdezi tőlem, de úgy látom nem értette meg, amit itt az előbb papoltam neki. Kezdek kicsit nagyon dühbe gurulni.
- Engedj el. Majd én megmentem őket. – akadékoskodok tovább.
- Ha tovább húzod az időt, akkor nem lesz kit megmenteni, mert megölik őket. – vágja a fejemhez még mindig ugyan olyan higgadtan, mint eddig. Az eszem elszáll tőle. Nem hiszem el, hogy valaki hogyan lehet ennyire unempatikus.
- Eressz el. – sziszegem továbbra is, mire közelebb lép hozzám és olyan vészjóslóan néz a szemembe, hogy kezdek kicsit félni tőle, de azért állom a tekintetét.
- Hol vannak a gyerekeid? – kérdezi tőlem tagolva, amire kénytelen vagyok megadni magam, mert tényleg nem találjuk meg őket minél hamarabb, akkor biztosan az lesz, amit ő mond.
Elmondom neki, hogy merre találja a házukat, de ha nincsenek ott, akkor már nem tudom, merre lehetnek és hova vitték őket, mert engem is ezért akartak elkapni.
Nem is kell több neki. Fogja magát és szépen elslisszol a házból, de engem az istennek sem hagyna szabadul. Nem hiszem el, hogy ezt csinálja. Annyira feldühödök, hogy megint átváltozok pumává és fel-alá járkálok. Az emberei jönnének megint és próbálkoznának azzal az ötlettel, hogy majd most sikerülni fog a leápolásom, de ennek esélye nincs. Ahogy próbálkoznak, egy jó kis ötlet vetődik a fejembe.
Tudom, mennyire imádja a rózsáit meg a virágait, hát akkor, ha ő is kárt okoz nekem, akkor én miért ne tehetném ugyan ezt? A virágágyáshoz megyek és az összes virágát elkezdem kikaparni, de gyökerestül. Ne hogy már csak nekem legyen bosszankodni valóm.
Egy órámba telik, mire a kertet teljesen felásom szinte. Az összes virág a kert közepén hever én meg ezzel sikeresen lehiggadtam. Lefekszek a bejárat elé, mire a szolgák megint megpróbálják, hogy ellássák a sebeit, de most sikerrel, mert hagyom nekik. Meg se moccanok és még egy hangot sem adok ki. igaz néha fájdalmasan végzik a munkájukat, de csak azért, mert nem tudják, hogy én is ember vagyok. Ők csak az állatot látják bennem.
~*~
Nem tudom mennyi idő telik el, meg lehet el is alhattam, de egyszer csak gyerekek hangjára leszek figyelmes.
- Apa. Apa. – hallom meg, majd felállok még mindig a puma alakomban, mire hozzám szaladva ölelnek meg.
Hála a jó égnek egy karcolás nincs rajtuk és egyben vannak. Visszaváltozok, majd úgy ölelem magamhoz őket, ahogy csak tudom a kezemtől.
- Végre meg vagytok. – mondom, majd a fickóra nézek. – Köszönöm, hogy kihoztad őket, de nem értem miért nem mehettem volna veled. – nézek rá, mert ez a dolog még mindig baszogatja a csőrömet.
- Mert az utamban lettél volna. Sérült vagy és csak most hagytad, hogy ellássák a sebeidet. Nem volt kedvem még téged is megint menteni. – mondja szokásos ridegségében.
- De akkor is az én gyerekeimről van szó. – mondom komolyan, de csak hátat fordít.
- Ezt már hallottam. Nincs kedvem további felesleges szót is ejteni a témáról. Örülj, hogy itt vannak a gyerekeid. – mondja, majd távozik valamerre. Nem tudom mikor fogja meglátni a kertjét, de az biztos, hogy nem fog neki örülni.
|
| Laurent | 2012. 01. 28. 18:17:39 | #18823 |
Karakter: Leonald Geraldini
Megjegyzés: ~Lucasnak~ oosakinanának
Leonard:
Az éjszkák mind csodásak. Mindegyikben van valami különleges, még akkor is ha nem tudunk róla. Lehet valakik akkor találnak egymásra, valakik akkor ölik meg egymást, valahol történhet árulás, halál, lopás, bosszú, csalás... És ezekbe belegondolva szinte szédül az ember, míg a kezében egy bögre teával a holdat kémleli. Mert amíg erre gondolok, értékelni tudom a csendet, ami ezt a helyet körbeveszi, sőt, szinte zúg tőle a fülem. Tompa zsongással gondolok arra az ügyre, amit ma sikerült végre lezárnom, és ezzel megint egy család kötelezte el magát mellettem. Elterjedt a pletyka, hogy legyen bármilyen szorult a helyzet, én meg tudom oldani, és így dőlnek a megbízások, hívások, levelek, válogathatok, és mégsem teszem. Csak a régi nevek leveleit bontom fel, és nem akarok már újabb ismerősöket. Annyiszor megbántam már az örök életet, amit kértem, ahányszor csak egy hosszú élet alatt képes rá az ember. Anton, a lakáj már rég lefeküdt, hiszen már parancsoltam neki, hogy menjen, annyit sertepertélt a lábam alatt. A teraszon állva támaszkodom a korlátnak, az ősz végi este most is kicsit nyirkos és hideg.
