Igazán zavarban vagyok, nem értem a viselkedésem okait és még magamnak sem tudok elfogadható válasszal szolgálni. Alig merek ránézni, ahogy leül mellém, de ahogy megszólal azonnal felé kapom tekintetem.
- Azok, akik üldöznek, bosszút akarnak állni. – kezd bele teljesen érthetõ, összefüggõ mondatokkal. Nem is tudom, az együtt töltött idõ alatt nem voltam biztos benne, hogy képes rá. - Veszélyesnek tartanak, ezért meg akarnak ölni. – kicsit furán veszi ki magát, hogy a haláláról beszél, és hogy valakik meg akarják ölni, mégsem érzek a hangjában felháborodást. Mintha az élete szerves része lenne a gyilkolás és tudat, hogy bármikor meghalhat. Még a haldoklók sem ilyen belenyugvók. - Bosszút akarnak állni a szeretteikért. – fejezi be a rövid, de velõs történetet. Nem is tudom mire számítottam, vagy mit várok tõle. A hallottak viszont felkavarnak lelkileg. - A többi pedig… én csak ezt tanultam. Ölni és túlélni. – ez nálam is így van, de én akkor sem veszem ilyen könnyen a halált. A hallottak megdöbbentenek, de nem elborzasztanak, viszont ezt a szeretteik dolgot nem kifejezetten tudom értelmezni.
- A szeretteikért? – Kérdezek rá végül és hatalmas szemeimmel érdeklõdve figyelem. Ahogy megfordul és tekintetembe mélyeszti, szinte hasítóan éles pillantását, hideg fut végig a gerincem mentén és ami elõször az eszembe ötlik. „VADÁSZ” Nem értem miért ez jut most róla eszembe, de prédának érzem magam és ez felkavar.
- Halott ügyfél nem fizet. Megfenyegették õket… ha nem fizettek idõbe, akkor a családjuk fizetett értük… Vagy csak valakinek szálka volt a szemébe miattuk. – kijelentésére nem reagálok, külsõre nem, de belül végigfuttatom a lehetséges variációkat. Ez egy behajtó, de nem a szokványos fajtából. Állapítom meg magamnak. De nem ez a zavaró benne, hanem a közöny, amivel ezt az egészet kezeli. Szeretnék mondani valamit, nem is tudom, talán csak érzéseket szeretnék csalni az arcára, de nem tudom mit mondhatnék. Amúgy sem vagyok túl bõbeszédû én sem, de vele kommunikálni a világ leg nehezebb dolga. Ahogy lefekszik az ágyra, csak szótlanul figyelem, a gondolatok cikáznak a fejemben. Az eszem azt súgja, hagyjam a fenébe, az õ problémája, nem az én dolgom. Akkor miért nem megy? A lábaim nem mozdulnak, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szánom õt. Pedig nincs mit szánni rajta, hisz egy kegyetlen gyilkos, ez nyilvánvaló. Ismeri a múltját vagy sem, ez nem mentség a hidegvérû mészárlásra. Végül elalszik, de én nem vagyok képes aludni. Az alkalom adott, hogy itthagyjam. Tudom, mennem kellene, mégsem tudom megtenni. Lassan feltápászkodom és elmegyek lezuhanyozni, hogy felfrissítsem magam és gondolataim. Jó darabig áztatom magam, majd meztelenül dõlök le Kazuma mellé az ágyra. Nem szeretek ruhában aludni, és amúgy is melegem van. Egy darabig még figyelem az arcát, majd szemeim lassan lecsukódnak és elalszom. Álmomban apámmal beszélek, pont azelõtt, hogy a mostani családomra bíz. Gyakori álom ez és eddig sosem jelentett jót. Ahogy alszom, egy furcsa érzés hatalmasodik el bennem. Valaki megcsókol? Lassan kinyitom szemem, és Kazuma arcával találom szembe magam. Nagyon meglep, a közelsége, de a csók túlságosan is jól esik ahhoz, hogy az eszemre hallgatva elutasító legyek vele szemben. A vészjósló sikítást a fejemben elnyomom és nagyot nyelve nézem rezzenéstelen arcát. Akár egy szobor, érzelem nélkül.
- Kazuma…? – kérdezek kicsit meglepett ábrázattal. Ismét nem kapok választ, ez már csak így lesz törõdöm bele és amint ismét megcsókol, már az érzéseimre hagyatkozva, gondolkodás nélkül viszonzom. Nagyon jó érzés közel lenni hozz. Hagyom, hogy egyre közelebb vonjon magához. Meztelen testem az övének simul, ajkaim pedig egyre követelõzõbben falják övéit. Amint mozdít rajtam és fejem hátra tolja, nem ellenkezem, csak hagyom, hogy zt tegye amire vágyik. Ritkán hagyom, hogy valaki maga alá rendeljen, mondhatni soha, de most más a helyzet. Ez a férfi, erõsebb nálam, és mint egy ösztönbõl, engedek vágyainak. Igen, egy igen furcsa ösztö9nlény vagyok, akiben rengeteg ellentmondásos gén öröklõdött. Egy részt büszke, és lobbanékony, más felöl érzéki és kedves. Nehéz ezeket összeegyeztetni, pláne az erõs szexuális késztetéseim miatt. De ez más, ez a férfi sokkal erõteljesebben vonz magához. Mintha képtelen lennék nemet mondani neki. Karjában teljesen elalélok, és elhomályosult tekintettel sóhajtok fel, ahogy mellbimbómat vesz célba. Érti a dolgát, nem is kicsit, de azért én sem panaszkodhatom, habár ebben a helyzetben leginkább õ irányít. Testem érzékien vonaglik alatta, és ajkai nyomán meg-megremeg.
Csillogó szemekkel nézek rá, ahogy elválik tõlem és végigsimítva karján vonom kérdõre:
 - Mi a baj? – vágyaim egyértelmûen nyilatkoznak meg arcomon, hangom lágy csilingelése talán követelõzõ is, hogy folytassa. Zavarodott tekintetét nem tudom mire vélni, hisz õ kezdeményezett, akkor most mi a baj?
- Semmi… - feleli egész egyszerûen, a szokásos érzelemmentes hangján. Nekem ez nem menne, ennél én sokkal érzelmesebb és hevesebb vagyok. Pihegyve figyelem, ahogy kigombolja nadrágját, és hatalmas, merev férfiassága elõbukkan. Az én tagon is ébredezni kezd a látványtól és a gondolattól, hogy hamarosan élvezhetem ezt a hatalmas szerszámot. Nem vagyok méretfüggõ, de az õ teste, már magában is vágyat ébreszt bennem, és a hozzá csatolt tag, olyan impozánsan meredezik, felém, mintha külön életet élve akarná irányítani gazdáját. Nem várok tõle finomkodást, csak õt akarom, nyers valójában. Felsóhajtok ahogy végigsimít testemen és megemelem csípõm, mikor lábaim szétrakja. Minden porcikám a behatolást segíti, és amint megérzem merev tagját, fájdalommal és élvezettel teli hangon nyögök fel. Kinyújtom kezeim és hátára simítva vonom közelebb, hogy érezhessem forró testét. Hatalmas, szépen húzódó izmai megfeszülnek, amint mellém támaszkodva mozogni kezd. Egyre vadabbá válik, ahogy testem befogadja, de nem zavar. Nagyon élvezem, és mind mozgásomon, mind hangomon érezhetõ, hogy ennél jóval vadabb stílust is el tud viselni a testem. Az élvezet ellenére viszont nem érzem, hogy tényleg engem akarna, ami azért zavar, de most még ezzel sem foglalkozom. Testem megfeszül, majd megremeg, ahogy néhány nagyobb lökéssel elélvez. Megérezve forró magját, én sem habozok, és kéjes nyögéssel követem a kielégülésbe.
Nem idõzik ölelgetéssel, vagy gyöngéd csókokkal és azt hiszem, a lelkem mélyén tudom is, hogy ilyesmire jobb, ha nem is számítok. Amint lefordul rólam, levegõ után kapkodva próbálok visszatérni a valóságba. Némi pihenést követõen feláll az ágyról és összegombolva nadrágját elindul az erkély felé. Nincs erõm mozogni, ez a rövid, de annál velõsebb együttlét, kicsit kiszívta az erõm. Csak fekve figyelem, ahogy elszívja a cigit, majd visszasétál, és meredten bámul. Szívesen rádörrentenék, hogy nem egy kirakati bábú vagyok, amit kedvére mustrálhat, de azt hiszem ehhez is csak hozzá kell szoknom. Alapból utálom, ha így megnéznek, az õ tekintete viszont más okból zavar. Kicsit úgy fest, mint aki mondana valamit, de nem találja a szavakat. Egy kis mustra után, pólóját is magára kapja, és az ajtó felé indul. Mégis hová az ördögbe készül az éjszaka közepén? Merül fel bennem a kérdés, és már mozdulok is. Felpattanok az ágyról, aminek következménye, egy erõs szúró fájdalom a hasamba, és a kellemetlen érzés, ahogy magja megindul bennem kijáratot keresve.
- Kazuma, hová mész éjszaka? Pihenned kellene. – átható tekintetébõl sejtem, hogy értelmes válaszra most sem számíthatok, pedig ha vele maradok, lassan rá kell vennie magát az érdemleges kommunikációra. Azzal nyugtatom magam, hogy csak nem volt a közelében senki, akivel beszélhetett volna és ha türelmes leszek, majd megered a nyelv és rájön, hogy bízhat bennem. Hiú ábránd? ehet, de másom jelenleg nincs. Elhagytam a családom, azért, hogy vele legyek, és muszáj megtalálnom az okát, vagy legalább az értelmét.
- Sehova. – kapom a választ, de nem szeretnék ennyivel megelégedni. Erõt veszek magamon és kipattanok az ágyból.
- Kazuma! – kiabálok utána és még a folyosóra is kimegyek. Persze fölöslegesen, mert már el is tûnik a szemem elõl a lépcsõ fordulójában. Nem megyek utána. Megcsóválom a fejem és inkább visszamegyek a szobába. Lábaimra nézek, és tekintetem végigvezetem a belõlem kicsordogáló cuccon. – Szuper… - állapítom meg magamnak és bemegyek a fürdõbe, hogy a zuhany alatt felfrissítsem magam.
Egy darabig várom, hátha visszajön, de semmi. A várakozás eluntat, és lassan elalszom, de alig fél óra után fel is riadok, és rémülten keresem Kazumát. Persze még mindig nincs sehol, így hagyom is az alvást és felkelve rendbe rakom magam. A nap már úgy is felkelõben van, és ha nem akar visszajönni, fölösleges lenne rá várnom. Persze bosszant, hogy így eltûnt, de mivel semmit se mondott, akár több száz km-el arrébb is lehet. Abba bele se merek gondolni, hogy talán megtámadták. Nagyon ideges vagyok, és mint eddig most sem értem az okát. Nem értem miért aggódom egy idegen alakért, aki megdug és egy szó nélkül lepattan.
***
Mire visszatér, már pattanásig feszülnek az idegeim, és az aggodalmam is kezd a tetõfokára hágni. Annyira ideges vagyok, hogy hozzászólni sincs kedvem. Kazumának ez viszont nem akadály. Megragadja a karom és a falnak taszít. Úgy tûnik, ami megtetszik neki azt elveszi tipus, csak, hogy én nem vagyok árú cikk, vagy egy fán lógó gyümölcs.
- Ennél szebben nem tudsz köszönni!? – tolom el magamtól, hogy végre vegye a lapot, nem használgathat aztán félrerakva elõvesz ha megkíván. Lazít kicsit szorításán, de nem enged el, csak egyik kezével végig simít ajkamon. Ismét sikerül elpirulnom, a tekintete zavarba ejtõen csábító, még így is, hogy érzelem alig felfedezhetõ rajta.
- Merre voltál? Már kicsit aggódtam érted. – kérdezem õszintén, de valójában terelni próbálom a témát, mert ellenállni nem biztos, hogy képes lennék.
- Sétáltam. – feleli a szokásos módon, és elengedve elkezdi összeszedni a cuccait.  - Hova? – kérdezi, mintha nekem bármi elképzelésem lenne az úti célunkról. Jelenleg csak találgatok, hogy mitévõk legyünk. Azok akik üldözik, nyílván bárhol ránk fognak találni, így csak elõre, és nem sokat idõzve egy helyben kideríteni kik azok az alakok. Az, hogy valakiknek a hozzátartozói elég tág fogalom. A tegnapról én sem akarok beszélni, ostoba voltam, hogy engedtem neki, bár megbánást nem érzek.
- Igazából nem tudom… Azok a fickók, bárhol felbukkanhatnak nem? –kérdezek rá elgondolkodva, de nem õk járnak a fejemben. Valahogy képtelen vagyok sértett önérzetemen túllépni, és bárhogy terelem a gondolataim, folyton visszatérek a kiindulási pontra. Mi van ezzel az alakkal? Mitõl ennyire rideg, még így szex után is? Választ persze nem kapok, miért is kapnék, az olyan normális dolog lenne. Csak mogorván elindul a kijárat felé, én pedig követem, mint egy kis házi kedvenc. Ahhh hogy mennyire idegesít még a gondolat is.
- Bomba most nincs? – áll meg a kocsi mellett és kérdõ tekintettel méreget. Sóhajtok egyet és kicsit körbeszimatolom a kocsit, amitõl megint csak egy nyomkövetõ kutyának érzem magam.
