- Jó így? – kérdi, ahogy ujjait hajamba bújtatja ismét.

- Igen... – mormogom halkan, s lusta vagyok felnézni már rá.

 Kényelmes így. Túlságosan is. Sokáig tudnék így maradni, jó meleg karjai közt. Biztonságban érzem magam, kicsit talán meg is ijeszt ez. Egy kis idõ után felemelem fejem, hogy szemébe tekinthessek, ami olyan vörösen ragyog, mint a gyönyözõ bor. Éhes. De nincs kedvem arrébb mozdulni a melegbõl. Meleg? – Miért ilyen meleg a tested, ha vámpír vagy?  - kérdem kíváncsian.

- Azért, mert csak félig vagyok vámpír – magyarázza halkan.

 Összeráncolt homlokkal vizslatom ismét, mire elmosolyodik, kivillantva hegyes szemfogait. Kissé elhúzódom tõle. Nem akarom, hogy ismét kajáljanak belõlem. Óvatosabban nézek fel rá. Még mindig vörös a tekintete. – Ne félj, nem foglak bántani és megharapni sem.

- Nem fogsz? – kérdem gyanakodva, mire megrázza a fejét. Nem értem. – De éhes vagy.

 El akarok tõle távolodni, és ezt õ meg is engedi. Elé ülök, takaróval együtt. Bár, nem sokat segít ez, hogyha valóban meg akarna harapni.

- Nem vagyok éhes, azelõtt ettem, hogy feljöttem hozzád. – Akkor miért éhes a tekintete? – Az én szemeim mindig vörösek, úgyhogy emiatt ne aggódj.

 De ha vámpír, akkor neki is enni kell valamit, akkor van itt más is rajtam kívül.

- Van itt másik véralma is? – kérdem gyûrögetve a takarót feszülten.

- Megelégszem az állatok vérével is, mivel nem vagyok teljesen vámpír nekem elég.

- Ha nem vagy teljesen vámpír... akkor mi?

- Hallottál már vérfarkasokról?

 Ahogy felteszi a kérdést, szemeim elkerekednek. Félve húzódom az ágytámláig.

- Te... te az vagy? – nyöszörgöm. Pedig, nem néz ki ijesztõ vadállatnak.

- Igen, félig – mondja összeráncolt homlokkal. – Kérlek, mond el, mi a baj. – A kezét nézem. Azok a kezek, melyek olyan biztonságot nyújtóan öleltek pár perce, szétszaggathatnak most? – Eddig sem vántottalak, nem igaz?

 Kis gondolkodás után, reszketegen szólalok meg.

- A gazdám mesélt róluk... azt mondta, szörnyetegek, akik az erdõben élnek és... nyers húst esznek. Farkas alakban vadásszák le az arra tévedõ embereket.

 Fáradtan sóhajt fel, homlokát dörzsölve.

- Samuel, ebbõl egy szó sem igaz. Ha akarod, majd saját szemeddel is láthatod, de ez a klán egyáltalán nem egy vérengzõ csoport. Vannak olyanok is, de mi csak akkor harcolunk, ha kell. De még az agresszív falkák sem esznek emberhúst.

- Honnan tudjam, hogy te igazat mondasz?

- Nem kell hinned nekem, ha nem akarsz. Amint jobban leszel, láthatod a saját szemeddel is.

  Közelebb csúszik hozzám az ágyon. Fázósan remegek meg. Óvatosan rámteker egy takarót, majd megy és a szekrénybõl is elõvesz még, és idehozza azokat is.

- Rád terítsem ezeket, vagy engeded, hogy felmelegítselek teljesen? – mutat a pokrócokra, közben visszaül mellém.

 Jobb ötlet a pokróc. Jó érzés volt hozzábújni és nem akarok butaságot csinálni, mégiscsak egy veszélyes lény, hiába nem eszik emberhúst elmondása szerint. Gyenge lehet a vámpír énje, ha csak állatok vérével táplálkozik. Szívesen felajánlanám magam véralmának, ha már nem lenne gazdám. Darkon gazda... Vajon látom még valaha? Júniusban 20 éves leszek és akkor megígérte, hogy átváltoztat,de az az igazság, hogy nem akarok vámpír lenni, jó nekem emberként. Nem szeretnék senkit és semmit sem megharapni, hogy belõle táplálkozzak. Inkább leszek a préda, mint a vadász.

