|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| gab287 | 2013. 05. 27. 21:57:25 | #25961 |
Karakter: Yahri
VÉGE!
|
| Laurent | 2013. 01. 28. 21:18:00 | #24979 |
 Karakter: Thanda
Megjegyzés: ~gabnak~ Királyomnak
Thanda
Ismerem már egy ideje annyira a férjuramat, hogy tudjam, ne nézzem az órarendjét, úgysem lesz órán, főleg ha én keresem. Tehát inkább a szolgálók és a személyzet csivitelését követem, habár nehéz dolgom van, hiszen ahogy megjelenek egy folyosón, mindenki elhallgat, lesüti szemét, és udvariasan hajolnak meg, mégsem tiszteletből. Mintha egy olyan vicc tárgya lennék, amit mindenki más ismer, csak én nem hallottam még. De úgy tűnik, ma sokkal nagyobb látványosság zajlik kint az udvaron, mert csak későn, vagy alig vesznek észre, ahogy elhaladok mellettük. Lopva én is kipillantok, ugyan mi lehet olyan látványos, de igazán csak egy mellékfolyosón merem megnézni, nehogy újabb szóbeszédeket szítsak.
Csak egy pillantást akartam vetni az egészre, hogy mi is lehet olyan érdekes, de végül a függöny mögött ragadtam több hosszú szívdobbanásnyi időre. A harcolók látványa sem riaszt, de nem is szokott így lekötni. Mert ez... Aranyló fürtök örvénylenek minden mozdulat alatt, izmok dagadnak meg egy félmeztelen testen... Eltépem magam a látványtól, hiszen megvan amit kerestem, és nem állhatok le fruska módjára leskelődni, mint akinek semmi dolga. Sietősen veszem az irányt az udvar felé, igyekezvén a semlegesség álarca mögé bújni.
- Felség! Megzavarhatnálak testgyakorlás közben egy percre?
- Hogyne, királyném!
Fordul azonnal felém, kicsit közelebb lépve, de így szemtől szembe úgy tűnik, mintha közelebb lenne. Arcán némi érdeklődés villan, és szerencsére nem úgy tűnik, mintha tényleg megzavartam volna valami nagyon fontosban. A régen hófehér bőr így a napfénynél sokkal barnábbnak tűnik, és érthető is, hiszen ha gyakran leveszi a felső öltözékét edzés közben, a nap könnyebben barnítja le. Mellkasa lágyan hullámzik, testén izzadtság gyöngyözik, haja csapzottan tapad arcához.
- Miben lehetek a szolgálatodra?
Valahogy nagyon meleg van ma, vagy csupán fülledt a levegő, hogy hirtelen nehezen kapok levegőt. A fűzőm ma én kötöttem kicsit szorosabbra mint szoktam, még ez is oka lehet annak, hogy egy pillanatig elfelejtek levegőt is venni. Ez az én férjem. Az a csöppnyi fiúcska, akihez hozzámentem. Belesajdul a szívem, hogy mennyire közel van és mégis mennyire nem az enyém. Hogy is tarthatnék rá igényt? De talán a leginkább a féltékenység vasfoga mar belém váratlanul. Azt hittem eddig, hogy egyedül én láthatom a férjuramat igazán meztelenül, de az ablakokban trónoló cselédeket elnézve, azt hiszem egyedül én nem tudatosítottam még, hogy mi is lett belőle...
- Lenne néhány irat, amelyet alá kellene írnod, Felség!
Hiába nézem az udvar túlfelét, szemem sarkából ígyis látom, mintha mereven az előttem állót bámulnám. Épp csak érzékelem a furcsa kis árny átsuhanását a királyom arcán, de aztán megszólal, és eltűnik. Vagy csak én nem látom tán. Lehet, megzavartam a bámulóinak műsorát?
- Hogyne! – bólint udvariasan – Mondanám, hogy nagyon szívesen aláírom most is, de – széttárja karjait, én meg a pirulással küzdök újra. – így, gondolom, nem illik ilyesmivel foglalkoznom, meg, talán tollat sem hoztál magaddal…
- De, hoztam tollat. - lépek közelebb, habár a közelség zavarbaejtő, érintésre sarkalló... - Aláírhatod most is… - nem akarom ezzel többet zavarni, mint szükséges.
- Ó! - könnyed mozdulattal tűri hátra tincseit, majd kissé megszárítkozva újra felém fordul. - Nos, akkor talán a legjobb, ha mindjárt túl is esünk ezen! - a fegyvereknek fenntartott asztalhoz lépve leterítem a papírokat, várva hogy aláírja őket. - Hogy telik a napod, királyném? - érkezik a továbbra is távolságtartó kérdés, és felmerül bennem, hogy talán mégiscsak megzavartam valamit...
- Köszönöm, Felség, kiválóan! - elhátrálok, ahogy odaadom neki a tollat, és igyekszem magam az álarcom mögött tartani, meg persze nem nézni leginkább sehová. - Mint látod, sikeres voltam néhány tárgyalás során. És neked, hogy telt a napod eddig, Uram?
- Köszönöm, jól! A gazdaságtan órán… khm… – miért van olyan érzésem, hogy megint egy csínyre készít fel? – kirobbanó sikerben volt részem! – tehát fel kell készülnöm egy újabb panaszáradatra a tanárok réséről is... – Most pedig, mint láthatod, fegyverrel tanulok harcolni, és testemet acélozom, hogy ha úgy alakul, akkor megálljam a helyem a harctéren! - azzal felém nyújtja az aláírt papírokat, pennástól. - Nos, meg is volnánk. - érthetetlen hangszínben szól hozzám, én pedig igyekszem nem látni semmit a szavak mögé, hiszen úgyis hasztalan próbálkoznék megérteni őt.
- Köszönöm, Felség! – hajlok meg a királyom felé. – Nos, akkor… – vajon ha azt mondanám, hogy további szép napot, azt hinné, nem akarom már ma látni? – további kellemes testedzést, Uram!
- Köszönöm, Thanda!
Szinte ridegen válaszol, és a megrezzenő arca láttán sietve fordulok meg és sietek a kőfalak rejtekébe. Odabent a hűvös falnak döntöm felhevült homlokomat, és egy pár pillanatnyi remegést is megengedek magamnak. Olyan közel volt, hogy akár meg is érinthetett volna. Persze, miért tenne ilyet? A kormányzással töltött utóbbi idő minden volt, csak pihentető nem, biztosan nem talál sem vonzónak, sem olyasvalakinek, akihez hozzá akar érni, hiszen akkor megtenné. Ő a király, a férjem, és legyen fiatal vagy tudatlan, én úgyszólván minden szempontból a tulajdona vagyok. Elszabadult tincseim újra a fülem mögé tűrve lököm el magam a faltól. Ha itt állok, akkor nem lesz semmi sem elintéződve. Be kell iktatnom a papírokat, lenyomni a tanácsnokok torkán az aláírt rendeleteket, felhozni egy olyan tervezett törvényt, ami hosszas háborúzást indít majd el köztem és az arisztokraták között, és ott van a holnapi audencia...
~*~
Elgyötörten ülök az íróasztalomnál, és igyekszek valami olyan levelet összehozni a hazaiaknak, amilyet elvárhatnak tőlem, holott magam sem tudom, mi az elvárható. Sosem számolok be nekik az itteni körülményekről, de mivel napjaimat csak az tölti ki, így semmi más nem marad, amit írhatnék. Ritka együtt hálásaim a királlyal eddig nem voltak gyümölcsözők, s még csak azt sem tudom, hogy ezt szerencsének nevezzem-e. Semmilyen magánéletem nincs, sem szórakozásom, sőt, még csak az időjárásról sem írhatok, mert oly ritkán jutok oda, hogy az esti csillagos égen kívül mást is megbámulhatnék...
- Felség... - kopogás riaszt az ajtó felől, én pedig ha tehetném sikoltva küldeném a pokolba az érkezőt.
- Igen? - érdeklődő, nyugodt hangnem, és ez az, amitől még magam is frászt kapok.
- A Király Őfelsége van itt, és találkozni óhajt önnel. - hallatszik a higgadt férfi hang a túloldalról
- A király?
Elképzelni sem tudom, hogy miért jött, hiszen olyan ritkán jön ide, akkor is valami hivatalos ügyben, amire nem jutott napközben idő. A bál lezajlott, a következő nagy esemény hónapok múlva lesz, és semmilyen hírt nem kaptam.
- A szalonba vezessék.
Szólok ki, majd átsietek a szalonba. A hálómban még senki sem járt a takarítást végző cselédeken kívül, nem is óhajtom ezt a hagyományt megszakítani. Ahogy belép a férjuram, fejet hajtva köszöntöm, amíg meg nem szólal.
- Öhm… – bizonytalan hangja engem is meghökkent, régen hallottam ennyire... félénknek a királyt velem szemben. – Kérlek, emeld fel a tekintetedet! Most nem, mint a király, hanem mint a… – egy szempillantásnyi csend, mégis visszafojtott lélegzettel várom a folytatást. – … a férjed jöttem hozzád…
Lassan egyenesedek ki, szemeimmel ezüstszín szemeit keresve, amikben némi tétovázást, vagy inkább megszeppentséget látok talán, de nagyobb az én döbbenetem, hiszen ilyen... kéréssel vagy formában még sosem jött hozzám, egészen a szobámig. Egy pillanatra megdobban a szívem, hogy talán a tegnap esti dolgokat... szeretné folytatni, vagy ráadást kérni, tudom is én, de ezt gyorsan el is veti, hiszen akkor nem így kezdte volna. Egyébként sem lát szívesen, hozzám sem szeret érni, nem is akar megismerni... Ha bármelyiket akarná, vagy vágyna ilyesmire, gondolom, jelezte volna. Nem?
- Igen, Yahrwen? – szedem össze magam, habár nevét furcsa kiejteni, ritkán szoktam megtenni. – Miben segíthetek?
- Nos, tulajdonképpen… – megint valami bajt okozott talán? – Nem is igazán… Nos… - talán valami komoly baj történhetett, hogy ennyire nehezen tudja csak elém tárni. Egy képzeletbeli női alak jelenik meg lelki szemeim előtt. - Thanda! Boldog lennék, ha holnap reggel megtisztelnél a társaságoddal, a reggelinél!
Egyenesen a szemeimbe néz, határozottan, kétség sem férhet ahhoz, hogy jól hallottam, amit mondott. Hosszú pillanatig csak próbálom megérteni, hogy mire fel ez a kérés, de semmilyen logikus magyarázatot nem találok rá. Talán valami fogadás vagy ilyesmi lehet. Hallottam róla, hogy ilyesmit is csinálnak a férfiak. Ettől a gondolattól megnyugodva, meg attól, hogy nem valami szörnyűséget bevallani jött, kiengedem a bent tartott levegőt halkan, és két kezem ujjait, ahogy a tárgyalásokon, összekulcsolom magam előtt, ezzel nyugtatva magam, hiszen válaszolni erre sokkal nehezebb, mint hinné az ember. Mit lehet egy ilyen kérésre válaszolni?
- Természetesen, Yahrwen, ott leszek.
Ajkai megrezzennek, mintha valamit mondani akartak volna, vagy csak grimaszt fojtottak volna el. Nekem pedig az az érzésem támad, hogy nem ez volt az a válasz, amit elvártak tőlem. Talán nem is kellett volna elfogadni... de ha annyira csábító végre valami társaság, egy kis változatosság. Erre vágytam, nem? Nos, legalább a hangom nem hagyott cserben és olyan magabiztosan válaszoltam, mintha minden nap ilyesmiket kapnék.
- Nos akkor...
- Rendben, akkor...
Egyszerre szólalunk meg, és kissé zavartan nézünk félre amíg összeszedjük magunkat. Sosem jött még a... férjem ilyen kéréssel hozzám. Egy reggeli. Jelentéktelennek tűnik, mégis annyi kérdést vet fel!
- Akkor reggelinél találkozunk, Thanda.
Lassan pillantok a rám figyelő szürke szempárba. Hangja annyira halk, és olyan... Fura. Nem csalódottság, inkább... Nem tudom. Egy pillanat után döbbenek rá, hogy épp búcsúzik, én pedig csak állok itt kukán, és megkövülten, mint egy szobor, ráadásul érdektelenül...
- I-Igen, reggeli. - vágom rá, kissé elsietve a választ. - Öhm... Kellemes álmokat, Fels... - megköszörülöm a torkom, és az ujjaimra pillantok némi bátorságot remélve onnan. - Yahrwen.
- Szép álmokat, Thanda.
Talán a levegőben lógó furcsa félmondatok azok, amik miatt ilyen furcsa ez a búcsúzás. Ahogy az ajtó becsukódik a karcsú, magas alak mögött, lábaim összerogynak alattam, és szerencsémre a kanapén landolok. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és magam elé képzelem a bátyámat, aki annak idején mesét mondott nekem elalvás előtt, és puszival kívánt szép álmokat. Két kezem fázósan emelem magam köré. Miért van olyan érzésem, hogy holnap nem kellene fel sem kelnem?
~*~
Tudom, hogy Yahrwen nem olyan korán kelő típus, mint én, és hogy reggelizni is rendszerint később szokott, ezért is kerülhetjük el egymást. Mégis alig pár órás alvás után, pirkadat előtt úgy ébredtem fel, mintha valami szellem fújta volna le rólam eltűnése előtt az álomport. A forgolódást lehetetlen luxusnak tartom már hosszú évek óta, így egyszerű lemondással keltem fel, hogy a következő bő egy órát azzal töltsem, hogy egyik ruhából kibújva a másikba lépjek.
Nem tudom, mire számítsak. Valami formális reggelizés, mert a bálon valaki mondott neki valamit, és most az ilyen hivatalos reggelik kapcsán akar érintkezni velem, hogy a nap folyamán elkerülhessen? Az elmúlt években végig úgy tűnt, hogy inkább kerülni látszik, sőt minnél távolabb akart lenni tőlem. Vagy az is lehet, hogy ez tényleg csak valami fogadás, vagy egy gonosz tréfa, és nem is kellene semmi különlegeset felvennem. De ha ő megjelenik a királyhoz méltó öltözékben, én meg egy egyszerűbb, mindennapi ruhában... És ott a hajam. Ha feltűzöm, ahogy az asszonyok szokták, még a végén félrérti, és valami csábítási szándékot fog látni bele. Ha meg leengedem, akkor zárkózottnak fog hinni, aki nem szivesen megy el. De vajon el akarok-e menni erre a reggelire?
Végül hosszas készülődés után sikerült szalonképes állapotba kerülnöm, mégha ez nem is volt rólam elmondható az elején, amikor kapkodva rohangáltam, akár egy megmérgezett patkány. A ruha végül elfogadható ünnepélyesnek és egyszerűnek is egy királynéhoz képest, a hajam pedig feltűztem ugyan, de lelógó tincseket hagytam a frufrumon kívül, afféle menedékként. A fűzőt ma kissé tágabbra hagytam, hiszen felettébb kínos lenne, ha valami félreértett kérdés révén elájulnék. A könnyed gyógyfüves parfümöt hintek nyakamra, majd szaporán dobogó szívvel indulok az étkező felé.