- Nem, nincsen. – állok mellé, válaszokra várva. Kezdem úgy érezni titkol valamit és ezért nem kaptam választ a szobában feltett kérdésemre.
- Mi van? – kérdezi, mintha nem tudná mire várok. Ha õ így, hát én is így. Nem szólok semmit, csak ott hagyom és beszállok a kocsiba, majd elindulok az orrom után. Nem mond semmit, se úti cél, se semmi, hát csak megyünk, amerre az út és az ösztöneim vezetnek. Ahogy szótlanul ücsörgünk egymás mellett, se szó se beszéd, kibontja összetûzött hajam, amivel füleim takarom.
- Ne kösd fel. – teszi hozzá, de ezt õ nem értheti, és ha elkezdeném taglalni, úgy is csak az értetlen ábrázatával találnám szembe magam. 
- De igen, mert megbámulnak. Egyébként nem válaszoltál, hogy azok az alakok, felbukkanhatnak-e még. – adok én is tõmondatba választ egy kicsit türelmetlenebbül föltett kérdés kíséretében. Sajnos sem esik le neki, hogy felhúztam az orrom, vagy ha észreveszi akkor is tojik rá nagyívben.
- Nem fognak. – válaszolja, meggyõzõdve. De mégis, honnan ez a magabiztosság? Talán tud valamit, amit nem akar megosztani velem? Így nehezen fogunk zöldágra vergõdni egymással. Morgom magamban, és igyekszem nem lendületbõl orrba verni, hogy kapjon már az agyához.
- Honnan veszed? Azt mondtad… - kezdenék bele mondandómba, de úgy int le, mintha egy kolonc lennék, aki jobban jár, ha befogja. - Te csak ne integessél le engem! Semmit nem mondasz! – csattanok fel végül dühösen. Arcom kipirul és alig bírok magammal, hogy ne mondjak, valami csúnyán. Persze nem hiszem, hogy az változtatna bármin, de legalább jobban érezném magam. Sajnos az a tudat, hogy még csak nem is tehet arról, hogy tuskó, visszafog. Azért lenne hozzá még néhány keresetlen szavam, csak finoman, de elkapja az arcom és vadul megcsókol. Azonnal a fékbe taposok, szerencsémre senki sem jön mögöttem, így csak kicsit farol meg az autó. Reflexbõl viszonzom, mintha képtelen lennék nemet mondani, bármit is tesz. Talán így is van. Kiegészít engem, vagy én õt? Mikor elenged kipirult pofival pihegek.
- Nem fognak, érted? Tudom és kész. – Közli egyértelmûen. Akkor is zavar a dolog, mert mégis mitõl ilyen biztos benne? Nem firtatom úgy sem kapok választ és ezt a tényt kezdem megszokni. Közúti balesetet meg nem szeretnék okozni, azzal, hogy uk-muk-fuk lesmárol, ha be akarja fogni a szám. - Menjünk. – teszi még hozzá, én pedig engedelmesen elindítom újra a kocsit és tovább haladunk elõre.
- A következõ város jó lesz pár napig… - mondja, mintha valamivel kapcsolatban dûlõre jutna. Ezt sem firtatom, csak hajtok, a következõ város felé, immár teljes csendben.
***
A városba szintén bérelünk egy aránylag olcsó hotelszobát. A szoba nem túl nagy, de elég tiszta, és a zuhanyzóban itt bõségesen van meleg víz. El is játszadozom a gondolattal, hogy vagy egy órát áztatni fogom magam. A bõröm egyszerûen imádja a vizet, pont mint egy hüllõé. Alapból persze nem vagyok hüllõ. Tudom szabályozni a testhõmérsékletem, nem úgy mint a sárkányok, de tény, hogy a víz gondolata csábít, és a párás közeg a leg ideálisabb számomra. Kipakoljuk a cuccaink és pont azon agyalok, hogy valami kaját is kellene szerezni, mikor Kazuma megelõz:
- Elmegyek, dolgom van. – Közli. Mégis hová az ördögbe akar megint menni? Egyre kevésbé tetszik, hogy folton lelép, minden magyarázat nélkül. Elkapom a karját, és kérdõre vonom:
- Már megint hova mész? – nem csak aggódom, mérges is vagyok. Ez nem járja, tudom, hogy nem kért segítséget, de akkor sem tûnhet el csak úgy. Ha nem tudom hova megy segíteni sem tudok neki.
- El. – húzza el karját én meg kistányérnyi szemekkel pislogok utána. Ez nem normális, mégis mi dolga van egy idegen városban? Csak most jöttünk, mi a fene folyik itt? Csak fortyogni tudok magamban, hisz ismét faképnél lettem hagyva kérdéseimmel és gondolataimmal. Mindig magányosnak éreztem magam, de mellette ez triplán van így. Szenvedek, és mehetnékem van. Az ösztöneim pedig folyton villognak, hogy baj lesz. Az pedig, hogy még meg sem tudom osztani vele aggodalmaim, csak tovább fokozza idegbajom. Tehetetlen vagyok vele szemben, mintha bármit tennék, vagy mondanék az leperegne róla. Nagy haragomban és tehetetlenségemben bevonulok a fürdõbe és ledobálva ruháim beállok a tálcába, kényeztetni maga. Egy kád jobb lenne, de ne legyenek ilyen nagy igényeim.
Nem tudom mennyi ideje áztatom szomjazó bõröm, de az idõ teljesen kiesik, és csak arra eszmélek, hogy Kazuma belép mellé, teljes ruházatában, eláztatva magát. Nem hagy idõt, se köszönésre, se meglepõdésre, hogy miért nem volt ideje levetkõzni, ha már velem akar fürdeni. Egyszerûen elkap, és a szokásához híven letolja a nyelvét a torkomon. Alapban tetszik az érzés és a vadság is, de csak, ha nem egy lyuknak érzem magam közben, amit be akar tömni. Habozás nélkül rakja belém két ujját, amitõl a lélegzetem is elakad, de akkora harag halmozódott már bennem, hogy elszakad a cérna. Ellököm magamtól és egy hatalmas pofonnal gazdagítom.
-Szia Narcisz, mit csináltál amíg az ördög tudja merre kószáltam.?!! – morranok rá felháborodva. Nem is tudom, honnan ez a nagy cinizmus, amit valószínûnek tartok, hogy nem is ért, de kijött belõlem. Nem bírom ki, hogy ne mondjam el, így nem bánunk egy érzõ értelmes lénnyel. Mert lehet nem vagyok ember, de állat sem, és fáj, hogy semmibe vesz.
- Mi a bajod? – kérdezi semmilyen hangon. El sem akarom hinni, hogy fogalma sincs róla mi lehet a gondom. Ez a pasas az õrületbe kerget.
- Hol voltál?... – kérdezem meg újra.
- A dolgomon, már mondtam… - jön a válasza.
- Aggódtam… folyton itt hagysz, mintha csak egy kolonc lennék a nyakadon, aztán megjelensz és letolod a nyelved a torkomon. Ha így akarsz elhallgattatni, akkor közlöm, hogy nem sokáig válik be. Itt vagyok, segíteni szeretnék, de úgy nem megy, ha nem osztasz meg velem semmit. – magyarázom, de csak értetlen ábrázatával találom szembe magam.
- Nem akarod a szexet? – el sem akarom hinni, hogy ezt szûrte le abból amit mondtam. Szerintem nem is figyel rám és amit mondtam abból csak a nagy blablablát hallotta ki. – Nem kértem, hogy segíts… te akartál jönni…És nem fogom elmondani hová megyek, ha nincs hozzá kedvem. – azért ez szép volt. Most elõször mondott ki nekem egy értelmes mondatot. Ez halovány mosolyt varázsol arcomra. Közelebb lépek hozzá és arcára simítok. Oda ahol elõzõleg megütöttem. Csurom víz már így is, ezért a vizes testem nem gond.
- Igaz… én akartam jönni, és nem várom el, hogy beszámolj minden lépésedrõl, de azért jó lenne érezni, hogy van értelme annak, hogy itt vagyok. Sajnos eddig nem látok ilyesmit. A szex jó… folyton kívánlak, de azt amit velem mûveltél elõzõ este nem szexnek, hanem baszásnak hívják. – higgadtan magyarázok, lágy kellemes hangon. Minden mérgem elszállt, és õszintén rájövök, hogy nem is a viselkedésével van bajom, hanem önmagammal. Mert önmagam nem értem. Nem válaszol, de már nem is zavar. – Szeretnék tenni érted valamit, de úgy tûnik nincs rám szükséged…
- Miért? Miért akarsz tenni értem?... – kérdezi érzelemmentes tekintettel, amibe erõteljes értetlenség is bekúszik. Mit is mondhatnék erre, hisz magam sem tudom miért akarom. Ezt nem az agyam dönti el, hanem az érzéseim, amik egyre közelebb láncolnak hozzá, felülbírálva józan eszem.
- Majd, ha rájövök, elmondom. Valami láthatatlan erõ vonz hozzád… Nem csak testileg, hanem érzelmileg is. Az eszem azt súgja bajba kerülök miattad, de a szívem maradni akar. Ezért akarom annyira, hogy kicsit beszélj hozzám. Nem várom, hogy kifordulj a világodból, és 180%-os fordulattal megnyílj… Csak fogadj el engem… - benyúlók a pólója alá és végigsimítom csodás izomzatát. Akár egy tökéletes dombormû. Jóval magasabb mint én, és valószínûleg egy nem érti miért simogatom, ha az imént még elutasítottam. – Engedd meg, hogy egy kicsit én irányítsak… csak most- - lassan lesegítem pólóját. Nem szól semmit, de úgy tûnik várja a folytatást. – Szeretnék szeretkezni veled. Lehet róla szó?
- Felõlem? – feleli és keze mozdulna, hogy megint elkapjon, de megfogom és megállítva végigsimítok karján föl nyakáig, majd mellkasán végig nyalva lábujjhegyre állok, hogy nyakát, majd fülét kényeztetve, édes hangon suttogjak neki.
- Ne támadj le, csak élvezd, a kényeztetést… - hangom lágy és erotikus. Fülcimpájába harapok , majd lassan áttérek ajkaira, miközben kezem lesiklatom nadrágjához, hogy megszabadítsam a fölösleges, és vizes holmiktól. Lassan mozdul, mint aki nem tudja segítsen e, de végül csak segít és már egyszál semmiben áll elõttem, még mindig értetlen arccal. Nem tudhatom, miféle szexben volt eddig része, de meg szeretném neki mutatni, hogy örömet adni, és kapni sokkal jobb, mint szerezni, hisz a virág illatát lehet érezni, anélkül is, hogy leszakítaná. A zuhany csempéjének döntöm és ismét kényeztetve csókolni kezdem testét, elidõzve néhány ponton, de határozottan haladok lefelé. Kezem fél merev tagjára simul és lágy mozdulatokkal kényeztetve lehajolok hozzá. Lábai elé térdelve hatalmas szemekkel nézek föl rá és kezembe fogva férfiasságát, végignyalok rajta. Lassan és hosszan, miközben végig tekintetébe mélyedek. Légzése hevesebbé válik, ami azért nem rossz jel. Többször végignyalok rajta és a hegyével játszadozva incselkedik tekintetem az övével, majd lejjebb csusszanva heréit veszem célba és nyalogatva, kezemmel tovább kényeztetem, kéjrúdját. Vágyai leginkább légzésén érezhetõ, ami egyre hevesebbé válik, miközben újra és újra végignyalok kemény hímtagján. Heréi kényeztetésérõl, végül áttérek férfiasságára és még néhányszor végignyalintva rajta, a számba veszem, és lassan szopni kezdem. Eközben szinte végig szemkontaktust tartok, és olyan mélyre nyele, amennyire torkom engedi. Kazuma, egy darabig hagyja és halk mégis morózus sóhajokkal érzékelteti számomra, hogy amit csinálok, igazán kedvére való. Mindent beleadok, amit csak tudok kényeztetésébe, de úgy tûnik, a vezetési vágya ismét eluralkodik rajta. Persze az is lehet, hogy csak türelmetlen. Mindenesetre hajamba túr és fejemet mozgatva ismét megpróbálja megszerezni, azt amit amúgy is készségesen adnék neki. Combjába marok, hátha észbe kap. Ekkor egy hangosabbat mordul rám, és dühösen pillant lefelé, de elenged. Nem habozok tovább, ismét szopni kezdem, hatalmas farkát, és egyre mélyebbre engedve gyorsítok tempómon, hogy a gyönyör elönthesse egész lényét. Az izmai megfeszülnek, teste megremeg és egy nagyobb nyögéssel éri utol a beteljesülés. Magja elönti szám és torkom, amit lenyelek, majd megnyalva ajkaim nézek föl rá kedves mosollyal. Már épp mondana valamit, mikor ismét ajkaim közé veszem, hogy újra merevedésre késztessem. Ettõl persze beléfojtom a szót, ami kicsit vicces, hisz eddig folyton beszédre próbáltam bírni. Most más a célom.
