Arra, amit mondtam persze a szoba becsukása után pár másodpercre már ruhában feszít, majd kirohan mellõlem, hogy a bejárati ajtó elõtt toporoghasson, amíg mi többiek is vásárlásnak megfelelõ öltözéket kapunk magunkra. Természetesen az övénél azért lényegesen lassabb tempóban.

- Kész vagytok már? – türelmetlenkedik éppen emiatt, pedig még nincs kész õ se. Ugyanúgy kell majd rá is a sapka, mint ahogy a nemesre:

- Mehetünk, kicsim – nyomom is a fejébe az egyiket, miután összekócolja Williams sörényét.

Az se érdekel, hogy tettem miatt morci lesz, inkább ez, minthogy valami betegséget kapjon el. Különben is… Õ mérgesen is aranyos, vigyorogva nyugtatom egy csókkal:

- Ennivaló vagy, drágám. – ettõl úgy gondolom, kicsit megenyhül.

Gyõzelem, vörös arccal karol belém, és húzódik hozzám közelebb, még egy puha, birtokló csókot hintek az ajkaira.

- Kimásznátok egymás szájából, hogy indulhassunk? – szól ránk a bátyja, amibõl látszik, a türelmetlenség családjukban marad, viszont ezért nem szólok be nekik.

Csak ölbe kapom kincsem, és kijelentem, hogy már rég. Kezd nekem is mehetnékem lenni.

***

Romantikus az éjszakai sétarepülés, jó azzal lenni, akit szeretek. Így, hogy az ölemben van, és mellkasomra hajtja a fejét, jobban is érzem, mint általában a teste melegét, valamint illatát.

- Ha már ott vagyunk abban a nagy boltban, - töri meg hirtelen a csendet ölvámpírkám - akkor veszünk rendes kaját is, hogy ne kelljen eljárkálni otthonról. Nem mintha nem szeretnék különbözõ helyeken enni, meg cukrászdákat látogatni, de fárasztó lenne minden nap a nyüzsi. Meg Angelnek is kell majd rendes kaja. Ja, meg persze valahonnan vért is kell szereznünk, mert ugye mind vámpírok vagyunk, vagy valami olyasmi. Meg jó lenne, ha vennénk ágynemûket, meg ruhákat, meg... – ácsi… Már felét nem tudtam megjegyezni azoknak, amit felsorolt:

- Kicsim, majd mindent veszünk, ami kell, ne aggódj – ha nem, akkor pedig újra kijövünk, örömmel, már majdnem dorombolva hagyom, hogy csókot adjon az államra.

- Na végre, hogy elhallgatott – szól be bátyja, aminek hatására a másik uke olyat sóz le neki, hogy egy pillanatig szabályosan látni, ahogy megszédül. Elõször úgy is hittem, hogy muslincaként fog a földre pottyanni.

- Mi bajod van neked ma, asszony?! Menstruálsz vagy mi a tököm?! – örülök neki, hogy megértik egymást.

- Adok én ma neked asszonyt, azt te se teszed zsebre – igen. Határozottan jó nézni, hogy hozzánk hasonlóan jól szórakoznak. Nameg persze az újból elcsattanó taslit is.

- Látjátok, errõl beszéle... – csak nem tanul a hibáiból - ek. – hát igen… Ha nem fogja be, olyan púpos lesz a sok pofontól, hogy még.

Ki is nevetjük, ezért duzzogni kezd addig, amíg a nemes nem próbálja meg úgy kiengesztelni, hogy az ölébe kúszik, és szorosan hozzá bújva viteti magát.

***

Eddig jót társalogtam Bennel arról, hogy mit kéne még a lakáson csinosítani azért, hogy kényelmesebben élhessünk, de a két kicsike beszélgetése miatt eléggé ledobja agyam az ékszíjat:

- De nem õ ölte meg. A férje volt! Én tudtam elõre, hogy az a félszemû pasi lesz a gyilkos.

- Jahjah, de csak azért, mert beleszeretett a nõvérébe, aki viszont már férjnél volt, s vagy öt gyereke van.

- Öt? Háromról tudtam.

- Kiderült, hogy van két házasságon kívüli is neki.

- Ti mirõl besz...?

- Sss! – már rá se kérdezhetek?!

- Olyan jóképû az a fickó – látom, szerelmem testvérének az érdeklõdését is magukra tudták vonni.

- Melyik?

- Az a fekete hajú, tudod, a testvére annak a hárpiának.

- Jah, igen, jóképû, bár nekem a szöszi jobban tetszik – igen?! Na csak érjünk vissza… Úgy megrágcsálom, hogy még.

- Melyik? – faggatja Williams, ezért közelebb sétálok hozzá, hogy én is biztosan halljam a válaszát.

- Amelyik itt sétál a hátunk mögött – mi?! Hol?! Jaa… Hogy azért ölelt meg, mert rám gondolt… Kis hamis…  

- Ajánlom is – hintek csókot tincsei közé, aztán nézek bele hatalmas vigyorába.

Egy fél pillanatig biztos. Utána sajnos észreveszi, hogy már közel járunk a házunkhoz, és elõre fut, hogy mindenki másnál elõbb léphessen nyugodt kuckónkba, vigyorogva gyorsítok a lépteimen, hogy hamarabb utolérhessem. És mit kapok ezért, amikor végre beérünk?! Csomagjait a kezembe, hogy õ cicájához futhasson:

- Szia, Angel! Biztos már nagyon hiányoltál. Én is téged. Képzeld annyi mindent vettünk, meg is mutat... – ásít – om.

- Na gyere, te nikkelbolha. Aludjunk, aztán meg kipakolunk, s elrendezhettek Willel mindent – kócolom össze a másik kicsike haját, ami miatt Dan felém nyúl, és ölbe kaphatom.

Grr… Mûveletének köszönhetõen jobban vágyom a vetkõztetésére, mint eddig, örülök neki, hogy szobánk felé tartva lerúgja magáról a cipõit, és még a sapkájától is megszabadul.

- Jó éjt! – köszön el lakótársainktól, akik szintén alváshoz készülnek egy vad szex után, bátyja nevetve igazítja ki:

- Inkább jó reggelt.

Lényegtelen. Mi mindig tudjuk csinálni.

Vagyis… Mindig, amikor nem fáradt, kuncogva figyelem hortyogását, amit nekem bújva mûvel. Egyre gyorsabb az elalvásban is.

***

A délelõtt folyamán elszabadul a pokol, hatalmas vihar tör ki, ami miatt Dan sikítva bújik hozzám. Bár… Amíg ki nem nyitottam a szemem, és pislogtam párat, azt hittem, azért sikít, mert nyúzzák.

- Áh... – sikít ismét, ezúttal duettben a lenn alvó Willel, ami ismét bizonyítja, hogy õk igazi lelki társak. 

- Kicsim, mi baj? – próbálkozok a beszéddel, de kicsit még zsibbadtan megy. Az ölelése szerencsére jóval könnyebb.

- Félek – nyafizik egy újabb hatalmas dörrenésnél, egy nagy nyújtózás után próbálom még jobban magamhoz szorítani, és megnyugtatni:

- Nyugi, ez csak vihar. Itt vagyok – rám most, és utána mindig számíthat is majd. 

- Yanagi, ti is ébren vagytok? – kiabál fel bátyja, mivel tudom, aludni már nem fogunk ma többet, készségesen válaszolok neki:

- Igen.

- Gyertek le, elvették a villanyt. Will is ki van akadva. – mintha az annyira kéne… Melegítõt halászok elõ vámpírkámnak, és magamnak is, aztán ölbe kapom megszeppent hercegnõm, aki minden egyes égdörgésnél sikítva bújik hozzám.

Pff… Amikor kinéztük a házat, arra nem is gondoltunk szerintem, hogy erre gyakoribbak a viharok. Bár… Ez most talán mindegy is, amint a nemeshez, és bátyjához érünk, belevetjük magunk az ágyba hozzájuk, hogy két oldalról vehessük körbe a félõs drágák.

- Ni-nincs fé-fény – bújik hozzám kicsikém, nem is tudom, mit mondhatnék neki…

- Vámpírok vagyunk, nekünk nem is kéne – sóhajtom aztán végül egy vállvonással, amire Williams is fogvacogva szólal meg:

- Ez így nagyon... rossz.

- Gyújtok egy gyertyát – mászna ki Ben az ágyból, viszont egy újabb égdörgés miatt a két drága szabályosan visszarántja maga mellé:

- Jó, nem gyújtunk gyertyát – sóhajtja emiatt, igyekszem a segítségére lenni:

- Kicsim, próbáljatok meg aludni. Mindjárt reggel, akkor meg lesz egy kis fény benn, már amennyi... Mindketten itt vagyunk, s vigyázunk rátok, ahogy eddig is, nem fog bántani titeket semmi. – azt hittem, hogy már délelõtt van. Erre az elõbb a világító számlapú órán azt láttam, hogy csak fél 4.

Sûrûn bólogatnak, aztán kicsikém hozzám, míg lelki társa bátyjához fészkelõdik közelebb, mosolyogva cirógatjuk õket addig, amíg le nem ragad a szemünk.

Kezem még álmában is szorítja viszont, kuncogva hintek csókot a tincseire, aztán dõlök le mellette.

- Angel... meg kell mentenünk Angelt – hallom nyammogását, viszont nem kelek fel a cica miatt, ahhoz már túl fáradt vagyok. Inkább eldõlök, és hagyom az álomnak, hogy magával ragadjon.

***

- Angel! Angel! – morcosan nyögve húzódzkodom feljebb a párnámon. Az addig rendben, hogy elalvás elõtt Dan a cica nevét emlegette. De… Miért keresi most is? Egybõl oda szokott menni hozzá, ha hívja. Valami történhetett vele, hogy nem teszi?

- Yanagi… Angel nincs a házban, sehol sem találom. Talán baja lehet. Meg kell mentenünk, és segítenünk kell neki. - kúszik mellém, és bújik hozzám kicsikém, miután válaszolt ki nem mondott kérdéseimre, fáradtan törlöm le hatalmas könnyeit:

- Nyugodj meg édesem. Biztos, hogy itt lesz valahol bent. Minden ablakot, és ajtót bezártunk, amikor elmentünk. – ha mégis kiszökött se lehet problémája. A konténerek körül is szépen eljátszadozott.

- Mi történt? – ül fel Will is, ami miatt drága vámpírkám õt, és testvérét szintén szívfacsaró hangon avatja be abba, hogy szeretett macskája elszökött valahová.

- Ha csak errõl van szó… - ül fel kuncogva Ben – Nagyon egyszerûen megtalálhatod.

- Mégis hogy? – szipog még mindig kicsikém, fáradt sóhajjal tápászkodok teljesen ülõ helyzetbe, és nyomok egy zsepit az orrához, hogy kifújja, és szemeit is megtörölje mielõtt még a bátyja tanácsát követve elindulna macskavadászatra.

- Figyelj… Egy vámpír orra élesebb, mint az emberé. Nagyjából olyan, mint a vadászkutyáké. Szóval… Ha megszagolod a kedvenc játékát, vagy az alvóhelyét, könnyûszerrel megtalálhatod.

- Tényleg? Köszönöm szépen a segítséget. Ezt tudva biztos megtalálom. – derül mosolyra kedvesem, aztán már le is pattan az ágyról, Williamsnak rá kell kiáltania, mielõtt még elvágtatna valamerre:

- Állj meg! Ez az ütõdött elfelejtette, hogy az éjjel zuhogott. Sajnos az esõ elmoshatta a nyomait, ha valóban kint van, muszáj más módszerrel keresnünk.

- Ráadásul még le se ment a nap. – állok talpra, és nyújtózom egyet, amire ökölbe szorított kézzel toppant egyet a drága:

- De… De… Akkor is meg kell találnunk! Meg kell próbálnunk. Õ is hozzánk tartozik. Õ is a családom.

- Tudom kincsem. – ölelem magamhoz jó szorosan. Most erre nagy szüksége van. – Megtaláljuk. Ha kell, akkor egész éjjel kutatni fogjuk a környéket.

