Makacs állhatatos természetem, jó nagy bajba sodort. A hegyekbe követtem, egy bukott nyomát, besétálva ezzel, elõre megtervezett csapdájába. Micsoda paramnézia, ami elég gyakran esik meg velem, hisz mikor célomra koncentrálok, mással nem is törõdöm, még a testi épségemmel sem. Ebcsont beforr, tartja a mondás, de ez a vihar, nem evilági. Szemembõl, folyamatosan söpröm a havat, hogy legalább lássak valamit, de esélytelen. Arcom jegesre fagy és kipirosodik, egyre jobban fázom, és a hóban botorkálva, még az irányértékem is elveszítem. Megpróbálok a vihar fölé repülni, hogy betájoljam magam, viszont néha azt sem tudom, merre van fönn és lenn. Ruházatom sem megfelelõ, csak a tipikus angyal hófehér rongyaim, amiben szárnyam kényelmesen tudom mozgatni. Szenvedek, és szárnyaimba belekap a szél, ami egyre vadabbul tombol, mégsem állok meg pihenni, hajt a célom. Szemem elõtt, annak a lánynak az arca, akit az a hitszegõ, meggyilkolt, puszta féltékenységbõl. Az ilyen mocskos angyalfajzatok miatt örülök, hogy az úr megteremtett engem. A hó egyre jobban szakad, és légörvényeket okoz, amibe néha sikeresen szállok bele, és megingatva, dobál ide-oda. A süvítõ szélben, motor zajára leszek figyelmes, vagy inkább motorok zajára, de nem foglalkozom velük, hisz magasan repülök, legalábbis ezt hiszem, de a szárnyaimra tapadó hó, egyre lejjebb húz a mélybe és mire észbe kapok, éppen csak ki tudok kerülni egy nagyobb fát. A motor zaja, viszont egyre erõsödik, és oldalra kapva tekintetem, egy lámpa fényével találom szembe magam. Elmanõverezni esélyem sincs, így pont telibe kapja jobb szárnyam, ami azonnal hatalmasat reccsen és nemcsak kiugrik, de hosszába el is reped. Éles fájdalom hasít keresztül testemen, és a hóba csapódom.  Kiáltásra már nem futja erõmbõl, csak a fájdalomra koncentrálok, és hogy ne vegyék észre kilétem. Ezért mikor meghallom, hogy a többi motoros megáll, nagy nehezen eltüntette szárnyaim, és úgy ülök a hóban. A vihar miatt semmit sem látok, azt sem hányan lehetnek, de ketten odasietnek hozzám, a többiek pedig gondolom, azt kanalazzák össze, aki belém jött.
- Jól vagy? – kérdezi, egy reszelõshangú idõs férfi. Ennyit meg tudok állapítani, hisz még a szemüveg és a sapka mögül is kilátszik kora. A másik óvatosan rám terít egy pokrócot, miközben az öreg vizsgálgatni kezd. Nem nagyon tetszik, hogy tapogat, de most jól jön a segítség.
- Mi a neved, hogy kerülték ide, az isten háta mögé, ilyen lenge öltözékben? – kérdezget, de nem válaszolok, úgy teszek, mint aki nem nagyon hallja, amit mond, hisz hazudni nem akarok, és azt mégsem mondhatom, meg ki vagyok, és mit, vagy inkább kit keresek.
- Talán sokkot kapott nem? – kérdezi a fiatalabb, mire értetlenül nézek rá.
- Nem, csak úgy tûnik, nincs kedve beszélni. – feleli az öreg. Jól elbeszélgetnek nélkülem is. Érdekelne, hogy mi lett azzal aki belém jött, de más jár az agyamban, arra gondolok, hogy tovább kell mennem és nem idõzhetek, mikor a távolból egy éles hang üti meg fülem.
- Apó! – a hang irányába fordítom tekintetem, de semmit sem látok, még az angyal szemeimmel sem.
- Itt vagyunk! – válaszol az öreg, mire csak még jobban magamra húzom a takarót. Jól esik ez a kis védelem a fagyos szél ellen. Közben még ketten jönnek oda hozzám, és még egy pokrócot, meg valami italt próbálnak belém tuszkolni, de én nem iszom, határozottan tolom el, az üveget.
- Egyben vagy? - fordul hátra az öreg, de én nem is figyelek rájuk.
- Ki ez? – kérdezi. Gondolom rám céloz, de még mindig nem nézek rá.
- Az, akit elcsaptál. – válaszol az öreg.
- Na ne mond!
- Nem tudtam kiszedni belõle semmit. - von vállat ismét. - De a vékony ruháját figyelembe véve és azt, hogy még nem fagyott meg... Szerintem õ az a bizonyos égbõl hulló etióp kisgyerek, akit a kocsmáros szokott emlegetni. – erre felfigyelek, mert nem értem a párbeszéd lényegét. A vicc mint olyan fogalom nem létezik számomra, nem értem és nem is tudom felismerni. Mégis miféle égbõl pottyant gyereket emlegetnek?
- Nagyon vicces. – szóval csak vicc volt? Gondolkodom el, mert én tökéletesen hallottam, amit --mondott. Mikor letérdel elém tekintetem ráemelem.
 - Sajnálom. - kiabálja. - Nem láttalak... - Pokrócomat kicsit meglibbenti a szél, így kikandikál hófehér ruhám, de azonnal visszahúzom magamra. A bocsánatkérésre, csak biccentek, nem érzem úgy, hogy az õ hibája lett volna, hisz én voltam rossz helyen rossz idõben.