Ahogy ismét megmerevedik, abba hagyom kényeztetését és végignyalva testén felállok, majd ismét lábujjhegyre emelkedve csókolom meg, lágyan, mégis szenvedéllyel eltelve. Karja derekamra fonódon és hozzám simulva viszonozza csókom. Nagyon élvezem a közelségét. Vérem felpezsdül és testem megremeg, de tudom, hogy elõbb utóbb le kell állítanom, mert hamar elszabadul vele a ló. Nem mintha amúgy zavarna, viszont most én irányítok. A hevesbe átcsapó csókcsatát, és mert keze ismét bejáratomhoz téved, elválok tõle és egy huncut mosollyal hátat fordítva támaszkodom meg a csempén. Így visszatekintve nézek szemébe, és lábam felemelem egész a szappantartóig, amin megtámasztom és simogatni kezdem saját magam. A látványra nagyot nyel, fõleg ahogy kezemmel fenekemre siklatva két ujjal magamba hatolok, és mind eközben olyan hívogatóan nézek rá, hogy ne legyen képes ellen állni. Nem is habozik sokat. Megnyalja szája szélét és kiéhezett, szinte párduchoz hasonlatos mozdulatokkal lép mögém. Jobb kezével derekam öleli át, ballal pedig megtámaszkodik mellettem a csempén, és szenvedélyesen megcsókolva dörzsöli fenekemnek ágaskodó szerszámát. Mintha kezdene ráérezni a játék ízére. Kezem kihúzom fenekembõl, és hátra simítva túrok bele hajába. Támaszkodó keze elválik a csempétõl, és magasra emelt combom, kicsit még feljebb tolja, szabad utat engedve magának. Testem megremeg, ahogy lassan, de határozottan elõre nyomulva belém hatol, majd megragadja combom és határozott mozdulatokkal mozgatni kezdi csípõjét. Halk, édesen kéjes nyögéseim megtölti a kicsi fürdõszobát, a víz csobogása, pedig felerõsítni. Kitolom fenekem, már amennyire ez lehetséges, hogy teljesen be tudjam fogadni, miközben tovább ölelve csókolom ajkait. Vadul mozog, de most nem okoz fájdalmat, hisz rendesen fel vagyok izgulva. Testem ismét árasztani kezdi magából azt a csodás virágillatot, amit elõzõ este, de most sokkal intenzívebben, ami pedig nem utolsó, hogy hangom is jóval szenvedélyesebb.
Órákon át szeretkezünk, elkezdve a zuhany alatt, majd folytatva az ágyon. A végére jómagam kimerülten heverek az ágyon. Kazuma ennél szívósabb, de azért õ is kimerül kicsit, hisz légzése és, hogy nem lép le mellõlem, ahogy befejezzük, erre enged következtetni. Azt álmaimban sem merem remélni, hogy jól esik neki a közelségem. Azt hiszem ez a fajta, érzelgõs megnyilvánulás rám jellemzõ, pedig elvileg én sem vagyok túl érzelgõs. A közelében viszont kifordulok önmagamból és bár nem tudom, hogy bízhatok e benne, minden védelmem eldobva, tárom ki magam neki.
-Érezted a különbséget?... – kérdezem kedvesen, miközben a mellkasára teszem fejem.
- Igen… de csak hosszabb volt… - feleli ismét azon az érzelemmentes hangján. Felkapom a fejem és kikerekedett szemmel nézek rá, némi csalódott ábrázattal. Személy szerint felfedeztem benne több különbséget is, de az hogy hosszabb volt az élvezet, az fel sem tûnt.
- Ezt nem mondhatod komolyan… - kúszom föl rajta és fölé emelkedve nézek szemeibe. Persze ismét semmi, így végül csak kap egy halvány csókot. – Köszönöm, hogy legalább hagytad megpróbálni… - válok el tõle és ülésbe tornázom magam. Az asztalon még mindig ott az étel, amit mérgemben rendeltem a szobaszervizzel, de megenni nem volt lehetõségem. Kinyúlok az ágyból, de kicsit elméretezem a távot, és az erõm is faképnél hagy. Lábam megremeg és elõre dõlve kezdek a padló felé zuhanni. Riadalmamban, még sikítani sincs lehetõségem, de még mielõtt becsapódnék a padlóba, Kazuma megragadja a derekam és visszaránt. – Jesszus, köszönöm… - fordulok felé rémülten. Kazma szemrebbenés nélkül enged el és felülve rágyújt egy szál cigire, majd kivonul az erkélyre. Felsóhajtva nézek után, mert reméltem, hogy legalább eszik velem, de egy valamit legalább megtanultam. Oda megy, ahová jól esik neki, és jobb, ha meg sem kérdezem.
Elveszem a tálat és eszem pár falatot, de túl sok nem megy le a torkomon. Evés után kimegyek hozzá az erkélyre, de eszemben sincs zaklatni, csak egy jó éjt puszival szeretném gazdagítani, talán azt elfogadja. Még mindig cigizik, nyílván ez már másik szál, és bár kissé bánt, hogy inkább szív el egy doboz cigit, mintsem velen egyen, lenyelem a békát és egy kedves mosojjal adok egy puszit az arcára. Meg is lepõdik, és értetlenül fordul felém.
- Ezt miért kaptam? – kérdez rá, én pedig vagyok olyan huncut, hogy felvegyem stílusát.
- Csak… - vonok vállat és visszaindulok a szobába. – Jó éjt Kazuma… - fordulok vissza az ajtóból, majd becsukva magam mögött a tolóajtót fekszem le és betakarózva hunyom le szemem. Nagyon gyorsan mély álomba merülök, az elmúlt pár nap zûrzavaros eseményei miatt. Arról a gyomorbizsergetõ érzésrõl nem is beszélve, amit akkor érzek, ha Kazumára nézek. Ez nem igazán vall rám, furcsán és túl engedékenyen viselkedem vele, szinte elgyengülök, ha vele vagyok.
***
Másnap reggel ébredek föl, a nap derûsen süt be az erkély ablakán, én pedig lassan, de biztosan próbálok fókuszálni a körülöttem lévõ dolgokra. Természetesen Kazumát keresem és meglepõ mód, ahogy a kép kezd kitisztulni az erkélyen látom meg, cigivel a kezében. Ez azért elég furcsa. Felmerül bennem, hogy talán le sem feküdt az éjjel. Valami talán bosszantja? Nem áll szándékomban megkérdezni, mert ki tudja, nem e én vagyok a zavaró tényezõ. Tegnap miután levezettem a mérgem nagyon jól éreztem vele magam, még beszélnie sem kellett elég volt a közelsége, ma padig igazán jó kedvel ébredtem, kár lenne elcseszni a hangulatom.
Kikászálódom az ágyból és nagyot nyújtózva adok ki egy erõteljesen furcsa hangot, ami mint egy macska nyöszörgése járja át a szobát. Kazuma megfordul a hangra és ahogy rám pillant elmosolyodva intek neki. Csak biccent fejével és visszafordulva kémleli a tájat, mintha bármi érdekes is lenne rajta, mikor én anyaszült meztelenül tetszelgek neki, remélve, hogy egy apró csókra bejön. Úgy tûnik ez most várat magára. Kicsit elhúzom a számat és besétálok a fürdõbe, kicsit felfrissíteni magam. A víz még mindig áll a padlón, amit elõzõ esti hancúrozásunk során fröcsköltünk ki. Feltörlöm, hogy ne érje szó a ház elejét, majd megmosakszom és egy elég dögös ruhát kapok magamra a cuccaim közül. Nekem mindig nehéz ruhát választani, mert a túl férfias dolgok egyszerûen nem állnak jól, de a túl nõiesben meg travinak tûnök, ami meg zavar. Miután minden ruhadarab a helyére kerül, kimegyek a fürdõbõl, ahol Kazuma a szoba közepén áll, teljesen felöltözve. Meglepve nézek rá, mert szó szerint menetre kész szerelésben tetszeleg.
-Készülsz valahová? – teszem föl kérdésem, némi gyomorideggel, hogy milyen választ fogok kapni.
- Igen… Dolgom van…de most jöhetsz te is… - válaszán még jobban meglepõdöm, és kistányérnyi szemekkel nézek rá.
- Mehetek én is? – kérdezek vissza, mert már megint nem tudom hová tenni a hirtelen váltást. Eddig úgy tûnt, bárhová is megy, bármit tesz, ha akár csak egy kávét iszik meg valahol, az nem az én dolgom. Valahol persze örülök, is neki, így inkább nem is firtatom a dolgot, csak vidáman elmosolyodom és adok egy puszit a szájára. – Felejtsd el… mehetünk… - ismét virágillat szabadul fel testembõl, de elég enyhe ahhoz, hogy én ne is érezzem. Mégis a boldogságom egyértelmû jele. Fura, hogy mik tudnak boldoggá tenni, kezdem magam idiótának érezni. Kazuma biccent és elindul a kocsi felé, én pedig követem. Annyira el vagyok szállva, hogy vele mehetek, hogy még fegyvert sem viszek, pedig elvileg a kardom nélkül nem szoktam kimozdulni. Gyakran támadnak meg ezért ez alap, viszont úgy érzem Kazumával biztonságban vagyok. Igen, õ sokkal erõsebb nálam.
A kocsiba szállva várom, hogy hová menjünk. Kazuma elõvarázsol egy névjegykártyát és a hátulján felírt címet mondja.
- Megkérdezhetem, hogy mi dolgod van ott? Ez egy étterem, talán találkozol ott valakivel? – kérdezem a gyanútlanul. Nem firtatni akarom döntéseinek, vagy tetteinek okát, csak érdekelne. Kedves kérdésemre viszont csak egy rosszalló pillantást kapok, amolyan mi közöd hozzá pillantást. Talán ezt is hagynom kellene, végül is a lényeg, hogy vele mehetek. Ez is valami. – Oké, hagyjuk… - sóhajtok és beindítva a kocsi motorját indulok el a megadott címre. Útközben megpróbálok beszélgetni vele, hátha megszokja, hogy az emberek – még ha mi nem is vagyunk azok. – gyakran beszélgetnek, csak úgy, minden cél nélkül. Vagy, hogy megismerjék egymást. Én meg szeretném õt ismerni, már amennyire lehet.
- Kazuma, miféle fizetséget szoktál kérni a szolgálatokért? Pénzed nincs, ellenséged viszont annál több, akik szemmel láthatóan a véred akarják… Szóval miért éri meg ezt csinálni? – próbálok megtudni róla valamit, és mivel a múltját nem ismeri, arról nehezen kérdezném.
- Megéri… a fizetség mindig egy emlék a múltamból… - feleli, de többet nem fûz hozzá. Az emlékeit kapja vissza? Ez nagyon fura, mégis hogyan? Erre nem szeretnék így konkrétan rákérdezni, mert tolakodónak és tudálékosnak tûnik.
- Ez igazán furcsa fizetõ eszköz… - felelem, minden gúny nélkül. Ilyet még tényleg nem hallottam soha. – Nem akarok okoskodni, tényleg… de belegondoltál már, hogy megismerni a múltad, nem biztos, hogy jobb, mint nem ismerni? – kérdésemre értetlenül néz rám, és talán azt hiszi nem tudom miket beszélek. – Úgy értem, ha folyton a múltad keresed, nincs idõd a jelenedre és a jövõdre…
- Ez baromság. Nincs múltad, nincs jövõd.. – adja a választ jelmagyarázat nélkül, de nagyjából értem mire akar célozni, és persze van is benne valami.
- Nos azért ezt nem mondanám. Én ismerem a múltam, de nem vagyok vele kisegítve a jövõmhöz. Az még képlékeny, és amit a hátam mögött hagyok, arra nem mindig emlékszem szívesen.
- Még jó, hogy nem okoskodsz… - feleli mogorván és elfordulsz.
- Mi hosszú életûek vagyunk, a tegnapod már a múltad egy része nem?...
- Mit tudhatsz te?!! – förmed rám, félbe szakítva a mondandóm, amivel kicsit meg is rémít. Ennyire felidegesítettem volna?
- Nem akartalak felidegesíteni, csak azt mondom, hogy én régen folyton a múlton rágódtam és keserû voltam… Aztán elkezdtem figyelni az embereket, akik rövid életûk során sok gondon mennek keresztül, mégis mindig képesek újrakezdeni, és a jövõre koncentrálni. Akkor mi miért nem? Én félredobtam a múlt sérelmeit és a jövõbe próbálok tekinteni. Azt hiszem a múlt nem minden esetben jó, és sokszor elég magunkra nézni, hogy ne akarjuk visszakapni, vagy emlékeinkben õrizni.. – persze itt a sérüléseire célzok, amik már magukban egy borzalmas múltra emlékeztetnek, de az én testem is rejteget ilyen sérüléseket. Én ezeket szívesen törölném. – Mindegy, ne haragudj, nem fogok többet kérdezni… - fejezem be mondandóm, és ennek fényében inkább hagyom a csudába a beszélgetést. Azt már meg sem merem említeni neki, hogy én talán lehetnék a jövõje és biztos lehet benne, hogy bármit elkövetnék a boldogságáért. Viszont õ nem úgy fest, mint aki akarja, így inkább hagyom ezt is.
- Az jó lenne… - feleli és ismét elhallgat. Nem értem én ezt az egészet. Folyton úgy tesz, mintha köztünk nem lenne semmi, pedig van, egy erõs kötelék, ami megmagyarázhatatlan, de láncot alkot kettõnk közt. Ezt õ miért nem érzi?
Ezekkel a gondolatokkal állok meg az étterem elõtt és szótlanul megyek be utána. Megvárom hová akar leülni, hogy szembe tudjak vele ülni. Az étterem nem túl nívós. Inkább gyorsétkezdének mondanám, ahol még a reggeliket szolgálják fel és egy kötényes lány a kávéval és teával kínálja a betérõ vendégeket. Az ablak mellett sorakozó bokszok, régi 70-es évek hangulatot idéznek. Még a mûbõr kárpit is, ami vörösen fénylik, és ha sokáig ülsz rajta, rendesen odaizzad a hátsód. A lány hozzánk is odalép, hogy fölvegye a rendelést. Én teát kérek és egy süteményt, Kazuma viszont csak kávét iszik és rágyújt.