- Viszont most elõször a lakást kutatjuk át újra. – áll talpra Will, és Ben is, vigyorogva tátogok el nekik egy köszönömöt, amíg a drága hangosan is megköszöni nekik, hogy segítenek.

Egész délután kutatunk, viszont végül csak egy kitört ablakot találtunk a padláson. Az egyik közeli fának az ága törhetett le, és üthette ki. Közelebb a besütõ napfény miatt nem mehetünk hozzá, de az biztos, hogy itt ment el Angel. Néhány pamacs szõre legalábbis errõl árulkodik.

- Yanagi… Most mit tegyünk? – bújik hozzám sírva kincsem, vigasztalón ölelem meg, míg a szintén síró Willt kicsikém bátyja fogja.

- Mindjárt lemegy a nap, és légi felderíthetünk. Addig ki kell bírnod, de ígérem, megtaláljuk. Nem lesz semmi baj.

***

Már napok óta kutatjuk, de Angelt mintha a föld szippantotta be. Sehol sincs… De még a nyomait se találjuk. Pedig már tényleg minden követ felforgattunk miatta.

Will, és Dan nem is akarnak enni, úgy le vannak törve, néha tudunk csak pár korty vért beléjük diktálni, hogy azért legyen erejük a keresés folytatására.

Kicsikém most is könnyes szemmel ölel át, hogy karjaim közé kaphassam, és kirepülhessük vele és a másik aprósággal az éjszakába, sóhajtva próbálom vigasztalni:

- Ma már mindenképp rábukkanunk.

- Nem tudom… - pottyant pár könnycseppet a kezemre. Mi van akkor, ha úgy megijedt a vihartól, hogy nagyon messze szaladt? És ha beleesett az óceánba? Egész biztos, hogy nem tud úszni, és meg… meg…

- Erre ne is gondolj! – szólok rá szigorúan. – Hidd el, okos macska. Ha mi nem találjuk meg, akkor haza fog jönni, ha úgy gondolja, eleget csavargott.

- Bár így lenne… - szegényem… Ha nem vitte volna el az esõ, vagy az az utáni esõzések az illatát, már tényleg rég megtalálhattuk volna.

- Tudod mire gondoltam? – szipog aranyosan, komoly tekintetét látva is csak mosolyogva tudom megkérdezni arról, hogy mégis mire.

- Szeretném, hogy megtanítsatok repülni, ha elõkerül. Akkor legközelebb már több irányba keressük.

- Nem lesz több ilyen nyugi. – talán… Remélem. Ha ráakadunk, akkor a padláson azt az ablakot mindenképp be fogom deszkázni. Addig nem merem, mert van esély rá, hogy tényleg visszajön. - Majd veszünk macska méretû füldugók neki a viharok idejére. Most már Bennek köszönhetõen van tartalék generátorunk is, úgyhogy azzal se lesz gond, megtaláljuk akkor is, ha elmegy az áram.

 Karjai közé vesz, s szobánkba visz. Letelepedünk az ágyra, s egy törölközõvel simogatja le a vízcseppeket bõrömrõl.

- Yanagi… - motyogom nevét kissé bizonytalanul. Vörös arcom eltakarom a törölközõvel, de elveszi tõlem azt. Kérdi, hogy mit szeretnék.

- Megettelek már azért, mert mondtál valamit? – heveredik mellém, s finom csókokat hint ajkaimra. – Kérlek... Ha valamit szeretnél, akkor mondd el. Tudod, hogy én akkor vagyok boldog, ha te is az vagy.

 Mm... annyira szeretem. De... de... annyira zavarban vagyok...

 Magamrahúzom a takarót, elbújok alatta, így ki sem látszik vörös arcom. Sõt, semmim sem. Kuncogva kukucskál be az anyag alá, ahol én is vagyok. Alig tudom kimotyogni, hogy mit nem szeretnék. De, de... olyan zavarbaejtõ....

- Mit nem szeretnél? A ház nem tetszik? Vagy az együttélés a bátyáddal, és Williammel?

- Nyugalom! – fogom be száját, hogy ne beszéljen már butaságokat. – Csak arról van szó, hogy a falon lévõ kép nem tetszik. Nem lehetne leakasztanunk onnan azt a pucér nõt?! – mondom ki végre bajom.

 Felnevet. Pfff...

- Szép, hogy le lehet akasztanunk. Ez a mi házunk. Úgy dekoráljuk, ahogy mi szeretnénk. Ha gondolod, helyette akaszthatunk ki rólad pár meztelen képet.

 Közben felkel és a képet a fal mellé fordítja, festett oldallal befelé.

- Egyszer csinálhatsz csak ilyet. Utána elmegyek innen, és soha többé nem láthatsz – komolyan, szigorúan jelentem ki ezt, de õ megint csak nevet.

- Héé... Mitõl lettél ennyire harapós? – nem válaszolok, visszabújok a takaró alá. Kuncogva bújik mellé, s húz magához, hogy csókokat hintsen buksimra. – Sose tennék olyat, amivel neked ártanék, de ezt tudnod kéne... Na... Csak vicceltem... Kicsikém...

- Nem volt vicces... – fordulok felé, s õ tovább csókolgat, simogat. Argh... de szeretem ezt a vámpírt!

- Bocsánat. Legközelebb semmi ilyesmit nem fogok neked mondani. De... Azt, hogy mi dekorálhatjuk a helyet komolyan gondoltam. Ha kerítek festéket, és vászonok is, lenne kedved festeni valamit?

 Azonnal felcsillannak szemeim, s azon kezdek agyalni, vajon mit is festhetnék. Vámpírkám kuncogva ölel szorosabban magához, s alvásra bíztat.

- Este majd gondolkodhatsz rajta, most aludjunk kicsit – mondja, de már nem is hallom. Nem fogom fel szavait, csak a hangja mélységére és lágyságára figyelek. Ölelése meleg és gyengéd, mégis úgy érzem, egy szélvihar sem téphetne ki a karjaiból. Annyira szeretem õt.

 Mire akár gondolhatnék mást is, máris elnyom az álom.

***

 Arra ébredek, hogy engem figyel, de szellemileg nincs jelen.

- Jó reggelt! Mikor megyünk festékeket venni? – kérdem lelkesen. Biztos azt hitte még alszom.

- Ilyenkor este már csak nagy boltok vannak nyitva . válaszol helyette az éppen belépõ bátyóm. – Ha festékeket akarsz, el kell repülnöd velünk az egyikhez.

- Szóval, használhatsz légitaxit, és utazhatsz az ölemben – néz szúrós szemmek tesókámra szerelmem.

- Ne harapd le a fejem – kuncog fel Ben. – Én is pont így gondoltam. Még bõven ráér arra, hogy megtanulja a repülést. – Heh?

- Ha kimentek, felöltözünk, és mehetünk – jelenti ki Yanagi.

***

 Én már rég kész állok az ajtó elõtt, Angeltõl búcsúzkodva, de ezek úgy mozognak, mint a csigák, annál is lassabban. Hát, hol marad a lelkesedés, kérem?

- Ne aggódj, cicám, hamar jövünk, nem hagyunk egyedül sokáig – simogatom a lábamhoz simuló, doromboló szépségem.

 Merhogy, mindenki jön. Benék is, meg mi is, abban meg ki is merülne a mindenki, ha Angel is csatlakozna hozzánk, de nem akarom vinni. Jó neki itt a melegben. Kinn amúgy sem jártam még én sem. Gondolom õ már felfedezte a környéket azért.

- Kész vagytok már? – kérdem a többiektõl. Will sapkát tesz a fejére, amire felkuncogok és hozzálépve leveszem róla. Összeborzolom tincseit, mire testvérem szeme is megcsillan. Na így már jobban néz ki. Nem kell ide sapi, rajtam sin...

- Mehetünk, kicsim – kuncgok fel ez a dög vámpír, aki a szerelmemnek nevezi magát és egy sapkát nyom a fejemre. Durcásan nézek rá, mire elmosolyodik és ad egy csókot. Azért még szeretem, mindennél jobban, annál is jobban, s még annál is jobban. – Ennivaló vagy, drágám – kuncog ajkaimba. Kissé elpirulok, s mosolyogva karolom át a nyakát, s õ is közelebb húz magához újabb csókra.

- Kimásznátok egymás szájából, hogy indulhassunk? – mormog fel bátyám, mire morcosan nézek rá. Ijedj meg!

- Már rég – kap ölbe vámpírkám, mire hozzábújok. Áh, a pihe-puha ágyikónál is jobb a karjaiban pihenni.

***

 Ahogy vártam, a környék gyönyörû – már amennyit így fenntrõl látok. A zúgó tenger és a közelben lévõ park, zöldlombú fáinak illata keveredik össze, valami különleges friss érzést ad ezzel az embernek... ööö... vágás... vámpírnak. Egy szomszédunk sincs, bár nem is nagyon akartam. Csendes és nyugodt minden. Az a hely, amit ezután négyen... öten(!) Nevezhetünk otthonunknak.

- Ha már ott vagyunk abban a nagy boltban, akkor veszünk rendes kaját is, hogy ne kelljen eljárkálni otthonról. Nem mintha nem szeretnék külömbözõ helyeken enni, meg cukrászdákat látogatni, de fárasztó lenne minden nap a nyüzsi. Meg Angelnek is kell majd rendes kaja. Ja, meg persze valahonnan vért is kell szereznünk, mert úgye mind vámpírok vagyunk, vagy valami olyasmi. Meg jó lenne, ha vennénk ágynemûket, meg ruhákat, meg...

- Kicsim, majd mindent veszünk, ami kell, ne aggódj – mosolyog rám szerelmem, mire hozzábújok szorosabban és finom csókokat hintek el állán. Ennyi jár neki.

- Na végre, hogy elhallgatott – forgatja meg szemeit Benjamin, mire kap egy taslit a nemestõl, aki ugyanolyan hévvel beszélgetett testvéremmel, mint én a vámpírkámmal.

- Mi bajod van neked ma, asszony?! Menstruálsz vagy mi a tököm?! – vigyorog bátyám, s röptében magához húzza párját.

- Adok én ma neked asszonyt, azt te se teszed zsebre – újabb tasli. Felnevetek.

- Látjátok, errõl beszéle... – újabb – ek.

 Mindenki felnevet, kivéve szegény testvérem, aki a tarkóját simogatja.

 Will úgy dönt, hogy az út hátralevõ részét úgy tesz meg, ahogy én. Ingyentaxival.

***

- De nem õ ölte meg. A férje volt! Én tudtam elõre, hogy az a félszemû pasi lesz a gyilkos – húzom ki magam büszkén, ahogy a hazafele vezetõ úton Willel beszélgetünk az egyik sorozatról, amirõl kiderült, hogy mindketten imádjuk.

- Jahjah, de csak azért, mert beleszeretett a nõvérébe, aki viszont már férjnél volt, s vagy öt gyereke van – mondja, mire elképedek.

- Öt? Háromról tudtam.

- Kiderült, hogy van két házasságon kívüli is neki.

 Elhúzom a szám.

- Ti mirõl besz...?

- Sss! – csitítjuk el a hátunk mögött haladókat. Gyalog tesszük meg már az utat hazáig, ennyi csomaggal veszélyes repülni Ben szerint.

- Olyan jóképû az a fickó – áradozik a nemes, testvérem szemöldöke a magasba szökik.

- Melyik? – kérdem.

- Az a fekete hajú, tudod, a testére annak a hárpiának.

- Jah, igen, jóképû, bár nekem a szöszi jobban tetszik – vigyorodom el.

- Melyik? – gondolkodik.

- Amelyik itt sétál a hátunk mögött – kuncogok fel és belekarolok szerelmembe, úgy simítom hozzá fejem.

- Ajánlom is – kapok egypuszit a hajamba. Felmosolygok rá.

 Aztán... meglátom a köves sétányt, ami már a házhoz vezet. A csomagokkal a kezemben elõrefutok.Amíg beérnek addi a tengert bámulom.

 Ahogy belépek a házba, odanyomom Yanagi kezébe a csomagot, amit eddig én hoztam, s cicámhoz futok.

- Szia, Angel! Biztos már nagyon hiányoltál. Én is téged. Képzeld anyi mindent vettünk, meg is mutat... – ásítok közbe – om.

