|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| yoshizawa | 2012. 07. 22. 10:10:31 | #22335 |
 Karakter: Yanagi Tauske
Megjegyzés: (plüssfarkaskának)
Ez a vámpír se akar kimaradni a buliból :)
Tessék nagyon nagyon hamar meggyógyulni, és vigyázni magadra :)
Nagyot nyel, de remegő kis kezeivel úgy magához húzza a másik gazfickót, mint ahogyan azt mutattam neki, borzasztóan meg vagyok vele elégedve.
Máris az áldozat nyakának szabaddá tételére, és a harapására oktathatom, mialatt végig gyönyörű szemeibe nézek.
Menni fog ez is neki, egyszerűen tudom és késsz.
Emberem vére nem olyan Isteni ugyan, mint Danielé, viszont kicsikém csak azzal, hogy viszonozza pillantásom képes megfűszerezni.
Grr… De úgy…
Ha nem álltam volna le a drága nyelése miatt, lehet, a kezeim között lévő már hamuként zuhanna a földre. Akkor pedig kicsi vámpírom biztos elmenekül a vacsija nyaka felsértése, és vére ivása helyett.
Pedig… Mindenképp kell neki a vér azok után, amin keresztülmehetett a találkozásunkig, irtó izgalmas az is, ahogy nyeli a vörös sós cseppeket.
Nem iszik sokat, még mindig furcsa lehet neki a vámpírlét, de legalább iszik egy keveset, mielőtt visszazárná a kezében lévő nyakát, és megnyalintaná a száját, mosolyogva figyelem.
Rendkívül büszke vagyok rá.
Amikor szemfogai is visszahúzódnak, a kezemben lévő a földön köt ki, mert Daniel a helyére mászik, és hozzám fúrja magát, jókedvűen simogatom a hátát, dicsérem meg:
- Ügyes vagy. Jól laktál? – egy kis puszit is kap tőlem, amikor elpirult arccal biccent, mosolyogva hagyom, hogy nyakam, és derekam átölelésével csak még közelebb vonjon magához.
Kis hízelgő… Jóllakni persze… Majd kíváncsi leszek arra, hogy meddig.
- Most menjünk körbenézni, mert még 4 óra van napfelkeltéig – szólal meg William, mielőtt csókokkal boríthatnám nyakát, és szeretkezésre csábítanám kicsikém, gyilkos tekintettel nézek rá:
- Te csak maradj itt, visszatalálunk a navigálásod nélkül is – cehh… Kisstílű idióta… Még a végén kihúzza nálam a gyufát, és megölöm…
Morcosan kelek, és öltözök fel, mialatt nemes útitársunk próbálja magát menteni:
- Ne légy morcos, haver. Maradok én, ha kell. Amúgy sem ettem még és az a pali fincsinek tűnik – ez a vámpír, valamint a fegyverforgatása nem normális…
Remélem, annyi vért szív magába, hogy két napig nem fog magához térni, ahelyett, hogy visszaszólnék neki, inkább hátraigazítom a hajam, aztán kicsikém mellé lépek:
- Menjünk.
Biccent felém, amikor elindulok jön velem, pontosabban mellettem.
Tartja is lassú tempóm, körbesétálhatjuk a város pár ismert helyét, mialatt végig nevetve beszélgetünk.
Még azt is hagyom neki, hogy megint rábeszéljen az emberi ételekre, egy kis éjjel-nappali étkezdében, ahova eredetileg neki térünk be második vacsoráért.
- Finom. – jelentem ki neki pár szem sültkrumpli repülő lenyelése után, nem is értem, miért szomorodik el olyan hirtelen.
Mit tettem rosszul??? Ennyire lerítt az arcomról, hogy megjátszom, ízlett az étel, amit adott??? Nem hinném.
- Mi a baj? – cirógatok aggódva a tincsei közé, amikor nem tudok rájönni.
- Semmi. Csak eszembe jutott, hogy vajon most mit csinálhat Reiji-sama – grr… Reményeim szerint már fő egy hatalmas üstben a pokol mélyén…
De Daniel… Nem tudom, mit mondjak neki.
Jó lenne beavatnom Reiji-samája halálába? Biztosan. De… Elég erős Daniel ahhoz, hogy egy ilyen információt feldolgozzon? Szerintem nem.
Mégis… Ha várok azzal, hogy elmondom neki orvosa halálát akkor meg megharagszik rám… Ez biztos…
Feszülten próbálom kitalálni mi legyen még akkor is, amikor kimegyünk az étkezdéből.
Pff… Viszont ez nekem nagyon nem megy. Meg kell beszélnem majd valakivel.
Addig viszont talán nem kéne ezen rágódnom.
Mosolyogva karolom át derekát, veszem birtoklón ölbe. Kuncogva hagyja, simul teljesen testemhez, sóvárogva hintek egy csókot az ajkaira. Minden kajánál, és vérnél finomabb, egyszerűen odavagyok érte, meg vissza, rendesen kiélvezem búvóhelyünkig, hogy a vállamnak dőlve fúrja magát még jobban hozzám.
Célunknál sajnos le kell tennem egy elpirulva adott csókja után, hogy ellenőrizhessem a terepet, viszont egyből vonom magamhoz vissza, amikor vízszintesbe helyezkedünk, mosolygok is azon, hogy ő is bújik hozzám, haját, hátát, és combjait cirógatom, mialatt ő a karomon, és a mellkasomon játszik ujjaival.
Fergeteges...
Homlokára is kap egy kis csókot, amire édesen motyog valami olyasmit, hogy szeretem, ha jól értettem, mosollyal az arcomon válaszolom neki, hogy én is téged Danielem, bár szerintem már nem hallotta.
***
Reggel még mindig a karjaim között fekszik, elégedett vigyorral húzom jobban magamhoz, és hintek csókot csukott szemmel a kobakjára.
Csókomat aztán csókok követik, nyakára, vállaira, csodálom, ettől önmagához képest csak fokozottan lesz lelkes, és áll neki simogatni a mellkasom.
Rossz a kedve, azért ennyire óvatos? Vagy még nem ébredt fel annyira, mint én?
Meg szeretném erről kérdezni, mialatt ránézek, viszont legnagyobb döbbenetemre amikor kinyitom szemeim, nem őt látom magammal szemben, hanem Williamet.
- Mit csinálsz Yanagi? – szólal meg kincsem kíváncsian, és kicsit talán szomorúan a nemes másik oldaláról, még leforrázottabban, és döbbentebben, mint eddig ülök fel, faggatom őket arról, hogy mikor, és miért cseréltek helyet.
- Azt én se tudom, hogy miképp, vagy mikor – kuncogja a nemes, - viszont azt igen, hogy tetszik ez a fajta fekvési mód.
Nekem nem, viszont mielőtt akcióba lépnék, és kezeim a nyaka köré tekerve megfojtanám szemtelenségéért, Daniel megelőz a vélemény nyilvánításban.
Olyan sértődötten telepszik az ölembe, és hint ajkaimra puha, birtokló csókot miután arrébb tolja, pontosabban löki a közelemből Williamet hogy az valami eszméletlen, kuncognom kell rajta.
Megnyugtató, hogy ő se bírja, ha a tulajdonához érnek.
- Értek én a szóból – kell fel erre már rosszkedvűen a félrelökött. – Nem kötelező veletek lógnom, ezután nem is fogok – végre felfogta, hogy most zavar.
Eszem ágában sincs megállítani a kilépését rejtekünkről, nem is akarok a hisztijeivel törődni, hagyom, hogy elmenjen, és becsapja maga mögött az ajtót.
- Bocsánat. – suttogom távozását követően azonban egyből kincsemnek – Én téged akartalak megpuszilgatni, hogy felébredj, és nem őt.
- Nekem nem úgy tűnt - fordul durcisan a fal irányába, az arca teljesen vörös.
- Kicsi vámpírom… - ölelem át hátulról – Higgy nekem… Tényleg nem is értem, hogy hogy cseréltetek helyet. – a füle is rákszínű lesz erre a kijelentésemre.
És… mintha a dühe zavarodottsággá vált volna, gyanakodva terelem vissza álla elkapásával magam felé szép szemének gyönyörű pillantását:
- Tudsz valamit erről a csere dologról?
- Hagyjuk ezt a témát! – tereli a szót, mivel nem bírok neki ellenállni, ráhagyom - Nézelődjünk inkább tovább a városban, és keressünk valami kaját is. Kezdek éhes lenni.
Jó ürügy, de keresni… Ő, vagyis a legfinomabb csemege itt ül előttem.
Bár… Önmaga számára lehet, hogy mégse ideális...
És… Egy csöndesebb étteremben talán abba is beavathatnám, hogy miért kellett onnan olyan sürgősen eljönnünk a nemes otthona közeléből.
Attól, hogy nincs kedvem hozzá, hogy elmeséljem neki a történtek, joga van ahhoz, hogy tudja az igazat Reiji-samájáról.
- Benne vagyok, - duruzsolom ajkaira – kereshetünk, és ehetünk emberi vackok. – aztán mielőtt lelkesedésében nem csak átölelve megköszönné a beleegyezésem, hanem fel is kelne, hogy elinduljon, megragadom a kezeit fél kézzel, amíg másikkal buksiját a nyakamhoz nyomom – De előtte kérlek egy pár korty vért igyál.
- Rendben. – sóhajtja beletörődően, amikor nem tud szabadulni szorításomból, aztán fogaival a nyakam felsértve iszik néhány kicsi kortyocskát.
Mosolyogva dicsérem meg, és hintek csókot puha ajkaira, amikor az általa felsértett területen végignyal, hogy az begyógyuljon.
- Sajnálom, hogy erőltetem. – kelek fel, őt is magammal húzva. De.. Erre ugyanakkora szükséged van, mint az embereknek az oxigénre.
Talán… Ha ezt a terápiát naponta megismételnénk, akkor jóval erősebb lenne. Erre még akkor is vágyom, hogy tudom, nemes, és ha megerősödött, már semmiképp se tudom irányítani.
***
- Daniel beszélnünk kell. – sóhajtom neki az mellett a csöndesebb szökőkút mellett, amihez leültünk hot-dogot falatozni. – Tudod… Valamit el kell mondanom neked Reiji-samáról.
A hangom komoly, mialatt az ölembe vonom, az ő arca is hamar megkomolyodik, amikor elkezdem neki elmesélni azt, amit átaludt. De… Így jobb lesz. Egy idő után biztosan…
|
| darkrukia | 2012. 04. 08. 15:44:52 | #20321 |
 Karakter: Daniel Black
Megjegyzés: (vámpírkámnak)
William úrfi hirtelen húz magához. Ijedten pillantok Yanagira. Ha felébreszti az úrfi én felpofozom, bár lehet, hogy az nekem fájna jobban. Szerencsére vámpírkámnak jó alvókája van. Az úrfi azt mondja, hogy megtanít a színészcsókra, mivel megtréfálhatjuk Yanagit. Bólintok, ő meg csókot hint ajkaimra, mire csak pislogok. Ez fura. Ha Yanagi, vagy Reiji-sama csókol meg, akkor érzem azt a finom bizsergést, de most nem. Ez tényleg színész csók, vagy mi.
- William... – hallom meg vámpírkám dühös hanját, mire azonnal az ölébe röppenek és bújok hozzá. Otthon édes otthon. Miután köszöntem, vidáman mesélem el neki, hogy az úrfi megtanított a színészcsókra.
- Majdnem olyan, mint az igazi, de mégsem az – magyarázom kuncogva. – Téged is jól átvertünk vele – mesélem, de ő nem nevet, hanem mégjobban magáhozölel, én meg bújok hozzá.
- Értem – borzol bele végül tincseimbe. – Tényleg jól átvertetek. Már azt hittem, meg kell ölnöm Williamet.
Felkuncogva keresem tekintetemmel cicusom, de az jól elvan egy ruhadarabbal, ami alá bebújt és onnan kukucskál mindket játékosan.
William úrfi elmegy valahova, amit Yanagi egyből kihasznál és ajkaimra tapad. Ez már csók. Egy fincsi csókocska. Forró és bizsergető, pontosan az ellenkezője az úrfitól kapott csóknak.
- Én jobban szeretem ezt a fajta csókot.
Kábán fel sem fogom, hogy mit mond, csak pár perc múlva sakkozom össze, és biccentek, majd kapok még egyet és még egyet és... azt hiszem szép halálom lenne, ha most ölnének meg.
Miután megkapja testem és lelkem is, mint egy elégedett macska, úgy vizsgálja meztelen testem, míg én mellkasán pihegek.
A legszebb pillanatot, pocim követelőző morranása hasítja meg.
- Megérdezhetem, miért pont Kaliforniába jöttünk? – kérdem, miközben ráemelem tekintetem. Elmosolyodik.
- Jó választásnak tűnt ahhoz, hogy egy kicsit kikapcsolódjunk.
- Értem – biccentek és kinyújtóztatom tetrészeim. Felkelve kezdem keresni a ruháimat, és magamra szedem őket. – Az volt, már sokszor akartam elhívni ide Reiji-samát, hogy vele együtt nézzek körbe.
- Tényleg? - kérdi és felül. – Ezt nem tudtam. És... Én se jártam még itt annyiszor, de akkor ha szeretnéd, elviszlek pár helyre.
- Az nagyon jó lenne – röppenek szó szerint ülébe. – Mindent látni steretnék. Mikor indulunk? Most?
- Előtte talán hagyd felöltözni – lép be az idillbe William úrfi. Vállán két emberrel, akik nincsenek eszméleztüknél.