Így amikor hirtelen elnémulnak az éjjeli állatok, amikor furcsa, és hátborzongató lesz a csend, nem tudja elkerülni a figyelmem. Mintha a kastélyom körül elhelyezkedő erdő is feszülten várná a történteket. Hirtelen rondítanak bele ebbe a csendbe, ahogy a puskák lövései felhangzanak, kutyák csaholása hallatszik a távolból... vadásznának? Ilyenkor? Magánterületen? Sokáig telepszik csend a helyre, majd a folyosón léptek törik meg, végül kopogás.
-Uram?
Anton már régi bútor, sok felmenője szolgált már, így tudja, hogy mikor kell jönnie. Ő is a hangokra ébredt. Vagy le se feküdt. Halovány mosolyra húzom a szám, és biccentek, mire ő csak megrakja a tüzet, és az üres poharakat elviszi. Nem is kell sokáig várnom, a lakáj elég hamar jön vissza.
-Uram, találtunk odakint egy nagy fekete állatot, eléggé megviselt állapotban.
-Nagy fekete állatot? Medvét talán? -emelem államhoz töprengve az ujjaim.
-Nem. Inkább macskára hasonlít, uram. -vár, de mivel nem válaszolok, hát újra kérdez. -Mit csináljunk vele? A hátsó kertben van.
-Hozzák be, és vigyék valami kevésbé csicsás szobába. Ahol a bútorok nem fontosak. És valószínű, nem sokára jönnek a vadászok is. Se én se az állat nincs itt. Világos?
-Igenis.
Visszatérek a teraszra. Mit keres itt egy fekete macskaalakú vad? Párduc lenne? Puma? Jaguár? Kíváncsi vagyok, és mégsem megyek le megnézni, hiszen mit tehetnék egy sebesült állattal? Talán ha sikerülne ideszelídíteni... Elgondolkodva ülök le a fotelomba, és miután nekilátok olvasni egy könyvet, szinte azonnal csöngetnek is. Halk hangok, beszélgetés, majd ajtózáródás, és csend.
-Uram, hozzak még teát? - az én kis szolgám már megint értem aggódik...
-Nem. Az ágyat csináltasd meg. Megyek aludni.
~*~*~
Reggel szinte az első napsugárral kelek fel. Néhány levelet még megírok, amíg eszemben van, párat a gyújtósok közé hajítok, majd a reggelimért csengetek. Amíg azt kihozzák, a fürdőbe megyek, és szépen elkészülök, egyszerű fehér ing meg egy fekete mellény, zsebóra, fekete élére vasalt nadrág... Lehet ma elmegyek és tárgyalok akkor azzal az úrral a házassága dolgában, de lehet halasztom. Nem sietős. Azért jobb készen állni mindenre, nem? Kicsit türelmetlenül várok a reggelimre, így újra csöngetek, és még mindig senki. Ez is jól kezdődik... Nem éppen a legjobb kedvemben lépek ki a szobámból, és pont ekkor hallok meg valami csörömpölést. Mi van már itt megint? Alig érek a folyosó végére, Anton toppan elém, kicsit zilált külsővel, és a kérdő tekintetemre csak meghajol a reggelit tartó tálcával egyensúlyozva.
-Elnézést, uram. De a tegnapi... állattal... akadt egy kis probléma.
-Akkor tegyék ki a kertbe. Ha sérült, lássák el, altassák el, vagy tudomisén. Zavaró. A reggelit most hanyagolnám. Elment az étvágyam. -Felemelem a bögrét, és azzal zsebre vágott kézzel a könyvtár felé indulok.
-Igenis.
Ez után megint hosszú csend következik. Beszámolnak nekem arról, hogy az éjjel tényleg valami vadászfélék jöttek, és követelték, hogy mondják meg, hogy hová rejtették az ő ,,vadjukat”. Ezért pár telefont is elintézek birtokháborítás vádjával, vagyonfosztásos követeléssel. Nem kifogás, hogy az az állat erre futott és ők eltévedtek. Nem fogadom el. Ahogy azt sem, hogy csak azért üldözték az állatot, mert ember lakta területen látták suhanni, és csak ,,védelemből” rohantak így utána. Na persze. Valamit titkolnak, tudom én! Az állatot sikerült megsebezniük, így eléggé megvadult állapotban tért magához, amikor át akarták kötni a sebét, mert a tegnapiak után ájultan találtak rá. Állítólag puma féle, és a kertbe vitték a reggeli incidens óta, de mivel nagyok a kerítések, valószínűleg azoktól olyan frusztrált, mert fel-alá mászkál, és harap ha valaki a közelébe megy. A reggeli újságot olvasom, amíg erről értesülök, és végül megint kimegyek a teraszra, hogy lenézzek a kertre. Sűrű bokrok és bozót öleli körbe a kerítést, ezért esélytelen a kijutás, ahogy a bejutás is. Ezért lehet, hogy bezártságérzete van az állatnak. Puma az, kétségtelen. Annak ellenére, hogy a mellső lába be van kötve, elég kitartóan köröz, talán gyerekek várják vagy ilyesmi. Megannyi ragacsos folt van rajta, mivelhogy nem hagyja magát lemosni se, nem tudni, mennyi és milyen sérülései vannak még. Talán a pillantásom érezte meg, nem tudom, de ahogy a tekintetét rám emeli, én csak unottan kortyolok a bögrémből.