- Kérem a takarókat – modom halkan. – Nem lehetne itt valahol lefürdeni, vagy átöltözni? – kérdem félénken. Nem tudom mióta vannak rajtam ezek a ruhák, még a vér is rászáradt, meghát, nem kényelmesek.

- De igen. Nézd csak – mutat balra és én is arra figyelek. – Az ott a fürdõ. Eresztek neked vizet, aztán keresek valami ruhát a méretedben, nem biztos találok – vonja meg a vállát mosolyogva. Bólintok.

 Kis idõ múlva visszatér és szól, hogy nézzem meg, jó lesz-e a víz hõmérséklete. Nem értem miért aggódik emiatt. Gyorsan ledobálom magamról a ruhát, amint kiment és bemászok a jó meleg vízbe. Alaposan megmosdom. A nyakam még mindig szúr kicsit, de már elviselhetõen.

- Samuel, ne ijedj meg, bemegyek – itt mintha elbizonytalanodna. Összeráncolt homlokkal nézem az ajtót. – Csak leteszem a ruhákat, aztán kimegyek. Nem találtam mást, csak ezek vannak, de remélem megfelel. – Hallom közben az ajtó nyitódását, majd bejön és gyorsan lepakol. – Most kimegyek – mondja, de még mindig ott áll. Értetlenül pislogok rá, ahogy összetalálkozik tekintetünk. Kicsit elpirulok. Nem vagyok szégyenlõs, de mégiscsak több ruha van rajta, mint rajtam. – Igen, most kimegyek – kapja el gyorsan tekintetét, majd csak az ajtó halk csattanását hallom. Hát ez fura volt. Egészen az orrromig merülök a kádban. Milyen melegem lett hirtelen.

 Mikor végeztem megtörölközöm és felveszem a ruhákat, amiket itt hagyott. Ezek tuti nem fognak szorítani. Felkuncogok magamon, ahogy a tükörbe nézek. Lóg rajtam a póló és a melegítõ nadrág szára is hosszú. Na, most úgy nézek ki, mint valami pingvin.

 Hajamat még egyszer átdörgölöm, de így is, úgy is szanaszét áll.

 Mikor kimegyek õ az ágyon ül és az ajtót figyeli, ahonnan jöttem, talán nem is veszi észre, hogy kinyílt és itt vagyok. Kiráz a hideg kissé, ahogy kilépek a jó melegbõl. Felnéz rám, s nagyon úgy tûnik, mintha mindjárt felnevetne, helyette vigyorog.

- Bocs, hogy csak ilyeneket találtam. – Látom én rajtad, hogy mindjárt kiröhögsz.

- Jó ez, csak ne kelljen meztelenül ülnöm – mondom, mire tök piros lesz a feje. Felkuncogok. Megfogom a póló ujját és kihúzom teljesen, majd denevérként kezdek csapkodni. – Még repülni is képes vagyok benne, úgy érzem – mondom, mire felnevet és én is felkuncogok vele.

- Gyere, mássz vissza az ágyba, hogy megmelegedj – húzódik el, teret adva nekem. – Nem vagy éhes? Nem tudom, mit szeretsz, de van itthon elég sok hozzávaló, összecsaphatok valamit – gondolkodik el.

 Kissé elszégyenlem magam, hogy a hasam is megkordul az étel gondolatára. Pirulva bólintok. Õ meg moslyog. Egész kedved, ha nem tesszük hozzá, hogy félig farkas, még kedvelném is.

- Mit szeretnél? – zavart tekintetem látva inkább mást kérdez. – Palacsinta?

 Felkapom a fejem és elmosolyodom.

- Az jó lesz, köszönöm – mondom hálásan.

 Feláll és összekócolja vizes hajamat.

- Mindjárt jövök.

 Amíg kimegy kényelmesen elfészkelõdök. Vajon meddig kell itt maradnom? És miért hoztak egyáltalán ide? Azok a srácok is farkasok lehettek, akik itt voltak, mikor felébredtem? És mi van, ha egy falkához kerültem, ami nem kizárt, mert a farkasok nem szeretnek egyedül élni. Lehet, hogy ebben a házban is van még farkas? Egyre jobban úgy érzem, hogy csak akkor vagyok biztonságban, ha vele vagyok. Eddig nem bántott, remélem azután sem fog. Nem nézném ki belõle. Valahogy azt is meg kéne köszönjem, hogy itt lehetek. Darkon gazda azért már biztos keres.