- Mid tört el? – kérdezi, ezt is ordítva, hogy rendesen halljam. A szárnyam persze eltört, de ezt eszemben sincs közölni vele. A végén még bolondnak nézne.
- Nem tört el semmije. – ment meg az öreg, hogy megszólaljak, amint azt már említettem, a hazugság nagyon nem megy nekem.
- De én láttam... illetve hallottam, vagy nem is tudom... – magyarázza.
- Megvizsgáltam. Nem vérzik, nem állnak ki a csontjai. Lehet, hogy megzúzta valamijét, de úgy tûnik az ijedtségen kívül nincs baja. – helyeslõen bólintok, hogy ne firtassa tovább. Jól vagyok és  kész, bár kezdem úgy érezni a belsõ szerveim megadják magukat a szárnyamon keletkezett sérülés miatt. Persze csak az erõteljes fájdalom, érezteti ezt velem.
- Jól vagyok. – kiáltom erõteljesen, de belül sajog mindenem és kezdek fázni, nagyon fázni. Valószínûleg ez is a sérülésem miatt van.
- Mennünk kéne. - jegyzi meg az egyik, miközben az ránk néz. Én mozdulatlanul kucorgom a hóban, de lassan indulnom kell nekem is. Meg kell találnom azt a senkit. - Így is kétséges, hogy visszaérünk, mielõtt ideér a szeme. – a szeme? Vajon minek a szemérõl beszélt ez a férfi?
- Visszaviszünk a városba. – fordul felém, az a férfi, aki elcsapott. Vissza a városba? Az kizárt, nekem itt dolgom van, és nem várhat.
- Nem kell. – rázom a fejem. Majd igen furán néz rám és még furábban kezd beszélni.
- Meg fogsz fagyni. – ebbe, meg mi ütött? Talán kifagyott az agya, vagy esetleg azt hiszi, hogy nem vagyok tisztában az erõm korlátaival? Érzem mondanom kell neki valamit, vagy erõszakkal visz ki innen.
- Keresek valakit. – nyögöm ki végül.
- Hát ha arra ment, amerre te indultál, akkor halott, vagy az lesz. Itt pillanatokon belül olyan égszakadás lesz... öröm lesz nézni. – olyanokat mond, amit megint nem értek. Mégis, hogy tudna leszakadni az ég? Ráadásul én tudom, hogy az a valaki, akit én üldözök, nem hal meg olyan könnyen.
- Mark, gyertek már! - Az öreg felberregteti a motort, a többiek is aggodalmasan forgatják a fejüket. -- Gyengül a szél, közeledik a vihar szeme... – ó a vihar szeme, hát errõl beszéltek. Az vajon milyen lehet? Nem biztos, hogy látni akarom.
- Jössz? – pillant rám, mire bólintok. Talán vissza kell, vennem makacs gondolkodásomból és most a józan eszemre hallgatni. Felállok és futásnak eredünk. Látom a mozgás neki megy nehezebbe, de én sem vagyok teljesen százas. Az egyik férfi mögé ülök és átkarolva derekát azonnal el is indulunk. Persze a takarót, már szinte azonnal lefújja rólam a szél, mire csak megrázkódom és lehunyom szemem, hisz rajtam még mindig nincs szemüveg, így az összes hó a szemembe és az arcomba csapódik, ami kicsit sem kellemes érzés. Hallom, ahogy a vihar kezd lecsendesedni, a fák, nem visítanak, ahogy a szél keresztül fúj ágaikon, de valamiért nem érzek megnyugvást, mintha ez csak átmeneti helyzet lenne és most jönne csak a java.
- Merre? - üvölt hátra a sofõr.
- Nyugat. Vissza az erdõ felé.
Egyre hidegebb van, már alig érzem végtagjaim, ahogy irányt vált sofõr és az erdõ felé indul. Nem nyitom ki szemem, fölösleges lenne, hisz látni úgysem látok, de ha mégis, mégis miben tudnék gyönyörködni. Nem tudom, mennyire hûlhetett már a levegõ, de a hideg, szinte csontomig hatol, alig érzem végtagjaim, de nem adom fel, az nem én lennék. A motorok szenvednek alattunk, ahogy a föld megmorajlik alattunk, még mindig nem nyitom ki szemem, csak mikor, kezdem úgy érezni, hogy fedett helyen vagyunk. Leszállok a férfi háta mögül és próbálom visszanyerni látásom, miközben a többiek, a vadsajtót csukják be. Én is segítenék, de végtagjaim nem mozognak rendesen így inkább azokba próbálok életet dörzsölni.  Kezeim, igyekszem elrejteni, kimerült vagyok és még életemben nem éreztem magam ilyen esendõnek. Nem vagyok képes koncentrálni, mivel a fogaim vacogását hallgatom.
 - Remélem a többiek is hazaértek. – erre odafordítom tekintetem, de csak egy pillanatra. Kezem hónom alá szorítom, és tovább vacogok, amíg a többiek igyekeznek kifújni magukat. Idebentrõl, talán még erõteljesebbnek hangzik a vihar tombolása, én mégis, csak a lefagyott végtagjaimra vagyok képes koncentrálni, de akkor az a férfi, ha jól emlékszem Mark, egy kabátot terít a hátamra. Még átvan itatódva, teste melegével, ami nagyon jól esik. Még a vérkeringésem is beindítja.
