 Karakter: Deniyan
Megjegyzés: ~ Lulumnak
- Deniyan jótündér keresztapa! – kiált utánam igen kedvelt főtündér asszonyságom. A Kék tündérnek, úgy látszik, igen fontos lehet, hogy elkapjon, ugyanis nem elég, hogy kiabál, még szárnyra is kap. Itt, a Rózsák Kertjének közelében egyáltalán nem szabad szárnyainkat használni, ám ő most kivételesen szakít ezzel a szabállyal, hagyománnyal, és mindenki figyelmét magára vonva, felém repül. Hiába ő a főtündér, soha nem szokta megszegni a szabályokat, sőt, ő maga mutat példát nekünk, szóval nagyon fontos dolog miatt kereshet ennyire. Na, most valamit vagy nagyon elszúrtam, vagy egy új, rettentően fontos és sürgető küldetést kapok, ami miatt nem tudja megvárni, hogy egy küldönc rám akadjon, és odasétáljak hozzá, hogy nyugodt körülmények közt mondhassa el küldetésem részleteit.
Hát, nagyon remélem, hogy az utóbbi opció az igaz…
- Szép napot, Kék tündér keresztanya! – köszöntöm ártatlanul mosolyogva, szúrós tekintetét látva, hátha így meg tudom enyhítetni morcos kicsi szivecskéjét, ám mikor látom, hogy ez sem hat, elkomorodok, és hosszú, selymes hajamba túrok. Áhh… igen… a hajamra rettentő büszke vagyok!
A Kék tündér keresztanya egy eléggé tiszteletet parancsoló asszonyság. Nem néz ki húsz évesnél idősebbnek, nem szigorú, nem morcos, és mégis… senki mást nem tudok tisztelni, ám ő más, őt mélyen tisztelem, sőt, tartok is tőle. Ő a jótündér keresztapák és keresztanyák főnöke, bár elvileg a fő tündérekből hét darab van: a Zöld, a Piros, a Sárga, a Lila a Narancssárga és a Rózsaszín, de igazából a Kék tündér a legfőbb főnök. Biztosan azért, mert nem csak én érzem úgy magam a közelében, mint azok az ember gyerekek, akik bűntudatosan ácsorognak szigorú szüleik előtt, ami miatt leverték a régi vázát, ami a ház ékessége volt. Mert ugye én nagyjából minden egyes alkalommal így érzem magam a közelében.
- Deniyan – kezdi, mikor ideér hozzám. Szárnyai, mielőtt behúzná őket, szomorúan megrebbennek, majd egy kék fény kíséretében rátekerednek gazdájának jobb kezére. –, a múltkori küldetésed nem sikerült túl jól. – Majdnem felhorkantok; a nem sikerült túl jól kicsit túlságosan enyhe megfogalmazás arra, ami valójában történt. Egy párt kellett volna összehoznom: egy szegény leányt, azt hiszem, Hamupipőkét, és a szomszédban lakó herceget, ám…
Igen. És itt jön az ám: jött egy nyavalyás Cupido-poronty, és küldetésemet totális katasztrófává változtatva fölforgatta az egész nyavalyás szerelmi szálakat. Képes volt, és a herceget beleszerelmesítette az inasába, és azok ketten Hét világra szóló bonyodalmat kavarva, megszöktek a herceg apjának szülői szigora elől, így az én küldetésem teljes kudarc volt, Hamupipőke élheti életét továbbra is borzalmas mostohanővérei mellett, a herceg meg valamerre Fijin nyaralhat az inasával karöltve.
Szuper.
- De tudom, hogy nem a te hibád volt ez a dolog, hiszen mindent megpróbáltál tenni ellene, de nem jött össze, így most az egyszer eltekintek a büntetésedtől – mondja közben tovább a Kék tündér, így emlékeim és morgolódásaim helyett erre figyelek inkább. Már éppen kezdenék megnyugodni, hogy minden rendben lesz, mikor kiderül, hogy még csak ezután jön a java! – Egy feltétellel: ha megtalálod azt a Cupido-kölyköt, aki tönkre tette a küldetésed, és közösen száz, ismétlem, száz, természetfeletti lény – tehát nem ember! – boldogságát kell elhoznotok – magyarázza a Kék tündér szigorúan. Csak pislogni vagyok képes, agyam lefagyott, néma csend honol ott bent. Hogy… micsoda?!
Nem arról volt szó, hogy eltekint a büntetésemtől?! Ez mégis milyen feltétel, hisz ez maga a büntetés! Száz természetfeletti lény boldogsága?! Ráadásul… ó, a francba! Hogy én egy szívecskékkel nyilazó, rózsaszín mániás, a cukiság skálát kiakasztó nyavalyás Cupido-kölyökkel dolgozzak együtt?! Na, nem! Ez még viccnek is rossz, nem hogy feltételnek! Ez a kínok kínja, a büntetések büntetése, a szörnyűségek szörnyetege!
- De Kék tündér keresztanya! – kiáltok föl fölháborodva. – Nem lehetne, hogy… - kezdeném ellenkezésemet, ami, csak hogy elmondjam, mellette nem szokásom, de főnököm szúrós tekintete, és szemei egyértelmű „ne merészelj nekem ellentmondani, vagy megkérdőjelezni engem, különben a boszorkányok üstjében végzed, mint bájital-alapanyag!” fenyegetése elvágja amúgy is halva született tiltakozásomat.
