Karakter: Aelthanas Windward (Ael)
Megjegyzés: (bakkfitynek)
Élvezem a repülést.
Ahogy a szél borzolja a hajam, bőröm libabőrös lesz a hűvös levegőtől, látom magam alatt elsuhanni a hegyeket, tájakat, falukat, mindent.
Idefentről olyan aprónak és jelentéktelennek tűnnek a dolgok. Mintha semmi sem számítana. Mintha nem lenne ez a puskaporos hordó hangulat sem, és nem egy készülő háború bűze terjengene a levegőben.
Fejem lehajtom, csak előre nézve, ráfekszem a sárkány hátára, aki erőteljes szárnyapásokkal, szinte hasítja a levegőt.
Esőcseppek záporoznak az arcomra, hallom dobolásukat a kiterjesztett szárnyak erős bőrredőin.
Az érdes pikkelyek hozzám súrlódnak, ahogy a hatalmas izmok mozognak a lény hátán.
"Alattunk van az erdő." - hallom meg a fejemben az ércesen csendülő hangot. Az arany szemű bestia nyakát nyújtogatva fordítja hátra a fejét, én pedig bólintok, ráhasalva a hátára, hogy ne akadályozzam a leszállásban.
Zuhanunk, egyenesen a föld felé.
A másodpercek óráknak tűnnek, és ahogy hallgatom a szél fütyülését a fülemben, szabadnak érzem magam. Igazán szabadnak, és könnyűnek.
Erőteljes rántás, és kis zökkenyő, ahogy a zuhanó sárkány hirtelen kinyitja eddig a testéhez szorított szárnyait, és vitorlázva húz el a fák fölött, olyan közel, hogy meg tudnám érinteni a csúcsukat, ha akarnám.
"A tisztáshoz." - felelek a ki sem mondott kérdésre. "Tudod milyen allergiásak a fáikra."
A sárkány felmordul rosszallóan, emlékezve az évekkel ezelőtt történt incidensre.
***
A föld is beleremeg, ahogy földet érünk.
Köröskörül mindenhol rohangáló elfek. Sokan megriadtak a sárkánytól, de elég sokan vannak akik csak mindennapi teendőiket végzik a tisztáson, ahol az erdő legtisztább forrása ered.
Kecses, mégis egyszerű, megszokott mozdulattal ugrom le a sárkány hátáról.
Az uralkodók és a nemesek, akár csak a fontosabb személyek mind a házaikban vagy a palotában lehetnek. Ők ritkán mozdulnak ki esőben. Féltik a ruhájukat, öltözetüket, arany-ezüst hajukat. Inkább a szolgáikat küldik. Csak az egyszerűbb, közrendű elfek, a szolgák, vagy fiatalok vannak ilyenkor az erdőben.
"Valahogy nagyobb felhajtásra számítottam." - hallom gondolataimban újra a sárkány hangját, ahogy végigtekint a még mindig kissé bámészkodó, de a dolgát végző elfekre. Senki sem törődik velünk, néhányan erre néznek, de csak a sárkány miatt. Nem mindennap látnak errefelé ilyen fenséges lényt.
- Ebben az időben? - sóhajtok, észre sem véve hogy hangosan kimondtam amit gondolok.
Az esőcseppek hirtelen mintha eltűnnének, ahogy észlelem hogy a sárkány fölém vonja széles szárnyát, hogy óvjon az esőtől. Ugyan sosem kérem, mindig megteszi.
A mellkasán átvetett bőrszíjakba kapaszkodva szabadítom ki a csomagomat a hátáról, és csúsztatom két kardomat a hüvelyébe.
Fegyvercsörgést hallok, elfek közelednek. Aranyhajú, kecses fiatal férfiak masíroznak be a tisztásra, hárman. Látszólag bosszúsan hogy ilyen időben ki kellett mozdulniuk. Egyszerű közkatonák, talán felderítők, de semmi több. A sárkány felmodul a nyilvánvaló sértéstől, hogy még arra se méltatják, hogy fogadjanak minket, csak a szolgáikat küldik elénk.
- Arian! - szólok rá erélyesen. Arany szemeim összekapcsolódnak a hasonló színű, hatalmas szempárral. Fúj egyet, de nem mozdul mellőlem, mintha meg akarna védeni tőlük.