Nem akartam elsőnek ideérni, így talán nem is baj, hogy ennyit készülődtem, legalább a közemberek problémáiba is beleláttam egy kicsit, és jólesett végtére is megszabadulni az ország gondjaitól erre a röpke időre. Belépve az étkezőbe a szemközt nyíló ajtót pillantom meg. Úgy tűnik egyszerre érkeztünk meg. Egy hosszú pillanatra zavarbaejtően kínos csönd ül a teremre, míg én észbekapva főhajtással köszöntöm.
- Jó reggelt, Felség.
- Jó reggelt, Thanda. Kérlek, az étkezések alatt hagyjuk a címeket.
Némi értetlenséggel egyenesedek fel, hiszen azt hittem, lényegében itt is, étkezéskor is királyomként kell szólítanom. Inkább csak biccentek, ennyi izgalom túl soknak bizonyult nekem éhgyomorra, és a nap még el sem kezdődött. Szótlanul lépünk az asztalhoz, és ülünk le, amiért végtelenül hálás vagyok, mert van hová fordítanom figyelmemet. Mérhetetlen érdeklődést tanúsítok a tányérom tartalma iránt, ami igaz nem sok, hiszen újabban étvágyam egyre csökken, de finomnak sem mondható, holott az ország legjobb szakácsa áll készenlétben minden óhajomra. Mégis a gyümölcslének is mintha más íze lenne, mint az otthoninak, pedig az alma mindenütt ugyan olyan ízű kell legyen, nem?
- Jól aludtál, Thanda?
Udvarias kérdés, így ugyan ilyen mosollyal és hangsúlyban válaszolok rá.
- Igen, Yahrwen, köszönöm kérdésed. - mennyi iróniát el lehet rejteni egy hangyányi mosollyal! - És te?
- Én is.
Apró falatokkal látok neki, lassan rágva, hogy ne tűnjön fel szűk reggelim a kelleténél jobban, vagy hogy véletlenül se fejezzem be a férjem előtt. De hát egy fejlődő szervezet, legalábbis a lelkes tányér csilingelésből és a pohár csengéséből ítélve sokkal többet igényel, mint az enyém. Így hát nem tudván, mi a következő lépés, inkább csak eltolom a tányért. Udvariatlanságnak tartom itthagyni az asztalt, csak mert én befejeztem, így egy pillanatig a kifejezéstelen arcom mögött idegesen próbálom kitalálni, mi lehet uram fejében.
-Szép időnk van. - szólal meg újra a kellemes hang túloldalról, én pedig önkénytelenül is az ablak felé pillantok, hiszen ma még ki sem néztem, milyen az égbolt.
-Csakugyan. - válaszolok hosszú csönd után, ami kínosan elnyúlt, akár egy rétes tészta, majd újabb hallgatás után hozzáteszem. - Remélem, egész nap kitart.
Aztán több mondandóm nem lévén a terítő alatt a ruhám csipkéit kínzom halálra. A csönd a teremben szinte fülsüketítő, szolgálók sincsenek bent, és talán jobb is, mert ezt az esetlenséget látva senki sem hinné el, hogy egy hétnél több ideje vagyunk házasok. Igyekszem semmilyen arcot nem vágni, míg körbenézek a teremben, megszámolom a sarkait, a gyertyatartókat veszem szemügyre, a függönyök állapotát, az étkészlet minden darabját, de elfogy a látnivaló, és a szemközt ülő tányérján még mindig van valami. Vagy lassan fogy. Ez nem csupán kínos, vagy esetlen, hanem mintha két idegen lenne összezárva, akiknek semmi közük egymáshoz. Gyűlölöm ezt az érzést, főleg ha nincs mit tennem, hogy eltereljem róla gondolataim.
-Megengeded, hogy pár papírt átnézzek, amíg befejezed?
Fordulok a királyom felé, kapva egy mentőötlet után, hiszen ha ennyi a teendő, ezen elvesztegetett percek oly kínkeservesnek tűnnek. Mivel a kérdezett épp teájából, vagy kávéjából kortyolt, csak bólintással válaszol, én pedig a kis csengőmet megrázva hívatom a cselédem, aki úgy tűnik előre gondolkozott, mert már a papírokkal együtt jelenik meg, habár arcán helytelenítés van.
- Felség. - hajol meg kettőnk felé, majd leteszi elém a papírokat, hogy az étkészletet összeszedje. - Óhajt még valamit?
- A tanács egy óra múlva üljön össze, és a kancellárt is szeretném látni rajta. A kapitánnyal is beszélnék a portyázások kapcsán, valamint azt a vidékről jött hadnagyot is fogadom az audencia előtt. Ennyi lenne.
- Igenis, Felség.
Főhajtással távozik, én pedig a papírok felé fordulok. Szemtelen kérvények, adózási törvények, kinevezések kérelmei... Ajkaim haloványan összepréselem, hiszen egyik felháborítóbb, mint a másik. A papírkötegeket rutinosan rendezem az általam létrehozott rendszer alapján sorrendbe, hogy a tanács alatt a keresgélésük se okozzon problémát. Aztán átolvasni készülök azon törvényeket, melyekre hivatkozni szeretnék a hűbéri törvény megváltoztatása kapcsán. Időszerű, már sehol sem ápolnak ilyen régi hagyományokat, mint Perrahbyában. Szék csikordulása szakít ki a gondolataim közül, és mire felpillantok, a király már felállt, úgy tűnik befejezte a reggelijét. Felocsúdva állok fel én is sietve, meghajtva a fejemet.
- Bocsáss meg, kissé elkalandoztak a gondolataim. Remélem, ízlett a reggelid. - hangom sikerül nyugodtan láttatni.
- Semmi baj. Finom volt, köszönöm. - némi szünet áll be a szakaszos társalgásba, mindkettőnk talán a mihamarabbi távozás kivitelezésén gondolkozunk. - Akkor...
- Kellemes napot, Yahrwen.
Udvarias mosollyal egyenesedek fel, megmentve magam vagy talán magunkat egy újabb hebegéssel teli perctől. Igyekszek semleges arccal pillantani az engem oly bőszen figyelő ezüst íriszekbe.
- Neked is, Thanda.
Azzal megfordulva ruganyos léptekkel tűnik el a szálkás termet a nagy kétszárnyú ajtó mögött, én pedig hangtalan felsóhajtok. Apróra szűkült gyomrom úgy enged fel, mintha a foglyul ejtő vaspántokat eltépték volna. Egy hosszú légvételnyi időre megengedem magamnak, hogy zúgó fejem, és szaporán dobogó szívem lecsillapítására áldozzam értékes időmet, majd sóhajtva karolom fel papírjaim, és a könyvtár felé indulok.
Ugyan a célom nem érem el, mert Frachner Úr kap el a folyosón, hogy hosszas panaszáradatot zúdítson rám tanítványa, és nem mellesleg a férjem személyéről, jelleméről és viselkedéséről. Igyekszek megértő arcot vágni, de belül sikolthatnékom van ettől az ismétlődő strófától. Mire sikerül elhallgattatnom pár ügyes kifogással, már a tanácskozásról is késésben vagyok, így semmi esélyem utánanézni már semminek a könyvtárban. Mégis úgy sétálok be, mintha tengernyi időm volna. Én vagyok a királyné, az egyetlen, aki jelen pillanatban foglalkozik az állam ügyeivel, engedtessék már meg nekem is egy pár percnyi késés, ha vannak, akik el sem képesek néha jönni.
És amint leülök a kényelmesnek tűnő, de valójában kínokkal teli székbe, elkezdődik a porhintés. És minnél több hazugságot mosolyognak arcomba, vagy bájolognak a fülembe, annál keményebbnek, szúrósabbnak, és kisebbnek tűnik a székem. Bár jelen pillanatban épp túl nagynak érzem. Mintha nem lennék megfelelő erre a posztra. Vagy csak mások akarják ezt elhitetni velem? Nos, akárhogy is, kicsinek és törékenynek érzem magam, mint egy túldíszített karácsonyfa dísz, ami semmire sem jó, csak arra, hogy csillogjon.
De az, hogy így is bánnak velem, kicsit már más tészta. Míg a legtöbb ilyen összejövetelkor, amikor új változtatást javaslok, ideges vagyok és bizonytalan, most inkább dühös, és felháborodott. Vagy csak hozzászoktam már ezekhez a nyájas érvelésekhez, amiknek semmilyen alja nincs, csak teteje, vagy ezúttal tényleg túl sok lett nekem ez a képmutatás.
- Uraim! - állok fel, a pár perccel ezelőtt kezembe édesgetett kérelmeket az asztalra fektetve. - Nem fogok semmilyen előléptetést vagy kinevezést elfogadni csak azért, mert illatos pergamenre írta az írnokuk! Komoly ok nélkül nem fogom az adókat sem megemelni, és nem vagyok hajlandó földeket sem ajándékozni akárki fiának! - tárgyilagos komolysággal nézek egyenként mindenki szemébe, tényleg nem akarom ezt még egyszer a szájukba rágni. - Uraim. Az emberek éheznek, állítólagos szövetséges országok portyáznak a határok mentén, csúfolódva rajtunk, járvány ütötte fel fejét az északi régiókban, és önök a csillogással vannak elfoglalva! Felháborító. - arcomra engedek kiülni némi bosszúságot, egy töredékét a bennem tomboló érzelmeknek. - Amíg nem hajlandóak az ország ügyeivel foglalkozni, addig sem én, sem a Király nem fog semmilyen új kérvénnyel foglalkozni. És ha most megbocsájtanak!
Méltóságteljesen lépek ki a teremből, s az ajtó csukódása után mintha banyák és élőholtak riogatnának úgy viharzok elfelé, holott remegésem nem a félelemnek tudható be, hanem a dühnek. Vakon sietek végig a folyosókon, hiszen dolgom ha lenne sem tudna lekötni, vagy megállítani. Elegem van. Nem bírom ezt napi szinten csinálni, egyszerűen túlnő rajtam a feladat. Ezernyi elvárásnak kell megfelelnem, és az udvar már azt pusmogja, hogy biztos nem vagyok termékeny se, ha már ennyire az államügyekkel foglalkozom, és az évek során egyszer sem fogantam meg. Szívtelennek hívnak, meg jégszobornak.
A reggel még csodaszép hajkölteményből bomlanak a tincsek, míg szemeim elködösülnek, és könnyek égetik őket. Hát senki sincs, aki legalább egy kicsi toleranciát mutatna, vagy legalább egy őszinte mosolyt, netán egy váll, melyen alaposan kisírhatom magam?
- Thanda?
Hátam mögül egy ismerős hang érkezik, mely azonnal megállásra késztet. Rémült, űzött nyúlként keresek menedéket vagy menekülési útvonalat, de hasztalan. Ajkam elé emelem kezem, megköszörülve a torkomat, és közben lopva a könnyeket kitörölve szememből, majd egy mély levegőt véve végigszántok hajamon, és udvarias mosollyal, ám távolságtartó arccal fordulok meg.
- Igen, Felség? - alig fordulok meg, azonnal meghajlok, húzva az időt.
- Valami baj van?
-Nem, Felség. - rázom a fejem, ügyetlenül bújva ében hajfürtjeim mögé az engem figyelő viharszürke szemek elől. - Csupán elfeledkeztem egy fontos teendőről. Ha most megbocsájt...
A hirtelen jött mentség felvillanyoz, és egy igen gyatra mosollyal búcsúzva sarkon fordulok, majd úgy sietek el, amennyire csak méltóságom megengedi, aztán a kanyar után a puha szőnyegen újra nekilódulok. Végül egy toronyfélében kötök ki. A legfelső lépcső tetején kuporogva, ziláltan, de – van isten – könnyek nélkül. Csupán a nagy gombócot kell torkomból eltüntetni, vagy megvárni míg eltűnik, és serényen nyelni befelé könnyeimet. Lassan sétálok végül a torony ablakához, megfáradtan könyökölve a párkányra, és nézve a messzi horizont alját, ahonnan valamik már biztosan az én hazámhoz tartoznak. Otthon. Hiszen nekem már nincs olyanom. Királynőként fogadtak, de rabszolgaként kezelnek. Senki sem kíváncsi rám, csak a felséges nőre, ki oly ügyesen táncol a hivatalos órák alatt mindössze egy vékony késélen. Ezek úgy marnak széjjel, mint az idő az eltemetett tetemek húsát. Szánalmasnak érzem magam. És szánnivalóan senkinek.
~*~
Maszkom felhúzva, jóval higgadtabban sétálok végül egy szalonba, ahol a testőrök társaságában fogadok valami vidékről jött katonát, aki a seregembe akar csatlakozni, és a hivatalos dolgokat is el kell valakinek intéznie. Aztán a trónterembe sétálok. Az emberek megszokták, hogy többnyire én ülök csak bent a katonák szoborszerű jelenlétében, akár egy híres festő csendéletében, és elkezdtek afféle szent anyaként emlegetni, kinek ha saját gyermeke nem is lesz, az ország szülőanyjának tekinti a felvirágzás miatt. Pedig csak ülök a trónon, hallgatom a csirkelopások történeteit, telektulajdonról szóló viták, elcserélt gyerekek históriáját, vagy a szegény ember mindennapjait jelentő panaszokat, és ritkán teszek csodatételt, vagy lépem át hatásköröm. Talán csak meg akarnak nézni, hogy ki lehet az a boszorkány, ki a várban él, és sosem lehet látni a szabad ég alatt.
Én ülök, bólogatok, kérdéseket teszek fel, az írnok meg vaskos listát körmöl nekem az elhangzottakból. Az ebédet kihagyom, étvágyam úgysem lenne, ha leülnék az asztalhoz, minden próbálkozás hasztalan lenne. Mire a hosszú sor a várkapuk előtt elfogyatkozik, a nap már erősen lenyugvóban van, én pedig úgy állok fel a trónusból, mintha csak most ültem volna le, és könnyed léptekkel sietek ki a teremből, hogy aztán a kihalt folyosón egy újabb percnyi pihenő után szemernyi boldogságot csempésszek az álarcomra, és úgy sétáljak az étkező felé. Szokás szerint teljesen üres, csak egy gyümölcstál vár rám az ülőhelyemnél. Zúgó fejjel csipegetek a tálból, majd megunván az evést, vagy csak jóllakván talán, lassan felállok, és körbenézek.
Vajon a királyok hogy csinálták, hogy sosem őrültek meg ezektől a napoktól? Vagy tényleg igaz lenne, hogy a nők nem valók a politikára? Elgondolkozva sétálok át a könyvtárba, észre sem véve, ha cselédek szólnak, vagy a katonák hajtanak fejet. Halk sóhajjal dőlök hátra az általam gyakran koptatott fotelban, és a kandallóban lobogó lángokra függesztem figyelmem. Úgy látszik, ma semmit sem intéztem végül el. Szétcsúszott a napom, akárha vizet akartam volna markomba fogni. A karfára könyökölve temetem arcomat tenyerembe, lehunyom a szememet, és igazán megpróbálok semmire sem gondolni. Megszűnni sajnálatos módon ettől nem lehet, de én azért tehetek úgy, mintha minden más megszűnt volna.
|
| gab287 | 2012. 12. 16. 16:44:40 | #24496 |
Karakter: Yahri
Ez a bál is éppoly unalmas, mint az összes többi, hivatalos, állami mulatság.