- Megfagysz itt nekem. – dörzsöli meg karom, amire kicsit kikerekednek szemeim és vérem felpezsdül, erõs keze érintésétõl. Még így kabáton keresztül is értzem erejét, és, hogy valamiben más, mint az emberek, de érzékeim megfagytak, így megállapítani nem tudom, hogy mit érzek rajta. - Ne vedd le, amíg be nem melegszik a lakás. – kijelentésére bólintok.
- Köszönöm – dünnyögöm az orrom alatt. Hirtelen, egy kutya hangja és kaparászása, szakítja félbe gondolataimat. Mark odaugrik az ajtóhoz és beengedi a hatalmas jószágot, aki izgatottan rohan oda hozzánk, hogy felfedezze az új szagokat, vagyis minket. A többiek, felhúzzák kezüket és gyanúsan, szinte rettegve figyelik a hatalmas kutyust. Mikor hozzám érkezik, lassan kinyújtom felé a kezem, hogy megszimatolhasson és picit orrát is megsimogatom. Én nem félek tõle, ahogy semmilyen állattól. Mikor felderített rendesen gazdája után szalad, én pedig utána nézek. Mindenki elindul befelé, így én is követem õket.
-A garázsban van fa, kandalló a nagyszobában. - mutat a szomszéd helység felé. - Gyújtsatok be! – fordul felénk. - Érezzétek otthon magatokat! Mindjárt jövök. – választ nem vár, csak eltûnik a folyosó halovány fényében a kutyussal együtt. Az egyik, fiatalabb férfi odajön hozzám és leültet a kandalló elé.
- Maradj itt, majd mi meleget csinálunk, te teljesen átfagytál. – közli és elrohan. Összekucorodom és hajam megigazítom, aminek a vége megfagyott, és esetlenül lóg néhol arcomba. A fiúk gyorsan mozognak és pillanatok alatt meleget csinálnak. A ropogó tûz hangja kellemes melegséggel tölt el, miközben a falon árnyjátékkal szórakoztat. Hajam lassan elkezd olvadozni, amitõl kezdek ázott csirke külsõt felvenni. A másik két srác is mellém telepszik és úgy melegítik lehûlt végtagjaikat. Meg sem szólal senki, csak kuporgunk, mint az ázott verebek. Én személy szerint hasonlítok is rájuk, fõleg ha elõvenném sebzett szárnyaim. Egy hirtelen csattanásra kapjuk fel fejünk, és az áram elmegy. Rossz elõérzetem támad, de csak a sötétre fogom, bár nem szoktam paranoiás lenni. A falakon szaladgáló, szinte ugráló árnyak, viszont még engem is megzavarnak, amire még a kint tomboló vihar is rásegít. A többiek rémülten néznek kõrbe, mire a hátunk mögül, vendéglátónk hangja töri meg a nyomasztó csendet.
- Egyben vagytok? – kérdezi, de miért is ne lennénk egyben? Talán neki is rossz elõérzete van, de eszemben sincs rákérdezni.
- Biztos kitépte a szél a vezetéket. Mindjárt bekapcsol a generátor és lesz áram. – szavára, valami zúgni kezd és a lámpák, pislákolva, újra halovány fénnyel telítik meg a szobát.
- Ja. Azért ne égessetek sok villanyt. – teszi még hozzá és leveti magát az egyik fotelba. A hatalmas kutyus, pedig hûségesen teszi fejét lábára, hogy némi simogatást kapjon.
- Azért piszok mázlink volt. Még jó, hogy nem a városban laksz Mark. – töri meg a fiatal fiú a csendet, vagyis inkább a tomboló vihar, monoton kopácsolását.
- Pedig mindig ezzel cseszegettek. – feleli Mark, kicsit gúnyosan. Én csak hallgatom amiket beszélnek, hisz alapban is hallgatag vagyok.
- Soha többé. - kapja esküre a kezét vigyorogva. - Feltéve ha kibírja a vihart.
- Ennél jóval többet is kibírt már.
- Szerintetek a többiek visszaértek? - szólal meg csöndesen a másik.
- Biztos. Biztos visszaértek. - válaszol a fiatalabb, de a hangjában tört annyi magabiztosság sincs, mint elvárható lenne.
Sokáig egyikünk sem szól semmit, én személy szerint arra a bukottra gondolok, aki most egérutat nyer, emiatt a vihar miatt. Sajnos, még mindig, csak a célomra vagyok képes koncentrálni, pedig az úr, nem véletlenül küldött ide. A célját még nem értettem, meg és addig nem is fogom, amíg nem leszek hajlandó, befogadni szívembe az embereket, vagy más lényeket. A túlzott gyakorlatiasság az én átkom, vagy keresztem, amitõl képtelen vagyok szabadulni. Ezért nincsenek barátaim.
- Hogy hívnak? – szakítja félbe gondolatmenetem.
- Zakariás. – nézek tekintetébe, határozottan.
- Lefagyok.
- Hát, isten hozott Zakariás! - vigyorog a fiatalabbik. - Én Szilveszter vagyok. – mutatkozik be és kezet nyújt felém. Láttam már ilyet, azt hiszem bemutatkozásnak hívják, és most nekem is kezet kellene nyújtanom. Meg is teszem, de igen esetlenül, mert még sosem tettem hasonlót.
