Ma is átlagos nap. Anyuék reggel már nincsenek otthon én meg az egyetemre megyek, mert óráim lesznek, de szerintem nem megyek, egyedül a darabomat fogom gyakorolni, ami a koncertre fog kelleni, mivel egy jótékonysági koncertet adunk elő, amit az iskola szerver és a legjobb diákok vesznek részt rajta, akiknek van tehetségük.
Belépek a suliba és már veszem is ki a termet, ahol gyakorolni fogok. Bemegyek, majd leteszem a hangszeres táskámat. Kiveszem belőle a hegedűmet. Behangolom, majd a kottát kirakva a kottatartóra kezdem el játszani.
Minden bele élesemmel eljátszom és próbálom még jobban tökéletesíteni, hogy a legjobb legyen, mert párnap múlva lesz. Szinte szállok a darabbal együtt. Egy szomorkásabb darab, amibe teljesen beletudom élni magam, hiszen nem éppen olyan az életem, amilyet bármelyik embernek eltudnék képzelnék.
~*~
A nap végére teljesen kimerülök, és hogy kikapcsoljak, elmegyek egy parkba sétálni. Ilyenkor nem szoktak sokan lenni, mert másnap még mindig munkanap van. Nem veszek tudomást semmiről, csak a kellemes időről, ahogy a nap becézget az arcomat, meg a lágy szellő, ami olykor körül leng. Ennél szebb időt nem tudom, hogy mikor láttam utoljára.
Szeretem a tavaszt, meg ilyenkor kezd az idő mindig egyre csak jobbá válni.
Ahogy sétálok, egyszer észreveszek egy eléggé figyelemfelkeltő lányt. Vagy is csak számomra figyelemfelkeltő. Ám ahogy látom egy másikkal van, meg nem hiszem, hogy bárki is lenne olyan elvetemült, mint én… Csak simán elsétálok mellettük és megyek az egyik padra, ahol tudok elmélkedni és nem igazán szoktak zavarni.
Ám ahogy elmegyek mellettük tekintetet érzek a hátamon, amin elmosolyodok. Jól esik, hogy ennyire megbámulnak és tetszem valakinek, de nem szokás hátra nézni.
Leülök a padra, majd csak élvezem ezt a szép időt, és nézem a lenyugvó napot, ahogy lassan elhagyja a földünket, hogy a másik világrészt tegye boldoggá ragyogásával.
- Szia. – hallok meg egy hangot, mire oda fordítom a fejemet és a barna hajú lánnyal találom szembe magam, akit meg néztem kicsit messziről.
- Szia. – köszönöm kedvesen. – Kit tisztelhetek benned, ha már így leszólítottál? – kérdezek rá.
- Kandra Goldwin. – mutatkozik be és a kezét nyújtja, amire felállok és elfogadom a két fogását. – És téged hogy hívnak szépség?
- Szépség? – húzom fel mosolyogva a szemöldökömet. – Sasha James. – mutatkozok be.
- És még a neved is szép. – kezd is szórni a bókjait, amire csak elmosolyodok.
- Köszönöm. – körbenézek, de nem látom sehol az előző csajt.
- Vársz valakit?
- Csak azt nézzem, hogy aki az előbb veled volt merre lett? Nem akarom, hogy féltékeny legyen. – sose szerettem féltékenységi dolgokba beleesni.
- Az a kis csaj? – legyint egyet. – Vele ne foglalkozz. – ül le a padra én meg mellé. – Csak egy felkérés volt, amit teljesítenem kellett. – mondja el, amin kicsit meglepődök.
- Csak nem ez a munkád, hogy másokat vigyél randikra? – nézek rá kicsit távolabbról. – Nálam kibérelt fel? – próbálok kicsit poénkodni.
- Ha én lennék a megbízó meg a teljesítő is, akkor nagy gond lenne? – erre már nem tudom vissza fogni magam és elkuncogom magam.
- Akkor csak megnyugodnék.
- Amúgy csak egy tetkós vagyok. – jegyzi meg.
- Akkor majd lehet lesz egy kuncsaftod. – kacsintok rá és érdeklődve figyel.
Elkezdünk beszélgetni és kifaggat, hogy milyen tetkót szeretnék meg hova. Beavatom terveimbe, hogy egy hegedűt szeretném a vállamra, amire elismerően bólint. Sokat beszélgetünk még mástémákról is, ami igazán jól esik. Ritkán van lehetőségem valakivel ennyit beszélgetni, de most az egyszer nem bánom.
Ám az idő is kezd hűvösebb lenni, arról nem is beszélve, hogy besötétedett. Nagyon szeretem a sötétet. Mondhatni, hogy félek a sötéttől, de ezt inkább nem mondom senkinek, mert kinevetnének a végén.
- Ne haragudj, de mennem kell így is elég későre jár már. – mondom felállva és rá nézek. Azt hiszem, hogy most csak benne bízhatok, mert ha nem kísér haza, akkor rettegve fogok hazáig sétálni…
Szerkesztve oosakinana által @ 2012. 03. 29. 20:31:23
Lassan osztályzás, nekem meg még egy képem sincsen... Rettenetes. Most az emberek mimikája a téma... Pedig én tájképekre, csendéletekre, városi életre specializálódtam.
Tulajdonképp ha jól meggondolom, örülök a feladatnak, hiszen fejleszt. Minden nap gondolok a lányra. Általában az arcokat hamar elfelejtem, de Miwako arca sokszor lebeg a szemem előtt. Meg is jegyezték az osztálytársaim, hogy sokkal "merengőbb" vagyok, mint általában. Voltak, akik olyan okosan összefűzték ezt az állapotot az újonnan megismert japán lánnyal, hogy kissé megijedtem, nem gondolatolvasók-e az illető személyek.
Sokszor járom a várost, s inkább hajléktalanok arcát fotózom. Jobban megfog, van valami a szemükben... Amit érdemes fejtegetni.
Hetek óta nem láttam.
El kellett volna kérnem a telefonszámát.
Teljesen mindegy. Ha felveszik, találkozunk...
Úgy döntök, iskola után lesétállok a parkba, hátha találok valami -valaki izgalmasat akit lefényképezhetek. Érdeklődve nézek körül. Ismerős arcok. Osztálytársakat nem akarok fényképezni. Annyira adja magát, annyira sablonos... Leülök a parkban, nézegetem a lombokat, az eget, szokásomhoz hűen.
Nyakamban lóg újonnan szerzett Canon fényképezőgépem... Az eredeti neve elég hosszú, annyira kínos volt kimondani az eladónak, elrontottam, majd inkább mosolyogva odasétálltam és ráböktem a gépre.
Mi is a neve?