Kezem még mindig a nyakán nyugtatom, a bőr karabínerbe kapaszkodva, miközben figyelem a három elf közeledését.
- Üdvözlet! - mondja az egyikük gyorsan darálva a mondandóját. - A Nagyúr nem tud most fogadni. Fontos elintéznivalója akadt. - mondja. Megpróbál közelebb lépni, a sárkány ernyőként kiterjesztett szárnya al,á hogy ne ázzon, de visszahúzódik annak halk mordulására.
Arcom teljesen kifejezéstelen. Nem is tudom mit vártam. Hogy több mint egy évtized után visszatérek és majd megtisztelnek azzal hogy fogadnak? Áh...
Sóhajtok.
- De holnap delelő után, vár téged a nap csarnokában.
Bólintok, hogy értettem.
Díszes ruhájukat sajnálva szaladnak vissza a palotába.
Nekidőlök a sárkány lábának, kisimítva arcomból csapzott hajamat.
Hát ezért kellett ennyire sietnem?
Körülnézek a tisztáson.
Néhány szolga a forrás mellett guggol, és vizet merítenek.
A Nyl forrás az egész erdő legtisztább vizű forrása, ezért aki teheti, innen viszi a vizet otthonába.
A gyógyítók kék köpenyes alakjai fel-fel tünedeznek a távolban, a fák között, ahogy az ilyen időben gyűjthető gyógynövényeket szüretelik.
Fiatalok, gyerekek játszanak esőben, szülők teregetik befelé őket. Párok szaladnak az esőcseppek elől, menedéket keresve.
Furcsán bizsegereg a bőröm, ahogy őket szemlélem.
Érzékeim azonnal jelzik, hogy valaki figyel.
Ösztönösen a helyes irányba kapom a fejem.
A forrásnál 6-an, nyolcan vannak, közülük egy, akit még sosem láttam itt. Bár az is igaz, hogy 100 év is eltelt már, ha nem több, mióta utoljára itt jártam.
Fájó emlékek tolulnak a gondolaim közé, megrázom a fejem hogy száműzzem őket.
Az utolsó csomagot és leemelem a sárkány hátáról, és kezem végighúzom az érdes, ezüst színű pikkelyeken a nyakán.
- Menj csak! Hívlak ha kellenél. - mondom neki.
Rám pillant, fürkészőn, de végül csak ennyit mond: "Felrepülök a sziklához."
Bólintok, és hátrébb lépek, hogy engedjem őt felszállni.
A légörvény amit kavar, megcibálja fekete köpenyemet, a sárkányszárny szele még a tisztáson lévő többi elfnek is összekócolja a haját.
Csomagomat átvetem a vállamon, és keresztülvágok a tisztáson.
Senki sem áll az utamba, a tömeg széthúzódik, de nem azért mert annyira tisztelnek, inkább mert félnek tőlem.
Elhaladtamban elkapom a figyelő tekintet, amit az előbb észrevettem.
Egy új arc. Ritka ebben a zárt közösségben. Gyerekeink is csak ritkán születnek, és az elfek nem sok kívülállót fogadnak be, lévén nagyon zárkózottak.
Tekintetem végigsiklik a furcsa, kékes-szürkés bőrű fiún, sötét szemein, feketével színezett felső ajkán, a feje tetején lévő apró szarvakon. Arcom nem árul el érdeklődést, teljesen kifejezéstelen.
Magamban azonban mégis csodálkozom. Mikor legutóbb ittjártam, ő még nem volt itt. Jóllehet akkor a mostani "Nagyúr" még csak pár-száz éve lépett trónra. Biztosan saját története van, hogy egy ilyet mint ő, megtűrnek maguk mellett. Pontosan úgy, ahogy engem is.
Durva hang harsan, ahogy az egyik elf ráordít hogy csipkedje magát, és nehogy kilötyögtesse a vizet, a vödrökből.
A hátamon érzem a tekintetét, ahogy haladok befele az erdőbe, a kikerülve az ösvényeken dolgukra siető elfeket.
A saját fám felé tartok.
Otthon.. heh.. naigen..
