Attól félek, még bíztatásom ellenére is legyõzi a félelme, amit fajtársaink iránt érez, úgyhogy megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor végül rám nézve kezd el alkudozni: 

- De ugye elmegyünk az elefántokhoz? – olyan édes… Mosolyogva nyugtatom meg:

- Igen. Sõt, mutatok neked még zebrákat is. – meg vízilovakat, meg madárházat, meg kisállat simogatót… Meg úgy mindent, amit csak egy állatkertben meg tudok mutatni neked.

- Az a négy lábú, fekete-fehér csíkos izé? – tényleg soha nem vitték ki abból az átkozott laborból azok a nyomorultak…

A többiekkel ellentétben csak akkor nevetem ki, amikor duzzogva fújja fel arcát azon, ahogy kikacagták, és ettõl olyan lesz, mint egy kis hörcsög, de ekkor sem sokáig, nem bírom szomorúságát elviselni.

- Igen azok. Megígérem, hogy õket is megmutatom. Szóval, hogy döntöttél? Itt maradunk? - feszülten várom válaszát, de már a rajtunk kívül itt lévõk se nevetnek, mindenki õt figyeli.

- Aham. – jelenti ki boldogan, majd át is karol, amikor erre cicája is vidáman nyávog egyet, mintegy jelezve gazdájának, támogatja a döntését.

Örülök neki én is nagyon, hogy nem megyünk innen sehova még, meg is jutalmazom egy újabb puszival. Ki fogja bírni a vámpírokat.

Nem kell velük lennie, elég, ha csak velem van.

Apropó…

- Menjünk most, vagy szeretnél valami rendes kaját? – ha embernek nevelték, biztos nem lakhatott jól egy kis pohár vértõl. Ez a mennyiség, amit felszolgáltak nekem is kevés volt, viszont csak nem kérhetem meg arra, tartson velem egy vadászatra, ahol haraphatunk valakit…

Látom, kérdésem az összes nemesben felkavarta az indulatot, megmentõnk, William, mint most megtudtam rá is kérdez arra, mi szükség van erre a színjátékra.

Azzal nyugtatom le, hogy majd átnevelem, de nem egyik napról a másikra, mert vigyázni szeretnék arra, ne sérüljön.

Megértõen biccent, és még érzem, mondana is valamit, ha Daniel gyomra nem szólalna fel még gazdájánál is hangosabban, és kezdene el nevetni velem, és a többi vámpírral.

Annyira kis gyámoltalan, és aranyos, még akkor is, amikor megpróbál úgy elbújni, mint most… Biztos vagyok abban, hogy ugyanúgy kedveli már ez után a kevés idõ után a ház népe is, mint amennyire én megszerettem.

- Van véren kívül más is ebben a házban? – térek vissza azért hamar az elõzõ kérdésemhez.

- A konyhában majd biztos találsz valamit neki. - jelenti ki William anyukája, majd egy Líz nevû szolgát kér meg arra, mutassa meg nekünk, az említett helyiség merre is van pontosan.

Majd… Mivel a kért hölgyemény elindul, óvatosan felkelek, és utána lépek.

Természetesen Danielt viszem, mivel nem épp úgy nézett ki, mint aki fel akart állni egy sétára. Csak a konyhában teszem le, ekkor is azért, hogy az asztalhoz tudjunk ülni. De… Ügyelek arra, még így is közvetlenül mellette tudjak maradni.

Nagy lelkesedéssel áll neki megenni azt az almát, amit kapott, bár ide érzem, annyira édes azért nincsen, mint amennyire édesnek õt ismertem meg…

- Esetleg, ha mást kíván, akkor csinálhatok betûlevest is. – rontja meg evésének idilljét Líz.

Hangjától feleszmél, és az almájával együtt az ölembe bújva hajol fülemhez: 

- Miért akarják ezek megetetni velem a könyveket? – figyelmeztetõen nézek a szolgára, hogy még csak véletlenül se nevessen fel kérdésén, mielõtt gondolatban válaszolnék neki:

- Egy tésztafélébõl készítik ezt a levest, ami úgy van kiszaggatva, hogy az angol ABC-betûi legyenek benne. Nagyon ízletes, emberként sok ilyet ettem. - hogy ne ijesszem meg nagyon beszédstílusommal, az elmondottakhoz azt is hozzáteszem, hogy azért így osztottam meg vele az információk, mert így biztos, hogy senki más nem hallja rajta kívül.

- Már értem. - derül fel szép arca, mielõtt újra a fülemhez hajolna:

- Szerinted én is képes vagyok arra, hogy ilyen módon beszélgessek veled a vámpírok közelében? - kuncogva simítok tincseibe, mielõtt incselkedve azt sugallnám neki fejben, hogy próbálja meg.

- Elég különleges vagy ahhoz, hogy menjen neked is. - teszem hozzá a sablonszöveget. A Líz nevû nõ már kérésemre úgyis nekiállt elkészíteni a betûlevest, van idõnk arra, hogy csak egymásra figyeljünk, és gyakorolja.

Meglátszik, hogy õ eleve vámpírnak született, hamar belejön ebbe a fajta beszélgetésbe.

Mire Líz elé tesz egy nagy tányér, jó illatú levest már gondolatai által jegyzi meg nekem, az elsõ dolga az lesz, hogy macskája, az orvosa, Reiji-sama és az én nevem betûit kanalazza ki belõle.

- Rendben, csak ügyesen. - cirógatok végig újra tincsein. - Ha pedig megetted, indulhatunk is az állatkertbe. - biccent, majd gyorsabban kezdi el kanalazni ételét, mintha nem is érezné rajta, mennyire meleg.

- Csak lassan. - figyelmeztetem szelíden. - Nem kell magad a hír miatt tönkretenni. - egy újabb kis puszit is kap, pirulva vesz visszább evési tempójából.

- Én is mennék veletek, ha lehet. - lép be William, amikor Daniel már az utolsó falatnál tart, félre is nyeli, gyengéden meg kell ütögetnem addig a hátát, amíg Líz kerít neki egy pohár vizet. - Gondoltam, talán elkél nektek egy idegenvezetõ abban a hatalmas állatkertben. - teszi hozzá kedvesen, majd amíg kicsikém gondolkodik felém fordul, és gondolatban magyarázza meg azt, hogy igazából miért is akar a szárnyai alá venni minket:

- Szerintem az a szemét tisztában van azzal, merre mentünk, ahogy azzal is, hova készültök. Nem akarom, hogy még mielõtt letámadhatnánk újabb rabokat gyûjtsön a zombi seregébe.

- Nyomós érv. - válaszolok vissza bosszúsan - Viszont ha nem szeretné, akkor légy szíves csak távolról figyeljetek minket.

- Rendben. - egyezik bele feltételembe, a kicsike pont ekkor szólal meg, ugyanígy a fejemben:

- Miattam jöhet, így, hogy már nem hallja, amit mondani akarok, nem zavar. - felkuncogva nyomok újabb puszit buksijába, mielõtt felállítanám azzal, hogy akkor induljunk, mert ránk világosodik.

- Titeket zavar a fény? - teszi fel újabb rejtett kérdését, bár ez, hogy felém néz, és nem beszél már nem kerüli el William figyelmét. Ezért mielõtt megszólal válaszolom neki, hogy nem annyira, inkább csak azt nem akarom, hogy kísérõnk emberek közelében legyen.

Nevetve bólint, és jegyzi meg, az tényleg nem lenne jó, mielõtt engedné Líznek, hogy rásegítse azt a kabátot, amit behozott.

- Mióta tudsz így beszélni? - lép azonban szempillantás alatt elé a vámpír, tettével annyira megijesztve a kicsikét, hogy az már megint a karjaim közé fészkeli magát.

- Most tanulta meg. - válaszolok helyette csöndesen. - De fontos dolgunk van, úgyhogy ne tarts fel minket.

- Rendben. - neveti el magát, majd miután legnagyobb bosszúságomra beleborzol a duzzogó kicsike tincseibe, megragadja a karom azzal, hogy irányítani fog, mehetünk.

- Készülj, indulunk. - kérem azonban parancsa teljesítése gyengéden a karomban lévõt.

Csak amikor õ közli csillogó szemekkel, hogy mehetünk teleportálom át magunk a néptelen állatkertbe.

- Jól vagy? - faggatom ekkor is halkan. Elég hideg van, még azt a kabátot, ami kis testén van is úgy ítélem meg, hogy vékony az idõhöz képest.

- Igen. - leheli halkan. Majd… Legnagyobb döbbenetemre hozzáteszi szavaihoz, hogy nem látszik a leheletem nekem se.

- Még szép, hogy nem. - nyújtózik a velünk jött. - De most ne ezzel törõdj, hanem gyere, még az éjjel végig akarom neked mutatni az összes állatot.

- Megyek, de csak Yanagival. - ölel át, megmosolygom döntését.

- Én is jövök, nyugi. Csak veszek neked egy kis zoocsemegét, hogy meg is tudd õket etetni. - eddig is boldog volt, de ennyire örülni, mint amennyire most örül már a tápvételnek is, soha nem láttam.

Remélem, a sétát, és az állatok is ennyire élvezni fogja.

-         Angel... Hát te?? – nézek meglepetten a combjaimmal gyurmázó cicusra. Kicsit még szippogok, közben elkezdem simogatni a puha fekete bundáját.

-         A te cicád? – simogatja meg Yanagi is Angelt.

