Alig köszöntött be a nyár, én már össze is rámoltam a szükséges holmikat és beleszuszakoltam õket egy méretes utazótáskába. Az ezt követõ napon apáék kivittek a központi vonatállomásra. Az oda vezetõ úton nem igazán szóltunk egymáshoz. Apa az útra koncentrált, anya pedig mereven bámult kifelé az ablakon. Én a hátsó ülésen gubbasztottam. Mellkasomra olyan nyomás nehezedett, melytõl a levegõt is csak nehézkesen tudtam venni.
Menni akartam. Ki akartam szakadni kicsit abból a közegbõl. De maradtam is volna. Féltettem a szüleimet. Apa még csak-csak megoldotta egyedül dolgait, de anya nem. S ha nem volt, aki anyának segítsen, akkor apa is gondban volt. Bár… addig is megoldották nélkülem a mindennapokat, mikor a nagyiéknál üdültem…
Idegesen csipdestem össze combomon farmerem anyagát, s próbáltam elûzni aggályaim. Gyermekként sokszor gondoltam arra, hogy milyen egyszerû lenne figyelmen kívül hagyni mindent. Olyan gondtalan akartam lenni, mint az osztálytársaim. De aztán mégsem így döntöttem. Folytattam tovább mindent, úgy, ahogyan addig. Csupán a nyarak maradtak meg nekem. Az a csöppnyi álomszerû valóság, amit nagyszüleim háza jelentett a kisváros oltalmában. Az egész településnek volt valami különös bizsergése. Szavakkal nem tudtam volna megmagyarázni, hogy ez pontosan mi is volt, viszont abban biztos voltam, hogy különleges. Hogy miben? Talán a hangulatában, a barátságos emberekben, vagy az õt körül ölelõ tájban. Az erdõben. Nagyi sosem nézte jó szemmel, ha arrafelé császkáltam, de ezt jóformán figyelmen kívül hagytam mindig is. Vigyáztam magamra, s sötétedés elõtt már régen kikecmeregtem a rengetegbõl. A vadak pedig messzire elkerültek. Õk jobban tartottak tõlem, mint én tõlük.

~°~°~¤°*¤~°~°~ 

Az elsõ ott töltött napom nem éppen úgy alakult, ahogyan terveztem, ugyanis érkezésem után nem sokkal szakadni kezdett az esõ, s el sem állt két napon keresztül. Így szinte megváltásként értek azok a felhõk közül kibukkanó napsugarak, melyek az ég kitisztulását jelezték. Úgy éreztem, nem várhatok tovább. Az elsõ esõmentes napomon már neki is vágtam az erdõnek. Összepakoltam néhány holmim egy hátizsákba, s ebéd után nem haboztam, felfedezõ útra indultam – bár már akkor is ismertem a környéket. Nagyanyám nem örült az effajta császkálásaimnak, de jól tudta, nem tudna megállítani.
Szinte magába vonzott a fák sokasága, csábított, s bizsergette lelkemet. Egyszerûen élveztem azt a félhomályt, melyet a fák lombkoronája biztosított, s ez a homály tette lehetõvé, hogy füleim méginkább kiélesedjenek a neszekre. Hallottam madarakat, ahogy gallyról gallyra, ágról ágra ugráltak és repültek, az avarban apró emlõsök, talán mezei cickányok nyüzsögtek. Itt-ott feltûnt néhány béka is, s számtalan bogár. Minden egyes lélegzettemmel magamba szívtam a természet illatát, olyan volt, mintha a földanya ölelõ karjaiba fogadott volna egy kis idõre.
Vöröslõ pipacsok, gencián kék búzavirágok szegélyezték azt a kis túraösvényt, melyen eleinte haladtam. Nem tudtam merre visz, csak mentem, míg a lábam bírta. Abban a hitben voltam, ha nem térek le, el sem tévedhetek. Nem voltam tapasztalt túrázó, de ebben az egy dologban majdnem biztos voltam.
A nedves fû, s esõtõl helyenként iszapos talaj, tocsogós hangot hallatott cipõm talpa alatt, nadrágom szára átnyirkosodott, de nem foglalkoztam vele. Csak haladtam tovább, s egyre mélyebben jutottam az erdõbe.
Mostmár tudom, hogy buta ötlet volt.
Egy helyen egyre ritkábban álltak egymás mellett a fák, egészen messzire el lehetett látni közöttük. A bokrok nem nyújtottak elég takarást, így egy tisztáshoz hasonló, füves-vadvirágos terület tûnt fel szemeim elõtt. Kíváncsiságom felülkerekedett józan eszemen s letértem az ösvényrõl. Gondolkodás nélkül fordultam el balra, s gondolkodás nélkül sétáltam a kiszemelt területre. A fák gyûrûjében, fénytengerben úszott minden. A lobok kürtõként nyíltak szét s engedték be a napsugarakat. Ledobtam hátizsákom egy fa tövébe, s arra ülve szemlélõdtem. Minden olyan békés volt, nyugalmat árasztó. Sikerült teljesen megfeledkeznem mindenrõl… s mindenkirõl.