- Renben – bólintok, de figyelmem eltereli a két ember. Rá is kérdek, hogy ők miért vannak itt.
- Ők? Gyere ide, akkor elmondom. – Leteszi őket lassan a földre és maga mellé int. Odamegyek, vámpírkám is mellénk lép.
- Szóval... – kuncog fel, mikor már azzal fenyegetem, hogy megharapom, ha nem mondja el rögtön. – Ételnek. Ennetek kell nektek is, mielőtt elindulunk körbenézni.
- Igyam meg a vérük? – döbbenek le és inkább Yanagihoz bújok. – Nem... Semmiképp sem szeretném őket bántani. Úgy érzem, inkább egy szendvicset ennék.
- Akkor is, ha tudnád, hogy ezek veszélyes bűnözők? – kotorász elő a zsebéből egy 9 mm P.A.K. kaliberű CZ 83-as acélból készült fegyvert, amit eddig csak képen láttam. – Ha nem kapom el őket, lelőttek volna egy ártatlan nőt, és a fiát.
- Ez igaz? – csodálkozom el és tanácstalanul nézek vámpírkámra.
- Az emberek közt, és a vámpírok közt is vannak semmirekellő alakok. – Beletúr hajamba. – De attól, mert egy kicsit iszol a vérükből még nem halnak meg.
Magáhozhúzza az egyik testet és várja, hogy utánozzam mozdulatait. Nyelek egyet és odafészkelődöm a másik emberhez. Sajnos én nem tudom úgy húrcolni őket, mint ők. A fejét megdönti és tisztává teszi a nyakát, amit én is utánzok lassan. Odahajol és látom, ahogy szemfogai megnyúlanak mikor az artéria fölé ér. Nem merek megmozdulni, ő végig a szemeimbe néz, miközben beleharap az emberbe. Nyelnem kell, ahogy néhány elkószálódott vércsepp végiggyöngyözik az ember vállán és a földre csöppen. Iszik pár kortyot, majd elszakad a nyaktól és elégedetten nyalogassa, majd ajkait is és fogait. Pillantásával ösztönöz.
Egy életem, egy halálom... Lassan hajolok az előttem lévő férfi nyakára és megszaglászom. Nincs olyan kellemes illata, mint szerelmemnek, de arra már rájöttem, hogy olyan illat nincs is több a világon. Kicsit sajátos módon iszok pár kortyot. Nem harapok bele, ahogy korábban Yanagiba, csak felkarcolom a bőrt és úgy szívok pár kortyot, majd végignyalok a résen, ami be is gyógyul, mire már korábban is rájöttem. Megnyalintom ajkaimat és érzem, hogy szemfogaim bizseregve változnak vissza. Nem mondom, hogy rossz volt a vér íze, de jó sem az tuti.
Négykézláb mászom oda vámpírkámhoz és kipenderítve öléből az embert átveszem a helyét és belebújok mellkasába. Ő készségesen simogassa a hátam, amitől mindjárt dorombolni kezdek.
- Ügyes vagy. Jól laktál? – kérdi és egy csókot hint homlokomra. Pirulva bólintok és rácsimpászkodom. Karjaimmal nyakát ölelem át és lábaimmal derekát. Mint a kismajmok az anyjukat, mikor az állatkertben voltunk.
- Most menjünk körbenézni, mert még 4 óra van napfelkeltéig – mondja az úrfi, mire kicsit meglepetten pislogok rá. Ő is velünk jön? Yanagira pillantok, aki a nemest méregeti.
- Te csak maradj itt, visszatalálunk a navigálásod nélkül is – mondja és kitessékelve az öléből, magáraszedi a ruháit. Mire én elpirulok. Gyakorlatilag meztelen volt és én az ölébe másztam. Végül is... szeretem, ennyit csak megtehetek. Ráadásul nem úgy néz ki, mint aki haragszik rám.
- Ne légy morcos, haver. Maradok én, ha kell. Amúgy sem ettem még és aza pali fincsinek tűnik – nyalja meg ajkait és megforgassa kezében a fegyvert. Vámpírkám meg felmorran és redbenszedi frizuráját, amit voltam kegyes az előbb madárfészekké változtatni.
- Menjünk – lép mellém mosolyogva. Bólintok és követem őt.
Körülnézünk a városban, bejárunk néhány ismert helyeit, beszélgetünk róluk és jól elvagyunk. Teljesen felpörgetett ez a kis túra. Yanagit sikerül eltuszkolnom egy éjjel-nappali kis kajáldába, ahol veszünk végre normális kaját és teljes mértékben jól lakok. Vámpírkámba is beletuszkolok pár szalmakrumplit, amit nem szívesen de lenyel és végül mondja, hogy finom. Meghiszem azt. Ha a labor ebédlőjében ettünk Reiji-samával, mindig szalmakrumlit kértünk és jól szórakoztunk az asztalnál. Repülőztettük egymás szájába, ahogy most én tettem Yanagival.
Erre gondolva kicsit elszomorodom. Szerelmem ujjai állam alá siklanak és felemelik fejem, hogy szemébe nézve olvadjak el.
- Mi a baj? – kérdi és megsimogatja buksimat.
- Semmi. Csak eszembe jutott, hogy vajon most mit csinálhat Reiji-sama – suttogom, hogy ne haragudjon rám, amiért még ilyenkor is képes vagyok orvosomra gondolni. Nem tehetek róla. Fontos nekem, még mindig nagyon hiányzik.
Nem akartam tönkrevágni a hangulatot, de van egy olyan érzésem, hogy most sikerült. Miután távozunk az éjjel-nappaliból, még érzem, hogy egy darabig feszült a helyzet, majd karokat észlelek a derekamon. Kuncogva ölelem át Yanagi nyakát és bújok hozzá. Kapok egy apró csókot is tőle, amitől csak mégjobban mosolyoghatnékom van. Nem tehetek róla. Szeretem. Ha meglátom, már mosolyoghatnékom van. Fejemet vállára döntöm és hagyom cipeltetni magam.
Visszaérve letesz a földre, amit én nem nagyon szívlelek, de elfogadom döntését. Persze csak miután pirulva loptam tőle egy csókot. A két ember már nincs itt, William úrfi is kidőlve alszik. Mi is ledőlünk kicsit. Lassan a nap is kezd felkelni. Pont időben értünk vissza.
Odabújok szerelmemhez és szinte dorombolok neki, ahogy hátámat, combomat és tincseimet simogatja. Felkarját és mellkasát cirogatom, aztán érzem, hogy lassan elnyom az álom karjai közt. Érzem, hogy kapok még egy csókot homlokomra, de már csak motyogni van időm. Bár nem tudom mennyit értett abból, hogy szeretem, de nem baj, most az álmok fontosabbakká válták.
Reggel arra ébredek, hogy valami hideg ér az orromhoz. Kinyitom szemeim és csak feketeséget látok. Aztán egy nedves nyelv nyalogatja az arcomot. Felkuncogok és magamhozhúzom cicámat, majd kellemsen elfészkelődök Yanagi ölelésében. Reggel van? Nem, az akkor volt, mikor lefeküdtünk. Akkor most este van? Olyan sokat meg nem aludhattam. Akkor biztos délután van.
Amint tanakodom észreveszem, hogy nem csak két kar, hanem négy fon körbe, ami kicsit meglep. Aztán William úrfi felmorran és átfordul a másik oldalára, engem magammal rántva. Na jól nézünk ki.
|
| yoshizawa | 2012. 03. 23. 21:53:17 | #20030 |
Karakter: Yanagi Tauske
Megjegyzés: (Danielemnek)
A vámpírok egy része itt éjszakázik, a szolgák pokrócok, hálózsákok hoznak nekik elő, hogy kényelmesebbé tegyék álmuk, Daniel elmélyülten figyeli tevékenységük addig, amíg William át nem karolja:
- Nyugi, biztonságban vagyunk már. Megvédünk mi Yanagival – grr... Mintha nem mondtam volna még neki, hogy a drága magánterület.
- Fáradt vagy? – kapom kezeim közé, hogy a vámpírtól is védve legyen, örülök annak, hogy erre jobban oltalmamba bújik.
- Már nem – válaszolja is édesen a nyakam bőrébe.
- Minden rendben? – puszilom meg fejecskéjét. Annyira szomorkásnak tűnik a hangja... Érezte volna doktora halálát?
- Istenien érzem magam – mosolyog rám, ami miatt nevetve teszem le az egyik mellettünk lévő alvóalkalmatosságra. Talán rendben lesz.
- Jobb lenne még egy kicsit pihenjél. Ne ijedj meg, ha felkelsz és nem leszek melletted, vagy nem itt találod magad. - William szerint egy kis levegőváltozás egyikünknek sem ártana. Csak azt nem tudom, mikor akar indulni, és hova.
Valamint azt se, hogy előtte a pincében lévő testekkel akar-e tenni valamit. Ha igen, akkor még jobban teszi, hogy átalussza.
Engedelmesen biccent szavaimra, aztán... Amikor betakarom, már próbál is aludni.
Hamar sikerül is neki, pár óra múlva, amikor elértük hirtelen, térképre bökéssel kiválasztott úti célunk, Kaliforniát és William is utolér minket, végre én eldőlhetek, és átölelve testét alhatok el.
Nagyon hiányzott már közelsége, de az alvás is.
***
Tettem volna a nemes felébredése ellen, ha tudom, hogy amikor kinyitom szemeim, az első dolog, amit megpillantok az az lesz, ahogy magához öleli Danielt, és csókot hint a kicsike puha, és édes ajkaira.
Mi a fenét képzel ez magáról??!! Mintha nem figyelmeztettem volna arra, hogy mi fog vele történni akkor, ha hozzá mer nyúlni.
- William... - szólítom meg baljóslatúan, hangomra szerencsére Daniel egyből ellökve magától a testét bújik hozzám, így újságolja el, hogy a nemesvámpír megmutatta neki a színészcsókot, miután jó reggelt kíván.
- Majdnem olyan, mint az igazi, de mégse az. - teszi hozzá kuncogva, - Téged is jól átvertünk vele - egyre idegesebb vagyok, miközben a lassan mellénk lépőt vizslatom, Daniel testét is jobban átölelem, hogy annyira, amennyire csak tudom magamhoz húzhassam.
A nemes le se tudná tagadni vágyát, ha nem mászok ki az ágyból, és veszem észre mit is művel, talán színészi szexet is mutat az én kis vámpíromnak.
- Értem. - simítok tincseibe. - Tényleg jól átvertetek. Már azt hittem, meg kell ölnöm Williamet.
Ő kuncog szavaimon, viszont a velünk lévő nem.
Szerencsére felfogva, hogy most pipa vagyok rá nyel egyet, és vonul el szállásunkról valamerre reggelit keresni magának.
Biztos vagyok benne, ezzel akarja jóvátenni bűnét, úgyhogy nem vagyok rest kihasználni azokat az engesztelő perceket, amiket nyújtott, távozása után egyből hajolok is Danielhez, hogy egy forró, és birtokló csókot hinthessek ajkaira.
Grr... Annyira finomak...
- Én jobban szeretem ezt a fajta csókot. - teszem hozzá gonosz mosollyal amikor elszakadunk egymástól, és ködös tekintetébe nézek, csak biccenteni tud felém, mielőtt újra egy lágy csókra invitálnám...
***
Most, hogy elértem, ismét nekem adja magát lehetek csak elégedett, jóleső mosollyal simogatom arcát, amit mellkasomon pihentet, miközben meztelen testében gyönyörködök.
Annyira szép...
Ha nem hallottam volna a gyomra mordulását, már újra mélyen benne lennék, és hajszolnám a beteljesedés felé, és nem azon gondolkodnék, hogy hogy is tegyem fel neki azt a kérdést, mit, vagy kit akar reggelire enni.
- Megkérdezhetem, miért pont Kaliforniába jöttünk? - emeli azonban rám smaragd szemeit, mielőtt a beszéddel próbálkoznék, mosolyogva igyekszem neki őszintén válaszolni:
- Jó választásnak tűnt ahhoz, hogy egy kicsit kikapcsolódjunk.
- Értem. - biccent, aztán nyújtózkodva kel fel, kezdi el ruháit keresni, és magára kapkodni. - Az volt, már sokszor akartam elhívni ide Reiji-samát, hogy vele együtt nézzek itt körbe.
- Tényleg? - tornázom magam ülő helyzetbe - Ezt nem tudtam. És... Én se jártam még itt annyiszor, de akkor ha szeretnéd, elviszlek pár helyre.
- Az nagyon jó lenne. - ugrik a nyakamba. - Mindent látni szeretnék. Mikor indulunk? Most?
- Előtte talán hagyd felöltözni. - lép be a nemes vámpír, legnagyobb döbbenetemre két ájult ember van a vállán.
- Rendben. - biccent neki a kicsike, majd mivel az ő figyelmét sem kerülték el azok a személyek, akiket Williams hozott, rákérdez arra, hogy ők miért vannak itt.
- Ők? Gyere ide, akkor elmondom. - teszi le őket finoman, és inti magához Danielt, bosszúsan lépek én is hozzájuk, hogy ne próbálkozhasson semmivel.
- Szóval... - kuncogja, amikor a kicsike azzal fenyegeti, hogy megharapja, ha nem mondja el rögtön - Ételnek. Ennetek kell nektek is, mielőtt elindulunk körbenézni.
- Igyam meg a vérük? - döbben meg kincsem, aztán fejét rázva bújik hozzám. - Nem... Semmiképp se szeretném őket bántani. Úgy érzem, inkább egy szendvicset ennék.