-         Igen. Amióta az eszemet tudom velem volt úgy, mint Reiji-sama.

-         Értem – szól elgondolkozva, miközben fintorog. Doktorom meggyilkolásán törné a fejét? Elõbb ölném meg én... Ha tudnám... – Az Angel találó név.

-         De még mennyire. – A férfi hangjától összerezzenünk. Eddig teljes csöndben volt. El is felejtettem, hogy itt van. - Ha õ nem lenne, még mindig bent rohadnánk egy cellában, zombi módjára, és várnánk, hogy könyörülve rajtunk adjanak pár csepp vért nekünk. Apropó…

 Tapsikol, amire emberek jönnek be furcsa ruhába és osztogatnak poharakat, amikben vörös valami van. Jééé, mennyien vagyunk…

-         Ez vér? – hajolok közelebb ülõalkalmatosságomhoz és beleszagolok poharamba, de mielõtt újra szólalnék, helyettem megteszik.

-         Igyunk a szabadulásra. – szólal fel egy másik vámpír. Yamagi pedig mosolyogva emeli meg a poharát, majd mindenki – rajtam kívül – elmoromog egy egészségünkre-t.

 Megsimogatja arcomat, amitõl kellemesérzés tõlt el.

-         Idd meg nyugodtan, jót fog tenni.

-         Nem volt olyan rég, hogy izé... – tekintetem kezére irányítom. Talán most elmondom/elmotyogom neki, hogy ittam a vérébõl, de inkább meggondolom magam és kiürítem a poharam. A vörös nedû izé csak úgy borzolja minden érzékem.

-         Egészségedre. – suttogja, amitõl megbizserek testem, majd õ is kiissza pohara tartalmát, ahogy én az elõbb. – Egészségünkre.

-         Fiam!  - Ijedten közelebbhúzódom hozzá Angellel együtt, ahogy két vámpír ront be az ajtón. – Már azt hittük, örökre elvett tõlünk az az ember. – Azt hiszem a velünk szemben lévõ vámpírral beszélnek, aki makacsnak és értetlennek hívott. Ch… nem is vagyok egyik sem!

-         Nyugi, mindjárt megyünk. – mondja vámpírkám is, aki szorosan átölel karjaival, miután elvitték poharainkat valakik.

-         Nem értem… - suttogom szinte csak magamnak, de úgy, hogy õ hallja.  Azt az idegesítõ vámpírt elszakították a szüleitõl a dokik?

-         Pontosan – búgja fülembe. - Ahogy engem elszakítottak mesteremtõl. – Szegénykém. Ilyenkor nagy késztetést érzek, hogy hozzábújjak, vagy csak megsimogassam az arcát, hogy tudja, én itt vagyok vele.

-         Köszönjük. Nagyon szépenköszönjük, hogy megmentették a fiúnkat. Ha bármivel viszonozhatjuk, akkor szóljanak. – Hajol meg a két idõsebb vámpír.

-         Azzal esetleg viszonozhatják... – sóhajt fel Yanagi, mikor már annyira erõsködnek, hogy félni kezdek tõlük – hogy megmutatják, merre kell elindulnunk a legközelebbi állatkert felé. – Mégis megyünk elefántokat nézni. Wííí… Még sosem láttam macskán és kutyán kívül más állatot, csak fehér egereket, de azok is állatok? Nem mertem sosem megkérdezni Kuro-santól, õ nagyon szigorú orvos.

-         Nem maradtok nálunk?- kérdi az öregebb vérszívó.

 Még szép, hogy nem maradok majd vámpíok közelében, a végén még engem találnának kiszipkázni. Yanagitól kapok egy puszit a homlokomra, mire pirulva bújok mégszorosabban hozzá.

-         Daniel… - suttog. Vajon, mit szeretne? – Nagy baj lenne, ha addig, amíg az orvosod rendbe jön, itt élnénk? – Itt? Élni? Vámnpírokkal együtt?

 Gondolom elsápadok, ugyanis hozzáteszi, hogy ez nem sok idõ és, hogy nem kell folyton vérszívók közelében lennem.

-         De ugye elmegyünk az elefántokhoz? – nézek fel rá kissé tétovázva.

-         Igen. Sõt, mutatok neked még zebrákat is. – mondja mosolyogva én meg próbálok emlékezni, hogy az hogy néz ki. Csak könyvekben láttam még…azt hiszem.

-         Az a négy lábú, fekete-fehér csíkos izé? – kérdem halálkomolyan, mire mindenki kinevet. Puffogva karbateszem kezeimet és felfújt pofival nézek rájuk, mire mégjobban nevetnek. Elmszomorodom, de mielõtt mondhatnék még valamit, õ megszólal.

-         Igen azok. Megigérem, hogy õket is megmutatom. Szóval, hogy döntöttél? Itt maradunk?

-         Aham. – rikkantok fel lelkesen és ijedten ugrok Yanagi nyakába, mikor cicám is beleegyezõen felnyávog. Kapok egy puszit a buksimra és elmosolyodik, ahogy pirulgatok neki.

-         Menjünk most, vagy szeretnél valami rendes kaját? – A szobában rajtunk kívül mindenki elhúzza a száját. Ch…vérszívók. De mielõtt megszólalnék, hasam meg is kordul. Khm… Hiába na, én ember vagyok. Yanagi nevet én meg próbálok nyaka és válla közti kis vackomban elbújni.

-         Van véren kívül más is ebben a házban? – kérdi az elõttünk ácsorgó, nevetõ vámpíroktól. A nõ komolyodik el elõbb és kedvesen mosolyog rám. Ezzel nem hat meg, kilátszik a szemfoga.

-         A konyhában majd biztos találsz valamit neki. Líz, vezesd le õket oda.

 Nincs az a pénz, amiért felkelnék innen. Reiji-sama is ezt szokta néha mondani, ha fáradtan esik ágyba. Angel viszont átpártól a velünk szemben lévõ fiatal vérszívóhoz és az ölébe telepszik. Ha jól hallottam az elõbb, akkor Williamnek hívják. Wááá… Mi történik? Jah, csak vámpírkám emelkedett velem két lábra. Megkapaszkodom azért nyakába. Kezdem megszokni a közelségét, nagyon jól esik, hogyvelem van és valamilyen szinten megért. Azt viszont nem szeretem, hogy meg akarja ölni Reiji-samát.

 A konyhának nevezett helyiségben engem letessékelnek a folder. Így jártam. Végállomás, leszállás. Leültetnek egy faasztal elé minket. Majd elém tesznek egy almát. Igaz, nem sok, de menten felcsillan a szemem és elkezdem harapdálni. A leve finom édes…hmm… szeretem.

- Esetleg, ha mast kíván, akkor csinálhatok betûlevest is. – szólal meg a Líznek nevezett lány.

 Fogom az almám és átköltözök Yanagi ölébe, elfészkelõdöm, majd fülébe suttogok.

- Miért akarják ezek megetetni velem a könyveket? – kérdem hallkan, hogy csak õ hallja. 

Ölbe fogom a kicsikét, aki talán az utazás miatti sokktól elájult, miközben csodálkozva körbenézek abban a pompázatos kastélyban, amibe érkeztünk az állatkert helyett.

Én nem ide akartam jönni, még életemben nem láttam ezt a helyet, ahhoz, hogy magam elé tudjam képzelni arra szükség lett volna. Úgyhogy tényleg nem értem, hogy jutottunk ide…

A szökést kirobbantó szemeibe nézek, de mielõtt megkérdezném arról, mégis mi ez az egész, van-e úti célunk módosulásának valami köze hozzá, a nemes már mintha a fejembe látna avat be abba, hogy miatta kerültünk ide.

- Nem akartam hazasétálni, ha már egyszer ott voltál, és bármerre elmehettünk.  

Szemforgatva sóhajtok hülyeségén, de aztán megkérem arra, nyújtsa a kezét.

- Szóval rájöttél, a chipes trükkre, és te is kiszedted. - kuncog erre, és kér meg, kövessem. - Ezeknek le sem esett, hogy irányítják õket. - ragadja meg társait, húzza õket is velünk.

- Mondjuk… - teszi hozzá elgondolkodva - Ha egy fekete macska nem harapott volna meg, akkor nekem se tûnt volna fel.

- Fekete macska? - nézek rá kikerekedett szemekkel.

- Igen. - biccent vigyorogva. - Õ az. - húz elõ kabátja alól egy békés kis állatot, döbbenetem csak még nagyobb lesz. Azt hittem egészen eddig, ott fegyverek vannak. - És… - folytatja, hogy még az állam is leessen a csodálkozás miatt - Szerintem a kis védencedé lehet, mert a szaguk hasonlít egymásra.

- Na ezt már nem hiszem. Reijién kívül nem volt semmije. - makacsolom meg magam, amikor intésére helyet foglalok abban a szobában, amibe vezetett.

- Majd megkérdezzük, ha felébred. - helyezkedik el kényelmesen, a macska ölébõl nagy nyújtózással indul el a szobában, kezdi el felfedezni.

- Rendben. - bólintok. - Kíváncsi leszek. - elégedetten vigyorog rám, majd kérdi meg komolyabbá válva, hogy Daniel hogyhogy ennyire odavolt azért a gyökér orvosért, még akkor is, amikor az majdnem megölte.

- Az a gyilkos bevetette vele, hogy ember. Szegénykém még bízik benne és mindent megtett érte. Már egész kicsikorától ott lehetett. - eddig gyûlölettel figyelte, ahogy simogattam, de most, mintha együttérzés csillogna szemeiben.

