 Karakter: Kyler Hendrick
Megjegyzés: (Vyvynek)
Szeretem a munkám, és élvezem is. A rám irányuló reflektor nélkül meglennék, mert nem csak melegít, de zavarba is hoz, viszont amíg a zenére koncentrálok, fel se tűnik. Ahogy az idő múlása se, és hamarosan azon kapom magam, hogy már az utolsó számokat keverem, és végeztem is.
Elbúcsúzom a tömegtől, majd átadom a helyem Samnek, aki vigyorogva vállon vereget, és már bele is vág a közepébe. Én pedig leülök a pulthoz, mire Dan már teszi is elém a jól megszokott kólámat. Halovány, de hálás mosolyt villantok rá, ő pedig jóval szélesebbel int, hogy semmiség. Hát igen, itt nehéz társalogni, ha nem ülsz közvetlen a partnered mellett, hogy halld is amit mond.
Én azonban nem élvezem különösebben, hogy máris vannak, akik körém telepednek. Tudom, hogy népszerű vagyok, de én csupán a zene miatt vagyok dj, nem a rajongókért. Hálás vagyok nekik, de a túl sok ember, aki a közelemben akar lenni, túl sok lélek, túl sok érzelem és gondolat, amit egyre nehezebb kizárni.
Hirtelen azonban különös alak váltja le az eddig mellettem ücsörgő nőt. Alaposan kirí ruházatával a tömegből, látszik rajta, hogy nem ez a megszokott közege.
- Mit iszol? – kérdezi, egyértelműen tőlem, így felé pillantok, és kissé tartózkodóan, de azért halványan rámosolygok.
- Csak egy kólát – mutatom fel a poharam, majd kortyolok is egyet belőle. Nem tolakodó, mint a többség, és elég valószínű, hogy nem a rajongóm.
- Hát én egy kis vörösborban kiegyezem – jelenti ki, és int is Dannak, akit ugyan annyira meglep és szórakoztat a választás, mint engem. Nem idevalósi, az biztos. De legalább pezsgőt tud neki ajánlani barátom, mert vörösbor az nem igen akad.
- Még nem láttalak itt – fordulok felé teljes testtel. Ritka, hogy érdeklődök valaki iránt, de benne van valami különös.
- Még én sem téged – mosolyodik el némileg, ami jól áll neki. Az viszont, hogy nem látott, csak annyit jelent, hogy most van itt először.
- Nem is tűnsz olyan embernek, aki éjjel nappal bulizgat – könyökölök el a pultra, őszintén hangot adva gondolataimnak. - És hogy tetszettem?
- Nagyon tanulságos produkció volt – feleli, némileg elgondolkodva. Anélkül is le tudom szűrni ebből a lényeget, hogy kiterjeszteném rá az érzékelésemet, így halvány mosollyal fordulok vissza a poharamhoz.
- Tehát szörnyű volt – fordítok szórakozottan. Mikor nyitná a száját, hogy mondjon valamit szépítésként, csak legyintek egyet. – Nem fogok megsértődni, lerí rólad, hogy nem ez a te világod. A kérdés az, mi hozott mégis ide?
- Vadászat? – húzza féloldalas mosolyra ajkait, nekem pedig különös érzésem támad. Egyszerre egészen fullasztóvá válik a levegő, és erőteljes késztetést érzek, hogy kiszabaduljak a friss levegőre. Óvatosan pillantok a mellettem ülő szemébe, és bár utálom célzottan használni, ezúttal kiterjesztem rá léleklátásom.
Felszisszenve kapom vissza pillantásom a pultra, és kezem akaratlanul is megszorul a poharamon. Az emberek érzelmei sokszor kaotikusak, tisztátalanok, gondolataik zavarba ejtőek, sok alkohol után értelmetlenek, nem véletlen igyekszem minél jobban elhatárolni magam a beléjük látástól. Ami viszont a mellettem ülőt illeti, egyáltalán nem ezek a problémák léptek fel, mikor rávettem magam az érzékelésére. Nála neme egyszerűséggel, nem látok semmit… a szíve, a lelke… üres, mintha nem lenne neki, mintha már… nem is élne…
- Azt hiszem, ideje indulnom – préselem ki magamból, és intek Dannek hogy írja a számlához a kólám, majd lecsúszom a székről. – Tovább jó szórakozást! – pillantok a férfira, de kerülöm a szemkontaktust.
- Máris mész? – érdeklődik különös hangon, én pedig elszoruló torokkal bólintok, majd gyorsan hátat fordítok neki, és átszlalomozva a tömegen, szinte kirohanok a szórakozóhelyről.
A friss levegő szinte mellbe vág, én pedig fuldoklóként kapok utána, majd az egyik lámpa alatt megállva hagyom, hogy időközben szaporává vált szívverésem normalizálódjon. Mikor ez nagyjából bekövetkezett, fülhallgatómat a fejemre téve indulok el hazafelé.
Jobb, ha most mindent kizárok, és megpróbálom elfelejteni a bárban történteket. Nem lesz egyszerű, mert még sose találkoztam ilyen személlyel, de azért csak ki tudom majd verni a fejemből.
Viszonylag ráérős tempóban sétálok hazafelé, nem akarok tömegközlekedést használni, mert hiába nincs ott sok ember ebben az időpontban, most még annyihoz sincs kedvem. Egyébként is jól esik az éjszakai, talán mér nagyon kora hajnali levegő.
Egy idő után azonban megint hatalmába kerít valami különös, kellemetlen érzés. Eddig is zsebre dugott kezemmel lekapcsolom a zenét, és kiterjesztem az érzékelésem, azonban nem érzek semmit a közelemben. Semmi behatárolhatót, csak természetellenes ürességet és sötétséget. Megtorpanok, egy viszonylag sötét területen, bár az én szemeimnek ez is elég, hogy fel tudjam mérni a környezetem.