Az újévet nyitó bál hagyomány, itt, a királyi udvarban, amit, természetesen, a királyi párnak is illik megtisztelni a jelenlétével. Hát, megtiszteltük. De akkor talán, most már mehetnék is, nem? Miért kell a sok vénséggel jópofiznom? Csak, mert én vagyok a király?!
Ez olyan igazságtalan, már egy csomószor bebizonyosodott, hogy hiába vagyok én a király, még sem tehetek azt, amit akarok! Mert ezt nem illik, mert ezt nem így szoktuk, mert a törvények ezt nem engedik, a kifogások sora végtelen. Mire jó, ha az ember király, és szorosabban fonódnak köré az értelmetlen szabályok, és szokások fojtogató indái, mint egy egyszerű parasztra?!
A bál egyetlen, valamire való hivatalos eseménye a tánc, amikor a királyi pár megnyitja a bált, az első tánccal. Igen, a királyi pár. Feleségem van. Tizenhét évesen. Ez is egy olyan dolog, amit nem én választottam, pokoli teherrel nehezedik a vállamra, és nem is bírok vele. Nem, nem a tánccal. Az az egyetlen, ami jó benne. Azt élvezem. Amikor a feleségemmel könnyedén lejtünk a parketten, a sok, boldogan vizslató szempár kereszttüzében, amikor nem mutathatja ki, hogy mennyire szomorú mellettem, mennyire megvet, és gyűlöl. Pedig én megpróbáltam, igazán megpróbáltam, de hogy járhattam volna sikerrel?! 14 éves fiú voltam még, ő pedig 23 éves felnőtt nő! Mit nyújthat egy 14 éves fiú egy nőnek, még ha egy hatalmas birodalom trónörököse is?! Pedig a többi, velem egykorú herceg, és nemes ifjú mennyire irigyelt az esküvő után! Ők csak azt látták, hogy Thanda, Byrhia, a szomszédos ország leggyönyörűbb lánya lett a feleségem, aki után minden férfi epekedve fordul meg, és szájtátva bámulják, ha megjelenik. Én pedig rémülten, minden porcikámban reszketve vonultam vele a hálótermembe a menyegző után. Elképzelni nem merem, hogy mit gondolhatott rólam az ott történtek után Thanda, de talán jobb is…
Elhessegetem a keserű gondolatokat, nem tudok megbirkózni velük. Inkább megpróbálom jól érezni magam a többi, fiatal herceg, és márki társaságában, akikkel jókedvűen bolondozhatunk, és foglalkozhatunk azzal, ami szórakoztat bennünket! Szépen, lassan, észrevétlenül kiszivárgunk a bálteremből, és önfeledten rohanunk végig a néptelen folyosókon, hogy alkalmasan megválasztott csínyekkel törjünk borsot a személyzet orra alá…
* * *
Nem tudom, hogy mennyi ideig vagyunk távol a báltól, de végül visszatérünk.
Thanda a számunkra fenntartott emelvényen elhelyezett trónon ücsörög, arckifejezése kifürkészhetetlen. Nem pillant rám. Sosem teszi. Mintha nem is léteznék számára, csak akkor, ha kötelező. Mélységesen megvet, és gyűlöl engem, de nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki? Igen, tudom, gyerek voltam, vagyok, és nem tudok olyan férje lenni, mint amilyet kívánna. De ezért ne engem gyűlöljön, nem én akartam feleségül venni, apáink őrült ötlete volt…
Leülök mellé, a valamivel nagyobb, és díszesebb trónra, s halkan szusszantva dőlök hátra. Kezd fárasztani ez az este már. Thanda ellentmondást nem tűrően ugrasztja udvarhölgyeit, hogy szolgáljanak engem ki, de ezt is csak azért teszi, mert ezt kell tennie. Tudom. Nem azért, mert egy kicsit is szívén viseli a gondomat, vagy, mert a legkevésbé is törődne velem. Pedig, amikor ide költözött a palotába, az esküvő után, olyan kedves volt hozzám! Gyönyörű volt, vidám, és cserfes, és, persze, sosem volt szerelmes belém, de valahogy mégis törődött velem. És én, a magam gyermeki módján belé is szerettem. Ez persze, sosem volt elég számára, és a házasságunk sosem volt olyan, mint amilyennek elképzeltem, és egyre hidegebbé, és ridegebbé vált.
Főleg, az után, hogy édesapám váratlanul meghalt.
Akkor én már betöltöttem a tizenhatot, s mint ilyen, teljes jogú uralkodója voltam Perrahbya-nak. Ott álltam, 16 évesen, egy elhidegült – valójában sosem összemelegedett – feleséggel, és egy hatalmas ország gondjaival a nyakamban. Megrémültem, és ez azóta sem nagyon változott. Hogy tudnék én ezzel megbirkózni? Ki lenne erre képes, ilyen fiatalon? Apám. Ő képes lenne rá, de én nem ő vagyok. Sajnos…
Szokatlanul hosszúra nyúlik a bál, sokkal inkább hajnal van már, semmint éjszaka, mikor széledni kezd a díszes társaság. Kis késéssel döbbenek csak rá, hogy nekünk illenék elbúcsúzni a vendégektől, így felpattanok, és Thanda-t levezetve a lépcsőn, a bálteremből kivezető hatalmas, kétszárnyú ajtó elé lejtünk. Kézfogások, és bájolgások hosszú sora következik, talán még fárasztóbb, mint maga a bál. Nem szeretem a képmutatást. Miért nem lehet megmondani, a szemünkbe, hogy borzalmas volt? Miért kell végig hallgatnom a felszínes, dicsérő szavakat, mikor tudom, hogy hazudnak? És akkor csodálkoznak, hogy nem akarok politikával foglalkozni, meg államügyekkel? Amikor még a kérdések sem igazak?!?!
Némán lépdelünk a folyosókon, lépcsőkön, míg eljutunk a hálótermembe.
Olyan, mint egy gyászmenet. Pedig, én kívánom a feleségemet, és szeretném, ha gyönyörrel ajándékozhatnám meg őt. Eleinte küzdöttem. Tényleg. Próbáltam felnőni a feladathoz, ám, kevésnek bizonyultam hozzá. Aztán egyre ritkábbak lettek az alkalmak, s nekem egyre kevesebb lehetőségem volt tanulni, és bizonyítani. Mostanra már oly ritkává váltak az aktusok közöttünk, mint az évköszöntő bál. Én mindig epekedve várom a pillanatot, amikor megérinthetem a gyönyörű nőt, ám igyekszem nem túl sokáig elhúzni, mert tudom, hogy ő mennyire gyűlöli, amikor megérintem. Engem pedig ez szomorúsággal tölt el…
Amikor becsukódik mögöttünk az ajtó, Thanda tőlem kissé elfordulva, kötelességtudóan készülődik. Kibontja gyönyörű, hosszú, szénfekete haját, majd előre húzza, hogy hozzáférjen ruhájának gombjaihoz. Csak néhányat gombol ki ő, a felsők közül, ahogy szokta, a többit rám hagyja. Hozzá lépek, s kigombolom a maradék gombokat, majd lágyan letolom róla a ruhát, s előbukkan alóla a feleségem gyönyörű teste. Bőre világos, hibátlan, szinte fénylően sima, alakja karcsú, mint a nádszál, a kellően telt gömbölyűséggel, ahol kell. Csupán a látványával képes vágyat kelteni a férfiakban, oly izgalmas a teste.
Aztán felém fordul, s finom mozdulatokkal megszabadít ingemtől, majd nadrágomtól is. Elpirul, mikor felpillant a testemről, s ezt nem nagyon tudom mire vélni. Mit láthat egy tizenhét éves fiún, ami egy hozzá hasonló, gyönyörű nőt zavarba hoz?! Sosem fogom megtudni, hisz’ nemhogy erről nem, de jóformán semmiről sem beszélgetünk, szinte soha…
Csak pillanatokig fonódik össze a tekintetünk, de ez is elég ahhoz, hogy tudatosítsa bennem, nem szeretné, ha sokáig tartana, nem képes sokáig a közelemben lenni. Sőt! Mintha még egy kissé meg is rettenne tőlem, amivel nem csakhogy meglep, de szomorúsággal tölt el. Mivel szolgáltam erre rá? Mivel adtam okot arra, hogy féljen tőlem? Ezt sem fogom megtudni, soha… Pedig úgy vágyom egy csókjára! Mindent megadnék érte, hogy ismét az ajkaimon érezhessem az ajkait, de érzem, tudom, hogy nem kényszeríthetem erre, már az is nagy kegy tőle, hogy egyáltalán megérinthetem a testét, és még, ha oly ritkán is, de örömömet lelhetem benne. De, persze, mennyivel gyönyör telibb lenne, ha én is örömet okozhatnék ezzel neki, de erre esélyem sincs ebben az életben.
Thanda fázósan húzza össze magát kicsit, majd elfordulva tőlem az ágyhoz lép. Leül a szélére, majd leveszi ékszereit, aztán még az alsó ruhát is, s teljesen meztelenül várakozik az ágy szélén. Feje enyhén felém fordul, de csak szeme sarkából figyel engem, hogy mikor szánom végül rá magam.
Mikor kiderült, hogy feleségül fogom venni Thanda-t, gyermeki agyammal próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz majd a nászéjszaka, és milyenek lesznek a szeretkezéseink. Hát, nagyobbat nem is tudtam volna tévedni. Már a nászéjszaka sem olyan volt, mint szerettem volna, a többi meg… Nos, maradjunk annyiban, hogy lenne még tere a fejlődésnek, csak, éppen, alkalom nem nagyon kínálkozik rá, sőt egyre ritkábban. Amiért nem hibáztatom, csak, hát… Mikor, és hogyan fogom megtanulni, hogy tegyem boldoggá a feleségemet, ha még lehetőséget sem kapok rá? Más nők karjaiban pedig nem akarok örömet lelni, nem akarok tanulni… Én ezt vagy Thanda-tól vagy senkitől sem tanulom meg. A dolgok állása szerint inkább ez utóbbi várható…
Csak az ágyam halk nyekkenései hallatszanak, ahogy a közepére mászunk, szinte hallom a saját, egyre hevesebb szívverésemet, akkora a csend. Thanda úgy fekszik hanyatt, mintha a kivégzésére várna, fejét oldalra fordítja, hogy ne kelljen rám néznie. Olyannyira gyűlöl, és undorodik tőlem, hogy rám sem képes nézni. Nem elég, hogy elfordítja az arcát, de még le is hunyja a szemét, hogy még véletlenül se láthasson meg, ahogy felé mászok az ágyon.
Mire fölé érek, férfiasságom már kőkeményen, tettre készen meredezik. Ezzel sosem volt gond, mindig, ma is, szinte egy pillanat alatt képes felizgatni a közelségével, oly szépnek, és kívánatosnak látom. S ezt a hatást még az a tény sem tudja lerombolni, hogy ő viszont viszolyog tőlem. Nem tudok olyan lágyan hozzáérni, hogy ne rezzenjen össze, szinte hallom a szűkölését, ahogy próbálja elviselni az érintésem. Kizárom az elmémből a képet, ahogy görcsösen markolja maga mellett a lepedőt, s próbálom kiélvezni a ritka pillanatot, hogy végigsimíthatok selymesen sima bőrén. Ám tudom, hogy nem kínozhatom ezzel sokáig, így csupán pár lopott érintés, majd lágyan szétnyitom a combjait.
Amikor óvatosan belé hatolok, halkan felnyikkan. Thanda fantasztikus szerető lehet, hisz’ még ilyen állapotban sem csont száraz, rendkívül izgató a gondolat, hogy milyen lehet, ha tényleg kívánja az embert, és tényleg vágyik a szerelmeskedésre. De nekem ebben sosem volt részem, engem sosem vágyott, legfeljebb kevésbé viszolygott tőlem, legalábbis eleinte.
Lassú mozgással keresem a kielégülést, de tudom, hogy nem húzhatom soká, igaz, nem is nagyon tudnám. Tizennégy évesen, amikor Thanda elvette a szüzességemet, csupán néhány perc elég volt hozzá, hogy elélvezzek. Hiába állította, hogy egy ilyen fiatal, szűz fiú esetében ez kimondottan jó teljesítménynek számít, nem hittem neki, és nagyon megalázónak éreztem, hogy nem tudtam őt kielégíteni. Azonban, mivel nemigen nyílt alkalmam gyakorolni, így ma sem sokkal nyújtok jobb teljesítményt, ezért a megvetés, és lenézés az irányomba nemhogy csökkent volna, de növekedett a részéről. Az, hogy nagy ritkán hozzá érhetek, és gyönyörömet lelhetem a testében, hatalmas kegy a részéről.
Igyekszem gyors lenni, hogy ne okozzak neki több szenvedést, mint amennyit feltétlen muszáj, s testem hamarosan görcsösen összerándul, ahogy elélvezek, s bőséges magomat feleségem forró testébe lövellem. Aztán szótlanul visszavonulok, s az ágy egyik felébe hanyatlok, és egy sóhajjal magamra húzom a takarót. Tudom, hogy mi fog történni. Szótlanul feláll, s távozik a saját szárnyába.
Amikor halkan kattan az ajtó nyelve, ismét, immár hangosabban felsóhajtok.
Régebben még sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon mit tehetnék, hogy javuljon a viszony közöttünk, de, persze, kölyök fejjel képtelen voltam bármit is kitalálni. Aztán beletörődtem. Beletörődtem, hogy a feleségem undorodik tőlem, és gyűlöl. Próbáltam elterelni a gondolataimat, sokat edzettem, harcolni tanultam, tíz féle fegyverrel bánok kiválóan, százféle módon vagyok képes ölni, jeleskedem a vadászatokon, és persze, imádom a csatákat újra játszani az ólomkatona sereggel. Igyekeztem nem gondolni erre az egészre, s ez bevált.
Eddig, legalábbis.
Az utóbbi hetekben, hónapokban azonban, egyre gyakrabban nem tudom elnyomni a baljós érzéseket, és gondolatokat. Fájdalommal tölt el, hogy gyönyörű, és valaha vidám feleségem oly borongós hangulatú lett, s hogy olyan mélységes szomorúság honol gyönyörű tekintetében. De mit tehetnék? Hogy tudnám őt boldoggá tenni? Férfi kell ahhoz, nem egy kamasz fiú!!! Persze, a válasz egyértelmű, hogy akkor férfivá kell lennem…
De hogyan válhatnék igazi férfivá tizenhét évesen!?
* * *
Másnap reggel kipihenten, bár kissé morózus hangulatban ébredek.
Az éjszakai aggodalmaim nem szálltak el az álommal, ott tanyáznak a lelkemben, és megmérgezik a gondolataimat. Erővel kell, őket elhessegetnem, ez viszont rányomja a bélyegét a hangulatomra.