Canon EOS 60D 18-55IS 55-25OIS
Fejemhez kapok kínomban, még mindig olyan gyászos hangulatba kerülök, mikor visszagondolok.
Azt hiszem, nem fogok ma már fotózni, inkább elindulok haza...
Felállok a padról, s már indulok is albérletem felé, épp egy hőscincért pillantok meg... Nem csak Európában honos?...
-Dorothy! -ismerős hang csengése a hátam mögül, kissé összeszorul a szívem, talán az érzékeim játszanak velem. Megfordulok, s nem, ő ér épp felém, csak egy pillanatra látom sportos, mégis kivágott felsőjét, megmutatva formás melleit... Máris lehajol, térdeire támaszkodva sóhajtozik mélyeket, s az alkalmat kihasználva gépemet előre bekészítem...
Igen, mosolyogva felkapja fejét, s azonnal lenyomom a gombot...
-Szia. -üdvözlöm, miközben vizsgálom a tökéletesre sikeredett képet, melyen megörökítettem lágy arcvonásait, utánozhatatlan mosolyát.
- Szia… csak nem fényképezel? -mosolyogva pillantok rá.
- De bizony… és te mi járatban? - kérdezem, miközben újra nyakamra engedem gépem súlyát, ő pedig kissé megigazgatja ruháját.
- Én csak… sétálgattam a parkban, Csak délután jönnek értem, egész nap ráérek, így úgy gondoltam ismerkedem egy kicsit az egyetemmel.
- Ez remek. Én is épp ráérek. Esetleg… körbevezethetlek? -kérdem, reménykedve.
- Annak nagyon örülnék. -Ismét elmosolyodom, majd elindulunk az épület irányába.
Bemutatom, merre vannak a különböző szaktermek épületei, az ebédlőt, a közeli kollégiumot...
Miután úgy érzem, minden fontosat megtanítottam, egy kávézóba vesszük az irányt. Nagyon kellemes hely, szeretem.
Egy teát kér, én pedig szokásomhoz hűen egy jegeskávét. Magyarázni kezd az iskoláról. Milyen nyitott velem szemben. Kedves...
- … és a nénikém ismerőse mondta, hogy elég jó esélyem van a kollégiumi pályázat megnyerésére -meséli nyhe büszkeséggel, miközben a teáját kevergeti.
- Nem gondoltál albérletre? A szüleid biztosan jobban örülnének nem? -kérdem, hisz nekem ez oly természetes... Lesüti tekintetét, magyarázni kezd.
- Nem, mert… azt mondták, hogy oldjam meg magam, és én ezért dolgoztam egy ideje, hogy ezt elérjem -felemeli a fejét, halvány mosollyal tekint rám, én pedig elszégyellem magam... hogy lehetek ilyen... -Remélem sikerül... -folytatja, s ez kizökkent.
- És… te hogy, hogy egyedül laksz? Még nem gondoltál lakótársra? -eh... gondoltam, de nem akárkire...
- Még nem igazán. kevés olyan lány ismerősöm van, akiket érdekelne az ajánlat -mosolygok sejtelmesen, majd kortyolok a kávémból. -A fiúkban meg nem bízom -kortyolok még szélesebb mosollyal ismét, ős is iszik teájából.
–Ha felvesznek, remélem jössz a gólyatáborba -jelentem ki, ő pedig pislant. Hm, talán nem tudott róla?
- M-mire? -ehheheh.Nevetek halkan, poharam az asztalra helyezem, majd ismét ránézek.
- A beiratkozás előtt egy-két héttel, itt az egyetem területén van egy táborozás azoknak, akik felvételt nyertek ide. Csak 4-5 nap az egész, nem kerül sokba, és már előre összeismerkedhetsz a felsősökkel, és a leendő évfolyamtársaiddal. -világosítom fel.
- Ez jól hangzik… Te ott leszel?
- Én fogok fényképezni -kacsintok felé... Már hetekkel ezelőtt elintéztem...
- Mi mindent csinálnak egy ilyen táborban? -kérdezi, s már szóra nyitnám a számat, mikor az ablakon kinézve tágra nyílt szemekkel megszólal. - Juj, mennyi az idő. Ne haragudj, mennem kell -hadarja, majd gyorsan felhörpinti teáját, s készülődni kezd. -Majd… majd még remélem találkozunk, szia! -s már csapódik is a kávézó ajtaja, nekem csak pislogni van időm... Nekem a japánok gyorsaságát még mindig nem sikerült megszoknom... Remélem az ágyban azért nem ilyen gyors...
-Elnézést. -kissé összerezzenek, majd a pincérre pillantok.
-Ó, igen, én fizetek! -mosolygok rá, majd pénztárcámért nyúlok.
-Akadt valami kellemetlen helyzet? -néz rám, igen, egymás nevét sem tudjuk, de amikor kevés a munka, sokszor áll le velem beszélgetni.
-Nem, csak sietnie kellett... -küldök egy bíztató mosolyt a pincér felé, majd odanyújtom a pénzt. -a visszajárót tartsa meg. -szólok, majd lassan felállok, és ballagva indulok az albérlet felé.
Most sem kértem el a számát.
Egy-két hét múlva felkerülnek a pontszámok... És a felvett diákok listája az interneten. Gépemhez ülök, s a nevekhez kattintok.
T... Görgetek, görgetek, majd megtalálom a nevét. Hatalmas teher szakad le hirtelen a vállamról. Csak nehogy jobban izguljak, mint ő...
Ó, istenem...
Akkor jön a gólyatáborba!
***
Korán reggel gyülekezünk az iskolához közeli vasútállomáson. Néha kattintgatok a gépemmel. Louis vuitton bőröndöm kapaszkodójának támaszkodva méregetem a gólyákat... Lányok és fiúk vegyesen... Lányok... Egyik sem ér fel Miwako szépségével. Sok hódolója lesz.
Már most féltékenykednem kell... Hangosan, kissé fájdalmasan felsóhajtok, majd körülnézek ismét. Ő sehol. Talán nem engedték el? Órámra pillantok. Lassan indulunk.
Nos, megfogadtam, hogy nem fogok idegeskedni a gólyatáborban, úgyhogy most szememet lehunyom, hogy mély levegőt vehessek. Kellemes ez az állapot, pihentethetem a szemeim. Mikor kinyitom őket, az összetéveszthetetlen szürkéskék, kissé bágyadt, most, hogy nézem, kissé kialvatlan, de gyönyörű szempárral találkozom.
-Szia! -köszön lelkesen. Óh, hát annyira izgult, hogy alig aludt a kedves...
-Szép reggelt. -szólok megnyugodva, hogy eljött.