-Anton! Amint felgyúgyult a dög, eresszék el. Letapossa a rózsáim.
Fordítok neki hátat, és bemegyek, merthogy elég csípős reggelünk van, valószínű, hogy nem sokára köd lesz. A délelőttöm szinte végig bent töltöm, majd ebéd után, mint mindig, kimegyek a kertbe. A vad ahogy meglát, máris borzolja a szőrét, és támadásra készen lapul le, de még csak pillantásra se méltatom. Viszont a kegyetlenül eltiport virágok láttán sóhajtva csóválom meg a fejem, és a mögöttem lépkedő lakájtól kérdezem meg, hogy a kertész miért nem tett már valamit vele.
-Mert nem mert, uram.
-Hogy itt mindent nekem kell csinálni. Akkor minek vannak az alkalmazottak? Ingyenélő bagázs.
Morgok, míg csettintek egy teljesen letiport leander felett, és a kezem felétárva megmozdítom. A virág, akárha ember lenne, felemeli a fejét, mint egy ébredő, feltápászkodik, majd megrázza magát, és pár pillanat múlva már sértetlenül áll a helyén. Csak a virágai nem nőnek vissza. Szándékosan nem. Hajamba túrok, úgy megyek tovább, és amikor a vad közelébe érek, rápillantok, de a tekintetem fogjul ejti. Egyik szemöldököm felcsúszik, és úgy fürkészem, még a fejem is oldalra biccen. No lám... Alakváltó lenne? Vagy valami démonféle?
-Anton, ha bemegyek, majd telefonálni akarok, és készítse ki nekem a névjegyzéket. És a sütiket készíttesse el Anett-el. Teát is kérek majd mellé. Aztán még az orvost hívják ki. Szörnyen néz ki.
-Uram?
-Most a vendégszeretetünket élvezi, még akkor is, ha nem látjuk szivesen. Elmehet.
Hangtalanul tűnik el a megszólított, így a lugasban egyedül maradok. Szerintem senki sem szívesen tartózkodik egy sebesüléstől vagy fájdalomtól dühös állat közelében. A puma halkan morogni kezd fenyegetően, de én nem reagálok rá. Egy darabig még szemezek vele, minden félelem nélkül, inkább unott arccal, holott felkeltette az érdeklődésem. Lebiggyed a szám, és megfordulva távozni készülök, de hallom, ahogy elrugaszkodik a földtől. Abban a pillanatban fordulok meg, és a homlokára nyomva ujjaim átváltozásra kényszerítem. Nyögve hanyatlik a földre egy fiatalabb férfi, és mivel a fájós kezére esett, fel is szisszen. Lenéző pillantást követően azonban csak sarkonfordulok, és távozni készülök.
-Szerencsére nem szorulok rá a társaságára. Amint képes lesz rá, távozhat. -Vetem még hátra a vállam felett, míg kezemmel egy meggyötört rózsát simítok meg. -Lekötelezne, ha nem tenné tönkre a kertemet és a személyzetem.
Hangom akár a penge, hideg és éles, lévén a vércseppek nem hiszem, hogy mind hozzá tartoznak, és ha megnézném a cselédséget, biztos lenne köztük sérült, és a kertről nem is beszélve...
|
| oosakinana | 2011. 08. 26. 11:32:32 | #16273 |
Karakter: Cedric Ang
Megjegyzés: (Hófehérkémnek)
- Holnap meglátogatlak titeket! – mondja, majd felránt az ágyból és az ajtó felé lökdös. Most komolyan ennyire zavarok, vagy más valakit talált felszedni, amíg én nem voltam? – Szia! – köszön el, kivágva az ajtón. Becsapja. Elmosolyodok kicsit, de jó volt látni tény és való. Szüleimnek igazuk volt, hogy el kell jönnöm.
