|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Laurent | 2013. 08. 28. 12:28:52 | #27101 |
 Karakter: Kazuki Aki
Megjegyzés: ~Azami~ Idomáromnak
Aki:
Hiába dobom a bögrét feléje, tudom, hogy hasztalan. Amikor hozzámér, mintha újra jeges vízzel öntene nyakon, úgy húzom el magam, de képtelen vagyok elűzni a bőrömről a meleg érintés bizsergését. Testmeleg... Ami most rólam egyáltalán nem mondható el. De inkább itt lobbanjon el a lángom, minthogy valaha is behódoljak ezeknek a kétlábú agyatlan majomszabásúaknak! Újra megragad, én pedig hevesen rántom ki magam karjai közül. Nem akarom látni őt, és mégis retinámra ég a vigyora. Bár lenne egy kicsivel több erőm, és felgyújthatnám őt a házával együtt!
Közel van, nagyon közel! Irtózom az érintésétől, pedig meleg, sőt majdnem forró nekem. Érzem, hogy a lúdbőr kerülget, pedig ritkán fáztam ennyire. Újra megragad, majd a lábaim egy pillanat alatt bicsaklanak ki alólam, hogy mielőtt észbe kapok, már a karjai között vagyok, és onnan a vállára kerülök. Próbálok olyan nehéz lenni, amennyire lehet, mocorgok és kapálózok, hogy szabadulhassak...
Kiérünk, és egy pillanatra elbűvöl a táj. Olyan régen nem láttam kalitkán kívülről a világot! Hallom, ahogy hív, vonz, csábít... Nincsenek ketrecek, rácsok, sem szabályok. Repülni akarok, tűzhöz kucorodni, sőt akár bele is ülni, aztán eltűnni újra az emberek elől. Az erdőbe vágyok, majd fel a hegyre, ahol lakok, ahol tűzforró tó vár rám... Újult erővel püfölöm, de meg se kottyan neki, erősebben tart, és úgy visz.
- Ne ficánkolj, baromi nehéz vagy kis Kanári!
Ajkaim összeszorítom, és utolsó erőtartalékaimmal küzdök, amíg ő felül a főnixére. Megrémít, hogy ilyen közel van hozzám, közelebb, mint bárki más. Arcán különös kifejezés suhan át, de hamar fordít rajtam, és nem is érdekel különösebben. Remélem, beteg. Halálosan!
Felrepülünk, és bár elbűvöl a látvány fentről, alattam a tűzmadár melege elég erőt ad, és az engem ölelő sátánfajzat elég meleg ahhoz, hogy kitartsak, és küzdjek.
- Sosem adod fel, mi?
Forrón suttogott szavak a fülemben, és ha nem fogadtam volna némasági fogadalmat, akkor most sikoltva vetném magam a mélybe. De erősen tartanak, és némát játszok, így marad a ficánkolás, és a küzdelem. Inkább halálra zúzom magam landolás közben. Vajon meg tudnék halni egyáltalán? Vagy mire felépülnék, újra megtalálna? Mielőtt eltöprengenék ezen, vagy teljesen kimerülnék, megállunk. Értetlenül lesek körbe, majd a gonosztevőre, és a vigyorát látva a levegő bennem reked.
- Annyira nem voltál rossz kis madár, így kapsz egy kis jutalmat. Nem nagyot, csak kicsit.
És zuhanok. A zuhanás fennséges érzése után, és a valószínű szabadulás gondolata után jön a valóság. Csobbanok. Levegőért kapva ugrok a felszínre, szerencsémre nem túl mély víz. Dühödt mozdulattal dörgölöm a vizes tincseim félre arcomból, hogy lássam a földre szálló sátánt.
- Miért dühöngsz? Nem látod, hogy még élsz?- vigyorától kedvem lenne kikaparni a szemét, de legbelül az az érzés, amit már majdnem elfeledtem, elvonja a figyelmemet. - Nem egy vulkán, de megteszi.
Madara mellém veti magát, talán hogy a szökésben gátoljon... nem tudom. De nincs is elég érzékszervem, hogy most erre figyeljek. Meleg! Bizserget legbelül, és úgy érzem, hogy a bennem lévő hamu újra szikrát kap, és izzani kezd. Jéghideg testem szinte szívja magába a forróságot. Végre fürödhetek is! Ó, bár hálát éreznék, és ne csúfondáros elégedettséget! Mert most, hogy a kezemben a szabadulásom kulcsa, nem eresztem. Ugyan nem elég, hogy tényleg rágyújtsak valamit, de legalább meg fogom tudni védeni magamat! Csak meg kell várnom, amíg eléggé felforrósodok ahhoz, hogy léphessek is. És a kárörömnek Aki is nagyon örül, ahogy felizzik bennem, és előbújik, hogy közelebb legyen a tűzhöz.
~*~
Ó, az elégedettség mellé a káröröm, és a gúnyos érzet is párosul. Nem elég, de kezdetnek nem rossz. A rácsom hangosan csattan, úgy vélem, gondolatban épp a nyakam reccsen legalább ekkorát. Dühös tekintet néz rám, míg én hűvös nyugalommal nézek vissza a fogvatartómra.
- Te, örülj, hogy nem tálallak fel vacsorára, mint egy grillcsirkét!
Aztán kidübörög a szobából, szitkozódva és átkozódva, míg én a ketrecben lévő bögrére nézek. El sem hiszem, hogy egy forró fürdő után ilyen másképp látom az életet. Hiába, lételemem a tűz, a láng, a parázs, és ha az kihunyt bennem, akkor nem tudok mit tenni. Vajon Amiként életben maradnék? Kihalna bennem a démon, és csak én maradnék?
Aki afeletti örömében, hogy újra erőre kelt, kíméletlenül nyom el, és felizzó vörös tekintettel nyúlok el a ketrecben, végre vízszintesben. Gémberedett tagjaim kinyújtom, elégedetten sóhajtok a jóleső érzéstől. Egy ideig még tekergőzök, amíg a belépő dühöngő meg nem szakít a tevékenységben. Felpillantok rá égővörös szemeimmel, és bár arcom közönyös, tekintetemben ég a gúny, és a megvető káröröm. Megakad a mondata közepén, izzó pillantással még végig, majd kifordul újra a szobából.
Nem értem ezt az alakot. Talán tényleg nem volt még dolga hozzám hasonlóval, és ezért ilyen.. Fura. Nem mintha én tudnám, hogyan szelídítik a főnixeket, bár kétlem, hogy kíváncsi lennék rá. A még kissé nedves tincseim végigsimítva szárítom meg, élvezve, hogy van elég erőm ehhez. Ha már parazsat leltem, csak idő kérdése, hogy lángot kapjak. Nem nagy láng, és nem is leszek sokra képes, amíg igazi tűzhöz nem jutok, lávához, ami tábortüzet fog bennem, de azért meleg. Bőröm is érezhetően melegebb. Nem kell kucorogva óvnom azt a keveset is.
