 Karakter: Ialeus
Megjegyzés: ~L-samának
- Ialeus, hányszor mondjam még, hogy ne próbálj meg állandóan leelőzni minket?! Együtt kell haladnunk! – szól rám mostani vezetőnk, Mordan. Ha éppen mentünk valahová a Dombról, mindig más kísért el minket, most éppen ő volt a soros. Robosztus teste jóval nagyobb az enyémnél, és ahogy fölém magasodik, tekintélyét fitogtatva, kicsit lejjebb lohad vágtázási vágyam, de nem sokáig.
- De olyan lassan haladtok! – kiáltok föl hisztisen. Nem éppen felnőtt kentaurhoz illő viselkedés, de az sem éppen az, hogy szinte csak vánszorgunk. Hogy nem tudnak gyorsabb sebességre kapcsolni? Őket nem csábítja a szél? Nem érzik a Hívást, ami arra bíztat, hogy vágtassak egyre gyorsabban, és gyorsabban? Ennyire fáradtak lennének?! - Nem lehetne csak egy kicsivel gyorsabban haladni? – kérdezem türelmetlenül. Mellső jobb lábam patájával megtúrom a földet. Ahogyan a föld szétmorzsolódik patám alatt, ismét elfog a késztetés, hogy csak vágtassak, szabadon, mint a madár, amerre csak a szél visz. Vágyódva sóhajtok föl, és az égre nézek. A Nap lemenőben, sugarai vörösen, rózsaszínen, arany színben világítják meg az égboltot. Hamarosan följönnek a csillagok, köztük apám is.
Atyám… régen találkoztunk, és már tényleg nem is fogok soha többet, majd csak az életem végén, a csillagok közt fonódik össze újból sorsunk. Addig is, mindent megteszek azért, hogy büszkén tekinthessen le rám, az ősatyákkal együtt.
- Ne türelmetlenkedj, Ialeus – pirít rám vezetőnk. Tudom, hogy nem haragszik rám, hiszen ismer, és tudja milyen vagyok, de néha ki tudom kergetni a béketűréséből. Most ez még nem történt meg, remélem, nem is fog. - Nem, kiscsikó, nem mehetünk gyorsabban. Salhron és Rhodlen még a beavatás hatása alatt vannak. Egy fiatal szervezetnek eléggé megterhelő… Tulajdonképpen azt se tudom, hogy neked hogy van ennyi energiád még a beavatás után… - mondja elgondolkozva, és gyanakvó tekintetét rám függeszti. Vállamat megrántom, hogy igazából én sem tudom, de nem érzem magam fáradtnak. Testileg és lelkileg is megterhelő volt a beavatás, ami hajnalban történt meg, ráadásul atyám csillaggá válásának híre is szomorúvá tett, de… nem érzem magamat fáradtnak. Mintha plusz energiával töltődtem volna föl.
Testem minden porcikája sajog kicsit, de érzékszerveim érezhetően erősebbek lettek. Orrommal érzem a puha föld friss, a zsenge fű kesernyés, a színes virágok édeskés illatát, és a természet összes illatát és szagát. Füleimet a madárcsicsergés hangja simogatja, szemeim a táj szépségében gyönyörködnek. A mi földünk semmihez sem fogható.
- Én csak meg akarok felelni atyám emlékének! – jelentem ki, és Mordan szemeibe tekintek. A fekete, szúrós szemek egy pillanatra ellágyulnak, de olyan gyorsan tűnik tova, hogy már-már úgy gondolom, csak a fények játéka volt.
- Meg fogsz felelni – feleli. Tehát mégsem volt káprázat… - Kiscsikó, atyád büszkén tekint le rád a többi őssel együtt. Főleg akkor milyen büszke lesz rád, ha végre fékezed a vérmérsékletedet, és végre nyugton maradsz – morogja kissé gúnyosan. Megpróbálom nem magamra venni a lekiscsikózást, ami meglepően könnyen sikerül, ha a mondanialója többi részére koncentrálok. Szórakozottan horkantok föl hiába való kísérletére, hogy engem megfékezzen, de ahogy pillantásom a fáradtan poroszkáló fiúkra esik, nagyot sóhajtok.