A reggelimet, mint mindig, egyedül költöm el. Nem is emlékszem rá, hogy volt-e ez másképp, leszámítva az esküvőnk utáni pár hetet. Pedig oly boldogító lenne reggelente Thanda vidámságtól csillogó szemeibe pillantva kezdeni a napot! A közös reggelink alkalmával erőt meríteni az új naphoz! A feleségem szerelmes csókjára ébredni reggel! De ezek csak egy bolondos kamasz fiú gyerekes álmai, az élet bebizonyította, hogy a valóság sosem ilyen rózsaszín…
A reggeli után tanulnom kell.
Ezt sem szeretem. Igaz, azért ez nem egészen igaz. A matematika, a fizika, a kémia mind-mind olyan tudományok, amelyekkel szívesen foglalkozok. Még a történelem, és az irodalom is leköti a figyelmemet, ha nem is minden vers nyeri el a tetszésemet, vagy minden korszak. De a politika nem érdekel, sőt, viszolygok tőle! Én csak úgy hívom, a hazugság tudománya! Még az sem igaz, amit egy politikus kérdez! A képmutatás, a félrevezetés, és a gerinctelenség, ezek a legfőbb elemei. Mindegyike szöges ellentéte a természetemnek, s nem is vágyom rá, hogy megtanuljam ezeket.
Csodálom Thanda-t, hogy ő milyen könnyedén képes ebben a világban lavírozni.
Az ő természetéhez sem áll közel, mégis képes felvenni egy álarcot, amellyel elhiteti a környezetével, hogy mennyire magáévá tette annak a világnak a szabályait. Pedig, én látom, hogy mennyire nem, és milyen harcokat folytat a politikusokkal a tárgyalóteremben. A saját eszközeikkel győzi le őket, és viszi keresztül az akaratát, Perrahbya lakosainak, és a birodalom érdekében. Mit nem adnék, ha képes lennék ezt a képességét elsajátítani, de azt hiszem, hogy ezzel születni kell, nem tanulható.
A délelőttömet gazdaságtannal töltöm.
Ez egy olyan tantárgy, ami néha érdekes, de legtöbbször unalmas. Ma sincs ez másképp, de nem tehetek semmit, muszáj tanulmányoznom, különben tudatlan maradok. Érzem, hogy nem odázhatom el sokáig, nem hagyhatom az államügyeket Thanda-ra a végtelenségig, egyszer át kell vennem tőle, hisz’ már egyre kevésbé vagyok gyerek, egyre kevésbé bújhatok el a felelősség elől.
De, hogy jó hangulatban teljen a délelőtt, a kémia tanulmányaim során, tegnapelőtt tanult legújabb ismereteimet is bevetem. Ennek során azt tanultam meg, hogy lehet egészen hétköznapi anyagokból egészen helyre kis robbanást összehozni? A megfelelő anyagokat összevadászni a konyháról, és a személyzeti raktárakból nem kerül semmibe, s a kémia könyv preparálása sem tart sokkal tovább, mint egy óra. A tanáraim megszokták már, hogy mindig kések az órákról, így fel sem tűnik a gazdaságtan tanáromnak sem, hogy röpke negyed órás késéssel érkezem meg a tanulószobába.
- Jó reggelt, Felség! – hajol meg, amikor belépek a szobába.
- Jó reggelt, Frachner Úr! – köszönöm én is.
- Jól aludt, Felség? Sikerült kipihennie magát a bál után? – érdeklődik udvariasan, mint minden alkalommal.
- Fogjuk rá – válaszolom neki könnyedén, és leülök az íróasztalhoz – Mivel folytatjuk ma az érdekfeszítő gazdaságtan tanulmányaimat? – kérdezek vissza, nem is leplezve a kis iróniát a hangomban, elé tolom a könyvemet.
- Nos, Uram, legutóbb ott hagytuk abba, hogy miként is gondolkodott Grinboldt az adózásról – magyarázza tanárom, közben maga elé húzza a könyvet. Oda sem figyelve foglalja össze Grinboldt gondolatait, amikor kinyitja a könyv fedelét.
A hatás leírhatatlan.
Ahogy felemeli a fedelet, az hatalmas durranással, és füstfelhővel repül ki a kezéből, lángoló csóvaként húz keresztül a szobán, ám pernyeként ér földet az ajtó előtt. Frachner halálra vált arccal, kormosan, megpörkölődött bajusszal, és hajjal füstölögve áll, dermedten, meg sem mer – vagy tud! – mozdulni! Olyan komikus az egész, hogy majd leesek a székről, úgy nevetek rajta!
Ezzel a kis akcióval megúsztam a gazdaságtan órát, mert Frachner úr annyira megijedt, hogy elment a kedve a tanítástól mára. Gyanítom, hogy meg fogja bosszulni, valamilyen nagyon körmönfont dolgozattal, és valószínűleg Thanda-tól is megkapom majd a magam fejmosását, ha Frachner úr lesz olyan állapotban, és elmeséli neki a történteket.
Mindenesetre, az majd akkori probléma lesz, addig pedig, végre, mehetek edzeni, és harcolni!
A fegyveres harcot rendszerint a palota mögötti udvarok egyikében szoktam gyakorolni, s a testedzéseknek is ez a helyszíne. Ma Dreian tanít, és hosszúkarddal harcolok. A legtöbben meglepődnek, amikor ekkora karddal a kezemben látnak meg, de erősebb vagyok, mint amilyennek látszom, képes vagyok egy kézzel is forgatni a közel másfél méter hosszú fegyvert. A tőrkard persze, közelebb áll az alkatomhoz, és azzal veszélyesebb is vagyok, de nem vallanék szégyent egy párbajban hosszúkarddal sem.
A kardok, persze, életlenek, és vastag, párnázott bőrzekét, és nadrágot viselünk, hogy gyakorlás közben ne sérüljön meg egyikünk sem. Dreian új technikát tanít nekem, a Hogleit-féle visszatámadást, amikor is egy vágás, vagy döfés hárításával egy időben viszek be egy szúrást. Igen nehéz mozdulatsor, kevesen képesek szépen kivitelezni, kiváló érzék kell hozzá, hogy a hárításból törés nélkül tudja az ember folytatni a döfést. De szerencsés vagyok, állítólag kivételesen szép, és kontrollált mozgásom van, s hamar elsajátítom ezt a bonyolult technikát is, habár, természetesen, majd még sokat kell gyakorolnom, hogy esetlegesen, valói harc közben is tökéletesen tudjam kivitelezni.
A vívás után a testgyakorlás következik, s Dreian nem kímél, ma sem. Hamarosan annak ellenére úszom az izzadtságban, hogy levetem a könnyű inget is, és félmeztelenül végzem a gyakorlatokat – igaz, meleg nyári nap van, nem nehéz megizzadni. Néha felsandítok a palota ablakaira, s látom, hogy mint az utóbbi bő egy évben szinte mindig, ma is jó pár nézőm akad. A szolgálólányok élvezettel legeltetik rajtam a tekintetüket, miközben edzek, mert, bár az én izmaim nem oly nagyok, dagadóak, mint Dreian-é, de állítólag igen tetszetősök, és látványosan rajzolódnak ki a bőröm alatt. Nem tudom, én, ha tükörbe nézek, csak egy kamasz fiút látok, aki karcsú, majdnem vékony, igaz, nyúlánk izmai tényleg elég részletesen láthatóak, még ellazítva is. De, sajnos, csak a szolgálólányok csodálatát vívom ki vélt, vagy valós szépségemmel. Mit nem adnék érte, ha egyszer Thanda is hasonló pillantásokkal méregetne, és vonzónak látna engem!
Éppen a hátizmaimat nyújtom, a húzódzkodás után, amikor feleségem hangját hallom meg a hátam mögött:
- Felség! Megzavarhatnálak testgyakorlás közben egy percre?
Udvariasan fordulok felé, hisz’ csak akkor keres engem, ha valamilyen hivatalos ügyet szeretne elintézni velem.
- Hogyne, királyném! – válaszolok készségesen, s közelebb lépek hozzá, de még így is megtartjuk azt a bizonyos, háromlépésnyi távolságot. Tudom, hogy ki nem állhatja, ha hozzá érek, gondolom, félmeztelen, izzadt testem látványa sem sokkal kevésbé taszító számára – Miben lehetek a szolgálatodra?
Egy pillanatra, mintha elpirulna az utolsó szavakra, de aztán majdhogynem zavartalanul folytatja:
- Lenne néhány irat, amelyet alá kellene írnod, Felség! – mondja hivatalosnak szánt hangon, ám valahogy mégis van benne valamilyen furcsa felhang, amit nem tudok mire vélni. Nem néz rám, nagyjából az arcom mellett, valahol a vállam felett néz el, a messzeségbe. Ennyi! – gondolom letörten – A szolgáló lányoknak bőven jó vagyok, de egy olyan különleges lánynak, mint Thanda… Nos, még csak pillantásra sem méltat!
- Hogyne! – bólintok, én is hasonlóan udvariasan, és hivatalosan – Mondanám, hogy nagyon szívesen aláírom most is, de – tárom szét a karjaimat tétován – így, gondolom, nem illik ilyesmivel foglalkoznom, meg, talán tollat sem hoztál magaddal…
- De, hoztam tollat – lép egy lépést közelebb Thanda, láthatóan zavarban van. Gondolom, hogy nehéz neki leküzdeni a viszolygását – Aláírhatod most is…
- Ó! – lepődök meg, s hátrasöpröm csapzott hajamat, majd egy törölközővel megtörlöm izzadt arcomat, és kezemet – Nos, akkor talán a legjobb, ha mindjárt túl is esünk ezen!
Az egyik asztal felé lépünk, ahol most a fegyverek fekszenek. Mire odaérünk, Dreian már kicsit összébb rakodja a fegyvereket, hogy legyen helyünk az iratok kiterítésére.
- Hogy telik a napod, királyném? – kérdezem tőle udvariasan, csak, hogy ne legyen annyira kínos a csend közöttünk. Nem szoktunk beszélgetni, de helyénvaló, hogy pár udvarias mondatot váltsunk egymással.
- Köszönöm, Felség, kiválóan! – válaszol Thanda hivatalosan. Egy-két lépéssel távolabb áll tőlem, hogy még véletlenül se tudjak hozzáérni – Mint látod, sikeres voltam néhány tárgyalás során. És neked, hogy telt a napod eddig, Uram?
- Köszönöm, jól! – válaszolom én is – A gazdaságtan órán… khm… – állok meg egy pillanatra, hogy kitaláljam, hogy is jellemezzem az eredményt – kirobbanó sikerben volt részem! – bököm ki végül – Most pedig, mint láthatod, fegyverrel tanulok harcolni, és testemet acélozom, hogy ha úgy alakul, akkor megálljam a helyem a harctéren!
Alákanyarintom a nevemet jó néhány papírra, majd az egész paksamétát visszanyújtom Thanda-nak:
- Nos, meg is volnánk – mondom neki, s rémülten hallom, hogy nem sikerül lepleznem a szomorúságot a hangomban. Csak abban reménykedek, hogy Thanda nem veszi észre, és nem tudja kikövetkeztetni, hogy mi is okozta.
- Köszönöm, Felség! – hajol meg udvariasan, ahogy az a királynak kijár – Nos, akkor… – tétovázik kicsit – további kellemes testedzést, Uram!
- Köszönöm, Thanda! – válaszolom kimérten, és majdnem felnevetek kínomban, hogy milyen röhejes ez a helyzet.
Thanda sarkon fordul, és visszaindul a palotába.
Hosszan nézek utána, iszom karcsú termetének gyönyörű látványát, kék ruhájának lélegzetelállítóan szorosra húzott fűzője által formált lenyűgöző, homokóra alakját, egyenes, feszes tartását, kecses mozgását, ingerlően ringó csípőjének játékát. Az ország legkívánatosabb nője a feleségem, aki jóformán rám sem bír nézni.
Képtelen vagyok kitalálni, hogy tudnám feloldani közöttünk ezt a borzalmas viszonyt, hogy tudnám valahogy elviselhetővé tenni az életünket? Arról már rég letettem, hogy meghódítsam Thanda szívét, egyszerűen kevés vagyok neki. Hiába vagyok a világ egyik legnagyobb birodalmának uralkodója, ha, mint férfi, a legkevésbé sem tudom felmelegíteni a szívét.
- Segíthetek, Felség? – hallom meg Dreian hangját a hátam mögött.
- Hogy?! – fordulok felé zavartan – Ja, nem… Nem hiszem…
- Engedelmeddel, Uram, szeretném tudatni veled, hogy bármiben állok a rendelkezésedre – hajtja le a fejét alázatosan testőrparancsnokom, majd ismét rám emeli a tekintetét – A legnagyobb tisztelettel, szabadjon megjegyeznem, hogy sajnálattal látom, mennyire hűvös a viszony a Királyné őfelsége, és közötted, Felség.
- Nem tudjuk leplezni, igaz? – kérdezem összetörten, és most még az sem érdekel, hogy testőrparancsnokom meglátja valódi kételyeimet. Ő nagyon sok mindent tud rólam, mondhatni, a legbelsőbb bizalmasom, de eddig még őt sem avattam be a magánéletemnek ebbe a részletébe.
- Nem, Felség! – ingatja a fejét Dreian – Szomorúsággal tölti el a szívemet, hogy mindkettőtöket ilyen boldogtalannak látlak! Bizonyára tisztában vagy vele, Uram, hogy irányodba apai szeretettel viseltetek, de el kell mondanom, hogy nincs ez másképp Őfelsége, Thanda Királyné irányában sem. A legnagyobb megtiszteltetés, és öröm lenne számomra, ha valahogy segíteni tudnék abban, hogy a viszonyotok kicsit meghittebbé váljon.
- Nem tudom, Dreian! – sóhajtok nagyot, és csüggedten leülök az egyik padra – Nem tudom, hogy valaha közelebb kerülünk-e egymáshoz Thanda-val? Azt sem tudom, hogy mit vétettem ellene, hogy tudnám akkor helyrehozni?!
- Uram, szabadjon megjegyeznem, hogy nem egyetlen cselekedetről van itt szó, hanem egy folyamatról…
- Lehet – vonom meg a vállam – De, akkor sem tudom, hogy mi a megoldás?
- Nincsen egyszerű, és gyors megoldás, Felség – mondja testőrparancsnokom – Hosszú, és fáradtságos feladat, és nincs garancia a sikerre…
- Tudsz nekem ebben segíteni? – kérdezem halkan, reménykedőn, s felnézek mesteremre.
- Tudok uram, de mint mondtam, nincs garancia a sikerre…
- Nem baj, de meg kell próbálnom! Nem lehet így élni! – rázom meg a fejem – Rossz nézni, hogy mennyire boldogtalan, és mennyire gyűlöl engem!
- Honnan tudod, Felség, hogy gyűlöl téged?!
Dreian kérdése meglep. Aztán elgondolkodok a válaszon, s rájövök, hogy nem tudom a választ. Honnan tudom, hogy Thanda gyűlöl engem? Vajon tényleg gyűlöl, vagy csak… Vagy csak, mi? Ha nem gyűlöl, akkor milyen érzelmei vannak irányomba? Ha vannak egyáltalán?