-Nagyon izgulok. -jelenti ki kedvesen, majd végignéz rajtam. Apró virágokkal díszített blúzt vettem föl egy halásznadrággal. Szeme megállapodik magassarkú barna szandálomon. Csípőmet hatalmas öv öleli körbe. Ő ugyancsak sportos stílusát mutatja. Egy lazább farmer, és egy szemszínéhez hasonló póló van rajta. Igen, én elegánsabbra vettem a figurát, végülis, nem rajtam hajtják majd végre a különféle csínyeket...
A távolban meglátjuk a shinkanszent, mindenki szedelőcködni kezd. 3 megálló múlva már egy erdőszéli apartmannál leszünk, készülnek, várják érkezésünket.
A vonaton nemigen jut ülőhely, Miwakoval úgy döntünk, állva beszélgetünk, ő elmagyarázza, mennyire végigizgulta ezt az időt, mesél arról, milyen boldog volt, mikor megtudta, hogy átjutott, és hogy mennyire fél, hogy megkapja-e az ösztöndíjat.
-szurkolok neked.- mosolygok rá mondandója befejeztével, majd a közelgő Hiei-re tekintek. Félreérthetetlenül vigyorog kettőnkre, majd megszólal.
-Nem tudjátok, merre van a budi? Szétreped a hólyagom.
-Nem tudjuk, de köszönjük. Erre kiváncsiak voltunk. -nézek rá komolyan, majd mikor elneveti magát, én is elvigyorodom. Miwako csak pislog, Hiei pedig rátekint.
-Csak vigyázz az amcsi lánnyal! Nagyon heves tud lenni! -ekkor gyilkos tekintetemet Hieire vetem, ő pedig röhögve továbbáll... jóban vagyunk, de ezt nem kellett volna.
-Egek... -szakad ki belőlem, ő pedig kissé félve néz rám.
-Ezt... hogy értette...? -kérdezi.
-Miwako.-nézek rá. -Ne feledd, ez a gólyatábor. -mosolygok rá. -amit a vonaton mondanak és tesznek, az már a szivatás része.
-Ó, értem. -sóhajtja, s ahogy látom, el is hitte, amit mondok.
-Ne aggódj, ez csak az első nap lesz. A többi már családias hangulatban, kellemesen fog tellni.- mosolygok, majd ismét emeljük motyóinkat, leszállunk...
Mindenkit beosztanak, természetesen a felsősök külön alszanak, s a gólyákat egy játékkal osztják a szobákba. Nem is lehetne választani, hisz nem is ismerik egymást. Összebarátkozhatnak, de ez a felosztás konfliktust is szülhet. Remélem Miwakot normális lányok közé osztják be. Mikor kezdődik a felosztás, izgalommal, mégis cseppnyi megrökönyödéssel néz rám.
-Mi a baj? -kérdezem.
-Hát... Jó lett volna, ha egy szobába osztanak. -dünnyögi... Szívem megdobban, tán kissé vágyakozva tekintek rá.
-Felsősöket gólyákkal nem vegyítenek... -magyarázom, közben megérintem az arcát, mire nagyon meglepődik... Végigsimítom arcán a puha bőrt, majd elveszem a kezem. -Lehetőséged adódik, hogy megismerd a majdani évfolyamtársaidat. -mosolygok, ő pedig bólint.
-Igen, ezt nagyon várom...
-Izgulsz? -kérdezek rá az egyértelműre.
-Nagyon -mosolyog.
-Kenway! -hallom Hiei hangját, aki már készülődik a programokhoz. -gyere egy kicsit! Velünk leszel. Segíts pakolni!
-Persze, sietek! -szólok oda, majd Miwakora tekintek.
-Légy jó! -mosolyodom el, ő pedig bólint.
-Te is! -hátatfordítva török át a tömegen, Hiei, és a többi évfolyamtársam után eredek, hogy újra átbeszéljük, pontosítsuk a napi programokat...
- Róluk ne vegyél tudomást. - válaszol kedvesen, de szinte lehetetlent kér. Hogy ne vehetnék róluk tudomást, ha ennyire hangoskodnak pont az orrom előtt? De azt megígérhetem, hogy úgy teszek. Bízom benne, így remélem elintézi ezt, vagy... nem is tudom.
- Miért? - kérdezek vissza mégis kíváncsian, mert ugyan szeretnék hinni neki, de a kíváncsiságom nagyobb.
- Ez tipikus... Szerintem középiskolában is átélted. Jönnek, rémisztgetnek, nevetgélnek. Élvezik a félelmet, mert nekik már nincs mitől félni... Legalábbis ezt mutatják- vigyorog, de én inkább cseppet elkedvetlenedek. Mint a középiskolában? Istenkém... reméltem, hogy legalább itt megszabadulok az ottani környezettől. Persze még nem adom fel, még remélem, hogy nem teljesen olyanok, csak... csak egy kicsit.
- Óh, igen. - mondom olyan halkan, hogy még én is alig hallom, de ahogy vállamra teszi kezét, úgy érzem mégis meghallotta.
- Te csak figyelj a felvételire. - biztat mosolyogva, s mikor felnézek arcára, elmerülök a gyönyörű kék tekintetében. Közelről sokkal szebb. Megtörve az idillt hajol el tőlem, s a termünkben randalírozó fiúk felé veszi az irányt.
- Na kuss legyen, anyaszomorítók! - kiált rájuk, egy pillanatra megrezzenek hangjától, pedig nem is felém szól ez az agresszivitás.
Visszamegyek a terembe, lassan megérkezik újra a tanár is, és folyik tovább minden úgy, ahogyan elkezdődött.
~*~
Remélem minden jól sikerült, elég sokat dolgoztam a rajzokon, és mindent precízen és részletesen készítettem és számoltam ki. Minden egyes paraméter nyila is pontosan olyan szögben áll, ahogy kell.
Már az épület előtt állok várna nénikéméket, akik autóval fognak értem jönni. A főépületet remélem tudják, hogy hol van, mert... őszintén szólva még nem tudtam volna elmagyarázni nekik, hogy hjova is kell jönniük. Olyan nagy a campus a kollégiumokkal meg mindennel együtt, hogy... el fogok tévedni.
Az utat is nézem az autókat figyelve, néha a figyelmem a többi ember felé terelődik, akik mellettem sétálnak el, s mikor ismerős alakot látok meg, megdobban kicsi szívem. Szinte pont akkor vesz észre ő is engem, mikor én őt, s minden gondolkodás nélkül indulok meg felé, hisz annyira vonz már csak a látványa is. Egyre csak emelkedik pulzusom. Remélem egy barátra tettem szert már előre. Annyira jó lenne.