- Akkor is, ha tudnád, hogy ezek veszélyes bűnözők? - halász el egy fegyvert egyikük zakójának rejtekéből William. - Ha nem kapom el őket, lelőttek volna egy ártatlan nőt, és a fiát.
- Ez igaz? - csodálkozik el vámpírom, mielőtt tanácstalanul, és összezavarodottan nézne rám.
- Az emberek közt, és a vámpírok közt is vannak semmirekellő alakok. - cirógatom meg tincseit. - De attól, mert egy kicsit iszol a vérükből még nem halnak meg.
A hozzám közelebb esőt már húzom is magamhoz, hogy megmutassam neki, hogyan csinálja. Meg kell tanulnia a vámpír létet ahhoz, hogy akkor se gyengüljön le, és egyen csak emberi étkek, amikor nem vagyok a közelébe.
|
| darkrukia | 2012. 02. 09. 13:15:52 | #19074 |
Karakter: Daniel Black
Megjegyzés: (vámpírkámnak)
Mikor kinyitja szemét, kihagy egy ütemet a szivecském is. Megcirogatja pofimat, majd maga alá teper, hogy ne tudjak másfele nézni, csak az ő vadító tekintetébe.
- Én is szeretlek téged – duruzsolja a szavakat, aztán egy forró csókkal ajánékoz meg, amit alig bírok viszonozni, de óvatosan mégis megteszem.
Kezdeti bátortalanságom teljesen elvesz, ahogy csókolózunk. Imádom magaménak tudni ajkai zamatát.
Már eltávolítottam róla minden felsőruházatot, hogy kényelmesen hozzásimulhassak testéhez, ahogy kezeim is felfedező útra indulnak vállain és mellkasán. Ahogy a kezem alatt megfeszülnek az izmok, az valami... ah... mennyei...
Állatiasan morran számba és már ingem sincs a helyén, valahol a földön végzi, cafatokban, ereje jóvoltából. Csókjai is eltévednek, nyakamon keresgélnek, aztán egyre lejebb, mellkasomon játszadoznak, elidőznek mellbimbóimnál, aztán lejjebb haladnak pocimig.
Türelmetlenül nyögöm nevét és csípőmet hozzálököm.
- Mindjárt... – suttogja kuncogva hasamnak, majd ajkaival és kezeivel is nadrágomm sátracskájához ér.
Mámorító, ahogy szájába vesz, az egész testem megfeszül és megbizsereg minden apró érintésétől.
Mikor már a legjobbnak érzem, abbahagyja és feljebb mászik, hogy sóváran megcsókolhasson, miközben az előbb megnedvesített ujjaival óvatosan tágítani kezd.
Először fáj, aztán meg már a kéj fátyla lebeg szemeim előtt.
- Daniel... – suttogja nevem, amitől csak mégjobban izsereg gerincem.
Arcára simulnak ujjaim, lehúzom magamhoz egy csókra, jelezve, hogy ne csak ujjaival tegyen magáévá.
Amint megkaptuk, amit akartunk, mindketten felnyögünk. Ez... Hihetetlenül fantasztikusan jó érzés, még Reiji-sama sem volt képes fájdalom nélkül bennem lenni, de vele annyira ellazultam, hogy nem a fájdalom, hanem a kéj áll a középpontban... khm... jelen pillanatban a hátsómban.
Lassú ringatózásba kezdve, majd pár perc múlva már gyorsba, egymást hajszoljuk a gyönyör felé. Csókok, sóhajok, nyögések... Belefulladt már valaki a gyönyörbe? Akkor én leszek az első...
Rózsaszín ködfelhő táncol szemim előtt, ahogy mindketten elélvezünk.
- Szeretlek... – suttogja még és kapok újabb csókocskáért is, amig nem csillapodik mindkettőnk remegése, pihegése.
Válaszolnék neki, hogy én is szeretem, de már nem tudok. Szólásra nyitom ajkaim, aztán el is nyom az álom biztonságot nyújtó karjai között. Yanagi, ugye sosem engedsz el, szerelmem?
~*~
Mi folyik itt?
Hol van Yanagi?
Mi a fészkes fene folyik itt?!
Szerelmem, hál’ Merlinnek, hogy rádtaláltam!
- Yanagi, mi történt? Hol van Reiji-sama? Aludtam, de éreztem az illatát, és látni szerettem volna – adok hangot értetlenségemnek, de pár szippancs lefog és nem engednek vámpírkám közelébe.
Yanagi megkér, hogy kicsit üljek le, aztán majd elmond nekem mindent.
Miért hallgatnak?!
Mi történt itt?
Hol van Reiji-sama?
~*~
Jó pár perc múlva teljes katona-tábor alakul ki a teremből. Pokrócok és hálózsákok kerülnek elő, a fáradtabb szippancsok le is dőlnek pihenni, van akit egyből elnyom az álom.
- Nyugi, biztonságban vagyunk már. Megvédünk mi Yanagival – öleli át a vállamat William.
- Fáradt vagy? – kap fel az ölébe vámpírkám én meg azonnal hozzábújok és magamhozölelem.
- Már nem – mosolyodok bele nyakába és élvezem teste melegét.
- Minden rendben? – kapok egy puszit a buksimra.
- Istenien érzem magam – mosolyodom el boldogan. Felkuncog és letesz egy a padlón lévő pokrócra.
- Jobb lenne még egy kicsit pihenjél. Ne ijedj meg, ha felkelsz és nem leszek melletted, vagy nem itt találod magad.
Bólintok és hagyom, hogy lefekteteve betakarjon. Odabújok a párnához és bármennyire is nem érzem magam fáradtnak, gyorsan elnyom az álom.
~*~
Mikor felébredek tényleg nem ott vagyok, ahol elaludtam. Viszont kellemes, egyenletes szuszogást érzek magam mellett és egy ölelő kar nyújt biztos meleget testemnek. Mondjuk azt kell is. Úgy érzem mindjárt megvagyok. Hová hozott? Egy hűtőházba?!
Óvatosan pördülök meg karjaiban, hogy szemben legyek vele, de ne ébresszem fel. Biztos elfáradt. Csak tudnám miben.Lágyan cirogatom arcát, ujjaimmal alig érek bőréhez.
- Ébren vagy? – suttogja egy ismerős hang. Lassan fordulok oda.
- Aham. Hol vagyunk? – kérdem William úrfit, aki pár doboznak van támaszkodva. Valami raktárféleségben lehetünk.
- Kaliforniában.
Heh?
Hogy?
Kaliforniában???
Dehát az a világ másik felén van!!
- Nyugi, itt tuti, hogy nem találnak rank. Yanagit meg ne ébreszd fel, rohadtul kifáradt, egész idáig teleportált kettőtöket.
- És te?
- Repültem.
Kezdek kiakadni… Repülni? Kalifornia? Mi ez az egész? Semmit sem értek.
- Mit csinálunk itt?
- Még én se tudom, de a fő, hogy itt biztonságban vagyunk.
Értetlenül cirogatom tovább Yanagi arcát. Szegénykém, nagyon kifáradhatott. Az úrfi is biztosan elfáradt, látszik rajta, hogy alig birja nyitva tartani a szemeit. Régebb már megöltem volna, ha tudtam, hogy fáradt. Most viszont rájöttem, hogy én is egy vagyok közülük.
- Miért nem pihensz le?
- Ne aggódj, nem vagyok fáradt.
- Higyjem is el? – kérdem meg mosolyogva.
- Aham. Tökéletesen éber vagyok – és azzal elnyom egy ásítást. Felkuncogok.
- Oké.
Pár másodperc múlva onnan is egyenletes szuszogás hallatszik. Elmosolyodom. Méghogy nem fáradt.
Meglepődök, mikor kabátja alól előszökik valami.
- Angel! Hát te? Első osztályon utaztál mi? – kuncogok fel, ahogy bebújik közém és Yanagi közé, csakhogy simogassam őt. – Ne ébreszd fel – súgom oda neki hallkan.
|
| yoshizawa | 2012. 01. 25. 22:05:46 | #18785 |
Karakter: Yanagi Tauske
Megjegyzés: (Danielemnek)
- Yanagi… - susogja halkan gyomra mordulása után - nem lehetne valahogy ellógni innen és visszajönni akkor, ha Reiji-samaék is itt lesznek? - ráadásul… Olyan szépen néz rám közben, hogy kedvem lenne a szobánkba, pontosabban az abban lévő ágyra teleportálni vele.
- Én is gondoltam rá - vallom be neki őszintén - De sajnos William kitekeri a nyakam, ha elszöknék. - arról nem is beszélve, hogy mimet vágná le előtte.
- Uhm… akkor legalább maradjunk az egyik sarokban… vagyis ha akarsz, akkor menj beszélj csak a többi vámpírral… - még mit nem…
- Veled maradok. Nekem sincs kedvem ehhez. - még előbb vagy utóbb a sok álszent vérszívó mesteremről kezdene el faggatni. Hiszen… A többség még mindig engem tart gyilkosának, páruk arcán, amikor felém fordulnak, látom is az undort.
Arról nem is beszélve, hogy Danielt semmiképp se akarom egyedül hagyni.
***
Röpke fél óra alatt dugig esszük magunk, és elpilledve figyeljük a táncolók a terem széli székekről. Külön öröm számomra, hogy a kicsike a vállamon pihenteti a fejét.
- Miért mozognak olyan mereven? Nem táncolniuk kéne? - kérdi azonban hirtelen, én pedig amíg meg nem értem szavait, nem győzök azon csodálkozni, hogy hogy érti a merevet.
- Ez egy lassú szám, erre úgy kell táncolni - sietek halkan a segítésére aztán, mielőtt felrántanám azzal egy hirtelen ötlettől vezérelve, hogy jöjjön, és magam után húznám a parkettre.
Gonosz lépésemtől persze egészen megilletődik, nekem kell karjait nyakam köré igazítani, mielőtt kezeimmel birtoklón átölelném a derekát. Még az se érdekel most, hogy alacsonyabb, mint én. Nagyobb akadály az, hogy fél a tánctól, és riadalmában először hátrább lép, amikor közelebb teszem övéhez lábam-
- Én nem tudok táncolni… - jelenti is ki vörös arccal, kétségbeesetten, igyekszem megnyugtatni:
- Semmi baj, csak kövess engem – nevetek rá bátorítóan.
Olyan nincs, hogy egy vámpír nem tud táncolni, ezt be is bizonyítom neki. Mert… Habár először a lábamon lépdel, és táncol, amikor arra bíztatom, próbáljon meg a talajon is a lépések, mert tartani tudja az ütemet nélkülem is, bebizonyítja, hogy ügyes, és már el is sajátította a táncolást.
- Yanagi… én táncolok – örül olyan aranyosan, hogy muszáj rajta nevetnem, ahogy orrához is muszáj enyém hozzácirógatnom.
- Ügyes vagy – és persze ugyanolyan eszméletlen, mint az a forró kis puszi, amit pirulva ad szavaim hatására. Amikor William megszólal, el is döntöm, hogy megszöktetem innen. Ennyi elég volt már neki az estéből. És… Nem akarom sem fölösleges megrázkódtatásnak, sem fölösleges öldöklésnek kitenni.
A döntést persze tett követi, határozott mozdulattal kapom kezeim közé, hogy gondolatban megkérdezzem tőle, lelépünk-e.
- Azt mondtad...- ezt meg se várom, hogy befejezze, kissé talán türelmetlenül intem le:
- Ne törődj vele. Na?
- Mehetünk, de akkor nem fogunk találkozni Reiji-samával...- ha rajtam múlik, amúgy se lennének többet egymás közelében, de ha elviszem innen, még lehet azt se kell látnia, ahogy megölöm.
- Nem lesz olyan hamar vége ennek, még találkozhatunk vele. - tartozom neki egy késsel, amit egyenesen a szívébe kért abban a pillanatban, amikor leszúrta mesterem.
Bár… A sors kegyetlen fintora, hogy ha nem lett volna, akkor most nem ismerném a nyakam átölelő virágszálat.
- Jó – térít el gondolataimból, beleegyezése miatt már teleportálok is a szobánkba.
Annyira a kívánatos a kicsike, teljesen elveszi az eszem azzal, ahogy elterül az ágyon. Nem is csoda, hogy száraz szájjal mászok teste felé, és húzom lazábbra nyakkendőjét, gombolom ki ingjének pár gombját, hogy hozzáférjek nyakának forró bőréhez, és azt végigcirógassam orrommal.
Hihetetlen az illata… És az az érzékenység, amivel érintésemre reagált…
- Daniel... – szólítom meg csendesen - szeretném, ha megtennél valamit.
- Micsodát? - sóhajtja, halk hangjával tovább korbácsolva vágyaim. Tudom, önző leszek nála azért, mert szeretkezésre fogom csábítani, de akkor sem fogom beérni annyival, hogy tincsei közt cirógatom fejbőrét.
- Egy kicsit igyál a véremből. - kell neki az erő, az elkövetkezőkhöz.
Viszont… Amikor látom, hogy kérésemtől mennyire megijed, azt se bírom ki, hogy ne tisztázzam vele, hogy nincs mitől félnie:
- Nem lesz semmi baj, csak igyál egy kicsit, jó? - kérem, mielőtt lágy puszikat hintenék arcára, és annyi helyen simítanám végig parázsló bőrét, amennyin csak tudom biccentéséig.
Beleegyezésekor ugyanis egyből mosolyogva cserélek vele helyet, hogy most ő legyen felettem.