- Engem szólíts Öcsinek! – nyújt kezet a másik is, mire vele is kezet fogok.
- Persze, mer szégyelli, hogy Theodornak hívják. – viccelõdik a fiatalabb, mire a másik egy párnát vág hozzá. Komoly arccal nézem bolondozásaikat, még egy mosoly sem hagyja el ajkaim.  Észlelem, hogy Mark, egyfolytában engem figyel, de nem ismerem az okát, így igyekszem figyelmen kívül hagyni és inkább a finom melegre koncentrálni.
- Mark, jól vagy? - Pislog és megdörzsöli a szemeit.
- Persze. Én csak... Csak elbambultam. – zavartan elmosolyodik és feláll. - Van sör a hûtõben, szolgáljátok ki magatokat. Mindjárt készítek valami vacsorát. Zakariás, velem jönnél egy kicsit? – kérdezi, mire felállok és bólintok, hogy mehetünk. Persze elképzelésem sincs mit akarhat, de végül is ez az õ háza, ha van valami amit négyszemközt akar közölni, akkor joga van hozzá. A lépcsõfeljárónál érem utol és követem az emeletre egy hálószobába. Bemegyek és megállok a szoba közepén. Miért hívott de? Teszem föl magamnak a kérdést, mire az ajtó becsukódik, és a zár elfordul. Értetlenül nézek rá és szembe fordulok vele.
- Vedd le a kabátot. – közli.
- Nem hiszem, hogy... – válaszolnék, kissé felháborodottan, mert nem tudom mire vélni, ezt a hirtelen jött viselkedést. Lent le sem vette rólam a szemét, most meg vetkõztetni akar?
- Had lássam a szárnyad! – ezzel nagyon meglep és egyre furábban nézek rá. Mégis honnan tudja?
- A mimet? – kérdezek vissza, mint aki fel sem fogta a kérést.
- Beleszálltam a szánnal, biztos eltört. El tudom látni... - Még kicsit gyanakodva, de végül csak leveszem a kabátot és elõvarázsolom szárnyaim, ami erõteljes fájdalommal jár, így akaratlanul is érdekes arcot vágok. Hatalmas szárnyaim majdnem átrendezik a szobát. A sérült, viszont esetlenül lóg rajtam, mintha rosszul rám aggatott jelmez volna.
- Jesszus... – suttogja, miközben odajön hozzám, oldalra nézek és ahogy hozzá ér szárnyamhoz, összeszorítom ajkaim. Nagyon érzékeny, ami nem is csoda, tekintetbe véve, hogy eltört.
- Vissza tudom tenni, de az...
- Mindegy, csak csináld már! - nyögöm dühösen, hisz tudom, hogy a fájdalomra gondol, de ez fáj már így is éppen eléggé és, ha helyre lesz rakva, legalább gyorsabban fog gyógyulni. Végül egy párnát ad a kezembe és az ágyra ültet. Mély levegõt veszek, hogy lélekben fel tudjak készülni felkészülhetetlenre.
- Figyelj! Háromra. Egy, - megmarkolja szárnyam és számol, erõsen koncentrálok, és figyelem számolását. - Kettõ. Három. – fejezi be, egy erõteljes rántással, amitõl úgy érzem leszakította szárnyaim. A párnába ordítok. Most már tudom, mit érezhettek azok az angyalok, akik annak idején a démonok ellen háborúztak. Ott bevett szokás volt az angyalokat, megcsonkítani.
- Én tényleg nagyon sajnálom. – hallom, hangját, mikor már kezd eljutni rendesen a külvilág zaja.
- Honnan tudtad? – kérdezem, miközben még mindig a párnát szorongatom.
- Hallottam rólad. Nem él olyan sok hosszú életû a földön, hogy legalább névrõl ne ismerjük egymást. A nevem Mark Äbl, a földön élõ négy halhatatlan ember egyike. – feleli. Halhatatlan? Hallottam már róluk, de mint mással sem, így velük sem foglalkoztam igazán.
- Négy? Azt hittem többen vannak.
- Többen voltunk. – a fájdalom kezd enyhülni, így talán az én mérgem is alább hagy. Kezdem szégyellni magam, amiért mérges lettem rá, a testemben okozott fájdalom miatt, így elfordítom tekintetem.
- Sajnálom. – suttogom, halkan. Mosolyát nem is látom, mert nem merek ránézni.
- Rendben leszel? – kérdésére bólintok.
- Pár nap és összeforr. – felelem, kisvártatva.
- Addig itt maradsz. A vihar miatt egyébként sem jutnál messzire. – ez igaz, elég nagy ostobaság volt a vihar ellenére követni Michael nyomát. Szeretném megköszönni a segítségét újra, de valamiért nem jön ki hang a torkomon. A szél veszettül tombol odakint, néha olyan érzés, mintha farkasok vonyítanának. Visszatérünk a többiekhez és már inkább nem is beszélünk. A srácok rendesen felöntöttek a garatra, amíg mi távol voltunk, és a favágós meséikkel kezdenek traktálni. Komoly tekintettel hallgatom õket, és bármit mondanak, elhiszem, még a hatalmas baromságokat is. Fura ez a beszéd stílus, de nekem tetszik, és bár a vicceket még mindig nem értem, nevetésük, néha engem is megmosolyogtat, ami agy szó.