- Merre mész? - kérdezi kedvesen.
- Ó... Értem jön a nagynéném az iskola elé. - válaszolok halkan.
- Itt laksz Tokióban? - jön az újabb kérdés, de egyáltalán nem faggatásnak fogom fel. Inkább... inkább örülök, hogy érdeklődik utánam még csak akkor is, ha csak azért kérdezget, hogy ne legyen közöttünk kínos csend. Úgysem tudnék magamtól megszólalni és az, hogy beszéltet, nagyon megkönnyíti a dolgomat.
- Nem... Elég messze, vidéken. És te? - lehet, hogy útba esik majd, akkor talán őt is elvihetnénk, nénikém biztosan nem ellenkezne.
- Hát... Én itt, albérletben. A szüleim Amerikában élnek... - tényleg... bele sem gondoltam, hogy... milyen buta vagyok.
- Nem rossz egyedül? - most még nagyobb butaságot csináltam, gratulálok Miwako.
- Néha. De sok pozitív oldala van. - ahogy mosolyog... még engem is megnyugtat. - na? Lemegyünk? - egy bólintással válaszolok, s zavarom egyre csak nő, amikor... rájövök, hogy ha akarnám se tudnám a nevén szólítani. Szeretném, de magamat ismerve mindig nehezen menne, mégis... újra elönt a kíváncsiság.
- Megkérdezhetem... A neved?- motyogom szinte orrom alatt, félve pillantok fel rá, és arcán cseppnyi megdöbbenést látok. Csak... csak nem mondtam valami rosszat?
- Ó, ne haragudj, milyen illedelmetlen vagyok. - csap homlokára - Dorothy Kenway vagyok. - amerikai a neve is, de mégis milyen szép. A sok butaságért cserébe remélem örülni fog annak a gesztusnak, hogy ha az ottani köszönésmódot követem, és nem a sajátomat.
- Tsukurite Miwako. - kezemet nyújtom felé meghajolás helyett, s ahogy ujjaim a tenyerébe csúsznak, egyre erősebb borzongás kerít hatalmába. Nem is hittem volna, hogy egy kézfogás ilyen jó is lehet, pedig... nem vagyok hozzászokva. Talán pont ezért ilyen érzékeny rá a kezem is.
Ahogy karom simítja meg szégyenpír terül szét arcomon. Remélem... még ez is a kézfogás része volt, mert eléggé félreértettem, de próbálom nem kimutatni. Elég, ha a piros arcom látja, ami úgy ég akár az olimpiai láng.
- Mikor jössz újra, Miwako? - kedves izgatottság önti el szívemet, s egyre jobban úgy érzem, egy barátra fogok szert tenni a jövőben, persze csak akkor, ha felvesznek.
- Két hét múlva, különböző ügyeket intézni... - válaszolom röviden, hisz biztosan ő is tudja ez mi mindenből áll.
- Valószínűleg találkozni fogunk. - kacsintása csak még több égető pírral borítja arcomat, s szelíden viszonzom intését, mikor észreveszem nénikéméket, és feléjük indulok.
- Még egyszer köszönök mindent!- kiáltok még vissza utoljára, majd beszállok a kocsiba. Irány haza.
~*~
Minden második héten megjelenek az egyemen, de csak futólag, hisz nem csak nekem, de nénikémnek is sok dolga van és már így is annyi szívességet tett nekem, hogy soha nem fogom tudni visszafizetni neki. Most az egész napomat a campuson tölthetem, így talán jobban megismerkedhetek az épületekkel is, és a környezettel.
Már csak egy hét van a felvételi eredmények kihirdetéséig, és izgatottabb vagyok, mint valaha.
A park hatalmas, akár az egész egyetemváros, s örülök, hogy nénikém délután jön csak értem, munkája után, mert így bőven van időm szétnézni.
Titkon azt remélem, hogy találkozom egy ismerős arccal… Az egyetlen arccal, akit innen ismerek.
Mintha imáim csak meghallgatásra találtak volna, az ismerős szőke fürtöket megpillantva jobban megfigyelem az alakját, és felismerem. Egy padon ül, épp feláll, s zsebre dugva kezeit elindul az ellenkező irányba, a nyakában lóg valami. Vajon mit csinálhat erre?
Megdobban kicsi szívem, s azonnal futni kezdek felé… Hogy is volt?
- Dorothy! – kiáltok után, megtorpan, s mire megfordul és észrevesz, éppen akkor érek elé, térdeimre támaszkodva pihegek halkan, s mikor mosolyogva emelem fel fejemet, arca helyett a kamera lencséjébe pillantok, majd egy halk kattanás jelzi, hogy megörökítette arcomat.
- Szia – köszönt halkan, majd visszaemeli maga elé a fényképező készüléket, mosolyom levakarhatatlan, sőt csak kiszélesedik.
- Szia… csak nem fényképezel? – buta kérdés, már azon sem lepődnék meg, ha hangosan kinevetne, de… csak mosolyog, és annyira szép.
- De bizony… és te mi járatban? – kérdi kíváncsian, kicsit megigazgatom ruhám alját, meghúzogatva.
- Én csak… sétálgattam a parkban, Csak délután jönnek értem, egész nap ráérek, így úgy gondoltam ismerkedem egy kicsit az egyetemmel – érdeklődő tekintettel hallgat, s élvezem figyelmét, minden pillanatban.
- Ez remek. Én is épp ráérek. Esetleg… körbevezethetlek?
- Annak nagyon örülnék – fogadom el ajánlatát boldogan, majd abba az irányba haladunk tovább, ahova ő indult el eredetileg.
Bemutat mindent, s így már nem is érzem olyan nagynak a területet, mint azelőtt, pedig a kollégiumok, az épületek és a park… a menza, a büfék és az egyéb előadók. Olyan sok helyet foglalnak el, de ha egyszer kiismerem itt magam, lehet még kicsinek is fogom érezni.
Végül egy kávézóban kötünk ki, mely éjszakánként szórakozóhelyként funkcionál, de most egész hangulatos és nyugodt, kellemesen társalgó emberek foglalják helyüket.
Én egy teát iszom, hisz kezdek éhes lenni egy cseppet, de nem akartam megzavarni és zavarba hozni őt sem, és magamat sem.
- … és a nénikém ismerőse mondta, hogy elég jó esélyem van a kollégiumi pályázat megnyerésére – mesélem lelkesen, míg kavargatom teámat, hogy hűljön.
- Nem gondoltál albérletre? A szüleid biztosan jobban örülnének nem? – mosolyom az arcomra fagy, és lesütöm tekintetem, hogy ne lássa apró csalódásomat.