***
Hatásos belépőm ellenére (a sárkányok mostanában olyan ritkák hogy csak minden 100 évben ha megpillanthat egyet valaki), továbbra sem vesz tudomást rólam senki.
Illetve, színleg nem.
Ahogy elhaladok mellettük, összesúgnak a hátam mögött. Ujjal mutogatnak rám, azt képzelve hogy nem veszem észre.
Tudom ám, hogy miért vetnek meg ennyire. A sötét elfeket senki sem szereti. A saját fajtáján kívül.
Mondjuk, nem is bánom hogy nem ugornak a nyakamba rögtön.
Nem vagyok egy olyan típus. Mondhatni, lételemem a magány.
A több mint száz év vándorlás és kémkedés után, most mégis miért érzem olyan furcsán magam hogy visszajöttem ide.
Gyűlöltem ezt a helyet, most viszont, csak ürességet érzek.
Felkapaszkodom a fára.
Az erdei elfek fákra vagy fákba építik az otthonaikat. A közrendűek általában a talajszintre, a nemesek feljebb. Minnél nagyobb, öregebb és terebélyesebb a fa ami otthonukat adja, annál nagyobb rangú a család.
Az én fám egy terebélyes tölgyfa, melynek koronája rejti otthonomat. Az erdő egyik eldugott sűrű részére épült, elég távol mindenkitől, de elég közel a faluhoz. A mostani király (heh, nagyúr ahogy ő szereti) amúgysem kedvelt sohasem. Idősebb vagyok nála, ráadásul az ő apja, Walanthas nevelt fel, az akkori király. Biztosan nem szeretné sokáig élvezni a társaságomat.
Sóhajtva lépek be az ajtón, megsemmisítve a mágikus védelmet amit több mint egy évszázada létrehoztam, amikor elhagytam ezt a helyet.
Por borít mindent, a fából faragott bútortól kezdve, az egyszerű égetett agyag, fekete tálig ami az asztalon áll.
Csomagomat a földre dobva veszem le a fa védőelemeket az ablakokól. Az elfek nem használnak ablakot, hiszen szeretnek úgy természet közelében élni, hogy azt nem zárják ki a házukból. Én viszont bedeszkáztam az ablakokat, mert tudtam, sokáig nem jövök vissza, és addig házamat elhódítaná a természet.
Fény tör be az ablakréseken, az eső illata részegítően friss.
Régi ládákból szedem elő a rég elfeledett, elpakolt holmikat, miután lecsatoltam a fegyverövemet és asztalra tettem.
Nem tudom meddig maradok.
Kétségbeejtő a helyzet a világban.
Ebből most már az elfek sem maradhatnak ki.
***
Másnak jól felbőszítem a királyi család tagjait, hogy nem veszek díszöltözéket a velük való találkozásra.
Tudom hogy mennyire nem átallják látni számukra undorítóan izmos és nagy testemet, és hogy mennyire barbárnak tartanak az öltözködési szokásaim miatt, de nem zavar.
Ezt már gyerekkoromban megszoktam.
Az egyik szokásos fekete köpenyemet veszem fel, finom hasított bőrből készült nadrággal, széles övvel, hosszú csizmával és az alkalvédőimmel. Két kardomat a hülyevébe csúztatom, hajamat pedig szoros copfba fogom a hátamon.
Hallom ahogy összesúgnak a hátam mögött ahogy végigsétálok a csarnokon.
A padlóban a nap mintája ragyog, mozaikból, millió fényes, aranyszínű kőből kirakva. Ezért hívják ezt, a nap csarnokának.
Csak néhány nemes van jelen, a király és kedvenc fiacskája, illetve pár szolga akik a padló mintáját súrolják.
A szolgák között megpillantom a tegnapi, furcsa fiút is. Egy pillanatra ő is felnéz a munkájából ahogy elhaladok mellette.
- Ael! - áll föl a trónjáról a király, de nem jön elém hogy üdvözöljön. Ez csak formaság, tudom hogy legbelül a pokolba kíván. Csak apjának tett ígérete miatt tűr meg engem itt. Fiacskája leplezetlenül bámul, majd elhúzza a száját és leveti magát apja székébe.