-Miért vagy mindenkivel ilyen kedves? – kérdezi, miközben a sütimet kezdem falatozni. Egy értelmes mondat hagyta el a száját, amitõl meg is akadok az evésben.
- Mert kedvesnek lenni jó… Ha az emberekre mosolyogsz azok ösztönösen visszamosolyognak. Egyszer te is kipróbálhatnád.. – felelem édes mosollyal, de tõle nem kapom a viszonzást. Mogorván néz rám és beleszív a cigijébe. – Mire várunk itt Kazuma?
- Rám vártok kicsi Narcisz… - hallok meg egy hangot a hátam mögül. Nem ismerõs, és fogalmam sincs honnan ismer. Meglepetten teszem le a sütim és nézek hátra a férfira. Ahogy meglátom, azonnal felismerem. A hangját már elfelejtettem, de az arca örökre beleégett a tudatomba. Azonnal felpattanok a helyemrõl és már nyúlnék a kardomért, mikor leesik, hogy a motelben hagytam. Mindig magammal viszem, bárhová is megyek, és most tényleg jól jönne. – Hoppá, nincs kard? Ostobaság neked kard nélkül sétálgatnod, hisz apád azért adta, hogy meg tudd védeni magad… Bár mára már igazán elavult darabnak számít nem?... – kuncogja, és kicsit eltekintget mellettem. Követem prédáját és akkor veszem észre, hogy amúgy is be vagyok kerítve. Többen állnak föl és mindnél sokkoló fegyver van. Kazumára pillantok, mert még mindig nem jut el a pici agyamig, hogy ezt neki köszönhetem. Rezzenéstelen arca, még jobban megrémít, mintha eddig nem rémültem volna meg eléggé.
- Ülj ne Narcisz… Erõsebb vagyok nálad… esélyed sem lenne ellenem… - szólal meg higgadtan és belekortyol a kávéjába.  Ezek a szavak sokkolnak igazán. Elárult engem, de miért, mikor és hogyan? Sok kérdés, amire úgy is megkapom a választ. Elkeseredve ülök le ismét, a pasas pedig velem szemben foglal helyet, Kazuma mellett. – Itt van, elhoztam, de csak akkor adom át, ha maga is elhozta a fizetséget. – nem csak, hogy elárult engem, de el is adott egy gyûjtõnek? Kíváncsi lennék, hogy vajon sejti e miféle sorsra jutnak azok, akiket az ilyen gyûjtõk megkaparintanak.
- Meg van, nem kell aggódni… - nyúl bele a belsõ zsebébe és egy mappát vesz elõ, amiben valami irományok vannak. Gondolom ezek az emlékei. A gondolattól, hogy néhány ócska emlékért képes volt így kiszolgáltatni, harag gyülemlik fel bennem, amit bármennyire is szeretnék, még nem tudok kiadni. Talán mert még nem tetõzik bennem. Kazuma lerakja az asztalra, mintha annyira nem is érdekelné. Talán csak akkor akarja megnézni, ha már mi nem leszünk idd, de ez tovább mélyíti haragom. – Nocsak, milyen mérges vagy kicsike… Meglep, hogy emlékszel rám, hisz olyan kicsi voltál, mikor találkoztunk. Az a makacs életmûvész szamuráj nem akart eladni nekem, de azért nem tettem le rólad… és amint látod, röpke 200 év alatt vissza tudtam jönni érted.. A gyûjteményem becses darabjáért… - vigyorog, engem meg a hányinger kerülget. Kazuma a pasasra néz, mint akinek most esik le, hogy nem ember ül mellette. Ez még inkább feldühít, mert ez alapján, azt sem tudja kinek adott el, csak úgy lepasszolt, mint egy használt bakancsot. Sérti az önérzetem, de nem ez a legrosszabb. A mérhetetlen csalódottság és, hogy ennyire nem jelentek neki semmit, késként fúródik szívembe, mély fájdalmasan tátongó lyukat hagyva maga után.
-Kazuya-sama talán nem volt a leg, finomkodóbb, vagy  ésszerûbb ember, de még így is tudta miféle sors vár rám, ha elad magának… - felelem, gyûlölettel teli hangon, de közben Kazumát figyelem. – Mi az? Nem érdekel a szerzeményed? Olvasd csak el, ki voltál… hiszen megdolgoztál érte…! Talán megleled benne a választ, és talán rájössz, milyen szánalmas alak vagy… - vágom a képébe amit gondolok, de amit érzek, az ennél sokkal rosszabb és mélyebb. Mindenem fáj, és a sírás fojtogat. Nem is emlékszem mikor sírtam utoljára, de ép elég rég volt ahhoz, hogy már ne emlékezzem, hogyan is fogjak hozzá.
- Ne hidd, hogy bûntudatot tudsz ébreszteni bennem… - feleli azzal a semmitmondó ábrázatával. A megbízója elneveti magát. A nevére sajnos már nem emlékszem, de nyílván azóta már változtatta, hisz valami üzletember szerûségnek adta ki magát annak idején. Azóta már sok idõ telt el, és nem hiszem, hogy nem változtatta meg a személyazonosságát.
- Fel sem merült bennem.. Õszintén azt is csodálom, hogy ismered ezt a szót, habár a jelentésével nem hiszem, hogy tisztában vagy… - nézek rá keserûen.
- Huhh… ez megnyugtató… - törli meg a homlokát. Hangja csöpög a gúnytól. – Már azt hittem rám mérges… - kuncogja. – Akkor mi mehetünk is. Kazumát nem érdekli, hogy mi lesz veled. Miért is tenné, hisz a lényeg már a kezében van… - int az egyik emberének, aki egy vaskos láncot vesz elõ és megbilincseli hátul a kezem, majd mormol valamit az orra alá, és a láncnak nem csak nagyobb súlya lesz, de érezhetõen meg is feszül csuklómon. Nyílván mágusokkal dolgozik, ami nem is meglepõ, tekintetbe véve, hogy miket gyûjt. Felszisszenek, a kényelmetlen bilincsre, de panaszkodni eszem ágában sincs. A pasas feláll és két embere engem is magával húz, de ahogy felállok, visszanézek Kazumára.
- Szívesen lettem volna a jövõd… Szerettem volna a jövõd lenni, a jelened és idõvel a múltad… Legalább a kardom juttasd vissza a családomnak…kérlek…
- Jaj, hát ez nagyon cuki… Kazuma, sikerült õt boldoggá tenned? – Kazuma unottan néz a pasasra. – érezted az átható virágillatot?... Csak akkor érezni, ha boldog… Remélem a sárkányom képes lesz boldoggá tenni. Állítólag mennyei mikor tiszta erõbõl árasztja magából… - kuncogja és választ sem várva legyint a kezével, hogy haladjunk.
- Egy sárkány?... –nézek rá miközben elindulok kifelé, szépen csendben. – Látom nem tervez hosszú távra. Ha összerak egy fajtiszta sárkánnyal, alig ha marad belõlem valami… - fordítom el tekintetem Kazumárol, mert látom, õt még az sem érdekli, hogy egy sárkány karmai közt fogom végezni. Csak a múltja fontos számára, én meg egy idióta vagyok, hogy segíteni akartam neki. Most viszont ezer százalék, hogy végem.
- Azért ne siess úgy elõre… még okozhatok neked meglepetést. A sárkányom, ebben az állapotodban biztos széttépne. És az is biztos, hogy nem tudnálak kiszedni élve a ketrecébõl… - magyarázza, ahogy a kocsihoz sétálunk és beültet a hátsó ülésre. Mellém száll, amin meg is lepõdöm. Oké, hogy hátra van kötve a karom, de attól még veszélyes vagyok. Vagy mégsem? Megpróbálok mozdulni, mert attól függetlenül, hogy Kazumában nem bízom jelen pillanatban, azért nem óhajtok tényleg ezzel a fazonnak a házi állatkertjében elpusztulni. A kezem viszont nem mozdul és a többi tagommal is csak olyan dolgokra vagyok képes, amik támadásra nem alkalmasak. – Ne is erölködj, ez a varázslat meggátolja, hogy bármi módon kárt tegyél bennem… - kuncogja. – Had mutatkozzam be… Arator vagyok, egy majd 1500 éves fõnix. Nem tudsz meglepetést okozni nekem.
- Szuper, akkor tényleg végem… - suttogom magamnak.
- Ne keseredj el, nálam jó sorod lesz.
- Persze a ketrecében, amíg a sárkánya ki nem belez. – feleem mogorván, a kocsi pedig elindul, hogy a halálomba fuvarozzon.
- Na jó, amíg utazunk elárulom neked, mi is pontosan az elképzelésem… - kezd bele én pedig nem túl nagy érdeklõdéssel figyelem mondanivalóját. Nincs mód, hogy egy sárkány elfogadjon engem, de azért közbe nem vágok. Had mondja el ez a kivénhedt fõnix a csodás jövõképem, ami bennem csak egy nagy vérfürdõként jelenik meg. – A sárkányom szintén hím… Igen, most joggal gondolod, hogy mit akarok én veled és egy hím sárkánnyal… - ez gondolatolvasó?  Teszem föl a kérdést magamnak, egy szemöldökráncolással. –Te tünde vagy és sárkány, de a tünde génjeid, hordoznak egy bizonyos hormont, ami párzáskor a fajotok fenntartása érdekében, képessé tesz titeket, hogy nemet váltsatok. A párzási idõszak hamarosan bekövetkezik, és a plusz hormon, amire szükséged van, már készen áll, a fogadásodra. – szemeim kikerekednek. Ezek szerint pároztatni akar azzal a sárkánnyal? Nem, ez lehetetlen, és még ha így is van. A sárkány nem fog elfogadni, nem ez lehetetlen.  Magyarázom magamnak, és a megrökönyödés egyértelmûen olvashatóvá válik az arcomon.
- Az nem lehet, én sosem fogok párosodni… - vágnék vissza neki, de csendre int.
- Dehogy nem, ezt nem te döntöd el, hanem az ösztöneid. Csodás kissárkányoknak fogsz életet adni, aztán így vagy úgy, de meghalsz. A tested nem lesz képes utána is életben maradni. – magyarázza és megcirógatja a hajam, majd kibontja. – Így sokkal szebb vagy, ne takard el azokat az édes füleid… - kacarászik és elõveszi a telefonját, majd számomta érthetetlen nyelven kezd beszélni valakivel, én pedig magamra maradok gondolataimmal.
A kocsi, vagy egy órát zötykölõdik, vacak utakon, kicsiny elhagyatott ösvényeken, mire egy nagy vaskapuhoz ér, ami magától kinyílik és bebocsátást enged nekünk. Az ablakon bámulok kifelé, a hatalmas udvaron kertészek dolgoznak, és rengeteg fegyveres õr sétálgat, különbözõ pontjain. A hát is hatalmas, ami nagyjából 200 méterre van a kaputól, kõrbe pedig a sûrû erdõ.
- Csak hogy tudd, ha megszöknél, az erdõ tele van orkokkal, és nem is tudom, feketeözvegyekkel?... – gondolkodik el, de nem tudom mire céloz. – Nagy pókok, félig orkok, félig pókok… Na mindegy, a kerítés megóv minket, és…
- Mire jó ez az egész? – kérdezem elszörnyedve, mert tényleg nem értem ezt az alakot. Fõnix, vagyis varázslény, mint azok akiket fogva tart. Akkor miért?
- Unatkozom… - von vállat, miközben a ház háta mögé vezet, ahol egy hatalmas ketrecben, a sárkány emberi formában ücsörög egy ágyon. Ahogy meglát minket fölpattan és azonnal alakot váltva, ront neki a ketrec falának. Legalább 30 m magas, és a fogait félelmetesen villogtatja felénk. – Szia Dorien… ne legyél olyan morcos, had mutassam be neked Narciszt, az új szomszédodat… - hangja mézesmázos, de csak hányingert kelt. A sárkány megáll és méregetni, szaglászni kezd engem, majd visszaváltozik emberi alakjára.
- Egy nyomorult tünde?!!! – förmed rám és kinyújtja karját a ketrecbõl, majdnem elérve. Kicsit hátra lépek, hogy biztonságban érezzem magam, de azért a lábamban ott a para. Rég láttam már sárkányt, de a hühe nem nagyobb, mint a legtöbbnek. – Engedd csak be, had játszadozzam el vele…
- Arra még várnod kell kedvesem… - kuncogja Arator, és a mellette lévõ ketrechez vezet. Az ajtó kitárul engem pedig nemes egyszerûséggel, betaszít rajta. A varázsló aki a bilincset rám rakta szintén ott áll mögötte, és amint mormol egy másik varázsigét a lánc leesik a karomról, az ajtó pedig bezárul, csapdába ejtve engem. – Hamarosan kaptok enni, addig ne rosszalkodjatok… - fordít hátat mind a kettõnknek és elsétál. A sárkány méreget egy darabig, majd elvigyorodik és ismét alakot váltva esik neki újra a kettõnk közt lévõ rácsnak. Karmai olyan messzire benyúlnak, hogy eltalálva engem, szépen végighasítja a karom és a mellkasom. Felszisszenve ugrom a ketrec hátsó részébe és sérülésemre szorítva rémülten nézem, ahogy ismét emberformát öltve vigyorog. A ketrecem alig negyede biztonságos, de ha a farkával próbálkozik, akkor veszett napok elé fogok nézni. Ötleteket azért nem adok neki, mert ha szerencsém van és a sárkányok agyatlan viselkedésére gondolok, talán eszébe sem fog jutni, hogy a farkával egészen a ketrec végéig elér. Összekucorodom a sarokba és onnan figyelem a dög mozgását.
- Csak ízelítõ volt, te kis korcs… - kuncogja gúnyosan.