- Nagyon gyengécske, vigyázz rá. – úgy lesz. Már pontos tervem van arra, hogyan védem meg, amíg azt a rohadékot ki nem iktatom.

- Elõször elmegyünk az állatkertbe, aztán meg keresek valami üres házat. Haza nem mehetek, egybõl megtalálnának. - kihasználom, hogy nem is tudja, én ki vagyok, mit tettem volt otthonunkkal.

- Nem vagyok vérszívó, ezerszer mondhatom el, mi? - simítja kicsikém a kezét nyakamra, majd tarkómra, jólesõ borzongással terelve el majdnem a figyelmem szavairól.  

- Daniel, te ébren vagy? – kérdezem tõle gyengéden, mielõtt egy nagy sóhajtást követõen vele is tisztáznám a dolgokat arról, amit gondolok:

- Figyelj, lehet, hogy te azt hiszed, hogy egy jól látó ember vagy, aki vérszegény, de ha bárki megérzi azt az édes illatod, egybõl azt mondja majd rád, hogy vámpír vagy. - annyira jó érzés, hogy erre forró arcát nyakam bõrébe fújja…

- De… Reiji-sama azt mond… - kezdi el, viszont mielõtt befejezhetné, és én visszavághatnék neki azzal, hogy samája olyat is mondott neki, hogy megvédi, mégis rátámadt, a vámpír, aki megszöktetett minket dörren rá összes türelmét elveszítve.

- Jajj, kölyök, vedd már észre, az az ember egy gyilkos! Elõbb-utóbb te is meghaltál volna! Sõt idáig érzem a mérgeket a testedben! – aggódva emelem rá tekintetem, de fejrázással jelzi, és gondolataival sugallja azokkal nem kell törõdnöm, a vérünk hatására majd kiürülnek belõle.

Úgyhogy… Átölelhetem a sírástól remegõ testû Danielt, aki mellkasom masszírozza apró ökölcsapásaival, miközben orvosa nevét, és azt susogja, õ nem vámpír.

- Nagyon makacs és értetlen. - sóhajtja vendéglátónk újra, szavaira mindketten felhördülve válaszolnánk, ha a cirmos nem térne vissza, és ugorna közénk, buksiját kicsikém hasába fúrva.

- Angel… Hát te?? - nézi döbbenten, majd amikor a macska dagasztani kezdi mancsaival combját, még mindig hüppögve a sírástól, de elkezdi simogatni.

- A te cicád? - simogatom meg én is a kis állatot.

- Igen. Amióta az eszemet tudom velem volt úgy, mint Reiji-sama.

- Értem. - jelentem ki elgondolkodva, de tudom, még egyszer meghallom mesterem gyilkosának a nevét, valamit összetörök. - Az Angel találó név.

- De még mennyire. - vendéglátónk hangjától mindketten összerezzenünk,  a macska megjelenésekor teljesen meg is feledkeztünk róla. - Ha õ nem lenne, még mindig bent rohadnánk egy cellában, zombi módjára, és várnánk, hogy könyörülve rajtunk adjanak pár csepp vért nekünk. Apropó… - tapsol egyet, mire szolgák sereglenek be a szobába. Kezükben tálca, amiken üvegpoharak, vörös színû folyadékkal töltve, mindenkinek osztanak egyet.

- Ez vér? - hajol hozzám a kicsike, viszont mielõtt megválaszolhatnám kérdését azzal, hogy a szaga alapján biztosan az, az egyik másik vámpír mond köszöntõt:

- Igyunk a szabadulásra. - mosolyogva emelem fel a poharam, és jelentem ki a többiekhez hasonlóan, hogy egészségünkre.

Majd… Ezután gyengéden megcirógatom az ölemben lévõ kicsike arcát:

- Idd meg nyugodtan, jót fog tenni. - kérem is közben.

- Nem volt olyan rég, hogy izé… - biztos vagyok abban arról, ahogy a kezemre kapta pillantását, hogy azt akarta elmondani, ivott vérembõl, viszont ahelyett, hogy folytatta volna, amit elkezdett, inkább kiitta pohara tartalmát.

- Egészségedre. - suttogom neki, én is kiiszom poharam. - Egészségünkre.

- Fiam! - ront be erre, mintegy végszóra kiszabadítónk édesapja, és édesanyja, Daniel félve húzódik hozzám közelebb, cicusával együtt. - Már azt hittük, örökre elvett tõlünk az az ember.

- Nyugi, mindjárt megyünk. - veszem körbe karjaimmal ismét, vonom szorosabban magamhoz, miközben poharát az azért idesietõ szolga kezébe adjuk.

- Nem értem… - suttogja értetlenül, arra nagyon ügyelve azonban, hogy szavait csak én halljam. - Azt az idegesítõ vámpírt elszakították a szüleitõl a dokik?

- Pontosan. - búgom neki ugyanolyan halkan, amíg szöktetõnk szabadulni próbál. - Ahogy engem elszakítottak mesteremtõl, úgy õt is a szüleitõl. - azt már meg se merem neki említeni, hogy valahol neki is élhetnek az igazi szülei, akiktõl Reiji elszedte. De… Majd vándorlás közben rájuk akadhatunk.

- Köszönjük. Nagyon szépen köszönjük, hogy megmentettétek a fiúnkat. Ha bármivel viszonozhatjuk, akkor szóljatok. - lépnek elénk a szülõk, hajolnak meg, alig bírom hálálkodásuk elhárítani. Õk nemesek, én meg csak egy egyszerû senki vagyok, nem szükséges, ezt tenniük, csak azért, mert a fiúk azt mondta, miattam, és Daniel macskája miatt sikerült elszökniük.

- Azzal esetleg viszonozhatnák… - sóhajtom végül, amikor már nagyon erõsködnek, és kicsikém is megrémítik - hogy megmutatják, merre kell elindulnunk a legközelebbi állatkert felé.

- Nem maradtok nálunk? - szólal meg a nemes apja, kíváncsian nézek rá. - Tudom, ki vagy. - folytatja gondolatban. - Elviszünk az állatkertbe, de tudom, hogy nincs hová mennetek. Ahogy elnézlek titeket pedig még azt is, hogy irányításra, és tanulásra is szükségetek van.

- Nem tudom, hogy maradunk-e. Errõl szeretném majd õt is megkérdezni. - hintek egy puszit a kicsike homlokára, amire elpirulva bújik hozzám még közelebb, mint eddig.

- Kérdezd meg most. - hát jó…

- Daniel… - suttogom neki gyengéden. - Nagy baj lenne, ha addig, amíg az orvosod rendbe jön, itt élnénk? - elsápad, ezért szavaim kiegészítem azzal, hogy ez nem sok idõ, ahogy azzal is, nem kell állandóan a vámpírok közelében lennie.

 Kis idõ elteltével magához húz és egy puszit is kapok a buksima. Reiji-sama belép és leül az ágyra. Ijedten fészkelõdnék távolabb, de szorosan és szilárdan tart karjaiban, mintha sosem akarna elengedni. Én sem akarok elhúzódni, de félek, hogy kedvenc dokim megharagudna rám. Belebújok a párnába és csak akkor emelem fel a fejem, mikor Reiji-sama szólít engem.

-         A holnapi küldetésed ennek a nyomorult vámpírnak a megölése lesz, de túl veszélyes ahhoz, hogy egyedül menj, Yanagival közösen intézitek el. – Jól megnézem a képet, hogy biztosra felierjem a vérszívót.

-         Értettem – jelentem ki, aztán meg égszakadás, földindulás. Odakinn elég jól elvannak, ahogy hallom.

-         Mi a fene ez?! – és azzal a doki el is tûnt a szobából, miközben mi talpra pattanunk, mint a gumilabda és kérdõen nézünk egymásra, majd elsétálunk az ajtóig, ahol elég sokkoló látvány tárul szemünk elé. Egy vámpír mindenkit brutálisan meggyilkol, aki a közelébe megy. Arcán vérszomjas vigyor, szemében bódultság és vágy a kiserkenõ vér iránt.

 Lassan azt sem tudom, hogy állok-e, vagy visznek, ugyanis nem elég nekem a gyilkos vámpírtól megdöbbennem, hanem… Reiji-sama… De miért akart minket megtámadni? Úgye, engem nem akart bántani? Megigérte, hogy megvéd… Akkor, hogy lenne képes…

-         Reiji-sama… - ködfátyol gyûlik szemem elé, mire megrázom fejecském, hogy ne lássa azt senki.

 Egy gyönyörû vámpír lép elénk, arcán kéjenc vigyor, szemében kíváncsiság és elégedettség.

 Yanagi megkérdi, hogy megyek-e velük elefántokat nézni és megmagyarázza, hogy orvosomnak kell egy kis pihenés, hogy õ nem akart megtámadni. Elhiszem. Szegényt teljesen kimeríti a munka, néha hulla fáradt és azt sem tudja mit mondd, vagy csinál.

 Nem hagyhatom ki az alkalmat, hogy lássam az elefántokat, így belékarolok az én vámpírkámba és várom a jó akaratot.

 Szúrós érzést nyílallik hasamba és vállaimba, ez nagy erõ, én még kicsi vagyok hozzá. Nyüszögve bújok Yanagi mellkasához, fejemet nykába fúrva, mire egyik kezével tartva védelmezõen ölel át. Illata orroba kúszik és én bódultan szimatolom nyakát, majd  hirtelen ötlettõl belecsókolok és hagyom magam elsodorni az álom hullámaival.