Majd… Amikor elhelyezkedik, egyik kezemet bátorítóan oldalára simítom, míg a másikkal gyengéden nyakamhoz húzom fejét.
Persze cirógatását még most sem hagyom abba, talán abból merít erőt, amikor fogait húsomba mélyeszti, és inni kezdi a vérem.
Annyira érzékien, hogy halk sóhajra késztet végetértével. És… Sajnálom is, hogy nem tart tovább, mint pár másodperc, még azzal együtt sem, hogy nyálával begyógyítja az általa okozott heget.
Mégis… Egyben határtalanul boldoggá is tesz az, hogy megtette, vágyam már fájón lüktet érte.
- Vámpír vagyok – jelenti ki csendesen, nevetve egészítem ki mondatát egy birtokos jelzéssel:
- Az én kicsi vámpírom – meg is jelölöm azzal, hogy gyengéden a nyakába harapok, úgy hogy felnyögjön az érzésre.
- B-bocsáss meg, amiért nem hittem neked... – jaj a kis drága… Azért sírnia nem kéne emiatt… Főleg, hogy nem is az ő hibája volt az, hogy embernek gondolta magát – Yanagi én azt hiszem... azt hiszem... - folytatja csendesen szavait, majd ismét nevetésre késztet azzal a mérges stílussal, amibe hirtelen átvált:
- Nem tudom elmondani, ha nézel - erre van megoldás.
- Akkor csukd be a szemed - megteszi, amit kértem, de ismét mosollyal az arcomon figyelem, így se megy neki.
- De én látni akarlak... - nyafogja, muszáj rajta megint hangosabban nevetnem.
- Kis butus, akkor nyitsd ki a szemed - kíváncsi vagyok már arra, mit is szeretne mondani.
- Behunynád te a szemed? – mosolyogva biccentek neki, és csukom is, de még komolynak szánt torokköszörülésén is elnevetem magam, mielőtt sikerülne visszafognom jó kedvem.
- Tudod, még senki sem bánt velem ennyire gyengéden, mint te. Még senkivel nem nevettem ennyit, mint veled. Köszönöm, hogy elvittél az állatkertbe... Ne, ne szólj közbe! Na szóval én téged nagyon megkedveltelek és azt hiszem, hogy ezt hívják úgy, hogy... szerelem – szeret… Kimondta…
Annyira jó hallani…
Mosolyogva nyitom ki a szemem, amikor engedélyt ad rá, és cirógatom meg finoman pofiját, mielőtt magam alá penderíteném, hogy még véletlen se tudjon más fele fordulni arcom felől, amikor halkan kezdek el duruzsolni neki válaszként:
- Én is szeretlek téged. - majd… Ezután annak örömére, hogy ebbe végre be tudtam avatni közelebb vonom magamhoz egy forró csókra is.
Nagyon, de nagyon szeretem.
Már egészen biztos vagyok az érzéseimben, ahogy abban is, hogy innentől kezdve minden rossztól meg fogom védeni. Ahogy az is, hogy gondoskodni fogok arról, eseménydús, boldog élete legyen, ha tényleg velem akar maradni.
Bátortalanul kezdi el viszonozni szenvedéllyel fűtött lágy csókom, de aztán legnagyobb döbbenetemre úgy belelendül, hogy amíg én ingje alá benyúlva oldalán simítok végig, addig az ő kis kezei lelkesen tolják le vállamról az öltönyöm felső részét, és talán erejétől szétnyílt ingem is, hogy miközben cicaként bújik hozzám, kis ujjaival jobban be tudja barangolni vállaim, mellkasom.
Belemorranok csókunkba, de aztán érintései miatt bátrabban szakítom le erőm egy apró mozdulatával én is az ő ingjét, térek át csókjaimmal immár teljesen szabaddá vált nyakára, mellkasára.
Mellbimbóinál hosszasabban el is időzök, mint felkelésünkkor.
Először a balt, majd a jobbat kezdem el puszilgatni, ízlelgetni, morzsolgatni fogaimmal, mielőtt csókjaimmal lejjebb haladnék hasfalára.
Talán kicsit túlságosan is belefeledkezem abba, hogy bőrének minden ízletes négyzetcentiméterére csókokat hintsek, mert türelmetlen hangon nyögi a nevem, és löki csípőjét jobban hozzám.
- Mindjárt… - suttogom kuncogva a bőrére, mielőtt ujjaimmal végigsimítanék nadrágjának dudorodó részén, de csókjaimmal ugyanolyan lassan haladok továbbra is, mint eddig.
Nem akarok nála elsietni semmit most se, hiába is vágyom rá mindennél jobban.
Így még nagyobb élvezet neki, és nekem is, amikor a nadrág lekerülésével ajkaimmal kezdhetem kényeztetni férfiasságát, egész testében megfeszül nyelvem minden egyes érintésétől.
Annyira szép látványt nyújtva…
Igyekszem örökre az emlékezetembe vésni, ahogy nyögéseit, és sóhajait is, de most abbahagyom tevékenységem, mielőtt elérné a beteljesedést.
Azt akarom, hogy velem együtt érje el a csúcsot, sóvárogva kapok ajkai után, miután benyálaztam az ujjaim, hogy csókunk közben kezdhessem el tágítani.
Minden mozdulatom óvatos most is, szerencsére nem is tart sokáig az a fájdalom nála, amit először egy, majd két ujjammal okozok neki, hamar ismét már csak az éppen átélt élvezetek, és kéj miatt piheg alattam, mosolyogva figyelem kipirult arcát, mielőtt a nevét sóhajtanám:
- Daniel… - meg akarom tőle tudakolni, hogy készen áll-e, hiszen nem szeretném elveszíteni.
Viszont… Mielőtt folytathatnám nyúl kába mosollyal arcomért, csókol meg, ezzel bíztatva arra, hogy ujjaim kihúzva szűk forróságából a lábai közé helyezkedjek, ahogy arra is, hogy hevesen dobogó szívvel testébe hatoljak.
Egyszerre nyögünk fel a hihetetlen érzésre, majd kezdünk lassú ringatózásba, amikor a csípőjét feljebb löki.
Pár perc után persze a lassúból gyors lesz, ahogy egyre jobban belefeledkezünk a másik ölelésébe csókolásába, sóhajaink, és nyögéseink is sűrűsödnek addig, amíg el nem érjük a beteljesedést.
- Szeretlek… - dőlök mellé, és húzom magamhoz kis testét egy újabb csókra akkor, amikor már csillapodott a rajta, és a rajtam is átfutó remegés.
De… Ha nem lépne be William lassú léptekkel a szobába, még addig se engedném el, amíg betakarom kívánatos idomait, pedig már alszik, annyira kifáradt.
- Mit akarsz?! - fordulok így viszont a nemes felé. - Már voltunk ott eleget, hagyj minket pihenni.
- Tudom, hogy pihentetek, - mutat két idézőjelet az ujjaival, mielőtt elnevetné magát - azért nem is jöttem utánatok mostanáig. De azzal is tisztában vagyok, - teszi hozzá komolyabb hangon - hogy mennyire szeretnél összefutni az egyik díszvendégünkkel. - ohh… Csak nem rá gondol???
- Megjelent? - kérdem immár gondolatban, miközben felkelek. Nem akarom, hogy Daniel megébredjen, és a nyakába boruljon.
Újra kuncogni kezd, de legalább mielőtt nekieshetnék biccent, és közli válaszként, hogy már el is kapták a többi szarházival együtt, most indul a buli véres része. Úgyhogy ha gondolom, velük tarthatok.
Gyors öltözésbe kezdek, és miután a kicsikét megpuszilom és betakarom, megyek is.
***
Éreztem a szagát már a szobától kezdve, de most, hogy látom is mosolyát, teljesen elveszteném az eszem, és nekiugranék, ha William nem fogná a karom. Ki akarja belőle szedni, hogy hol vannak még fogvatartott vámpírok, amit értek is.
De…
Neki is értenie kéne, hogy csak azért forr a vérem, hogy apró darabokra szedhessem szét, miközben ő még él, és szenved a ténykedésem miatt. Védekezni a kezén lévő láncok miatt, amikkel a pincébe kötötték úgyse tudna.
- Azt hittem, a Danielt is hozod. - sóhajtja hirtelen a semmiből, viszont inkább kuncog, mint komolyan sajnálkozik. - Nélküle nem lesz igazi a móka. - megölöm… Eskü megölöm…
Most már hiába szorít a nemes, apjának is mellém kell állnia, hogy egy helyben tudjanak tartani, mielőtt újra megszólalna:
- Higgye el, az lesz még a nélküle is. Hiszen itt vagyunk magának mi. - újra kuncog, már nem próbálok szabadulni, hanem gyanakodva figyelem.
Valami miatt kiráz a viselkedésétől a hideg.
- Az is igaz. - neveti el magát újra, mialatt körbenéz a tágas pincében - Ti, és rengeteg másik vámpír is. - immár biztos… Valamit tervez.
Azt a Reijit, akit megismertem, dühítené ez a tény. És… A pincében lévő többi orvos is annyira fura képet vág…
- Mindenkit szólítsatok fel a futásra. - kérem gondolatban Williamet, és az apját. - Ezek direkt kapatták el magukat. - William kérdőn néz rám, de az apja egyből nyugalomra int gondolatai által:
- Nekünk is gyanús volt a viselkedése, és az, hogy hagyták maguk elfogni, úgyhogy akik rajtunk kívül itt vannak, mind csak feláldozható szolgák. - aha… Már értem, miért hívtak ide, még úgy is, hogy csak a bajuk van azzal, hogy visszatartsanak…
- De… - szólal meg újra az orvos - Azért nem lett volna rossz újra látni azt a kis hülyét. Annyira szokta imádni, ha dugom… - cehh… Ezzel nem tud felhúzni, nem is kellett volna Williamnek jobban megszorítania a kezemet.
- Ez érdekes… - kezdem elgondolkodva - Nekem azt említette, hogy csak valami A35-ös szer után szokta szeretni. - a mellettem állók kuncogni kezdenek szavaimtól, az orvos arca pedig elkomorul:
- Ha az enyém nem lehet, nem lesz a tied se. Most még a teleportálás se ment meg a biztos haláltól - ez nem így van, meg is mondanám neki, ahogy azt is megkérdezném, mégis hogy akar megölni összekötött kézzel, ha a terem végében nem kezdenének el sikoltozni, és vonnák magukra a figyelmünk.
- Mi történt? - kiáltja William apja, de nem kap választ a kijárat lezárt ajtaja felé futó tömegtől, csak abból, hogy velünk együtt lát néhány orvost, valamint szolgát összeesni, és pillanatok alatt kiszáradni.
- Így fogtok járni rohadék vámpírok. - szűri a fogai közt szavait Reiji, mielőtt elkezdene köhögni attól, amit a többi orvossal együtt lenyelhettek.
Viszont… Mielőtt úgy kiszáradna, mint társai, vagy a vámpírok egy része juttatom ki magunk a pinceajtón túlra. Ahol… Legnagyobb döbbenetemre az esten résztvevő nemesek állnak, és tartják az ajtót.
- Nem jöhet ki senki sem. - adja ki William apja az utasítást, majd engem, és fiát is magával rángat egy vámpírokból álló orvos csoporthoz, hogy kideríthesse, belélegeztük-e azt, ami Reijiből, valamint a többi kutatóból is kijött a halála közben.
- Yanagi mi történt? Hol van Reiji-sama? Aludtam, de éreztem az illatát, és látni szerettem volna - hallom meg pont ebben a pillanatban a kicsikét, de pár vámpír lefogta, nem engedik közelebb hozzánk.
Azt se tudom, mit válaszolhatnék neki, a kérdésére, vagy azt, hogy hogy kéne megnyugtatnom, tétován kérem meg arra, hogy kicsit üljön le, majd mindent elmondok neki, ha odajutok hozzá. Ezzel legalább időt nyertem a gondolkodásra, ráadásul elértem, hogy az épp megszólalni készülő William is csendben maradjon.
|
| darkrukia | 2011. 12. 26. 16:11:19 | #18260 |
Karakter: Daniel Black
Megjegyzés: (vámpírkámnak)
Yanagi csak mosolyogva simít végig kipirult arcomon. Ujjai állam alá csúsznak, hogy annál fogva késztessen szemkontaktusra.
- A vámpírok is képesek szeretni, csak ezzel sok ember, köztük a te Reiji-samád is nincs tisztában. Azt hiszik, ösztönlények vagyunk, akik csak gyilkolnak. És… - kis tétovázás után folytatja: - Remélem, elhiszed, hogy az én szívem is sokkal gyorsabban ver akkor, amikor a közelemben vagy.
- Tényleg? – kérdem lelkesen.
Tenyerem mellkasára simul és megérzem a heves ütemet. Akkor… lehet ő is az érzi, amit én? Azt hiszen, hogy… Nem… Nem hiszem, hanem tudom. Én… én szeretem őt, úgy, ahogy csak én tudok. Mármint… mások iránt nem érzem ezt… Még Reiji-sama sem képes ilyen érzéseket kicsalogatni belőlem.
Mosolyogva bújok oda hozzá, hogy közelebbről érezzem a számomra melegséggel eltöltő érzést. Közelebb húzodik és végigsimít hátamon, mire borzongás fut végig testemen. Átöleli derekam, hogy mégközelebb legyünk egymáshoz. Kihasználva, hogy közel vagyok hozzá, elcsábít tekintetével és ajkait az enyémre tapassza. Bizonytalanul viszonzom csókját. Testem remegése ellenére cirogatom ujjaimmal.