- Mindegy, ez elmúlik, szereztem már hasonló sérüléseket, de a bõröm teljesen regenerálódik… ellentétben a tieddel… - Mondja és a sérüléseimre mutat.

Nem reagálok rá különösebben, engem nem zavarnak, megszoktam.

- A tetoválásokat, egy korábbi gazdám készítette, még igen fiatalon. Egy mûvész volt, és engem használt vászonnak… - Nem tudom eldönteni a hangjából, hogy ez számára fájdalmas emlék, avagy sem, de õszintén nem is igen érdekel.

Elveszi tõlem a kötszereket, miután befejezem az ellátását és engem is bekötöz. Mondanám, hogy felesleges, de jó érzés, ahogy törõdik velem, ami még pluszba furcsa is.

- Értem… - Nyugtázom a tényeket.

Csendesen tûrom, hogy ellássa azt a pár karcolást, legalábbis én karcolásként tekintek rájuk, pedig van egy-kettõ igen mély vágásom is. Végig a karcsú ujjait figyelem, ahogy kedvesen és odaadóan gondoskodnak rólam.

- Ha ellátom a sérüléseid, el kell innen mennünk… A rendõrség, hamarosan ideér, és nem tudom, mit mondhatnék egy ilyen mészárlásra… Nem tudom, kik voltak ezek az alakok, és miért üldöznek téged, de meg akarnak ölni, ez nyilvánvaló, így nem maradhatunk tovább… - Mondja nekem, mintha ez engem érdekelne. Ugyan, mégis mihez kezdene velem pár rendõr? Lelõnek? Csak tessék. Nem reagálok már régen fájdalomra… ha le is lõnének, õk hamarabb halnának meg.

Mikor késznek ítélte az ellátásom, feláll és egy festményhez lép. Csak figyelem, ahogy elõbukkan a rejtekébõl egy kis széf.

Értetlenül vizslatom. Most velem akar jönni? Segíteni akar?

- Miért nézel így…? Ugye nem arra gondolsz, hogy mégis befejezed, amit elkezdtél…? Nyílván való, hogy nem vagyok ellenfél neked, és ha az lep meg, hogy segítek, hát ez engem is meglep… - Mondja, miközben kitárul a széf ajtaja és tetemes mennyiségû pénzköteg bukkan elõ. Odalépek mögé, mert tisztázni akarom vele a történteket. Érzem, hogy fél tõlem, pedig nincs rá oka.

- Jesszus… És még én settenkedek? - Ahogy rám néz, kiolvasom a szemeibõl a félelmet.

- Nem akarlak bántani, fölöslegesen szólsz be… Ezt nem tudom irányítani! - Jelentem ki, nem tudom másképp megmagyarázni neki, hogy mi van velem. De csak a szemöldöke szalad fel és eltol.

- Ez baromság… Az ember irányítja tetteit, és mi is, az csak egy dolog, hogy elborul az agyad. Inkább az önkontrol hiánya a bajod. Úgy támadtál, mint egy eszelõs, elhiszem, hogy így neveltek, de az a múlt, most a jelenben vagyunk, és meg kell tanulnod, ezt kordában tartani… - Tol le ismét, de csak némán tûrõm.

- Majd megpróbáljuk meditációval, vagy nem tudom, de ezt valahogy el kell hagynod… Nem csak amiatt, hogy egyszer megölsz majd valakit, akit nem akartál, hanem, mert te magad is rengeteg sérülést szerzel be, ami fölösleges… De ezt máskor beszéljük meg… - Nem értem, mit mond.  A sérülések nem zavar és az sem, ha olyat ölök meg, aki egy „Hello”-nál közelebb áll hozzám. Számomra természetes megölni akár a barátom is.

Észelem a fájdalmát, épp ezért nem értem, hova rohan. Elpakol pár ruhát meg nekem is odadob egy fölsõt.

- Ezt vedd fel… és menjünk… - Felveszem és azért, ahogy öltözködik, végigmérem a testét.

 Egyszerûen gyönyörû. Még sosem láttam senkit, aki ennyire tökéletes összhangban lenne.

- Miért segítesz, nem értelek, még így sem… - Vonom meg a vállam és befejezem az öltözködést. Felkapom a kabátom és a fegyvereim is.

Én semmire nem reagálok igazán, csak teszem, amit kér. Tartok tõle, ha nem tenném, akkor nem látnám többet, pedig egy kicsi belsõ hang azt suttogja, hogy õ valaki olyan, aki mellett valami olyat tapasztalhatok, amit eddig soha.

- Menjünk…- Lép ki az ajtón és én rögtön megyek utána.

Szép csendben szeljük a lépcsõfokokat. A vállát figyelem, hogy rendben van-e, de néha tovább siklik a tekintetem a nyakára. Milyen karcsú…

Az autóhoz érve én már megyek is a túloldalra beszállni.

- Állj… - Szól rám, mielõtt megfognám a kilincset. -Taxival megyünk… - Megy arrébb és már int is le egyet.

- Miért? - Teszem fel rezzenéstelen arccal a kérdést.

- Nem tudom, fura szag terjeng a kocsiból, és tartok tõle, hogy bomba… - Felhúzom a szemöldököm, mint aki nem érti, ez miért is probléma.

- Ezt te így érzed? Jó a szaglásod… - Jegyzem meg és a pici kis takaros orrára szegezem tekintetem, majd hogy valami hasznosat is tegyek, körbevizsgálom rendesen a zárkörnyékét. Ahogy megvan a szerkezet, rögtön tudom, mi a teendõ. Magam se tudom, hogy hol tanultam ilyesmit, de precízen és gyorsan szétkaptam a szerkentyût, majd odabattyogok a kukához és kidobom.

- Megvesztél? - Fogja meg a karom, nem értem, mi baja. - És ha egy gyerek találja meg? - Veszi ki a kukából a bombát és beledobja a csomagtartóba a cuccunkkal együtt.

- Túl körülményes vagy! - Amúgy is már hatástalanítottam.

- Te meg felelõtlen… Ez nem Afganisztán! - Morog rám, de a tekintete számomra inkább szexi, mint sem dühös.

Beszállunk a kocsiba és beindítja. Elindulunk, én pedig elhelyezkedve kifelé bámulok az ablakon. Végig nem beszélünk az úton, nem mintha bármit is mondanom kellene vagy kedvem lenne bájcsevegni. Nekem így teljesen jó. Nem érzem az idõ telését, egyszer csak azt veszem észre, hogy megállunk egy motelnél.

Kiszáll és visszafordulva odaszól.

- Kiveszek egy szobát, várj meg itt oké? - Bólintok, hogy értem, de kiszállok, mert már elültem magam. Sétálok egy kicsit, hogy felmérjem a terepet is, mint jó harcos. Észreveszem, hogy a kocsinál keres, így mögé lépek.

- Itt vagyok… - Mondom neki, erre megijed. Nem értem, miért ijedezik. Nem szándékozom bántani.

Sóhajt egy jó nagyot, majd hajigazítás után beindul az épületbe.

Követem a szobánkig és nézem, ahogy kiterül az ágyon. Bizonyára fáradt már, ráadásul a karja se gyógyult még be biztosan. Mozdulatlanul állok az ágy mellett és Narcisz arcát kémlelem. Engem nem nyomaszt a csend, de azért szeretném tudni, hogy mit tervez.

- Mit terveztél? - Bököm ki végül a rövid kérdésem. Megszoktam a menekülést és minden mást. Számomra ez olyan természetes volt, mint levegõt venni.

- Most én kérdezek… Kik voltak azok a fazonok? Meg akarnak ölni, de miért, és honnan tudsz ilyen dolgokat? Úgy ölsz, mintha csak egy palackot nyitnál ki, és a bomba, meg a többi dolog… Tudnom kell… - Nem válaszolok, csak a szemébe nézek.

Õszintén szólva, én se tudom a pontos válaszokat. Nem emlékszem, hogy egyes dolgokat hol és mikor tanultam. Nincs mit megosztanom vele.