 Nyilik az ajtó és meg kicsit összerezzenek.

- Hozz egy takarót és gyere le a konyhába – mondja és mellém lépve szed fel egy takarót.

 Szapora léptekkel követem, majd ahogy a konyhába érünk letelepedek egy székre. Felhúzom a lábam és hagyom, hogy rámtekerje a jó meleg takarót.

- Ez a specialitásom, remélem finom lett – mondja és már elém is rakta a tányért. Húúú, de jól néz ki.

- Mmm... ez finom – nyalom végig ajkaim, ahogy megkóstolom. Gyorsan eszem, s a narancslevet, amit még kapok, azt is gyorsan megiszom. Ahm, de jól esett.

- Jól laktál? – kérdez pár perc múlva, mikor értetlenül nézem, ahogy bámul.

- Igen. Köszönöm a részem – mondom illedelmesen.

- Egészségedre. Felmész, vagy maradsz itt, amíg elmosogatok?

- Maradok – jelentem ki és õ bólint. Sürög forog én meg a lábujjam fogom, hogy az is melegedjen. – Meddig kell itt maradnom?

 Összerezzenek az ablakpárkányon ülve, mikor az ajtó hirtelen nyikorogva kinyíl és belép rajta Õ. Úgy tûnik bal lábbal kelt ma fel, így nem idegesítem, nehogy megbüntessen. Gyorsan lemászom a padlóra és elé lépek. Felemeli a kezét én meg engedelmesen simulok karjaiba. Megszagolgat és lelök az ágyra. Leszedem magamról a pólót, hogy könnyebben hozzám férhessen, s azonnal rá is cuppan nyakamra. Brr… mintha meztelen csiga mászna rajtam.

 Hirtelen harap belém, s én felnyikkanok, de be is fogom kezemmel szám, azonban elszedi onnan. Így csak tehetetlenül nézem a plafont. Minden alkalommal, mikor megharap úgy érzem a testem és a belsõm is darabokra szakad, széttépi õket.

 Ismét a tengerre gondolok.

 Miközben hallom torkomból feltörõ nyögéseim, azt, ahogy mohón kortyolva szívja vérem, aztán eltépi magát tõlem. Beletúr hajamba, s jobban hátrarántja fejem, mintha csak élvezné azt a látványt, ahogy a vér lassan szivárog belõlem.

 Homályosan látom, ahogy megtörli száját és kiviharzik az ajtón.

 Csak erre vagyok jó neki.

Tehetetlenül fekszem tovább az ágyon, talán el is szundikálok kicsit.

oOoOo

 Fázom, így magamrakapok gyorsan egy pólót.

 A földszintrõl furcsa zajokat hallok, köztük azét a fickóét is, aki itt szokott lézengni, vagy rejtõzni...?

 Aztán, mintha csak vihar lenne, dörgések és csapódások hallatszanak lentrõl.

 Épp készülök meglesni, mi folyik lent, mikor az ajtó hártavágódik és Darkon dühösen lép be.

 Vörös tekintetétõl megijedek és hátrahúzódom az ágyon, de lábamtól fogva ránt magához közelebb. 

- Inkább megöllek, minthogy itt hagyjalak ezeknek – esik vadul nyakamnak, s olyan mohón szívja vérem, az egész testem reszket és közben mégis úgy érzem, mozdulni sem tudok.

 Amikor elszakad tõlem fájdalmas nyögéssel húzom fel kissé vállam, amit alig érzek. Homályosan látom, hogy az ablak felé szalad, s ránt magával. Gazdám épp azt felejtette el, hogy én nem vagyok olyan strapabíró emberként, mint õ vámpírként. 

 Vörös ködbe zuhanok, ami egyre sötétebb, mígnem fekete tengerben landolok.

oOoOo

 Élek? Ébren vagyok? Dehát, nem látok semmit, nagyon sötét van... Ja, persze, ki kellene nyitnom a szemem.

 Ismeretlen halványkék falakkal találkozom, s mintha az ágy is más lenne, ahol feküdnék. Hol vagyok? És hol van Darkon gazda?