Amint haza megyek és elújságolom a jó hírt mindenki a plafonig ugrik örömében. Azt hiszem kezdek már hozzá szokni, hogy hófehérke elveszi tőlem a családomat. Mondjuk nem is tudom, mikor volt igazán a családom, mert ahogy elgondolom az éveket, meg ami történt arra a következtetésre jutok, hogy nem túl sok közöm volt akármikor is hozzájuk, de majd hátha esetleg Cupido-hoz lesz és ő csak az enyém lesz. Jó lenne, ha végre valami jó is történne az életemben azon kívül, hogy angyal lettem.
Hülyén hangzik, de szeretek angyal lenni. Szeretek foglalkozni másokkal és szeretek vigyázni rájuk. Olyan meghitt és boldogságos.
~*~
Másnap az egész család be van zsongva és várja hófehérkét. Húgom az ablakból ki sem mászik, hogy lássa, ahogy lerepül hozzánk.
Nem is kell sokáig várni. Felpattan az ablakból és szinte kitépi az ajtót a helyéről örömében és vidítva meg sikítva rohan a megszeppent istenhez.
- Cupidóóóó! – ugrik a nyakába én meg az ajtóban megállok. Az ajtófélfának támaszkodva figyelem az eseményeket egy szál bőrnadrágban.
- Szia! – köszönök neki én is mosolyogva. Jó újra látni és most már tényleg mosolyt csal az arcomra. Eddig is ennek kellett volna lennie, de sajnos a hülye féltékenykedésem miatt nem lehetett.
Jó lesz a délutánunk ezt már előre látom. Anyu sok kedvességgel készült neki, bár el is fogom rabolni majd kicsi, hogy tudjunk beszélgetni és ismerkedni, mert kezdek teljesen belezúgni hófehérkébe.
- Sziasztok. – köszön, majd kicsit egymás tekintetébe vetjük magunkat. Nem tudunk szabadulni nagyon nem, bár annyira nem bánom, mert hiányzott. Jó érzés látni.
- Gyere beljebb, már mindenki vár bent. – mondom neki, miközben kicsit ellököm magamat az ajtófélfától.
Ő csak bólint egyet, majd húgommal a hátán lép be a házunkba, ahol a családom kitörő örömmel fogadja és bocsánatot kérnek, hogy én elüldöztem tőlük, pedig ők nem akarták, hogy elmenjen. Nagyot sóhajtok, majd csak leülök a nappaliba, hogy had tudják ki beszélgetni magukat hófehérkével, majd ha lesz egy kis szabad ideje, akkor következek én.
Végül felállok, majd ahogy bemegyek a konyhába, látom, hogy mindenki szinte egyszerre akarja megnyúznia kicsikét ezt azért nem hagyhatom. Elmosolyodok, majd közbe szólok.
- Azt mondtátok csak látni akarjátok, nem pedig, hogy szétszedni darabokra. – mondom kicsit kuncogva. – Hagyjatok már egy kis lélegzett vételnyi levegőt neki. – szedem le a családomat hófehérkéről.
Megfogom a kezét és felvezetem a szobámba, ahol becsukom az ajtót, hogy ne jöjjön be senki.
- Itt most már senki nem fog bántani. Pihenhetsz nyugodtan. – mondom neki, majd az ablakhoz megyek, amit kinyitok.
- Köszönöm. – néz rám, mikor megfordulok, és csak elmosolyodok.
- Ugyan már hidd el, tudom nagyon jól, hogy milyen a családom. Nem kell hálálkodnod. – magyarázom, majd leülök a székemben és őt figyelem.
- De, mert most olyan érzésem van, mintha nekem is lenne családom, ami ez előtt még sosem volt. – magyarázza.
- Szívesen, de ülj már le. Nem fog egyik berendezésem sem meg enni. – mondom mosolyogva, amire végre bólint és leül az ágyra.
Eleinte elkezdünk semmiségekről beszélgetni, de a végére eléggé belemelegedünk a beszélgetésbe és már kisebb titkokat, meg személyes dolgokat is megosztunk a másikkal, amit szerintem mindketten örömmel hallgatjuk, arról nem is beszélve, hogy csak jobban megismerjük a másikat, aminek nagyon örülök.
A beszélgetésünket húgom zavarja meg, mert belép az ajtón és egyből Cupido ölébe veti magát.
- Anya üzeni, hogy gyertek le ebédelni. – mondja kis édesen, amint elmosolyodok.
- Rendben megyünk nem sokára. – mondom neki, de csak nem tágít. – Szeretnél még valamit? – elkezd bólogatni, majd Cup-ra néz.
- Ugye ülsz mellém? – kérdezi boci szemekkel, amiken csak jót mosolygok, de jól áll neki. Kicsikémet figyelem és szinte iszom a látványát annyira gyönyörű. Egyre jobban kezd bennem erősödni, azaz érzés, hogy szerelmes vagyok belé és már egyáltalán nem akarok harcolni ellene, mert jó érzés.
|
| Geneviev | 2011. 08. 22. 16:11:54 | #16169 |
Karakter: Cupido
Megjegyzés: Angyalkámnak
- Mit keresel itt Ced? Azt hittem, hogy nem akarod, hogy többet a közeledbe menjek. – kérdezem, miután pofátlanul bejött a szobámba, és becsukta maga után az ajtót.