A. Jó. Fene. Essen. Bele. Ebbe!
- Szóval, örülnék, ha most azonnal összepakolnád a szükséges dolgaidat, és elmennél az Elvarázsolt Erdő legkeletibb pontjára, az Ogre-hegyre, és miután találkoztál azzal a Cupidóval, végrehajtanátok az első küldetéseteket – mondja nyájas mosollyal, ám látom, hogy szemei kékjében őrült vihar tombol. Bár szavai azt mondják, örülne, hanglejtése és tekintete azt sugallja, muszáj. Szóval, ellenkezés nélkül kell mennem, ám még mielőtt megtenném, és elindulnék a legutálatosabb helyre – mert ugye az Ogre-hegy Mesevilág egyik legocsmányabb, legelmaradottabb, legundorítóbb helye -, muszáj föltennem egy kérdést:
- Mégis mi lesz az első küldetés?! – kérdezem, hiszen az már rosszul hangzik, hogy hová kell menni, ám ha hozzáteszem azt, hogy pár perccel ezelőtt mintha valami olyasmit emlegetett volna, hogy „száz természetfeletti lény boldogságát kell elhoznotok”… háááát, ha összeteszem a kettőt, valami nagyon nem stimmel az egyenlettel.
Pillanatokig csak néz rám, örvénylő szemekkel, némán, és látom rajta, hogy valami van. Általában semmit sem tudok kiolvasni tekintetéből, ám most határozottan látom rajta, hogy azon gondolkozik, mit is mondjon el nekem, vagy pedig hogy mit mondHAT el nekem. Már rosszul kezdődik a válasz, pedig még csak meg sem szólalt, basszus! Vagyis hát éppen ezért. Utálom ezt a mindent elmondó, mégis hallgatag néma csöndet!
- Egy ogrénak kell elhoznotok a boldogságot. Kivételesen nem jelölhetem meg, melyiknek, magatoknak kell majd rájönnötök, kinek kell. – Hangja szinte már bocsánatkérő, amit meg is értek, miért. Az ogrék a legboldogtalanabb teremtmények közé tartoznak, egyből a csontvázak után, és nekik csak valakinek a meggyilkolása okoz örömet. Csak tudnám, kinek jut…
Ó, a francba, tényleg!
Mégis ki a franc büntethet meg engem, és azt a Cupido-kölyköt egyszerre?! Mert a Kék tündéren egyértelműen látszik, hogy ha rajta múlna, nem ilyen elvetemült büntetést adna nekem, sőt, mint mondotta volt, nem is adna. Akkor meg… akkor meg mi történt? A Kék tündér tudja jól, hogy számunkra, hiszen számára is, már csak egy Cupido-kölyökkel való érintkezés is felér ezer büntetéssel, hiszen mi a boldogságot akarjuk elhozni mindenkinek, míg azok az idióták csak a szerelemmel foglalkoznak, ami miatt már nem egy ember, nem egy lény örök boldogsága ment tönkre, az általuk okozott háborúkról nem is beszélve! Egy szóval, a Kék tündérre valaki ráparancsolhatott, hisz ilyen büntetés – feltétel, az… - neki biztos, hogy nem jutott volna eszébe. De ki?! Soha senkit nem láttam még, aki parancsolni tudott volna, még inkább, parancsolni merészelt volna neki, erre most… Fogalmam sincsen, mi lehet ez az egész helyzet. Sajnos nem is fogom megtudni egy jó ideig, ugyanis nem kérdezem meg.
Úgysem kapnék rá választ.
- Na, menj! És… vigyázz magadra! – teszi hozzá bizonytalanul, ami miatt bár aggódás tölt el, képtelen vagyok nem mosolyogni, hiszen sosem láttam még bizonytalannak, főleg nem aggódónak velem kapcsolatban. Baromira nincsen jó érzésem ezzel az egész dologgal kapcsolatban, de azért be kell vallani, hogy eléggé vicces, hogy pont ő, aki általában kiosztja a rám mért büntetést, és mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül tisztíttatja meg velem a Rózsák Kertjének növényeit, kezd el aggódni értem.
- Értettem! – vágom magam haptákba, és ahogyan az embereknél láttam, a jobb kezem homlokom elé téve szalutálok egyet. Hoppá-hoppá! Hogy én milyen szavakat tudok! Szalutálni… azt sem tudtam, hogy tudom én ezt a szót, nem hogy még eszembe is jut… Király vagyok!
Nem, igazából tündér, de ez már részletkérdés…
---*---*---*---
Hamarosan útnak is indulok, miután eltettem a legfontosabb dolgokat egy kis táskába, ami pontosan elfér a szárnyaim mellett. Kezemet díszítő szárny tetoválásom életre kelve letekeredik, és hatalmas szárnyak formájában megjelenik a hátam közepén. Imádom, hogy ilyen praktikus, ugyanis képtelen lennék minden nap szárnyakkal mászkálni, és folyton attól félni, mikor sérül meg csak attól, mert véletlenül nekimentem velük valaminek. Jobb ez így. Amúgy eléggé furcsa használni őket, mert bár szeretek repülni, itthon nem szabad, csak ha a jótündér éppen küldetésre megy. Mint jelenleg én is. Máskülönben általában vagy a Piros, vagy a Rózsaszín tündér, attól függően, hogy melyikük ér a szabályszegőhöz hamarabb megállítja a tündért, és a Kék elé cipeli. Rettentően szigorúak ezzel a dologgal kapcsolatban, amit igazán nem értek, hiszen a repülés a világ egyik legjobb dolga, így viszont elveszik a lehetőséget attól, hogy csak hobbyból repülgessen a tündér.
De mivel nekem most van engedélyem használni szárnyacskáimat, kihasználom az Ogre-hegyig tartó nem kis távot, és különféle figurákat hajtok végre, amíg a távolból egy másik repülő lényt nem veszek észre.
Na… látom, a Cupido-kölyök is érkezik. Hip-hip-hurrá!
|