Tűzvörös szemeimmel a gyufalángot figyelem az ujjaimon. Igyekszem összeszedni magamat, nem bízhatom most el magamat. Tartalékolnom kell, amíg egy újabb lehetőség nem kínálkozik. Összegömbölyödök a földön, és egy halk sóhajjal elégedetten merülök felületes szundikálásba, szinte pillanatok alatt. A férfivel való küzdelem kifárasztott, és régóta nem pihentem igazán, így szükségem van egy kis feltöltődésre is. És úgy vélem, hogy miután feldühítettem, nem lesz rá sok esélyem. Érzékelem nem messze tőlem a főnixét, ahogy bemászik a ketrecen belülre, de most nem foglalkozok vele. Aludni akarok...
~*~
Kellemes zenére ébredek. Úgy pattannak fel a szemeim, mintha csak tettettem volna az alvást. Bár amilyen felületesen aludtam, úgy vélem, még arra is felkeltem volna, hogyha valaki egy lépésnyire a ketrecemtől levegőt vesz. Halk motoszkálás felé fordulok, és figyelem, ahogy a telefon felé nyúlva szelídítőm... mily nevetséges szó... szóval felveszi, és a zene elhallgat. Visszafektetem a fejemet a kezemre, és kissé kinyújtom az elzsibbadt lábaimat. Érzem magamon az égő pillantást, de nem törődök vele.
Egy apró csusszanással végül ráveszem magam az ébredésre. Arcomat gyengéden végigdörgölöm, majd ülésbe nyomom magam, és újra letérdelve a bokáimra ülök, hogy pár könnyednek tűnő, ám kiszámítottan felesleg nélküli mozdulattal a hajam kissé kifésüljem. Akár egy betanult főnix, bár még sosem láttam olyat, és mivel tudtommal az utolsó vagyok, kétlem, hogy bárki is látott volna, de engedelmes arccal nézek magam elé, lesütött tekintettel, kezeimet összekulcsolva ejtve az ölembe. Nem értem, miről beszél a telefon túloldalán lévő akárkivel, de nem is fontos számomra. Várom, hogy befejezze.
- Jó reggelt, kismadár.
Hangja behízelgő, de nem dőlök be. Tudom, az emberek elég haragtartóak, és ritkán bocsájtanak meg ilyen gyorsan, így nem is fordul meg bennem, hogy elhiggyem ezt a gyors pálfordulást. Ám mégis őzbarna szemeimmel felpillantok a szokatlan színű szemekbe, nyíltan. Higgye azt, hogy a vörös szemű énem akarja csak kicsinálni, én meg végtelen hálás vagyok azért, amit tegnap tett.
- Látom, ma is beszédes kedvedben vagy.
Feláll, nyújtózkodik, én pedig kifejezetten őt figyelem. Mintha a kívánságát lesném, vagy a szavaira ácsingóznék, nem tudom. Felvont szemöldökkel méreget egy darabig, majd gyanakvó tekintettel megy az ajtóhoz, és távozik. Sejtem, hogy a konyha felé. Rezzenéstelenül nézem az ajtót, mintha jöttét lesném szüntelen. Nem tudom, milyen a kapcsolata a főnixével, de nem akarok hibát ejteni.
És lám, pár perc múlva érkezik is a hercegem, kezében két tálcával. Egyiket az asztalra teszi, másikkal igencsak kiolvashatatlan arccal közelíti meg a ketrecemet. Türelmes várakozással nézek rá, a tálcára olykor lesandítva, és eltöprengek, hogy vajon mi járhat a fejében, vagy mit gondolhat. Leguggol, én pedig érzem ugyan az izmaim lassan összehúzódni, ugrásra készen. Élénken él még bennem a tegnapi, de a ketrecem kulcsra fordítva, ő pedig láthatóan odakint. Nem mozdul, így én mozdulok egy igen bizonytalan és picike csusszanással közelebb, és elégedettség jelenik meg az arcán.
- Jó kanári vagy. Itt a reggelid.
És megkapom a reggelimet. Ám nem távolodik, csak guggol, és néz rám, én pedig szendén lesütöm a szemeimet. Nem mozdulok tovább, túl közel van, és nem vagyok annyira bátor, hogy közelebb kússzak. A tálcára szegezem inkább a tekintetemet. Valami kalács-féle, és lekvár hozzá, kakaó... legalább nem húsféle van a tányéron. És inkább a kajára gondolok, mint a szavai keltette sértettségemre, ami Aki mélyére temetek. Félénken pillantok fel, mintha csak a morcos hangulatát szeretném felkutatni, vagy felmérni, igazából milyen a kedve ma reggel. Nem mulasztom el a kezén lévő kötést sem észrevenni. Nyelek egyet, így rejtve el tökéletesen az elégedettséget, hogy maradandó kárt okoztam. Tehát nem olyan tűzálló?
Megunja végül a figyelésemet, és felállva az asztalhoz ül madarával, enni kezdenek, én pedig halkan a tálcáért nyúlok, magamhoz húzom, és ráérős mozdulatokkal enni kezdek. Egész nap ebben a rohadt kalitkában leszek, és én sem futok el, meg a kajám sem. Kell az erő. Két kezem közé zárom a még meleg bögrét, és kiélvezem, hogy szinte hidegnek tűnik a meleg bőröm mellett. Elkortyolgatom, majd megeszem a reggelimet, és a tálcát újra a rácsokhoz tolom, hogy könnyedén kivehető legyen, és ne kelljen bejönni érte.
- Látom, jóllaktál.
A közelről jövő hangra felpillantok, és leküzdöm az ingert, hogy elugorjak a közeléből. Mozdulatlanul nézek rá, mintha nem érteném. Tudom, hogy tudja, értem amit mond, és csak tettetem magam. De azért ennyire nem vagyok elhivatott, hogy kiadjam magam. Kiveszi a tálcámat, majd a sajátjával együtt kiviszi, ismerős csörömpölés következik, majd újra megjelenik, összeszűkült szemmel méregetve engem, ahogy égő tekintettel nézem őt. Tudom, hogy a mogyoróbarna szemek nem képesek sok érzelem elrejtésére, de próbálkozni lehet, nem?
Ám a következő lépésre nem számítok. Arcom úgy zárul be, akár egy könyv, amit összecsapnak. Kellemes dallam csendül fel a telefonjából, és közben számítón méreget. Tudom, már elárultam magamat, és csak remélni tudom, hogy azt hiszi, irritál, vagy utálom, nem pedig az ellenkezőjét.
Minden reményem akkor huny ki, amikor érzem a tüzemet fellobbanni, és a szemeimet felizzani. Egy pislantással később már vérvörös szemek néznek a borostyán-színűekbe. Főnixe valamilyen okból a vállára telepszik, és halkan pittyegve beszélgetni kezdenek. De nem tudok figyelni a szavakra, a dallam... olyan ismerős, olyan... lágy, kellemes. Lassan lecsukódnak a szemeim, és mozdulatlanul hallgatom ugyan, de ellazulok. Lételemem a zene. És olyan régen elzártam már magam előle, mert olyankor Aki ijesztő...