Sosem voltam büszke arra, hogy ennyire élveztem azt, hogy elszabadulhatok otthonról, s mélyen bûntudatom is volt miatta. De sosem voltam képes még erre, erre az apró szabadságra is nemet mondani. Jól tudtam, hogy ezt az emberek többsége nem értheti meg. Fõleg nem a kortársaim. Nekik nem kellett felelõsségteljesen viselkedniük kis koruktól kezdve, s nem kellett nézniük édesanyjukat, ahogy saját lelke teszi napról-napra betegebbé. Nekem viszont kellett. Hogy terhet jelentett volna? Nem. Egy szavam sem volt soha azért, hogy helyette kellett dolgokat megcsinálnom, nekem kellett a háztartást vezetnem, s édesapám gyenge pillanataiban nekem öntötte ki elkeseredett szívét. Viszont a szeretete hiányzott. Néha üvölteni tudtam volna annyira. Bármit tette, sosem tudtam igazán magamra vonni figyelmét. Volt, hogy önzõnek éreztem, hogy arra sosem gondolt, nekem mit is jelentett húgom elvesztése, vagy az hogy engem attól kezdve szinte teljesen elhanyagolt. Minden porcikában vágytam figyelmére, s még ennél is jobban szeretetére. S ez kisebb koromban egészen elviselhetetlen volt. Nem értettem hova tudott elveszi az a boldogságtól csillogó, kedves arc és milyen mélyégbõl tudott feltörni az a másik, mely rezzenéstelenül, kifejezéstelen szemekkel bámult a külvilágra.  De ezt is csak lelkiismeret-furdalás követte, majd kamaszként a remény, hogy egyszer, talán helyre jönnek a dolgok.
Gondolataimba merültem, s csak akkor tûnt fel az idõ múlása, mikor elkezdett sötétedni. Kapkodva keltem fel addigi ülõhelyemrõl s indultam meg arrafelé, merrõl az ösvényt sejtettem. Tudtam, hogy nagyszüleim már aggódtak értem, s szidtam magam amiatt, hogy telefonomat otthon hagytam a teljes nyugalom és béke érdekében. Bár nem biztos, hogy az erdõ közepén mentem volna vele bármire is... Lábaim egyre csak vittek elõre, de nem akadtam ismerõs fákra, bokrokra. Vagy talán elhaladtam mellettük, s idegességemben nem vettem volna észre õket?
Szívem egyre hevesebben vert mellkasomban, vérem villámsebesen száguldozott ereimben. Akármerre mentem, nem leltem az ösvényt, s volt egy olyan sejtésem, hogy egyre jobban elkeveredtem a helyes úttól. Le kellett volna nyugodnom, hogy tiszta fejjel átgondoljam, merre is kellene haladnom, de ehelyett csak egyre frusztráltabbá váltam, s a leszálló sötétségtõl elvesztettem minden megmaradt hidegvérem. Kezdtem kétségbe esni.
Már-már futólépésben kerülgettem a dús növényzetet, néha megbotlottam, s számos helyen megütöttem lábaim. Egy kósza ág arcomat érte, s éreztem, ahogy tüskés kis ágai húsomba vájnak, majd vékony, hajszálnyi kis patakokban megeredt a vérem. Alig láttam az orromig, de egy pillanatra sem álltam meg. Nem mertem megállni. Különbféle zajok öleltek át; baglyok huhogtak, denevérek visítoztak, s voltak olyan hangok is, melyeket nem tudtam beazonosítani. Ezektõl féltem a leginkább. Nem láttam túl sok horrorfilmet életemben, de akkor a legvadabb elképzeléseim öltöttek testet és ezeket a lényeket avanzsáltam az ismeretlen hangok tulajdonosainak. De ez még csak a rettegés kezdetét jelentette.
Mikor túllendültem a pánik elsõ hullámán, valami sokkalta rosszabb lett
úrrá rajtam. Mellkasom szorított, levegõt is alig kaptam. Lábaim nem bírták tovább, meg kellett állnom. Zihálva rogytam össze, lábaim egyszerûn nem bírták el súlyom, s összecsuklottak alattam. Térdeim belesüppedtek a kissé sáros, nedves talajba. Ahogy átnedvesedett lábszáraimon a nadrág, fázni kezdtem, s kirázott a hideg. Bõven nem volt elég a rajtam lévõ póló. Karjaimmal próbáltam átkarolni mellkasom, s melengetni magam. Fel kellett volna állnom, s tovább mennem. Nem azért, hogy kitaláljak, abban már nem is reménykedtem. Elsõsorban azért, hogy mozgásban maradjak, és ne hûljek ki. De a lábaim nem akartak engedelmeskedni.