 A nyakam nagyon bizsereg és zsibbad, még a fejem is fáj mozdítanom. Tényleg meg akart õlni? Akkor most mibõl fog õ táplálkozni? Más véralmát is tart rajtam kívül?

 Ijedten nézek az ajtóra. Valaki bejön és közelebb lép.

- Ne... ne bánts... – húzódok el tõle, ahogy csak tudok, mintha nehéz lenne mindenem.

- Nyugi, nem fogunk bántani. – Fogunk? Többen is vannak? – Az én nevem Damien. Mostmár nem kell félned Darkontól, biztonságban vagy.

 Olyan más, õ sem ember. Akkor õ is vámpír? Neki kell ezútán adnom a vérem? Azt mondta, már nem kell fénem Darkontól, ezek szerint õ halott? Értetlenül nézek mindenfelé, s azt is látom, hogy még egy hozzá hasonló figura lép be.

 Végignéz rajtam, ami hihetetlenül zavarba hoz és aztán elvigyorodik.

- Felébredt! Szólok Marcusnak – fordul egyet a féltengelye körül, majd ki is viharzik, be sem csukva az ajtót, így a folyosóról mégtöbb fény áramlik be. Kicsit hunyorítok, nem szoktam meg a világosságot, a gazda nem szereti az erõs fényt.

- Hol van Darkon gazda? – kérdem halkan azt az alakot figyelve, aki mellettem van. Nem úgy néz ki, mint egy vámpír, sokkal több melegség árad a testébõl is. Érzem, mert nagyon fázom, pedig a takaró is rajtam van. A borostyán színû szemek elnéznek a vállam felett, mire én is oda kapom a fejem, majd oldalra döntöm. Itt nincs semmi. Viszont úgy belenyillal a nyakamba a fájdalom, hogy hangosan is felnyikkanok.

- Ne érj hozzá! – morrdul fel valaki, s az én testem jobban kezd reszketni.

- Még közel sem vagyok hozzá, ne morogj – ugassák le azonnal. Felpislogok a takaró alól, amit idõ közben a fejemre húztam meglepettségemben.

 Ez az alak úgy néz ki már, mint egy vámpír.

- Hol van Darkon gazda? – nyekergem neki fájdalmas hangon.

- Ne aggódj, biztonságban vagy – mondja, és minden szónál közelebb lép. Én meg húzódom bele mindjárt az ágyba. Nem tudok hova hátrálni. Ezt látva megáll. – Mi a neved? – kérdi. Ismerõs a hangja. Ismerem? Talán volt látogatóban a gazdánál?

- Hol van Darkon gazda? – kérdem ismét, de ismét csak nem kapok választ rá. Kezdek félni.

- Marcus, nagyon reszket, ne melegítsük fel? – néz mostmár a mellettem álló alak is kérdõn rá.

- De... Nem! – vágja rá azonnal. Döntésképtelenség! Ha már egy vámpír sem tudja eldönteni, mit tegyen, akkor én...?

- Haver, igazán eldönthetnéd, hogy félted, vagy segíteni akarsz rajta – csóválja meg a fejét a másik figura.

- Ha Lauwel tenné, nyugodtabb lennél? – megy hozzá közelebb a Damien nevû és a vállára teszi a kezét. Miért tette a vállára a kezét? Az nem talál oda? Olyan visszataszítónak tûnik az, ha közel áll hozzá. Ne menjen közelebb hozzá!

 Öhm... miért is ne? Lehet, hogy õk egy pár? Nincs okom beleszlni és beleavatkozni sem, inkább félre kapom a tekintetem. Fázva markolom meg a takarót és bújok be teljesen alája, hogy melegben és biztonságban legyek a sötét „barlangban”.

- Majd én – jelenti ki.

- Biztos ez, testvér? – Testvérek?

- Igen.

 Csend. Mintha lábak dobogását hallanám, majd ajtó csukódását. Egyedül maradtam?

 Kidugom a fejem a takaró alól, kissé fájdalmas arccal. Hogy tud enyire zsibbadni a nyakam?

 Egyenesen a vörös szemekbe. Óó, ez éhes. Én nem adok a vérembõl, nekem van gazdám. Tényleg, meg is felejtkeztem róla.

- Te ki vagy? – kérdem azért nagyokat pislogva.

- Én is ezt kérdeztem az elõbb – húzza félmosolyra ajkait. Ez is valami.