Kattan a kalickám ajtaja, és szemeim figyelmeztetőn pattannak fel, gyűlölködve, dühösen. Mert nem csak az emberek nem tudnak megbocsájtani olyan könnyen. És a pusztító érzések gyanakvássá csitulnak, ahogy a gyertyát megpillantom a kezében. Nem lép beljebb, szerencséjére, talán még élénk benne az égő fájdalom. De maga mögött becsukja az ajtót, és letelepszik elé törökülésben, kezében tartva a gyertyát, és a szeméből szól a sziréndal...
Most maga a megtestesült csábítás. Nem érdekel a számító mosolya, a győzedelmes pillantása. Elég, ha én tudom, hogy a hatáskörömön belül van. Még akkor is, ha a madara a közelemben somfordál, talán hogy a támadásaim védje ki. Lassan húzódok hátrébb, hogy guggolva nézzek vele farkasszemet. Nem fogom magam csak úgy hagyni, hozzámérni pedig most nem fog. Erősebb vagyok, kipihent, és majdnem jóllakott. Nem az a félholt fióka.
- Kössünk alkut. - szólal meg, amikor kényelembe helyezte magát. - Ülj ide elém, és vedd át a gyertyát. Ha incidensek nélkül lezajlik, akkor talán kapsz valamit, amivel szórakozhatsz, hogy ne und el magad idebent.
Szkeptikusan nézek rá. Ugyan mit fog adni nekem? Kis farudat, amire felülhetek, és kedvemre kodkodácsolhatok, nagy örömére? Egyik szemöldököm kihívóan húzom fel. Egy ilyen ajánlattal nem nyer meg. Többet kell kínálnia, ha tényleg azt akarja, hogy megközelítsem ezt a... ezt a... ezt az alakot. Gondolataim kiülhettek az arcomra, vagy a fejemben olvas, nem tudom, mert pillanatok múlva elmosolyodik, ám mielőtt még elhinném, hogy gonosz vicc volt, újra megszólal.
- Mondjuk kapsz pár percet a ketrecen kívül. Persze csak a szobában, és nem kell a kezemet sem fognod. - vajon ha a szájába nyomnék valami égő dolgot, akkor ez az arrogáns vigyor eltűnne? - és ha szót fogadsz, akkor talán holnap is kiengedlek.
Persze, ebből ő kettőt nyer egy csapásra, míg én legjobb esetben is másfelet. Ha nem szólna ez a zene, könnyebb lenne gondolkoznom! Összeszűkült szemmel mérem őt végig, talán azt akarván megtudni, mennyire bízhatok meg benne. Választ ugyan nem kapok, nem vagyok sajnos telepata, de legalább nem mozdul. Nem tudom hány feszült pillanat, vagy perc telik el, mikor megmozdulok. Lassan állok fel, hogy a reakcióit mérlegelhessem, majd puha macskaléptekkel közelítem meg. Épp csak olyan messzire guggolok le, hogy elérhessem, de el is ugorhassak, ha megmozdulna. Ám tökéletesen uralkodik magán, és türelmesen vár, habár idegesítő mosolya megmarad.
- Ülj le.
Bosszúsan nézek rá, de végül óvatosan a földhöz érintem a fenekemet. Ülésnek nem nevezném, de ennél többre nem vagyok hajlandó. Úgy tűnik, ő is tudja, vagy csak beéri egyelőre ennyivel is, mert végtelen lassú, és követhető mozdulattal nyújtja felém a gyertyát. Végig őt nézem. Árgus szemekkel lesem minden apró rezdülését. Most már számításba veszem a madarát is. Nem akarok kellemetlen meglepetéseket. Kinyúlok, és a gyertyatartó helyett a gyertyát kapom el, és veszem el, a tartót meg nyugodtan meghagyhatja, nincs rá szükségem. Lassan húzom el a közeléből, félő, elalszik a láng a gyors mozdulattól. És amint biztonságos távolra tudom tőle, felemelkedve húzódok hátra olyan gyorsan, ahogy csak lehet.
-Jó kislány.
Ajkaim pengevékonyra szorítom össze, de a sértettségem a szemeimig nem ér el. Elhúzódok tőle a lehető legmesszebbre, megkönnyebbülten figyelve, ahogy távozik a territóriumomról. A lángot lecsenem a kanóc végéről, és ellazulva játszadozok vele, szemem sarkából a magas alakot figyelve, ahogy letelepszik, és elégedetten figyel. Akár egy üveggolyó a földön, úgy gurul a bőrömön végig a piciny láng, kézfejemen, ujjaimon, tenyeremen, csuklómon, majd a másik kezemen. Talán mégsem olyan rossz alku. Ha tényleg kienged, akkor annyira ki akarom használni a perceket szabadon, amennyire csak lehet. Talán a kanapéra is leülök. Tekintetem elgondolkozva siklik a kandallóra. Vagy esetlen oda ülök be. Bár a ruháim nem tűzállók.
Egy biztos, ha három lépésnél közelebb lesz hozzám. Inkább magamra csukom a ketrecemet.
|
| Laurent | 2012. 12. 06. 20:01:23 | #24408 |
Karakter: Kazuki Aki
Megjegyzés: ~Ronoklelkemnek~ Mikulástól
Aki:
-Ha így akarod, rendben. Engem nem hatnak meg a boci szemek, egy szép test, hiszen, ahogy látom ezeken kívül nincs semmit, nem szorult egy kis ész sem csinos pofid mögé, egy madár vagy, aki a levegőben flangálva rápottyant valaki fejére, semmi más. Én próbálkoztam, de gondolhattam volna, hogy nem vagyunk egy szinten. Ha nem akarod, hogy emberként viselkedjek. - vigyora feldühít, modora felháborít, és mégsem ugrok bele a kelepcébe, csak ökölbe szorítom a kezeim. - akkor nem is fogok kis csirke. - erre meg a madárkája még odarepül turbékolni... nem értem! - Maradj itt és vigyázz rá, amíg én hozok neki egy kis tápot.
Vigyorogva fordul egy pillanatra felém, csak hogy önelégültségtől villózó szemeivel megbizonyosodhasson arról, mekkora előnyt is szerzett ezzel. Lehet hogy makacs vagyok, de a büszkeségem nagyobb. De nem kapkodom el a dolgot, úgyis hosszú ideig fogjuk még egymás társaságát ,,élvezni” és majd leesz ideje akkor szívnia a fogát, amikor rájön, hogy bizony a makacsságomnál súlyosabb dolgok várnak rá. Nem lövöm le a poént.