Pihegve szakadunk el egymástól. Épp szólalna meg, de William úrfi ellopja előle a hangokat.
- Könyörgöm, álljatok már neki fürödni, és öltözni, mindenki rátok vár! – Kezd nem tetszeni a nemes úrfi félbeszólásai. Szívesebben maradnék Yanagi karjai közt. Ehelyett durcásan kezdek el mosdani.
Hangulatom akkor fordul át kíváncsiságba, mikor meglátok valami William úrfi kezében.
- Ezek meg… - emelem fel a fehér anyagú szoknyát, vagy mit. Derekamra csavarom és megpördülök vele.
Vámpírkám meg jót kuncog rajtam. Hah, nehéz az élet, főleg ezek a gombok. Valahogy könnyebb begombolni Reiji-sama köpenyét, mint ezt. Bár hasonlít is kicsit hozzá. Szerencsére van segítségem. Közben elmeséli, hogy William estélyt, vagy mit fog tartani és azért ilyen ideges, mert szeretné, ha minél előbb lent lennénk vele, és a többiekkel.
- Akarom én ezt az estélyt? – kérdem kicsit elbizonytalanodva. – Ha az a vámpír tartja, akkor biztos, hogy az ő vámpírhaverjai jönnek csak el rá, és minden teli lesz velük. Nem?
- Én úgy tudom – kezdi és leveszi alsóöltözetét, mire paradicsompirosan pördülök meg a sarok felé, hogy azt nézegessem -, hogy a te orvos barátaid is elhívta. – Ahh… Izgatottan lépek elé, nem törődve meztelenségével. Arcom azért még fennttartja a vörös színt.
- Itt lesznek Reiji-samáék? Igazat mondtál? – mosolyogva simítja kezét tincseim közé és elmondja, hogy meghívták őket, de ettől még nem biztos, hogy lesz arra idejük, itt bulizzanak.
- Biztos, hogy lesz idejük rám. De… Miért nem azzal kezdted, hogy hívtátok az orvosok is? – beszélek, miközben folytatom az öltözködést.
- Mert azt hittem, nyilvánvaló, hogy nem maradhatnak otthon, amikor mi jól érezzük magunk. – Ezért kap egy csúnya pillantást. Ijedj meg! Ezt a ruháért is! Nézzétek már, hogy milyen csili-csálén áll ez rajtam. Cirkuszi bohócot eddig csak könyben láttam, de azt hiszem hasonlítok rájuk. Vámpírkám meg még ki is nevet. Ccc… - Lesznek mindenféle ételek is, meg véren kívüli italok is. Szólni fog a zene, mindenki táncolhat kedvére egy hatalmas csillogó teremben… Szerintem tetszeni fog neked – magyarázza Yanagi, mire csak még izgatottabb leszek, mint voltam.
- Biztosan – szusszantom és készen is vagyok. Egyedül ezzel az izével gyűlik meg a bajom.
- Segítek. – Na za kell ebbe a helyzetben. Közelebblép és kinevetve köti a nyakamba a sál szerű valamit. Mosolyogva lép el tőlem és végigstíröl.
- Valami még rosszul van rajtam? – lépek a tükör elé, hogy megnézzem magam. Yanagi jobban néz ki az ilyen ruhákban. Én nem szoktam sosem ilyet felvenni.
Érzem, ahogy két kar ölel át. A jellegzetes kesernyés, mégis férfias illata pedig orromba szökik. A fülembe dorombolja szavait, hogy csak elragadott a szépségem. Szerinte szép vagyok ebben? Hét akkor biztos.
- Nagyon jól áll neked ez a ruha – teszi még hozzá. Nem elég, hogy bókjaival hiteget, még a nyakamnak sem hagy békét ajkaival. Sóhajtva dőlnék bele ölelésébe, mikor William úrfi közbelép. – Tényleg azt akarod, hogy kinyírjalak? – vonja kérdőre vámpírkám és megajándékozza mérges tekintetével.
A nemes úrfi mindkettőnket megragadva elhúz egy ajtóig, ami mögött egy gyönyörű szoba rejlik. Életemben nem láttam szebbet és nagyobbat ennél.
Sokan vannak. Vámpírok. Mindenki kíváncsian fordul felénk. Odabújok Yanagihoz, itt biztonságban vagyok… Remélem…
A tömeg lekesedése és kíváncsisága hamar alábbhagy, amikor pár kérdésükre válaszolunk, aztán érzem, ahogy vámpírkám megfogja a kezem. Ahogy észlelem, hogy az asztal fele vezet, amelyeken étel is előfordul, még a pocim is belekordul hallkan.
- Yanagi… - suttogom – nem lehetne valahogy ellógni innen és visszajönni akkor, ha Reiji-samaék is itt lesznek? – nézek rá úgy, ahogy Angel szokott, mikor éhes.
- Én is gondoltam rá – sóhajtja. – De sajnos William kitekeri a nyakam, ha elszöknék.
- Uhm… akkor legalább maradjunk az egyik sarokban… vagyis ha akarsz, akkor menj beszélj csak a többi vámírral…
- Veled maradok. Nekem sincs kedvem ehhez.
Egy fél óra múlva jóllakottan dölök vámpírom vállára. Yanagi is ivott egy pohár vért, szóval szerintem már ő sem éhes.
- Miért mozognak olyan mereven? Nem táncolniuk kéne? – kérdem, miközben a falábúak társaságát figyelem a tánctérré vált terem közepén.
- Ez egy lassú szám, erre úgy kell táncolni – bólintok, hogy megértettem. – Na gyere! – mosolyogva húz maga után. Heh? Azt mondta nem szökhetünk meg…
Meglepetten pislogok rá, mikor látom, hogy a táncoló szippancsok közé hozott. Karjaimat nyakára simítsa. Hát, egy kicsit le kell hajolnia hozzám. Az ő keze a derekamon pihen meg. Előrelép, mire én hátra, hogy ne tapossa el mancsaimat.
- Én nem tudok táncolni… - mondom elpirulva.
- Semmi baj, csak kövess engem – mosolyog rám, amitől szinte karjaiba olvadok.
Elég hamar sikerül megtanulnom a lépéseket, mivel egy saját kis tervvel, még a lábaimat sem én mozgatom. Bezony. Mikor már másodszorra léptem rá a labara, úgy döntöttem, hogy ott is hagyom, sőt még a másik lábamat is az övére helyeztem. Remek tanítvány vagyok. Egy darabig még így táncikálunk, aztán azt mondja, hogy menni fog ez akkoris, ha nem állok a lábán. És tényleg… Akkor is tudom tartani vele a lépést, mikor a folder szállok.
- Yanagi… én táncolok – suttogom boldogan, mire felkuncog és lehajolva mepiszézi orromat.
- Ügyes vagy – erre kap tőlem egy puszit, de azt is pirulva, mert sokan vannak.
- Egy kis figyelmet kérek – szól a nemes úrfi, mire csak azt érzem, hogy Yanagi ölbekap. Nincs ellenemre, azonnal átkarolom nyakát és hozzábújok.
- Lelépünk? – kérdi gondolatban, mire kicsit meglepetten pislogok rá.
- Azt mondtad...
- Ne törődj vele. Na?
- Mehetünk, de akkor nem fogunk találkozni Reiji-samával...
- Nem lesz olyan hamar vége ennek, még találkozhatunk vele.
- Jó – adom be a derekam és vámpírkám – kihasználva, hogy mindenki William úrfira figyel – teleportál vagy mit csinál velem.
Egyik percben ott, a másikban meg itt, a szobában, ahonnan indultunk. Lemászom öléből és az ágyhoz lépve mosolyogva terülök el rajta,
Érzem, ahogy Yanagi fölém mászik és orrával végigsimít nyakamon, amit megszabadít annyira, hogy hozzáférhessen. Hihetetlen, hogy csak erre az apró érintésére is megborzongok.
- Daniel... – suttogja nevem úgy, ahogy senki más nem tenné, hogy még a testem is újból megremeg -, szeretném, ha megtennél valamit.
- Micsodát? – kérdem felsóhajtva, ami annak köszönhető, hogy ujjai hajamba mélyedve cirogatnak.
- Egy kicsit igyál a véremből. – Ijedten kapom rá tekintetem. – Nem lesz semmi baj, csak igyál egy kicsit, jó? – pár perc gondolkozás után – ami igazán nehezemre esett, ugyanis ujjai testemet, ajkai meg arcomat cirogatták. Hát tud valaki ilyenkor józanul gondolkodni(?!) – meghozom a döntédem és bólintok.
Mosolyogva fordít helyzetünkön, hogy én másszak fölé négykézláb. Kezét derekamon pihenteti, míg a másikkal hajamba túrva húz le magához.
Illata, közelsége, simogatása mind bódítóan hat rám. Nem is tudom, hogy magam vagyok-e, mikor beleharapok kesernyés ízű nyakába. Érzem, ahogy a forró vér számba áramlik, felpezsdítve testemet, kitöltve minden érzékem.
Három korty után úgy érzem az egész testem felforrósodva elolvad, ezértis hagytam abba és csak pihegek nyakába.
Meglepődök, mikor két apró fognyomot látok Yanagi nyakán, amiből még csöppög a vér. Bódító illatának ismét nem tudok ellenállni és finoman lenyalogatom, lecsókolgatom, addig, míg a vérzés el nem áll.
Egy nyögést hallok fülem mellől és érzem, ahogy merevedése a combomnak feszül, kielégülésért lüktetve.
- Vámpír vagyok – suttogom, de mintha hangomból megkönnyebbülés hallatszana ki.
- Az én kcisi vámpírom – kuncog fel az alattam lévő és játékosan beleharap gyengéden nyakamba, mitől felnyögök.
- B-bocsáss meg, amiért nem hittem neked... – szippogom kipirult arccal és érzem, ahogy egy könnycsepp gördül le arcomon. – Yanagi én azt hiszem... azt hiszem... – suttogom és szemébe nézek. – Nem tudom elmondani, ha nézel – fújtatok durcásan.
- Akkor csukd be a szemed – nevet fel. Becsukom a szemem és nekikezdenék, de nem megy.
- De én látni akarlak...
- Kis butus, akkor nyitsd ki a szemed – nevet még mindig.
- Behunynád te a szemed? – kérem, mikor rájövök a megoldásra.
Szórakozottan teljesíti kérdésem én meg egy torokköszörülés után nekilátok mondandómnak.
- Tudod, még senki sem bánt velem ennyire gyengéden, mint te. Még senkivel nem nevettem ennyit, mint veled. Köszönöm, hogy elvittél az állatkertbe... Ne, ne szólj közbe! Na szóval én téged nagyon megkedveltelek és azt hiszem, hogy ezt hívják úgy, hogy... szerelem – suttogom kipirult arccal és zavartan várom a válaszát. – Mostmár kinyithatod a szemed – motyogom.
|
| yoshizawa | 2011. 12. 07. 16:36:36 | #18022 |
Karakter: Yanagi Tauske
Megjegyzés: (Danielemnek)
-Boldog mikulást utólag is cica :D
Engedj el! - utasít legnagyobb döbbenetemre keményen gondolatai által, majd olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud, kimenekül karjaim közül a fürdőszobába.
Szomorúan figyelem útját az ajtó csapódásáig, viszont amikor a nemes ismét kuncogni kezd, valamint kicsivel később még mindig kaján vigyorral az arcán hajol közel hozzám, faggat arról, hogy mégis mi olyat mondott, ami miatt egyből elengedtem, dühösen csapok felé, és mordulok rá:
- Neked ahhoz semmi közöd. - persze újra felnevet, és mintha védekezni próbálna kapja maga elé kezeit, kér arra, ne bántsam.
Közben hallom, hogy Daniel a fürdőben megengedte magának a vizet.
- Na… Nem akartalak bántani. - bújik hozzám újból, amikor megpróbálok felállni, ezért erőm annyira, amennyire csak bírom fogom vissza, kérem meg arra, engedjen el, mielőtt letépem a fejét.
Esze ágában sincs komolyan venni a fenyegetésem, kuncogva simít végig Daniel iránt érzett vágyamon, próbálja alsóm félrehúzni.
- Hagy békén engem is, és őt is mocskos szajha! - sikerül végre arrébb löknöm magamról. - Azt magyarázd el végre normálisan, miért is kellünk mi a tervetekhez. - kezdem érteni, miért is próbál rá, és rám is rámászni. Figyelemelterelésből. Viszont rá kell döbbennie, nem hatnak nálam és Danielnél se azok az aljas módszerei úgy, mint haverjaira. Tudni akarom, mit tervez, és ki is fogom belőle húzni.
Talán rájöhetett erre, mert megsértetten morogja, hogy azért, mert velünk az a szemét kitüntetett figyelemmel bánt, és hogy mi lennénk az elsők, akiket vissza akar szerezni, ez viszont elég hihetetlenül hangzik. Meg is mondom neki, hogy szerintem téved.
- Ne mond nekem, hogy nem vetted észre. - kezd el viszont erre haragtól villogó szemekkel oltani - Tudod te, hogy mi többiek milyen szűk helyre voltunk bezárva, amíg titeket még a veszély közeledtekor is tágas helyen tartott?! Láncot se láttam rajtatok.
- Sajnálom, nem tudtam ilyen sokat kellett szenvednetek. - próbálok védekezni - Igazából még akkor alig volt egy napja annak, hogy elkapott. Azzal voltam csak tisztában, hogy Danielt ki kell onnan vinnem, mielőtt megöli a mérgeivel.