- Te is inni akarsz belõlem? Darkon gazda küldött? – kérdem, de nem kapok rá választ.

- Mi a neved? – közelebb jön.

- Sam. Samuel... és a tied?

- Marcus vagyok, Sam.

- Nem! Csak a gazdám szokott így szólítani – vonom össze szemöldököm. Mintha fel akarna nevetni, de elfolytja. Ismét kérdõn nézek rá.

- Rendben, Samuel. Félsz tõlem, vagy fázol? – ül le egy székre, közel mellém, de nem dõl hátra, hanem felém hajolva figyel.

- Kicsit fázom – vallom be pirosodva. Most miért zavart meg ez?

- Segítek felmelegedni, jó? De, ne ijedj meg, nem foglak bántani – átül az ágy szélére. Érdeklõdve nézem.

- Darkon gazda is itt van? – mintha lelkesedése, ami eddig is kicsi volt,mégjobban csökkent volna.

- Nincs. Õ most... bújkál elõlünk. De ne aggódj, nem fog eljönni érted, vagy ilyesmi, mi itt mind meg fogunk védeni, hiszen te már az én... – elharapja a száját és félrenéz. Heh?

- Miért nem jön értem? – kérdem és érzem, hogy az a szemem szúrni kezd.

- Csak nyugodj meg.

Néha elgondolkodom rajta, mi az undorítóbb: az emberek, vagy azt, amit velük teszek. És a végén mindig rá kell jönnöm, hogy a két dolog kicsivel sem mocskosabb a másiknál. Mindkettõ ugyanolyan kegyetlen és mindkettõt ugyanaz hajtja: a semmi. Üres érzések, mint a harag, a keserûség, dolgok, amiken már nem lehet változtatni. A szüleim már nem jönnek vissza, és az a számtalan embergyerek sem, akiket ok nélkül öltem meg. Az emberek mégis üldözni fognak, én pedig továbbra is elragadom a szeretteiket, mert egyszer régen velem is ezt tették. Már nem is emlékszem, milyen volt.

Nevetséges.

Megnyalom a szám szélét. Az emberi vérhez nincs fogható. Számtalan állat vérét ízleltem már, voltak, amelyek hasonlítottak egymásra, de ez még csak árnyalatnyi közelségben sincs hozzájuk. Van benne valami, ami behálóz, magához láncol és soha többé el sem enged. Onnantól muszáj érezned, muszáj ontanod, és nem számít az ár vagy a következmények. Vajon az emberek is ezért ölik egymást? Bár ha megfejteném õket, az sem számítana.

Sóhajtok, és lassan felállok a mellettem fekvõ tetemtõl. Ismét próbát tettem egy gyerekkel, és a próba ismét kudarcba fulladt. Azt hiszem õ bírta a legkevesebb ideig, pedig õ lehetett volna a legjobb fogás. De az emberek ostobák, inkább választják a halált, akkor is, ha egyet épp nem akarnék megölni. Ez a fiú is csak makacskodott, hogy õ nem lesz más ölebe, és különben is, az öleb itt én vagyok. És végül igaza is lett, tényleg nem az ölebem – másé, csak nem ezen a világon.

Nem is tudom, mióta lehetek itt. Pár órája, vagy pár perce? Mindenesetre a vér kezd megalvadni körülöttem, úgyhogy ideje továbbállnom. De elõtte még elrejtem a kölyköt.

Felemelem az élettelen, hideg testet, és elindulok vele. Tehetném ezt farkas képemben is, de emberölés után általában hamar alakot kell váltanom, különben megvadulok. Emberi alakban jobban tudom kontrollálni magam, de közel sem tökéletesen, és a legkevésbé sem tartósan. Ilyenkor leginkább az elhatározás hajt, hogy ebben a formában nem ölhetek, ez csak eszköz a bosszúálláshoz, de semmiképp sem én vagyok. Az emberi vér farkasként még több gyilkolásra ösztönöz, de ha visszamegyek a faluba, elkaphatnak. Párszor már majdnem megjártam, mert nem szokásom elõre gondolkodni.