- Nem tudom… – válaszolom bizonytalanul – Fogalmam sincs, hogy mit érez irántam, ha egyáltalán valamit?
- Nos, Uram, javasolhatom, hogy beszélgessetek egy kicsit?
- Beszélgessünk? – kérdezem meglepetten.
- Igen! – bólint Dreian – Mikor reggeliztetek együtt utoljára?
Kerekre nyílt szemekkel nézek rá, aztán emlékeimben kutatva rájövök, hogy már nagyon régen, még apám élt.
- Másfél, két éve… – válaszolom tétován.
- Nos, javaslom, hogy első lépésként reggelizzetek együtt – mondja Dreian határozottan – És próbáljatok beszélgetni! Nehéz lesz eleinte, hisz’ tulajdonképpen nem is ismeritek egymást, és nem beszélgettetek már évek óta… Kínos lesz. És lassú. Hetek, vagy akár hónapok is eltelhetnek, mire az első, őszinte mondatok elhangzanak majd köztetek. De, ha megtörik a jég, akkor már könnyebb lesz, és talán javul majd a viszony köztetek, Felség. Ha eltökélt vagy, sikerülhet!
- Nem is tudom – ingatom a fejemet – Ennyire egyszerű lenne? Beszélgessünk?
- Egyszerűnek hangzik, Uram, de engedelmeddel, nagyon nem lesz az! – figyelmeztet – De, igen, tulajdonképpen ennyire egyszerű. Beszélgetés. Aztán, majd meglátjuk, hogy mit kell még tenned, de ez annak lesz majd a függvénye, hogy vajon hogy sikerül összeismerkednetek?
Percekig emésztgetem a hallottakat. Nem tudom, hogy vajon beválik-e, de nincs jobb ötletem. És, Dreian olyan férfi hírében áll, akit körülrajonganak a nők, így lehet, hogy ő sokkal többet tud ezekről a dolgokról, mint egy kamasz király, aki eddig csupán egyetlen nővel próbálkozott, s azzal is alaposan felsült!
* * *
Este rászánom magam.
A vacsorát egyedül költöm el, egy katonai stratéga könyvének társaságában, de végül vajmi kevés marad meg a fejemben a stratégiáról. Gondolataim Thanda, és Dreian mondatai körül kavarognak. Ésszerűnek tűnik az, amit Dreian mondott a beszélgetésről. A reggeli alkalmas esemény arra, hogy valamilyen társalgás kezdődjék közöttünk. Biztosan borzalmas lesz az első néhány alkalom, rettentő kínos, és hivatalos lesz az egész, de valahol el kell kezdeni!
Akkor most el kellene mennem Thanda-hoz, és meghívni őt holnap reggelire! – hasít belém a felismerés, és azonnal lever a víz. Mi lesz, ha elutasít? Akkor vajon hogy fogok bármilyen beszélgetést kezdeményezni közöttünk? Akkor hogy fogom letörni a falakat közöttünk, hogy egy kicsit simábbá váljon a viszonyunk?
Mindegy, ezt a megaláztatást vállalnom kell, ha valamit akarok tenni a helyzetért! – határozom el magam, és azonnal fel is pattanok, mielőtt még meggondolhatnám magam.
Sietős léptekkel indulok a Keleti Szárnyba.
Thanda a palota keleti szárnyában lakik, az egész szárny átépítésre került, amikor megérkezett a palotába, az ő ízlésének megfelelően. Meg kell hagyni, kiváló érzékkel építtette át, valóban gyönyörű lett, egészen egyedi stílusú, ami a királyi fényűzés, és pompa ellenére is meghitt, és otthonos hangulatú.
Amikor odaérek, megszólítom az ajtónállókat:
- Találkozni óhajtok a Királyné Őfelségével! Jelezzék az érkezésemet a számára!
- Igen is, felség! – hajolnak meg, s egyikük sietősen kinyitja a kétszárnyú ajtót.
Egy hatalmas előtérbe lépek, mögöttem a másik ajtónálló becsukja az ajtót, míg emez elsiet, egy másik ajtón át. Hamarosan vissza is tér, és kitárja előttem az egyik ajtót:
- Felség, a Királyné várja Önt! – hajol meg.
Belépek mellette, s egy másik szalonban találom magam, ami, persze, nem meglepetés számomra, hisz’ elég jól ismerem a palotát.
Thanda egy kanapé előtt állva várakozik rám, tisztelettudóan lehajtott fejjel, ahogy az a királynak kijár.
- Öhm… – kezdem tétován – Kérlek, emeld fel a tekintetedet! Most nem, mint a király, hanem mint a… – egy pillanatra megbicsaklik a hangom – … a férjed jöttem hozzád…
Thanda felemeli a fejét, gyönyörű, zöldeskék tekintetét rám függeszti. Meglepődést, és értetlenséget látok benne, de egyben óvatos érdeklődést is. Nem tudja mire vélni a látogatásomat.
- Igen, Yahrwen? – szólal meg aztán – Miben segíthetek?
Annyira szerettem volna, hogy ha nem a teljes nevemen szólítana, de ő ezzel is kimutatja, hogy mennyire távol vagyunk egymástól. Sosem szólított kedveskedve Yahri-nak, pedig annyira vágytam rá!
- Nos, tulajdonképpen… – dadogom – Nem is igazán… Nos…
Idegesen lehunyom a szemem. Ez így nem lesz jó! – korholom magam – Szedd már össze magad, és légy férfi! Legalább tégy úgy, mintha az lennél!!!
Mély sóhaj után kinyitom a szememet, és mélyen az ő tekintetébe fúrva pillantásomat, megingás nélkül végig mondom a mondatomat:
- Thanda! Boldog lennék, ha holnap reggel megtisztelnél a társaságoddal, a reggelinél!
Szerkesztve gab287 által @ 2012. 12. 16. 17:39:06
|
| Laurent | 2012. 09. 12. 11:43:15 | #23404 |
Karakter: Thanda
Megjegyzés: ~gab-nak~ Királyomnak
Az új évet nyitó bál megint csak nyűg a nyakamon, mégis vérvörös ruhában pompázok a teremben, kezemben vörösbor, és udvarias mosollyal hallgatom a meghívott vendégek áradozását. Mondják, hogy milyen jó érzékem van az ilyesmihez, meg faggatnak, hogy nem unatkozok-e ebben a nagy kastélyban, ahol a király mindig el lehet foglalva, ha ilyen jól áll az ország kasszája. Én pedig bűbájosan válaszolok nekik, hogy bizony nekem a cselédek körmére kell néznem, és mivel így a szemem ritkán csukom be, bizony igen fárasztó tud lenni.
Nevetnek, és azt hiszik, hogy viccelek. Hogy egész nap csak üldögélek olvasgatva, vagy varrva a szegény gyerekeknek a ruhákat közadományra. Bár így lenne... Elszabadulva az irritáló emberek társaságától kicsit félrehúzódok, nézve a férjemet, aki a terem ajtaja környékén mulat pár korabeli herceggel. Arca kisimult, és csintalan vigyorra húzza ajkait, hajába laza mozdulattal túr bele, gondos kezek remekművét rontva el, majd sanda pillantások kíséretében araszolni kezd a kis társaság a kijárat felé.
El is fordulok, hogy ne lássam, amikor a király a saját báljáról elmegy, illetlenség és nem különben... A zenekar kissé lassabb számba kezd bele, és ahogy a keringő felhangzik, szinte minden gáláns uriember a mellette lévő hölgyismerőséhez fordul, hogy felkérje táncolni. Az italos pulthoz lépek, hogy ez legyen kifogásom azért, amiért megint nem táncolok. A legtöbb bálon egyetlen táncot szoktam ellejteni, a legelején, hogy megnyissuk a rendezvényt. Most sem volt másképp, udvarias mosollyal kartotta a kesztyűs kezem a király, és tánctanároktól betanult lépésekkel vezetett végig a termen. Néha annyira szivesen lehunynám ilyenkor a szemem, hiszen a tánc élvezete az egyetlen, ami felvidít a falak között, de félek, hogy ha nem nézem őt, akkor álommá válik, és felébredek. Kisimul az arcom, és bár nem merek a királyi szempárba pillantani, mindennél jobban érzem magam, hogy valakinek a karjai között vagyok, hogy valaki... hozzámér.
Legszivesebben én is távoznék, de ha már az egyik házigazda lelépett, akkor tartanom kell a hátam. Leteszem végül a poharam, mert elfáradt már a kezem a sok tartogatástól, és megköszörülve a torkom mosolyra húzom kifestett ajkaim, hogy megfordulva ne egy unott királynőnek hassak, hanem valakinek, aki jól érzi magát.
-Királynőm, felkérhetem egy táncra?
Meglepetten fordulok a kancellár felé. Az apám lehetne, és majdnem olyan hévvel figyel rám, bizonyára látta, hogy ma még egy kört sem táncoltam. Bizsergek, és a szívem is szaporán ver, hiszen imádok táncolni, legalábbis, amikor még bármikor megtehettem, nagyon élveztem. Országunk egyik legjobb partnere voltam, de amint átléptem Perrahbya határát, mintha egy láncokkal teli kalitkába kerültem volna. Lesütöm ragyogó tekintetem, és mosolyogva kissé megrázom a fejem.
-Sajnálom, de nem tudok táncolni.
Válaszolom halkan, és udvariasan, visszakozva, sőt hazudva annak érdekében, hogy bárkinek is okot szolgáltassak a rosszmájú pletykáknak, mert ha már a saját uram csak egyszer kér fel, akkor mással sem ildomos órákon át lejtenem, még akkor sem, ha mindennél jobban vágyom rá. Szokásos kliséket hallom, majd eltűnik. Mindketten tudjuk, hogy hazudok, és ettől nem lesz könnyebb. Lassú, szinte sétálós tempóval kilépek a nagy teraszra, de rögtön meg is bánom. Egyetlen örömöm, hogy félhomály van, így a könnyeim egy mozdulattal lopva letörlöm. Idekint számos szerelmes pár turbékol kísérővel vagy anélkül, kipirult arcok, csillogó szemek, elsuttogott vallomások, lopott csókok helye ez. Az ajtóból szinte pillanatok alatt fordulok vissza, mosolyogva, álarcom szilárdan tartva, feszes egyenességgel.
Nincs hely, ahová én tartoznék, ahol megnyugodhatnék? Mint egy otthontalan, kivert vad, úgy érzem magam. Nyelem a gombócot a torkomban, és a táncolókra pillantva a fal mellett elindulok vissza az italos asztal felé, egy másik poharat véve kézbe, és elindulok a trón felé, hogy leüljek. Azonnal körbevesz három udvarhölgyem, ezek is csak látszatnak vannak, alig töltök velük valami időt, nincs is tulajdonképpen rájuk szükségem az csak az etikett és a követelések miatt.
Végtelenül lassan telnek az órák, amiket ezen el kell töltenem. Bele sem merek gondolni, hogy egy felelősségteljes király mit tenne a helyemben, csak az jár a fejemben, hogy vajon a mostani, kissé szertelen fenség mit csinálhat. Soha nem is feltételeztem róla, hogy más nőkkel van, és ha lenne is, mit bánom én, elvégre...
Elhessentem a fejemből a komor gondolatokat, és ujjaim a feltornyozott hajamra siklanak, megbizonyosodva arról, hogy nem bomlott meg, majd arcomon, hogy nem csúnyultam-e meg. Nincs jogom megtiltani semmit sem az uramnak, hiszen még csak nem is illünk össze, nem is kötődünk egymáshoz! Újabb gombócokat nyelek le a torkomból, és semmiségekről fecsegek az udvarhölgyeimmel.
Lassan nyílik ki az ajtó, és pár fiatal szivárog be rajta, cinkos mosollyal ajkukon, lopva körbepillanatak, és elvegyülnek a tömegben, mint akik valami rossz fát tettek a tűzre. Ujjaim megszorulnak a trónszék karfáján, de arcom továbbra is nyugodt, és érdeklődő, tekintetem pedig igyekszem nem fordítani leginkább sehová. Felállnék és eltűnnék innen, minden porcikám elkívánkozik még a palotából is, de mintha valami gonosz rontás szegezne ehhez a székhez!
A király fellép mellém a trónra, és hátradőlve szusszant. Elhessintem a hölgyeket, hogy hozzanak neki inni, meg valami ennivalót, de egyszer sem pillantok rá. Ugyanakkor kétlem, hogy felismerné az ékszereket, amiket viselek. Nem azok, amiket kaptam egyszer régen tőle, hitvesi ajándékként, hanem amiket még magammal hoztam hozományként otthonról. Bár belegondolva sosem tette szóvá, hogy mit viselek, ezért néha gondolkodóba ejt, hogyha egy ócska zsákban jelennék meg, akkor mit csinálna.
A három hölgy visszatér, pironkodva nyújtják a királynak a hozott frissítőket, majd a lépcső aljában lévő székekre telepednek, amíg őket is el nem viszik táncolni. Hosszan időzik rajtuk tekintetem, és országomat szó szerint odaadnám, ha akármelyikük helyében lehetnék. Pislantásnyi idő alatt rendezem gondolataim, és felszegve állam halovány mosollyal figyelem a színes kavalkádot. Ennél egy válogatott kínzásokkal teli éjszaka sem lenne rosszabb... Ami pedig majd ez után következik, azt mereven elutasítom gondolatban is.
~*~
Évezredeknek tűnő idő múltán a meghívottak lassan abbahagyják a táncolást, én pedig felkelve pillantok hitvesemre. Észbekapva áll fel szintén, én pedig belekarolok, de igazából alig érve hozzá, és lesétálunk a lépcsőn. És jó házigazdaként várjuk, ahogy a vendégek elbúcsúzva hajlonganak, dicsérik a bált, és egyebeket, jönnek a klisék és az unalmas szövegek...
Mire elfogy előlünk a sokaság, úgy érzem, hogy az arcom le készül törni a képemről. Kezdek ebbe belefáradni. Legközelebb valami fátyollal eltakarom, hogy a sok udvarias meg bűbájolgó mosolyba ne sajdulhasson bele. Elhúzódnék mindenkitől, és a szobámig meg se állnék. De mint minden tradíciót, a mai napit is tisztelni kell. Magam elé nézek, amíg egymás mellett távozunk a bálteremből, biccentve búcsúzásképp a még maradóknak.
Libabőr futkos rajtam, amíg fellépkedve a lépcsőkön a szobája elé érünk. Kifejezéstelen arccal lépünk be, és ő szinte azonnal elenged, ahogy az ajtó bezárul. Nyitom ajkaim, szólnék hozzá, vagy csak hallani akarom a hangját, hiszen ma mindenki a királynőhöz fordult, és őt dicsérte... Engem tán senki sem lát? Mintha nem léteznék. De tudom, hogy mondandóm süket fülekre találna, így becsukva szám inkább elfordulok kissé, és a hajamból kivéve a hajtűket és díszeket hagyom a pompás kontyot szétomlani. Fogom az éjfekete hajzuhatagot, és előre húzva hátranyúlok, hogy kigomboljam ruhám nagy részét.