Ahogy találkozik a tekintetünk, képtelen vagyok elszakadni tõle. Gyönyörûek és hihetetlenül érzõek a szemei. Élnek. Számomra megszokottabb a hideg, hulla szemek. Senki nem nézett még így rám vagy legalábbis nem emlékszem rá. Lassan felé nyúlok és kibontom a haját. A rakoncátlan tincsek rögtön megtalálják a számukra legkényelmesebb helyzetet. Beletúrok a fürtökbe. Még így is, hogy a kezeim durvák, érzem mennyire puha és selymes a haja. Közelebb hajolok hozzá, de Narcisz türelmetlen és hirtelen megcsókol. Nem tudom, mit reagálhatnék. Közelebb húz magához és a csókja is egyre szenvedélyesebb. Lassan elválunk, és én csak fürkészem a szemeit.

- Nem értem mi van velem… Sajnálom… - Suttogja, mintha bánná. Zavarban van, így lassan elengedem, õ pedig csak elhúzódik. Nem tudok mit kezdeni egy ilyen közeledéssel. Nem tudom, mit vár tõlem, hogy mit tegyek.

Hosszú percekig csak állok és nézem õt, végül leülök én is mellé, de a csókkal most tényleg nem tudok mit kezdeni.

- Azok, akik üldöznek, bosszút akarnak állni. - Most elõször nem tõmondatokban válaszolok. - Veszélyesnek tartanak, ezért meg akarnak ölni. - Mindezt úgy adom elõ, mintha csak az idõjárásról fecsegnénk. - Bosszút akarnak állni a szeretteikért. - Nem mondok többet, bár én nem realizálom a gyilkosságot rossz dolognak. - A többi pedig… én csak ezt tanultam. Ölni és túlélni. - Fejezem be.

Nem tudom eldönteni, hogy ez most elborzasztja-e vagy sem. Nem mondok semmit, csak felállok és nyújtózók egyet.

- A szeretteikért? - Kérdez rá végül arra, ami a legjobban megüti a fülét.

Megfordulok és rápillantok.

- Halott ügyfél nem fizet. Megfenyegették õket… ha nem fizettek idõbe, akkor a családjuk fizetett értük… Vagy csak valakinek szálka volt a szemébe miattuk. - Rezzenéstelen arccal mondom a szemébe. Végül is én valahol zsoldos vagyok. Már rég nem tudom, hogy melyik oldalon állni a helyes.

Valóban nem érzem annak a súlyát, hogy családokat irtottam ki vagy a bajtársaimra támadtam rá. Már annyi embert megöltem, nem számított. Semmi sem.

Kikerekednek a szemei és szinte biztos vagyok benne, hogy a menekülést fontolgatja.

Látom, hogy mondana valamit, de nem találja egyszerûen a szavakat. Várom, hátha kinyög valamit, de végül inkább csak lehajtja a fejét.

Én lefekszem az ágyra és egy darabig a plafont bámulom, majd elalszom.

~

Az éjszaka közepén felriadok, ami nálam körülbelül annyit tesz, hogy kipattannak a szemeim. Lassan felülök és körülnézek. Azon gondolkodom, vajon hányadik alkalommal ébredek így, az éjszaka közepén egy motelben, bár azokban az esetekben inkább betörtem, sem mint fizettem volna a szolgáltatásokért.

Rá pillantok Narciszra, aki mellettem szuszog. Nem gyakori, hogy van egy társam, ráadásul még segít is. Félresimítom a haját az arcából.

Tényleg gyönyörû. Még sosem láttam olyan szépséget, mint õ. Eszembe jut a csók és ez tettre késztet. Közel hajolok hozzá és lassan megcsókolom. Kívánom õt, bár számomra ez csak testiség. Egyfajta szükséglet, akárcsak az evés vagy alvás.

Zavartan ébredezik, miután elválunk.

- Kazuma…? - Néz rám kérdõen, de én nem mondok semmit, csak újra megcsókolom.

Átöleli a nyakam és egyre közelebb húz magához. Most reagálok rendesen és én is magamhoz ölelem.

A szemeit kémlelem pár pillanatig, majd a hajába túrva kicsit hátrahúzom a fejét, hogy kényelmesen hozzáférjek a nyakához. Végig csókolom a puha bõrt, majd visszatérek ajkaihoz.

Végigsimítok derekán, fenekén, combján. Szerencsére zavaró ruhadarab nincs, így szabadon kószálgat a kezem a testén. Nem igen tiltakozik, sõt sóhajaiból ítélve még tetszik is neki.

Csókjaink is kezdenek átcsapni inkább vadba, mint sem gyengéd és törõdõbe.

Valami édes illat kezd terjengeni, valami olyasmi, mint amit egy mezõn lehet érezni tavasszal. Nem kell sok, hogy rájöjjek, Narciszból árad ez a csábító illatfelleg.

Rápillantok és engedve a szorításomon újra nyakát veszem célba, mire édesen felnyög. Tovább haladva vállait és kulcscsontját is végigcsókolom hasonló reakciót kiváltva belõle.

Lejjebb csúszva egyik mellbimbóját veszem célba. Finom harapdálni, szívogatni kezdem, és õ halványan megremeg. Nem idõzök túl sokáig, haladok tovább a gyönyörû tetoválások mentén, egészen az ágyékáig.

Egyre jobban elbódít az illata és kezdem elveszíteni az önkontrollom, ami nem jelent feltétlenül jót.

Felemelkedem róla és a szemeibe nézek. Ebben a sötétben még jobban világít a tekintete. Az arcomra simít és kérdõen néz rám.

- Mi a baj? - Kérdezi kicsit lihegve.

Zavarodott vagyok. Na, nem azért, mert nem tudom, mit kell csinálni, hanem mert fura, hogy ennyire vonz magához.

- Semmi… - Válaszolok egyszerûen.

Kigombolom a nadrágom, ezzel kiszabadítva már merev farkam.

Végigsimítok testén újra, majd megemelve csípõjét, lassan beléhatolok, mire kissé fájdalmasan, de kéjesen felnyög.

Nem vagyok az a finomkodó fajta, még ha elsõ pillanatra úgy is tûnik. Én nem érzek fájdalmat, ebbõl kifolyólag úgy gondolom, hogy más sem.

Amúgy sem vagyok az a törõdõ típus.

Lassan mozogni kezdek, de nem is igen foglalkozom azzal, hogy Narcisz élvezi-e. Inkább csak az érdekel, hogy én élvezem. Persze így is elég jó vagyok, nem lehet rám panasz, de látszik rajtam, hogy nem egészen vagyok ott, akár csak amikor gyilkolok.

Egyre inkább belendülök, így erõteljesebbeket lökök és gyorsabban mozgok. Teljesen felegyenesedve megragadom combjait, hogy még mélyebbre tudjak benne hatolni.

Érzem, ahogy megremeg az élvezettõl és hogy hangja is egyre erotikusabb, mégsem fogom fel teljesen.

Ahogy közeledek a beteljesülés felé, még vadabbra veszem a figurát és szinte önkívületi állapotban mozgok.

Érezhetõen neki is tetszik, mert még inkább összeszûkül.

Nekem nem is kellett sokkal több, pár lökés után beléélvezek, és szinte egyszerre velem Narcisz is elélvez.

Rádõlök, és kicsit kapkodom a levegõt. Rég nem feküdtem le senkivel, de az is igaz, hogy senki se vonzott még így, mint ez a gyönyörûség a karjaim között.

Õ is küzd egy kis levegõhiánnyal, így felemelkedem róla, hogy ne nyomjam agyon. Elég törékenynek látszik, pedig tudom, hogy nem az, hiszen egy sárkány és egy tünde vére keveredik ereiben.

Kihúzódom belõle és ledõlök mellé. Tõlem nagyjából ennyi telik.

Felkelek, begombolom a nadrágom, majd kimegyek az erkélyre és elhalászva egy cigit a zsebembõl, rágyújtok.

Lassan elszívom, majd visszamegyek a szobába és Narciszt kémlelem. Nem fekszek vissza, csak fogom a pólóm és kiindulok a szobából.

- Kazuma, hová mész éjszaka? Pihenned kellene. - Ránézek újra, mélyen, áthatóan.

- Sehova. - Válaszolok röviden és ott hagyom.

- Kazuma! - Kiabál utánam, sõt még ki is jön a folyosóra, de én ügyesen lopózom és már rég a lépcsõfordulónál vagyok.

Nem jön utánam, még jó. Nem hiányzik most a nyakamba. Kimegyek teljesen a motelból és elindulok valamerre az úton.

Kicsit muszáj most mennem valamerre. Nekem ennyi alvás kényelmesen elég. Visszafordulok az elõzõ város felé és rágyújtok még egy szál cigire.

~

Az országúton sétálva egyszer csak megáll mellettem egy kocsi. Semmibe veszem és tovább megyek, de ahogy elhaladnék a hátsó ajtónál, kinyílik, elzárva az utam.

Gyilkosan a fickóra nézek, aki kiszáll, de az csak vigyorog.

- Egy barátomtól hallottam rólad… Van veled valaki, aki nagyon érdekel. - Teszi az agyát, én viszont csak fapofával nézek.

- Narcisz? - Kérdezek rá, mire megnyalja a száját.

- Ritka faj… majdhogynem egyedi… kellene a gyûjteményembe. - Némán méregetem a fazont. Nekem Narcisz végül is csak valaki, semmi közöm nincs hozzá.

- Név? - Tõmondatok, mint általában.

- Awraim. - Nyújt kezet vigyorogva, én csak köpök egyet a földre. - Te pedig egy katona. A barátomnak már dolgoztál, azt mondta befogtál neki egy sárkányt és sértetlenül elvitted neki… azóta is kincsként õrzi a kicsikét. - Fogalmam sincs, kirõl beszél, bár ez valóban megtörtént, csak nekem mindenki egy forma.

- Mennyi? - Kérdezek rá, tudnia kell, hogy nem pénzért dolgozok, ha valóban fülest kapott.

- Egy szelet, egy emlék a múltadból… amit visszakapsz. Megmondom ki vagy, ha elhozod nekem a sárkányt.

Elhallgatok és gondolkozom. Nem mondok még semmit.

- Nem kell most döntened. Játszva megölted az embereim, akiket érte küldtem… - Szóval nem ellenem jöttek. - Gondold végig. - Azzal beszáll a kocsiba és ott hagy engem.

~

Már reggel van, mikor visszaérek a motelba. Odamegyek Narciszhoz és elkapom és a falnak nyomva kémlelem a szemét.

Olyan igézõ.

- Ennél szebben nem tudsz köszönni!? - Tol le, mire lassan engedek a szorításomon, de nem engedem el. Nem válaszolok, nem reagálok. Elengedem az egyik kezét és végigsimítok az ajkain.

Megint elpirul egy kicsit.

- Merre voltál? Már kicsit aggódtam érted. - Néz rám. Ilyenkor el se hinném milyen kis báránybõrbe bújt farkas õ igazából.

- Sétáltam. - Mondom, majd elengedem és összeszedem a cuccaim. A dzsekim magamra kapom és persze a fegyvereim is. - Hova?

Kérdezek rá, hogy mégis merre szeretne haladni, csak hát ezt sokáig tartana kimondani. Teljesen úgy viselkedek, mintha tegnap meg se dugtam volna.

- Igazából nem tudom… Azok a fickók, bárhol felbukkanhatnak nem? - Kérdez rá komolyan elmélkedve.

Nem mondok semmit, csak elindulok az autóhoz. Ott várom neki támaszkodva.

Ahogy odaér õ is, ránézek.

- Bomba most nincs? - Kérdezek rá. Kicsit szaglászik, majd megrázza a fejét.

- Nem, nincsen. - Odajön hozzám és megáll elõttem.

- Mi van? - Kérdezem, mert csak úgy és néz, bár én is csak ennyit teszek.  Nem tudom, mit vár, mit mondjak, de inkább ott hagy és beszáll a kocsiba. Én is így teszek és elindulunk megint céltalanul valamerre.

Egy darabig az utat nézem, majd rápillantok. A haja megint összekötve. Odanyúlok és kihúzom a hajából a hajgumit, majd beletúrok ismét.

- Ne kösd fel. - Ennyit mondok, majd újra az ablakon bámulok ki.

- De igen, mert megbámulnak. Egyébként nem válaszoltál, hogy azok az alakok, felbukkanhatnak-e még. - Közli velem.

- Nem fognak.

- Honnan veszed? Azt mondtad… - Kezdene bele, mire leintem. Hirtelen lefékez az út szélén és felém fordul. - Te csak ne integessél le engem! Semmit nem mondasz! - Dühös megint, de olyan szexi.

Elkapom az állát és lesmárolom elég durván.

- Nem fognak, érted? Tudom és kész. - Közlöm vele ismét. - Menjünk.