- Hívtál ezért jöttem. - állok meg előtte. Semmi meghajlás, hajbókolás. Tudja hogy tőlem sosem kapna ilyesmit.
- Igen. Aggodalomra adnak okot a hírek amiket kaptam. - mondja szemöldökráncolva.
- Nem tudok jobb hírekkel szolgálni. - felelem szűkszavúan.
- Tehát valóban igaz. - látom a dühöt a szemében.
Odainti magához a fiát, súg neki valamit, akinek intésére az egyik tanácsnok szerű idősebb, mégis kortalanul fiatal arcú elf lép hozzá. Becsapós az ilyen. Fogadok hogy megvan már 4-500 éves is, mégis mintha csak 40 lenne.
Mondd neki valamit, ami engem nem köt le.
A szolgákat utasítgató díszes ruhás elfet nézem. Durva hangon becsmérli a munkájukat.
- Azt hiszem rám itt már nincs szükség. Ha kíváncsi vagy a jelentésemre, elküldöm egy küldönccel. - jegyzem meg zordan, 10 perces álldogálás után, miután megunom hogy kivonnak a társalgásból. Illetve inkább, hogy nem vonnak be.
Mondjuk nem mintha én tettem volna értük kockára az életem. Neeem.
Nem túl hálásak..
Már nyitná a száját, de leintem.
Elcsörtetek, dühösen, mégis kifejezéstelen arccal, fellökve az egyik szolgát, aki kiborítja a koszos vizet, és akivel ezt követően éktelen hangon kezd el perlekedni a király fiacskája, hogy hogy lehet ilyen ügyetlen.
Csak fél füllel hallgatom a hangjukat, gondolatban már az erdőt járom, az olyan ismerős és ismeretlen helyeket.
-.... ezért 10 korbácsutés lesz a jutalmad.. teeee.. kis szájhős.. hogy mered megszólítani a herceg úrfit..
Erre aztán én is felkapom a fejem, és amikor az egyik katona megragadja a karjánál fogva, egy szemvillanásnyi idő alatt otttermek, és a nyakának szegezem időközben előrántott kardomat.
- Lassan, lépj hátra. - sziszegem neki.
A király felkapja a fejét, a herceg is idegesen figyel.
Láthatóan rángatózik a szája széle, mert kedvére való lenne megbüntetni a fura kinézetű fiút, és bár utál engem, fél tőlem annyira hogy ne akarjon velem ujjat húzni.
A katona a királyra néz, aki bosszúsan int egyet, az orra alatt dörmögve hogy: - .. ha akarja, vigye...
Megfogom a fiú karját, és lehet kissé durván (nem vagyok túl gyengédséghez szokva) de felhúzom.
Ruhájából csöpög a felmosóvíz, amit magára öntött.
Részben az én hibámból.
Fekete szemeibe nézek, de csak a csalódottság, és mélységes fáradtság néz vissza rám, egy kis ijedtséggel.
- Menj.. - szólok neki halkan, ő pedig egy ideig csak áll, bámul, majd észbe kap, felszedi a rongyot, vödröt, és elszalad.
Rosszallóan pillantok a trón felé, ők is elkapják a tekintetem, de nem zavar.
Elhagyom a palotát.
***
Másnap vadászatra indulok, mélyen az erdő sűrűjébe vetem magam.
Az elfek tisztelik az erdőt, főként az erdei elfek. Az én fajtám ugyan vérszomjasabb, de engem ők neveltek fel, így belém ivódott, hogy tiszteljek minden lényt.
Viszont, ennem nekem is kell valamit, és ellentétben az erdei elfek nagy többségével, én nem vagyok vegetáriánus.
Többek között emiatt is barbárnak tartanak.
Nem használok íjat, a vadat saját magam, gyalogosan cserkészem be, és dobótőrrel terítem le.
Élvezem az erdő magányát. Ahogy a levelet, a fák ágai simogatják a testem, az avar illatát, ezt az eső utáni, friss föld szagot.
Apró lábak hangját, az avarban surranó állatokét.
Zajt hallok, ezért egy fához lapulok, óvatosan kihúzva egy dobótőrt az övemből.
A hang alapján a célpont úgy 6 méterre lehet tőlem, jobbra.