Végül lelép, és a feszültség nagy része elillan belőlem. A gyönyörű madár talán fenyegető szándékkal magasodik a ketrecem felé, és bár hangja megnyugtató, nem bízok ennyire benne sem. Pedig hatalmas, gyönyörű, és láthatóan fajtám egyik legkülönbebb példánya, mégis egy idomáré! Méghogy az az alak kinyitja az én szám... Csak próbálja meg, és megtudja, hogy nem csak a magafajta izmos alakok tudnak fájdalmat okozni. Harapták már le valamijét?
~*~
Hosszú idő múlva tér vissza, úgy tűnik házon kívül is volt. Nem ettem rendesen már.. Nem is tudom mióta, ha csak nem nyomtak le valamit a torkomon amíg alélt nem voltam. De ez persze nem azt jelenti, hogy bármire rávetem magam, amit kegyeskedik az orrom alá dugni. És ennek hála nem fortyanok fel, amikor képes tényleg madáreledelt tolni elém. Egy korty vízért majd meghalok, de inkább vágom le a kezem, minthogy ezt megmutassam neki!
-Meghoztam felséged vacsoráját. - macsóbeállással néz le rám, én meg nagyon igyekszem önmagam maradni. - Jó étvágyat!
Óóó, hogy milyen szívesen leégetném azt a vigyort a képedről! Hát még amikor leül az asztalhoz, és nekiáll falatozni, olyan hangokat kiadva közben, mintha fajtalankodna. Igen... Kinézem belőle. Büszke főnixek ugyanis csak egyszer választanak párt, és életük végéig kitartanak mellette. De róla azt is elhinném, hogy minden nap mással hál. Figyelem a kettősüket, ahogy kényelmesen jóllaknak.
-Milyen udvariatlan kismadár, nem is csipogsz nekünk jó étvágyat? - ó, ha képes lennék legalább egy picivel messzebbre lángot csiholni, és a haját felgyújthatnám! - Nem akartál emberként viselkedni, kommunikálni, így kérésed számomra parancs, úgy bánok veled, mint egy vad, éles csőrű papagájjal. Remélem megfelel. - amíg eszik, végig engem figyel, nézhet is, mert nem eszek. Így dolga végeztével jóllakott ovis arccal lép felém. - Milyen kis piszkos madár vagy... Nem ártana egy kis fürdés.
Víz??? Tudja jól, hogy a tüzet kioltja a víz, akkor miért teszi? Vagy nem tudja talán, hogy felelőtlen használatkor a parázs is kialszik, és ha nem tudok többet lángot idézni, egyszerűen meghalok? Némileg megkönnyebbülök, hogy nem valami tóhoz cipel vagy ilyesmi. Ha hirtelen ér a sok víz... Nagyot nyelve figyelem, ahogy összedolgozva próbálnak megtörni.
-Kicsit lehűtöm ezt a mérges lángoló pillantást ha nem bánod. - csak térjen vissza az erőm, lesz mit lehűtened! - Mi a neved? - elfojtott sértegetések halnak el a nyelvemen, hát még amikor felpillant a madárra! - Ahogy óhajtod.
Jeges tőrként hasítja bőrömet a víz, és úgy vélem, ha kicsit forróbb fejű lettem volna, most gőzölögnék. Valaha ez nagyon vicces volt, most örülök, hogy nem történt meg. Köszönöm szépen, én szoktam fürdeni! Fogaim összeszorítom, és Akit mélyebbre temetem magamban. Lehet, hogy nélküle védtelenebb vagyok, de ha kialszik, nekem annyi. Felszegem az állam, és úgy nézek a kissé paprikás Danielre. Ennyire ostoba, vagy ennyire tudatlan? Habár rémlik a meglepett tekintete...
-Mi a neved?
Kihívó pillantással válaszolok, nem áll szándékomban válaszolni. És mivel most minden előjel nélkül öntenek nyakon, megnyikkanva rándulok össze. Nem is a víz a legnagyobb bajom. Hanem hogy jéghideg. Ki látott már jeges lángot? Olyan jeges lángot, ami meleg is! Összeszorított szemekkel karolom át magam, és megkönnyebbülök, hogy nincs a madáron kívül közönségem. Fogaim összekoccannak, csontjaim belülről remegnek. Lassan mozdulok meg, ujjaim jéghidegek. Sosem volt még hideg semmim. Talán egyszer, amikor esztelenül beleszaladtam egy gleccserbe.
Kissé fagyos ujjakkal állok neki kicsavargatni minden csepp vizet magamból, amit csak tudok.
Aprócskára húzom össze magam, majd a földön összekucorodok. Ha nem melegszem fel, akkor... Lehunyom a szemem. Két kezemmel serényen simítom le a libabőröket a bőrömön, és mivel száraz részen fekszek, megpróbálom magam némileg megszárítani. Nem sikerül ugyan, és nem is vártam el, de a pár fokkal melegebb légkör körülöttem nagy megkönnyebbülést hoz.
~*~
Hirtelen érkezik vissza, és az ég a megmondhatója, merre járt. Félmeztelenül caplat be, mellkasán vízcseppek csillannak meg, haja nedvesen kunkorodik szerteszét, és ettől még sötétebbnek tűnik. Így persze a ritka színű szemei szinte világítanak a tincsek közül. A madár hirtelen reppen felém, forrót fújva felém, ezzel a közelemben lévő vízcseppeket felszárítva, és arról is meggyőződve, hogy nem hibernálódni készülődök. A hirtelen melegtől végigbizsereg mindenem kissé fájón talán, és észrevétlenül meghajlítgatom ujjaim, amik az elmúlt fél óra alatt a hidegtől begörcsöltek. Mire feleszmélek, egy pléd jelenik meg egy kézzel együtt a rácsaim között. Ó, hogy száradnál el! Miattad van ez! Akkor meg miért töröd magad, hogy ne fagyjak meg?
-Mi van? Nincs hasznom belőled, ha megbetegszel.
Hát persze, hogy is feledkezhettem meg arról, hogy nem az övé vagyok, ő csak szelídít. Nem tudom, hogy ettől hálásabb vagy dühösebb legyek. És mielőtt még eszembe jutna meg hányni-vetni a dolgot, rendes ételt és teát is kapok. Ettől nem leszek hálásabb. Miattad van az egész, úgyhogy fordulj fel! Előbb jön el a Jégkorszak, minthogy kegyelem vagy szánalom ételen éljek!
-Fűts be... fázni fogunk így.
Szólal meg, és a főnix ellenvetés nélkül hussan a kandallóhoz, hogy pillanatok alatt tüzet csiholjon. Most, hogy a tüzes énem jó mélyen alszik, pihenve és regenerálódva, mint egy sima ember, úgy érzem magam, de a tűz és a belsőmet szétvető forróság hiánya akkor is kínzó. Megbabonázva figyelem a lángokat, ahogy megnyújtják a bent lévő tárgyak árnyékát, és táncra bírják őket. A tűz lobogása hasonlít arra a táncra, amit régen valaha úgy szerettem... És ez a kellemes ropogás, meg a meleg, ami átjárja testem minden sejtjét, minden szegletét, felpezsdít és éltet...