- Ne haragudj, amiért hülyén viselkedtem veled. – kér bocsánatot, mire kikerekedett szemekkel bámulok rá. Bocsánatot kért?! Miért? Mármint... miért? Miért viselkedett velem úgy? És miért kér bocsánatot? Saját maga döntött így, vagy...?
- Miért kérsz tőlem bocsánatot? – kérdezem.
- Mert a szüleim addig nem hagynak békén, amíg vissza nem szerezlek nekik, meg én akkor csak azért voltam dühös, mert éppen nyaraltunk volna, de végül a saját nyaralásomat csesztem el. – mondja nagyot sóhajtva, és lecsüccsen az ágyacskámra.
- Ezt még is, hogy érted? – kérdeklődök, mire csak elmosolyodik.
- Gyere vissza a családomhoz kérlek, meg egyúttal szeretnélek én is megismerni téged. – kér engem, a szemembe nézve. Látom rajta, hogy komolyan gondolja, de tuti, hogy csak hülyéskedik. Mégis miért akarná, hogy visszamenjek a családjához?!
- Na jó most fog jönni az a rész, hogy hülyéskedtél igaz? – kérdezem, mire zavartan megrázza a fejét. Akkor ez most... komoly?
- Nem. Valami nagyon megfogott benned és szeretnélek jobban megismerni. – mondja őszintén. Bennem... Höh. Persze. Kicsit megvizsgálom az érzéseit, és mintha szerelmes kezdene lenni. Öhh... Valószínűleg nem belém, de ha igen, akkor sürgősen el kell vinnem Héphaisztoszhoz a nyilakat, mert elromlottak!
- Eljössz most hozzánk, ha megkérlek? – kérdez még egyszer.
- Mi??? Hogy én? – kérdezem összezavarodva. Hát... Ha tényleg komolyan gondolja, és nem fog röhögni rajtam, hogy bevettem, akkor... Talán. – Ja, persze, hogyne. – válaszolom, bár még mindig nem hiszek abban, hogy tényleg komolyan gondolja. Igazán szeretnék hinni, de egy ilyen helyes srác mi a francot akarhatna egy ilyen... nem-is-tudom-micsodától, mint én. Á, nem vagyok önbizalom-hiányos! Tényleg! Csak Angyalka hozza ki belőlem. Hogy...
Ó, a francba!!!
- Holnap meglátogatlak titeket! – mondom Angyalkának, miközben fogom a karját, fölrántom az ágyamról, és az ajtó felé ráncigálom. – Szia! – köszönök el tőle. Kilököm az ajtón, és rácsapom az ajtót. Hátamat az ajtónak döntva sóhajtok egy nagyot, majd az ágyamra hüppanok.
Szóval, hol is tartottam? Ó, A FRANCBA!! Nem hiszem el, hogy ő lenne a társam! Neeem, ugye?! Az lehetetlen, hogy pont ő lenne számomra az igazi. Ugye? Ugye?! Én... Nem hinném, hogy neki, egy ilyen helyes, és édes Angyalkának én legyek a szerelme.
Biztos csak elromlottak a nyilak. Lehet, hogy Héphaisztosz az első nyilat úgy csinálta meg, mint a többit, ahogy megszokta, és véletlenül pont azt lőttem el Cedricre, és mivel én voltam az első, akit megpillantott...
Tuti, hogy emiatt van!
De... Akkor miért érzem így magam? Miért érzem azt, mintha valaki összeszorítaná a szívemet, aztán kifacsarná? Ez lenne a szerelem? Miért ilyen? Én... nem szeretem! Nem akarok szerelmes lenni, ha ez ilyen érzés!
Heh... Hát nem irrónikus, hogy a szerelem istene még sosem volt szerlmes, és most, megtapasztalva, hogy milyen érzés is lehet, soha nem akar szerlmes lenni?
De, az. Meg szívás. Jó naaaagy szívás.
De csak nem ilyen vészes a helyzet, nem igaz? Talán ha tényleg megismerjük egymást, Cedric nem lesz velem olyan, mint eddig volt, ugye? És akkor rájön, hogy szerelmes belém, és boldogan élünk, mert nem halunk meg. Ugye-ugye-ugye-ugye?!
Ehh... Kezdek megbolondulni, azt hiszem. A magunkban beszélés még itt sem normális, nem hogy az embereknél...
Hagyjuk. Az idő majd mindent megold, ugye? Chö... Hogy én milyen bölcs lettem. Kár, hogy ezt egy könyvben olvastam...
--- --- --- --- ---
Nincs egy rongyom seeeeeeee! Mi a fenét vegyek föl? Tetszeni akarok Cedricnek! Mindjárt indulni kell, és még mindig csak egy törölközőben flangálok. Valami valami valami valami...