 - Forr a víz, teríthettek. – szakítja félbe õket Mark, mire azonnal ugranak, bár mozgásuk kicsit bizonytalan.- Igenis anyu! – feleli az egyik, és keresgélni kezd a fiókban meg a szekrényekben.
- A polcon vannak. – szól rájuk, hogy ne forgassák fel a házat. Eközben én besétálok a konyhába és Mark mellé lépve, segítõkezet próbálok nyújtani. Nem szeretem ha haszontalannak érzem magam.
- Én is segítek. – mondom halkan és vállára helyezem kezem, amit azonnal vissza is rántok, ahogy Mark kiugrik érintésembõl. Talán éget a kezem? Az kizárt. Mélázok el egy pillanatra.
-Á! Cseszd meg! – hát, ha a kezem nem is, a forró víz megtette hatását. Értetlenül nézek rá, hisz csak éppen megérintettem.
- Ezt ne csináld még egyszer! – morran rám, mintha fõben járó bûnt követtem volna el. Értetlenül nézek rá, mire elfordítja tekintetét, még csak magyarázatot sem ad, durvaságára, ami szerintem eléggé túl volt reagálva.
- Hagyd csak, gyp-s a srác, kibújik belelõ az idegbeteg, ha hozzá érnek. – kapok, némi magyarázatot öcsitõl, de még mindig nem értem igazán, hogy mi van. Pláne mivel fura szavakat használ, amit még sosem hallottam, majd kezével arca elõtt integet, és Mark felé mutogat. Ettõl csak még jobban megkavarodom.
- Be lehet fejezni. – morogja és visszatér a fõzéshez. Odalépek mellé és elé állok, hogy ne tudjon kikerülni.
- Sajnálom, hogy ilyen vagy… - mutogatok én is a kezemmel.
- Bármit is jelentsen, és nem fogok hozzád érni többé. – mondom teljesen õszintén, mire veszettül pislogni kezd rám, de nem csak õ, hanem a másik kettõ is. A fene, megint rosszat mondtam. Morgok magamra és elhallgatva szépen visszamegyek inkább a terítésben segédkezni. A srácok szerencsére gyorsan túljutnak, béna beszólásomon és tovább folytatódik a felhõtlen csevej. Mintha odakinn, nem is tombolna a vihar, a hangulat kezd egyre meghittebbé válni, ahogy leülünk az asztalhoz. Vaddisznóként csapnak, vagyis csapnának le az ételre, de én rájuk szólok.
- emberek vagytok, vagy állatok? Imádkozni… - szólok rájuk erélyesen, mire értetlenül néznek rám. Még ilyet sem hallottak itt fönn a hegyekben.
- Bocs… mi nem szoktunk ilyesmit csinálni… de ha utána koccintasz velünk, kivételt teszünk… - nevet fel Öcsi, mire Szilveszter veszettül helyesel.
- Elég legyen… ne piszkáljátok, ha nem akar inni akkor nem kell neki, az asztali áldás, pedig nem egy rossz szokás, talán itt az ideje, hogy hálát adjunk az életünkért. – Vágja hozzájuk Mark. A két srác elhallgat, én pedig sóhajtok egyet.
- Rendben, koccintok veletek… - mosolyodom el halványan.
- Most csukjátok be a szemeteket és koncentráljatok az úrra.
- Most mondani kell valamit?
- kérdezi az egyik.
- Nem, csak magatokban, az úr mindenkit meghallgat, még akkor is, ha néha úgy tûnik nem figyeli meg könyörgésünket. – suttogom, majd egy pár perc múlva kinyitom szemem, és végignézek a kis társaságon.
- Most megtisztult lélekkel a vacsora is jobban fog esni. – nézek Markra, aki látom, hogy nem úgy áll az úrhoz, mint ahogy kellene. Valamiért õt hibáztatja és legyen az bármi, nagyon fájhat neki, de ezt nem hozom fel, most nem, miért avatkozzak bele a lelki világába, az úr elsõsorban szabad akaratot adott az emberiségnek, csak rajtuk múlik, hogyan használják azt.
- Tényleg jobban érzem magam, talán gyakrabban ki fogom ezt próbálni. – nevet föl Szilveszter, mire a másik is felnevet.
- Te akkora egy marha vagy. Inkább igyunk. – Vágja rá Öcsi. Mark, hallgatásba burkolózik, amit nem áll szándékomba megbolygatni. Életemben elõször, jól éreztem magam valaki társaságában és nem azt figyelem, hogy mikor tesz, vagy mond olyat, amivel megszegi az úr tilalmait. A kitöltött sört mind megiszom, de már az elsõ korty után, zsibogni kezdenek végtagjaim és mire a pohár aljára érek, már furán kuncogok és minden annyira viccesen fest körülöttem. Én, aki sosem nevet, most egyre többször hagyja el kacaj ajkaim, amitõl igazán sexivé válok.
- Hûûû Zakariás, ez csak egy pohárka volt. Talán még sosem ittál? – Kérdezi Öcsi.
- Ha hiszed, ha nem, ez életem… elsõ alkoholos itala… - kuncogom és elgyengült tekintettel Markra nézek, aki nagyot nyel. Most pont úgy festek, mintha sexre lennék kiéhezve. Szemeim akár egy bagzó macskának, csillognak és még kékebbnek látszik, mint általában.