Befejezni már nem én fogom. És lám, a vállamról két kéz tolja le a ruhát, én pedig kilépek belőle. Kilókkal könnyebben, és láthatóan vékonyabban fordulok királyom felé, aki csak a bársonymellényt vette le, és nekilátok ingét levenni, majd nadrágját. Mezítelen mellkasáról kissé vörösen pillantok fel, hálát adva bárkinek, aki nem gyújtott itt bent gyertyát, csupán a kandallót rakta meg. Viharos szürke szemekkel találom magam szembe, és bennük annyi érzelem, amit nem akarok látni, amitől elrettenek, hogy lesütöm inkább pilláim nagyot nyelve. Fázósan húzom fel vállaim, és lassan elmozdulok előle, lemondva arról, hogy legalább egy kicsit közelebb hajol, hogy egy puszit nyomhassak arcára, ha már tőle ilyenre nem számíthatok. Az ágyra ülök, lehúzva utolsó ruhadarabaimat is, majd ékszertelenítem magam, és kicsit oldalra fordítom a fejem, hogy a szemem sarkából lássam, mikor mozdul az ágy másik vége felé.
Szívem kalapál, mintha félnék, de hát remegés rázza tagjaim, így meg kell feszítenem minden izmom, hogy ne látszódjék. Kínos csend ül a szobán, amíg a hatalmas ágy közepéig mászunk tétován. A karcsú test lassan mászik felém, amíg én a hátamra fekszem, és elfordítom arcom. Nehezen kapok levegőt, amíg hozzámér, le kell csuknom a szemem, hogy ne csordulhassanak ki könnyeim. Idejét sem tudom, mikor ért hozzá bárki a bőrömhöz a cselédeken kívül. Felsóhajtok, megmarkolva a lepedőt. Tétova kezek siklanak rajtam, széttárva lábaim, és titkon végtelen örömmel, ugyanakkor rettenettel is eltölt ez a pár mozdulat.
Felnyitva szemeim kinézek az ablakon, a holdat bámulva, aki ezen rendhagyó esténket kilesni készül. Amikor pedig lassan belémhatol, minden további nélkül, nyikkanok egy aprócskát, és próbálom feszült testem ellazítani. Lassan felémhajol, két kezével a vállam felett támaszkodva meg, puha bőre az enyémhez ér, arcát a nyakamhoz hajtja. Forrón sóhajtok fel, reszketegen kapva levegőért. Sűrűn kell nyelnem könnyeim, szám összeszorítom, és egyik kezem felemelem, hogy hozzáérjek, megsimítsam, hogy kérjek, de még én is érzem, hogy milyen hidegek. Ilyen jégcsapokkal mégsem érhetek hozzá.
Elfordítom hát még jobban fejem, hogy a könnyeim a párna igya be, és ne vegye észre. Ritmikus mozdulatai gyorsulnak, ahogy a beteljesedés felé hajt, majd összerándul, ahogy elélvez. Aztán, mintha mi sem történt volna, kihúzódik belőlem, az ágy másik felébe hanyatlik, és szusszantva húzza magára a takarót. Tenyerem arcom elé emelem, hangtalanul hullajtva könnyeim, majd végtelenül halkan felkelek, az odakészített köntöst magamra húzom, és ajkam beharapva törlöm le sután könnyeim. Még a végén a palotában lévők azt hiszik, hogy az uram kegyetlen az ágyban. Ruháim és ékszereim otthagyom, majd holnap valaki áthozza, csendben kiosonok a szobámból, és a néptelen folyosókon át fejvesztve rohanok. A szőnyeg felfogja lépteim, és senki nem hallja halk felcsuklásom, amíg sírok. A szobámba érve máris a kádba ülök, és fázósan kuporodok össze, amíg sietve megmosom magam. Combomon ígyis kihűlve folyt végig magja, és bár legalább ez az egyetlen, ami emlékeztet arra, hogy együtt voltunk, mégis kellemetlen.
Kiszállva a kádból hálóköntöst húzok, és a meleg szobámba lépve bebújok az ágyamba. Jéghideg paplan, lepedő, de leginkább üres. Itt már nem hall senki, így szabadjára eresztem könnyeim, és lassan végre álomba zokogom magam.
~*~
Reggel rutinosan kenem be arcom rizsporral, eltüntetve az éjszakai sírás nyomait, majd kifésülöm hajam, és összefonva kontyba tekerem. Királykék ruhát öltök, eltekintve a feketétől, finom ékszert öltök, majd kilépve a szobámból az étkezdébe megyek. Sosem szoktunk együtt étkezni a hivatalos vacsorákon kívül, ahol vendégek fordulnak elő, így nem lep meg, hogy egyedül fogyasztom el azt. Aztán a tanácsterembe megyek, hogy az előtt átnézhessem az elintézendő papirokat, mielőtt még a hozzá nem értő, pénzhajhász bárók megérkeznek.
Átlagosan telik a délelőtt, én vasmarokkal tartom a zsugori alakokat, nagyobb adóval fenyegetve őket is, ha a közemberekét akarják emelni, néhány új törvényt vitatunk meg, majd szóba kerül, hogy a kontinensünk melletti kicsi szigetország megint készülődik valamire, mert feltűnően sok hajót kezdtek építtetni, amikhez pofátlan módon tőlünk rendeltek eszközöket. Rájukhagyom.
Mikor mindenki elszállingózik, egy kis kupacba rendezem azokat az iratokat, amikre királyi pecsét kell, vagy aláírás, elvégre azokat soha nem foghatja más az uralkodónál, még akkor sem, ha a teendőket más látja el. Aztán otthagyom a tanácstermet, és tanácstalanul körbepillantva próbálom kitalálni, merre találom férjuramat, hogy megkérjem őt az okmányok hivatalosítására.
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 09. 12. 20:16:23
|
| oosakinana | 2011. 09. 10. 20:39:12 | #16633 |
Karakter: Alfonz Fleinhaert
Megjegyzés: (Kicsikémnek)
- Haragudnál, ha azt mondanám, inkább holnap tartanék csak veled? – látom rajta, hogy nagyon fél a reakciómtól, amire meglepődök, de közelebb lépek hozzá és hajába simítva válaszolok.
- Mit tennél, ha igen? – kérdezem gonoszul, bár ahogy az arcán elnézem, igen menekülne elég erőteljesen. Kezei csak még jobban kezdenek el remegni, miközben vörösben úszó fejét lehajtja.
- Nem tudom…
- Nyugalom… - emelem fel az állánál a fejét, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Nem haragszom. És… Amint felébredsz, úgyis bevasalom rajtad a sétát. – mondom el neki, hogy mire számítson, mert akkor is fog velem sétálni, ha nem is akarja.
Egyre jobban tekintetébe fúrom az enyémet, és közelítek lassan arcához, amit egy idő után ő is észrevesz, de látom rajta, hogy nagyon gondolataiba van mélyedve.
-Mit akarsz csi… - nem hagyom, hogy befejezze a mondatát, mert ajkaira tapadok és egy lágy csókra invitálom, amire nagyon szükségem van.
Érzem, hogy félve és remegve ad utat ajkai közé, de minden érzésemet beleadom a csókba és felfedezem szájának minden egyes szegletét. Érzem, hogy tetszik neki és ez örömmel tölt el.
- Jóéjt puszi. – kuncogom, majd magára hagyom, hogy had tudjon pihenni. Elmegyek letusolok, de nem akarom sokáig magára hagyni, mert élvezni akarom a közelségét és annyira szeretném, hogy végre megnyíljon nekem egy kicsit.
Hamar vissza is térek hozzá. Bebújok mellé óvatosan az ágyba, mert nem akarom felkelteni, majd magamhoz ölelve próbálok én is pihenni.
- Lezuhanyozhatok? – kérdezi halkan, amire kicsit meglepődök.
- Azt hittem, már alszol… - simítok végig karján és oldalán.
Valami nincs rendben, mert kibontakozik a kezeim közül és a földön köt ki, ahol meglátom, hogy mi is zavarja. Szóval vágyik rám a kicsike és nincs hozzá szokva? Akkor lehet jobb lenne, ha hozzászoktatnám. Felül és csak a fejét rázza kipirult arcát.
- Én is azt hittem, tudok, de aztán rájöttem, így nem megy. – egészíti ki fejrázását, majd feláll, és még világosabbá válik a dolog, miközben leporolja magát. - Szóval… Izé… Merre van a fürdő?
Nem válaszolok, csak elmosolyodok, végül képességét használva eltűnök a szemei elől ő meg kerek szemekkel próbál keresni. Megfogom és az ágyra dobom és felé helyezkedve fogom le, hogy mozdulni se tudjon.
- Engedj el… - kér meg pihegve, de nem hagyom folytatni, mert felsikkant, ahogy rámarkolok vágyára.
- Megmutatom merre van… - magyarázom, de a kezem mozgásán nem változtatok. Látom rajta, hogy nagyon élvezik. Próbálja leállítani a kezemet, de nem tudja, mert mindkettőt fogom a feje fölött.
- Mi a…
- Nyugalom… Hagyd, had segítsek. Utána biztos el tudsz aludni. – látom értetlen tekintetét, de hogy kicsit megnyugtassam, lehajolva csókolom meg vadul és szenvedélyesen, hogy eltereljem a figyelmét és csak az élvezet maradjon neki.
Nem is kell sokat dolgoznom és hangosan felnyögve élvez el kezeim között. Kiviszem a zuhanyzóba és segítek megfürdeni és látom rajta, hogy tényleg elfráadt és most már nyugodtabban fog tudni aludni. Ahogy viszem vissza a szobába már a karjaim között elalszik. Annyira kis édes.
***
- Mennyit tudsz durmolni… - szólalok meg, amikor érzem, hogy kezd ébredezni. Szemei kipattannak és felül. - Jó reggelt. – köszöntöm, de még mielőtt viszonozhatná, folytatom is, amit elkezdtem. - Ma megyünk sétálni. Emlékszel? – félve biccent egy kicsit, majd elkezd nyújtózkodni egy kicsit. Látom rajta, hogy azt várja egyedül hagyjam, de nekem most nincs kedvem vele akarok lenni mindennél többet.
- Remek. – sóhajtok, majd felkelek és a ruháit az ágyra dobom, hogy minél közelebb legyen hozzá és hamarabb tudjon felöltözni. - Akkor öltözz, hogy indulhassunk. – megint biccent, majd kimegyek, hogy elkészüljön nyugodtan és ne kelljen attól félnie, hogy letámadom esetleg.
- Mehetünk… - lép ki nem sokkal később a szobából. Kicsit megtréfálva tűnök el és állok teljesen elé.
- Itt vagyok. – jelenek meg hirtelen, amire a meglepetéstől hátra vágódik, de csak mérges szemeket kapok válaszul. Szóval nem tetszik neki, hogy a képességét használom. Se baj, majd megbékél vele, ha a hasznára lesz.
- NE használd az erőmet. – mondja mérgesen, de egyből észreveszi magát és behúzva szinte fülét farkát kezd el hátrálni a földön. – Sa… sajnálom. Nem akartam udvariatlan lenni. – mondja félve, szinte már rettegve, amire csak közelebb megyek hozzá és felemelem a fejét.
- Beszélj vissza nyugodtan itt senki nem fog azért bántani. – mondom vigyorogva, majd egy csókot lopok ajkaira.
Nem válaszol semmit, amin nem lepődök meg, de majd megtanulja, hogy lehet nálam visszaszájalós max egy olyan szexben fogom részesíteni, amit egész életében emlegetni fog. Felállítom, majd elindulunk a szép parkba, hogy minden kiszellőztessem a fejét és meg is sétáltassam még szerencse, hogy pisiltetnem nem nekem kell, mert még a végén elkezdenék gyanakodni, hogy egy házi kutyám lett.
A séta nagyon jól sikerül, de valami furcsát érzek, amikor már elindultunk vissza fele a házamba. Meg fogom Sonoda kezét, de el is rejtem. Ne hogy még a végén elszökjön nekem.
- Al! – hallok egy ismerős kiabálást, amire csak megfordulok és a szabad kezemet zsebre teszem.
- Mit akarsz Medson? – kérdezem tőle kicsit idegesen.
- A főnök azt üzeni, hogy jelenj meg nála minél hamarabb és tegyél jelentést, hogy mit találtál a házban, mert már próbált utolérni, de valami oknál fogva nem veszed fel. – húzz a fel az egyik szemöldökét. Érzem, hogy Sonoda próbálna mozdulni, de csak rászorítok kicsit a kezére, hogy maradjon nyugton.
- Én mondtam, hogy felesleges nekem telefon, mert úgy sem fogom használni. – vonom meg a vállamat.
- Javíthatatlan vagy. – rázza meg a fejét, majd kíváncsian néz rám. – És mond csak mit találtál a házban? – kíváncsiskodik nem is kicsit.
- Gyere ide. – hívom ujjammal magamhoz és én is oda hajolok. – Semmi közöd hozzá. – suttogom a füléve, amire egy eléggé durcás fejet vág be.
- Olyan kis… - nem is tudja befejezni, mert nem találja a megfelelő szavakat.
- Tudom Medson, de tünés, majd jelentkezek a főnöknél, ha én akarok. – mondom neki, majd tovább fogva Sonoda kezét folytatom az utamat magára hagyva az emberkét.
Ahogy a saroknál tartunk, láthatóvá teszem kicsikémet.
- Miért védtél meg? – teszi fel az értetlen kérdést, amikor már a kezét is elengedem.
- Mert ha elmondom, hogy te vagy és mik a képességeid, jönnek a kérdések, hogy én ezeket honnan tudom és az is kiderülne, hogy nekem is van és lőhetném a munkámat, amit viszont meg nagyon szeretek. – magyarázom el a dolgokat, hogy megértse.
- Szóval akkor te is csak magadat félted. – vonja a rosszul a következtetést, amire nagyot sóhajtok.
- Látom nagyon nem érted. – fogom meg a fejemet, majd megállok, és velem szembe állítom meg. – Téged is óvlak ezzel, mert ha elmondanám ki vagy mi vagy, akkor olyan kísérleti alanyt csinálnának belőled, hogy az csak na. Soha senkinek nem fogom elmondani, hogy ki vagy mi vagy, mert nem akarom, hogy bántsanak. – magyarázom tovább és most már látom, hogy felfogta azt, amit az előbb prédikáltam neki.
- Köszönöm. Azt hiszem. – mondja kicsit elpirult, lehajtott fejjel.
- Menjünk most már haza. – zárom le a témát, majd csendben tesszük meg az út hátra lévő részét.
Amint megérkezünk, a házba egyből a konyhába sétálok, ahol egy kis kaját csinálok, mert nem éhen pusztulok, de szerintem nem csak én, hanem kis lakótársam is, aki iránt egyre mélyebb érzések kezdenek el keletkezni bennem. Lehet még is ő lesz majd a társam, akire világéletemben vártam, és akit örökre védelmeznem kell? Ezt minden féle képpen ki kell deríteni, mert ez így nem maradhat.
|
| yoshizawa | 2011. 09. 06. 18:18:38 | #16564 |
 Karakter: Meshi Sonoda
Megjegyzés: (Elsőszámúmnak)
Nem sokkal később szerencsére egyedül is hagy, az helyett, hogy további kérdéseket tenne fel nekem, álmosan kucorodom össze, hunyom le szemeim.