Áhá! Szuper. Ez tökéletes lesz! Egy fehér, szűkszárú gatya és egy sötétkék-fehér csíkos ing. Jól nézek ki benne, és vendégségbe való. Okés! A ruha akkor meg is van. Már csak indulni kéne...
Izgulok! Sokat találkozam már Angyalkával, de most... Határozottan izgulok! Vajon mi fog történni? Remélem, nem fog úgy viselkedni velem, mint szokott. Az a szokásosnál is rosszabbul esne. Na, de indulásra felkészülni!
Vigyázz! Kész! Rajt! Csak úgy süvítek lefelé a tengerpartra. Imádok repülni! Ilyenkor elszáll az összes gondom. Szó szerint...
A szerelem szép dolog! Mindenki szeret szerelmesnek lenni, nem igaz? Vannak, akiknek olyan ez, mint a drog. Például Aphrodité! Vagy Zeusz! Ők ráadásul visszaesők! Volt pár évtized, amikor nem kértek a nyilaimból, de már megint vissza akarnak élni velem. Tehát a szerelem az jó érzés lehet, igaz? Még ha kicsit meg is változtatja az embereket, meg kicsit fájdalmas, attól még jó, ugye?
Csak én vagyok az egyetlen szerelem isten, aki soha nem volt szerelmes? Ja, valószínűleg, ugyanis legjobb tudásom szerint nincs is más.
Öööö... Be akarok én ide menni? Most még meggondolhatom magam! – mondom magamnak, mikor az ajtó elé érek. Már épp hátat fordítanék, amikor kinyílik az ajtó, és egy energiabomba ugrik a nyakamba.
- Cupidóóóó! – visongatja a kis édes kislány, és rájövök, hülyeség lett volna megfutamodni. Imádom ezt a családot!
- Szia! – köszön mosolyogva Cedric, én meg rápillantva elolvadok. Ez normális?! Le kéne csukatni a túlzott helyességéért! Ki a franc engedte meg neki, hogy ilyen dögös legyen?!
Ott áll, nekitámaszkodva az ajtófélfának. De nem is ez a baj, hanem az, hogy egy fekete bőr gatya van rajta.
Nem, nem. Rosszul mondtam. Csak EGY fekete bőrgatya van rajta. Felül félmesztelen. Ó, basszus!
|
| oosakinana | 2011. 08. 18. 20:57:15 | #16040 |
Karakter: Cedric Ang
Megjegyzés: (Hófehérkémnek)
- Mi a baj? – kérdezi meg tőlem, amikor végre megint megtalál. Hirtelen nem tudom, hogy mit csináljak, vagy mit mondhatnék.
- Az, hogy mindenki körbeugrál téged. Elveszed tőlem a családomat! – mondom csendesen, de egyben mérgesen is. Soha senki nem vette még el így a családomat, mint ő most teszi.
- Rám nem kell féltékenynek lenni! Én csak… Meg akarlak téged és a családodat ismerni. Érdekes vagy és egyéniség, és ez újdonság a többi uncsi angyalhoz képest. A családod meg valami tündéri! – áradozik. - De ha szeretnéd, többet a közeletekbe sem megyek… - jegyzi meg, de nem mondok semmit. nem akarom sem hiú ábrándokba kergetni, de valamiért miért érzem azt, hogy ez rossz tett volt részemről?
Látom és érzem rajta, hogy szomorú, majd ott is hagyva minket megy vissza saját kuckójába.
---*---*---*---
A két hét hamar letelt, de a családom pipa rám, mert hogy lehettem ennyire szemét, hogy elküldöm Cupidót, miközben semmi rosszat nem csinált. Állandóan ezzel szekálnak és megpróbálnak utána is küldeni, de csak mostanra elégelem meg a dolgokat és megyek el végre hozzá, hogy visszahozzam a családomnak a legújabb családtagot, mert már teljesen annak tekintik.
Be kell, hogy valljam, nekem is hiányzott, amíg nem jött át egyszer sem, de nem tehetek róla, elveszi a családomat és ezt nem hagyhatom. Tudom, hogy én sem vagyok oda való, de nem tehetek róla, akkor is kötődök hozzájuk, de valamiért egyre jobban Cupido-hoz is kötődök.
Felmegyek a mennybe, ahol az emberektől kérdezgetem, hogy merre van hófehérke, amire útba igazítanak. Mikor megérkezek hozzá, bekopogok az ajtaján.
- Igen? – kérdezi, amikor kinyitja az ajtót.
Ám amikor meglát engem, még jobban ledöbben, hát igen nem gondolhatta, hogy meg fogom keresni azok után, ami volt, de nem tehetek róla. Kicsit belököm az ajtó, majd becsukom magam mögött az ajtót.
- Mit keresel itt Ced? Azt hittem, hogy nem akarod, hogy többet a közeledbe menjek. – állapítja meg még mindig megdöbbenten, amire nagyot sóhajtok.