Nem tudom még mindig, mi tévõ legyek. Talán most elõször gondolkozom el, hogy megéri-e átadnom valakit.

Általában nem érdekel, milyen sorsuk lesz. Többnyire szexre tartják õket, vagy mutogatják egy aranykalitkába, de õszintén, tényleg hidegen hagy.

De ha nálam maradna.. akkor akár én is megtarthatnám. Erre a gondolatra kapcsoltam, hogy ez nem lesz jó.

- A következõ város jó lesz pár napig… - Mondom, mire újra morog a motor.

~

A városba szintén bérelünk egy aránylag olcsó hotelszobát. Minden lerendezünk, kipakolunk.

- Elmegyek, dolgom van. - Közlöm, mire elkapja a karom.

- Már megint hova mész? - Kérdezi aggódva.

- El. - Közlöm egyszerûen és lerázom a karját.

Otthagyva ismét elindulok valamerre és figyelem, hátha felbukkan az a koma. Beülök egy kocsmába és veszek egy doboz cigit, majd ismét rágyújtok. Nem telik bele pár perc és felbukkan Awraim.

- Hogy döntöttél? - Kérdez rá, de megint vigyorog.

- Mikorra vigyem és hova? - Fújom ki a füstöt rezzenéstelen arccal.

- Élve kell… - Lerak egy névjegyet, aminek a hátulján rajta vannak az adatok. - Minden rajta van, amit tudnod kell… vigyázz a kicsikére, na szia. - Int és otthagy.

 Én még egy kicsit maradok, majd visszaindulok a hotelbe. Út közbe csak bámulok elõre, na meg persze engem is megnéz mindenki, de nem is érdekel.

Vissza érve a hotelszobába, azt látom, hogy van kaja az asztalon, de ez most annyira nem is érdekel.

Hallom, hogy folyik a víz, így benyitok a fürdõbe, éppen zuhanyozik.

Odamegyek és ruhástul belépek én is, majd magamhoz húzva csókolni kezdem és két ujjam rögtön feltolom neki.
Csak szexet akarok, semmi mást.

Hallgatásba burkolózik, mint mindig, de nem zavar, én nem érzem kényszerét a folytonos beszédnek, sõt, néha kifejezetten jól esik a csend, viszont, mikor megölel, egy pillanatra lefagyok, talán mert nem számítok, ilyen megnyilvánulásra, fõleg az agresszív viselkedése után, de szinte azonnal kapcsolva viszonzom ölelését.
- Igyekszem majd.. de addig is.. ne osonj…  - szavain elmosolyodom, mert én meg az osonás, az két különbözõ dolog. Oké, lépteim finomak, és néha szinte légiesek, de minek osonnék a saját lakásomban, de persze ráhagyom, és nem szólok rá semmit, csak tovább ölelem, míg lassan õ maga enged el, és tekintetemet kémleli. Általában tudom, hogy egy személy mire gondolhat mikor rám néz, de az õ tekintetébõl semmit sem tudok kiolvasni, csak zavart.. – Olyan… mintha ismernélek valahonnan… - tudom mit érez, mert én is ezt érzem, már azóta, hogy elõször tepert maga alá, és mégsem tudom mi ez az érzés pontosan. Valamiért vonz engem, és egyben taszít is, ez egy nagyon zavaró érzés, és tudni akarom az okát. Talán pont ezért vagyok vele ilyen segítõkész és kedves, vagy az is lehet, hogy lelkem mélyén érzem, már így is többet szenvedett a kelleténél.
- Ki volt az a taknyos kölyök? – kérdezi, mire felkapom tekintetem és felhúzom szemöldököm.
- Egy családnál élek és õ a legidõsebb fiú. Az a dolgom, hogy vigyázzak rá… de kész ördögfióka és folyton szégyent hoz a családjára. – felelem, és mikor bólint, hogy megérti, hisz tapasztalta, mennyire buta a fiú, ismét hallgatásba burkolódzik. Feláll és visszaül a kanapára. Szeretnmék beszélni vele, de érzem finoman kell megközelítenem, különben kitör belõle a vadállt, és mint már tapasztaltam, nem bírok vele. Amíg üldögél, addig elpakolok, hisz az étel megromlik,
- Nem kérsz enni vagy inni? – kérdezem, kedves mosollyal az arcomon. Nagyon kedves vagyok, de ez nálam csak látszat, hisz valójában nekem is van egy vad természetem, csak most háttérbe szorul, a jelenléte miatt. Valahogy nem vagyok képes hozni, eredeti formám, de persze az is lehet, hogy ez is lényem része, csak még nem találkoztam olyan szeméjjel, aki ekkorra hatással lenne rám.
- Most nem… - közli, minden illem nélkül, ami kicsit sem zavar, és a hallgatás sem, de azért szeretnék belõle néhány dolgot kihúzni. Most mégis úgy döntök, vele hallgatok, de ez nem jön össze túl sokáig. Egy hatalmas robbanás szakítja, be az ablakot, ami elõl éppen csak sikerül elugrani vele együtt. Azonnal kardot rántok, ahogy két alak jelenik meg, állig felfegyverkezve. Kazuma, elõrántja fegyverét, és gondolkodás nélkül ront neki támadóinak. Szemmel láthatóan õ tudja, kicsodák, és miért jöttek, de nálam csak zavar van, és egy picit ledermedve figyelem, ahogy vadállat módjára küzd, nem törõdve saját testi épségéért. Ez nagyon nem tetszik, mivel így egyre több sérülést szed össze, ezért úgy döntök, beavatkozom. Az én mozdulataim tökéletesen kivitelezettek, de egy valamire nem számítok, mégpedig, hogy Kazuma, maga támad rám, és üt meg olyan erõvel, hogy a falnak csapódva, nyekkenek egyet. Ez nagyon fájt, és ha nem lenne, ilyen erõs csontozatom, most biztos eltört volna a gerincem, de így csak némi fájdalommal testemben úszom meg, és lassan feltápászkodva, nézem a harc végét. Elszörnyedve nézem a mészárlást, és mikor a pasas agya a padlón köt ki, meg sem bírok szólalni. Sok szörnyûséget láttam már, de ez mindent felülmúl. A másik férfi, térdre rogyva könyörög bocsánatért, de Kazuma nem úgy néz ki, mint aki képben lenne, vagy érdekelné.
- Könyörgöm..!  Könyörgöm eressz el! – még fegyvereit is eldobja. - Ne ö… - de nem hatja meg, és egy határozott mozdulattal metszi át torkát. A férfi vére, testén köt, ki amitõl megremegek. Felém fordul, és tekintetébõl, egyértelmûen látszik, hogy nincs magánál, és rám is pont úgy néz, mint azokra a fickókra. Haraggal és vérszomjas, tekintettel indul meg felém, én pedig ösztönösen hátrálni kezdek.

- Kazuma, én vagyok! – kiabálok rá, de meg sem hall, csak rám támad. Szerencsémre, még kitérek elõle, de nem hagyja abba. Elszántan jön, és egyre csak támad, egyre intenzívebben, és erõteljesebben próbál kárt tenni bennem. Végül, mégis elkap, és ismét a padlóba passzíroz, majd hatalmas pengéjével, lecsap, ami elõl már csak annyira tudok elhúzódni, hogy ne a szívemet döfje keresztül, így vállam trafálja el, amitõl hangosan, és fájdalmasan nyögök fel.
- Ahhh… - erõs fájdalom nyilall belém. -  Kazuma… térj magadhoz… nem akarlak bántani… - nyöszörgöm fájdalmasan, és próbálom letolni magamról, persze esélytelenül. Végre rám néz, és tekintetébe, kezd visszatérni az élet. Vállamból kihúzza a kést, amitõl ismét felnyögök, és kezemet rászorítva, húzódom ki alóla, miközben õ feláll, és a pusztítást szemléli. Most tényleg félek tõle, és minden okom meg van rá, hisz nem tudom megvédeni magam tõle, ez nyilvánvaló. Rég nem akadt ilyen személy a közelemben, aki mind erõben, mind harci tudásban felülmúl engem.
- Ha nem ölöm meg õket, nincs nyugtom… - közli ridegen, és felém fordul. Most mondhatnám, hogy nem is ezzel van a gond, hanem magával a ténnyel, hogy képtelen külömbséget tenni barát és ellenség közt, egy ilyen szituációban? Inkább nem teszem, csak figyelem, és hagyom, hogy hozzám lépve, elszorítsa a sérülést.
- Ezt viszont sajnálom… - mondja õszinte tekintettel, de ez most nem hat meg, mivel elég nagy fájdalmat okozott, és még mindig tartok tõle. - Hol tartasz kötszert?
- A… a fürdõszobában, a szekrényben. – felelem kérdésére, mire feláll, és elmegy. Fura alak, mintha mi sem történt volna, beszél és viselkedik, mintha nem az imént próbált volna megölni, de ez most nem számít. Talán le kellene lépnem, mert az ösztöneim erõteljesen ezt sugallják, de a szívem, ami eddig sosem beszélt hozzám, azt mondja maradnod kell, még akkor is, ha ez a veszted okozza. Figyelem, ahogy letérdel a kötszerekkel, és levágja rólam felsõm. Félek, nagyon félek tõle, de nem vagyok képes józan reális fejjel gondolkodni. A közelsége vonz engem, mint pillangót a fény. Talán el fog égetni, de akkor is itt maradok.
- Honnan vannak ezek? – hangzik el újabb kérdése, de csak elfordítom tekintetem. Meg kellene nyugtatnom, hogy nem haragszom rá? Erre képtelen lennék, hisz haragszom rá, nem is kicsit, de végül, ránézek, és megfogom kezét.

- Mindegy, ez elmúlik, szereztem már hasonló sérüléseket, de a bõröm teljesen regenerálódik… ellentétben a tieddel… - mutatok sérüléseire.

- A tetoválásokat, egy korábbi gazdám készítette, még igen fiatalon. Egy mûvész volt, és engem használt vászonnak… - felelem, majd ahogy beköti sérülésem, visszaveszem félig szakadt fölsõm, és elveszem a kötszereket, hogy az õ sérüléseit s ellássam.

- Értem… - feleli, nagyon bõbeszédûen, de kezdem megszokni, hogy tõmondatokban, vagy félszavakban válaszol. Szívem szerint, most felpofoznám, és leordítanám a haját, amiért ennyire esztelenül támad, de nincs hozzá, se kedvem, sem erõm, inkább csendben ellátom sérüléseit, amit ismét szótlanul tûr. Csodaszép teste van, és megdobogtatja szívem, ahogy hozzá érek, még a félelmem ellenére is, csodásnak látom õt.

- Ha ellátom a sérüléseid, el kell innen mennünk… A rendõrség, hamarosan ideér, és nem tudom, mit mondhatnék, egy ilyen mészárlásra… Nem tudom kik voltak ezek az alakok, és miért üldöznek téged, de megakarnak ölni, ez nyilvánvaló, így nem maradhatunk tovább… - fejtem ki, nyugodtan, miközben ellátom sérüléseit, majd felállok és az egyik falon lógó képet leemelem. Egy széf van mögötte, sok pénzel, ami most pont kapóra jön, hogy el tudjunk tûnni egy idõre. Értetlenül néz rám, mint aki képtelen felfogni, hogy miért segítek neki ennek ellenére is.

- Miért nézel így?... Ugye nem arra gondolsz, hogy mégis befejezed amit elkezdtél?... Nyílván való, hogy nem vagyok ellenfél neked, és ha az lep meg, hogy segítek, hát ez engem is meglep… - magyarázom, miközben kinyitom a széfet és elõveszek egy köteg kézpénzt. Olyan észrevétlenül lép a hátam mögé, hogy mikor nagy lendülettel megfordulok, pont a mellkasának ütközöm.

- Jesszus…. És még én settenkedek? – nézek rá remegõ ajkakkal, mert azért tartok tõle, rendesen.

- Nem akarlak bántani, fölöslegesen szólsz be… Ezt nem tudom irányítani ! – jelenti ki határozottan, de ez persze baromság, így felhúzom szemöldököm, és épp kezemmel eltolom.

- Ez baromság… Az ember irányítja tetteit, és mi is, az csak egy dolog, hogy elborul az agyad. Inkább az önkontrol hiánya a bajod. Úgy támadtál, mint egy eszelõs, elhiszem, hogy így neveltek, de az a múlt, most a jelenben vagyunk, és meg kell tanulnod, ezt kordában tartani… - kicsit elgondolkodom.