~YT/DB~

 Beszélgetésre ébredek, de nem akarok felkelni, túl kényelmes a fekvõhelyem. Gondolom valaki ölében lehetek. Sejtésem beigazolódik, fekvõalkalmatosságom suttogni kezd a fülemhez nagyon közel, megremegek, de úgy teszek, mintha továbbra is aludnék.

-         Az a gyilkos bevetette vele, hogy ember. Szegénykém még bízik benne és mindent megtett érte. Már egész kicsikorától ott lehetett.

-         Nagyon gyengécske, vigyázz rá. – csendül egy mély hang. Méghogy én gyenge? Vigyázni kell rám? Cccch…

-         Elõször elmegyünk az állatkertbe, aztán meg keresek valami üres házat. Haza nem mehetek, egybõl megtalálnának.

 Akaratlanul is mellkasán fekvõ tenyeremet nyakára, majd tarkójára csúsztatom és ott simogatom.

-         Nem vagyok vérszívó, ezerszer mondhatom el, mi? – hangom nyugodt. Nem zavar, hogy tudni fogja, kihallgattam õket.

-         Daniel, te ébren vagy? – fordul felém vámpírkám. – Figyelj, lehet, hogy te azt hissed, hogy egy jóllátó ember vagy, aki vérszegény, de ha bárki megérzi azt az édes illatod, egybõl azt mondja majd rád, hogy vámpírvagy. – Szavaitól elpirulva fúrom arcomat nyakába.

-         De… Reiji-sama azt mond…

-         Jajj, kölyök, vedd már észre, az az ember egy gyilkos! Elõbb-utóbb te is meghaltál volna! Sõt idáig érzem a mérgeket a testedben! – morran rám a másik szippancs, amitõl én remegni kezdek, szemem elhomályosul és, hogy levezessem valahogy feszültségem, püfölni kezdem Yanagi mellkasát, amitõl csak azt érem el, hogy egyre jobban szippogok és egyre jobban szorít magához. Odabújok hozzá és kedvenc orvosom nevét mantrázom, azzal a körítéssel, hogy én nem vagyok vámpír. Nem és nem! Vagy… igen??

-  Tudod, hogy… hogy én… - látom a gondolatait, ahogy azt is, miért fél megkérdezni, tisztában vagyok-e azzal, ivott a vérembõl, úgyhogy mosolyogva figyelem.

Viszont… Mielõtt folytathatná, amit elkezdett, vagy megnyugtathatnám azzal, örülök neki, hogy megtette, még akkor is, ha csak parancsra cselekedett, éles, sipító hang zavarja meg nyugalmunk, aminek felhangzásával szinte egyszerre be is ront szobánkba egy számomra ismeretlen orvos.

Óvatlanul…

Szét is tépném fél mozdulattal, halálával szabad lenne a kijárat, de idõben, még indulásom elõtt észhez térek attól, hogy a kis Daniel megrettenve bújik hozzám, és nem leplezem le magam, adom a többi orvos tudtára, már nem irányítanak minket. Azt is hagyom, hogy parancsot osszon ki nekünk:

- Daniel, menjetek Reiji-sama szobájába, ott biztonságban lesztek. – bunkón, és flegmán… Grr… Egyszer õt is kezelésbe veszem…

- Mégis mi történt? – kérdi Daniel félve.

- Az egyik vámpír túl sok P30-at kapott és kiszabadult a laborból. Nyugi, nem lesz gond. – értem… Ezek szerint többen vagyunk, és az egyikünk el is szabadult…

Rendben, ez kapóra jött…

***

Miközben a legalsó emeletre tartunk az orvosok, õrök között, végig telepátián keresztül tartom a kapcsolatot a szökevénnyel, miest azt sikerül felvennem vele.

Megkérem arra, ha kijut, hozzon segítséget, szöktessenek meg minket, és a többi itt fogvatartott fajtársunk is.

Õ egy nemes, több esélye van a lelépésre, mint nekünk együtt, ráadásul neki is érdeke, ne létezzen ez a létesítmény.

Úgyhogy végig hangos szó nélkül baktatok a kicsike mellett, akinek bûntudata lehet már a gyógyulás útjára lépett sebem miatt, abból következtetve, ahogy végigsimít rajta többször is.

Elégedett vagyok azzal a lépéssel, amit tettem, egészen addig, amíg végül ki nem kötünk a gyilkos szobájában. Mert itt… Egybõl majd megöl a tehetetlenség dühe attól, hogy Daniel a kezei közé ugrik, és úgy kacag rá, csüng megijedtem, hogy bajod esett, meg örülök annak, hogy jól van rizsáján, mintha az apja lenne az a szemét, aki aggódik érte, és akit szerethet.

Meg kell ölnöm mindenképp… Nagyon nem tetszik, hogy így kihasználja.

- De most nyomás az ágyba! Yanagi, te is! – kezd el õ is parancsolgatni, halkan, észrevétlenül sóhajtok fel, mielõtt az újra lábaira állított kicsike összefonná kezét az enyémmel, és tovább vezetne innen, a közelébõl egy kis helyiségbe.

Kifejezetten örülök annak, hogy letette, ahogy annak is, elmehetünk mellõle, még akkor is, ha csak egy szobával arrébb.

Kezdtem elveszíteni az önuralmam nyájas mosolyától…

Kicsit megnyugodva dõlök le Daniel mellé az eddigieknél tágabb, csöndesebb szobában elhelyezett puha, nagy ágyra.

Olyan békés most…

- Jó éjt! Nyugi, itt nem lehet semmi baj. Ha mégis, akkor majd Reiji-sama megvéd – grr… Persze… Ezt nem kellett volna mondania, most tönkrevágta a hangulatom…

Annyira rossz, hogy ezt elhiszi neki. Szeretett samája biztos a legelsõ alkalommal feláldozná õt a mocskos életéért.

- Miért vagy ilyen biztos benne? - kérdem meg tõle szkeptikusan, amire nem tudok rájönni magamtól, miközben beletúrok puha tincseibe.

- Tudod, eddig, ha mellette voltam sosem esett bajom. - kezdi el halkan - Olyan, mintha a bátyám lenne... - értem… Szóval eddig az a szemét törekedett a kicsike bizalmának elnyerésére… - De ez elég hülye kifejezés, mert néha olyanokat is csinál velem, amit testvérek nem szoktak. – hogy mi???

Mivel a párnájába bújt zavarában, nem tudok szemeibe, vörös arcába nézni, hogy tovább faggathassam arról, mégis miket, csak gondolatait, amiben azon tépõdik, hogy mérges lesz rá Reiji, ha hozzám bújik figyelhetem, és gyönyörû idomait, formás seggét…

Hamar megunom, hogy nem tudja eldönteni, mit tegyen, mosolyogva karolom át, húzom magamhoz, közben egy kicsi puszit is hintve illatos tincseire.

Nem zavar még az se, hogy az a szemét belép, és leül mellénk az ágyra, csak a drága retten meg egy egész hangyányit, és csúszna arrébb kezeim közül, ha engedném neki.  

Nincs ereje ellenem, én meg nem hagyom neki, hogy újra az orvosához húzódjon.

Ráadásul azért, mert itt van a közelben, dokibácsija se torolhatja meg ezt a húzásom, mert akkor a kicsike rájönne, milyen is valójában, félni kezdene tõle.  

Roppantul élvezem a helyzetet.

Fõleg akkor, amikor a gyilkos szemeiben feltûnõbb lesz a harag, és gondolatai is azt sugallják, mennyire megkínozna pár adag szenteltvízzel.

Azonban… Sajnos még ennek ellenére is visszafogja magát, higgadt hangon szólítja meg a naívkát, majd folytatja is egybõl mondókáját, amikor Daniel felnéz rá a párnák közül, ahova fejét megint befúrta zavarában:

- A holnapi küldetésed ennek a nyomorult vámpírnak a megölése lesz, de túl veszélyes ahhoz, hogy egyedül menj, Yanagival közösen intézitek el. - kíváncsian pillantok a képre, amit beszélése alatt felénk nyújt Daniellel együtt, és nézem meg magamnak a gonoszt, akit el kell tennünk láb alól…

Ismerem a rajta lévõt, õ, az egyik vámpírúr… Akivel… Nem nehéz dolgunk lesz. Õt egyszerûen lehetetlen lenne még együttes erõvel is legyûrnünk.

Túl erõs hozzánk képest.

Mielõtt azonban azt hazudnám, a kicsihez hasonlóan, hogy értettem, a halálba küldöm a vámpírt, nagy robajlás rázza meg a szoba falait, mindenhonnan kiabálás, és vezérszavak is harsannak.

- Mi a fene ez?! - áll fel Reiji, fut ki tõlünk.

Mi is felugrunk, értetlenül nézünk elõször egymásra, majd indulunk el a zajok felé, bár csak az ajtóig.

Tovább azért nem megyünk, mert engem, és Danielt is lesokkolja a szemünk elé táruló látvány. Valószínûleg az a vámpír, amelyik megszökött állhat elõttünk hat másikkal együtt, és eszeveszett vigyorral gyilkolásszák azokat az orvosokat, biztonsági õröket, akik feléjük közelítenek.