A holttestet egy hegy kicsiny barlangjába rejtem, higgyék csak nyugodtan azt, hogy itt a fészkem, annyival több elõnyt szerzek. Ezt is meg kellett tanulnom, és nem aludhatok ugyanazokon a helyeken, mert a hírek terjednek, ott keresnének elõször. Gyûlölöm ezt a formát, túl számító. De részben ennek köszönhetem, hogy még nem kaptak el.

Most viszont vissza kell alakulnom és zsákmányt keresnem, mielõtt még komolyabban feléled az éhségem. Aztán indulás pár erdõvel arrébb.

* * *

Napokkal késõbb már egy újabb erdõ mélyén barangolok, ugyanis nem számoltam azzal, hogy az elõzõ túl nagy, az emberek pedig túl gyorsak. Akaratom ellenére valami befolyásos gyereket rabolhattam el, mert különben beletelik egy idõbe, mire elkezdenek keresni, itt viszont még aznap megtörtént. Lehet a hírem is, de ez kevésbé valószínû, én többnyire csak hiedelem vagyok, gondolnak még gyilkosra, bûnbandára vagy bármi másra, nem rögtön rám. Erre jutottam emberi alakban, vagyis semmire, többet pedig nem szántam felesleges agyalásra, inkább a menekülésre.

Most viszont a bozótosba lapulok, mert egy kocsi hangját hallom. Különös, direkt elkerülöm a közlekedési utakat, ez is egy eldugottabb ösvény lehet, ilyenen pedig nem sûrûn járnak. De ha már így alakult, kénytelen vagyok megvárni.

A hang viszont ahelyett, hogy fokozatosan elhalkulna, hirtelen abbamarad. Fülelek még egy darabig, újabb zörgések jönnek, ráadásul egyre hangosabbak. A felerõsödött illat pedig még inkább alátámasztja a tényt, hogy valaki kiszállt a kocsiból, ráadásul nincs is messze. Sõt, nagyon közel van, túlságosan is. A lábaim maguktól indulnak el, síri csendben kezdem becserkészni az áldozatot. Akárki is az, nevetségesen óvatlan, átcsörtet mindenen, mintha fel sem merülne benne, hogy egy erdõ mélyén lehet valami veszélyes. Valami, ami most a vesztét okozza.

Egy ugrással leterítem, és átharapom a torkát. Meleg vére a számba fröccsen, én pedig élvezem minden pillanatát. Végignézem, ahogy megvívja utolsó haláltusáját, aztán örökre elnémul. A szemei üresek és fátyolosak lesznek, én pedig immár az õ alakjában állok fölötte. Jobban megnézve igazán szép fiú volt. Világosszõke, szépen fésült haj, fehér bõr és kifogástalan vonások… az emberek mind undorítóak, de kétségtelen, hogy kívülrõl egészen mások is tudnak lenni. Habár õ a vérében is éppen olyan szép.

Idegesen pillantok arrafelé, amerre a kocsit gondolom. Percek kérdése, hogy az útitárs is megjelenjen, mert van ilyen, ezt már biztosra érzem. Magamra aggatom az elõttem fekvõ ruháit, és visszaindulok. Ahogy egyre közelebb érek, úgy tudatosul bennem egyre jobban, milyen óriási hibát követtem el azzal, hogy megöltem. Ugyanis ez távolról sem kocsi, hanem hintó. Jelentéktelen falusi ember nem jár hintóval, és fõleg nem tûnik el olyan könnyen, mint az eddigi prédáim. Már a vonásaiból tudhattam volna, de nem néztem meg, csak cselekedtem. Megérte ez nekem? A vére elég jó volt.

Hátulról közelítem meg az enyhén díszített hintót, és kis habozás után beszállok. Fogalmam sincs, hogy magyarázom ki a véres felsõt, de már nincs idõm gondolkodni rajta. Inkább csak lehajtom a fejem, ez a helyzet ennél reménytelenebb már úgysem lehet. Nagy megkönnyebbülésemre azonban nincs itt senki. Az „útitárs” egyszerûen a kocsis volt.

- Indulhatunk, uram? – kérdi az említett, én pedig jóváhagyom. Szemügyre veszem a hintót. Nem túl tágas, rajtam kívül még egy ember férne el kényelmesen, meg talán az õ bõröndjei, ha nincs sok. Ezeket már láttam pár embernél, habár közel sem voltak ilyen nagyok. Elõttem egy darab van, de az bõven elfoglalja az egész ülést. Nézzük, mi van benne, elvégre egy idõre az én tulajdonom lett. Kinyitom hát, és megszemlélem a ruhákat. Ízléstelenek és rondák, de kapóra jönnek, így eltûntethetem a vérfoltokat. Helyes, elkélt már egy kis szerencse, még ha ezzel közel sem megyek semmire. Mert hogy fogok én ficsúrként észrevétlenül meglógni? Híres az emberi ész, lássuk, mit is tud!