- Majd megpróbáljuk meditációval, vagy nem tudom, de ezt valahogy el kell hagynod… Nem csak amiatt, hogy egyszer megölsz majd valakit, akit nem akartál, hanem mert te magad is rengeteg sérülést szerzel be, ami fölösleges… De ezt máskor beszéljük meg… - harapom el mondadóm, mert sziréna zaja üti meg a fülem. Még nagyon messze, van, de én már hallom, ezért a szekrényhez lépve kikapkodok néhány ruhát, és neki is veszek néhányat, egyet pedig odadobok neki. Nem mozgom túl fürgén, mivel vállam nagyon fáj, de tudom sietnünk kell.

- Ezt vedd fel… és menjünk… - kapok fel egy pólót, és összekötöm hajam, hogy füleim eltakarjam.

- Miért segítesz, nem értelek, még így sem… - von vállat, és lassan öltözni kezd. Nem válaszolok kérdésére, hisz én magam sem tudom a válaszokat. Jó esetben már rég itt hagytam volna, de nem megy. A vérszag egyre áthatóbb a szobában, és még a berobbant ablak sem szelõzteti ki rendesen, ezért kezd hányingerem lenni, és megszédülök.

- Menjünk… - lépek ki az ajktón, és mivel sietünk, a hátsó lépcsõt használjuk. Nem szólok semmit, csak csendben sétálok, és néha vállamra simítok. Sok vért veszítettem, és fáj is, legalább egy nap, mire egy ilyen komoly sérülés beforr. A kocsi felé sétálunk, de fura szagot érzek meg, így ellépek, mielõtt kinyitnám.

-  Állj… - szólok rá. – Taxival megyünk… - lépek el, és azonnal le is intek egy autót.

- Miért? – kérdezi, de nem hiszem, hogy nagyon érdekelné a válasz, legalábbis, nem látszik rajta.

- Nem tudom, fara szag terjeng a kocsiból, és tartok tõle, hogy bomba… - nézek rá, mire felhúzza szemöldökét.

- Ezt te így érzed? Jó a szaglásod… - jegyzi meg, és a kocsihoz lép, majd vizsgálgatni kezdi. Esküszöm, lemegyek hídba, ha tud hatástalanítani egy bombát. Csak nézem, és elküldöm a taxit. Valóban bomba van a kocsiban, és a zárhoz rögzítették, de úgy tûnik, tényleg tud bombát hatástalanítani, mert elõveszi kését, és pillanatok alatt szétkapja a szerkezetet, majd kinyitom az ajtót, és õ teljesen eltávolítja, hogy a parkolóban lévõ kukába dobja.

- Megvesztél? – fogom meg karját. – És ha egy gyerek találja meg? – veszem ki a cuccot a kezébõl, és csomagjainkkal együtt berakom a csomagtartóba.

- Túl körülményes vagy!

- Te meg felelõtlen… Ez nem Afganisztán! – morranok rá, mérges, de ugyanakkor roppant sexi tekintettel. Nem vagyok félelmetes, persze, hogy is lehetnék az õ szemében, hisz esélyem sincs ellene. Beszállunk a kocsiba, és elindulunk, sajnos egyenlõre fogalmam sincs hová. Tele van a fejem gondolatokkal, és a családommal, hogy nem hozhatok bajt a fejükre, és mivel bomba volt a kocsimban, így valószínûleg már én is bajban vagyok. Csak vezetek, minél messzebbre, és reménykedem, hogy valamit csak kitalálok. Már órák óta kocsikázunk, és két várost is elhagyunk, mire megállok egy motelnél, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. Kiszállva, visszafordulok.

- Kiveszek egy szobát, várj meg itt oké? – erre bólint én meg bemegyek a portára, és kivéve egy szobát visszasétálok a kocsihoz, de már nincs benne. Riadtan nézek kõrbe, hogy hová tûnhetett, de akkor megszólal a hátam mögül, amivel megint a frászt hozza rám.

- Itt vagyok… - még életemben nem voltam ilyen paranoiás, és ez kezdett bosszantani. Megigazgatom hajam és sóhajtok egyet, majd elindulok a kivett szoba felé. Belépve, elterülök az ágyon és a plafont bámulom. Kazuma megáll mellettem és engem figyel, de rá sem nézek, most túlzottan nyomott és gondterhelt vagyok a beszédhez, pedig rengeteg dolgot kellene megtudnom. Végül õ töri meg a csendet.

- Mit terveztél? – kérdezi, mintha bármi ötletem is lenne. Lassan felülök, és szemébe nézek. Neki nagyon nem új ez a helyzet, és emiatt összeszorul a szívem. Vajon mióta üldözhetik ezek a valakik?

- Most én kérdezek… Kik voltak azok a fazonok? Meg akarnak ölni, de miért, és honnan tudsz ilyen dolgokat? Úgy ölsz, mintha csak egy palackot nyitnál ki, és a bomba, meg a többi dolog… Tudnom kell… - nézek rá, de csak néz rám, egyenesen szemembe. Mire gondolhat? Képtelen vagyok rájönni, mi játszódik le bennünk, de nagyon vonz, az egész lénye. Nagyot nyelek, mire felém nyúl, és bár agyam megint azt súgja tûnjek el, de mégsem mozdulok. Ösztöneim becsapnak és megtévesztenek. Lassan kibontja hajam, ami lágyan hullik vállamra. Hajamba túr, és közel hajol hozzám. Lassan mozog, de én nem tudok várni, magával ragad a hév, és ajkaira tapadok, elég vadul és szenvedélyesen. Vállamat, még érzem, de már nem fáj, így azzal sem törõdve, húzom magamhoz, egyre közelebb, és falom ajkait.

- Nem értem mi van velem… Sajnálom… - suttogom, ahogy elválok tõle. Zavarban vagyok, ami szintén nem vall rám, de most nem tudom hová tenni a dolgaim. Arcom kipirul, mert csak néz rám, és nem felel. Lassan elengedem, és elhúzódom, mert a hallgatás nem zavar, de most valami olyasmit mutat, hogy nem azt érzi velem kapcsolatban mint én.

Sok mindent megéltem már. Jót és kevésbé jót is. Sok mindenre nem emlékszem a múltamból és sajnos ennek többsége mind jó emlék lett volna, de ezeket kiölték belõlem sikeresen. Már évek óta csak bolyongtam érzelemmentesen, nem tudtam merre menjek, vagy mihez kezdjek magammal. Elvették minden. Az életem, érzéseim, vágyaim. Semmim se maradt. A múltam rendületlenül kísér, bármerre megyek és nem tudtam tõle szabadulni sehogy sem. Azt tudtam, hogy nagyon régen nem ilyen volt, hogy valami más volt és szerettem azt az életet. Folyton kerestem valamit. Valamit, ami segít túllépni mindezeken, hogy végre megszabaduljak. Annyira üres minden. Nem volt fontos merre megyek, csak mentem és végül eljutottam egy városba.
Egy rakat épület közé tévedek, amiken látszódott, hogy bizony már megérték a korukat és az idõ sem kímélte õket. Egykor biztos szép hely lehetett és lehet egyesek számára ezek a falak szép emlékeket hordoztak, vagy épp kifejezetten kísértõnek látnák, de belõlem semmilyen érzéseket nem vált ki. Szépen félrehúzódtam, hogyha valaki erre járna, ne találjon meg.
Természetesen ez nem így lett, túlságosan feltûnõ voltam még egy ilyen kihalt helyen is.
Nyugodtan pihentem, mikor csak azt vettem észre, hogy pár kölyök bottal szurkál. Nem igazán tetszett, de nem akartam kárt tenni bennük, így csak tûrtem. Végül is már fájdalmat egyáltalán nem éreztem évek óta. Csak hagytam magam, hogy folyamatos csapásokkal és szekálással inzultáljanak.
Reméltem abbahagyják, ha azt látják, hidegen hagy, de már kezdték agyon a hátaraim szaggatni. A karom védekezésbe emeltem és szinte villant már a szemem. A dühöm még ma is nehezen fogtam vissza.
Érzem, hogy valaki közeledik. Hirtelen nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz, így még inkább próbálok nyugodt maradni és nem támadni. Nem akartam harcolni, abból már bõven elég volt. Ennek ellenére valami furcsa, ismerõs érzés kerít hatalmába, mikor meglátom. Nem tudok elszakadni tõle. Tudtam, hogy valahonnan ismerem és tudom mi ez, mégse vagyok képes beazonosítani. Lassan felállok, de inkább nem folyok bele az eseményekbe, nagyon tartottam tõle, hogy elpattan benne egy bizonyos húr és akkor itt vérfürdõ lesz.
Csak nézem a jelenetet rezzenéstelen arccal, de nem tudtam elszakadni attól, aki utoljára jött. Éreztem, õ más és különleges, nem mindennapi teremtés. Az illata, a mozgása, a megjelenése… mindene olyan más.
Közelebb megyek, mert hajt a kíváncsiság. Vicces. Már több, mint száz éve nem éreztem ilyet, és egy ilyen egyszerû pillanat kihozza belõlem, bár nem tudtam, hogy ez kíváncsiság, csak hogy közelebb kell mennem. Ahogy mögé lépek, reflexbõl támadok egy ütéssel.
Egyáltalán meg se lepõdtem az elegáns mozdulatain, már az elején láttam rajta, hogy nem egy szokványos emberrõl van szó. Engem sem kellett félteni és utána ugorva rögtön elkapom és az úttesthez nyomom. Fogalmam nem volt róla, mit is teszek éppen, hogy valakit fojtogatok. Egyre erõsebben nyomtam le, mintha legalábbis muszáj lenne. Nem is hallom, a szavait, amivel elküldi a srácot, csak a szemeit nézem. Érzem, hogy erõsen ver a szíve és a levegõm sem úgy jut a tüdejébe, mint kellene. Az utolsó pillanatban kapcsoltam, hogy mit mûvelek és lassan, de biztosan elengedem, majd ugrok is egy kisebbet, hogy eltávolodjam tõle.
Nem is figyeltem a hosszú hajat és a kis hegyes füleket, csak mikor a sapkájáért kap a delikvens. Ügyesen helyezkedem, nem hagyom meg lógni. Számomra õ most a prédám volt. Fagyos szemekkel kémleltem és próbáltam rájönni ki és mi õ. Mitõl támadtam rá eszetlenül?
Meglepõdöm a kedves hangon és fel se tûnt eddig a sérülés, csak ahogy említi. Elhiszem, hogy nem akar bántani és õszintén én se tudtam miért támadtam. Nem válaszolok kérdéseire, de hagyom, hogy közelebb jöjjön hozzám.
Megrándul a karom, ahogy hozzám ér, megszoktam, hogy hozzám csak ártó szándékkal közelednek. Nem akartam válaszolni egy kérdésére sem, de annyira magával ragadt, így követni kezdem. Veszíteni valóm úgyse volt. Nem akarom így elengedni, így végül megszólalok.
- Takata Kazuma vagyok. – mondom határozott és mély hangon. Én nem tudtam elmosolyodni, õ hiába tette, csak fapofával nézek elõre. Pár percig újra csak kémlelem, végül újra megszólaltam. – Ellátná a sérülésem? – Kérdezem, pár nem túl kedves hangon. Nem tudtam, hogyan kell kedvesnek lenni.
- Persze. – Jött a válasz, ugyan azon a kellemes hangon.
Közelebb megyek és igyekszem nem túl távolinak tûnni.
- Sajnálom, hogy megtámadtam… nem volt szándékos. – Nem nagyon akartam esti mesét tartani, hogy miért is történt, de úgy éreztem, bocsánatot kell kérnem.
- Semmi baj. Jöjjön. – Egyfajta melegséget éreztem a hang hatására, el sem hittem. Még közelebb mentem és levettem a pólóm, hogy kényelmesen el tudjon látni.
Egyáltalán nem zavartattam magam. A testem csupa hegek borították, olyan voltam, mint akit összevagdostak, ami végül is így is volt.
Hagyom, hogy elláss, de végig kukán ülök és csak nézlek. Minden mozdulatát kielemeztem magamban és már a hegyes fülekbõl tudtam, hogy nem ember. Odanyúlok és szépen lehúztam a fejérõl a sapkát. Látni akartam és tudni mi.
- Nem ember… akkor mi..? – Kérdezem a tapintat legkisebb jele nélkül. – Azért támadtam… ismerem ezt a szagot, de nem tudom beazonosítani…
Nem maradtam meg az életembõl a sárkányvadászokról túl sok minden. Egyáltalán nem sziszegek az ápolásra, tényleg nem éreztem már fájdalmat és az erõmmel se voltam teljesen tisztában.