- Gondoltunk most fogunk mindenkit leléptetni, nem várunk, úgyhogy ne álljatok már ott ilyen szerencsétlenül, gyertek velünk! - rikkantja felém, amikor észrevesz. - Gyertek már! - Danielre nézek, majd róla arra, amerre szép szemeivel pillant, hogy egy pillanattal késõbb már õt elkapva a vámpírok háta mögé teleportálhassak.

Azzal, hogy itt áll három nemes, vagy nem több, könnyebb uralnom az erõm.  

- Reiji-sama… - rázza meg édesen a fejecskéjét, amikor leteszem a földre. Gondolom nehezére esik elhinni, hogy orvosa õt, és engem is megtámadt azzal az ezüst nyelû fejszével, amit a falról vett le.

Nem akarta, hogy még mi is csatlakozzunk.

- Ez szép volt testvér. - lép hozzám vigyorogva a szökéskezdõ. - Ki tudnál minket innen vinni, ha segítek irányítani az erõdet?

Biccentek, de ahelyett, elkapva a kezét engedném, hogy irányítson, Danielre nézek, és õt kérdezem meg, jön-e velünk elefántok nézni, amíg az orvosa lecsillapodik.

- Kell neki egy kis pihenés, nem akart bántani. - teszem hozzá, mialatt magamhoz húzom. Mire visszajövünk hozzá már meg fog nyugodni. Hidd el.

Belém karol, úgyhogy meg se várva a válaszát kapom el a szadista nemes kezét, aki már a többiekét fogja, és képzelem magam elé az állatkertet.

Az elég messze van innen… 

 Amint lent vagyok, indulok is megkeresni Reiji-samát, hogy elmeséljem neki, milyen ügyes voltam. Álmában öltem meg azt a vámpírlányt...

 A 2-es laborban találok rá, meglepettségempe Vámpír is itt van. Meg kell majd kérdeznem a nevét.

 Odasétálok hozzájuk és látom, hogy alszik, vagy ájult. Itt nem lehet tudni.

-          Reiji-sama miért altattátok el megint? – kérdem nagyokat pislogva orvosomra, miközben egy õr felkapja a vámpírt és kifele viszi. Mi is megyünk vele.

-          Egy apró mûveletet kellett rajta elvégeznünk, de csak azért, hogy nyugodtan elkísérhessen akár a küldetéseidre is, anélkül, hogy kárt tenne magában.

-          Értem…

 Közben megérkeztünk a szobánkba és ott lefektetik õt az ágyra. Reiji-sama elõvesz egy szikét és kicsit megvágja a vámpír karját, de úgy, hogy pár csepp vére kibuggyan. Idáig érzem a vörös nedû illatát. Testem bizsereg és torkom kiszárad.

-          Miért bántottad??? – kérdem ijedt szemekkel tekintve a vámpír arcára. Milyen békésnek tûnik.

-          Igyál. – szól orvosom ellenkezést nem tûrve. Lehajolok és kortyolni meg szívni kezdem vérét. Forró tûzként marja torkomat az enyhén édes és mégis keserû folyadék.

-          Okos fiú vagy. – borzol bele a hajamba, majd elhúz tõle. – Pihenj kicsit, holnapra is van feladatom a számodra.

 Szótfogadva mászom fel az ágyra és bújok a meleg testhez, doktorom pedig kimegy. Felkarom felforrósodik, de nem kapok perencsot. Fura.

-          Mikor értél vissza? – hallom meg a vámpír hangját, miközbe ujjai fekete tincseim közé simulnak.

-          Szia. – köszönök neki elpirulva. Azt hittem alszik. – Nem régen. És izé… Te most ébredtél fel? – kérdem zavartan. Próbálok lekászálódni róla, de karjait körém fonva húz magához közelebb. Buksim mellkasára kerül és ott pihenek.

-          Igen. Nemrég keltem, de jó is így kelni, hogy van mellettem valaki, kérlek maradj. – mondja én meg vörösebb árnyalatot öltök, mint egy rák, aki ha meglátna szégyenében világgá szaladna, de azért közelebb bújok hozzá.

-          Tudod, hogy… hogy én… - kezdek bele hebegve-habogva. Kíváncsi vagyok, vajon bántani fog-e, ha megtudja, hogy ittam belõle. Újra nekifutnék, de megszólal a riasztó.

 Fújtatok egyet. Nem szeretem, ha a szavamba vágnak.

 Nyitódik az ajtó és Kuro-san, a 6-os labor fõorvosa lép be. Észrevétlenül közelebb bújok az elõttem lévõ nyakhoz. Nem szeretem ezt az embert. Nyolc szál haja van, az is göndören csavbarosik feje két oldalán. Az arca pedig olyan, mint a savanyú tejé, amit Kurama-san ivott reggelente.

-          Daniel, menjetek Reiji-sama szobájába, ott biztonságban lesztek. – szól mogora és dörmögõ hangján.

-          Mégis mi történet? – kérdem, mert nem szokás csak úgy megnyomni a vészriasztó piros gombocskáját.

-          Az egyik vámpír túl sok P30-at kapott és kiszabadult a laborból. Nyugi, nem lesz gond. – mosolyodik el, ami elég groteszk látványt nyújt.

~YT/DB~

 Lérünk a legalsóbb emeletre, kerülgetve a szaladgáló öröket, vadászokat, orvosokat. Végig fogom a szõke férfi kezét, néha végigsimítva a vágáson, amibõl már bánom, hogy szívtam pár korty vért. Bûntudatom vagy, hogyismondjákom van. Ilyet még nem nagyon éreztem, max akkor, mikor egyszer hozzáütöttem kedvenc orvosomhoz. Akkor is olyan gombóc nõtt a torkomba, mint most.

 Belépünk az ajtón, majd sötétség. Érzem, ahogy felkap az ölébe és úgy ölel, mintha 20 éve nem látott volna. Hátrabillentem a fejem, hogy felnevetve belenézek egy melegbarna szempárba.

-          Megijedtem, hogy bajod esett. Örülök, hogy jól vagy. De most nyomás az ágyba! Yanagi, te is! – mondja kicsit szigorúan, majd letesz a földre.

 Ismét összekulcsolom ujjaim Yanagiéval. Mostmár legalább a nevét is tudom. Bevezetem õt egy kisebb helyiségbe, ahol egy hatalmas ágy van és pár kisebb éjjeliszekrényhez hasonló ládika, amikben nyugtató és fájdalomcsillapító fiola van. Húzom magammal az ágyba és kényelmesen elhelyezkedve bújok a puha párnák közé.

-          Jó éjt! Nyugi, itt nem lehet semmi baj. Ha mégis, akkor majd Reiji-sama megvéd – mesélem boldogan.

-          Miért vagy ilyen biztos benne? – kérdi és tenyerét hajamba simitja. Nagyokat pislogok rá.

-          Tudod, eddig, ha mellette voltam sosem esett bajom. Olyan, mintha a bátyám lenne... De ez elég hülye kifejezés,mert néha olyanokat is csinál velem, amit testvérek nem szoktak. – pirulok el és inkább a párnába fúrom fejemet. Most nem bújhatok hozzá, mert orvosom mérges lenne. Pedig szinte már hiányzik a teste melege. 

Olyan kis aranyos… Mosolyogva figyelem, ahogy pár korty után mintha félne vértivó önmagától hátrál a falig. Meg akarom nyugtatni egy öleléssel, ki akarom teleportálni innen magammal, amikor megérzem ANNAK az embernek a szagát.

Fél pillanat alatt, dühösen fordulok a kivágódó ajtó felé, ahova a kicsike is fut.

Csak még jobban elborítja a vörös köd az agyamat, amikor a gyilkos gunyoros mosolyába nézek, szét akarom tépni, gyors léptekkel indulok meg felé. El is érném a szemetet, ha az nem szúrna be Daniel vállába egy injekciót, miközben arra figyelmeztet, maradjak szépen nyugton, és hagyjam, az idesereglõ orvosoknak, hogy megkötözzenek, mert a következõt, amit kapna, már nem élné túl a kicsike.

Mutatja is az újabb adag mérget, vicsorogva figyelem, de engedelmeskedek parancsának, nem akarom valamiért ezt a kis vámpírt elveszíteni. Egyedül van mint én, szüksége van rám, ahogy nekem is rá.

- Helyes… Okos vagy te… - lép hozzám, és incselkedik kicsit, mielõtt a kutatóknak azt a parancsot adná, vigyenek a titkos laborba, és tanulmányozzanak át, ahogy azt is derítsék ki, hány adag altató kell a lecsillapításomhoz.

Teljesítik parancsát, lekötöznek, és méricskélnek, mindenféle furcsa vizsgálatot végezve közben rajtam bökdösnek, de legalább közben hallhatok mindent, amit beszélnek egymással, kósza információk megtudva terveikrõl is.

Azért hoztak ide, mert féltek attól, Danielt, a vámpírölõjük??!! elveszítik, és kellett nekik egy pótlék alany. De… Még elégedettebbé teszi õket az, hogy megerõsítem a véremmel a kicsikét, és így továbbra is vele tudják végeztetni a munkát, nem kell engem betanítaniuk.

Ennek köszönhetõen indul a kis vámpír holnap reggel vámpírvadászatra.

Annyiban nem örülök a hírnek, hogy egy fajtársam meghal, viszont boldogsággal tölt el, hogy nem lesz a szemtanúja annak, orvosát örök nyaralásra küldöm.