- Rendben… - egyezek bele a lassabb haladásba, mire Mordan felöl egy sóhajtás hallatszik, ami megtévesztően hasonlít arra a szóra, hogy „végre”. Nem is értem, mi a gond azzal, hogy igyekszem jó harcossá válni… Olyan akarok lenni, mint atyám, és a bátyáim.
Hirtelenül furcsa zajt hallok meg éles füleimmel. Vezetőnk már rég mozdulatlanul áll, és fülel, amikor én is meghallom, de a két társam még mindig nem vesz észre semmit a megváltozott légkörből. Feszült várakozással telik meg a levegő, és az agresszivitás nőttön-nő. Mellső patámmal idegesen kapargatom a földet, farkamat ide-oda járatom, de nem szólalok meg. Mordanon is látom, hogy most nincs itt a kérdések ideje, de magamtól is tudom, hogy felesleges beszédnek nincs most itt helye.
- Vadállatok! – érkezik a domb takarásából egy kiáltás, és pillanatokon belül látni is a hozzánk túlságosan közel került fegyvereseket. Gyorsan történik minden, szinte föl sem fogom, egyszerűen elragad a harc heve. Vörösben látok mindent, és csak a fegyveres embereket látom, akik kardokkal, dárdákkal, nyilakkal támadnak ránk.
Kezemben tartott dárdámmal a támadók ellen viaskodok, de mintha nem is itt lennék. Fülemben a saját szívdobogásomat hallom, érzékeim eltompulva, egy dologra, az ölésre koncentrálnak. Csak messziről jut el hozzám a csata vad és pusztító zaja, az ordítások hangja. Ösztönből mozgok, és az sem érdekel, ha véletlenül megsérülök.
Fogalmam sincs, mennyi idő múltán tisztul ki minden, az utolsó fegyveresek halálával. Meglepetten nézek körbe, észre sem vettem, hogy mikor lettünk ennyien. Ismeretlen kentaurok vesznek körül minket, akiknek a fegyvereikről vér csöpög, testükön verejték fénylik. Értem, szóval a segítségükkel éltük túl a támadást.
Szemeimet körbevezetem a néhány perce még békés tájon, ami azóta gyökeres változáson esett át. Mindenhol vér és halál, emberek hullája. Fejünk fölött dögevő madarak keringenek, hogy végre oly sok idő után élelemhez jussanak, a talaj úgy szívja magába a vörös folyadékot, mint szomjazó a régóta áhított vizet.
Fél füllel hallgatom csak a vezérem, és az ismeretlen kentaurok beszélgetését, inkább jól megfigyelek mindenkit. Pillantásom a Mordannal szemben álló férfire esik. Olyan… ismerős. Aranybarna haján megcsillannak a lenyugvó napsugarak, ahogy ugyanilyen színű szőrén is. Magas, sokkal magasabb, és erősebb, mint én, és egyfajta tekintélyt sugárzó kiállás a van. Biztos vagyok benne, hogy ismerem.
- A csikók jól vannak? – üti meg a fülemet Mordan kérdése, amitől az összes pillantás rajtunk pihen meg. Zavar a figyelem, de a kérdés még inkább bosszant. Milyen kérdés az, hogy „a csikók jól vannak”?!
- Semmi bajunk nem esett, és nem vagyunk csikók már, mind átestünk a felavatáson – jelentem ki büszkén.
Nevetnek. Kinevetnek
A férfiak erőteljes nevetése betölti az egész völgyet, elriasztva ezzel a madarak nagy részét, no meg az önbizalmam kis részét.
- A mi népünknél az vagy amit teszel, tehát fiatal harcosokat is megbecsülünk, ha érdemesek rá. Azonban amíg nem bizonyítasz, addig csikóként tekintünk rád – feleli az egyik férfi. Éjsötét szemei mintha bele látnának a fejembe, ezüst szőre és haja pedig földöntúli ragyogást kölcsönöz neki, ahogyan ráesik az egyre erőtlenedő napfény.
- Ialeus ezúttal bátorságáról tett bizonyítékot – szólal meg az ismerős, aranyszínű kentaur. Mély hangja mindenkit elcsendesít, lenyugtat, nekem pedig végig borzong az egész testem. Ez… mi és miért történt?