- Úgy tűnik csak észrevett minket – csendül fel egy ismeretlen hang, és a legsűrűbb sötétségből, két alak válik ki. Összehúzott szemmel, gyanakodva figyelem őket, és leveszem fejemről a fejhallgatót. Nem érzékelem őket, egyáltalán semmit… ráadásul egyikükben felismerem a bárban látott férfit, aki társával egyetemben, ráérősen lépdel közelebb.
- Kik vagytok? – kérem számon őket, és igyekszem határozottnak mutatni magam, de az ösztöneim menekülés után kiáltanak. Szórakozottan egymásra pillantanak, majd szó nélkül, gunyoros vigyorral villantják ki, természetellenesen tűhegyes és megnyúlt szemfogaikat. – Vámpírok… - suttogom döbbenten, bár ez megmagyarázza, miért nem érzékeltem felőlük semmit.
A felismeréssel együtt a bestiák erőteljes életösztöne is megérkezik, és sebesen sarkon fordulva vetem bele magam a sötétségbe. Tudom jól, hogy nem csevegni jöttek, egyikük a bárban is megmondta, vadászat…
Mégse hittem volna, hogy ilyen értelemben gondolta, ráadásul én vagyok a préda… Pedig mióta nem változtam át! Nem kéne tudniuk, hogy mi vagyok! Vagy fogalmuk sincs róla, csak egyszerűen én kerültem az útjukba?
- Feleslegesen pazarolod az energiád – szólal meg előttem szenvtelenül a bárbeli férfi, én pedig kis híján nekiszaladok. Bestiaként velem született reflexeimnek köszönhetem csak, hogy időben fékezek le, és visszaugrom, hogy jó két lépés távolságra minimum legyek tőle. – Emberi alakban esélyed sincs…
Elkerekednek a szemeim, majd összeszorított ököllel harapok a számba kissé. Ezek szerint nagyon is jól tudják, kivel van dolguk, és valószínűleg a hatalmam kell nekik.
- Mutasd meg magad – folytatja meglepően lágyan, mintha kábítani akarna. Majdnem sikerül is, de megrázom a fejem, és elutasítóan hátrébb lépek, de ott társa bukkan fel, így megállok.
- Nem tudom, miről beszélsz – préselem ki magamból. – Ember vagyok!
- Akit még csak meg se leptek a vámpírok? - horkan fel a mögöttem álló, és tudom, hogy igaza van. Elszúrtam, és ezzel ők is tisztában vannak. Már venném rá magam, hogy végül alakot váltsak, mikor a mögöttem álló vámpír sebesen moccanva, elkap hátulról.
Telesen ledermedek félelmemben, mikor megérzem forró leheletét, és tűhegyes fogait a nyakamnál, de még mielőtt ellenkezhetnék, az előttem lévő vámpír is sokkal közelebb ugrik.
- Winslow! – morran rá társára, és még bennem is meghűl a vér a hangsúlyától.
- Jó, oké, tudom – sóhajtja a másik, és elhajol tőlem, mire kezdenék megnyugodni. – Segítettél, elsőnek a tiéd.
- Ne… engedjetek el…! – térek magamhoz, és igyekszem ellökni őket magamtól, de semmit se érek vele, emberi alakomban jóval gyengébb vagyok náluk, és hamarosan már a másik tart hátulról keményen. Hevesen kalapáló szívvel feszülök neki, de nem hezitál annyit, hogy összeszedjem magam az alakváltáshoz.
Nedves forróságot érzek meg a nyakamnál, és rögtön tudom, hogy nyelvével ízlelget, majd a következő pillanatban minden finomkodás nélkül, belém vájja a fogait. A fájdalomtól és kétségbeeséstől felkiáltva szorítom össze a szemem, miközben nagyokat kortyolva szorít magához még jobban.
A pánik akkor uralkodik el rajtam igazán, mikor érzem, hogy gyengülök a vérveszteségtől. Bestiaként sokat bírok, és nagyon gyorsan gyógyulok, de támadóm étvágyával így se tudok lépést tartani. De nem halhatok meg, nem így! Nem szerezhetik meg az utolsó leheletem, a génjeimben van, hogy ezt meg kell akadályoznom!
Viszont még van más esélyem is, minthogy saját kezeimmel vessek véget az életemnek. Ki is használom, és amennyire csak telik az erőmből, minden eddiginél kétségbeesettebben, nekifeszülök, majd ahogy egészen picit meglazul a szorítása, kihasználom a lehetőséget, és kiszakítom magam a karjai közül. Rögtön alakot váltok, és hiába tettem ezt legutoljára hosszú, hosszú ideje, mégis könnyedén és gyorsan megy.
Egy pillanatra lihegve nézek farkasszemet két támadómmal, majd belevetem magam a sötétségbe, és első adandó alkalommal felküzdöm magam a tetőkre. Vissza se nézve rohanok végig a házakon, viszont sebességem egy idő után csökken, már alig bírok egyik tetőről a másikra ugrani.
Szerencsére hamarosan megpillantom saját erkélyem, és levágódva a járólapra, visszaváltozom. Kinyitom a szúnyoghálót, majd bebotladozom a szobába, és bezárom magam mögött az erkélyajtót. Holnap muszáj lesz tovább állnom, mert megtaláltak… Most viszont… most viszont nem bírok tovább ébren maradni…
Úgy ahogy vagyok, ruhástul, véresen, bedőlök az ágyba, és hagyom, hogy magába rántson a kimerült eszméletlenség.
|