- Ne haragudj, amiért hülyén viselkedtem veled. – mondom neki, amire kerek szemekkel néz rám.
- Miért kérsz tőlem bocsánatot? – kérdezi meg. Tudhattam volna, hogy rájön.
- Mert a szüleim addig nem hagynak békén, amíg vissza nem szerezlek nekik, meg én akkor csak azért voltam dühös, mert éppen nyaraltunk volna, de végül a saját nyaralásomat csesztem el. – sóhajtok nagyot, majd beljebb lépek és leülök az egyik székére.
- Ezt még is, hogy érted? – kérdezi, amire csak elmosolyodok kicsit.
- Gyere vissza a családomhoz kérlek, meg egyúttal szeretnélek én is megismerni téged. – mondom egyenesen a szemébe és őszintén.
- Na jó most fog jönni az a rész, hogy hülyéskedtél igaz? – kérdezi, amire csak megrázom a fejemet.
- Nem. Valami nagyon megfogott benned és szeretnélek jobban megismerni. – mondom őszintén.
Kerek szemeit látom és hogy nem nagyon akar hinni szavaimnak. Elkezd kutakodni, közben valamit motyog, hogy el kell vinnie a nyilait, mert nem jók, de nem értem még is miért lett hirtelen ennyire fura.
- Eljössz most hozzánk, ha megkérlek? – próbálom meg vissza hozni a valóságba, hogy én itt vagyok és szeretnék tőle valamit.
- Mi??? Hogy én? – kérdezi, majd mint aki összezavarodott. – Ja persze hogy ne. – válaszolja végül, de látom még mindig nem az igazi és eléggé izgága. Pedig azt hittem örülni fog annak, hogy velem lehet és a családommal.
Vagy csak én gondolom úgy, hogy esetleg ő is érezne irántam valamit?
|
| Geneviev | 2011. 08. 17. 08:48:23 | #15924 |
Karakter: Cupido
Megjegyzés: (Angyalkámnak)
Egy kedves, mosolygós nő nyit ajtót. De kis édes! Az egész családja ennyire aranyos? Aww, de irigy vagyok rá! Van egy tündéri hugicája, egy kedves anyukája, és –még nem tudom, milyen – apukája. Nekem nincs. Egyik sem. Mondjuk elméletileg Aphrodité az anyukám, csak hát gyakorlatilag nem igazán… Nem épp az anyukák mintapéldája. Meg hát igazából nem is az anyám, mert nem ő szült, meg nem is nevelt… Na, mindegy! Elkanyarodtam az eredeti témától…
Cedric anyukája csodálkozva végig pillant rajtam, és megkérdezi, mit szeretnék. Elmondom neki, hogy a fia „kollégája” vagyok, és meg szeretnék ismerkedni a családtagjaival. Illedelmesen beinvitál, ahol ott van a tegnapi édes kislány, aki vigyorogva letámad, illetve az apuka. Az apukát nem tudom jellemezni, de azt tudom, hogy a minta-apa kategóriába tartozik, na meg azt, hogy tele van szeretettel. Jó érzés ilyen szeretetteljes család közelében lenni…
Mindenkinek odaadom az őket megillető ajándékot, amiknek nagyon örülnek. Főleg Karol, aki kitörő örömmel ugrik rám, és szinte összeszorongat.
- Annyira tetszik ez a baba Cupido. Köszönöm szépen – mondja, és tovább játszik a babával. Közben megpillantom Cedricet, aki álmosan, kócos hajjal, és csipás szemekkel próbálja kitalálni, mégis mi történik itt. Olyan kis tünci-münci így, álmosan! Na jó, szerintem le szedné az én édes kis fehér fejecskémet, ha tudná, most mit gondoltam róla, de szerencsére nem gondolatolvasó. Huh… Szerencse!
- Én is köszönöm a szép virágot. – mosolyogja az anyuka. Zeusz, mennyire édes ez a család! Nem csoda, hogy Cedric ilyen jó angyalka lett! De… de… de… Most mi a baj? Maaa, miért fintorog? És miért megy el? Jó, lehet, hogy fölöltözik, de valami furcsa érzést érzek belőle. Már megint mi rosszat csináltaaaam?!
- Ced de jó, hogy felkeltél. Néz kijött meglátogatni minket. – mondja az anyuka, mire pillanatra megdermed, aztán megfordul, és egy eröltetett mosollyal találom szemben magam. Jáááj, ezt úúúúgy utálom! Az emberek miért nem tudják az igazi érzéseiket mutatni? Na jó, ez hülye kérdés… Ha ilyen isteneik vannak, mint azok ott fönt, akkor végül is nem csoda…
- Te hogy kerülsz ide Cupido? – kérdezi, mire fölpattanok a földről, Karol mellől.