- Nem, mert… azt mondták, hogy oldjam meg magam, és én ezért dolgoztam egy ideje, hogy ezt elérjem – a mondat végére újra ránézek, magamat és őt is bíztató mosollyal – Remélem sikerül.
Látom arcán a megrökönyödést, de hamar el is tűnik róla minden kifejezés.
- És… te hogy, hogy egyedül laksz? Még nem gondoltál lakótársra?
- Még nem igazán. kevés olyan lány ismerősöm van, akiket érdekelne az ajánlat – mosolya mindig elbűvöl, ha meglátom, s tekintete csak a ráadás. Olyan szépek a szemei, irigylem. – A fiúkban meg nem bízom – szinte már vigyorral iszik bele italába, s én is így teszek. Igaza van, hisz… én sem tudnék elképzelni egy fiú lakótársat. Olyan… furcsa lenne. – Ha felvesznek, remélem jössz a gólyatáborba – hinti el a mondatot könnyedén, és én csak értetlenül pislogva nézek fel rá.
- M-mire? – csak halkan kuncog, majd leteszi poharát.
- A beiratkozás előtt egy-két héttel, itt az egyetem területén van egy táborozás azoknak, akik felvételt nyertek ide. Csak 4-5 nap az egész, nem kerül sokba, és már előre összeismerkedhetsz a felsősökkel, és a leendő évfolyamtársaiddal.
- Ez jól hangzik… Te ott leszel?
- Én fogok fényképezni – kacsint felém, és érzem, ahogy arcom kipirul.
- Mi mindent csinálnak egy ilyen táborban? – ahogy kinézek az ablakon, észreveszem, hogy későre jár, mondatom végén már az órámra pillantok, s kikerekednek szemeim – Juj, mennyi az idő. Ne haragudj, mennem kell – gyorsan megiszom teám maradékát, felállok, és összeszedem magam. – Majd… majd még remélem találkozunk, szia! – és már rohanok is ki. Annyira elszaladt az idő, hogy észre sem vettem, már délután van… késő délután.
~*~
Izgatottan figyelem a híreket, az újságokat, minden csak erről szól, s ha nem fegyelmezném magam a körmeimet is tövig lerágtam volna. Sokaknak talán semmiség az egész, de számomra nagy jelentőséggel bír az, hogy felvesznek-e az első körben, vagy sem.
Utánanézek a pontjaimnak, majd mikor felkerülnek a pontszámok, nagy nehezen küzdök meg azért hogy megnézhessem őket, végül sikerül.
IGEN!
Igen, igen, igen, igen! Sikerült. Most biztos, hogy nincs nálam boldogabb!
Pár nappal később levélben is megérkezik az értesítő a sikeres felvételiről, mindenkinek elújságolom akinek csak lehet, s aki kérdezi. A mellette lévő levél arról a táborról szól, amit már Dorothy mesélt nekem, s mosolyogva olvasom a sorokat. Tényleg nagyon izgalmas lehet. Sajnálom, hogy olyan hirtelen hagytam ott, remélem nem haragudott meg. Az összeget meglátva kissé megsajdul szívem, és megfordul bennem a gondolat, hogy talán mégsem tudok elmenni, de egy kis segítséggel és ígérettel mindent megoldok. Ha nem megyek el, lehet hogy várni fog és feleslegesen, nem szeretnék csalódást okozni neki.
Ami az egyetlen meglepő számomra, hogy a táborról már rögtön a felvételi mellett érkezett levél, viszont… a kollégiumiról még semmi hír nincs. Azt hiszem… nénikém ismerőse valami olyasmit mondott, hogy az a beiratkozás előtt nem sokkal szokott kiderülni, remélem, hogy igaza van.
Bepakolok pár egyszerű, mégis szükséges holmit, mintha csak nyaralni készülnék, költőpénz nélkül. Vagyis csak csekély költőpénzzel. A bőröndöm fele akkora, mint én, még pont elbírom, s már későre jár, mire sikerül mindent összepakolnom, gyorsan le is fekszem aludni, hogy korán fel tudjak kelni.
Holnap remélem újra láthatom Őt… Furcsa, de… kifejezetten hiányzik. Talán több időm lesz most beszélgetni vele, ha több napot is ott töltök, sőt ha oda is fogok járni, remélem még több időnk lesz.
Vajon milyen emberek lesznek még ott, akik korombeliek? Annyira izgatott vagyok, csak hosszú, óráknak tűnő percekkel később tudok csak elaludni végre.
Újabb szünet... A csengő hangja kettős érzelmeket vált ki belőlem. Mikor kicsengetnek, mintha mázsás köveket feszítenének le a mellkasomról, viszont ha a becsengetés hangját hallom, a tipikus nehéz érzés visszatér, megadó, szomorkás mosoly jelenik meg az arcomon. Azt hittem, ez a tipikus érzés csak a középiskolai években fog végigkísérni, de tévedtem. Aki komolyan veszi az egyetemet, annak marad az érzés... Aki nem veszi komolyan, az meg elpazarol 4, esetleg 5 felseleges, szenvedéssel teli évet az életéből. Megéri komolyan venni.
Míg ezen gondolkozom, egy bágyadt, szinte már elkeseredett és ismerős arcot látok az automatánál. Ő az. A szép kis japán lány... Kistáskájában kutatgat, de láthatóan nem találja azt, amit keres.
-Valami baj van? -lépek oda hozzá.
- Szia – kissé megilletődve folytatja. – Izé… semmi, csak… csak egy kávét szerettem volna, de meggondoltam magam – Mintha mosoly játszana az arcán, mikor becipzározza a kis övtáskát.
- Nem hoztál pénzt ugye? Na várj -mosolyogva nyúlok a zsebembe... Úgy emlékszem, tettem bele egy kis aprót... Észreveszem, ahogy kezeivel hadonászik, látom nincs hatalmas arca, ez tetszik... Szimpatikus.
- Ne, igazán nem szükséges, köszönöm -hadarja kétségbeesetten, miközben én mosolyomat visszafolytva dobom be a pénzt az automatába.
- Ugyan, kell az energia a vizsgára. Melyiket szeretnéd? -fordulok felé már nyugodtan. Ő csak pislog, majd a választott ital gombja felé mutat, melyre a választás esett. Olyan visszafogott... Talán tipikus japán vonás. Gyönyörű keze van. Ujjaimmal átkulcsolom csuklóját, s az automata felé irányítom, így ő nyomja meg a kiválasztott kávé gombját.
Megilletődik, de még én is magamon. Erre az érintésre szüksége volt a lelkemnek. A gép elkészítette az "energiabombát", ő pedig magához veszi, és mielőtt a szájához emelné a műanyag poharat, köszöntetet mond. Kedves mosollyal válaszolok, üzenve, szivesen tettem.