Összekuporodtam a földön ülve, fejemet felhúzott térdeimre hajtottam, s próbáltam kizárni az egyre riasztóbbnak tûnõ hangokat. Sosem voltam hívõ, nem is úgy neveltek, de akkor elkezdtem magamban könyörögni valami felsõbb hatalomhoz, Istenhez, Buddhához, vagy bárki máshoz, csak hogy segítsen. Mellkasom szorított, már-már görcsösen tudtam csak levegõt venni. Két kezem füleimre tapasztottam. Teljesen testemben reszkettem, pedig ekkor még nem is sejtettem, hogy a sötétség nem addig még számomra ismeretlen formája el sem érte a rengeteget. Addig még csak-csak látszott néhány foltszerû ág, de miután ezek is a sötét homályába vesztek, teljesen feladtam.
Abbamaradt rimánkodásom, s utat engedtem néhány könnycseppnek. Azt mondják, az ember halálfélelmében minden addigi rosszcselekedetét megbánja és bármire képes lenne csak azért, hogy még egy kicsit élhessen. Én is eljutottam erre a pontra. Bármire képes lettem volna, csak azért, hogy megmenekülhessek arról a helyrõl, melyet nem is olyan rég, még valamiféle csodának tartottam.
Messzirõl gallyak recsegése hallatszott, s finom léptek zaja. Lassan közeledett, cserkészve, vadászva. Visszafojtottam lélegzetvételem, s könnyeim is elapadtak. Óvatosan lestem fel, hátha meglátok valamit a közeledõ lénybõl, de mindennemû próbálkozásom feleslegesnek bizonyult. Már nem láttam semmit sem. Minden egyes lépés hangosabbnak tûnt, vízhangoztak fejemben, s egyre inkább ûzött vadnak éreztem magam. Olyan, volt, mintha az a valami vadászott volna rám; hangtalan mozdulatairól csak a gallyak recsegése árulkodott talpai alatt, semmilyen mást nem hallatott, éreztem, hogy figyel, akármi is volt tekintete égetette arcomat. Nem mertem levegõt sem venni. Szívem oly hevesen, és hangosan vert, hogy attól tartottam, hogy cserkészõm meghallja. Segítségért akartam kiáltani, de tudtam, hogy úgysem hallaná meg senki sem.
Valami hirtelen ragadta meg vállam, én pedig rémületemben felugrottam.
- Nyugodj meg, nem bántalak – hallottam meg magam mellõl egy mély, bizalmat sugárzó férfihangot, majd megláttam egy apró fénycsóvát, egy zseblámpa fényét. Lassan, vigyázva fordultam meg a hang s fény irányába. Egy férfival találtam szemben magam. Vonásait nem tudtam kivenni, csak sziluettje látszott, mégis, valamiért úgy éreztem, bízhatok benne.
 – Mostmár nem lesz semmi baj, kiviszlek innen – nyújtotta felém karját. Csupán ekkor tûnt fel, milyen messzire sikerült tõle elugranom. – Noelnek hívnak igaz? – feleletem csak egy apró hümmögés volt. – Celest Lacroix vagyok, sheriff. A nagyszüleid már a rendõrséget is értesítették, hogy eltûntél – magyarázta, én pedig lassan emésztettem meg szavait. – Gyere, hazaviszlek hozzájuk – intett sürgetõen kezével, s tett felém egy lépést. Én is közelebb léptem, majd lassan felé nyújtottam én is kezem. Amint elérte, közelebb húzott magéhoz és vállaimat átkarolva kezdett el vezetni. Vállaim fölött még hátrapillantottam, amerrõl a nem olyan régen még a félelmetes hangok jöttek. Nem láttam semmit. Vajon csak a képzeletem játszott velem csúfos játékot? Fogalmam sem volt.
Szorosan mentem a férfi mellett, bár vállamon átfûzött keze nem is hagyta volna elcsatangolásom. Alacsony, és kicsi voltam hozzá képest, õ pedig robosztus. Úgy éreztem, biztonságban vagyok. Már ismét az ösvényen sétáltunk, mikor újra megszólalt.
- Jól ráijesztettél a nagyszüleidre. Miért csatangoltál el? – hangjában nem volt semmi szemrehányás, hangja oltalmazón ölelt körül.
- N-nem szándékosan… én csak.. eltévedtem és nem találtam ki – dadogtam, s legnagyobb elképedésemre fogaim vacogtak s remegtem. A férfi megállt, kibújt kabátjából s vállamra terítette.
- A kocsiban van még egy pléd – mondta és ismét vezetni kezdett. – Az erdõvel pedig vigyázz. Nem biztonságos hely éjszaka.
- Soha többet nem fog még egyszer elõfordulni ilyen… - szaladt ki számon suttogva.
- Rendben van.
Az erdõbõl kiérve pont egy autóhoz értünk, nem is értettem, hogyan tudta ennyire tökéletesen eltalálni az útvonalat, de akkor ez foglalkoztatott a legkevésbé. Megmentõm beültetett az anyósülésre, aztán a hátsó ülésrõl elõhalászott egy plédet, melyet rám terített. Végül õ is beült az autóba, majd telefonon értesített pár embert, végül a nagyszüleimet, hogy megvagyok.
Alig telt el negyed óra, már nagyszüleim háza elõtt voltunk, ahol nagyszüleim már a kapuban vártak rám.