Csak egy picit akarom őket pihentetni, biztos vagyok abban, minden erőm össze kell szednem addig, amíg vissza nem ér…
***
Fekhelyem, amin végül el is aludtam nem épp volt a legkényelmesebb, ezért furcsállom, hogy most valami sokkal puhábban fekszek, álmosan nyújtózok egyet, terülök el még jobban a kényelmes ágyneműn.
He???
Nyújtózok??? Azt meg hogyan??? Nincs rajtam kötél???
Csodálkozva nézegetem magam, de nem tévedtem…
Talán… Talán megunt, és távozhatok innen…
- El fogsz engedni teljesen? - fordulok felé, amikor tálcával a kezében lép be a szobába. Ruháim is itt vannak mellettem, szóval remélem, nem csak áltat.
- Nem csak a kezedet engedtem el és hoztam neked kaját. - egyenlőre így is jó… Mivel hangosan mordul gyomrom, kezembe veszem a villát, és már el is kezdem enni, amit elém tett.
– Szabadon járhatsz-kelhetsz a lakásba. Azt csinálsz itt, amit akarsz, de nélkülem nem hagyhatod el a házat. – folytatja amit elkezdett, kíváncsian fürkészem. Ez mire jó neki??? Nem értem… Olyan meg nincs, hogy csak úgy, merő jó szándékból.
-Miért akarsz minden áron szállást biztosítani nekem? – kérdezek rá félve. Az egyik tippem az, hogy arra kellek neki, mint azoknak a másik szemeteknek amire kellettem, a másik az az, hogy használni akarja a szerveim, úgyhogy eléggé meglep válaszával:
-Mert érdekelsz, és akkor fogok megtudni a legtöbb mindent rólad ha velem élsz, és minden percben láthatlak. – ilyen nem létezik.
- Te is bántani fogsz? – teszem le villám, mielőtt csillogó szemeibe néznék. Fel akarok rá készülni, ha igen…
- Ha akartalak volna, akkor már rég megtettem volna, nem gondolod? – hmm… Ez igaz…– Itt senki nem fog bántani, mert nem hagyom. – milyen jó lenne…
Nagyot sóhajtok, és hagyom, hogy elém ülve kezdjen el ő is enni, lopva nézem meg közbe magamnak.
Elég helyes ténylegesen, most is alig bírom testéről elszakítani a szemem, amikor megkérdez már az ajtóból, arról nem-e megyek sétálni.
- Hogy én - mutatok magamra remegő ujjal - veled? – mutatok rá.
Nem azt mondta, hogy itt kell maradnom a házban???
- Igen. - válaszol végül - Lehet, hogy a házat nem hagyhatod el, de amint megmondtam velem sétálhatsz, de amint bebizonyítod, hogy nem fogsz elszökni tőlem már egyedül is elsétálhatsz akár merre. – értem… De nem tudom…
Jó lenne a szabadban, viszont ez a tészta úgy eltelített… És… Álmos is vagyok…
- Nos akkor jössz? - kérdi újra, türelmetlenebbül - Vagy majd holnap szeretnél sétálgatni a parkba a fák között a madarak csiripelése közben? - nagyot ásítva fészkelődök bele még jobban a puha paplanok közé.
- Haragudnál, ha azt mondanám, inkább holnap tartanék csak veled? - kérdezem halkan, félve várom reakcióját.
Nem késik sokat, egy kis döbbenet suhan át vonásain, mielőtt elvigyorodva lépne vissza hozzám, és simítana hajamba, válasza közben:
- Mit tennél, ha igen? - Mit tennék??? Futni nem tudnék előle, de így hogy ujjai tincseim között vannak még az arrébbaraszolás is ki van zárva.
Remegő kezekkel hajtom az eddigieknél is lejjebb vörös arcom, és gyürmölöm idegesen ujjaim között a takaróját.
- Nem tudom…
- Nyugalom… - emeli meg az állam, hogy a szemeimbe tudjon nézni. - Nem haragszom. És… Amint felébredsz, úgyis bevasalom rajtad a sétát. - jahh oké… Jó is az ilyennel tisztában lenni…
Hevesen dobogó szívvel figyelem, de megszólítani őt, vagy magyarázatot kérni tőle arra, miért is fontos, hogy vele tartsak, nem merek egy ideig, csak hatalmas szemekkel nézem továbbra is arcát, ami egyre közelebb kerül az enyémhez.
- Mit akarsz csi… - kezdem el végül viszont befejezni nem bírom amit elkezdtem, ajkait enyéimhez érinti, megint megcsókol.
Remegve engedek utat nyelvének a számba, hagyom neki, hogy finom, lágy csókjával teljesen elbódítson, még viszonzom is a egy kicsit, habár tudom, ezen a téren még van mit tanulnom.
De… Előtte még nem igazán csókolt meg senki, pláne nem így. Mindenkinek más velem tehető dolog volt fontosabb.
- Jóéjtpuszi. - kuncogja, és magamra hagyva vörös arcommal, és zavartságommal, vonul ki a szobából, pihegve bámulom az ajtót még egy darabig, mielőtt összekaparnám bomlott eszem annyira, hogy a takaró alá bújjak.
Élveztem…
És vágyok is utána, merevedésem is van…
Egyre jobban ég a szégyentől az arcom, mire visszatér, és mellém bújik se tudok álomba merülni, csak rosszabb lesz attól a helyzet, hogy magához ölel.
- Lezuhanyozhatok? - kérdezem halkan.
- Azt hittem, már alszol… - annyira jól esik, ahogy karomon, oldalamon is végigsimít…
Ha nem rettegnék attól, keze lejjebb téved, és észreveszi merevedésem, maradnék karjai közt, és nem kiszabadítva magam öleléséből hemperegnék le a földre, hogy innen felülve rázzam meg elpirult üstököm felé.
- Én is azt hittem, tudok, de aztán rájöttem, így nem megy. - egészítem ki fejrázásom, miközben felállok az ágy jótékony takarásában, és leporolom magam. - Szóval… Izé… Merre van a fürdő?
Nem válaszol, csak rám villantja mosolyát, mielőtt ELTŰNNE A SZEMEM ELŐL??? Ezezez használja a képességeim???
Még meglepődni se nagyon van időm, máris újra az ágyon vagyok, ő pedig az alapján, hogy nem tudok megmozdulni fölöttem.
- Engedj el… - kérem pihegve, de nem tudom folytatni, felsikkantok, amikor rámarkol vágyamra.
- Megmutatom merre van… - ohh Istenem… Ahhz újra láthatóvá vált tekintete, és ahhmit csinál… Egyre gyorsabban pihegve próbálok meg rámarkolni arra a karjára, amelyikkel kényeztet, de erre másik kezével fejem fölé szorítja mindkettőt.
- Mi a…
- Nyugalom… Hagyd, had segítsek. Utána biztos el tudsz aludni. - segíteni? Hogy érti a segítséget??? És mi után tudok én elaludni??? Zavartan figyelem, mielőtt azonban visszakérdeznék rá, újra megcsókol, forrón, hevesen…
Hmm… Annyira imádom… Nem kell sok ahhoz, hogy felsikítva élvezzek ujjaira.
Még miközben kivisz a zuhanyhoz, és segít megfürödnöm is szaporán veszem a levegőt, zavart vagyok a történtek miatt, viszont legalább annyira kimerített, amit csinált velem, hogy be kell ismernem, igaza volt. Már a visszafelé úton el tudok aludni, a karjai közt…
***
- Mennyit tudsz durmolni… - hallom meg a hangját, amire villámgyorsan pattannak ki szemeim, ülök fel.
- Jó reggelt. - köszönt vidám arccal, majd amikor azt mondom neki, hogy neki is, folytatja, amit elkezdett:
- Ma megyünk sétálni. Emlékszel? - félve biccentek, mielőtt egy nagyot nyújtóznék. Felkelni addig nem fogok, amíg itt ül, már most tudom. Bár… Úgy tűnik, esze ágában sincs felemlegetni a tegnap történteket.
- Remek. - sóhajtja, és kel fel, dobja az ágy melletti székről ruháim az ágyra. - Akkor öltözz, hogy indulhassunk. - megint biccentek, amire már szerencsére egyedül hagy, nyugodtan tudok öltözni.
- Mehetünk… - lépek ki a szobából pár perc után. Gyors voltam, mert nem akartam magamraharagítani, most is sietnék, ha tudnám, merre kell mennem.
- Itt vagyok. - tűnik elő hirtelen, megjelenésétől hátraesek, mérgesen méregetem. Nagyon nem tetszik, hogy pont a képességem használja ellenem.
|
| oosakinana | 2011. 08. 24. 22:45:43 | #16239 |
Karakter: Alfonz Fleinhaert
Megjegyzés: (Kicsikémnek)
- Könyörgöm, engedj el… - érzem, hogy próbálna kimászni alólam, de nem eszik olyan forrón a kását. Nem fogom engedni, de végül. Leveszem róla a sapkáját, majd a hajánál fogva állítom meg szökését, visszaterelve tekintetét rám.
- Mennyi idős vagy? – teszem fel a kérdést.
- Csak 16 éves vagyok, ráadásul a szüleim megölték… Kérlek… Hagyj elmenni… - motyogja, de valahogy kicsit hihetetlen számomra, hogy tényleg csak annyi, hiszen láthatatlanná tud változni. Elkezdek mosolyogni, amire félelmét érzem meg.
Leszállok róla és felsegítem, de tuti nem fogom elengedni. Szükségem van rá nagyon is. Azt hiszem ő lesz az új játékszerem.
Azt is megtudom, hogy senki sem hiányolja, kinyilvánítom a véleményemet, hogy ennek nagyon is örülök, mert így legalább magamnál tarthatom. Kijelentésemre futna, de visszahúzom és szorosan ölelve, vadul csókolom meg ajkait. Nagyon finom és édes ajkai vannak, amik teljesen magával ragadnak.
Próbál ellenkezni, de ellenem semmi esélye nincs. Ökölbe szorított kezekkel próbál ellökni magától, de már ő is rájött, hogy ez képtelenség az ő erejével. Megadóan sóhajt fel és végül zöld utat kapok édes ajkai közé, felfedezve szájának minden részletét.
Végül beleegyezését érzem meg. Remegő kezeit mellkasomról hátamra csúsztatja és megpróbálja viszonozni hevességemet. Ám amikor kezem hátáról formás fenekére siklik megriadva sikkant fel, megszakítva csókunkat.
- Nem ejthetsz fogságba, és tehetsz velem ilyesmiket az engedélyem nélkül. Ugyanolyan önálló, és szabad lény vagyok, mint bárki más, érd el, beleegyezzek abba, amit szeretnél. – pihegni, de szavaira csak felkacagok, és egy kötelet veszek elő.
- Meglátjuk. – jelentem ki halál nyugalommal, majd felkacagok.
Megpróbálom ráadni a kötelet,de egyből elkezd visítozni és sikoltozni, ami az én fülemnek nagyon nem tetszik és nem is tesz jót. Végül megunom a dolgokat és előveszek egy ruhadarabot, meg egy kis kloroformot, hogy elkábítsam kicsikémet.
El akar rohanni, de nem hagyom neki, utána vetem magam és az orra elé teszem az anyagot. Nem is kell sokat várnom, szippant belőle párat és már alszik is. Felkapom a vállamra, majd a képességét használva őt is eltüntetem és magamat, hogy szépen a közönség szeme láttára tudjunk eltűnni és vihessem haza a kicsikét.
***
- Hol vagyok? – hallom meg hangját, amikor végre ébredezni kezd. Ennek is eljött már az ideje, hogy végre felébredjen.
- Nálam. – szólalok meg hatalmas vigyorral a képemen, de mielőtt bármit mondana ajkaira tapadva csókolom meg vadul. - Nem létezik, - folytatom a mondandómat, amit hosszú elmélkedés után döntöttem el. - hogy egy 16 éves srác ennyire ősz legyen. Mi vagy te? Mennyi idős is vagy igazából?
- Engedj el, és add vissza a ruháim különben… - próbál kemény leni, de így hogy teljesen meztelen nem olyan hatásos, mint ő azt szeretné. Nem is hagyom neki, mert abba hagyva a nevetést mondom neki keményen a dolgokat.
- Én hozom a feltételeket, és jelenleg bármit megtehetek veled. Úgyhogy ha nem akarsz magadnak bajt, válaszolsz a kérdéseimre.
Teljesen vörös az egész arca. Ennyire tetszene neki a dolog vagy mi? Bár az ajkait dacosan szorítja össze és felnéz a kötélre, amivel oda van kötözve az elég stabil oszlophoz. Megrázza a fejét, majd rám néz, de az én arcomról inkább csak dühöt tud leolvasni.
- Ne… - sikkant fel és megpróbálna eltolni, de amúgy sem akarok vele semmit csinálni, csak szimplán megtudni az igazi élettartamát… egyelőre.
- Mond el, mert megjárod. – közlöm haragosan.
- Nem tudom pontosan mennyi vagyok. - fakad sírva. - Valahol 100, 200 körül járok életkorban. De ezt sose hitte még el senki.
- És abból az következik én se hiszem?! – emelem magam felé a fejét. Érzem, hogy remeg és fél tőlem. Könnyei folynak, de eltávolodok tőle, hogy meg tudjon nyugodni. Hagyom, hogy a pléd alá bújjon, amit bevittem neki, majd távozok a szobából. Később még visszanézek rá.
Ahogy a konyhában vagyok, megszólal a telefonom. Kiírásból látom, hogy a főnököm az. Nincs kedvem vele beszélni, ezért csak leteszem a pultra, leveszem róla a hangot és had csörögjön magának, ameddig akarja meg gondolja, csak engem hagyjon békén.
Elfekszek a kanapén, majd behunyva a szememet pihenek.
~*~
Mikor felébredek, az órára nézek csak két órát aludtam mindössze. Az annyira jól esett főleg, hogy fáradt is voltam nagyon. Kimászok az ágyból és benézek a kis szépségemre, aki még mindig alszik.
Odaaraszolgatok, majd kioldom a kezét a képességét úgy is én irányítom, amíg a házban vagyok. Betakarom a ruháit, meg leteszem az ágyra, ha fel akarna öltözni. Kimegyek és készítek kaját, mivel ő is emberből van… talán. Így éhes is lehet.
Egy kis könnyű tésztát készítek, mert most lusta vagyok nagyobbat és többet főzni. Amint megvagyok vele, tálba teszem. Reszelek rá sajtot, majd ideje, hogy vigyünk egy kis kaját a vendégünknek, hogy kicsit a szívébe férkőzzek, ha már eddig nem sikerült teljes mértékben. Tálcára teszem az egészet, két evőeszközt hozzá, majd irány a szoba.
Belépek a szobába. Pont akkor ébredezni és meg van lepődve, hogy el van engedve.
- El fogsz engedni teljesen? – teszi fel a hülye kérdést.
- Nem csak a kezedet engedtem el és hoztam neked kaját. – teszem le elé, mire egyből fogja a villát és már el is kezdi habzsolni én meg elmosolyodok. – Szabadon járhatsz-kelhetsz a lakásba. Azt csinálsz itt, amit akarsz, de nélkülem nem hagyhatod el a házat. – fejezem be komolyan, mire rám néz kerek szemekkel.