- Jöttem meglátogatni a családodat, meg téged. – válaszolom, miközben felé sétálok. Közben az angyalkával játszom, ami a kezemben van, azzal próbálom lenyugtatni magam. Miért vagyok ideges csak azért, mert látom rajta, hogy nem tetszik neki, hogy itt talál? – Tessék ezt neked hoztam. – adom neki mosolyogva. Jujj, kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni!
Ééééés… Iggen! Egy szívből jövő mosolyt kapok érte. Olyan kis édes, ahogy mosolyog…
- Köszönöm. – mondja, közben megjelenik Karol, aki ide ugrándozik.
- Cupido gyere, játssz velem, mert a játékaimmal. – kérlel. De kis édes! Szívesen megyek vele játszani.
- Persze megyek. – válaszolom, mire Karol maga után ráncigál. Fölszaladunk a lépcsőn, és a szobácskájába vezet. Leültet maga mellé a földre, és a barbie-jaival elkezdünk játszani, de valamiért nem élvezem. Lehet, hogy az az oka, hogy Cedric nagyon szomorú volt, amikor utoljára láttam. De miért foglalkozom vele ennyit? Nem is kedvel…
Akkor is megkedveltetem magam vele! – határozom el magam, és felpattanok.
- Bocsánat, de beszélnem kell a bátyáddal! – kiáltom, és elszáguldok. Nem találom sem a nappaliban, sem a konyhában, de kipillantva az ablakon megtalálom. Kint ül a tengerparton, egy pléden. A családja furcsállkodó pillantásaitól kísérve kisietek, és mellé állok. Leülök én is a plédre, de meg sem rezzen.
- Mi a baj? – kérdezem tőlem szokatlanul halkan és nyugodtan. Percekig csak csöndben ülünk egymás mellett, amit kezdek unni. Jó, jó, tudni akarom, mi a gond, de ha annak az az ára, hogy csöndben kell maradni… Hát, nem is tudom, érdekel-e annyira…
- Az, hogy mindenki körbeugrál téged. Elveszed tőlem a családomat! – mondja csöndesen, de mérgesen Cedric. Ohh… Erre nem is gondoltam. Ő lenne rám féltékeny?! De hát…
- Rám nem kell féltékenynek lenni! Én csak… Meg akarlak téged és a családodat ismerni. Érdekes vagy és egyéniség, és ez újdonság a többi uncsi angyalhoz képest. A családod meg valami tündéri! –áradozok. - De ha szeretnéd, többet a közeletekbe sem megyek… - jegyzem meg. Várok, hogy valami reakciót váltsanak ki belőle a szavaim, de semmi. Egyetlen, árva reakciót sem kapok. Hát… akkor így jártam.
Szomorúan megfordulok, és egy, a családjához intézett intés után visszamegyek a lakásomba.
---*---*---*---
A büntetésemül kiszabott hét leteltével – amit igazán termékenyen töltöttem el, ugyanis a könyvemnek már több, mint a fele megvan – érzem, hogy felszabadulok. Gyorsan vissza is változom az eredeti alakomba, és erőteljes szárnycsapásokkal az égbe repülök. Boldogan térek vissza a szobámba, ahol egyből letámadom a szív párnácskámat, ami visszaölel.
Az én szobácskám a legjobb! Úgy hiányzott… Mindig megnyugtat ez a szoba. Gyönyörű felhő-szoba. Szilárd felhőkből van, amiket átszíneztem rózsaszínre és világoskékre. Van rajta egy ezüst színű ajtó, és az egész padló átlátszó. Olyan, mintha üveg lenne, de onnan nem lehet belátni, csak kilátni. Vannak szekrénykéim, meg polcocskáim, amiken könyvecskék és plüssük vannak. Szerencse, hogy itt nem kell tölteni a laptopot, mert egyszerűen töltés nélkül is olyan, mintha mindig töltve lenne.
Az én picike ágyikómat hagytam a végére, amibe örömömben belevetődök. Esőfelhőből van az ágyam, így olyan, mint a lenti vízágyak. Nagyon király! A takaróm és a párnácskáim meg szívecskék. Mármint szívecske alakúak. És olyan kis é~desek.
Bármennyire is örülök a szobámnak és a szárnyacskáimnak, annak nem, hogy azóta nincs hírem Cedricről. Hiányzik nekem. Nem tudom, miért, mitől és hogyan, de hiányzik.
Nem akarok önsajnálatba merülni, de elég közel vagyok az ismételten depresszióba merüléshez, amiből egy kopogás rángat ki. Vajon ki lehet az? Engem nem szoktak meglátogatni, csak ha akarnak valamit… Halán Héphaisztosz akarja, hogy megint lőjek egy nyilat Aphroditébe… Csakhogy elfelejtette, hogy már mások a nyilacskáim…
- Igen? – kérdezem. Teljesen ledöbbenek, amikor egy ismerős alakot pillantok meg magam előtt, aki gyorsan belök a szobámba, és becsukja az ajtót. Mit keres itt Angyalka?!
|
|