Apropó Daniel…
Nem hallom a zuhanyt, úgyhogy kicsit idegesen nézek körbe, reménykedem abban, nem ment ki, amíg meg nem látom az mellettünk az ágyon szétterülve, amint épp macskájával küzd maradék ruhájáért.
Micsoda egy látvány… Ohh egek…
Hamarosan már William is teste feltárulkozó részeit, selymes bőrét figyeli. De velem együtt olyan nyálcsorogva, hogy nem hiszem el, nem zavarja. Ennyire ideges lenne ránk?
- Most haragszol? – firtatja William, legnagyobb döbbenetünkre válaszol is a kérdésre, ahelyett, hogy durcásan elfordulna, de csak miután nevetve a vámpír arcához dörgölte saját pofiját, hogy azt is megnevettesse.
- Nem haragszok, csak kopogj mielőtt bemész valahová. Kurama-san sem kopogott és Yanagi kinyírta. – néz felém félénken.
A fenébe… Csak egy idióta orvos volt… És… A reggel történtekkel se épp az volt a célom, hogy elriasszam magam mellől.
Szomorúan hajtom le fejem, és várom, hogy kijelentse most már vissza akar térni a laborba Reiji-samájához, viszont újból meglep azzal, ahogy az ölembe kúszik, és cica módjára dörgölőzik, bújik testemhez.
Ahh… Annyira jól esik a közelsége… Hamar felocsúdok döbbenetemből, és végigsimogatom tarkóját, gerincének vonalát, érintéseimmel borzongást keltve testében.
- Ne haragudj, nem bántani akartalak, - kérek tőle gondolatban bocsánatot - csak gondoltam, hogy élveznéd. - nem szeretnék vele semmit elsietni, azt akarom, jobban ragaszkodjon hozzám, mint ahogy ahhoz a gyilkoshoz ragaszkodik.
Végigsimít arcomon, és gyönyörű szemének pillantását az enyémbe mélyeszti, mielőtt válaszolna:
- Élveztem én, csak… Tudod, Reiji-samán kívül nem érhet más hozzám, mert akkor nagyon dühös lesz és mégtöbb A35-öt kapok. - dől el az ölemben, hagyja, hogy illatos tincseit cirógassam.
Vendéglátónk ekkor unja meg, hogy kivontuk a beszélgetésből, és közli, elvonul enni, úgyhogy távozását kihasználva hangosan tudakolhatom meg a kicsikétől, hogy mi is az az A35.
- Olyan szirup, amitől felfokozódnak a szexuális vágyak és addig játszogathatok ameddig a szer hatása elmúlik, de utána mindig hányingerem van. - Válaszol készségesen, szavai hatására nagyobb haragot érzek az orvos irányába, mint eddig bármikor. Tényleg semmi se szent neki??!!
Bár… Azt nem értem, Danielnek hogy a fenébe lehet hányingere.
- Te vámpír vagy, nem lehet hányingered. - kizárt, hogy ilyen előfordul.
- Nem vagyok vámpír az istenért! – térdel fel dacosan, minek hatására többet látok a testéből, mint eddig valaha.
- Nyugodj meg! Már ezerszer elmondtuk, hogy az vagy és, hogy a te Reiji-samád egy mocskos csaló. - jobb lesz, ha ebbe beletörődik már végre valahára.
- Nem, nem az. – sírva fakad, ezért testemhez ölelve próbálom megvigasztalni.
Sajnos azonban nem hagyja, ruháit felkapva robog be ismét a fürdőbe.
Nagy sóhajtással kelek fel, termek előtte, és ölelem át. Nem akarom, hogy szomorú legyen, de azt se szeretném, ha örökké abban az illúzióban ringatná magát, hogy ő ember. Fel kell ébrednie, és rá kell jönnie, a vámpír lét is van olyan jó, mint az eddigi élete, ha nem százszor, vagy ezerszer jobb is.
- Fogadd el végre az igazságot, kicsikém - duruzsolom a fülébe, miután még jobban magamhoz is húzom. Tényleg könnyebb lenne úgy neki is.
A lepedő, ami eddig takarta a testét akkor hull a földre, amikor szavaimra megfordulva, a hasamba húz egyet. Csapását még egy követi, majd még egy.
Nem erősek, hagyom is neki, hogy indulatait így vezesse le addig, amíg tekintete zavarossá nem válik attól, hogy vérrel, és sebekkel tarkított kezeire néz. Ekkor térítem észhez azzal, hogy arcon ütöm.
Persze erre riadtan néz, de legalább ismét engedi, hogy magamhoz vonjam, a karjaim közé vegyem. Ekkor ér vissza William:
- Mi a francot csináltatok?! Jézusom, nyomás a tus alá! – lök minket be a víz alá, ahonnan Daniel csupán két perce mászott ki.
Sebeim, amiket a kicsike okozott nekem összeforrtak, akárcsak azok, amiket saját magának okozott, ez nem kerüli el az ő figyelmét se, érzem a bizonytalanságot áradni belőle, kezd kétkedni végre emberi mivoltában.
- Ha vámpír vagyok, akkor miért korog most is a hasam? Miért vagyok szomjas? Miért undorodom a vér látványától, mikor ti majdnem felfaltok egy cseppért?! - jajj kicsikém… Pedig azt hittem, végre megérti…
- Mert hozzászoktál az emberi dolgokhoz. Nem csodálod, hogy eddig nem dobtad fel a talpad azoktól a löttyöktől, amit belédöntöttek? – válaszol helyettem neki a nemes hidegen, mielőtt dolga végezetten elvonulna ruhákat keresni a számunkra.
- Ha vámpír vagyok, miért ver olyan gyorsan a szívecském, hogyha hozzámérsz? – arca pirosabb kérdésétől mint eddig, mosolyogva simítok végig rajta, hűtöm ujjaimmal, hogy amikor kezem állához ér, tekintetét újra az enyém felé fordíthassam:
- A vámpírok is képesek szeretni, csak ezzel sok ember, köztük a te Reiji-samád is nincs tisztában. Azt hiszik, ösztönlények vagyunk, akik csak gyilkolnak. És… - teszem hozzá egy kis tétovázás után - Remélem, elhiszed, hogy az én szívem is sokkal gyorsabban ver akkor, amikor a közelemben vagy.
- Tényleg? - kérdi aranyosan, majd mielőtt válaszolhatnék neki teszi kezét előző ütéseinek helyére, mellkasomra, hogy így ellenőrizhesse igazat mondtam-e neki.
Mosolyogva bújik hozzám, amikor rádöbben nem hazudtam, úgyhogy felbátorodva, széles mosollyal simítok végig a hátán, húzom magamhoz ismét közelebb, és ölelem át derekát, majd mivel nem riad el tőlem akkor sem, amikor arcom az övéhez közelebb viszem se, ismét tekintetébe fúrva tekintetem csókolom meg.
Tudom, most lehet, azt fogja gondolni, hogy kihasználom, de egyszerűen nem tudok szája ízével betelni, nem is akarok.
Imádom édes zamatát, ahogy bizonytalan viszonzását, és testének borzongását is egy-egy csók közbeni cirógatásomnál.
Amikor pihegve szakadunk el egymástól azt is ki akarom neki jelenteni, hogy mennyire szeretem, de William megint megzavar minket.
- Könyörgöm, álljatok már neki fürödni, és öltözni, mindenki rátok vár! - lefogadom, direkt élvezi, ha keresztbe tehet romantikus pillanatainknak.
És… Szerencsére ez nem csak engem idegesít. Habár nem mondja, hogy zavarta a megjelenő, azért durcisabban mossa le magát a kicsike is.
Bár… Rossz hangulata egyből elmúlik, amikor meglátja azokat az öltönyöket, amiket William nekünk rakott ki.
- Ezek meg… - emeli fel csodálkozva az ingjét, majd teríti magára törülközője helyett, hogy körbefordulhasson benne, amikor kiérünk a fürdőszobából.
Felkuncogok reakcióján, mielőtt segítenék neki begombolni az ing ujjánál lévő gombok. Csak utána avatom be abba, hogy William estélyt fog tartani, és azért ideges, mert szeretné, ha minél előbb lent lennénk vele, és a többiekkel.
- Akarom én ezt az estélyt? - bizonytalanodik el egy kicsit - Ha az a vámpír tartja, akkor biztos, hogy az ő vámpírhaverjai jönnek csak el rá, és minden teli lesz velük. Nem?
- Én úgy tudom - dobom le magamról nedves alsóm, és az eddig azt eltakaró törülközőm, ami miatt Daniel rendesen elpirul, és el is fordul az egyik sarok felé, hogy azt szuggerálhassa - hogy a te orvos barátaid is elhívta. - nem húztam még fel a száraz alsót, ezért is lep meg azzal a csillogó tekintettel, amivel meztelenkedésem, nameg vörös arca ellenére izgatottan elém áll:
- Itt lesznek Reiji-samáék? Igazat mondtál? - mosolyogva simítok végig tincsein, majd válaszolom neki azt, hogy meghívták őket, de ettől még nem biztos, hogy lesz arra idejük, itt bulizzanak, mielőtt tovább öltöznék.
- Biztos, hogy lesz idejük rám. De… Miért nem azzal kezdted, hogy hívtátok az orvosok is? - folytatja az öltözést, azt csodálom, nadrágjában nem esik hasra.
- Mert azt hittem, nyilvánvaló, hogy nem maradhatnak otthon, amikor mi jól érezzük magunk. - csúnyán néz rám, amíg nem folytatom, de egyszerűen nem bírom ki nevetés nélkül, amikor azt nézem, hogy hogyan is öltözik tovább:
- Lesznek mindenféle ételek is, meg véren kívüli italok is. Szólni fog a zene, mindenki táncolhat kedvére egy hatalmas csillogó teremben… Szerintem tetszeni fog neked. - fokozom hangulatát, miközben én is magamra kapom a többi ruhám.
- Biztosan. - szusszan egyet, már végzett az öltözéssel, egyedül nyakkendőjét nem tette még fel.
- Segítek. - lépek hozzá, és kötöm a nyakába nevetve, majd amikor kész, mosolyogva lépek hátrébb, hogy megcsodálhassam.
Így, öltönyben is gyönyörű, bár meztelenül még ennél is szebb…
- Valami még rosszul van rajtam? - lép a tükör elé, és nézi meg magát ő is, ezért mögé állok, és átkarolom, hogy a fülébe duruzsoljam, csak elragadott a szépsége.
- Nagyon jól áll neked ez a ruha. - teszem hozzá, mialatt tovább folytatom nyaka csókolgatását.
Felsóhajt, de nem lépne arrébb, engedné, hogy átkaroljam, ha az a nyomorult William nem lépne be ismét.
- Tényleg azt akarod, hogy kinyírjalak? - nézek rá mérgesen, viszont ahelyett, hogy komolyan venné a fenyegetést, karon ragad, é s elhúz minket a bálteremig azzal, nincs több időnk.
Sokan vannak a vörös-arany drapériával bevont, csillárral megvilágított hatalmas helyszínen, és tényleg mindenki kíváncsian fordul felénk, amikor megérkezünk, úgyhogy nem csodálom azt, Daniel hozzám bújik, amikor William a barátaihoz vonul.
Szívem szerint teleportálnám magunk innen bárhova.
A tömeg lelkesedése, és kíváncsisága, amit irányunkba tanúsít hála az égnek hamar elmúlik, amikor pár kérdésükre válaszolunk, kicsit felszabadultabban ragadhatom meg Daniel kezét. Feltett szándékom, hogy az asztalokhoz vezessem. Ma még nem evett reggelit, biztos, hogy éhes.
És… Lehet, hogy szemét vagyok, de akkor is tudni szeretném, pontosan mit érez. A rumpuncs pedig az az ital, ami tökéletesen megoldaná a nyelvét…
|
| darkrukia | 2011. 11. 20. 17:59:28 | #17787 |
Karakter: Daniel Black
Megjegyzés: (vámpírkámnak)
Amint felnyilnak szemei én azonnal rámosolygok.
- Jó reggelt! – köszönök neki.
- Neked is! – Sóhajt fel mikor elkezdek mocorogni rajta, majd furcsán elmosolyodik. – Megtudhatom, mégis mit csinálsz?
Elcsodálkozom kérdésén, aztán már elszomorodva próbálok lemászni róla, miközben elmotyogom, hogy Reiji-samának kifejezetten tetszeni szokott, mikor így ébresztem. Nem hagy menekülni, gyengéden magához húz, aztán maga alá fordítva ajkait homlokomra nyomja.
- Mondtam én neked, hogy rossz volt, amit csináltál? – szavait ajkaimra leheli, amivel forróságot ébreszt bennem. Vágya testemhez nyomódik, amitől arcom felveszi a vörös színt. Megrázom a fejem választ adva neki, nameghogy kicsit kerüljek ki bódulatköréből. – Na látod. Nagyon is tetszett – ahogy lehellete ajkaim cirogatja muszáj szusszannom egy nagyot. Szívecském fél pillanat alatt gyorsul fel százra. Közelségétől csak mégjobban elbódulok. – Imádtam… - dörmögi és perzselő ajkait a szintén forró arcomra, majd ajkaimra nyomja egy másodpercre. Érzem benne a vágyat, csaknem eléget.
Remegő ujjaim mellkasára simulnak és ahogy érzem az izmokat tenyerem alatt, halk sóhaj hagyja el számat. Óvatosan hajol ajkaimra, amit lágy csókkal ajándékoz meg.
Karomat nyakára kulcsolom és mélyítünk csókunkon. Elfogy a levegőm, mire elengedi végre szám.