- Na gyere, te nikkelbolha. Aludjunk, aztán meg kipakolunk, s elrendezhettek Willel mindent – borzol az említett hajába.

 Felé nyújom karjaim, s õ megérti néma kérésem, felvesz az ölébe. Kirúgom lábamból a cipõt, a sapit meg útközben a fogasra akasztom.

- Jó éjt! – motyogok még hátra a kuncogó párnak.

- Inkább jó reggelt – mosolyog bátyám.

 Ahogy felérünk, ledobjunk magunkról a felesleges cuccokat, már az ágyba is vagyunk. Hozzábújok, pár pillanat múlva meg utol is ér az álom.

***

 Sikítva bújok oda Yanagihoz. Dörög, villámlik, szakad az esõ, s a tenger is dühöng. Félve bújok oda vámpírkámhoz, akit úgy tûnik legszebb álmaiból ébresztettem, mert azt sem tudja hol van.

- Áh... – sikítom újra, s nem csak én, lenntrõl is hallszik a nemes sikítozása.

- Kicsim, mi baj? – tér magához szerelmem, s szorosan ölel, mire én csak bújok hozzá, s könnyes szemekkel nézek rá.

- Félek – sikítom, ahogy dörög még egy hatalmasat.

- Nyugi, ez csak vihar. Itt vagyok – szorít magához.

- Yanagi, ti is ébren vagytok? – halljuk lenntrõl Ben kiálltását.

- Igen – mormog vissza szerelmem.

- Gyertek le, elvették a villanyt. Will is ki van akadva.

 Vámpírkám pár percen belül rámad egy melegítõt, s magára is felhúz egyet, majd az ölében visz le. Szipogva bújok hozzá, s ahányszor dörög, annyiszor sikoltunk fel a nemessel, szinte versenyszerûen. Mókás is lenne, ha nem lennénk mindketten ennyire megémülve.

 Átmegyünk hozzájuk, s bebújunk melléjük a meleg ágyba. A nemest meg engem közrevesznek Yanagi és a bátyám, s úgy próbálnak csitítani mindket.

- Ni-nincs fé-fény – motyogom és bújok vámpírámhoz.

- Vámpírok vagyunk, nekünk nem is kéne – von vállat.

- Ez így nagyon... rossz – mondja Will is, s közelebbvacakolódik párjához.

- Gyújtok egy gyertyát – sóhajt Ben, s kimászik az ágyból, azonban egy újabb dörgéstõl megrémült párosunk, visszakapjuk az ágyra, én egyik kezét, míg Will a másik kezét szorongatva. – Jó, nem gyújtunk gyertyát – jelenti ki cinikusan.

- Kicsim, próbáljatok meg alunni. Mindjárt reggel, akkor meg lesz egy kis fény benn, már amennyi... Mindketten itt vagyunk, s vigyázunk rátok, ahogy eddig is, nem fog bántani titeket semmi.

 Bólogatva egyezünk bele ebbe.

 Odabújok Yanagihoz, szinte eggyé akarok olvadni vele. Finoman simogat, ahogy egyre jobban ragad le a szemem. Úgy idekukacoltam magam hozzá, hogy szinte nem is hallok és látok semmit.

 Végül elalszom, de még akkor is görcsösen szorítom szerelmem kezét, amit semmiért nem engednék el. Aztán...

- Angel... meg kell mentenünk Angelt – pattanok fel, vagyis... pattannék, ha nem csak álmomban mondanám ezeket a szavakat.

Szerencsére a ház szépségeinek köszönhetõen egy kis idõ múlva már nem emlékszik a történtekre, boldogan vezetem körbe, mutatok végig neki minden apró szegletet is.

A fürdõt már legalább ötször felavattuk közben, vigyorogva dicsérem meg:

- Eszméletlen vagy, kicsim! – annyira imádom… Szívem szerint most pár napig le se szállnék róla. Erre csak rátesz az is pár lapáttal, hogy mióta ide költöztünk, jobban kivirult, mint eddig valaha.

- Én? Hát, te sem panaszkodhatsz – vág vissza most is, mialatt szorosan ölel magához, kuncogva ölelem én is át, túrok tincsei közé. Illatosak, és puhák. És… Mindjárt dorombolok attól, hogy a mellkasomon simít végig:

- Remélem ennyi azért elég volt.

- Azt hiszem, semmi erõm nem maradt. – szegényem… Ha tudná, hogy szívem szerint még nem állnék le… Lehet, sikítva menekülne tõlem.

- Nekem sem. Kizárt, hogy én a közeljövõben innen felkeljek. – drága…

- Az jó, mert én is képtelen lennék rá. – adom alá a lovat.

- De meg fogunk fázni. – mennyi baja van ma… Hogy akar egy meleg ország meleg idõjárása alatt megfázni, ahol ráadásul cseppet sem hideg víz folyik rá???

- Meleg a víz. – sóhajtom éppen emiatt, de erre is talál ki valamit:

- Jah, de akkor meg leázik rólunk a bõr is. – mikor lett ennyire kényes?

- Pár perc, oké? De annyi akkor is kell.

- Jól van. De aztán alvás. – jaa értem… Álmos a drága…

- Az az. Holnap egész nap aludni fogok. – egy darabig biztosan. Utána terveim vannak vele a parton is a hold halovány fényénél.

- Ezt örömmel hallom. Díjazom. – hehh… Na szép… Várj csak kicsim:

- Látod, csak ennyi kellett, hogy elérd. – erre varrj gombot.

- Csak ennyi?! – hoppá… A felháborodás megvan…

- Kérnél még? – ha azt mondja, hogy igen, már tapadok is a nyakára csókjaimmal.

- Jézusom, te nem vagy normális – neveti el magát, mosolyogva helyeselek neki:

- Tudom. De te sem ellenkeztél túlzottan. – inkább bátorított.

- Tudtad, hogy nem fogok, mi? – naná… Épp azért szeretem annyira, mint amennyire szeretem. - Azért – teszi hozzá habozva a szavaihoz - volt egy pillanat, amikor elbizonytalanodtam még az elején. - éreztem…

- Háh, akkor csak határozottabbnak kellett volna lennem. – legközelebb nem hagyom, hogy a bátyját, és a nemesként úgy lássa együtt, ahogy most.

- És azt miért lett volna jó? Ez így sokkal jobb volt. – nem kéne ebben olyan biztosnak lennie. De… El kell ismernem, tényleg minden téren egyre ügyesebb:

- Na ugye. Ez egyszerû szükség...

- Azért rendszert nem csinálunk belõle. – ööö…

- Miért nem?

- Yanagi!! – szegény… A rendszerekrõl úgy nézem, inkább reggel kell vele beszélnem:

- Jól van, na. Majd csak néha napján. – egyenlõre jobb a visszavonuló.

- Rúgom szét a segged azonnal, te hígagyú pojáca! – na szép…

- Mogorva törpepók!

- Az meg milyen? – csak nem hagyja abba - Tüskehiányos, úszó medúza! – milyen a nem úszó?

- A medúza lehet nem úszó is? Zúznivaló, lapos kapics! – vagy inkább dugnivaló…

- Mindjárt ledarállak és töltök belõled kolbászt! – héé… Kezdi elvetni a sulykot…

- Inkább hurkát, az jobb... – kuncogom.

- Óóó, hogy a kénkorszaki, villásfarkú krampusz vinne el a pokol égetõen bugyorgó, legmélyebb fenekû üstjébe... – ez már tényleg sok lesz. Egy ámennel zárom a vitát.

- Te dög! – vagyis zárnám… Ide más kell… Áhh:

- Szeretlek!

- Én is téged! - örülök neki, hogy jó a kedve, a lentiekkel, és vele együtt nevetek fel.

Majd… Amikor abbahagyjuk a kacagást, megpaskolom rendesen összeázott fenekét, és a karjaim közé veszem, hogy így vihessem vissza szobánkba.

Mára már tényleg elég volt ennyi ázás mindkettõnknek.

És a szárazra törlése hol marad?

Úgy döntöttem, hogy a szobánkban, az ágyunkon tüntetem el finom bõrérõl a vízcseppek, azzal a törölközõvel, amit közben leemeltem a fürdõajtó melletti polcról.

Addig nem fázik meg, jó az idõ.

- Yanagi… - hallom meg motyogását, mialatt gondosan szárítgatom, érdeklõdve szabadítom ki száját, valamint vörös pofiját hatalmas törülközõje fogságából, és kérdem meg arról, hogy mit szeretne.

Nem tagadom, abban bízom, hogy így hangosabb lesz.

Elképzelésem sajnos nem jött be, ha nem lennék vámpír, nem is hallanám ööhhmm, és izé motyogását.

- Megettelek már azért, mert mondtál valamit? – heveredek mellé, és hintek puha, bátorító csókot az ajkaira. – Kérlek… Ha valamit szeretnél, akkor mond el. Tudod, hogy én akkor vagyok boldog, ha te is az vagy.

Magára húzza a takarót, és alá bújik, hogy olyan legyen, mint egy kis csiga, kuncogva nézek be az õt takaró anyag alá, és hallgatom, amit így mond.

Mint kiderül nem arról van szó, hogy valamit szeretne, hanem inkább arról, hogy valamit nem szeretne. Vagyis… Rosszabb lehet a helyzet, mint ahogy azt gondoltam…

- Mit nem szeretnél? A ház nem tetszik? Vagy az együttélés a bátyáddal, és Williammel?

- Nyugalom! – fogja be végre a régi önmaga a szám – Csak arról van szó, hogy a falon lévõ kép nem tetszik. Nem lehetne leakasztanunk onnan azt a pucér nõt?!

Ohh.. Elnevetem magam zavarán, vele ellentétben viccesnek találom a helyzetet, meg persze a kérését.

- Szép, hogy le lehet akasztanunk. Ez a mi házunk. Úgy dekoráljuk, ahogy mi szeretnénk. Ha gondolod, helyette akaszthatunk ki rólad pár meztelen képet.

Kuncogásom közben felkelek, és a képet a fal mellé támasztom. Most festett oldala került befelé.

- Egyszer csinálhatsz csak ilyet. Utána elmegyek innen, és soha többé nem láthatsz – húha… A hangja szigorúsága alapján komolyan beszél, már megint nevetnem kell rajta:

- Héé… Mitõl lettél ennyire harapós? – nem válaszol, csak a takaró alá bújik már megint, kuncogva bújok mellé, húzom magamhoz, hogy csókjaimmal boríthassam feje búbját, nyakát, és hátát is:

- Sose tennék olyat, amivel neked ártanék, de ezt tudnod kéne… Na… Csak vicceltem… Kicsikém…

- Nem volt vicces… - fordul végre felém, tovább vigasztalom csókjaimmal, simogatásaimmal.

- Bocsánat. Legközelebb semmi ilyesmit nem fogok neked mondani. De… Azt, hogy mi dekorálhatjuk a helyet komolyan gondoltam. Ha kerítek festéket, és vászonok is, lenne kedved festeni valamit?

Végre felcsillannak meseszép szemei, és erõt vesz rajta szokásos lelkesedése, amivel azon kezd el gondolkodni, mit is festhetne, kuncogva vonom jobban magamhoz, és bíztatom alvásra.

- Este majd gondolkozhatsz rajta, most aludjunk kicsit. – teszem hozzá a szavaimhoz.

***

Nem tudom, hogy válaszolt-e valamit arra, amit mondott, mert annyira kifáradtam, hogy elaludtam anélkül, hogy hallottam volna, de majd kifaggatom, ha felébredt.

Jelenleg alszik.

- Jó reggelt. Mikor megyünk festékek venni – ehh… Tévedtem…

- Ilyenkor este már csak nagy boltok vannak nyitva. – válaszol helyettem a pont most szobánkba berobbanó bátyja. – Ha festékek akarsz, el kell repülnöd velünk az egyikhez.

- Szóval használhatsz légitaxit, és utazhatsz az ölemben. – nézek szúrós tekintettel Benjaminra. Nem szeretném, ha a kicsike kitörné valamijét csak azért, mert repülni próbál.