Tökéletes alkalom lesz, még pajzsot se tud belõle csinálni.

Mindeközben persze nem könnyítem meg kutatóim dolgát, próbálok harapni, ellenkezni akkor is, amikor valami injekciókat nyomnak belém.

- Nahát, Daniel. Miért vagy itt? Kéne pár nyugtató? – Daniel??? Tényleg õ jött el hozzám???

- Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, minden rendben-e? - hallom meg bátortalan hangját.

- Ühüm. Kapott két adag nyugtatót. Ha gondolod máris elengedjük. - szóval nyugtató… Értem… Nem érzem, hogy hatott volna, de mindegy is. Engedjetek csak el dilis tudósok, és megnézhetitek magatok.

- Lehetne? - sétál mellém.

- Igen, de elõtte adunk neki még egy adagot. - ehh… - Csinálod te? – úgy kezelik, mintha a legféltettebb kincsük lenne, a háta mögött mégis szidták.

Úgy, de úgy utálom az emberek…

Persze a drága örömmel biccent, és nyomja belém az altatófolyadékot, úgyhogy teljesen bekábultnak tettetem magam, hagyom, hogy az egyik õr vigyen vissza a szobába. Ezt a szurit már kicsit megéreztem, nem hiányzik, teljesen elvegyék az erõm a harctól egy újabbal.

Jól esik végre ismét érezni az illatát, boldoggá tesz, hogy annak ellenére, menekült elõlem ahhoz az emberhez, most bújik hozzám.

Reiji meg fog halni, de nem akkor, amikor a kölyök ott lesz. Amikor elalszik átölelem, így nyom el az álom…

***

Ajtócsapódásra ébredek, a kicsike már nincs mellettem, biztos vagyok abban, õ ment ki vadászni, nagyot nyújtózva ülök fel. Már csak azt kéne tudnom, mivel irányítják, mielõtt megölöm azt a szemetet, és elviszem.

- Jó reggelt vámpír! - hallok meg egy túlságosan jól ismert hangot, mérgesen morogva ugrok talpra, viszont ekkor a hirtelen mozdulattól megszédülök, és elesek támadóm legnagyobb kárörömére.

- Örülök az újbóli találkozásnak. - hülye altató…

- Én nem. - kelek fel morcosan és helyezkedek el támadó állásban, mielõtt elém lépne. - Megölted a mesterem, ezért amint tehetem, kinyírlak. - felnevet, majd mintha nem most fenyegettem volna meg lép hozzám közelebb. Eléggé fáj a fejem, nem tudok elõle idõben kitérni, csak a falig hátrálni.

- Érdekes vagy, azért döntöttem úgy megtartalak. - szólal meg újból. De… Amit mond… Annyira hiszem el, mintha azt mondta volna, a Szaharában hó esett.

Akkor se tudna egy ilyennel beetetni, ha nem hallottam volna az orvosokat arról beszélni, tegnap Daniel életbentartása miatt lesz rám szükségük. Pontosabban a véremre.

- Persze érdekes… - köpöm dühösen felé a szavakat. - És mégis hogy akarsz megtartani? Minimum napi egy tudósodba kerülne az etetésem, mert kevesebbel nem érem be. - ez a gonosz vigyor…

- Emiatt ne fájjon az a kis buksid. Azt mond el inkább, hogy akkor hogy tudtál elszökni elõlem. - tehát emlékszik…

Sõt… Még jobb, hogy arra nem jött rá, mit csináltam… Nem is kell tudnia.

- Egyáltalán nem tudom. - válaszolom õszintén, kicsit talán rémülten inkább mégis, amikor egy hatalmas fecsit, gondolom 3 adag nyugtatót tartalmazót vesz elõ, és azzal indul meg felém.

Ha most befecskendezné nekem, biztos, hogy ájultat kéne színlelnem, akkor pedig azt tehetne velem, amit csak akar, még abban az esetben is, ha rájön, színleltem. - Azóta se tudom azt megcsinálni. - tényleg csak részben sikerül, még akkor is, ha ügyes vagyok, mester nélkül a tanulás is nehezebben megy.

- Rendben, hiszek neked. - ragadja meg karom, és szúrja bele a tût. - De azért a biztonság kedvéért kapsz egy kis emlékmódosítást te is… - érzem, ahogy megpaskolja arcom, talán sikerült átvernem. És… Még a kérdésemre is válaszolt… Emlékmódosítás…

Nem tétlenkednek sokáig az orvosok, amikor Reiji szól nekik, már jönnek is értem, visznek magukkal, hogy megint arra a hideg asztalra kötözzenek.

Felkaromba vágják a sebet, majd raknak be valamit, sajnos álcám miatt látni nem láthatom, hogy mégis mit, de hamar szétégetem, amikor sebem bezárul, nem hiányzik, hogy elveszítsem a tudatom egy részét, vagy az, hogy Danielhez hasonlóan jól látó embernek kezeljem magam.

***

- Reiji-sama miért altattátok el megint? - hallom meg végre hangját, ekkor kap fel valaki, és kezd el vinni. Még szerencse, hogy közben a gyilkos, és a kölyök beszédét is hallgathatom:

- Egy apró mûtétet kellett rajta elvégeznünk, de csak azért, hogy nyugodtan elkísérhessen akár a küldetéseidre is, anélkül, hogy kárt tenne magában. - cehh… Persze… Meg amitõl azt hiszi, itt csak segíteni akarnak rajta.

- Értem… - Istenem… Egyre jobban sajnálom ezt a kis naiv lelket. Ha kiszabadulunk, tényleg sürgõsen a kezeim közé veszem.

Ismét az ágyon kötök ki, de most mesterem gyilkosa vághatja meg kezem abból ítélve, hogy a kicsike félve szól rá:

- Miért bántottad??? - milyen mérget kaphatott tegnap ami ellen máris kezelniük kell??? Eskü megölöm, ha a kezeim közé kerül.

- Igyál. - parancsolja meg neki, és már nem is ellenkezik tovább, teszi, amit kértek tõle.

- Okos fiú vagy. - dicséri meg, amikor pár korty után elszakad tõlem. - Pihenj kicsit, holnapra is van feladatom a számodra. Erre már bújik is hozzám, észrevétlenül égethetem ki kezébõl adatmódosítóját. Ez az ember nagyon rossz vámpírral kezdett, most megtudja.

- Mikor értél vissza? - kérdezem tõle halkan, miközben gyengéden megsimizem tincseit. Már nem hallottam kintrõl mozgolódást, remélem, nem veszik észre, ébren vagyok.

- Szia. - köszönt lelkesen, ennivalóan piros arccal, gondolom nem számított arra, hogy felébredek, miközben rajtam fekszik. - Nem régen. És izé… Te most ébredtél fel? - húzódna is el, de mosolyogva ölelem át, vonom kicsiny testét szorosabban magamhoz. Annyira tetszik még az illata is…

- Igen. Nemrég keltem, de jó is így kelni, hogy van mellettem valaki, kérlek maradj. - még jobban elpirul, mint eddig, viszont már nem próbál meg szabadulni kezeim közül, ellazul. 

 Dühösen a falhoz paszírozza Kurama-sant és nyakába harap. Kevés idõ alatt felfogom, hogy a vérét szívja, mert doktorom egyre sápadt és tisztán érzem a vér összetéveszthetetlen illatát. De akkor... akkor õ egy...

-         Te... te... vámpír vagy. – sikítok fel hangosan. – Mit tettél vele??!! Õ nem ártott neked... – Mutatok a földön lévõ porra, ami egykoron még élõlény volt. Nem thetek róla, ha kicsit hisztérikus vagyok.

 Õ csak semmilyen tekintettel néz maga elé, majd felém fordul, közben letörli ajkairól a vért, majd komoly hangon szólal meg: - Azt, amit õ akart tenni veled. Ha neked, mint vámpírnak szenteltvizet spricceltek volna a kezedbe, már halott lennél. Mióta mérgeznek ilyen injekciókkal, hogy gyenge legyél?! – a hangjából másodpercek alatt csak düh hallszik ki. Közelebb lép, miközben én szavain gondolkodom. Aztán végigfuttatja tekintetét rajtam, de nagyon közel van így szépen csinálok egy hátraesési manõvert.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni. – nyúl értem és kuncogva húz fel a földrõl. Ez nem vicces!

- Nem vagyok vámpír... – suttogom hallkan, miközben férfias és különösen édes illatától majdnem megszédülök. Túl közel van.

 Megkér, hogy mondjam el mégegyszer. Talán süket? Minden ellenére megismétlem kijelentésem, aztán ellököm magamtól és morcosan hátrébb lépek kicsit.

-         Akkor mégis minek nevezed magad? Embernek? – kérdi mosolyogva. Bólintok. – Nos jó... Daniel... Bocsánat, amiért vámpírnak neveztelek, ahogy azért is elnézést kérek, hogy azt hittem bántani akartak, és elveszítettem a fejem. Nemrég lettem vámpír, még nem tudom jól kezelni az erõm. Meg tudsz nekem bocsájtani? – Nem nagyon értem hová akar ezzel kilyukadni. A feje sem veszett el, ott díszeleg a nyakán. De azért bólintok és megbocsájtok neki, de aztán elmondom, hogy a többi orvostól kapni fog ezért. – Ha kiszökök innen, akkor már nem. – vigyorog. Nem lehet innen megszökni. Hirtelen lekapcsolódik a villany. Sötétség borul a szobára. – Látsz a sötétben?