A gyönyörű madár aprócskává válva reppen a férfihoz, aki a kanapén hever kényelmesen, és bújik hozzá, mint fióka az anyjához. Jobban megnézve őket... Végülis a nyakában ott a madár tojása, így gondolom valami kapcsolat lehet köztük. De egyelőre hiába szeretnék rájönni.
-Úgy alszok, mintha ébren lennék, egy apró szökési kísérlet és megismered, milyen amikor nem vagyok rendes.
Jelenti be, majd lehunyja a szemét. Főnixe a mellkasán gömbölyödik össze. Hosszú ideig mozdulatlanul ülök, figyelve őket, majd előrébb kúszok kissé, de nem rezdül egyikük sem. Habár a jeges vízből sokat nyeltem, a még mindig meleg tea csábítón gőzölög még felém. Lassan araszolok hozzá, majd gyengéden fogom ujjaimmal közre. Bárki másnak égetné a bőrét a bögre, míg én már-már megkönnyebbülten szorongatom. Szemeim végig az alvó pároson pihentetem, amíg felemelem a poharat, amíg beleszagolok és meggyőződök róla, hogy nincs benne semmi oda nem illő, sőt akkor is, amikor szomjam csillapítva a tányér tartalma iránt érdeklődök.
Szemöldököm sűrű táncot jár, amíg megfontolom, egyek-e, elvégre miért kellene ennem ebből? Orron finom fintorba húzódik, ahogy elismerem, mennyire éhes vagyok, és ha nem akarok megtörni, ahhoz bizony erőre van szükségem. Végül beledugom az ujjam, és megkóstolom. Kissé sós. Lassan a tányér másik felére kúsznak íriszeim, és inkább a tésztánál maradok. Négy lábnál kevesebbel rendelkező állatot nem fogyasztok. És a hús kétes, így természetesen nem nyúlok hozzá. Hadd higgye, hogy nem eszek ilyet.
Ráérős kóstolgatásomat egy lapos pislantás szakítja félbe. Alig ettem pár falatot, de nagyobb a fáradtság. Az utóbbi időben csak altattak, de azok nem voltak pihentetőek. Vajon ha előttem kel fel, kihasználja majd a helyzetet? Biztos ami biztos alapon a ketreckém túlsó felébe kúszok vissza, és még mindig térdelve, a bokáimon ülve lassan a hideg rácsoknak dőlök. Nem kényelmes, de legalább nem fog semmilyen meglepetés érni. Én is legalább annyira ébren fogok aludni, mint ő.
~*~
Mint akit serpenyővel vertek egész éjjel, úgy érzem magam. Fejfájósan, kábán és fáradtan. S bár legszívesebben vízszintesbe helyezném magam, és aludnék, nem tehetem meg, hiszen velem szemben a kanapé alvói ébredeznek. Tincseim közül szenvtelenül válaszolok a felém pillantó szemároknak. Nem aludtam jól. Rab vagyok. Éhes és szomjas vagyok. És nagyon úgy tűnik, a takarót mégiscsak magam köré kellett volna tekernem, mert fázok. Elvégre a tűzre nem tett senki, és kihűlt a terem. Ha mindennek tetejébe meg is fázok, akkor megölöm magam egy pohárral! Semmi okom elégedettnek lenni, hogy a boldogság távolinak tűnő fogalmáról ne is szóljak.
-Jó reggelt, madárka!
Rekedt, mély hang szól felém, ami belülről borzongat végig. Fáradt mozdulattal túr a megszáradt tincsek közé, amiket kissé elaludt, lévén vizes hajjal feküdt le. Viccesen áll szerteszét a nagy bozon, mégsincs kedvem nevetni. Csupán egy pillanatig köti le a figyelmem, majd újra visszatérek a kezem tanulmányozásához. Minél tovább nézem, annál idegesítőbb a jelenléte, és annál jobban fáj a fejem. Tehát mindketten jobban járunk, ha tudomást sem veszek róla. Főképpen én, elégre ezzel tudom jelen pillanatban a legjobban idegesíteni. Micsoda tömörgyönyör!
-Látom, ma is beszédes kedvedben vagy. Remek. - továbbra sem nézek rá. - Ma különleges dolgot mutatok majd meg neked, remélem értékelni fogod.
Egyáltalán nem veszek róla tudomást. Már-már mozdulatlanul ülök, csak légvételkor mozdul meg testem. Ez is a pihenés egy fajtája. Halk motoszkálást hallok, majd tűz gyullad, végül némi csend, ajtócsukódás, tányércsörrenés... Valahol odakint úgy tűnik eleredt az eső, mert a piciny ablakokon hallom a cseppek koppanását. Képes lennék elaludni is, ha nem lennék bizonytalan annak kimenetelével kapcsolatban. Amikor egy nagyobb tál víz kerül a lakóhelyemre, tekintetem lassan kúszik fel az arany szempárra, hogy nonverbálisan ledöfjem, megfojtsam, feldaraboljam és valami különleges szószként tálaljam. Ez valami vicc? Mi ez a fürdési mánia nála? Fétise van, vagy miért? Ennyire nincs más, akit zaklathatna?
-Ha később szükséged lenne rá, vagy szomjas lennél.
Néz le rám, habár eléggé leereszkedőnek és önelégültnek tűnik valamitől. Szám alig észrevehetően lebiggyed, és lenéző pillantásomtól is megfosztom. Nem ér ennyit. Én csak el akarok menni innen. Gyűlölöm a rácsokat! Mindegyik külön-külön fojt meg engem, és gúnyosan merednek felém. Elveszik a levegőt, és a fényt előlem. Legalábbis a legfontosabbat, a szabadságomat mindenképpen. Alulról pillantok fel a kandalló felé, vágyva a lángok ismerős csiklandós érzésére, a forró lávára, arra a szenvedélyre... még jó, hogy a tincseim elrejtenek. Egy gyertya is becsusszan a rácsok között, nem messze tőlem, így látványosan arrébb húzódok, főképp azért, mert a túloldalt ott áll a még mindig félmeztelen Daniel. Juppi. Egyébként is, a gyertya lenne a meglepetése?
Nos igen. Mert a gyertya meggyullad. És bár nem kandalló, azért mégis láng. Akarom vagy sem, tekintetem visszakúszik rá, bármennyire figyelmen kívül akarom hagyni. Nem tudom, milyen gyertya ez, ugyanis nem szoktam ilyesmit használni, de hosszú lángja van, és fodrozódik, szinte megbűvöl. Rá akarom vetni magam, a markomba fogni és dédelgetni a kicsi lobbanáskát, de félek, ha közelítenék felé, elfújja az a szemét. Mert nem mozdul el tőle. Én meg nem vagyok hülye. Tehát visszapillantok inkább a kandalló felé.