- Ne harapd le a fejem. – kuncogja a testvér – Én is pont így gondoltam. Még bõven ráér arra, hogy megtanulja a repülést. – huhh… Úgy érzem, a nemeske beszélhetett a fejéve.

- Ha kimentek, felöltözünk, és mehetünk. – terelem el azért a biztonság kedvéért a szót.

- Tengerpartról tengerpartra jöttünk – kuncog, miközben kezemnél fogva ránt vissza a karjaiba. – De... Hidd el, itt, Törökországban is jól fogod magad érezni.

 Ahogy mégérzem ujjait férfiasságomra kulcsolódik, biztos vagyok benne, hogy el is kezdte ezt a hadmûveletet. Ah, de... Az oldalamnak simuló merevedése se semmi.

- Nagyon jó lesz... – Kezeskedsz róla, mi? Szó szerint. Aljas, szipka!

- Arról nem is beszélve, hogy csak ennél a tengerpartnál volt olyan ház, aminek kevés az ablaka, és amiben két vámpírpár, valamint egy gyönyörû cica kényelmesen ellakhat. – Összerezzenünk, ahogy bátyám belép. Yanagi mérgesen fordul felé, ahogy mindketten felülünk. Oh, elrontotta a játékunk...

- Yanagi, nyugalom – jön be fülig érõ szájjal az úrfi is. – Csak azért jöttünk, hogy ezeket odaadjuk nektek – teszen le valamit egy tálcával. Húú... Jól láok? Szendvics!! Vértasak!! Az uccsót Yanagi kellene kiáltsa, így nem muris. – Már itt se vagyunk.

 Ahogy mindketten sikeresen távoznak, kuncogva nézünk össze.

- Rendes volt tõlük, hogy hoztak reggelit. – Másznék is a kajához négykézláb, becsérkeszve a szendvicseket, de vámpírkám kijelenti, hogy õ most másra éhes.

- Csak téged szeretnélek. – Grr... Hát szabad elvenni a józan eszem?!

 Besimit póló alá, hogy mellkasom cirogassa. A nevét nyögöm, amint kuncog.

- Kérkel... Had legyek veled. Utána ehetü... – Nem unod még a beszédet? Én igen! Azért is tapadok forrón ajkaira. Pólója sem maradhat rajta, szépen letépem róla. Boldog vigyorral mélyíti csókunk, s olyan szorosan ölel, hogy azt hiszem összeroppanok karjaiban. Helyesebb lenne az elolvadok szó.

 Ahogy elérjük a beteljesülést, s pihegve kapkodjuk a levegõt, õ vigyorogva gördül mellém, csókol, majd kijelenti, hogy mennyire boldoggá teszem, már csak a jelenlétemmel is.

- Öfülögh neghi – kuncogva konstatlálja, hogy sikeresen hozzáfértem a kajához is.

 Kapok egy csókot homlokamra, s egy meleg ölelést. Jajj, ezeket úgy szeretem...

- Ha jóllaktál... – sóhajt fel, s nem tudom még meddig bírja visszafogni nevetõgörcsét, ahogy hörcsög mójára megpakolt arcomra néz. – Akkor körbemutatom neked a házat.

 Tele szájjal biccentek. Kuncogva kap el õ is egy szenyát, mielõtt két pohárba önt a vérbõl. Blee...

 Angel is betér hozzánk pár falatért. Nevetésünkre a másik páros is visszatér. Tapintatosan mennek ki, hogy legyen idõnk felöltözni is, mert csak a takaró takart valamennyit belõlünk.

 Yanagi véletlenül se hagy öltözni, helyette mohóságának hála, fél órával késõbb megyünk le. Wááá... Kiégett a retinám!! Bátyám és William épp azt... wááá...

 Paradicsompiros arcom gyorsan vámpírkám mellkasába temetem.

- Tudtommal azért van két szoba, hogy ne a közös terekben csináljuk. De mindegy... Elõször a fenti helyiségeket nézzük meg – jelenti ki Yanagi morcosan, majd ölbe kap.

 Jézusom, én ezt nem akartam látni soha...

 A ház gyönyörû, nem gyõzöm abbahagyni az ámuldozást. Hát ezt hogy dobták össze?

 Az én kedvenc helyiségem az tuti, hogy a háló lesz. Csak azt a csúnya festményt kéne levenni onnan, ránézni se tudok pirulás nélkül. Cenzúra, uraim! Cen-zú-ra!

- Eszméletlen vagy, kicsim! – jelenti ki Yanagi, ahogy felavattuk vagy ötödszörre is a fürdõt. Tehetek én róla, hogy nem bír lemászni rólam? Nem is tudom mikor csináltuk utoljára enyiszer egymás után...

- Én? Hát, te sem panaszkodhatsz – bújok hozzá. A zuhany alatt ülünk, folyik ránk a víz, de nem baj. Imádom azt a látványt, ahogy a vízcseppek kergetõznek mellkasán. Féltékeny ujjaim szíve fölé simítom. Szeretem, ahogy a hajammal játszik.

- Remélem ennyi azért elég volt.

- Azt hiszem, semmi erõm nem maradt.

- Nekem sem. Kizárt, hogy én a közeljövõben innen felkeljek.

- Az jó, mert én is képtelen lennék rá.

- De meg fogunk fázni.

- Meleg a víz.

- Jah, de akkor meg leázik rólunk a bõr is.

- Pár perc, oké? De annyi akkor is kell.

- Jól van. De aztán alvás.

- Az az. Holnap egész nap aludni fogok.

- Ezt örömmel hallom. Díjazom.

- Látod, csak ennyi kellett, hogy elérd.

- Csak ennyi?!

- Kérnél még?

- Jézusom, te nem vagy normális – kuncogok fel.

- Tudom. De te sem ellenkeztél túlzottan.

- Tudtad, hogy nem fogok, mi?

- Azért volt egy pillanat, amikor elbizonytalanodtam még az elején. – Igen, nehezen sikerült kiverni a fejembõl a lenti vámpírpár képét, ahogy... khm...

- Háh, akkor csak határozattabbnak kellett volna lennem.

- És azt miért lett volna jó? Ez így sokkal jobb volt.

- Na ugye. Ez egyszerû szükség...

- Azért rendszert nem csinálunk belõle.

- Miért nem?

- Yanagi!!

- Jól van, na. Majd csak néha napján.

- Rúgom szét a segged azonnal, te hígagyú pojáca! – Wáo! Ezt én mondtam?

- Mogorva törpepók! – Heh?

- Az meg milyen? Tüskehiányos, úszó medúza!

- A medúza lehet nem úszó is? – Tõlem kérded? – Zúznivaló, lapos kapics!

- Mindjárt ledarállak és töltök belõled kolbászt! – Hah! Erre varjál gombot!

- Inkább hurkát, az jobb...

- Óóó, hogy a kénkorszaki, villásfarkú krampusz vinne el a pokol égetõen bugyorgó, legmélyebb fenekû üstjébe...

- Ámen!

- Te dög!

- Szeretlek!

- Én is téged!

 Az egész ház cseng a lentiek nevetésétõl. Biztos õk is hallották. Mi is szakadunk. Aztán Yanagi megpaskolja a fenekem, jelezve, hogy mostmár tényleg szétáztunk.

Igen…

Lelkesedése, amivel segít azt a rejteket is kiválasztani, ahol reggelig ellehetünk, mielõtt boldog mosollyal telepedne az ölembe is erre utal.

Egy dolgot viszont bánok… Éjjelre bezárt az összes itteni árus, nem tudok neki gofrit venni.

- Hát, az tuti, - vonja magára figyelmünk William - hogy egyikünk se fog lebarnulni. – kicsi vámpírkám is nevet beszólásán, ami miatt úgy érzem muszáj egy hangyányit cikiznem:

- Itt hagyunk, holnap este meg visszajövünk, megnézzünk, mennyire vagy barna – Daniel a szavaim miatt jobban hozzám is bújik, viszont köztem, és a nemes között a tréfa miatt már megint vita lenne, ha Ben nem szakítana minket félbe:

- Sekély a víz, az emberek se látnak. Jó hely.

Igen… Fantasztikus a vízben játszani, rendesen megfürdetem a velem szemben álló bátyust, addig, amíg William meg nem sértõdik annyira, hogy utána kelljen mennie megvigasztalni.

Pedig… Már kezdtem belemelegedni a pancsolásba.

Kincsem nevetése miatt visszajön a kedvem, vigyorogva termek elõtte, csókolom meg vadul szenvedélyesen, legszívesebben felnevetnék attól, hogy átkarolt, és lábait is rám kulcsolta, miután lehunyta a szemeit.

Most gonosz kedvemben vagyok, õ pedig egyenesen belesétált a csapdámba, óvatosan kelek fel vele, és viszem a vízbe.

Aztán… Egy váratlan pillanatban a kicsikébõl ázott bõregér lesz, nevetéssel nyugtázom döbbenetét, és sikítva a partra vonulását.

Persze… Attól, hogy továbbra is szitkozódik, és rólam is dideregve mond pár szép dolgot, belátom, nem volt jó húzás bántanom, mellé ülök, és vizes pólójához dörgölöm az én vizes pólóm:

- Ne vedd szívedre, ez csak játék – ártatlan móka, aminek a végén jöhetne a felmelegítés, ha már ott lennénk, ahol Ben mondta gondolatban, hogy lennünk kéne, mialatt pancsoltunk.

Gondolom Williamst már be is avatta.

- Ne-neked, lehet az... – vacogja csöpögõ orral, mosolyogva nyitom szét a karjaim:

- Semmi baj, kicsikém. Na gyere, felmelegítelek.

Hát emiatt se kell neki kétszer szólni. Úgy hozzám bújik, hogy öröm nézni, mosolyogva ölelem, és csókolom arcát, nyakát, kobakját, ha tudom, ennyire fázni fog, nem dobtam volna bele a vízbe…

- Menjünk haza, végül még megfázol – állok fel vele, amikor a szája is kékülni kezd, végszóra a testvére és a nemes is visszatér, indulhatunk.

Kegyetlen bosszúnak érzem, hogy vámpírkám az egyik tincsemmel szórakozik, ha nem a hajamba túr bele, vággyal telt hangon tisztázom vele, mennyire tetszik az, amit mûvel:

- Na várj csak, ezt még visszakapod.

- Alig várom – vág vissza kapásból, mosolyogva csókolom meg. Imádom.

Rejtekünkön hamar leszedem róla vizes gönceit, hogy hamarabb megszáríthassam. Szárazon jobb az összebújás is, melegebb ölelésben tudom részesíteni még mielõtt elõvennénk pár véres tasakot.

Milyenek? Mint az elõbb, borzalmasak. Mégis… Daniel mellett ezek is édesebbek lesznek, ha nem nézne rám boci szemekkel, hogy ezzel jelezze, én neki valami emberi étkek ígértem, nem hagynám abba a zacsi ürítését, és fognám kézen, hogy bejelentsem Bennek, és Williamnek, elmentünk:

 - Kicsit magatokra hagyunk titeket, ne szedjétek szét a helyet.

- Angel is velünk jön? – Daniel annyira édes, ha hízelegni akar…

Muszáj megcsókolnom, és igennel nyugtáznám a kérdését. Különben meg… Lehet, jobb a cica lelkivilágának is, ha nem hagyjuk itt.

***

Hamar találunk egy olyan éjjel nappali helyet, ahova beülhetünk, és Dan magába tud nyomni három hamburgert, mielõtt hátradõlve etetné meg a cicáját is, és dõlne elégedetten hátra. 

Mi ebben a furcsa?

Nem tudom, hogy hol fér el vékony testében annyi hambi.

- És most merre? – faggat ártatlanul, mosolyogva kapom el a kezét.

- Nekem van egy kis dolgom, visszaviszlek a búvóhelyünkre, eddig a bátyádék is végeztek pár menettel – legalábbis remélem…

Beszólásom miatt ég az arca, meg is üt, de vigyorom még ettõl se olvad le. Ha sikerül amit elterveztünk, akkor tényleg mindig vele lehetek. Ráadásul egy normális környezetben, a barátaink mellett.