-         Igen. – válaszolom boldogan. – Reiji-sama azt mondta, azért van, mert jobb a szemem, mint az övék. – mesélem vidáman.

-         Értem. – lép közelebb és megsimogatja buksimat. – A vámpírok is nagyon jól látnak fény nélkül, viszont ahhoz vérre van szükségük. Neked is kell néha? – Ismét nem értem ezt miért?! Miért akarja azt hallani, hogy egy vérszívó vagyok. Én nem... NEM VAGYOK VÁMPÍR!

 Kis gondolkodás után elmondom, hogy mivel vérszegény vagyok néha nekem is kell a vörös nedübõl. Látom a sötétben, hogy mindjárt elkacagja magát. Mi olyan vicces, vámpírkám?

-         Akarsz látni élõben is elefántokat? – Elefántok? Igen, igen, igen. Tapsolni is kezdek örömömben, de õ megakadályoz boldogságom kifejezésében, amivel ott tartok, hogy a nyakába ugranék; ugyanis szám elé tolja kezét, amibõl folyik a vér. Szédülni kezdek. – Akkor igyál egy keveset a vérembõl, hogy megerõsödjél, és indulhassunk hozzájuk. Nem fogsz tõle átváltozni, nem vagyok nemes.Csak megerõsít.

 Nyelek egy nagyot és az elõttem lévõ végtagot nézegetem. Vajon tényleg jó ötlet? Miért ne lenne az? Láthatnék elefántokat, meg... meg mindent, ami odafent van. Nem csak akkor szabadna elmennem innen, ha ölni kéne. Többet nem kéne olyan keserû mérgeket lenyelnem.

 Csöpp gondolkodás után végignyalok a vámpír karján, majd inni kezdek.A fogaim bizseregnek és az egész testem megremeg, ahogy számban érzem vére ízét. Vörös köd borítja el gondolataimat. Akarok! Még!

 Csak három kortyot ittam és máris érzem, ahogy egy kis erõ belémáramlik.

 Túllátva vörös ködfátylomon keresztül, ellököm magamtól kezét és az egyik sarokba hátrálok.

 Szakad az ajtó és belép rajta kedvenorvosom. De jesszus, nem lehetett volna egyszerûen kinyitni azt a szerencsétlen ajtót?! Azonnal Reiji-sama karjaiba futok, ami védelmezõen ölel körbe és már visz is kifeje, a labor felé. Hallom, ahogy a vámpír próbálna utánam jönni és érzem, ahogy vállamba szúr egy tût a doki. Végre nyugtom van, biztonságban vagyok és furcsa gondolatok sem keringnek agyamban.Csak sötétség és mérhetetlen nyugalom.

~YT/DB~

 Ismét egy orvosi ágyon ébredek, de most nem keserûséget, hanem édes ízt érzek számban. Vér ízét. Az Õ vérének ízét. Még anevét sem árulta el. Nem hiszem, hogy sikerülne innen elszöknie.

 Hõnszeretett doktorom mosolyogva szedi le a géprõl, majd ülõ helyzetbe segít. Erõs fájdalom hasít fejembe, így odakapom a kezem.

-         Ügyes vagy, Dan. Tudsz rám koncentrálni? – kérdi és leül az ágy szélére. Bólintok, de ettõl jobban megfájdul a buksim. – Jól van. Lenne egy feladatom számodra. Látod azt a képet? – Elém tartja. Egy fiatal lány vanrajta. Szép. Ismét bólintok. – Õ egy vámpír és te is tudod, hogy... – A karomba fájdalom hasít. Önkéntelenül nyitom a szám.

-         ... nem érdemelnek mást,csak halált! – fejezem be Reiji-sama mondatát, de egybõl el is szégyenlem magam.

-         Pontosan, fiam. Reggel indulhatsz is. – Mielõtt még bármi mást mondana elveszem tõle a fényképet és fejfájásom ellenére és két õr kíséretével visszasétálok a szobámba.

 Ahogy sejtettem. A vámpír már nincs itt. Bekapok egy fájdalomcsillapítót, a képet az éjjeliszekrényem fiókjába teszem és elindulok a Tiltott Labor felé.

 Az ott õrt álló doktor egy gépet tart elém. Odaadom neki ujjamat és õ rányomja a gépre, ami zölden pittyeg. Mosolyogva enged tovább.

 Belépek a pirostáblás ajtón és látom, ahogy a jóképû vámpír vergõdik az ágyon, ellenkezik, nem sok sikerrel, ugyanis mind a négy végtagján, a hasán és a fején is szíjak vannak, amik az ágyhoz kötik. Kiráz a hideg, ha oda nézek. Nem szeretem azt az ágyat. Igaz kevés idõt látogattam, de még most is írtózatos.

-         Nahát, Daniel. Miért vagy itt? Kéne pár nyugtató? – jön egybõl hozzám az egyik orvos.

-         Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, minden rendben-e? – mosolygok és felülök az egyik magasabb székre a sarokban.

-         Ühüm. Kapott két adag nyugtatót. Ha gondolod máris elengedjük.

-         Lehetne? – kérdem vidáman és odalibbenek az ágyhoz.

-         Igen, de elõtte adunk neki még egy adagot. Csinálod te? – kérdi mosolyogva és ideadja a tût. Bólintok és ügyesen, stabil kézzel adom be neki az injekciót, majd hagyom, hogy eloldozzák és az egyik õr a hátára véve vigye vissza a szobába. Én is megyek velük.

 Mivel egy ágy van, ketten alszunk rajta. Nincs magánál. Nem csodálom. Három adag a legerõsebb nyugtatóból... grrr...

 Arcát nézem, miközben próbálok aludni. Jó illata van és jó meleg, ezért igen közel csúsztam hozzá. Olyan békés így. Lehetséges, hogy igazat mondott. Végülis azt sem tudom kik a szüleim. Én meg akarok szökni innen, de nem tudnám itt hagyni Reiji-samát.

 Végülis minden felesleges gondolatot félretéve alszom el, miközben arcán felejtem tenyerem. Akaratlanul is közelebb bújok. Olyan érzésem van, hogy minden rossztól védve, biztonságban vagyok.

Óvatlan voltam, és azok, akik már üldöztek pár napja, most elkaptak, és valami komor épületbe hurcoltak.

Elsõ körbenézésre valami kutatólaborfélébe, de a hideg futkos tõle a hátamon. Harapni próbálok, kiabálva ellenkezek õreimmel addig, amíg be nem löknek egy sötét szobába.

De… Ha azt hiszik, itt tarthatnak, és beletörõdök a fogságba, hát tévedtek. Morcosan kelek fel, próbálok meg kijáratot keresni, addig, amíg a hirtelen támadt fény kicsit össze nem zavar.

Idegesen nézek körbe. Mi a fene folyik itt??? Rajtam kívül más vámpírok is fogságba ejtettek ezek a szemét orvosok?!

Piros pofin állapodik meg tekintetem, valamint egy smaragdzöld szempáron, ami néhány sötét tincs mögül járja végig tetõtõl talpig testem, vizslat.

Egy fiatal, igencsak kívánatos vámpír áll velem szemben. Akit… A nyakpántja alapján ugyanúgy fogságban tartanak itt, mint engem. És… Akinek az ereje azt mutatja, ha nem veszem a védelmem alá, azok a szemét kutatók úgy megölik, mint ahogy mesterem is megölte valaki.

- Téged is elraboltak? – kérdem tõle tárgyilagosan. Talán a mestere, vagy a rokonai eljönnek érte, és akkor én is könnyebben szökhetek meg velük.

- Nem, én itt születtem – még mindig erõsen testemen tartja a tekintetét, mialatt visszamegy arra az ágyra, amirõl az elõbb lemászhatott.

Ezt az itt születem témát eszem ágában sincs firtatni nála. Talán már egészen kicsi korában elrabolhatták. Inkább arról faggatom ki, hogy hány emeletet és orvost kell megsemmisítenem ahhoz, szabad legyek.

Persze… Hogy ne higgye azt, bántani akarom azok, akik felnevelhették, máshogy teszem fel kérdésem:

- Hány emelet van? Hány orvos dolgoz itt jelenleg?

Erõsen gondolkodik a válaszon, és elég sokáig, viszont mielõtt rászólnék hagyja csak, ha nem tudja, már darálja is:

- Nyolc emelet van, lefele. Az elsõ emeleten 30, ott van a labor. A második emeleten 50, ott vannak a vizsgáló termek. A harmadik emeleten csak 20, mert itt csak egyetlen orvosi szoba van, az is csak azoknak, akik feldúltak és dühöngnek. A többi betegszoba ezen az emeleten, de csak én vagyok itt és pár orvos. Szerintem te se ugrándozz majd sokat, mert kapsz nyugtatót, méghozzá annyit, hogy egy elefántot is kiüt. – hehh… Annyit nyomhatnak belém, amennyit akarnak. Innen akkor is ki fogok törni. Ezt a kis nemes vámpírt is magammal vive.

- Tényleg, - tereli beszélgetésünk derûs arccal más vizek felé - te már láttál elefántot? Reiji-san szerint nagy szürke állatok, hosszú orral és nagy fülekkel... - Reiji???

Ha jól tudom… Azt a szemetet is így hívták…

Erõm csak úgy tekergõzik testem körül, mérgesen kérdezném meg ennek a Reiji nevû illetõnek a hollétérõl, de megzavarnak minket.