Közelebb lépeget hozzám, és fölém magasodva arcomat vizsgálja. Szemei, amik a legcsodálatosabb, legtisztább aranyra hasonlítanak, szinte lemeztelenít, még ha ez elég érdekes megfogalmazás akkor, amikor meztelen is vagyok. De tényleg így érzem. Állom vizsgálgató tekintetét, de úgy érzem, mintha mindent tudna rólam. Hogy ki vagyok, hogy milyen vagyok… mindent. De már tudom.
Már tudom, hogy ki ő. Ezeket a szemeket képtelenség elfelejteni. Ő Moses. Mikor még nem választottak el családomtól, akkor mindig körülötte sündörögtem, próbáltam eltanulni mindent, amit ő csinált. Ő volt a titkos példaképem. Hogy is nem ismertem meg előbb?
A rögtönzött vizsgáztatásnak, vagy egyszerűen csak vizslatásnak a köszöntése vet véget. Kentaur módra kinyújtja karját, és megragadjuk egymás alkarját. Valahogy olyan furcsa… mikor elvittek a Dombra, hogy fölkészítsenek a harcokra, megalapozzák a tudásunkat, még csak a a szügyéig értem föl, addig is csak akkor, amikor fölágaskodtam. Most meg… már így tudom köszönteni, bár még így is jóval alacsonyabb, és kisebb vagyok nála.
- Moses a nevem, Vunn fia. Atyáink barátok voltak – mutatkozik be. Kicsit elmosolyodok, egy picit talán szomorkásan. Ha így mutatkozik be, biztosan nem emlékszik rám. Mondjuk… hogy is emlékezhetne egy olyan kis csöppségre, amilyen én voltam? Nagyon sokan „rajongtuk” körül, nem hinném, hogy pont rám emlékezett volna.
- Ialeus, Dormand fia. Tudom ki vagy, emlékszem rád – felelem köszöntésére. Alkaromat elengedi, ám nem távolodik el, ahogy vártam, hanem tenyerét vállamra teszi.
- Bátran és ostobán harcoltál, Ialeus. – Ostobán? Ostobán?!
Dühösen szorítom ökölbe kezeimet, és zárom össze számat, hogy nehogy valami meggondolatlanság jöjjön ki. Tényleg csak egy csikónak néznek! Ha ennyire nem ér semmit a beavatás, akkor miért van rá szükség?! – Ha nem vagy képes megvédeni önmagad, akkor csak teher a vélt segítségnyújtásod annak számára, aki az életedre vigyáz – folytatja. Én… meg tudtam védeni magamat! Ha nem vetettem volna bele magamat én is a harcba, akkor mind a négyen meghaltunk volna, amíg ide nem érnek. Ez nem jelent semmit?! - Alaposan megnehezítetted Mordan dolgát, nem csak a harcra kellett figyelnie, hanem rád is, ezért sérült meg jobban.
Miattam? Pillantásom gyorsan Mordanra siklik, és ahogy meglátom, hogy tényleg eléggé megsérült, lesütöm szempilláimat.
Pedig én tényleg mindent megpróbáltam, hogy megvédjem magamat és a többieket…
- Testvéreid északon harcolnak, sokáig távol lesznek majd, ezért jöttem eléd én magam. Öcsémként bánok veled ezután, s magamra vállaltam tanításod terhét is. Bízom benne, hogy nem fogom megbánni. – Vállamat bíztatóan megszorítja, és szavai erőt adnak nekem. Szemeibe nézve kijelentem az egyetlen dolgot, amit most érzek, még ha ez eddig a legtitkosabb dolog volt az életemben, akkor is:
- Köszönöm, Moses. Ígérem, mindent megteszek azért, hogy én is olyan erős és bátor harcos legyek, mint amilyen te vagy!
Szigorú, kissé komor arcán egy halvány mosoly fut át.
Ismét kinevetne? – fut át agyamon, de most nem kapom föl a vizet. Nem. Nem hinném, hogy most kinevet.