- Orvosod is szokta így viszonozni ezt a kedves ébresztést? – Nyakamra tévednek perzselő ajkai, ahol csókjaival, szívásaival, harapdálásaival gyengéden kényeztet. Én meg már csillagokat látok attól is, hacsak lehellete fut végig nyakam érzékeny bőrén.
- Igen – sutoogom hallkan. Mosollyal az arcán néz smaragd szín szemeimbe. – Sokszor tett ilyet. Meg mást is… - vörös arcom azt sem tudom hová rejtsem.
Felkuncogva hajol ismét nyakamhoz, majd egyre lejebb hint el csókokat testemen. Ujjai farkincámra kulcsolódnak.
- Nem mondod el nekem milyen más dolgokat? – Kérdését szinte nem is hallom. A szobát kitölti nyögéseim és sóhajaim éneke, ahogy legérzékenyebb testrészemet kényezteti.
Válaszomra várnia kell, helyette meleg spermám csurran kezére. Gondolataimban elmondom, hogy kedvenc orvosom is csinált már ilyet nem is egyszer.
- Értem – sóhajt, aztán ajkaimhoz hajolva ismét megcsókol. – És nagyon örülök neki, én is tehettem veled ilyet. – Folytatja mondandóját, miután ajkait cuppantva választja el az enyémektől.
Többet akarok, érezni őt. Magamban akartom tudni. Az ővé akarok lenni, de… Reiji-sama…
Na meg William, aki berontva jeleni ki, hogy ruhákat jött keresni.
Jézuskám!
Mint két madárka, úgy röppenünk kicsit félrébb egymástól Yanagival.
Amint felfogja az útfi a helyzetet, egyből nevetni kezd. Szégyenpír játszik arcomon. Ijedten húzódnék ismét arrébb, de vámpírkám gyengés simogatásssal nyugtat meg valamennyire.
Aztán, mikor kicsit megnyugodtam gondolatban morranok rá.
- Engedj el! – Meglepődik. Annyira, hogy el is felejt megmozdulni. Én viszont gyorsaságomnak köszönhetően beslisszanok a fürdőbe.
Megfürödve és egy lepedőből átalakított “kimonóban” lépek ki az ajtón. A két vámpír veszekedik, de nem tudom miért. Hagyom is őket, inkább felveszem az éppen betoppanó Angelt ölömbe és vele letelepedek törökülésbe az ágyba. Csak roved a lepedő, így a takarót is ölömbe húzom, ami cicámnak nem tetszik, mert ő próbálja legyömöszölni rólam minden rongyot. A végén már pirosra pirult arccal és a combomon félig felcsszott “öltözékkel” fekszem végig az ágyon és birkózom vele.
Észre sem vettem, hogy már nem beszélgetnek, hanem engem figyelnek.
De most haragszom mindkettőre, szóval nem érdekelnek. Williamre azért, mert “úgy” látott és Yanagira azért, mert “úgy” ért hozzám, ahogy eddig csak Reiji-sama szokott. És még azért, mert –asszem elpirultam- vele jobban éreztem magam. Átkozott test! Miért kell az ilyen érintésekre ilyen érzékenyen reagálni?!
- Most haragszol? – hajol bele látóterembe a vámpír úrfi. Amilyen arcot vág, úgy néz ki, mint akinek sok szeretetre van szüksége. Fel is nevetek rajta és arcához dörgölöm az enyémet, mire ő nevet fel.
- Nem haragszok, csak kopogj mielőtt beméssz valahová. Kurama-san sem kopogott és Yanagi kinyírta. – Nézek kicsit megszeppenten az engem figyelő borostyán színű szemekbe.
Annyira elhanyagoltnak és szomorúnak tűnik, ahogy lehajtsa a fejét, hogy szó nélkül röppenek ölébe és bújok oda nyakához úgy, ahogy Angel szokott hozzám. Ujjai végigsimítsák tarkómat és hátamat. Minden érintésére megremegek. Sokkal jobb érezni meztelen bőrét hozámsimulni, mint mikor ruhában van.
- Ne haragudj, nem bántani akartalak, csak gondoltam, hogy élveznéd. – motyogja gondolatban, mire mancsomat arcára simítom és smaragdzöld tekintetem az övébe vájom.
- Élveztem én, csak… Tudod, Reiji-samán kívül nem érhet más hozzám, mert akkor nagyon dühös lesz és mégtöbb A35-öt kapok. – Dünnyögöm én is, majd kényelmesen elfekszem ölében és ő tincseim simogatja. William meg szól, hogy elmegy kajálni, mire csak bólintunk.
- Mi az az A35? – kérdi immár a szoba csöndjét megtörve.
- Olyan szirup, amitől felfokozódnak a szexuális vágyak és addig játszoghatok ameddig a szer hatása elmúlik, de után mindig hányingerem van.
- Te vámpír vagy, nem lehet hányingered.
- Nem vagyok vámpír az istenért! – csattanok fel és dühösen szikrázó szemekkel térdelek fel az ágyon, amitől a lepedő csak mégjobban felcsúszik combomon.
- Nyugodj meg! Már ezerszer elmondtuk, hogy az vagy és, hogy a te Reiji-samád egy mocskos csaló.
- Nem, nem az. – Könnyekkel telt szemeimet látva magához húz, de felpattanok és elkapva ruháimat –egy inget és egy farmert- elbújok ismét a fürdőbe, de utánnam jön és megölel. Olyan, mint egy nagy maci, kinek bújhatnéka van. Hátamhoz simuló meztelen teste az enyémhez préselődik, ahogy nyakamhoz bújik. Megremegek karjaiban. Ha nem tartana tuti, hogy a földön kötnék ki.
- Fogadd el végre az igazságot, kicsikém – suttogja a fülembe.
A lepedő némán a földre hull, mikor megfordulva ökleimmel esek gyengéde mellkasának. Addig ütöm, míg az én kezeim vérben úsznak és mellkasán apró hegek jelennek meg.
Elhűlve néyek a sebekre és az én kezemre. Aztán kijózanít egy gyenge pofon, amit Yanagitól kapok. Ártatlan tekintetem ijedté válik és minden ellenkezésem a porba hulik, ahogy ismét karjaiba vesz. Nem lököm el, csak állok, mint a próbababák, akikkel beszélgetni szoktam a laborban.
- Mi a francot csináltatok?! Jézusom, nyomás a tus alá! – azzal William be is tuszkol minket oda. Ahogy Yanagi mellkasára nézek, kissé elhülök. Csak vér és a hegnek már nyoma sincs. Saját öklömön is ez mutatkozik.
- Ha vámpír vagyok, akkor miért korog most is a hasam? Miért vagyok szomjas? Miért undorodom a vér látványától, mikor ti majdnem felfaltok egy cseppért?!
- Mert hozzászoktál az emberi dolgokhoz. Nem csodálod, hogy eddig nem dobtad fel a talpad azoktól a löttzöktől, amit belédöntöttek? – válaszol szárazon William és kimegy. Innen látom, hogy a hatalmas faltól-falig szekrényben kutat.
Kissé gondolataimba mélyedek, aztán pirulva, ártatlan arccal nézek Yanagi szemébe.
- Ha vámpír vagyok, miért ver olyan gyorsan a szivecském, hogyha hozzámérsz? – vörös arcom próbálom egy félrepillantással leplezni.
|
| yoshizawa | 2011. 11. 20. 11:26:05 | #17775 |
Karakter: Yanagi Tauske
Megjegyzés: (Danielemnek)
- És, és mit fogunk megnézni előre? – annyira izgatott…
Inkább azzal válaszolok a kérdésére, hogy elindulok vele egy irányba.
Úgyis az egész területet körbe fogjuk járni hajnalig, abban is biztos vagyok, minden állatot imádni fog, még akkor is, ha a fénypontot az elefántok jelentik majd neki, úgyhogy tényleg teljesen mindegy, merre, melyik állat felé megyünk.
Igazam lett.
Az összes ketrecben, medencében lakót lelkesen szemléli, hallgatja magyarázatom arról, melyik micsoda, még az se tűnik fel neki, hogy bosszantó kísérőnk unva trécselésünk lelép valami harapnivalót nézni magának.
Ő azt mondta ugyan, hogy őrségbe áll, de ezt nem hiszem el neki az alapján, amilyen tekintettel azt az alkalmazottat nézte, aki elől egy védőpajzzsal kellett minket elrejtenie.
De mindegy… Nem is érdekel, legalább kettesben lehetek egy kicsit megint Daniellel.
Aki… Először lelkessége ellenére is ódzkodik attól, hogy eleséget adjon az állatoknak, a hátam mögé bújik, amikor az őzikék szimatoló kis orrocskáiktól megijed.
Azonban… A séta végére már etetni is jókedvűen eteti az összes növényevőt, kedvesen meg is simizgeti az őket.
Sőt…
Én kapok frászt attól, hogy az oroszlános ketrec melletti nagymacskának is benyúl a ketrecébe, hogy végighúzza ujjait a hatalmas állat hátán...
Csak azért nem szidom le ezért a tettéért, amikor nevetve visszalép mellém, és puszit hint arcomra, mert nem akarom tönkretenni az estéjét, de szerintem rosszalló fejcsóválásomból így is leszűrte, mit gondolok tettéről.
Ahogy közeledünk az elefántok felé, annál, mint amennyire lelkes idáig volt is lelkesebb lesz, úgy gondolom, már egy teljes város energiaszükségletét tudná fedezni pörgésével.
Legalábbis addig, amíg el nem érjük az elefántok előtti falat. Ekkor lefagy, elnéző mosollyal kell nyugalomra intenem, miközben átölelem.
- Csak nézz le – folytatom szavaim, majd kiszélesedett mosollyal figyelem, ahogy rácsodálkozik a hatalmas emlősökre.
Nagyon boldoggá teszik, főként a nemrég születhetett kicsike, akinek tiszta szalma a feje búbja.
- Yanagi, ezeket is meg lehet simogatni? - hogy mi??? Mit mondott, mielőtt hozzám dörgölte volna az arcát??? Jól értettem?
- Sajnos nem. – válaszolom gyorsan, mialatt magamban hálát adok azért az égieknek, hogy még csak a gondolatolvasásra tanítottam meg. Ha repülni is tudna, már biztos ott lenne lenn velük.
Persze elszomorodik válaszomra, viszont egyből megrettenve bújik hozzám, amikor a kicsi trombitál egyet.
- Egészségedre – dünnyögi, amikor túl van első ijedelmén, amíg nem nevetem ki aranyos reakcióját, nem is tudom neki elmagyarázni, hogy most nem tüsszentett, hanem csak így hívja fel magára a figyelmet, vagy csak jó a kedve.
- Yanagi, hol is van William? – tesz fel erre egy újabb kérdést.
- Egy olyan helyen, ahol figyel minket, de nem hallgat bele a beszélgetésünkbe, legalábbis megígérte. - válaszolom neki kitérően.
Ha miatta lelepleződünk, eskü megölöm…
Annyira jól esik Daniel cirógatása, ilyen vágyat, mint iránta utoljára mesterem iránt éreztem, úgyhogy nagyon nehezen veszem rá magam arra, hogy ahelyett, egy csókot adnék ajkaira, és elfektetve a padon másznék teste fölé, újra végignézzük az állatok az idióta nemes felbukkanása, és a hozzá hazatérés előtt.
Végül szerencsére sikerül, nagy sóhajjal hagyom, hogy átöleljen, és így, engem használva párnájának aludjon el. Az elalvása után pár perccel belépő Williams legnagyobb kárörömére, aki mint mondja, mielőtt engedné, rajta durmizzon jól megpakolná, mert így csak magam kínzom azzal, hogy a közelében vagyok.
- De… Lásd, kivel van dolgod, megteszem helyetted szívesen, ha te nem vagy rá képes. Annyit kérek csak, hogy fogd le. - lép hozzánk közelebb.
- Merd megpróbálni, hogy egy ujjal is hozzá érsz, és letépem a fejedet. - mordulok rá figyelmeztetőn. Tudom, hogy erősebb nálam, viszont azt is, hogy nem engedheti meg magának, elmenjünk innen. Úgyhogy amíg látja, mennyire védem, nem fog hozzányúlni. Legalábbis nagyon remélem…
Nagyot sóhajtva kér bocsánatot poénjáért, csak ez után jelenti be, hogy miért is jött:
- Holnap bulit fogunk tartani a szökésünk tiszteletére. - őrültségnek tartom az ötletet, ezt tisztáznám is vele, ha nem intene csendre, mielőtt ellenkezhetnék. - Neki legalábbis - bök a fejével Daniel felé - elég ennyit tudnia.
- Arra számítatok, hogy eljönnek azok az orvosok, ha hűhót csaptok, és nem csak a vámpírjaik küldik? - csóválom meg a fejem. Még mindig nem tetszik, amit elterveztek.
- El fognak jönni. Elég nagy hírverést csaptunk az estének. - aha… És szerintük arra nem készülnek fel, hogy ez a parti talán egy csapda?! - A vérontáson már nem is kell ott lennetek, csak a buli részén. Számíthatunk rátok? - nagyot sóhajtok, nem tudom, mit mondhatnék. Még véletlenül sem akarom, hogy Daniel újra összefusson az orvosával.
- Amíg az a rohadék Reiji fel nem tűnik, számíthattok ránk is talán. - bólintással helyesli válaszom, majd azzal, hogy holnap jön, és segít nekünk ruhát választani kivonul.
***
Nem alszom sokan, és nem is alszok mélyen.