***

Még bõven napfelkelte elõtt érek vissza rejtekünkre, vigyorral lépek a sarokban talán bátyjáék miatt duzzogó kicsike felé, ölelem át jó szorosan.

Azzal se törõdök, hogy sikít, mialatt a levegõbe emelem. Amikor észreveszi, nem idegen vagyok, úgyis átölel.

Na tessék… Én mondtam, szorosan ölelem meg, mialatt válaszolok hol voltál ilyen sokáig kérdésére:

- El kellett intéznem valamit. Ez nektek is szól – robbantom szét a csókolózók. Ha mi nem tehetjük jelenleg, akkor õk se tegyék, mert morci leszek.

- Na, sikerült? – néz rám végig kicsim bátyusa, elégedetten bólintok neki, majd nyugtázom az úrfi arcát. Arra utal, még õ se tudja a tervünk, amibe most kezdtem el beavatni õket.

Igen. Mindannyiuk. Legalábbis az volt a tervem, hogy kicsikém is beavatom abba, hova is megyünk még a hajnal beköszönte elõtt, de szerintem már történetem elején elaludt.

Na mindegy… Majd meglátja…

Mosolyogva ölelem szorosabban, amíg Williamsék összeszedik a cuccaink, és a macskáját, aztán szállok fel velük együtt, mutatom nekik az utat az új, tágasabb, és kényelmesebb otthonunk, valamint a közös jövõnk felé.

Nem tart sok ideig átérni odáig…

***

Ben Williamshez hasonlóan el van ájulva a kis tengerparti háztól, ami a képen is szép volt, de így élõben sokkal fantasztikusabb.

A tudattal pedig, hogy itt lehet néha magánéletünk is még jobb, hamar bevonulnak, hogy elkezdhessék kijelölni, mi hol lesz, ha már ezt Angel elkezdte a fekvõhelye kiválasztásával, mosolyogva csukom be a felkelõ nap sugarai elõl az ajtót, aztán vonulok az emeletre.

Abból, hogy Benék lenn zárták magukra az ajtót úgy gondolom, mi leszünk itt.

Óvatosan teszem le Dant az ágyra, bújok mellé, kicsit alszom is, viszont amikor megmozdul, és azt kérdi, hol vagyunk, egybõl éberen válaszolok a kérdésére.

- Törökországban, kicsim. Rivában. – csókot is kap.

- Aham... – de szegény… még fel se ébredt - Állj! – ugrik ki az ágyból, ami azt bizonyítja, hogy most már igenis ébren van - Hogy hol?

- Tengerpartról tengerpartra jöttünk. – kuncogom, mialatt kis kezét megfogva visszarántom magam mellé fekvõ helyzetbe. – De… Hidd el, itt, Törökországban is jól fogod magad érezni. – hogy arról, amit mondok teljesen meggyõzzem még közelebb bújok hozzá, és félkemény farkát kezdem el masszírozni, és hasát cirógatni, amíg merevedésemmel az oldalát böködöm – Nagyon jó lesz…

- Arról nem is beszélve, hogy csak ennél a tengernél volt olyan ház, aminek kevés az ablaka, és amiben két vámpírpár, valamint egy gyönyörû cica kényelmesen ellakhat – lép be a bátyja, mérgesen fordulok felé, miután összerezzenve ülünk fel.

Pff… Pedig pont erotikusan sóhajtva a nevem fordult felém. Hogy meri megzavarni az együttlétünk?!

- Yanagi nyugalom – követi fülig érõ szájjal a párját az úrfika – Csak azért jöttünk, hogy ezeket odaadjuk nektek - tesz le mellénk egy tálcát fagyasztott, és megmelegített emberi ételekkel, ha jól látom, szendvicsekkel, amiket a hûtõben találhattak, meg néhány vértasakot, amik gondolom a szendvicsek helyére kerültek – Már itt se vagyunk.

Ben nem ezen a véleményen van, mert nem akarja engedni párjának, hogy az kilökdösse a szobából, és a hangja is bosszús, amivel arról faggatja, mi a fenét mûvel, miért nem hagyja velünk beszélni, viszont kuncogva nyugtázzuk egymással, miután végre elvonulnak, és még az ajtót is beteszik, hogy William gondolatban kérhette arra Dan testvérét, bírja még egy kicsit ki nélkülünk. Gondolom az okot is mondta.

- Rendes volt tõlük, hogy hoztak reggelit. – áll négykézlábra kincsem, és mászik a kajához amikor végre ismét minden elcsendesedik, pontosabban már csak a tévé zajait hallani a házban, somolyogva mászok fölé, és jelentem ki neki, hogy én másfélét fogyasztanék.

- Csak téged szeretnélek. – konkretizálom a szavaim, mialatt pólója alatt végigsimítom mellkasát.

Válaszként a nevemet nyögi, ezért újra kuncogva szólalok meg:

- Kérlek… Had legyek veled. Utána ehetü… - eddig jutok, megfordul, és már csókol is, vadul, szenvedélyesen, mialatt a pólóm is letépi, boldog vigyorral mélyítem tovább a csókunk húzom olyan szorosan magamhoz, ölelem, amennyire csak tudom.

Imádom ezt a kis vámpírt, akinek ezek szerint én is hiányoztam annyira, mint amennyire õ hiányzott nekem.

Hamar a hátára kerül, én meg hamar forróságába, miután rendesen benedvesedett pár ujjamnak köszönhetõen, hogy szívünk legfontosabbjával, együtt, egymással szentelhessük fel mi is ezt a helyet addig, amíg sikítással nem érjük el a beteljesedést.

De… Még a csúcs elérésével sincs vége a vonzalmának, vigyorogva gördülök mellé, csókolom meg ismét, jelentem ki neki is, hogy mennyire boldoggá tesz már csak a jelenlétével.

Gyönyörû… És… Nála jobb társat nem is igen találhatnék.

- Öfülögh neghi – válaszol furcsán, megdöbbenten ülök fel, de aztán kuncogva fekszem is vissza mellé, hogy homlokára is csókot nyomhassak.

Késszen van… Megtalálta William szendvicseit, és már eszi is õket, azért ilyen a hangja.

- Ha jóllaktál… - sóhajtom, amikor már nem kínoz a nevetõgörcs attól, hogy szendvicsekkel telepakolt arcára nézek – Akkor körbemutatom neked a házat.

Mivel még mindig eszik, csak biccent, kuncogva veszek el én is egy szendvicset a tálcáról, mielõtt az egyik vértasakot kiharapnám, és öntenék egy szekrénybõl elõszedett tiszta pohárba neki is, magamnak is. Bár a vér finomabb, úgy érzem, visszaszoktatott az emberi étkekre.

A macskaajtónak köszönhetõen Angel is befut pár falatért, amiatt, hogy nevetünk, testvére, és a nemes is visszatér, az se igazán zavarja õket, hogy a takaróval takarjuk csak magunk, pontosabban csak bizonyos részeink.

De… Most is tapintatosak, amikor arra kérjük õket, menjenek ki, amíg mi ruhát veszünk, szó nélkül kapcsolják be ismét lenn a tévét.

Persze… Az se nekem, se vámpírkámnak nem jutott eszébe, hogy amire pár perccel késõbb, vagyis… A mohóságomnak, és annak köszönhetõen, hogy nem hagytam öltözni inkább fél órával késõbb lemegyünk, õk már javában benne vannak a dolgokban, Dan sikítva, és vörös arccal bújik hozzám, Ben is gyorsan kapcsolva betakarja maguk, a nemes úrfi sikítására, majd azt mondja, szólhattam volna arról, hogy jövünk.

- Tudtommal azért van két szoba, hogy ne a közös terekben csináljuk. De mindegy… Elõször a fenti helyiségek nézzük meg – vágok vissza morcosan neki. Aztán ölbe kapva kincsem viszem vissza az emeletre. Szegény… Az elõbbit nem is kellett volna látnia… 

 Hamar abbahagyja az ivást, s rám figyel. Vad csókkal leszek gazdagabb, majd megrágcsálja számat, hogy véremmel öblítse le a mélyhûtött nedüt. Viszonzom a csókját, de, ahogy mindketten kezdenénk belelendûlni a dolgokba, az úrfi köhécselése szakít el bennünket. Vörös arcom vámpírkám mellkasába fúrom, s álló farkam az övéhez dörgölöm, hogy felvilágítsam õt arról, mi is a helyzet. Érzem, ahogy ölében tartva feláll velem és elindul valamerre. A paravánt húzzák ki a sarokból. Jó ötlet, de...

- Ettõl még halljuk majd egymást – közli csendesen William úrfi, kivéve a szót a számból.

 Mondjuk sokat nem törõd9k vele, akcióba lendülve simítom kezem ismét a ’kis’ Yanagira.

-  A hûtõ mellett van egy kis magnó... – sziszegi, aztán ajkaimra tapad, kizárva ezzel a külvilágot. Nyakamat is kényezteti, mitõl hangosabbak lesznek sóhajaim. Hiába a magnó zaja, úgy is hallom a túloldalon lévõ hangokat, melytõl csak mégjobban beindulok. – Mi történt? – kérdi, miközben pólómat szedi le rólam. Pirultan nézek rá. Végigkarmolássza mellkasom, ahogy én is tettem az övével, az úrfi egy újabb nyögése után. – Angel elvitte a nyelvedet?

- Még megvan... – motyogom, s meg is mutatom neki. Zavartan faggatom arról, hogy biztos-e, így nem lát át hozzánk a testvérem, és a nemes.

- Hidd el... – kuncogk halkan. – Õk most bele vannak merülve egymásba – hajol sóváran ajkaimra, mialatt nadrágomba nyúlva simítja végig merevedésem.

 Nem bírom ki, hogy ne borzongjon meg testem ettõl az érzéstõl. Lábammal simítok végig az õ férfiasságán, s erre le is ráncigálja rólam gatyámat. Ahogy ez megtörtént, magam alá fordítom vámpírkám, aki döbbenten pislog fel rám. Felnyög, ahogy végigkarmolom mellkasát, s lenyalom a kicsöppent vért, begyógyítva egyûttal sebét.

- Mire készülsz? – faggat immár mosolyogva, amikor nadrágját kezdem el bontogatni, merevedését simogatva.

 Kuncogva hajolok közelebb hozzá, majd bekapom merevedését, s végigkarcolgatom ócvatosan fogaimmal, ahogy Reiji-samától tanultam.Végignyalom hosszát, s huincut tekintettel nézem közben õt.

 Hirtelen fordít maga alá, amit nem is bánok. Fülébe suttogom, hogy nem bírok tovább játszadozni. Belémhatolva kezd el egy õsi ritmusra mozogni. Pár lökés után sikítva érjük el a beteljesülést.

 Elégedetten, boldog vigyorral dõl mellé. Magához húz és betakargat egy pléddel.

 Miután a paraván mögül is hallszik egy sikoly, vámpírkám felkuncogva hint csókot ajkaimra. Mmm... ilyet, még! Sokat, sokat, sokat!

***

 - Hova  megyünk? – nyiffogok ismét, de most is csak egyhangú választ kapok.

- Ha odaértünk, akkor megtudod.

- Ne legyél már ennyire türelmetlen! – borzol bele bátyus hajamba, mire Yanagi felnevet.

- Hidd el, kincsem, mindjárt ott leszünk – simít végig oldalamon. Benjamin visszasiet William úrfi mellé.

- Rendben – sóhajtom. – Csak rossz, hogy rajtam kívül mindenki tudja...

- William – kuncog fel – és a testvéred se tudja a pontos helyet.

 A tengerpertig sétálunk le. Csillogó szemekkel figyelem az elõttem elterülõ kékséget, amit még így is látok, hogy fenn vannak már Hold. Egy viszonylag rejtettebb helyen cövekelünk le.

- Hát, az tuti, hogy egyikünk se fog lebarnulni – nevet fel az úrfi, mire én is felkuncogok.

- Itt hagyunk, holnap este meg visszajövünk, megnézzünk, mennyire vagy barna – vigyorodik el Yanagi, mire odabújok hozzá. Tetszik, mikor gonosz, az keksziii~

- Sekély a víz, az emberek se látnak – nem, mintha lennének most. Jó hely – kommentálja bátyám, mire bólogatok. Legalább tudom, hogy a kritizálás családi hagyomány.