- A vakmerő bátorságban már nincs hiba, kiscsikó! – morogja sérült vezetőnk. Szavaira mindenkiből nevetés tör ki, és most még én sem leszek mérges. Most tényleg nem kinevetnek. Nem, hanem a csata utáni feszültség szabadul fel egy pillanat alatt. Én is nevetek.
- Menjünk vissza – kezdi Moses, ahogy a felszabadult nevetés elhal. -, el kell mondanunk a Vezérnek, hogy az emberek dél felől is támadnak immár! Indulás!
A csapat útnak indul, és végre szabadon vágtathatok. Moses mögött. Ő vezeti a csapatot, és most gyorsabban végtatunk, mint eddig. Fölemelt fejjel élvezem, ahogyan a szél belekap a hajamba, kicsit megráncigálja, majd eleresztve végig simít szőrömön, mint egy szenvedélyes szerető. Na, nem mintha tudnám, hogy milyen, hiszen csak pár idősebb fiútól hallottam ezt-azt, de mindig valami ilyesminek képzeltem el.
Szabadnak, érzékinek és vadnak.
Egy dombra fölvágtatva egyre hangosabb beszéd, és más zajok hallatszódnak. Izgatottan várom, hogy végre ismét itthon legyek, és kicsit előrébb vágtatok. Annyira nem, hogy Mosest lehagyjam, de majdnem mellette haladok tovább, egészen addig, amíg a dombtetőre föl nem érünk.
- De gyönyörű! – suttogom, végigtekintve a tájon. Bár a Nap már eléggé lenyugvóban, mégis csodálattal tölt el a táj szépsége. Kíváncsi vagyok, nappal milyen lehet.
Dombokkal körülölelt völgy, ami el van rejtve az avatatlan szemek elől, de aki tudja az utat ide, annak egy mesés táj tárul a szeme elé. Mindenhol zöld fű, életteli növények és a magasba törő fák. Kentaur férfiak, és elvétve egy-egy ember nő jár-kel a több apróbb tűzrakások körül, amik a szentjánosbogarakkal együtt, fényt biztosítanak a bíborba öltözött égbolt rohamos sötétedése miatt.
- Igen, az.
Percekig a táj szépsége alatt állok, és észre sem veszem, hogy már csak mi ketten maradtunk itt a dombon, mindenki más már leszáguldott a családjához.
- Moses - szólítom meg a harcost határozottan. -, atyám, Dormand… - kezdem, de aztán elakadok, hiszen nem tudom, hogyan folytassam. Ajkamba harapva próbálok rájönni, mi lenne a legjobb módja a kérésem megközelítésének. Igaz, lehet, az lenne a legjobb, ha egyenesen megkérdezném, de… Nem tudom, hogyan kérhetném meg, hogy meséljen róla. Mióta elvittek fölnevelni, azóta nem is láttam, hiszen a csikókat teljesen elválasztják a szüleiktől, hogy ne kényeztessék el őket, vagy ne követeljenek tőlük olyan dolgokat, amire még nem képesek, és csak testvérekkel találkozhatunk, de velük is csak ritkán. Tőlük mindig csak azt hallottam, hogy jó apa volt, és kiváló harcos. De egy kevésbé elfogult kentaurtól akarok róla hallani.
- Múlt éjjel csillaggá vált – mondja halkan a szemeimbe nézve. Lassan megrázom a fejem, hogy nem erre gondoltam. Ezt tudom. Tudom, hogy onnan néz engem, és bíztat arra, hogy erős harcos legyek, akire büszke lehet.
- Tudom jól – felelem, és föltekintek az égre. Csak egyetlen egy csillag ragyog az égen, fényesen, akár egy útmutató. A többi még nem jelent meg, azok még pihennek addig, amíg a Nap teljesen le nem nyugszik. - Arra szeretnélek kérni, hogy mesélj nekem róla.
- Meséljek? – kérdezi meglepetten, és megérzem magamon kutakodó pillantását. Lassan eresztem vissza tekintetemet az égboltról, de szemeibe nézek.
- Igen. Elég csak pár dolog, de… szeretnék hallani róla – felelem megfontoltan. Heh… megfontoltan… én, és a megfontoltság? De ez már régóta érik bennem, de nem tudtam senkit se, akit megkérhetnék. Ő viszont… testvérének fogadott. És ismerte is apámat.