Erővel összpontosítok rá, a belőle áramló melegre, így amikor a reggelim kerül a rácsok közé, még csak arra sem szagolok. Nem akarok enni. Nem makacsságból, csupán... Nem akarok. Nincs étvágyam. Inkább ennék valami fonnyadt gyökeret életem végéig, csak kimehetnék, vagy legalább érezném magamban a tűz biztonságot nyújtó melegét. De mivel megfosztottak ettől, így ahelyett, hogy elkámpicsorodnék, dühbe ölöm az erőmet. Annak van értelme, legalábbis most. Két kezem ökölbe szorul, és nagyon igyekszem összeszedni magam.
Ennem kellene. Főleg, mert az idomárom az asztalhoz csüccsent, és a főnixével együtt nekiállt reggelizni, látványosan nem figyelve rám. Kicsit felengedek hát, hiszen ki szereti, ha szüntelenül bámulják, mint egy különleges állatfajt? Úgy sejtem, én vagyok az utolsó a saját fajomból, de azért még nem vagyok ekkora nagy szám. Nem lehelek tüzet, nem ég porrá egy falu sem csettintésemre, így nem értem. Mivel a figyelem elirányul rólam, és lazításomból adódóan kicsit megmoccanok, feszülten lesem, hogy mikor fordul felém egy ragyogó szempár, de ez nem következik be, így hangtalanul sóhajtok egy aprócskát.
A még mindig égő gyertya felé pislantok, és hangtalanul megközelítem, majd a kis lángocskát lecsenem a kanóc végéről. Pillanatok alatt teper le Aki, és a hajfüggöny mögött csokoládészín szemeim előbb felizzanak, majd égővörös parázsként ragyognak köszöntésképpen a picike pilácsra. Két kezem bölcsőjében tartom, lehunyt szemekkel, és haloványan megremegve, ahogy a tűz átforrósítja véremet. Még a levegő is könnyebbnek látszik.
Halk neszre kapom fel fejemet, óvón ölelve magamhoz a picike lángot, ami a hirtelen mozdulattól meglobban. Hihetetlen közelről fúródik szemeimbe egy ragyogóan arany tekintet, és szavak nélkül tesz mozgásképtelenné. Szemeim összeszűkülnek, ahogy figyelem, de csak guggol, és nem mozdul. Ez viszont még mindig nem azt jelenti, hogy nincs túl közel. Könnyedén mozdulok guggolásba, habár a sok egyforma üléstől másnak talán elmacskásodtak volna izmai, nekem még csak nem is nyikkannak. Óvatosan kinyújtom a lábam, majd a súlyom arra helyezve áttelepítem magam a ketrec közepére, ott csüccsenve le újra a bokáimra, és mivel elég messze van már, és bár Danielt tartom szemmel, minden más érzékem a lángra összpontosít. A tegnapi zuhany után ez a kicsi láng felmelegíti a parazsat bennem, és bár erőm most egyáltalán nincs arra, hogy fenntartsam sokáig, azért a gondolat maga, hogy itt van a kezemben, elég kitartást ad, hogy ne csüggedjek el. Milyen régen használtam már az erőmet?
-Ha jól viselkedsz, legközelebb a kandalló elé is leülhetsz, akár még ketrec nélkül is.
Kicsit moccan a fejem, ahogy figyelmem újra az idomárra irányul. Tépelődök, hogy most mennyire kellene gyanakvónak lennem. Mi jelenti számára a jó viselkedést? Azt várja, hogy omoljak a hálától a lábai elé? Annyira más, mint a többi ember, és rettenetesen összezavar. Nem értem. Szemöldököm finoman ráncolódik, míg elfordítom a tekintetem, és persze a forró bögrére esik pillantásom. Alig egy karnyújtásnyira van tőlem. A tenyeremet, amin a lángocska táncol, a másik felé fordítom, így belefojtva a kicsinyke gyertyalángot. A meleg megszűnik, de az emléke megmarad.
Nos, akkor legyünk jók, és meglátjuk, nemigaz? Mint az előbbi láng, úgy lobban el tekintetem is, az izzás megszűnik, elsötétül, és újra őzikeszemekké válnak. Aki elszunnyadt, nem bírta már tovább, hiszen rettentően gyenge. Megfontolt mozdulattal nyúlok hát a bögréért, az orrom alá dugva finoman megszaglászom. Menta és hársfa keverék! Mondhatni a kedvenceim egyike. Mézen kívül másnak nem kellene benne lennie. Végig Daniel reakcióit figyelve belekortyolok. Még akkor sem mozdul, amikor eltüntetem mindet. A szendvicset figyelmen kívül hagyom. Ennyi idő után nem hiszem, hogy egy ennyire finom, ámbár nehéznek tűnő étket elbírna a gyomrom. Talán ha délben kapok levest...
-Ügyes csibe. - a mély hangra szúrós tekintettel válaszolok, mert a piszkálódást mindig nem tűröm tőle. - Szeretnél egy forró fürdőt?
Nos, az említettnek nem lennék ellenére, de javára legyen említve, hogy nem tudja, nekem mennyire forró fürdő lenne jó. És mivel egy gyufaszálat sem lennék most képes pillanatnyilag meggyújtani... Elhúzom a szám, és a főnixe felé pillantok. A legjobb természetes fürdő egy olyan helyen van, ami a kitörni készülő vulkán felett gőzölög. Mintha egy nagy kondér leves lenne. Az lenne most az igazi, ami a lelkemig felfűt. De hogy ennek már megint fürdésen jár az esze! Meg persze, ahhoz ki kellene innen engednie. Nem dőlök be.
-Tehát nem. Kár, csibém, akkor marad a tálkád. Bár gondolhattam volna, hogy egy magadfajta tyúk csak madárfürdetőben tisztálkodik.
Szám összeszorítva meredek rá dühösen, imádkozva valami nagyhatalom felé, hogy gyulladjon meg az a gyönyörű szép sörénye a feje tetején. A gondolat rettentő elégedettséggel tölt el, így némiképp lehiggadva fordítom el a fejem, egyszerűen nem véve róla tudomást.
Aztán nyílik a ketrecem ajtaja. Szúrós pillantásom lassan szűkül össze, ahogy teljesen kitárják. Eszembe sem jut, hogy kiengednek. Ám amikor valaki belép rajta, bizonytalanság fúrja magát szívembe. Miért jön ide? Szívem felgyorsul, ahogy az idomár maga mögött becsukja a kis ajtócskát, és a bizonytalanság mellett megjelenik a félelem is. Izmaim ugrásra készen feszülnek meg, habár nem neki akarok támadni, hanem menekülni. Nincsenek öngyilkos hajlamaim. Nagyot nyelve teszem szorítom meg ujjaim a bögre körül. Szükség esetén hozzávágom. Nem láttam, hogy kulcsra zárta volna az ajtót. Akaratlanul is a főnix tegnapi szavai csengenek fejemben... ,,jobban jársz, ha kinyitod a szád, mielőtt ő nyitja ki helyetted...''