- Azt hiszem, le kell dõlnöm… - suttogom és elég közel hajolok Mark arcához, de még mielõtt, hozzá érnék, elfordítom tekintetem és a kanapé felé veszem az irányt. Szépen bevackolom magam és a Mark által adott takaróval betakargatom magam. Szinte azonnal el is alszom.
- Mark… láttál te már ilyen csábos tekintetet? Eddig nem említettem, de én meleg vagyok, és ez a srác, bár veszett fura, rendesen megmozgat odalenn. – suttogja Szilveszter.
Éjjel sokat mocorgok, fura álom gyötör. Nem nevezném rémálomnak, de nagyon furcsa, mintha esõ, csepegne rám, de furán meleg. Lassan kinyitom szemem és Öcsi arcával találom szembe magam, amit a szájából vér csepeg, egyenesen rám, és fájdalmasan nyöszörög. Elõször fel sem fogom, hogy mi történik pontosan.
- Zakariás… segíts… - nyöszörgi, mire Michael arca bukkan fel a fiúé mellett.
- Igen Zakariás segíts ennek a fiúnak? – neveti gúnyosan és még mélyebbre tolja karját a srác testében, majd elrántja és hátraugrik testével. Akár egy rongybabát fogja a haldokló fiút. Felpattanok és elkiáltom magam.
- Michael… Engedd el, de azonnal. – Kiáltom el magam, mire Szilveszter felugrik és teljesen lesápadva nézi, hogy mi történik. Nem akar hinni a szemének, a látvány sokkolja. Michael odadobja nekem a fiú testét, amit el is kapok, de összecsuklom vele, mert nem akarok még nagyobb fájdalmat okozni. Michael nevetve tûnik el a sötétben. A srác fájdalmasan nyöszörög karjaim közt és ruhámat teljesen eláztatja vérével. Nem sokra rá, Mark is megjelenik és hasonlóképpen sápad le, mint Szilveszter. Odarohannak mind a ketten és mellém térdelnek.
- Mi történt? – kérdezi Mark idegesen és próbálja elállítani a vérzését, de esélytelen, a srácon nincs segítség. Felnézek Markra, de nem tudok megszólalni, csak a harag gyülemlik bennem, amit a szenvedõ kölyök látványa táplál. Én nem érezhetnék haragot, most mégis átjárja testem és a tehetetlenség még tovább fokozza. Minden erõm összeszedem és meg próbálom gyógyítani a fiút, amivel erõm csökken,mégis képtelen vagyok nézni ahogy haldoklik és segítségért könyörög. Kezem felfénylik, mire Michael újra megjelenik.
- Ehhez a te hatalmad nagyon kevés kicsi angyalkám… - Kuncogja a sötétben megbújva és egy pillanat alatt ragadja meg Szilvesztert és rántja magával a sötétbe. Mark felpattan, és közben Öcsi eltávozik, kezem leveszem mellkasáról és felállok én is.
- Ki a fene ez? És, hogy került a házamba? – kérdezi felháborodva, de most nem rá figyelek. Meg akarom menteni Szilveszter életét, ha még ez lehetséges. Kõrbe tekintünk a szobában, majd egy ordítás hallatszik az egyik irányból. Gondolkodás nélkül rohanunk a hang irányába. Erre már a kutyus is felfigyel, és utánunk rohan. Az egyik folyosó végén, találjuk meg õket és Mark megfogja a kutyát, nehogy közelebb menjen. Szilveszter gerincét ugyanis Michael egy, az egyben kirántotta és a kezében tartva gonosz vigyorral néz rám.
- Mégis mi a célod Michael?
- Õ Michael? – kérdez vissza Mark miközben a kutyát fogja le. Látom rajta, hogy egyre dühösebb, de van esze és nem ront ész nélkül az ellenségre.
- Igen… õt üldöztem… üldözöm… - suttogom.
- És még üldözhetsz egy darabig angyalkám. Most kettesben hagylak ezzel a nyavajás halhatatlannal. Szórakozzatok, amíg tart a vihar, hisz jobbat úgy sem tehettek. Ami a hullákat illet, te csak tudod, hogyan kell végtisztességet adni nekik. – Eddig bírtam elviselni az arroganciáját és nekirontok, de mire odaérek, eltûnik a semmibe. Nagyon erõs, mindig is az volt, de most, hogy már nem csak angyali erõt használ, már sokkal erõsebb nálam.  Tovább kuncog, de már látni nem lehet.
- Majd meglátogatlak titeket, néha. Vajon meddig lesztek képesek életben maradni? Ha megfogadjátok a tanácsom a kutyát is megeszitek, mert úgy intéztem, hogy a vihar kitartson egy darabig. – a hang is elszáll és csak a tomboló vihar hangja marad. Markra nézek és vissza Szilveszterre.
- Sajnálom… rossz ötlet volt idejönnöm, veletek, talán ott kellett volna maradnom… Jó nagy bajt hoztam a fejetekre… miattam haltak meg… - suttogom, majd elsétálok mellette vissza a szobába ahol a másik test hever. Felemelem és visszasétálok vele, hogy egymás mellé tudjam fektetni õket.  Egy pléddel takarom le a két testet és ismét Markhoz fordulok.
- Elmegyek, talán akkor téged békén hagy. Köszönöm a segítséget, de már így is éppen elég bajt okoztam neked.