Ráadásul… Azt álmodom, hogy vágytól forró kis testét büszkeségemnek dörgöli, miközben a nyakam harapdálja, ezért megpróbálok felkelni, és kislisszolni mellőle azért, hogy ne ébresszem fel, ijesszem meg minden bizonnyal valóságos merevedésemmel.
Akkor döbbenek csak meg, amikor kinyitva szemem sugárzó mosolyával találom magam szembe, és mozdulni se tudok azért, mert rajtam ül.
- Jó reggelt. - köszönt is ártatlanul.
- Neked is. - sóhajtom, mialatt megpróbálok izgató mocorgásáról tudomást se véve mosolyt erőltetni az arcomra. - Megtudhatom, mégis mit csinálsz?
Először elcsodálkozik kérdésem miatt, aztán szomorúan próbál meg rólam lemászni, mialatt zavartan azt motyogja, Reiji-samájának tetszeni szokott, ha így ébreszti.
Biztos vagyok abban, hogy azt hitte, nem díjazom, amit tett, úgyhogy természetesen nem hagyom, elmenjen mellőlem, tisztázni akarom vele ezt a kis félreértést.
Én lennék a világon a legboldogabb, ha minden reggel az ő apró kezeinek cirógatásaira, puha ajkainak csókjaira ébrednék.
Gyengéden ölelem magamhoz, hogy alám tudjam szorítani, amikor átfordulok vele, így hintek apró puszit a homlokára.
- Mondtam én neked, hogy rossz volt, amit csináltál? - faggatom ajkára duruzsolva a szavaim, közelségem, vagy talán övének nyomódó vágyam miatt az arca már vérvörös színű, válaszul gyengén megrázza a fejét, és már nem próbál kezeivel eltolni magától.
- Na látod. - mosolygok rá kedvesen. - Nagyon is tetszett. - hatalmas szusszanással jelzi, hogy ez már nem is zavarja, szíve egyre gyorsabban ver a közelségem miatt.
- Imádtam… - duruzsolom újra neki száraz szájjal, mielőtt forró arcára, majd ajkára is hintenék egy vággyal fűtött puszit.
Utóbbitól remegő kis ujjai, amiket mellkasomon nyugtatott is megdermednek egy pillanatra, halk sóhaj csúszik ki ajkán.
Óvatosan hajolok közel újra édes szájához, hintek rá újabb puszit, mélyítem el egy lágy csókká.
Megőrjít azzal, ahogy átölelve hátam viszonozza, alig bírok tőle elszakadni, amikor mindkettőnknek levegőt kell vennie.
- Orvosod is szokta így viszonozni ezt a kedves ébresztést? - térek át nyakára, halmozom el csókjaimmal, szívogatom, harapdálom gyengéden, amíg válaszára várok.
- Igen. - suttogja halkan, mosolyt erőltetve arcomra nézek vágytól csillogó szemeibe. - Sokszor tett ilyet. Meg mást is… - beismerésétől annyira vörös lett, hogy már nem kell erőltetnem a mosolyom, felkuncogva hajolok vissza nyakához, haladok lejjebb a bőrén csókjaimmal, mialatt ujjaim merevedésére fonom.
- Nem mondod el nekem milyen más dolgokat? - annyira édesen nyög, és sóhajtozik attól, hogy testének legbecsesebb részét kényeztetem, attól el tudnék sülni, hogy hallgatom.
Képtelen válaszolni addig, amíg nagyot sikkantva az ujjaimra nem élvez, ekkor is csak gondolatban mondja el, ilyesmit is szokott vele tenni. - annyira aranyos…
- Értem. - sóhajtom, mielőtt visszahajolnék ajkához, és egy újabb csókot hintenék rá. - És nagyon örülök neki, én is tehettem veled ilyet. - folytatom mondandóm, amikor elszakadunk egymástól.
Érzem vágyát újra keményedni, többet akar belőlem, ahogy én is belőle, de az a nyomorék vámpír ront be hozzánk azzal, hogy jött estére ruhát keresni nekünk.
Persze erre gyorsan húzódunk kicsit távolabb egymástól, ülünk fel, de mivel látta, hogy milyen helyzetben voltunk, jó ideig még határozott hagyd abba a nevetést kérésemre is csak röhög.
Pedig Danielt nagyon megijeszti viselkedésével, alig bírom magam mellett tartani, és simogatni, hogy egy kicsit megnyugtassam.
|
| darkrukia | 2011. 11. 09. 18:11:09 | #17669 |
Karakter: Daniel Black
Megjegyzés: (vámpírkámnak)
- Egy tésztából készítik ezt a levest, ami úgy van kiszaggatva, hogy az angol ABC-betűi legyenek benne. Nagyon ízletes, emberként sok ilyet ettem. – Hallom meg Yanagi hangját a fejemben, mire kissé megrezzenek, de aztán elmagyarázza, hogy azért így mondja, mert hogy így senki nem hallja rajtunk kívül.
- Már értem. – Mosolyodom el boldogan, aztán odahajolok a füléhez. – Szerinted én is képes vagyok arra, hogy ilyen módon beszélgessek veled a vámpírok közelében? – Felkuncogva cirogat végig hajamon, aztán hunut mosollyal a fejemben meghallom hangját, hogy próbáljam ki.
- Elég különleges vagy ahhoz, hogy menjen neked is. – Szeretem, mikor megdícsér. Míg a nő ételt csinál, addig én gyakorlom is ezt. Meglepőden hamar sikerül hozzá így beszélni.
Boldogan csevegek neki magunkban, mikor elémteszik az ételt. Milyen jó illata van.
- Rendben, csak ügyesen – simít végig ismét tincseimen, mikor elmondom, mik is a terveim a levesben lévő betűkkel. – Ha pedig megtetted, indulhatunk is az állatkertbe. – Bólintok, aztán fénysebességgel kezdem kanalazni a kaját, nem ügyelve rá, hogy forró. – Csak lassan. – Szólal fel gyengéden. – Nem kell magad a hír miatt tönkretenni. – Kapok egy puszit, mire pirulva veszek le sebességemből.
- Én is mennék veletek, ha lehet. – Lép be William úrfi is, amikor már az utolsó falatnál járok, ami félre is megy. Yanagi megütögeti a hátam és Líz kisasszony hoz vizet. – Gondoltam, talán elkél nektek egy idegenvezető abban a hatalmas állatkertben. – Teszi hozzá kedves hangon, mire agyalni kezdek.
- Miattam jöhet, így, hogy már nem hallja, amit mondani akarok, nem zavar. – Suttogom gondolatainkba, mire felkuncogva kapok egy puszit a buksimra. Felállít, azzal az indokkal, hogy akkor indulhatnánk is. Csak az a fura, hogy mindjárt koromsötét és most indulunk. – Titeket zavar a fény? – kérdem és felpislogok rá.
William úrfi bólint és megjegyzi, hogy valóban nem lenne jó, ha ránkvilágosodna. Ez hall engem? Grrr… Leütöm, még így se beszélhetek nyugodtan Yanagival?!
- Mióta tudsz így beszélni? – lép elém, de olyan gyorsan, hogy egyik percben itt, a másikban ott. Ijedten bújok oda jobban vámírkámhoz.
- Most tanulta meg. – Válaszol helyettem ő. – De fontos dolgunk van, úgyhogy ne tarts fel minket.
- Rendben. – Nevetve borzol bele tincseimba, miközben én durcázom kicsit. Nem sokáig maradok ülőalkalmatosságomon, hiszen a férfi úgy megragadja a karját, hogy majdnem popsimra pottyanok a földön.
- Készülj, indulunk. – Fordul felém és újra a karjába vesz.
Csillogó szemekkel szólok, hogy mehetünk. Hasamban egy húzást érzek, mintha hánynom kéne, de nem… Aztán már egy számomra ismeretlen helyen vagyunk.
- Jól vagy? – kérdi vámpírkám hallkan.
- Igen. – Sóhajtom, majd csodálkozva jelentem ki, hogy nekem sem látszik a lélegzetem.
- Még szép, hogy nem. – Vágja rá az úrfi, miközben nyújtózkodik. – De most ne ezzel törődj, hanem gyere, még az éjjel végig akarom neked mutatni az összes állatot. – Na, na!
- Megyek, de csak Yanagival. – Ölelem át választottam, mire az elmosolyodik.
- Én is jövök, nyugi. Csak veszek neked egy kis zoocsemegét, hogy meg is tudd őket etetni. – Mondja Yanagi, mire már olyan boldog vagyok, hogy csaknem kiugrom a bőrömből.
- És, és mit fogunk megnézni előre? – kérdem gyerekes lelkesedéssel.
Yanagi elvezet sok ketrec mellett, ahol megmondja minden állat nevét, nem is tudtam, hogy ennyi van. És milyen ééédesek. Főleg az a nagy maciszerúség, medve, vagy micsoda. Találkozunk még egy zöld, rücskös, nagyfarú, lapos vizivámpírral. Én nevezte el, Yanagi szerintkrokodil, de az én kreálmányom jobban tetszik, szóval kitartok mellette. A végén nevetve beadja a derekát, majd elindulunk. Fán lógnak és hosszú a farkuk. Olyanok, mint a szőrös emberek.
Végül körbejárjuk az egész állatkertet, néha leülünk egy-egy pihenőnél. A kis jószágoknak adunk enni és meg is simizhatjuk őket. Ettől előre ijedten bújok vámpírkám háta mögé, de aztán rájövök, hogy nem fogják leharapni a kezecskémet.
Nagyon izgulok. Lelkesen cseverészek társammal, miközben az oroszlánokhoz megyünk. Yanagi szerint olyanok, mint a nagy vadcicák, csak ezek veszélyesek, szóval próbáljam meg csak távolról csodálni őket. Egy méterre a ketrectől megállunk. Olyan szomorú, hogy itt vannak ebben a rácsos izében, nem pedig a saját élőhelyükön. Yanagi ezen csak mosolyog, mikor elmondom neki, majd kapok egy puszit a buksimra, mire elpirulok és ő karjai között megszorongat. Autómatikusan bújok hozzá és karjaimmal átkulcsolom a nyakát.
- Miért dobog enyire a szivecském – gondolom és egy utolsó szimatolással elválok tőle. Finom az illata, szeretem.
Kis ácsorgás után újra a ketrec fele fordulok, ahol szembetalálom magam magammal. Öööö… nem magammal, csak egy fekete nagycicával, de akkoris mintha én lenék az macskából. Vajon az elefántok is ilyenek? Ki van írva, hogy veszélyes és nem szabad megsimogatni, de én nem bírok magammal. Ugyanolyan lassal lépek felé, ahogy ő a ketrec széléhez. Leheveredik a földön, hátát a vasaknak döntve. Gyengén érintem meg bundáját, ő meg dorombizni kezd, mint ahogy Angel is szokott. Aztán boldog mosollyal az arcomon sétálok vissza a fejét csóváló Yanagi mellé, kicsit sápadt lett.
- Olyan, mint aki megfürdőtt egy kád lisztben. – El is nevetem magam gondolatmenetemen és adok arcára egy puszit, aztán kissé piros pofival fogom kézen, húzva őt tovább.
Végre, végre, végre. Láthatok elefááántokaaat! Wííí! Le se lehetne lőniiii! Be nem áll a szám, csak fecsegek és sorolo, hogy milyen jó volt ez a nap. Életem legszebb napja.
Odaérünk egy falhoz, mögötte pedig semmi. Heh?
- Nyugi, csak nézz le – suttogja Yanagi és derekamnál fogva ölel magához.
Lenézek és… Ezek nagyok és szürkék és milyen nagy az orruk, a lábuknál is nagyobb. Van két nagyelefánt és egy kicsike, aki épp eszik. Hehe, még a buksijára is jutott abból a sárga izéből, amit Yanagi szalmának hív. De édes.
- Yanagi, ezeket is meg lehet simogatni? – kérdem és arcomat az övének dörgölöm, mert már kissé kicsípte a hideg.
- Sajnos nem. – Kicsit elszomorodom, de mikor a kisebb elefánt trombitál orrával ijedten húzódom hátrább.
- Egészségedre – motyogom felé, mire vámpírkám kinevet. Na szééép… Aztán elmondja, hogy nem tüsszentett, csak így hívja fel magára a figyelmet, vagy csak jó a kedve.
- Yanagi, hol is van William? – jut eszembe hirtelen.
- Egy olyan helyen, ahol figyel minket, de nem hallgat bele a beszélgetésünkbe, legalábbis megigérte. – Mosolyodik el, mire megsimogatom az arcát.
Még egyszer végigjárunk minden állatot, hogy nehogy elfelejtsem, aztán meg visszatér az egész banda a házba, ahonnan indultunk. Már fáradt vagyok, alig bírom nyitvatartani a szemem, szóval szépen elfészkelődöm és átölelem az én Yanagi-macimat és máris indulhatunk Álomföldére. Jó éjt! Akrom mondani, reggelt.
~*~**~**~*~
Ahogy próbálok ébredezni, úgy térek észhez, hogy ágyban vagyok, mégpedig két kar között. Megdörzsölöm a szemem, aztán mikor meglátom magam mellett vámpírkámat, egy hatalmas, boldog mosoly terül szét arcomon.
Csakhogy ő nem hajlandó felkelni a cirogatásomra, szóval huncutabb cselekhez folyamodok. Fölémászom és nyakát kezdem el harapdálni gyengén, majd leülök. Heh? Valami keményre csücsültem. Csak az a baj, hogy nem tudom mire, ugyanis Yanagi térde pár centivel lentebb van.
|
|