- Nem hinném, hogy én vagyok a legjobb kentaur erre a dologra. Atyám sokkal jobban ismerte őt. Mikor találkozol vele, ha nem lesz sok dolga, és nem fogod zavarni, akkor kérdezd meg őt – mondja elgondolkodva.
- Rendben – bólintok kicsit letörten. Azt hittem, hogy fog tudni mesélni atyámról valamit. De, úgy látom, csak zavarom kérdésemmel, meg azzal, hogy föltartom itt, a dombtetőn. Biztosan van sokkal jobb dolga is annál, hogy rám vigyázzon, mint egy neveletlen újszülött csikóra, aki még menni sem tud anélkül, hogy össze ne gabalyodnának a lábai, és el ne esne.
- Ialeus! – szállít a szél egy ismerős hang kiáltását. - Ialeus, gyere velünk! Olyan gyönyörű ez a hely, és elég régen voltunk, fedezzük fel újból! – kiáltja a két szőke kentaur, akikkel jöttem. Ők a legjobb barátaim, és tudják, hogy ennek a kérésnek nem tudok ellenállni. Egyetlen gond van, hogy most már van, akinek mondhatni, számadással tartozok, hogy mikor hova megyek.
Kérdőn a mellettem állóra tekintek. – Szabad, Moses?
- Bár már este van, és atyám találkozni akar veled, menjél. De ne legyetek sokáig, és ne tegyél semmi olyat, ami miatt megbánhatnám, hogy megengedtem. Vigyázzatok az emberekkel, és ne kezdjetek harcba. Az nem a ti dolgotok – figyelmeztet szigorúan. Dühöm egyből föllángol, hogy miért nem érti meg, hogy már nem vagyok kiscsikó, de összeszorítom kezeimet, és visszatartom dühömet. Körmeim belevájnak bőrömbe, és szerencsére a fájdalom eltereli a figyelmemet.
- Köszönöm – bólintok, és nem bírom ki, vissza kell, hogy morogjak. - Ennyire nem vagyok azért meggondolatlan. Nem fogunk csatát kezdeményezni, és elkerüljük őket.
- Ajánlom. És nem csak csatát ne kezdeményezzetek, de ha megtámadnak, ti csak védekeztek, és azonnal visszajöttök! – Hangjába elég sok figyelmeztetés vegyül, és ígéret, hogy mi mindent megtehet akkor, ha netalán tán mégis elfelejteném a figyelmeztetését.
- Nem vagyunk már csikók! – jelentem ki felháborodva, és idegesen a földbe kaparok patámmal.
- De azok vagytok. És még szinte semmit nem tudtok a harcról – mondja nyugodt hangon, szigorú arccal. Olyan… olyan… olyan pokróc! És mi az, hogy még fiatalok vagyunk, és semmit sem tudunk a harcról?!
- De… - kezdem a fölháborodást, amit egy éles hang megakadályoz.
- Ne ellenkezzél. Vagy azt akarod, hogy megbánjam, hogy elvállaltam a tanításodat? – kérdezi metszően. Fejemet lehorgasztom, győzött. Miért érzem úgy, hogy még jó sokszor meg fog ez történni? Ő a csikóságommal sérteget, én felháborodok, ő meg egyből, képletesen, leönt a jéghideg vízzel.
- Nem – felelem összeszorított állkapcsokkal. Szemeimet makacsul a földön tartom, nem akarok ránézni. Nem tudom, miért érzem magam ilyen rosszul ettől, de… valamiért rosszul esik mind az, hogy egy gyenge kis csikóként gondol rám, mind az, hogy azzal fenyeget, hogy lemond rólam. Ettől függetlenül nem tudok parancsolni magamnak, és egy kis szócska kicsúszik összeszorított ajkaim közül. - De…
- Ialeus. – Figyelmeztető hangsúlyára lehajtott fejjel fölpillantok, és megadóan bólintok, kicsit megdöntve felsőtestemet, és behajlítva mellső lábaimat. A megadás jele, bár sokkal jobban meg kellene magunkat dönteni, de ennyire nem fogok megalázkodni előtte. Nem, azt semmiképpen.