 Szegény Angel, otthon kellett hagyni...

 Mindenki egész jó szórakozik, Yanagi és bátyám kisebb vizicsatába keveredtek, minek az lett a vége, hogy William úrfi morcosan elbaktatott. Nem tetszett neki, hogy Ben nem vele törõdik, így bátyókám mehet kibékíteni. Nevetve figyelem ezt a jelenetet, mikor vámpírkám felbukkan elõttem. Pislogok párat, aztán meg majd hátra esem, ahogy hevesen csókol. Átkarolom a nyakát, lábaimmal pedig derekát és átadom magam neki. Érzem, hogy feláll velem, de behunyt szemeim miatt nemigen tudom, merre megyünk, csak a csókban veszek el. Hirtelen minden hideg és nedves lesz. Belevetett a vízbe!! Hát volt szíved ezt tenni, te... te... akasztófáravaló szipka!

 Felsikoltva menekülök a hideg vízbõl, nevetését a parton is hallom. Leülve kucorodom gombóccá, s úgy remegek, miközben mindennek lehordom õt. Érzem, hogy leül mellém, vállát az enyémnem dörgöli.

- Ne vedd szívedre, ez csak játék – kuncog jókedvûen. Grr...

- Ne-neked, lehet az... – szippogom dideregve.

- Semmi baj, kicsikém. Na gyere, felmelegítelek – tárja ki karjait mosolyogva, mire boldogan és fázva repülök közéjük. Odabújok jó meleg mellkasához. Õ is vízben volt, de mégis melegebb a hõje, mint nekem.

 Apró csókokat hint e buksimon, arcomon és nyakamon, olykor-olykor a testem is beleborzong.

- Menjünk haza, végül még megfázol – kap fel az ölébe mikor az immár turbékoló gerlepár is visszatért. Láthatóan az úrfi is kényelmes vackot kapott bátyám ölében, hozzám hasonlóan õ sem akar lemászni párjáról.

 Az úton visszafele Yanagi egyik tinccsével szórakozom. Kuncogok azon, hogyha meghúzom néha felszisszen, ha meg beletúrok tarkójánál hajába, akkor felsóhajt.

- Na várj csak, ezt még visszakapod – suttog a fülembe, mire mosolyogva nézek rá. Testem megborzong kissé.

- Alig várom – nézek rá huncutan csillogó szemekkel, mire õ mosolyogva hint csókot ajkaimra.

 Ahogy visszaértünk, mindenki levedlette a nedves ruháit – persze, a saját térfelén -, és megtörölközve, megszáritkozva, bújt oda vámpírkájáhjoz, hogy az melegítse. A paraván visszakerült a helyére, s ismét elõkerültek a véres tasakok. Felpislogok Yanagira. Mintha azt ígérte volna, hogy kapok rendes kaját.

 Õ is veszi a célzást és pár korty után megfogja a kezem.

- Kicsit magatokra hagyunk titeket, ne szedjétek szét a helyet – kuncog fel vámpírkám.

- Angel is velünk jön? – nézek rá a legszebb és legédesebb tekintetemmel, hogy egy forró csók után igent suttogjon ajkaimra. Mmm... ezt szeretem.

 Egy kisebb kajáldába kötünk ki, ami szerencsére éjjel-nappali, és ott jóízõen termelek be három hambit. Hiába nagy, olyan éhes vagyok, mint a farkas, ilyenkor nem elég egyetlen óriás hamburger. Pocimat simogatva dõlök hátra, s a maradékot odaadom Angelnek, meg teszek is el belõle. Ki tudja mikor jutok még rendes kajához.

- És most merre? – kérdem mosolyogva, mikor kinn állunk a kajálda elõtt kézen fogva.

- Nekem van egy kis dolgom, visszaviszlek a búvóhelyünkre, eddig a bátyádék is végeztek pár menettel – kuncog fel. Pirulva ütök egy kicsit mellkasára, mire mosolyog.

 Hol van már? Mi tart ilyen sokáig neki? Szétcincálódnak az idegeim!! Ráadásul, mintha itt sem lennék, az úrfi és testvérem ki sem másznak egymás szájából. Cicámmal játszom, kaptunk egy sarokban valami gombolyagot azzal vagyunk el. Két kar kulcsolódik derekamra, s ijedten sikkantok fel, ahogy felemel valaki a levegõbe. Aztán látom, hogy Yanagi az. Megpördülök a levegõben, s nyakára akaszkodva, halálosan szoros ölelésbe vonom, ahogy õ is engem.

- Hol voltál ilyen sokáig? – vonom kérdõre ahogy nyakához bújok.

- El kellett intéznem valamit. Ez nektek is szól – pillant hátra Williamékre, akik úgy tûnik megemberelték magukat. Többnyire...

- Na, sikerült? – pillant fel Ben, mire vámpírkám bólint. Az úrfi és én csak pislogunk. Mi sikerült? Bár én szerintem az álmosságtól pislogok annyit.

 Hallom, hogy Yanagi beszél, de nem tudok koncentrálni szavaira. Egy ásítással bújok oda mellkaásohoz, s hangjában ringatózom egészen Álomországig.

 
 Felébredve ismeretlen illat csap meg. Nem a doh és a garázs fertû szaga, hanem finom, friss illat. Még álmodom? Lehet... Puha ágyikóban vagyok, s a melegbõl ítélve még mindig Yanagi karjaiban.

- Mmm... – dünnyögök mellkasába, ahogy simogatja a hátam. – Hol vagyunk?

- Törökországban, kicsim. Rivában. – Kapok egy apró csókot ajkaimra.

- Aham... – pislogok laposakat. – Állj! – pattanok fel. – Hogy hol?

- Õ mellettem Daniel Black.

Családnevük egyezése miatt az idegen Black hozzánk hasonlóan megdöbben, csak William vigyorog még mindig felénk gonosz tejbe tök vigyorral.  

Drága vámpírkám amikor elvileges rokona kezet szeretne vele fogni, hozzám is bújik, mialatt a szívverése felgyorsul, ha jól érzem remeg is, gyors mozdulattal húzom jobban magamhoz, ölelem át szorosan.

Ne engedd... Nem akarom... – susogása se épp bíztató.

Ha kiderül, már a családja is bántotta, akkor addig nem nyugszom, amíg úgy nem végzik, mint az az orvos.

Még szorosabban ölelem át, hogy megnyugodhasson, a másik Blacket közben arról biztosítjuk, nem õ váltotta ki a kicsike riadalmát.

- Azoknak a dolgoknak egy részérõl, amit mûvelhettek vele nem is tudjuk. – válik komollyá a nemeske is, szomorúan biccentek.

- Yanagi... – csúsztatja az emlegetett nyakam köré az ujjait, von magához, felé fordulok, hogy puszik hintsek finom illatú bõrére, és arról faggassam, jól van-e.

Biccent válaszul, és a hajammal kezd el játszani, úgyhogy mosolyogva próbálom meg tovább faggatni:

- Mi történt? Mitõl ijedtél meg ennyire?

Megdöbbent, majd fel is mérgesít az, amit ezekre a kérdéseimre motyog, a volt kínzóiról, még kedveskedõ csókjaival, és azzal, hogy szorosabban húz magához se sikerül teljesen megnyugtatnia:  

- Mostmár semmi baj. – cirógatok bele eddig szabad kezemmel tincsei közé - Senki sem bánthat téged, Dan, én itt vagyok veled – pedig… Nagy részük már halott…

Kicsikém mintha egy álomból ébredt volna kér bocsánatot vendégeinktõl, aztán fut oda a vigyorgó Williamhez, engedi meg neki, hogy a karjai közé szorítsa. Sõt… A nemes karjaiból a másik Black ölelésébe mászik, mielõtt még épp egerészõ macskájával visszatelepülne az én combomra, hogy itt cirógathassa szõrgolyóját, amíg mi tovább beszélgetünk.

Sok érdekes dolgot tudok meg az idegenrõl közben, egy olyan információt is, amit az átszellemülten játszó vámpírka még nem hallhatott, mosolyogva keresem meg a pillantását.  

- Kicsikém, van számodra egy jó hírem. Bizonyára neked is feltûnt, hogy Benjamin nagyon hasonlít rád. – egy rövid bólintással jelzi, hogy igen, ekkor folytatom szavaim:

- Õ a te testvéred. A bátyád. – elmesélte nekünk, hogy nem tudták, ki ölte meg szolgáik, akikre bízták, és vitte el magával, de valahol tudták, életben van, és keresniük kell.

Daniel teljesen lemerevedik, és tanácstalanul néz elõször rá, majd vissza rám, mosolyogva biccentek felé, és jelzem neki azzal, ahogy hátát simogatom, hogy oda kéne hozzá mennie.

Sikerül? Részben.

Merev robotmozgással hasonmása elé mászik, aztán nézi.

Nézi…

És még mindig nézi…

Ha William nem ragadná meg, és cirógatná arcát testéhez azzal, hogy ne bámulja már így, mert féltékeny lesz, én léptem volna valamit.  

Bár… Lehet, akkor nem nevetve csipkedte volna meg, és bújt volna vissza hozzám. Lehet, akkor a másik Black se húzta volna el tõlünk útitársunk, és egyben eddigi zaklatónk egy homlok puszira.

Pedig… Akkor biztos rájött volna arra, hogy mennyire szeretnék már kicsi vámpírkámmal kettesben lenni…

- Örülök, hogy te vagy a bátyám – vigyorog kicsikém is testvérére - Habár azt hittem, hogy a jövõbõl jött én vagyok – édes, és ennivaló, a másik két jelenlévõvel együtt nevetem ki, mielõtt még tovább folytatnánk a beszélgetést.

Jól elvagyunk, de dél körül már mindegyikünk kezd megéhezni, mosolyogva nyomok kicsi csókot Daniel kobakjára.

Ezzel érem el, hogy rám figyeljen, és testemhez bújva ölelje át a nyakamat. Ettõl csak több puszit tudok lehelni finom bõrére.

Grr… Arra, amit teljesen betölt a vére illata is, mialatt feje hátradöntésével kínálja fel jobban magát nekem.

Eszméletlen.

Nevem sóhajtozásával, és nyögéseivel se bírok betelni, ha William nem szakítaná félbe szórakozásunk, hátradöntve kicsi testét szabadítanám meg a pólójától:  

- Nem épp itt kéne egymásnak esnetek.

Pont õ próbálja meg megmondani, hogy mit tegyünk, és mit ne?!

Olyan csúnyán nézek rá, amilyen csúnyán csak bírok, kicsikém hozzám hasonlóan ezt teszi. Remélem, ettõl lebaszva érzi magát.

Nem épp látszik rajta, viszont mielõtt hangosan is megfeddhetném, kicsi vámpírkám gyomra újra hatalmasat kordul, amíg õ piros arccal néz rám fel.  

- Én is éhes vagyok – nyüszög William is, kicsikém bátyja törik meg elõször ukéja hatalmas szemeinek a látványától.  

- Jó, jó, csak ne nézzetek már így – sóhajtja bosszúsan, amíg én csókot hintek Daniel ajkaira.

Viszont… Mielõtt kiléphetne az ajtón, ami elé odaállt jelentem ki neki, hogy dél van.   

- Akkor mi lesz? – tér szavaim miatt vissza hozzám, mosolyogva kelek fel, és megyek el ahhoz a kicsi hûtõig, amit megérkezésünk után üzemeltünk be azzal a kelekótya nemessel.

Ha minden igaz, kell benne lennie kajának.

Igen… Néhány zacsit elõ is veszek, hogy adhassak vendégeinknek, és eléggé szomorkásan nézõ kicsikémnek is egy csók után: 

- Sajnos csak ez van, - magyarázom a tettem, mialatt az ölembe ültetem - de majd este elmegyünk és kapsz valami normálisat – még egy darabig szüksége lesz azokra a vackokra.

Mondjuk… Ha belegondolok, nekem is volt.

Benjamin is látja, hogy mennyit szórakozik vele, mielõtt fintorogva kijelentené, hogy ha ez van, ez is jó, de nem kérdez.