* * *

Már erõsen a délután végénél lehetünk, mikor a hintó végre megáll. Az út hosszú volt és unalmas, még úgy is, hogy biztosan tartott már egy ideje, amikor én becsatlakoztam. A falvak és a városok, amiken áthaladtunk szürkék voltak és semmitmondóak, most viszont nem településnél vagyunk, épphogy csak kiértünk egy erdõbõl. A kocsis kisvártatva kinyitja az ajtót, én pedig kilépek rajta. A bõrönd marad, gondolom ez is valaki más dolga lesz.

Egy kastély udvarában állunk, számtalan más hintó is van itt. Az épület maga hatalmas, fekete kövekbõl épített, de sokkal több sötétséget sugároz magából, és biztos, hogy nem emiatt. Az udvar is szépen rendbe van téve, valahonnan egy szökõkút csobogását hallom és az emberek halk csevegését, tehát nem kéne, hogy ez a környezet nyomasszon. De nem sokáig figyelhetem, mivel valaki a vállamra helyezi a kezeit, és ugyanezzel a lendülettel át is ölel. Iszonyat nagy szerencséje van (és nekem is), hogy a legkevésbé sem vagyok éhes, különben már rég a vérében feküdne, de így még tudom türtõztetni magam. Vissza ugyan nem ölelek, inkább dögöljek meg itt helyben.

- Öcsi! – lép hátrébb elõlem a férfi, közben tüzetesen átvizsgálva, mintha valami tábla lennék. Remélem, többet nem akar hozzámérni. – Örülök, hogy itt vagy! Jól utaztál?

- Pocsékul – vallom be õszintén, mire a srác csak felnevet. Ez ennyire vicces lett volna? Az emberek furcsák.

- Gyere – int, hogy kövessem, de nem akarom. Még hogy én egy ember után menjek, nincs az a kénköves pokol démona! De muszáj lesz ezt tennem, már csak azért is, mert fogalmam sincs, ki az, akit most el kéne játszanom, ez a valaki pedig az ismerõsöm lehet, éppenséggel a bátyám. Tehát az egyetlen pont, amin el tudok indulni. Úgyhogy utána sietek, de mellette megyek, és nem máshogy.

- Meglepett, hogy eljöttél, kerülni szoktad az ilyeneket – folytatja a beszélgetést a másik, és bár a szavai tegezõek, mégis van bennük valami hivatalos. Soha nem használtam még ilyen hangnemet, úgyhogy kénytelen leszek szûkszavúan válaszolgatni, ami nem lesz nehéz tekintve, hogy csak olyan dolgokról lehet szó, amirõl nekem fogalmam sincsen. 

- Igaz. – Én ennyivel lerendezném, de a másik várja a folytatást, úgyhogy valamit még mondanom kell. - De meggondoltam magam.

- Miért? – Nem lesz az erõsségem a beszélgetés.

- Felkeltette az érdeklõdésem. – Nos, ez némileg igaz is. Elõször ugyan ez a kölyök keltette fel, de most, hogy itt vagyok nem ártana körülnézni és kiutat keresni.

- Csakugyan? – A férfi elém lép, és mosolyog. Utálom ezt a kínos közelséget, amit megenged magának. Láthatóan nem tudja, hogyan viszonyuljon hozzám, pedig elvileg testvérek vagyunk. Ez kívülrõl is látszik, idõsebb és magasabb, de külsõ jegyeiben ugyanaz, mint én. Vagyis, mint a fiú, aki már nincsen…

- Furcsa rajtad valami – jelenti ki végül. Hoppá. Megérezte volna? – Hiányzik a kendõd! Mindig rajtad szokott lenni, most hogyhogy nem vetted fel? – Mire is gondoltam. Ugyan nem tudom, mirõl beszél, de biztos fontos dolog lehet, ha ennyire zavarja a hiánya.

- Otthon felejtettem.