- Rendben – mondom még mindig meghajolva, de fölegyenesedve folytatom ígéretemet, amit szándékomban áll betartani, de természetesen vannak előre nem látható helyzetek, amikor nem feltétlenül sikerülne. - Nem kezdünk harcot, nem folytatunk harcot, az embereket elkerüljük, és nem teszek semmi olyat, amivel megszégyeníteném atyámat, vagy téged. De akkor sem vagyok gyerek! – csattanok föl, és fölvetem fejemet. Büszkén tekintek szemeibe, amiből nem tudok kiolvasni semmit. Hát, most az egyszer úgy érzem, talán jobb is, hiszen ki tudja? Lehet, hogy magában a földön hempereg a nevetéstől. Azt meg nem akarom, hogy kinevessen.
- De az vagy. Még csak egy csikó vagy – mosolyodik el halványan, és a hajamba túr. Érintésétől halványan megremegek, nem is értem magam. Gondolatban vállat vonva lépek tovább a dolgon, és hagyom, hogy levegye fejemről a kezét. - Holnap kezdem meg a tanításod.
- A tanításom? – kérdezem csodálkozva. Bár… nem tudom, miért is lepődök meg, hiszen a Dombon csak a mágia használatával, és a harcászat alapjaival ismerkedtünk meg. És amennyire védenek minket, újonnan beavatottakat, előbb is rájöhettem volna, hogy nem a csatákban fogunk egyre jobbá, és jobbá válni… gondolom, másoknak az apjuk, testvéreik vezetik be a harcászatba, engem viszont se apám, se bátyáim nem tudnak, érthető okok miatt.
- Igen. Én foglak bevezetni a harcolás tudományába, hogy belőled is olyan harcos lehessen, mint népünk idősebb tagjaiból – mondja el azt, amire én is magamtól rájöttem, igaz, épp ebben a pillanatban. Egy nem is olyan régi mondat jut az eszembe, amit meg is osztok Mosesszel.
- Hogy legközelebb már ne legyek az engem védő kentaur terhére, igaz? – kérdezem aprón elmosolyodva. Dühítő, hogy ennyire lebecsülnek minket, engem, de… az ellen nekem kell tennem, hogy ez ne sokáig legyen így. - És hogy ezután ne kelljen mindig elmondanod, hogy mit szabad tennem, és mit nem – sóhajtom. Vállamon megérzem kezét, de csak egy pillanatra, mert ahogy ráteszi, már veszi is el. Mintha csak… nem tudom.
- Pontosan. De ne aggódj, még egy ideig el fogom mondani, amíg magadtól nem fogod tudni a dolgokat – mondja, de nem tűnik túl fenyegetőnek. Sőt… Inkább mintha magában jól szórakozna. Persze, közben lehet, hogy véresen komolyan gondolja, és csak az egyre gyengébb fényben látom rosszul. Mert a tüzek fénye ide nem igazán ér el, és csak az egyre több csillag, és a szentjánosbogarak fénye világítja meg köralakját és arckifejezését.
- Ialeus, jössz már?! – kérdezi Salhron hangosan. Pillantásomat elszakítom Moses szemétől, az egyetlen tisztán látszódó testrészéről, és letekintek.
- Megyek! – kiáltom. Mondjuk… az elgondolást, hogy miért most nézünk körül, nem nagyon értem, hiszen szinte semmit nem látni az éj sötétsége miatt, bár a Hold egész szépen világít. És végül is, ha holnap kezdődik a taníttatásom, akkor máskor nem hinném, hogy sok időm lenne. Ráadásul, ha este fedezzük föl a környéket, akkor még jobban fogjuk ismerni, az összes érzékszervünk révén, nem csak a szemünkén. - Akkor… - kezdem Moses felé fordulva, de nem tudom, mit mondhatnék. Úgy tűnik, észre veszi pillanatnyi zavaromat, és csak int egyet.
- Menjél!
---*---*---*---
- Nézd, ez de csodálatos ez a hely! – kiált föl Rhod. Tényleg meseszép ez az erdő, még sötétben is. - Arra vajon mi lehet? – mutat egy sziklafal felé. Egy keskeny rés vágja ketté a nagy sziklatömböt, bár talán nem is kettévágja, hanem két nagy tömbből épül fel.