Egy újabb orvos…

Grr…

Ráadásul mintha itt sem lennék sétál a kis naiv vámpírkához, és fekteti el ellenkezése ellenére azzal, csak egy kis szúrást fog érezni, és már hozzászokhatott volna. Ha jól hallottam, akkor Danielt mondott.

Igazán szép még a neve is a drágának.

Annak ellenére, õ hagyná, én nem hagyom, hogy bántsák, fél pillanat alatt termek az orvos mögött, ütöm le.

Majd… Amikor a földön széttörõ fecskendõbõl megérzem milyen szenteltvízzel összekutyult löttyöt akart a kicsi erébe szúrni, dühödten emelem fel alélt testét, hogy a falnak passzírozva szívjam ki összes vérét, ezzel porrá változtatva.

- Te… Te… Vámpír vagy. - sikít fel Daniel. - Mit tettél vele??!! Õ nem ártott neked… - mutat hisztériásan a padlón fekvõ hamukupacra, ami egykoron a nevelõje volt. Nem kellett volna elveszítenem a fejem, és megölnöm, viszont már teljesen mindegy, orvosa nem támad fel.

Fél kezemmel letörölve számról a vérét fordulok vissza Daniel felé, hogy kimért hangon, õszintén válaszolhassak neki:

- Azt, amit õ akart tenni veled. Ha neked, mint vámpírnak szenteltvizet spricceltek volna a kezedbe, már halott lennél. Mióta mérgeznek ilyen injekciókkal, hogy ilyen gyenge lettél?! - kérdezem még mindig bosszúsan tõle, miközben egy gyors mozdulattal közelebb is lépek hozzá, hogy jobban szemügyre tudjam venni.

Így, hogy elõttem áll szegényke csak még elveszettebbnek látszik, napbarnított bõre ellenére is, ráadásul azok az információk, amiket most hallott lehet, hogy kicsit hirtelenül érték, és azért nem tudja õket hamar feldolgozni.

Remeg, ráadásul amikor leesik neki elõtte állok, hátra is esik.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni. - nyúlok érte, és húzom fel kuncogva.

- Nem vagyok vámpír… - ezt a kijelentését… Talán amiatt, mert túl közel húztam magamhoz, nem érthettem jól, kíváncsian kérem meg arra, mondja el még egyszer azt, amit mondott.

- Nem vagyok vámpír… - löki el magát testemtõl, és áll hátrébb dacosan.

Egy már biztos… A füleim nem csaltak meg.  

- Akkor mégis minek nevezed magad? - kérdem türelmes mosollyal. - Embernek? - biccent.

Pff… Nehezebb dolgom lesz vele, azoknak az idióta orvosoknak köszönhetõen mint hittem.

- Nos jó… - próbálkozok máshogy - Daniel… Bocsánat, amiért vámpírnak neveztelek, ahogy azért is elnézést kérek, hogy azt hittem bántani akartak, és elveszítettem a fejem. Nemrég lettem vámpír, még nem tudom jól kezelni az erõm. Meg tudsz nekem bocsájtani? - biccent, és azt válaszolja, részérõl semmi nem történt, de a többi orvostól ezért még biztos kapni fogok.

- Ha kiszökünk innen, akkor már nem. - vigyorgok rá, de csak kétkedve abban, ez sikerülhet rázza meg elnézõen fejét, inkább más vizekre terelem beszélgetésünk, miután erõmmel lekapcsolom a szoba egyetlen fényforrását:

- Látsz a sötétben?

- Igen. - válaszol felderült arccal. - Reiji-sama azt mondta, azért van, mert jobb a szemem, mint az övék. - hát igen… Természetes, hogy egy vámpír szeme sokkal fejlettebb, mint az embereké.

De… Hogy azzal etessenek meg egy kisvámpírt, õ ember, és az el is higgye nekik… Ilyennel még nem találkoztam. Ez… Ez… Egyszerûen abszurdum…

- Értem. - lépek újra közelebb hozzá, simítok puha tincseibe. - A vámpírok is nagyon jól látnak fény nélkül, viszont ahhoz vérre van szükségük. Neked is kell néha? - remélem, nem érzi faggatózásnak azt, hogy beszélgetni próbálok vele, de tudnom kell néhány infót róla, mielõtt még tényleg elvinném innen.

Elgondolkodik, de aztán végül kiböki, hogy nagyon ritkán, szüksége van rá, hogy adjanak neki, mert vérszegény.

Alig bírom magam visszafogni naivságának, ártatlanságának kinevetésétõl, miközben egy újabb kérdést teszek fel neki:

- Akarsz látni élõben is elefántokat? - felderült arccal biccent, kezd el tapsikolni, ezért fogaimmal végigsértem kezem, és ajkai elé tolom.

- Akkor igyál egy keveset a vérembõl, hogy megerõsödjél, és indulhassunk hozzájuk. - feltett szándékom kicsit véremmel erõsíteni testét, hogy kicsit semlegesítsem azoknak a mérgeknek a hatását, amiket belé pumpáltak, viszont annak semmi értelme, beleerõszakoljam, mert akkor eltávolodik tõlem. - Nem fogsz tõle átváltozni, nem vagyok nemes. Csak megerõsít.

Nyel egyet, és tétován méregeti karom, de aztán szerencsére megérzem nyelvét bõrömön, lenyalja kifolyt vérem, inni kezd sebembõl.

Mosolyogva figyelem.

Furcsa, fogait nem használja, viszont ha majd velem fog élni, megtanítom rá, hogyan is kell rendesen, ahogy sok minden másra is.

 Kicsit kába vagyok még az altatótól és a számban is valami keserû íz kering. Újabb méreg. Nagyszerû. De ez eddig a legkeserûbb.

 Reiji-san, a doktor, lassan felültet én meg azon nyomban visszaszédülnék, ha nem lenne a hátamon a keze és tartana.

-         Hogy érzed magad? – A szokásos kérdés. Mint minden kezelés után. Részletesen elmesélem neki, hogy milyen érzéseim vannak és hogy hatott rám ez az izé, amit a torkomon dugtak le, amíg aludtam.

 Fél óra múlva két õr kísér vissza a szobámba. Kinyitják az ajtót és õk két oldalt lecövekelnek.

 Nagy nehezen bemegyek és bújnék vissza az ágyamba, mikor zajokat hallok. Fülelni kezdek. Számomra ismeretlen személy hangja. Azt kiabálja, hogy eresszék el, meghogy szétrúgja ezt a helyet. Na na, ne légy olyan erõs, nekem sem sikerült, pedig már mióta próbálkozom.

 Nyílik az ajtó és bedobják ide, azzal a szöveggel, hogy majd itt lehiggad. Az biztos, ugyanis a szoba levegõszûrõje fél óránként nyugtató port szór a levegõbe.

 Lemondok arról, hogy most pihenek egy kicsit és elõremegyek, felkapcsolni a villanyt. Én  látok, de õ nem biztos, hogy igen, mert korom sötét van itt bent.

 Amint ez megtörtént felé fordulok és... elpirulok. Jesszus, de jóképû. Szõke, vállig éeõ tincsei vannak és az eltévedt hajszálak mind szemébe lógnak. Vékony alakja van, a ruha is lóg rajta. Bõre hófehér, akár a szoba falai. Szemei aranyszínben pompáznak és jelenleg engem méricskélnek, amitõl mégjobban forrósodik az arcom. Valami különleges kisugárzása van, mintha vonzana magához.

-         Téged is elraboltak? – kérdi kimérten. A hangjától borzongás fut végig rjtam.

-         Nem, én itt születtem – felelem és kíváncsian méregetve visszamászom az ágyamba.

-         Hány emeletvan? Hány orvos dolgoz itt jelenleg? – kérdi én meg nagyokat pislogok rá, majd elgondolkozom.

-         Nyolc emelet van, lefele. Az elsõ emeleten 30, ott van a labor. A második emeleten 50, ott vannak a vizsgáló termek. A harmadik emeleten csak 20, mert itt csak egyetlen orvosi szoba van, az is csak azoknak, akik feldúltak és dühöngnek. A többi betegszoba ezen az emeleten, de csak én vagyok itt és pár orvos. Szerintem te se ugrándozz majd sokat, mert kapsz nyugtatót, méghozzá annyit, hogy egy elefántot is kiüt. – jegyzem meg, majd hírtelen elõjön gyermeki énem és kíváncsiságom felülkerekedik rajtam. – Tényleg, te már láttál elefántot? Reiji-san szerint nagy szürke állatok, hosszú orral és nagy fülekkel... – magyarázom neki hadonászva és mutogatva.

 Mielõtt bármit is mondhatna, Kurama-san lép be az ajtón és sétál felém. Ahogy a szemembe néz érzem, hogy újabb inekciót fogok kapni. Hátrább húzódok, mintha menekülnék.

-         Ugyan már, Daniel. Csak egy kis szúrás. Hozzászokhattál volna. – magyarázza mély, nyugodt hangján. Igen, hozzászokhattam volna, de nekem annyi is elég, hogy valami hozzáér a szúrás helyéhez és órdítok.

 Kurama-san kimérten lefektet az ágyra és elrendezi a karomat magam mellett. Összeszorítom a fogam, felkészülök a fájdalomra, de nem jön... He?

 Felnézek és azt látom, hogy a doktor úr a földön hever. Leesik mi történ. A szõke férfi leütötte. Ííí, ezért mindketten kapni fogunk.