Beljebb lép, én meg ugrásra készen pattanok guggolásba. Hozzám ne merjen érni, mert... mert... Tulajdonképpen semmit sem tudnék ellene tenni. Harcképtelen vagyok, erőtlen és védtelen, de gondolom, ezzel ő is teljesen tisztában van. Állkapcsom megfeszül, és szemeim le nem veszem róla. Ezért hirtelen támadásként ér, amikor puha tollak simítanak végig karomon. Úgy ugrok el onnan, mintha jeget nyomtak volna hozzám. Vádlón meredek a madárra. Összejátszottak ellenem! Fellobban a düh bennem. A saját fajtársam!
Mindazonáltal hiába vagánykodok, újra guggolásba csuklok vissza, nagyon igyekezve, hogy ez a saját akaratomnak tűnjön. Az ég megmondhatója, mióta vagyok fogoly, és azóta vagy kiütnek, vagy szekálnak, ez pedig nem egyenlő a pihenéssel. Okosak, mert így gyorsan kifekszek és megtörök, de azért... A lábaim nem bírják. Hiába akarom, érzem, hogyha tovább kellene állnom, remegni kezdenék, és végül a földre rogynék. Így legalább megőrzöm a látszatát annak, hogy védem magam. Elvégre minden állat kicsire húzza össze magát, ha védekezik, nem? Nem feltétlenül azért guggoltam le megint, mert... Nos, mert egy fióka is többet bír nálam.
Lassan közelítenek, nem épp támadólag, mégis a rácsokhoz lapulok. Bár folyékony lennék, hogy átférnék rajtuk! Haloványan remegve szorítom magam egyre jobban a rácsokhoz, amik fájón és hidegen vájnak hátamba. Megszorítom a bögrét. Még egyikük hozzámér, és ezt eltöröm rajta! Térdeim felhúzva bújtatom testem lábaim mögé két kézzel átkarolva őket. Csak hagyjanak már békén!
|
| Laurent | 2012. 11. 15. 15:25:47 | #24225 |
Karakter: Kazuki Aki
Megjegyzés: ~Azami~ Tűzidomáromnak
Aki:
Gyűlölöm az embereket! Egyszerűen csak azért, mert annyira gyávák és alattomos férgek, hogy a magamfajtát álmában képesek csak elkapni. És persze álmodhatok én egy harcról, vagy valami egyenrangú párbajról, ha... Nem is értem, miért csépelem a szavakat rájuk. Nincs szó arra, ami bennem kavarog. Uki egészen mélyre menekült bennem, hiszen semmi keresnivalója itt egy emberi gondolatokat kergető énnek. Ha harc, hát akkor felveszem a kesztyűm meg a bakancsom, és seggberúgo...
~*~
Kábán ébredek. Forog a fejem, forog a szoba, és mindenkiből vagy négyet látok. Vagy ennyien lennének bent? Hunyorogva pislogok, és amikor hozzámérnek, hiába próbálok felkiáltani. Egy szánalmas nyöszörgésre futja, de nem többre. Megpróbálom flambírozni, megsütni, vagy legalább megégetni, elkeseredetten keresve azt az erőt magamban, ami ehhez kell, de úgy tűnik teljesen kiütötték. Aki! Segíts!
Erőtlenül, remegő testtel állok, pedig nem fázok, és nem is fáradhattam el, ha eddig csak feküdtem. Arra csak emlékeznék, ha csináltam volna valami megerőltetőt, nem? Mégis a szemeim gyanakodva szűkülnek össze, és próbálom a sok arcot eggyé konfigurálni, még annak ellenére is, hogy inkább a meneküléssel kellene foglalkoznom. A szám ki van száradva, nyelvem odatapad a szájpadlásomhoz. Szemeim szúrnak a szokatlan fénytől, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem természetes világosság. A levegő is dohos, talán valami raktár vagy pince ez...
Valaki hozzámér, és a simító kéz, a gonosz kuncogás, a lihegés a nyakamban... libabőrös leszek, és úgy hat rám, mint egy hideg zuhany. Futni akarok, menekülni, csak el innen, lehetőleg minél messzebb! Rekedten nyögök fel, amit persze félreért, és a húsos, gusztustalanul követelőző ujjak már a hasamnál járnak. Hányingerem van.
Aki olyan hirtelen támad fel, ahogy csak ő tud...
Szemeim fellángolnak, vörösen fordulnak a pancser felé, aki szemtelenül taperol, és egy izzó pofont keverek le neki. Aztán nekiállok őt szépen, élve megsütni. És élvezni fogom, nem fog érdekelni, hogy Uki később mit fog gondolni! Lángoló ujjaim a tokás nyak köré fonom, artikulálatlanul hörögve, és figyelve, hogyan düllednek ki a malacka szemei. Reszelősen nevetek fel. Szomjas vagyok.
Szúró érzés talál el a nyakamnál, de későn kapok oda, hogy a tűt kikapjam onnan. Végigbizsereg a gerincem, és mielőtt még a jótékony fekete semmi elkapna, kisütöm a szemét annak az átkozottnak, aki csak úgy végigtapogatott. Remélem, ha legközelebb felkelek, a sajnálatos... várjunk csak. Egy kicsit sem sajnálatos hullájának a sírján leszek kikötve.
~*~
Talán harmadjára kelek fel azóta, hogy elkaptak. Nem sűrűn hagynak magamhoz térni, és így éber, vagyis kevésbé alélt pillanataimban azon gondolkozom, hogy ugyan minek kellek nekik? Valami kísérlet a főnixekkel, vagy mi a szösz? Csak engedjenek már el végre...
Ó, ez a terem új. Hallom a hangokat, akik lassanként ismerősek lesznek nekem, meg egy ismeretlenét, gondolom ő lesz az új kínzóm vagy ilyesmi. Szemem hozzászokik a félhomályhoz, söt, könnyebb így körbenézni, mint abban az égő fényben.
RÁCSOK?! ARANY KALITKA?
Fellángoló düh vet szét egy pillanatra, és ujjaim rájuk tekerem, hátha el tudom olvasztani, de az arany... több kellene pár percnél.
-Ne menjen közel, megégeti!
Szólal meg az egyik alak, akik tulajdonképpen rendszeresen leszedálnak. Megilletődve a hangnemtől kissé kiesek a szerepemből, legalábbis Uki nyitja fel szemeit előttem. De a hangra felpillantok, és egy hosszú pillanatra csak az előttem álló, sőt, hozzám közelítő alakra figyelek. Arany szemei vannak, amik figyelem felkeltőbbek a nyakláncánál. Külseje vad, zabolázatlan alakra vallanak, némi lázadó jellemmel talán... vagy egészen mást. Biztos ő lesz az új gazdám. Az Aranyszemű!