- Nincs mit.
- Majd… majd valamikor meghálálom -erőlteti ki magából a szavakat az első korty után. Majd mintha feleszmélne, a szemei kissé kitágulnak - Most vissza kell mennem -ezzel megrodul, majd két gyors lépés, és egy határozatlan megtorpanás után nem bírom visszafolytani jókedvem, halkan felnevetek.
- Gyere, visszakísérlek -teszem rá a tenyerem a hátára, s óvatosan elindítom.
- Sokkal fogok neked tartozni, előre érzem -mormogja magának halkan, én pedig tovább mosolygok.
- Mondd csak, mire jelentkeztél? -kérdezem hirtelen, s ránézek.
- Építész mérnökire. -hmm... Jó szak. Sok lehetőség van benne. Lassan a folyosó végéhez érünk.
- Érdekesnek hangzik. Szereted az épületeket? – kérdezek ismét.
- Igen, szeretek tervezni, újat kitalálni -mondja, majd halk sóhaj hagyja el ajkait... Tudom mit érez. Felsősök, köztük az osztálytársaim kacaját hallom. -Ők… mit csinálnak itt? -néz rám a lány, mire vigyorogni kezdek.
-Róluk ne vegyél tudomást.
-Miért? -szeppen meg.
-Ez tipikus... Szerintem középiskolában is átélted. Jönnek, rémisztgetnek, nevetgélnek. Élvezik a félelmet, mert nekik már nincs mitől félni... Legalábbis ezt mutatják -vigyorgok, a diplomamunkára gondolva.
-Óh, igen. -kezdi kezét tördelni a kis szépség. Vállát megragadom, a szemébe nézek:
-Te csak figyelj a felvételire -mosolygok, ő pedig mintha elcsodálkozna... Gyönyörűek a szemei... És milyen dús a haja! Bár ez nem meglepő, hisz keleti. Mintha mondani akarna valamit, de a csengő beléfolytja a szót... Elengedem, s fejemmel a terme felé biccentek. Elmosolyodik, majd elindul a terem felé, évfolyamtársaim hurrognak.
-Na kuss legyen, anyaszomorítók! -szólok a "terroristacsoportnak", mi is órára indulunk...
-Na mivan, Kenway, máris lecsaptál egy kis felvételizőre? -szól Hiei, egy nőcsábász osztálytársam.
-Hogy gondolhatsz rólam ilyet? -kétértelmű mosolyt villantok rá, majd ábrázatom komolyra váltom... Ezután kitör belőlünk a nevetés. Egy pillanatra megtorpanok. Hát nem is tudom a nevét!
Szenvedős operatőri ismeretek címén vezetett óra után kissé fáradtan lépek ki... Most végeztek ők is. Táskámat a vállamra veszem, majd elindulok lefelé, megnézem, hogy itt van-e még. Lemegyek, s a terem előtt áll, várakozik valamire... A telefonján az időt nézi. Meglátja, hogy nézem, arca kissé kipirul, valószínünek tartom, hogy az enyém is. Megindul felém, majd mikor ideér megkérdezem:
-Merre mész?
-Ó... Értem jön a nagynéném az iskola elé.
-Itt laksz Tokióban?
-Nem... Elég messze, vidéken. -néz rám. -és te?
-Hát... Én itt, albérletben. A szüleim Amerikában élnek...
-Nem rossz egyedül? -néz rám, őszinte kiváncsisággal... Olyan kedves!
-Néha. De sok pozitív oldala van. -mosolygok rá.- na? Lemegyünk? -bólint, s elindulunk a lépcső felé, ami le vezet az első emeletre, onnan pedig a földszintre...
-Megkérdezhetem... A neved? -néz rám.
-Ó, neharagudj, milyen illedelmetlen vagyok. -kapok a fejemhez, majd bemutatkozom: -Dorothy Kenway vagyok. -mosolygok.
-Tsukurite Miwako. -nyújtja a kezét, mire én a kezembe veszem a kezét, s másik kezemet ráfektetem. Végigsimítom kecses végtagját, majd ő óvatosan kihúzza kezeim közül a sajátját, arca paprikavörös.
Kiérünk, ő már meglátja az autót, mely értejött, és indulna is, majd megtorpan, rámnéz...
-Mikor jössz újra, Miwako? -túrok a hajamba kissé zavartan.
-Két hét múlva, különböző ügyeket intézni... -gondolom felvételi értesítő, megbeszélés, és alkalmassági vizsga. Az alkalmassági vizsga alatt egy orvosi ellenőrzést kell érteni, hallás-látás-allergiavizsgálattal.
-Valószínüleg találkozni fogunk. -pislantok felé, majd intek.
-Mégegyszer köszönök mindent! -szól, s megfordul, a kocsi felé siet, minden cumójával.
A könyvtárból kilépve hűvös levegő simogatja bőrömet, felnézek az égre, új szerzeményeimet magamhoz ölelve, és a sötét felhők kavarognak fejem felett. Ez így nem lesz jó, még nagyobb táskát sem hoztam a könyveknek, mert olyan jó idő volt amikor elindultam. Szerencsére, ha a parkon szaladok keresztül, akkor még talán megúszom az esőt. Neki is iramodok, néha lelassítok, amikor embereket kerülök ki, majd a park kapujánál megállok, és az ereje teljében lévő vörös napot megcsodálom. Azt hiszem, megvan az újabb motívum a szobám falára.
Eszembe jut, hogy sietnem kell, így megint futásnak eredek, egy nagy fa mellett haladok el, kicsit előre biccenve gyorsítok lépteimen, de meg is bánom, mert beleütközöm valakibe. Jaj, pont én lehetek ilyen ügyetlen.
Megszeppenve nézek fel az idegen alakra. Egy lány, ahogy látom külföldi, mert ilyen gyönyörű szőke hajkoronát még nem láttam, nem beszélve arcának vonásairól.
- Elnézést kérek. – biccen meg, és elmosolyodom.
- Semmi gond, én sem figyeltem – a további szabadkozást egy esőcsepp szakítja meg, s egymástól távolodva futunk az égből pottyanó vízcseppek elől.
Az utolsó métereken, már a pólóm alá dugok egy könyvet, hogy ne ázzon meg a szép borító, pedig még nem esik vészesen, de sikeresen leérek a vonatállomásra, minden nagyobb ázás nélkül. Szerencsém volt.
~*~
Sok idegen arc, akik ráadásul ugyan olyan feszültek, mint én. Mennyi ember… lehet, hogy a végén be sem jutok ide? A hétvégén sokat tanultam azokból a könyvekből, amit a könyvtárból vettem ki, az itteni tanárok kiadásában.