Vagy nem akar, vagy testvére ezen viselkedését is betudja az orvos nevelésének. Mindegy… Majd úgyis megmagyarázzuk neki, ha arra kerül a sor.

- Használd a fogad! – suttogom nevetve Dan fülébe, amikor látom, már vagy 4x átpörgette kezei közt a zacsit, aztán megmutatom neki, hogyan kell.

Persze nem az én kis találékony vámpírkám lenne, ha azt tenné, amit lát, ahelyett, hogy keres egy kést, és pohárba öntené a vért.

Onnan issza, nem a zacsiból, mosolyogva figyelem.

Fura egy megoldás, de legalább velünk együtt fogyassza az édes nedût ahelyett, hogy emberi étkekért sóvárogna.

Grr… Annyira izgatóan…

Ivásának látványa után, ha hagynám, hogy büntetlenül harapdálja az állam, és simogassa a farkam joggal lehetne impotensnek nevezni.

De… Naná, hogy nem hagyom megtorlatlanul a tettét.

Befejezve a vérivást lehelek vad csókot az ajkaira, csócsálom meg szája szélét, hogy az õ finom vérével öblíthessem le azt, amit a hûtõbõl szedtem ki.

Õ pedig… Pár másodperc után már hozzám hasonló vehemenciával viszonozza az érzéseim egészen addig, amíg Williams nem kezd el köhécselni.

Szemét…

Megint mérgesen fordulok felé, amíg kicsikém vörös arcát a mellkasomba ficereg úgy, hogy merevedését az enyémnek dörgölhesse.

Viszont… Nem tudom leszúrni, megdöbbent az, amit a velünk szemben ülõ párnál látok.

Most nem azért csinálta a krákogást, mert Danielt akarta kínos helyzetbe hozni.

Csak szimplán zavarba jött attól, hogy a másik Black a pólója alá benyúlva kezdett el játszani az egyik mellbimbójával, az arca is teljesen vörös, mialatt próbálja párját leállítani azzal, hogy figyelem õket, és így neki nem jó.

- Húzzuk már ki azt a sarokban lévõ paravánt, mert így csak zavarni fogjuk egymást. Pontosabban nem merik maguk átadni nekünk, ha azt figyelik, közben a másikkal mi történik – szólok éppen ezért gondolatban vámpírkám testvérének, aki biccent, és hozzám hasonlóan ölében lévõ terhével kel fel, hogy a szobát két részre oszthassuk a vastag régi anyaggal.

- Ettõl még halljuk majd egymást. – közli csöndes fejrázással az úrfi, amikor végzünk vele, mivel Daniel úgy mozdult, hogy merevedésem megint észrevétlen mozdulattal simíthassa végig, nagy lelkierõt összegyûjtve arra, hogy ne leteperjem szûröm fogaim közt a választ vendégeinknek:

- A hûtõ mellett van egy kis magnó… - többet nem kell nekik mondanom, már tudni fogák, mit tegyenek addig, amíg én ismét helyet foglalok a kicsikével, hogy újra ajkait, nyakát kényeztethessem a csókjaimmal.

Igen… Nemsokára már hangos, de mégis lágy dallamok töltik be a teret, kicsikém, és William halk sóhajtozása már emberi füleknek nem is lenne hallható.

- Mi történt? – veszem le vörös arcú kincsem pólóját, hogy úgy végigkarmolászhassam a mellkasát, mint ahogy azt õ tette az enyémmel a szõke újabb hangos nyögése után – Angel elvitte a nyelvedet?

- Még megvan… - motyogja halkan, mielõtt felém nyújtaná, aztán zavartan arról faggat, hogy biztos-e, így nem lát át hozzánk a testvére, és a nemes.

- Hidd el… - kuncogom neki halkan, nyugtatóan, - Õk most bele vannak merülve egymásba. – én is el akarok már merülni kicsi testében, sóvárogva hajolok ismét az ajkaira, mialatt ujjaimmal nadrágja alá benyúlva simítom végig farkát.

Enyhén visszapuhult, de nem sok kell ahhoz neki, hogy kényeztetésem hatására ismét mereven lüktessen a kezemben, amikor Daniel a lábával simítja végig az enyémet, le is szedem nadrágját.

Aztán…

Persze döbbenten, már alóla figyelem vámpírkám, majd nyögök fel attól, hogy végigkarmolja mellkasom, és az általa okozott sebeket forró kis nyelvével nyalja le, hegeszti össze.

Eszméletlen…

- Mire készülsz? – faggatom mosolyogva, amikor nadrágom kezdi el bontani, merevedését közben gondosan simogatom most is.

Kuncog, és nem válaszol, viszont terveire hamar fény derül, most az én nyögésem szeli át a magnó hangját. Nem hiszem el, hogy a szájába vette büszkeségem, hogy ugyanúgy végigkarmolászhassa fogaival, majd végignyalogathassa, mint ahogyan azt a mellkasommal tette…

És az a ragadozó tekintet, amivel közben fixíroz…

Ugyanolyan gyorsan kerül vissza alám, mint amilyen gyorsan felém került, hogy miután azt susogtam a fülébe, nem bírok tovább játszadozni a testébe hatolva kezdhessem el mind a kettõnk örömére hajszolni a csúcsot, hogy alig pár lökés után sikítva érjük is el.

Boldog vigyorral fekszek mellé, és húzom magamhoz közelebb a matracon, és takarom be magunk az egyik pléddel.

A túloldalon is most érhettek a tetõpontjára a dolgok az alapján a visítás alapján, amit William produkált, de engem különösebben most se érdekel, kuncogva hintek csókot Daniel ajkaira.

Sose hittem volna, hogy egyszer úgy beindul, mint ahogy most tette.

Este biztosan leviszem a tengerpartra.  

***

- Hova megyünk? – nyaffan ismét kíváncsian Daniel, de most is csak azt a választ kapja, mint amit elõzõ 10 kérdésére:

- Ha odaérünk, akkor megtudod.

- Ne legyél már ennyire türelmetlen! – borzol bele bátyja is a tincseibe, nevetve figyelem.

- Hidd el kincsem, mindjárt ott leszünk. – simítom aztán ismét végig az oldalát, mialatt testvére visszasiet a rá váró nemeskéhez.

- Rendben. – sóhajtja. – Csak rossz, hogy rajtam kívül mindenki tudja… - jaa… Hogy ez a baj…

- William - teszem hozzá kuncogva a szavaimhoz – És a testvéred se tudja a pontos helyet. – gonosz vagyok, de ez van. Belõlük könnyen kiszedte volna, hogy úti célunk a tengerpart.

Bele akarom vinni még az éjjel a vízbe, miután vettem neki pár csokis gofrit. 

 A pohár vérecskémmel bújok vissza Yanagihoz, s azt szürcsölgetem, ahogy mindenfelõl ilyesféle hangok hangzanak. A pohár félig kiürül. Leteszem, s türtõztetem magam, hogy ne ugorjak egybõl vámpírkámra, aki, vagy a vér, de nagyon feltüzelt. Lopva harapdálom állát, hagyom õt inni, s ujjaim láttatlanul férfiasságára simitom. Wrrr... látom nem hagy hidegen az érdeklõdés...

Látom rajta, hogy nagyon lesokkolja az, amit hall, viszont ennek ellenére egészen addig avatom be a történtekbe, amíg már tényleg nem bírja tovább, és kezeit a füleire téve kér meg arra ne mondjak neki több információt.

- Elég… - teszi hozzá, a szemei csillognak a könnytõl, elnézõ mosollyal szorítom jobban magamhoz reszketõ kis testét.

- Ez nem igaz… Hazudsz… - motyog ismét halkan, holott legbelül tisztában lehet vele, hogy neki nem tudok, és épp emiatt doktora tényleg halott.

Másképp legalábbis úgy érzem, hogy nem lenne ennyire kétségbeesve.

Amikor végre teljesen elfogadja magában Reiji halálának a tényét, könnyei útjukra erednek.

Szívszorító látványt nyújt, ahogy egész testében remegve kezd zokogásba, olyan erõsen szorítom magamhoz, amennyire erõsen csak merem, miközben ringatom az ölemben, és fülébe susogással is nyugtatni próbálom.

Tudom, kell, hogy kiadja magából a fájdalmát, de nem érdemelt az a szarházi annyi könnyet, mint amennyit már elhullajtott érte eddig is…  

Végül belealszik a zokogásba, sóhajtva csókolom meg homlokát, majd kapom ölbe, hogy szállásunkig, és az ott lévõ matracig vihessem, miután vettem neki egy tábla édes ragacsot.

Kelleni fog neki az erõ, de vért most semmiképp sem fogadna el tõlem.  

Lehet, lassan kéne keresnem egy normális szállást is kettõnknek, hiszen örökre mi se élhetünk egy olyan lepusztult helyen, ahol a cicusa patkány méretû egereket fogdos... 

Hmm…

Felébred, rá is beszélem arra, hogy nézzünk körül.

Annyi pénzem még lenne, hogy az egyik itteni házat megvegyem.

***

Nem eresztettem ki végül az ölembõl, ezért most, hogy megmozdította a fejét, egybõl átölelhetem fél kezemmel, amíg a másikkal hirtelen lefelé esõ fejét is egyenesbe hozhatom.

Mozdulatomra cicaként bújik hozzám, mialatt megmarkolja pólóm is, halkan, de mégis aggódva faggatom:

- Felébredtél? Jól vagy?

- Igen. – nyöszögi elhaló hangon, halovány mosollyal nézek rajta végig. Nekem nem úgy tûnik, de rá hagyom a válaszát, inkább más témára terelem a beszélgetésünk:

- Van neked egy meglepetésem.

Szavaim miatt rögtön érdeklõdõ tekintettel vizslat, nevetve reakcióján húzom ülõ helyzetbe, majd adom kezébe azt a tábla boldogsághormont, amit neki hoztam.

- Tessék, kicsim – teszem hozzá, mialatt piros arcában, és csillogó szemeiben gyönyörködök. Vele soha nem fogok tudni betelni…

Pedig… Sajnos vissza kell fordítanom figyelmem a csoki felé, és ki kell bontanom, hogy nekiállhasson egy darabja falatozásának addig, amíg cicája már azt a hot-dog darabot eszi, amit hazahoztunk.

Óvatosan, és roppant erotikusan veszi át szájába az édességet ujjaim közül, úgyhogy amikor kezem után kap, és apró nyelvével izgatóan tisztára nyalja, mindenképp az ajkaira kell tapadnom egy szenvedélyes csókra.

Muszáj… Ha nem érezném, lehet elégnék attól a vágytól, amit most jobban felerõsített bennem.

- Nem is olyan rossz – nyalom le aztán ajkaim, amikor elszakadok tõle, pirulása jogos, nem a csokit dicsértem.

- Míg a laborban voltam, minden nap kaptam egy táblával, nagyon szeretem – avat be abba, mikor szokott rá az édességre.

- Tõlem is kaphatsz minden nap – mosolygok éppen ezért rá, mielõtt csókot hintenék homlokára. – Tudod, mit kérek cserébe? – kérdem, mialatt a vállát is megpuszilom, jóízûen nevet fel:

- Zsarolni akarsz? – annyira jó hallani, hogy végre kicsit jobb kedve van…

Nem bírom magam tovább visszafogni miatta, a matracra döntöm, és felé mászok, hogy az egyik fülébe tudjak susogni, amíg õ magához szorít nyakam átölelésével:

- Csak azt, hogy minden nap a karjaimban tarthassalak.

Mosolyogni kezd szavaim hatására, majd lejjebb húz egy érzelemdús csókra, vágytól kiszáradt szájjal viszonzom, mélyítem el, mialatt sóvárogva utána simítom végig ujjaim finom bõrén, markolok combjába, hogy egyik lábát feljebb, közelebb húzhassam magamhoz, és vetkõztetni kezdhessem.

Persze… Mindeközben õ se rest, körmöcskéivel leszaggatja a pólóm, vigyorogva marok keményen álló férfiasságára, csikarok ki belõle még több édes hangot.