- Kösd be. – sziszegem neki, és egy kendõt dobok felé.

Kezemet arcom elé rakom, hogy még véletlenül se érezzem meg a vér szagát. Intek fejemmel, hogy kövessen. A nappaliba megyünk, ami elég tágas ahhoz, hogy ne támadjak rá. Hellyel kínálom, amit õ el is fogad, és én a szoba végébe vonulva, háttal állok neki.

- Mi történt veled?

- Mondtam... sétáltam az erdõben, és egy kissé eltévedtem, amikor jött ez a férfi, eszembe jutott, hogy talán megkérdezhetném tõle, hogy merre is kell menni, de nem mondhatnám a legjobb szándékúnak...

Egy lemondó sóhaj a válaszom, majd végül erõt véve magamon, megfordulok.

- Ilyen naiv egy teremtést...- megrázom fejemet. - Még mindig vérzel?

- Nem, elállt.

- Fáj valamid?

- Jól vagyok.

Elgondolkozom, hogy haza küldöm, de a végén még azt hallom, hogy meghalt. De mért aggódom érte?

- Akkor akár haza is mehetnél, de... komolyan, ha utadra engedlek, lefogadom, hogy az elsõ sarkon bajba keveredsz.

- Ne haragudj, én...

Kezdi, mire én csak legyintek egyet.

- Na, mindegy... Maradhatsz egy darabig. De van pár dolog, amit tudnod kell.

- Például?

- Hogy vámpír vagyok, Kirát én hoztam létre, és mesterien értek a mérgekhez. – mondom teljesen természetesen. Látom, hogy kicsit meglepõdik, de folytatja.

- Akkor ezért voltál rosszul, mikor vérzett a kezem!?

- Nem. Azért voltam rosszul, mert nem soká itt a Telihold.

- Az mért van rád hatással? – kérdezi kíváncsian.

- Mert akit átváltoztattak, az Teliholdkor a leggyengébb. Egy ember szintjén áll. A vámpírvadászokkal ellentétben, õk ugyanis ilyenkor vadásznak. Úgyhogy a lehetõ legrosszabbkor jöttél.

- Mért?

- Ma éjszaka Telihold lesz. Eddig minden éjszaka rám támadtak. De ha egy embert is megéreznek, akkor nem csak nekem van végem, hanem neked is. – mondom és én is leülök végre. Kira mellém telepszik, és ölembe hajtja a fejét. Elkezdem simogatni.

- Milyen lehet egy vámpír élete? – kérdezi magától.

- Maga a pokol.

- De mért? Hisz örökké élsz.

- Az lehet, de egyes vámpírok csak éjszaka jöhetnek elõ. Akit nem TisztaVérû változtatott át, az nem léphet a Napra. Õk az éjszaka lényei. Ennél fogva rájuk a Telihold sem hat. De azt, akit TisztaVérû tett vámpírrá, arra nem hat a Nap fénye, de a Telihold igen. Olyankor legyengülnek, és sebezhetõvé válnak.

- Miben minõsül meg a legyengülés? – kérdezi és kényelmesen elhelyezkedik. Szinte elfekszik és fejét a karfára hajtja.

- Ha egy vámpír, akit egy TisztaVérû változtatott át, ereje teljében van, emberi szem nem láthatja mozgás közben. A szaglásuk, hallásuk, látásuk kifinomult. Több kilométerre ellátnak, több mérföldrõl képesek megérezni bárki szagát, és hallásuk majdnem 3-szorosa egy macskáénak. Valamint rendkívül gyors döntéseket képesek hozni. Viszont ha le vannak gyengülve, látásuk, hallásuk, szaglásuk, nem jobbak az emberénél. Lelassulnak, és nem képesek gyors, és jó döntést hozni.

- Értem. Szóval, akkor gyakorlatilag emberré váltok?!!

- Így is mondhatjuk. – mondom és kinézek az ablakon. – A francba. Már sötétedik. – mondom és felállok. Abban a pillanatban megszédülök és térdre esek. Õ azonnal odaszalad hozzám.

- Jól vagy?

- Nem, de most nem velem törõdj. Menj fel a szobámba és maradj ott reggelig. – mondom és felállok.

- De veled mi lesz?