Hátul állok, a többiek mögött, senkitől nem merek semmit kérdezni, hisz… egyiket sem ismerem, ráadásul a többség fiú, akik jobban elvannak egymás társaságában. Nagyon sóhajtok, palámat magamhoz szorítva.
- Szia! – szólít le valaki, felé kapom a tekintetem, és egy ismerős arcot látok. De vajon honnan ismerem? - Csak sok szerencsét akartam kívánni. – jé… az a lány, a parkból. Nem hittem volna, hogy pont idejár. Milyen kicsi a világ.
És… emlékezett rám?
Érzem, ahogy kissé kipirul arcom. Rám nem szoktak így emlékezni, ráadásul újra megszólítani.
- Köszönöm - motyogom halkan, de sajnos már nem sok hatása lehet, mert elsétált mellettem. Kár, pedig… illett volna hangosabban megköszönnöm. Majd talán később, még lesz rá lehetőségem.
~*~
Nagyot sóhajtva lépek ki a terem ajtaján. Végre egy kis szünet, már kezdtek elgémberedni a karjaim. Igazán izgalmas a vizsga, de már nem izgulok annyira. Nem tűnik nehéznek, és úgy érzem belejöttem. Bent hagytam a cuccaimat, csak egy pici övtáska lóg csípőmön, amiben a pénztárcám, és az irataim vannak.
A folyosón sétálgatva keresek egy automatát, ahol vehetnék magamnak egy kis kávét, de csak az eggyel alattunk lévő szinten találok. Olyan nagy ez az egyetem, úgy érzem, el fogok veszni. Odasétálok az automata elé, közben fel-alá járkálnak a folyosón, de nem zavartatom magam. Matatni kezdek az övtáskámban, de amikor már két perce, hogy nem találom azt, amit keresek, elkerekedett szemekkel nézek bele a kis tatyóba. Istenem… csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy otthon hagyom a pénztárcámat. Még szerencse, hogy a vonatjegy előre meg volt véve, a vizsga után meg nagynéném jön értem kocsival.
- Valami baj van? – szólal meg mögöttem egy kedves hang, de mire felnézek a táskából, már mellettem. Megint az a széplány az.
- Szia – üdvözlöm megint. – Izé… semmi, csak… csak egy kávét szerettem volna, de meggondoltam magam – apró mosollyal húzom be gyorsan a zipzárt övtáskámon.
- Nem hoztál pénzt ugye? Na várj – beletúr zsebébe, én pedig azonnal kapálódzni kezdek, zavartan.
- Ne, igazán nem szükséges, köszönöm – de mindhiába, mert mire feleszmélek, már be is dobta az aprót a gépbe. Hah…
- Ugyan, kell az energia a vizsgára. Melyiket szeretnéd? – megszeppenten pislogok rá, majd mutató ujjamat a választott gomb felé teszem – Így – megfogja kezem, és az én ujjammal nyomja meg a gombot, végig cikázik testemen a borzongás az izgatottságtól, és még valami mástól. Míg a gép zúgva kiadja, a kávét ezt próbálom elemezni, de nem jövök rá.
Kiveszem a forró frissítőt, és a műanyag pohár mögül pislogok fel rá.
- Köszönöm… - kedvesen mosolyog, mire kipirul arcom. vajon minden felsős ilyen kedves? Bárcsak így lenne. Sokkal jobb lenne, mint a középiskolában.
- Nincs mit.
- Majd… majd valamikor meghálálom – préselem ki magamból a hangokat, majd eszembe jut, hogy csak alig 10-20 perces szünetet kaptunk. – Most vissza kell mennem – zavaromban sarkon is fordulnék, és sietnék a terem felé, de mikor meglátom a rutinosan járkáló embereket, rájövök, hogy elvesztem. Hol is vagyok?
Halkan felkuncog mögöttem.
- Gyere, visszakísérlek – tenyerét hátamra teríti, hogy lendületet adjon az újra induláshoz.
- Sokkal fogok neked tartozni, előre érzem –dünnyögöm halkan, majd belekortyolok a kávéba. Milyen finom…
- Mondd csak, mire jelentkeztél? – Én? Ööö…
- Építész mérnökire – makogom halkan, lassan sétálva mellette. A folyosó végéből azt látom, hogy a felsősök a vizsgaterem körül mászkálnak, bár először nem foglalkozom ezzel.
- Érdekesnek hangzik. Szereted az épületeket? – kérdez tovább.
- Igen, szeretek tervezni, újat kitalálni – ábrándozva sóhajtok fel. De szeretném egyszer a saját házamat megtervezni, kívül belül. Amikor már majdnem ott vagyunk a teremnél, megállok és érdeklődve figyelem a vihorászó felsősöket. – Ők… mit csinálnak itt?
Eleinte kissé furcsa volt a tömeg. Furcsa volt a sok barna szempár, hogy mindenkinek fekete, erős haja van. Furcsa volt, hogy mindenkinek olyan furcsa... Mondhatni "sárga" a bőrszíne, de inkább használom azt a kifejezést, hogy keleties. Sok a hófehér bőrű ember. Nem csak a külső a feltűnő... A kultúránk és az erkölcsi értékeink között iszonyatos szakadék tátong. Be kell vallanom, hogy féltem a japánoktól. Mostanra mindennapi életem részei. Szépen lassan megszoktam, mint ahogy azt is, hogy pálcával kell ennem. Kész kín szenvedés volt megtanulni pálcával enni, bár a nagyobb, forgalmasabb helyeken lévő éttermekben kapni nyugati evőeszközöket is. Egyes ünnepeken, amikor betévedtem a "tiltott zónába", vagyis a fesztivál területére, sokszor nem tehettem mást, minthogy sodródtam az árral. Sokszor meg is érte. Gyönyörű ünnepeik vannak. Amikor megkóstoltam a szakét, hirtelen a szám elé kaptam, nagyon furcsa ez a rizspálinka, egyáltalán nem olyan ízre számítottam, mint ami a számban terjedt, majd a torkomat égette.
Gyönyörű parkjaik vannak. Nagyra tartják a természetet, amit nagyon tisztelek bennük. Igazából csak a nyelvet tanultam, az itteni erkölcsi normáknak, és a történelemnek, ünnepeknek nem is néztem utána, most hiányukat érzem.