A bokrok és a fák eltakarják, de olyan hangosan csörtet, mint egy egész vaddisznócsorda.
Talán egy szarvasbika? A párzási időszakban nem nagyon szoktak ügyelni a veszélyre.
Minden érzékemmel a zajt figyelem, ám ahelyett hogy közeledni, távolodik, így én is közelebb lopakodom.
Ha jól értelmezem a hangokat, az erdei tó felé tart, bizonyára szomjas.
Lemaradok mögötte, halkan suhanva mint a ragadozók.
Várok egy kicsit, mielőtt megközelíteném a tavat.
Felugrok egy közeli fára, hogy elrejtsem nem éppen apró termetemet, és kinézek a tóra.
Mosoly és ugyanakkor meglepődés jelenik meg az arcomon.
Nahát.
A fura fiú az, a szarvakkal.
Éppen vetkőzik, és ruháit ledobva a vízbe gázol.
Lerugrom a fáról, és a bokrok fedezékéből figyelem.
Szemem követi a mozdulatot ahogy egy kis vizet a tenyerébe véve önti a fejére, és dörzsöli meg a vállait, karját ahogy végigcsurog rajta.
Szokatlan színű bőre csak úgy szikrázik a napfényben.
Ide hallom az elégedett sóhajt, ahogy felcsapja maga körül a vizet, és lemossa magáról a mocskot.
Egyik lábamról amásikra állok, miközben figyelem, azt találgatva, vajon miféle faj vére keveredhet benne, az elfen kívül. És vajon miért tartják itt. MIért fogadták be. Már ha nevezhetjük befogadásnak azt, ahogy bánnak vele.
Szemeim előtt felrémlik a kis elf kölyök aki én voltam egykor, és szinte megsajnálom.
Aztán hirtelen egy madár repül fel a bokorból valahonnan mellőlem, ő pedig összerezzen ahogy észrevesz, és maga köré fonja karját védelmezően. Ugyan derékig ér a víz neki, meztelenségét azonban semmi sem rejti el előlem, a víz fölött.
Szép, arányos teste van. Még a bőrszínét sem mondanám taszítónak, bár az elfeknek akik a tökéletességhez vannak szokva és csak azt fogadják el, bizonyára undorító. Ahogy én is az vagyok.
Kilépek a bokor mögül, nem leplezve hogy ott vagyok.
Minek tagadjam, ha egyszer észrevett.
Nem megyek közelebb, viszont a tőrt elrakom, ne hogy megijesszem.
Biccentek hogy fürödjön nyugodtan tovább, és elindulok vissza az erdőbe.
- Várj.. - hallom meg a hangját, először mióta a faluba érkeztem.
Kellemes hangja van, olyan dallamos mégis mintha sütne belőle a csalódottság, és a megfelelni akarás.
Megállok, de nem fordulok meg.
Keze a bőr alkarvédőmhöz ér, én pedig visszafordulok.
A nadrágját már felvette, és most víztől csöpögő testtel és hajjal áll előttem zihálva.
- Köszönöm. - mondja egyszerűen. - Tegnap...
- Az én hibám volt. - felem halkan. Végignéz rajtam, elgondolkodva.
- Az ösvényt követed? Vagy esetleg..
- Vadászni jöttem. Azt hittem szarvas vagy.. - felelem, az elfolytott mosolyt csak egy rándulás jelzi az arcomon.
Látom rajta hogy meglepi a dolog, hiszen az erdei elfek nem szoktak vadászni. Aztán gondol egyet, és az arcomba néz, kissé sután, mintha szégyenlős lenne.
- Ha megvársz, megmutatom a szarvasok gyülekezőhelyét. - mondja, és visszanéz a tó felé ahol a többi holmiját hagyta.
Valószínűleg csak meg akarja hálálni amit érte tettem. Valószínűleg.
De mivel már több mint két órája nem akadtam komolyabb szarvasnyomra, rábólintok.
Elmosolyodik, amitől az arca szinte felragyog. Pedig még eza mosoly is olyan, mintha árnyéka lenne az igazinak, egy igazi, szívből jövő mosolynak.
Ennyire meggyötörték ezek itt?
- Akkor.. - pillant rám. -.. egy perc és jövök.
Visszaszalad a tóhoz.
|