- Miért akarsz minden áron szállást biztosítani nekem? – teszi fel a kérdést, ami szerintem eléggé egyértelmű.
- Mert érdekelsz, és akkor fogok megtudni a legtöbb mindent rólad ha velem élsz, és minden percben láthatlak. – magyarázom el teljes mértékben, hogy felfogja a dolgokat és remélem sikerülni fog neki, mert jó lenne.
- Te is bántani fogsz? – kérdezi félve, amikor leteszi a villát. Felemeli a fejét és az én szemeimbe néz. Nem tudom, hogy mit akar kiolvasni onnan, de rosszul jár, mert ott csak perverz gondolatok vannak jó mélyen elásva.
- Ha akartalak volna, akkor már rég megtettem volna, nem gondolod? – vonom fel a szemöldökömet. – Itt senki nem fog bántani, mert nem hagyom. – mondom komolyan.
Nem is beszélünk többet. leülök vele szembe, majd elkezdek enni én is, mert marha éhes vagyok. Jól esik ez a kis kaja, mert legalább a gyomrom nem fog úgy korogni, mint egy maci.
Amint megeszem, felállok, majd ránézek az ajtóból. Látom, már készülne vissza feküdni, de most nem az fog következni.
- Nem jössz sétálni? – kérdésemre meglepetéssel válaszol, ami kiül az egész arcára.
- Hogy én veled? – mutat magára vagy rám.
- Igen. Lehet, hogy a házat nem hagyhatod el, de amint megmondtam velem sétálhatsz, de amint bebizonyítod, hogy nem fogsz elszökni tőlem már egyedül is elsétálhatsz akár merre. – válaszolom komolyan.
Látom, kicsit vacillál, és nem tudja, hogy most mit mondjon. Most vajon csak tőlem fél vagy attól, hogy ki kell mennie? Esetleg attól, hogy odakint fogok mindenki előtt rosszat tenni vele? Mit ne mondjak, olyakor esetleg hülye gondolatai vannak, amiken ha, akarnék se tudnák változtatni.
- Nos akkor jössz? Vagy majd holnap szeretnél sétálgatni a parkba a fák között a madarak csiripelése közben? – próbálom csábítgatni hátha be adja a derekát, hogy elmenjünk sétálni egyet.
Szerkesztve oosakinana által @ 2011. 08. 24. 23:27:38
|
| yoshizawa | 2011. 08. 22. 22:12:14 | #16185 |
Karakter: Meshi Sonoda
Megjegyzés: (elsőszámúmnak)
Eddig mindenkit, aki ebbe az üres házba, amibe beköltöztem tévedt sikerült elijesztenem. Elég volt annyit tennem, hogy ledöntöttem egy vázát, vagy csupán, végigfutottam a nyikorgó parkettákon.
Nyugisan terpeszkedve a kanapén Tv-zhettem, aludhattam, fürödni is tudtam, amikor kedvem volt rá. Errefel most…
Még futni se tudok az elől az alak elől, aki ahelyett, hogy menekült volna bravúros padlónyikorgatásom hangja elől, felkapcsolta a szoba mennyezetén lógó lámpát, és rám vetette magát. Hogy a fenébe vett észre???
- Te…te…te hogy látsz engem? – nézek rá riadtan.
Ez a pasi… Ha nem pont alatta feküdnék, még a nyálam is elkezdene folyni, attól, amennyire lélegzetelállítónak, és menőnek néz ki kabátos szerelésében.
Ráadásul… Szőke, elől hosszú, hátul rövid, tincsei, valamint szemei csillogása… Még perverz mosolya is csak tovább erősítik iránta a vágyaim, akkor is, ha tudom, össze kéne agyam kapnom, ahhoz, hogy elmeneküljek hosszúra hagyott körmei elől.
- Úgy hogy látható vagy. – térít észhez, egyből döbbenten nézek végig magamon is. Lehetetlen… Annyira már tudom irányítani az erőm, hogy érezzem, mikor vagyok látható, mikor nem.
- Ez nem lehet, - mondom ki hangosan is gondolataim - hiszen én láthatatlan akarok lenni és akkor láthatatlan is vagyok. – egyre idegesebben beszélek, bár tudom, van valami abban, amit mond, szavait az is bizonyítja, megfogott. De… Azt akkor se értem, hogy hogy…
- Nem te irányítod a képességedet. - segít ki kuncogva, ereimben megfagy a vér kárörömétől.
- Ezt hogy érted? - kérek tőle magyarázatot, hátha attól jobb lesz.
- Pontosan, úgy ahogy mondom. Nem csak neked van különleges képességed. - fejti ki előző kijelentését, bár ettől nem nyugszom meg:
- Én képes vagyok irányítani mások képességét, sőt fel is tudom használni, hogy te kerülj nagyobb bajba és nem én. - épp ellenkezőleg. Most érzem csak igazán, mekkora pácba is kerültem.
- Kérlek. Könyörgöm, ne bánts. – annyira szépen könyörgök neki, amennyire szépen csak tudok, holott tisztában vagyok azzal, egy ilyen képességű, és erejű férfi ellen még akkor se tehetnék semmit, ha nem lennék lenehezelve, és erőm is használhatnám.
- Ne aggódj. Lehet, hogy kegyetlen külsővel rendelkezem, de nem foglak bántani. - hála az égnek. Meg is nyugodnék, ha nem folytatná azzal, tetszek neki.
Az sose jelentett jót. Eddig sose…
- Könyörgöm, engedj el… - próbálok kihúzódzkodni alóla, olyan erősen belemélyesztve körmeim a parkettába, amennyire erősen bírom, viszont kérésemen csak felnevet, mielőtt lehúzná sapkám, hogy ujjaival tincseim közé túrjon, ezzel az apró mozdulatával megállítva szökésem, és visszaterelve könnyes tekintetem maga felé.
- Mennyi idős vagy? - hehh… Úgyse hinné el, ha azt mondanám neki, lassan már a második százat taposom.
- Csak 16 éves vagyok, ráadásul a szüleim megölték… Kérlek… Hagyj elmenni… - motyogom inkább gyenge hangon.
Megrémít mosolya, már remegek is tőle, attól függetlenül, hogy lemászik rólam, és felsegít.
Ijesztő. Tuti nem azért engedett el, mert megsajnált.
Jobban el tudom róla képzelni azt, hogy kieszelt valamit.
Amikor kijelenti, ennek örül, mert így, hogy senkinek se hiányzok, magánál tarthat, vagyis gyanúm beigazolódik, futnék is, ha hagyná, és nem húzna magához szorosan, egy birtokló, vad csókra.
Igyekszem neki ellenállni, ahogy ökölbe szorított kezeimmel is igyekszem eltolni magamtól, viszont egyszerűen nem tudok, nem tudom… Megadóan sóhajtok fel nyelve ostromára, ezzel zöld utat adva neki arra, hogy felmordulva végigkutathassa szám összes rejtekét forró nyelvével.
Bátortalanul, remegő kezeim mellkasáról hátára csúsztatva viszonzom hevességét pár perc után, egészen addig legalábbis, amíg kezei oldalamról birtoklón nem vándorolnak fenekemre.
Ijedten sikkantok fel, szakítom meg csókunk.
- Nem ejthetsz fogságba, és tehetsz velem ilyesmiket az engedélyem nélkül. Ugyanolyan önálló, és szabad lény vagyok, mint bárki más, érd el, beleegyezzek abba, amit szeretnél. - pihegem, viszont szavaimon csak felkacag, és egy kötelet vesz elő.
- Meglátjuk. - jelenti ki haláli nyugalommal, mielőtt gonoszul felkuncogna.
Egyből előtör belőlem a hosszú kötél láttán minden eddigi rossz emlékem a fogva tartásom alattról, hisztériásan sikoltozok, ellenkezek furcsa képességű támadómmal, amíg talán cirkuszba illő előadásom megunva egy fehér anyagot, és valami üveget húz elő kabátja másik zsebéből, hogy amint ismét utolér az ajtó előtt, és rám veti magát, az anyagot az orrom elé tartsa.
Nem értem, mit is akar ezzel elérni, hevesen csapkodom egészen addig, amíg az újbóli segítség kiáltás előtti levegővételnél bele nem szippantok másodszor is a rongyba.
Egész elkáááá…
***
- Hol vagyok? - kérdezem még mindig kábán, lecsukott szemekkel. Annyira fáj a fejem… És… Hányingerem is van, ami csak erősödik attól, hogy meghallom annak a szemétnek a hangját:
- Nálam. - hatalmas vigyorával is szembe találom magam, amikor felnézek, mielőtt azonban bármit is szólhatnék hozzá, birtoklóan csókol újra meg.
- Nem létezik, - fogytatja tovább mondandóját, amikor ismét pihegve elszakadok tőle - hogy egy 16 éves srác ennyire ősz legyen. Mi vagy te? Mennyi idős is vagy igazából?
- Engedj el, és add vissza a ruháim különben… - próbálom fenyegetni, amikor észreveszem, teljesen pucérra vetkőztetett, kacagása miatt marad félbe mondatom.
Ráadásul… Akármennyire is erősen próbálom folytatni a szavaim, nem tudom, mivel kemény hangon pirít rám, amint abbamarad nevetése:
- Én hozom a feltételeket, és jelenleg bármit megtehetek veled. Úgyhogy ha nem akarsz magadnak bajt, válaszolsz a kérdéseimre.
Habár arcom tűzvörös, dacosan szorítom össze ajkaim, és nézek lefelé, arra a pórázra, amivel egy elég nehéznek tűnő oszlophoz vagyok kikötve, miután nemlegesen megrázom fejem, viszont pár pillanat múlva már felfelé, fogságba ejtőm dühös arcába figyelem.
- Ne… - sikkantom döbbenten, és eltolni is újra megpróbálnám, attól félek, meg akar erőszakolni, mint az eddigi fogva tartóim. Ő se lehet másabb.
- Mond el, mert megjárod. - közli haraggal telt hangon.
- Nem tudom pontosan mennyi vagyok. - fakadok ki sírva. - Valahol 100, 200 körül járok életkorban. De ezt sose hitte még el senki.
- És abból az következik én se hiszem?! - emeli maga felé fejem. Remegek, és félek, könnyeim is folynak már, viszont most se bánt, arrébb húzódik, hagyja hogy az alá a pléd alá bújjak, amire ráhelyezett.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2011. 08. 22. 22:40:21
|
| oosakinana | 2011. 08. 12. 21:53:20 | #15799 |
Karakter: Alfonz Fleinhaert
Megjegyzés: (Kicsikémnek)
Reggel a telefonom csörgésére ébredek. Gyűlölöm ezt a kütyüt, mert annyira erotikus hangja van, hogy szabályszerűen bassza a fülemet, ami nem tesz jót sem a dobhártyámnak sem a jó kedvemnek. Ezt a szart is csak az iroda erőszakolta rám, hogy ilyenkor is fel tudjanak zaklatni, mert különben tudják, hogy úgy sem mennék be dolgozni és mennyire igazuk is van. Tegnap jöttem haza egy nehezebb melóból ennyi kijár nekem, hogy legalább pihenjek egy kicsit.
Álmosan és nyűgösen veszem fel a telefont.
- Ha nem fontos készülj fel, hogy ha bemegyek gyilkolni foglak. – közlöm a tényeket, mire egy pár percre meg vagy a levegő is a telefonba. – Ennyire ne foss be úgy is tudod, hogy nem teszem meg.
- Gyűlölöm, amikor ilyen vagy Al. – hallom meg drága felettesem hangját.
- Tudod, hogy gyűlölöm, ha felkeltenek, főleg, ha egy keménye meló után jövök haza. – magyarázom én is neki.
- Javíthatatlan vagy. – jegyzi meg.
- Jól van ezt eddig is tudtuk, de most már azt mond el, hogy minek hívtál, mert ha csak báj csevej miatt, akkor tuti ki fogok akadni és eltökítem ezt a hülye telefont. – mondom morcosan.
- Ne aggódj. Találtak egy házat, ahol elméletben egy szellem lakik. Azt akarom, hogy te menj oda és nézd meg, mi történik ott. – magyarázza, amire nagyot sóhajok.
- Rendben. Küld el sms-ben a címet és utána ott vagyok. – mondom neki, majd ki is nyomom a telefont.
Már éppen aludnék vissza, amikor pityeg ez a szarság, hogy megjött az sms és ideje indulni. Komolyan mondom, hogy falhoz vágom ezt a szerencsétlenséget. Nagy nehezen kikászálódok az ágyból. Felöltözök, majd felszállok a kis motoromra és elindulok a megadott címre.
Amint megérkezek, érzek valami különleges erőt, amit nem tudok hova tenni. Óvatosan belépek a házba. Nálam van a kis fegyverem, meg az elemlámpám, amivel világítok. Ahogy sétálok beljebb, csak jobban érzem az erőt. Itt nem szellemnek laknak, hanem egy ember, akinek képessége van és ő játssza a szellemet. Jegyzetelem a dolgokat.
Merre vagy vajon? Meg kell, hogy találjalak. Próbálom érzékelni az erejét, hogy át tudjam venni az irányítást felette. Meg is van. Aha szóval, hogy láthatatlan tudsz lenni? Szép kis képesség. Egyből láthatóvá teszem, miközben felkapcsolom a lámpát. Próbál elfutni, de utána vetem magam és a földre szegezem.
Látom meg van lepődve és kerek szemekkel néz rám.
- Te…te…te hogy látsz engem? – kérdezi meglepődve és mintha kicsit félne is.
- Úgy hogy látható vagy. – magyarázom neki vigyorogva.
- Ez nem lehet, hiszen én láthatatlan akarok lenni és akkor láthatatlan is vagyok. – magyarázza, de csak tovább vigyorodok.
- Nem te irányítod a képességedet.
- Ezt hogy érted? – kérdezi meglepődve tágra nyílt szemekkel.
- Pontosan, úgy ahogy mondom. Nem csak neked van különleges képességed. – magyarázom. – Én képes vagyok irányítani mások képességét, sőt fel is tudom használni, hogy te kerülj nagyobb bajba és nem én. – válaszolom még szélesebb vigyorral az arcomon, de az ő arcán, csak rettegést és félelmet látok.
- Kérlek. Könyörgöm, ne bánts. – kérlel, még a szemeivel is.
- Ne aggódj. Lehet, hogy kegyetlen külsővel rendelkezem, de nem foglak bántani. Sőt, még tetszel is. – nézek végig rajta és egy perverz mosoly jelenik meg az arcomon.
Kis fincsiség. Remélem, hogy valóban ilyen finom a kis popója is, mint amennyire kinéz, de már szinte a látványtól áll a farkam, pedig még nem is képzeltem el meztelenül. Mi lenne, ha az is meglenne? Uhhhhh igen el is élveznék. Na jó azt hiszem jobb lesz ha leállítom magam, mert tényleg a gatyámba fogok élvezni. Nézzük inkább, hogy mit szeretne a kicsike.
|
|