- Ó! – Még mindig furcsállja. Most így belegondolva, a fiún sem volt ilyesmi, mikor ok nélkül belegázolt az erdõ sûrûjébe. Csak nem azt hagyta el véletlen? Ha igen, még kevesebb esze volt, mint amennyit gondoltam neki.

 * * *

Késõ este fele lezavarnak egy hatalmas terembe, ahol az emberek még az enyémnél is giccsesebb és hányingerkeltõbb ruhában vannak. Amikor azt gondoltam, nemest öltem meg, tévedtem, mert ez nem nemes volt, maximum nemes kezdemény. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a „bátyám” mindenkivel nyálas bájcsevegést folytat, az arcán pedig ugyanaz a sablonos vigyor ismétlõdik. De a többiekrõl is ugyanez mondható el, nevetnek a favicceken, egyetértenek, és nem beszélnek a világon semmirõl. Szóval ez az emberi képmutatás. A mellettem álló ugyan próbál bevonni, de nem mutatok hajlandóságot, inkább csak bámészkodok. Így pillantom meg a tömeg legkitûnõbb láncszemét, egy ébenfekete, itt-ott õszes hajú, sápadt bõrû férfit. A vonásai neki is tökéletesek, tökéletesebbek, mint a teremben bárkinek. Egy kis csoport áll körülötte, nem is látnám rendesen, ha nem lenne olyan magas. Túl sokáig bámulhatom, mivel hirtelen felém pillant, és abban a pillanatban kiráz a hideg. Sötét, érzelemmentes szempár, még az a hamis tisztelet sem tükrözõdik bennük, ami itt mindenkiében. Nem, ezek egészen másak, magukba szívnak és szinte hívogatnak, hogy… hogy…

Elfordítom felõle a fejem, mert kezd meginogni az önuralmam. A beszélgetésbe továbbra sem tudok bekapcsolódni, de onnantól kényszerem van rá, hogy azt a férfit figyeljem, és csak õt. Nem telik el sok idõ, mikor a tömegbõl egy szolgaféle válik ki, és mellé lép. Valamit a fülébe súg, amitõl õ villant egy álmosolyt, és kifelé indul a terembõl. Szinte automatikusan követem, még akkor is, ha a rossz elõérzetem kétszeresére nõ. Tudnom kell, mit csinál.

Az õröket játszi könnyedséggel cselezem ki, ebben már profi vagyok, de nincs szükségem további trükközésekre, mivel két folyosóval odébb megáll, a sötétbõl pedig egy lény tûnik elõ. Innen kutyának látszik, de nem az, érzem, hogy valami egészen más. Egyenesen a férfi felé rohan, és neki akar ugrani, ám… mielõtt még elrugaszkodhatna a földtõl, már egy kardpenge szúródik át rajta. Döbbenten bámulom az eseményeket, de ugyanilyen hamar elkap az undor is. Direkt olyan helyen sebezte meg, hogy még hosszú idõn keresztül szenvednie kelljen, mielõtt meghal. Hiába nem tudom a történtek hátterét, hiába volt az „csak” egy kutya, a vérfarkas énem azonnal feléled. Összeszorítom a szemem és próbálok koncentrálni, nem, itt nem változhatok át, az a biztos halállal lenne egyenlõ. Ezen a vér szaga és az állat nyüszítése sem segít, sem az, hogy már visszafelé sietek. Így van ez akkor is, mikor belefutok ideiglenes bátyámba.

- Te meg hol voltál? Mindenütt kerestelek! – nem nézek rá, és a vádakra sem figyelek, most nem lehet. Egyedül arra kapom fel a fejem, mikor a hátam mögül hang hallatszik. Ez pedig ugyanolyan rideg és komor, mint amilyenek a szemei voltak.

- Mért nem a bálteremben vannak, uraim? – Udvarias hangnem, mégis kihívó. Szerencsére nem látom az arcát. Az elõttem álló mond valamit, de nem igazán érdekel. Mikor befejezte, csak akkor szólalok meg.

- Ki kell mennem levegõzni.  

Muszáj, egy pillanattal tovább sem lehetek a közelében. Megõrjít a tény, hogy nem tehetem meg, amit akarok. Mert ezt jobban akarom, mint eddig bármit az életemben, bármelyik embernél.

Szét akarom tépni, apró darabokra…