- Vízcsobogást hallok – motyogom, ahogyan jobban arrafelé fülelek. - Gyertek, nézzük meg! – indulok el arra, de mikor nem hallom kettejük patadobogását, visszafordulok. A fiúk tanácstalanul néznek egymásra, majd rám.
- Igen, én is azt hallok, de most nincsen kedvem – motyogja Rhod, és az erdő beljese felé kacsintgat.
- Salhron? – fordulok a másik szőke hajú, fehér szőrű kentaur felé, bár tudom, mi lesz a válasza. Testvére nélkül nem megy sehová, és ez fordítva is így van. Megértem őket, és jó nekik, hogy nincsen olyan sok év kettejük születése között, mint köztem és a bátyáim közt. Jó lehet, ha valakivel mindig együtt lehet a kentaur fia…
- Hát, hármunk közül csak te vagy oda a vízért… Én inkább Rhodlennel mennék az erdő felé. De te menjél csak nyugodtan, majd itt találkozunk valamikor. Aki előbb ér ide, az utánozza a baglyok hangját, csak hogy ne hívjuk fel magunkra az esetleges itt ólálkodó emberek figyelmét magunkra – mondja okosan Sal. Hát igen, mindig is ő volt hármunk közül az, aki mindent jól átgondolt, és nem engedte, hogy az érzelmei átvegyék fölötte az irányítást.
- Rendben – bólintok. - Akkor itt.
Végig ügetek az elhullott levelekkel borított talajon, és jó mélyen teleszívom magam az erdő friss, a föld fanyar, és a víz alig érezhető tiszta illatával. Igen, a szikla mögött biztosan víz lesz, egyre jobban hallom a csobogását. Izgatottan bújok át a résen, ami épp akkora, hogy még pont beférek. Ha egy kicsit nagyobb lennék, biztosan nem úsznám meg sérülés nélkül. Ami meg ugye nem lenne jó, hiszen Moses… nem is tudom, mit tenne. Kiakadna? Lemondana rólam? Hidegen hagyná?
Nem tudom. Kiismerhetetlen kentaur. Bár hogy is gondolhatom, hogy ki tudom ismerni azalatt a kis idő alatt, amit mi együtt töltöttünk? Az emlékeimben teljesen más élt, akkor kicsit… élettel telibb volt. Vagy nem is tudom. De remélem, meg fogom tudni ismerni, és nem mindig lesz ilyen szigorú. Talán szófogadónak, és kevésbé lázadónak kellene lennem?
Nem tudom. Ennyire még tényleg nem ismerem, hogy mi az, amivel a kedvében tudnék járni. De… miért is akarnék én a kedvében járni? Ja, hát persze! Mert ő az, aki testvéreim helyett testvérem lesz. És a bátyáimnak, akik épp véres harcban vannak, szintén meg akarok felelni, akkor ő miért lenne más?
A résen átsurranva egy csodálatos helyen találom magam. Kis, apró völgy, a réssel szemben egy vízeséssel, és a völgyet egy patak szeli ketté, ami valahol a bokrok közt tűnik el. A Hold megvilágítja a vígan csordogáló vizet, és ezüst színébe öltözteti a növényeket, sziklákat. Percekig csak ámulva nézegelődök, helyemről el nem mozdulva, de a patak hangja csábító dallamként hatol a fülembe, és csak arra hív, csábít, hogy merüljek el benne, ne legyen olyan magányos.
Nem is váratom sokáig ezt a csodás elemet, és belegázolok a vízbe. Boldogan sóhajtok föl, ahogy lábamhoz ér, és végre megmártózhatok benne. Nem megyek bele túl mélyre, csak a száramig ér a víz. Kellemesen hűvös, és egyre csak invitál, hogy még beljebb menjek, merüljek el a csendes, vígan fodrozódó habokban.
Egy ismerős illatot sodor felém a kellemes éjjeli szellő. Szemeim kipattannak, amiket a víz érzésére hunytam le, és egyből szembe találom magamat a hozzám nagyon-nagyon közel álló arany szemű kentaurral.
- Moses? – Hangom nem több, mint puszta sóhajtás. Mit csinál itt vajon?
|