- Én itt maradok és feltartóztatom, ha jön valaki. – mondom és az emelet felé tolom. – Menj már. – kiáltom hangosabban. – Kira, te is menj fel vele. – Kira elkezdi fel fele húzni. Ahogy hallom az ajtócsapódást, picit megnyugszom, és mintha mi sem történt volna, leülök a fotelomba és várok.

Éjfél is elmúlhatott, mikor beront valaki az ajtón. Hallom, ahogy felém lépked nehéz páncéljával. Szagot egyáltalán nem érzek.

- Most végre megöllek, Nelly. – hallom hangját, amibõl rögtön felismerem.

- Kerdo, te szemét. – jelentem ki, és neki mennék, ám õ egy karcsapással a földre küld. A következõ érzésem, mikor a lábamba egy nyíl áll bele. Felordítok fájdalmamban, majd még egy nyíl fúródik belém, de ez most a derekam környékére. Valahogy erõt véve magamon, felállok, és a nyilakat kitépve magamból, Kerdo felé rontok. Nem tudom mit hogyan csináltam, de elkergettem. A testem tiszta karcolás, vágás. És nem feledkezzünk meg, a két nyíl által okozott sebrõl sem. Felmegyek a szobámba, és bekopogok.

- Ki az? – hallom meg Alice hangját.

- Csak én vagyok az, Nelly. – mondom alig halhatóan. Hallom, hogy Kira kaparni, jelezni kezd. Mikor kinyitja az ajtót, konkrétan a karjaiba esem. Mindenem fáj.

Éppen a reggel vadászaton vagyok, mikor megpillantok egy szõke ciklont. Haja lágyan és kecsesen omlik vállára. Égkék szemei kiváncsian fûrkészik a világot. Egy darabig állva nézelõdik, de elindul egy gyümölcsfa felé. Ha most nem szólok neki, akkor saját magát öli meg. Leszedi az egyik piros termést és szájához emeli. Elkapom a kezét és kiütöm a gyümölcsöt.

- Mit csinálsz?

- Csupán megmentem az életed. Ez a gyümölcs valóban úgy néz ki, mint az alma, de nem az. - mondom és ketté töröm. Kékes lé folyik ki belõle. - Ez a méreg benne. Ha a szervezetedbe kerül, 5 percen belül holtan végzed. - mondom teljes természetességgel a hangomban. Majd hátat fordítva elindulok a kastélyom felé.

- Hogy hálálhatnám meg? - kérdezi elkapva a kezemet.

- Maradj életben. - mondom és felugrok az egyik fára és elindulok a kastélyom felé. Érzem a szagából, hogy követ. Beleszippantva a levegõbe másnak a szagát is megérzem. Eszembe jutnak a régi emlékek és megbotlok az egyik ágban. Leesek és fenékkel tompitom az ütést. 

- Jól vagy? - hallom a lány hangját, aki segít felkelni. Megint beleszagolok a levegõbe és ugyanazt a szagot érzem.

- Menj a fához és maradj ott. - mondom neki ellentmondást nem tûrve, mire õ teljesíti a parnacsom. Egy nyíl repül  a fejem felé. Egyszerûen elhajolok elõle. - Így soha nem fogsz megölni, Kerdo. - mondom és kitérek az ujjabb lövés elõl.

- Én nem Kerdo vagyok. - feleli és elõlép. Majdnem úgy néz ki, mintõ, de ez a srác valahogy más. - Õ az apám volt. Te ölted meg õt. Ezért most én öllek meg téged. Amúgy Kelemi vagyok. - mutatkozik be.

- Jó nem érdekelsz. - mondom és hátat fordítok neki.

- A-a-a. Soha ne fordíts hátat az ellenfelednek. - mondja, mire én mögötte termek.

- Akkor te se. - mondom és leütöm. Odamegyek a lányhoz. - Jól vagy?

- Igen, de ki volt õ? És mért ütötted le?

- Azt hiszem ehhez semmi közöd. Most pedig szépen fordulj meg és menj haza apucihoz. Biztos aggódik már érted. - mondom és mostmár tényleg elindulok haza. Nem érzem a szagát, hogy követne. Remek.

****

2 hét telik el nyugodtan. Nem zavar senki. Majd egyik nap, vagyis reggel, vad kopogtatást hallok.

****

- Kira. Menj ki, nézd meg ki az. - utasítom nagymacskámat, aki teljesiti. ÛEgy szõke lánnyal az oldalán tér vissza.

- Kaphatnék menedéket? - kérdezi, kicsit félénken. Megfordulok, hogy válaszoljak kérdésére, de meglepõdõm, ami ki is ül arcomra.

- Te mit keresel itt?

- Menekültem egy férfi elõl, de eltévedtem az erdõben. És akkor megláttam ezt a kastélyt. Gondoltam menedéket kérek. Nem tudtam, hogy te itt élsz. Amúgy Alice Rowley vagyok. - mondja és illemhez méltóan meghajol picit. 

- Nelly Freelove. - mondom és viszonzom a gesztust. Hirtelen a számhoz kapom a kezem. - Te vérzel. - mondom és elfordulok. A szemfogaim élénken megnõttek.

- Valami baj van? - kérdi és kezét a vállamra rakja. Megfordulok és vicsorogni kezdek.