-Tudom, mit csinálok.
Mennyi magabiztosság sugárzik belőle a kíváncsi érdeklődés mellett! Kinyújtja a kezét, de hátraugrok. Tekintetem a madárra siklik, amit bárhol felismernék, akármilyen formában. De hát... Értem, biztos gyűjtő! Lángtudó, és mégis kalitkában tartja a fajtámat! Nyugtalanság öleli át a mellkasomat, és súlyos kövek koccannak a gyomromban, ahogy újra megszólal.
-Még ma át kell szállítaniuk hozzám. Van egy kastélyom a városban a hegy tetején. A szüleimé volt. Oda vigyék, ott fogom be idomítani. - Elpillant rólam, de én képtelen vagyok róla.
-Ezek szerint vállalja.
-Azt mondtam, még ma!
Azok az arany szemek visszakúsznak rám, én pedig a kalitkám másik felébe húzódok, kissé oldalra billentett fejjel pislogva az új... Gazdám? felé. Páran megint rámszegezik a fúvócső szerű akármit, hogy elaltassanak, én pedig dühösen nézek rájuk. Ijedt, nyúlszívű, betoji alakok, akik engem akarnak, de félnek tőlem, sőt, még hozzámérni is félnek! Persze, jogosan teszik, mert csak nyúljon hozzám akármelyik, és vacsorára a golyóiból készítek pörköltet magamnak.
-Az nem szükséges.
Némileg meglepetten pillantok a magas alakra, aki most a bőrnadrágja zsebébe csúsztatja kezét lezseren, míg a másikkal a madarát simogatja meg. Összeszűkült szemmel figyelem, és nem értem, miért teszi ezt, hiszen neki nem lenne egyszerűbb, ha gond nélkül megérkeznék a kastélyába? Vagy azt hiszi, hogy ezzel máris a szivembe lopta magát? Kifejezéstelen arccal térdelek le végül a kalitkám padlójára, bokáimra ülve, és hűvös tekintettel méregetve azokat, akik kissé óvatlanul emelik fel a böhöm nagy, és remélem jó nehéz házikómat. Ajkaim pengevékonyra préselem, és amíg úgy gondolom, nem figyelnek, próbálok legalább egy gyufaszálnyi lángot kicsikarni magamból, de úgy tűnik nem csak elaltattak, hanem valami növénnyel még az erőm is lezsibbasztották. Nincs mese, várnom kell.
Pár billegés után felemelik egy géppel az arany dobozkámat, egy leplet húznak rá, hogy ne lássak, de mások se engem, és visznek. Ülve maradok, így kisebb az esélye, hogy a billegések és a szállítás okozta himbálózások miatt elesek, de feszülten figyelek mindenre, ami legalább egy kicsit segíthet abban, hogy hol vagyok. És nem tudom, hogy mit érezzek azzal kapcsolatban, hogy végig a közelben érzem azt a furcsa alakot.
Nem tudom eldönteni, mikor indulunk el, vagy mikor nem, hiszen a gépek zúgása minden mást elnyom. Fogalmam sincs, hogy házban vagyok-e vagy odakint. Frusztráló érzés. Ám meglepettség fut rajtam végig, ahogy halk pittyenést hallok a hátam mögül, és nem állom meg, hátrafordulok. Uki belül kíváncsian pillant a hófehér madárra, aki a nagy lepedőszerű akármi alá bemászva kíváncsian figyel engem.
De mivel nem lép közelebb, és nem is kíván kommunikálni velem, hát annyiban hagyom. Csak ismerkedik velem. Így hát inkább olyasmi felé fordítom figyelmem, ami jobban izgat. Kezem felemelve koncentrálok, és piszkálom a mágiámat, de azon kívül, hogy a bőröm felforrósodik, semmi sem történik. Elkeseredett próbálkozással telnek az utazásom percei, de mire a zúgás abbamarad, akkor is csak egy aprócska szalmalángig jutok el. Ez pedig elkeserít, feldühít és megőrjít. Ki látott már olyat, hogy az erőm szundikál?!
Vörös szemeim dühösen fordulnak körbe, de úgysincs senki a közelben, akin mérgem kitölthetném. Nem mintha megtenném, ha az semmit sem tett ellenem. Hajamba túrok, majd a rajtam lévő, bő ruhákat kicsit megigazítom magamon, a jobb külső reménye nélkül.
~*~
Mire a leplet valaki lehúzza a kalitkámról, Aki visszahúzódott, és így barna tekintetemmel találkoznak az ő arany íriszei. Nyugodtan ülök a padlón, illetve a bokáimon, őt figyelve érdeklődés leghalványabb jele nélkül. Egy eléggé üres szobában, vagy teremben, esetleg pincében vagyunk, ahogy röpke pillantásokkal körbenézek, de nem igazán érdekel a díszlet. Menekülni akarok, szabad lenni, és eltűnni... vagy meghalni.
Azok a borostyán szemek összehúzódva, értetlenül méregetnek, szemöldök ráncolva. Hiába nézel, furcsa ember, tudom, mit akarsz, és nem adom meg azt az örömet. A főnix mélyen kucorog, és a megfagyott ereje felett siránkozik. És az én legnagyobb erőm abban rejlik, hogy a kis ládikó kulcsa nálam van, ami az Akihoz vezető utat nyitja. Ennek teljes tudatában, hűvös higgadtsággal figyelem, immár végre éberen a macskaszerű mozdulatokkal köröző alakot.
-Üdvözöllek nálam. Deniel vagyok, - lassú, és kicsit sem kecsegtető mosolyra húzza a száját. - főnixidomár.
Bizalmatlanságtól szűkülnek össze szemeim, és most rettentően örülök, hogy kalitkában vagyok, ugyanis ez azt jelenti, hogy valami elválaszt tőle. De mégis... idomár? Mi vagyok én, majom, amit be kell tanítani? Vagy kutya?! Harag kúszik végig rajtam alattomosan, de nem elég ahhoz, hogy eldobjam magam. Így rendíthetetlenül ülök, és várom a folytatást. Szomjas vagyok. És éhes. Fáj minden tagom és aludni akarok. De mindezt inkább eldobnám, ha szabad lehetnék.
-Én fogom biztosítani neked, hogy jól szórakozzunk majd együtt. - megrándul a szám, elfojtok egy csúnya véleményt. - Téged hogy hívnak?
Szenvtelenül nézek rá, némasági fogadalmat kötve, és megfogadva, hogy előbb harapom le a nyelvem, semhogy bármilyen kommunikációt is létesítsek vele. Érdekes, de nem eléggé ahhoz, hogy belesétáljak akármibe. Idomár. Ch. Lebiggyed kissé a szám sarka, de szemeimben ugyanekkor némi tartózkodás, és félelem is felcsillan, mielőtt elnyomhatnám. Én meg makacs vagyok! És nem tántorít el semmi!
|
|