Aztán… Nyögök fel döbbenten, amikor a vállamba harapásával jelöl meg…

***

Ébredéskor fáj a hiánya, rosszabbá teszi a helyzetet az, hogy rá kell döbbennem, azért ment el mellõlem, megkereshesse ruháit, és felöltözhessen.

- Dobd azt el – kérem, aztán amikor felém fordul ijedt arccal, mosolyogva kérem arra, jöjjön ide.

Mmm… Erotikus, ahogy hozzám mászik, azzal, hogy testemhez bújik, teljesen meg is édesíti a reggelemet.

- Ki mondta azt neked, hogy fel szabad kelned, amíg én alszom? – feddem meg azért játékosan – Neked addig a karjaimban kell pihenned, míg fel nem ébredek. Az elsõ amit látni akarok, az mindig az arcod, kicsim – elõször döbbenten, és kicsit talán rémülten néz rám, de aztán nagy szusszanással viszonozza csókom, amit ajkaira hintek, ölel magához.

Finom…

Oldalán, hátán simítom végig kezeim, viszont mivel kopogtatnak, muszáj abbahagynom mindkettõnk bánatára azt, amit elkezdtem vele, hogy magunkra terítve egy plédet megkérdezhessem, mégis ki az, aki most zavarni akar minket.

- Én vagyok, William. – érkezik annak az idiótának a válasza hozzánk, bosszúsan nyögök fel, hozzá most nincs hangulatom - Bemehetünk, mielõtt még szétéget minket a nap?! – bemehetünk? Többen???

Döbbenten nézek Danielre, aki miután megrándítja a vállát biccent, és öltözni kezd, én is épen maradt nadrágom után nyúlok, mielõtt még azt kiáltanám ki, pár pillanat.

- Gyorsan zavarjátok le azt a kört, mert már hajnalodik. – kuncogja a nemes, ha nem mind a ketten teljesen meztelenek lennénk, most kimennék, és addig szorongatnám a torkát, amíg levegõt kap.

Idióta paraszt, de talán mindegy is, mit mond, segítek kicsikémnek elvenni Angeltõl a nadrágját, hogy folytathassa az öltözést.

Amint végre õ is elkészül pedig már eresztem is be zaklatónk, és egy nálánál magasabb sötét, hátul összekötött hajú vámpírt, akinek ereje Williamséval vetekszik.

És akinek a szemei teljesen olyan smaragdzölden csillognak, mint ahogy Daniel szemei szoktak. Istenem…

Ledöbbenten bámulom, majdnem köszönni is elfelejtek nekik, kicsi vámpírom is jóval utánam üdvözli õt, és Williamset, hozzám hasonlóan meglepte a második vámpír kinézete.

Még mindig alaposan õt méregetve zárom be az ajtót a két vámpír mögött, hogy a hajnali fény ne érhessen minket, majd lépek kicsikém mellé, valamint kínálom meg hellyel vendégeink, William úgy vigyorog, mint egy töklámpa, mialatt hol Danielt, hol azt a vámpírt nézi, akihez hozzábújik. Pedig… Belekezdhetne valami magyarázatféleségbe.

Nagyon nem értem, mi folyik itt. Ki az idegen??? És William hol szedte össze???

- Jöttem vissza, hogy megnézzem, veletek is rendben van-e minden. – kuncogja végre el magát a szöszi… - De látom, az én drága Benjamin barátom, akit nemrég ismertem meg a tengerpart egyik romantikától, és szextõl túlfûtött bárjában mindkettõtök érdeklõdését felkeltette legalább annyira, mint az enyém... – ahogy elnézem, mi, pontosabban Daniel is az övét. Rátérhetne végre a bemutatására?! Az cseppet sem érdekel, hogy mit mûvelt vele.  

- Benjamin Black. – nyújtja felém a kezét gondolataim illetõje, mintha csak tudta volna, idegesít William minden lényeges információt nélkülözõ rizsája, még ledöbbentebben, mint eddig mutatkozom be neki, majd nézek kicsikémre. Az idegen, aki ezek szerint valami rokonságban állhat vele felé fordult.  

 Vissza akarok kerülni vámpírkám karjaiba, így lassan feltornászom magam annyira legalább, hogy láthassam õt William-en túl. De nem arra számítottam, hogy épp az úrfit csókolgassa boldogan, aki még simul is hozzá, meg cirogatja õt.

 Yanagi szemei végre kinyílnak, s döbbenten nézi a karjaiban fekvõt.

- Mit csinálsz, Yanagi? – kérdem kíváncsian. El is szonytyorodom egy kicsit. Vámpírkám felül, s arról faggat, hogy mikor és miért cseréltünk helyet.

- Azt én se tudom, hogy miképp, vagy mikor – kuncogja a nemes, - viszont azt igen, hogy tetszik ez a fajta fekvési mód.

 Az úrfi már készülõdik is szerelmemre tekeredni, de én megelõzöm. Sértõdötten telepszem vámpírkám ölébe és birtokló csókot hintek ajkaira. Õ az enyém. Pont. Arrébblököm a nemest, mire Yanagi felkuncog.

- Értek én a szóból – tápászkodik fel szintén sértõdötten a félrelökött. – Nem kötelezõ veletek lógnom, eztután nem is fogok.

 Kilép a rejtekünkrõl, s becsapja maga mögött az ajtót.

- Bocsánat – suttogja szerelmeme. – Én téged akartalak megpuszilni, hogy felébredj, és nem õt.

- Nekem nem úgy tûnt – fordulok durcásan, piros arccal a fal irányába.

- Kicsi vámpírom... – ölele át hátulról. – Higgy nekem... Tényleg nem is értem, hogy hogy cseréltetek helyet – mondja, mire mégjobban bepirulok.

 Yanagi állam alá nyúlva tereli vissza tekintetem az övébe. Zavarban vagyok.

- Tudsz valamit errõl a csere dologról?

- Hagyjuk ezt a témát! – terelem a témát. – Nézelõdjünk inkább tovább a városban, és keressünk valami kaját is. Kezdek éhes lenni.

- Benne vagyok – duruzsolja ajkaimra. – Kereshetünk, és ehetünk emberi vackot.

 Átölelem és megköszönöm neki, s pattannék is ki ölébõl, hogy útra kelljünk, de õs visszahúz, s fejem a nyakához nyömja. Rosszat sejtek. – De elõtte kérlek egy pár korty vért igyál.

- Rendben – sóhajtok beletörõdve, amikor nem tudok kiszabadulni szorításából. Bár egyáltalán nem vagyok oda az ötletért, felsértem nyakát és apró kortyokban iszok kicsit. Fégignyalok sebén, hogy begyógyuljon, mire kapok egy csókocskát ajkaimra.

- Sajnálom, hogy erõltetem – kel fel, s engem is magával húz. Melegség önti el mellkasom. Megbocsájtok, rá sosem tudnék haragudni. Nagyon szeretem.

***

- Daniel, beszélnünk kell – sóhajtja csöndesen, mikor a szökõkút mellett eszegetünk hot-dogot. – Tudod... Valamit el kell mondanom neked Reiji-samáról.

 Komoly hangja miatt én is komolyabb stílusra váltok, s nem mutatom, de nagyon kíváncsi lettem, hogy samámról van szó. Az ölébe von, s beszélni kezd.

 Döbbenten és sápadtan hallgatom végig amit mondd. Egy darabig el sem akarom hinni. De ahogy arcára nézek, látom, hogy nem hazudik. Mancsom füleimre tapasztom, s kérem, hogy ne mondjon többet, elég. Gombóc nõ a torkomban, majd egy két könnycsepp is elszabadul. Reszketve bújok oda Yanagihoz, azt hajtogatva, hogy ez nem igaz, hogy hazudik, de már én is tudom, hogy ez az igazság. Reiji-sama... õ... õ... meghalt...

 Erre a gondolatba csak mégjobban sírásnak kezdek, egész testem remeg. Szerelmem karjaiban tart, s ringat, hogy nyugodjak meg, de nem nagyon megy. Erõtlenül ütök mellkasára, majd álomba sírom magam ölében, hozzábújva, remegve.

***

 Mikor felébredek úgy érzem magam, mint mikor nyugtatókkal csillapítottak a laborban. Kóvályog a fejem, zúg a fülem és sajog minden porcikám. Nyugtatólag egy kéz simul tincseim közé, s egy másik a derekamra. Yanagi illatát érezve azonnal mellkasához bújok és erõtlenül szorítom meg ott a ruhát rajta.

- Felébredtél? Jól vagy? – kérdez halkan, mire magamban hálát mondok neki, most nem szeretnék egy magas hangot sem hallani. Nyöszörögve gyûrök ki magamból egy igenleges választ, bár nem nagyon vagyok biztos benne. – Van neked egy meglepetésem – jelenti ki apró mosollyal, mire egybõl felé kapom a tekintetem, kerek szemekkel nézek rá kíváncsian, mire felkuncog, én meg pirulok. – Tessék, kicsim – húz mosolyogva ülõ helyzetbe, s ölében hátradõlök mellkasára. Elõhúz zsebébõl egy tábla csokit, mire felcsillan a szemem. Ahogy körülnézek látom ahogy Angel az elõzõleg meghagyott hot-dog darabkákkal játszik, s eszegeti.

 Figyelem, ahogy Yanagi hosszú ujjai kibontják az édességet csomagolásából, s letör egy darabkát. Finoman adja számba, s én felvidulva cuppogok rajta, szeretem a csokit. Felkuncogva húzza el ujjait, de én utánna kapok kezecskémmel, s lenyalogatom az édességet, ami rajta magaradt. Ahogy kihúzza számból, kissebbnyálcsík kíséretében, másik kezével nyúl állam alá, s fordít maga felé, hogy egy fullasztó csókban forrjunk össze.

- Nem is olyan rossz – nyalogatja ajkait, mire elpirulok.

- Míg a laborban voltam, minden nap kaptam egy táblával, nagyon szeretem – mesélem neki lelkesen.

- Tõlem is kaphatsz minden nap – hint csókot homlokomra. Vidáman csillogó szemekkel nézek rá és odabújok ölelésébe. – Tudod mit kérek cserébe? – csókol vállamra.

- Zsarolni akarsz? – kuncogok fel.

 Ledönt a matracunkon, majd fölém hajol. Átkulcsolom karom nyakán. Odaférkõzik fülembe, s belesuttog.

- Csak azt, hogy minden nap a karjaimban tarthassalak.

 Elmosolyodom. Pirulva húzom le magamhoz egy csókra, mintegy pecsétként. Szenvedélyesen faljuk egymás ajkait, közben keze végigsimul testemen, majd belemarkol combomba, hogy felhúzza az egyik lábam. Mintha az õ tenyerére terveztek volna, s az õ karjaiba. Pont odaillek. Finoman végighúzom körmeim hátán, s megszabadítom õt pólójától, ahogy szerelmem is megfoszt minden ruházatomtól. Kipirultan nyögök fel, ahogy ujjait férfiasságomra kulcsolja. Beleharapok vállába, hogy megjelõljem, hogy tompítsam hangom, hogy halljak tõle is egy nyögést.

***

 Négykézláb settenkedek macskám közelébe, hogy elkobozzam tõle a pólóm. Bebújt alá és nem nagyon találja a kivezetõ utat, helyette körbe-körbe forog. Kerge-macska, hihi. Yanagi még alszik, szóval próbálom úgy kiszabadítani pólóm, hogy Angel ne nyávogjon fel. Amint leszedem fejérõl, máris közelebb jön és dorombolva bújik combomhoz. Megrázom kicsit a pólóm, majd felvenném.

- Dobd azt el – szól rám hátulról egy hang, mire megfordulok. – Gyere csak ide – vigyorog. Négykézláb mászom közelebb hozzá, s odabújok mellé. – Ki mondta zat neked, hogy fel szaba kellned, amíg én alszom? – dorgál meg, mire megszeppenten nézek rá. – Neked addig a karjaimban kell pihenned, míg fel nem ébredek. Az elsõ amit látni akarok, az mindig az arcod, kicsim – mosolyog és finoman megcsókol, ami ellen én sem ellenkezem, s boldogan karolom át nyakát közben.