Egy parkban elmélkedem mindezekről, szinte már groteszk módon vörös az ég alja ebben a naplementében... Még ha ebből nem is tudnék következtetni, akkor is tudnám, eső lesz, tán hatalmas vihar, hiszen felhők gyülekeznek a város felett. A Nap utolsó sugarai megvilágítják a fölöttünk lévő felhőket, s mintha már az egész ég vörös lenne. És ilyenkor nincs nálam a fényképezőgépem... Mindjárt agyvérzést kapok! Mondjuk... Most, hogy belegondolok, talán ezt a látványt az én kis gépem nem is tudná tökéletesen visszaadni. Vennem kell egy jobb minőségűt, hamár a jövő országában tanulok. Érzem az orromon az első cseppet, ezért úgy döntök, felállok a padról. Nehezebben megy, mint gondoltam, hiába nem kényelmes a pad, jól elhelyezkedtem rajta. Felállva kinyújtózom, majd elindulok a bérelt lakásom felé. Édesapám hallani sem akart arról, hogy koleszes legyek, ugyanis szerinte a drogosok és a piások melegágya... Ezért minden hónapban küld nekem pénzt, hogy a lakást és a rezsit fizetni tudjam. Kissé idegesítő a gondoskodása, de végülis hálás vagyok neki. Valóban tisztább saját lakásban, és akkor alszom, mikor én szeretnék, akkor tanulok, fürdök, ébredek és számítógépezek, amikor én szeretnék.
Újabb esemény szakít félbe gondolataimban, mégpedig az, hogy nekisétálok a nagy elmélkedésben egy lánynak... Szerencsére tompa a lökődés, és nem ejtette ki a könyveket a kezéből... Bocsánatot kérnék, de hirtelen megakad a szemem a szürkés-kékes rámszegeződő szempáron. Majd tekintetem tovább vándorol ébenfekete hajára, melyet vörös tincsek törnek meg. Ujjatlan póló van rajta... Arca kissé ki van pirosodva, mintha ő is elmélázott volna. Elmosolyodik. De édes!
-Elnézést kérek. -újra végigmérem, majd kissé megdöntöm a fejem, hátha megszán, ahogy erőlködöm elsajátítani a szokásaikat.
-Semmi gond, én sem figyeltem -mosolyog továbbra is. Az időjárás hirtelen vált, szakadni kezd, elválasztva minket egymástól. Lerohanok a metróaluljáróba, hogy 3 megálló múlva a lakásomba juthassak...
A mai iskolanap a feje tetejére állt. Ma rövidített óráink vannak, mert a felvételizők ma délután mutathatják meg tudásukat. Helyben fognak rajzolni és hozott munkákat is fel kell mutatniuk. Az egyetemisták szeretik felmérni a terepet a lehetséges jövőbeli iskolatársaik között. Szeretik ijesztgetni a felvételizőket, remélem állják majd a sarat.
Utolsó óra után kapkodnunk kell magunkat, ki kell érnünk időre, hogy teret engedhessünk a felvételizőknek. Kiérve azonnal feltűnnek az iskola előtt várakozó felvételizők... Az a tipikus izgatott, sokszor félelemmel teli topogás. Hirtelen megakad a szemem... A vörös-fekete tincseken, majd a szürkés szempárt is megtalálom tekintetemmel. Rajztáblával, s mappával várakozik az iskola előtt. Igen, ő az. Olyan szép! Arra sétálok, de azt úgy teszem, ne legyen feltűnő, hogy úgy látszódjon, csak arra sétáltam:
-Szia! -nézek rá, majd mosolyától végre én is elmosolyodom -Csak sok szerencsét akartam kívánni. -majd lassan tovább sétálok. Mintha egy "köszönöm"-öt hallanék magam mögött, de nem vagyok benne biztos... Abban viszont biztos vagyok, hogy többször fogom itt látni, ugyanis a felvételi többfordulós... Majd kitalálok valamit...
Samantha
Másnap délután Yamadához becsöngetek. Kinyitja az ajtót és köszöntöm.
- Szia. Mehetünk a moziba? A két jegyet már megvettem - mondom mosolyogva, miközben magamhoz húzom egy csókra.
2009.05.28 07:48
Hikari
Este hazaérve nagyon fáradt voltam mert már 1-óra és az utolsó vendég is csak fél 1-kor ment el de gyorsan le is feküdtem aludni mert holnap randim volt.És ennek nagyon örültem szerintem egy romantikus filmet fogunk megnézni és a film allat egy két csók is el fog cstanai.
Ezen szavak elmondása után már aludtam is.
2009.05.19 20:54
Samantha
(Egy az, hogy nincsen hentai-os szereplőm, másrészt nem szeretek hentai-ozni xP Bocs^^)
Örültem, mikor beleegyezett, aztán ezen felvidulva el is mentem sétálni egyet, és Ayaméval találkoztam össze, de nem tudtunk beszélni, mert nagyon sietett valahová. Én folytattam utamat és a parkba mentem, ahol találkoztam először Yamadával. Végül is kellemes volt újra visszajönni, mindig kellemes itt tölteni az időt. Miközben hazafeé haladtam, azon gondolkoztam, hogy a főnököm miért adta ki a holnapi napot dolgozómentesnek. Nem sokat foglalkoztam vele végül, amint hazamentem, lezuhanyoztam, aztán már dőltem is be az ágyba.
2009.05.18 12:37
Hikari
(Ha ven kedvede irhatnál a hentai szerepnél a discio-ba)
2009.05.18 12:33
Hikari
„-De szívesen megyek de csak délután mert ma addig kell dolgoznom míg van vendég és hát mivel meleg van és ez a hely mondhatjuk olcsó sokáig van vendég.
Miután ezt mondtam a telefont letetem és ujult erővel kezdtem dolgozni.”
2009.05.18 12:33
Hikari
-De szívesen megyek de csak délután mert ma addig kell dolgoznom míg van vendég és hát mivel meleg van és ez a hely mondhatjuk olcsó sokáig van vendég.
Miután ezt mondtam a telefont letetem és ujult erővel kezdtem dolgozni.
2009.05.12 15:50
Samantha
Már nem bírom tovább. Amint hazaérek, azonnal a telefonhoz megyek és felhívom Yamadát. Kicsöng a telefon, majd nemsokára fel is veszi.
- Szia. Dolgozol, ugye? Jó munkát! Zavarlak? - kérdezem, mire nemmel válaszol. Felélénkülve szólok újra a telefonba. - Holnap nem lenne kedved eljönni velem moziba?
2009.05.12 14:54
Hikari
-Sajnálom,hogy el kellt jönöm dolgozni de hát mégsem élhetek életem végéig a szüleim pénzéből bár így is küldik minden hónapban a pénzt de amiit kapok fizetést abból is marad és amit a szüleim küldenek abból is.
Az idő egyre csak telt és mégis olyan volt mintha nem jönne el a műszak vége.Igaz eddig kell ma maradnom míg van vendég és az általában sokáig tart mert még meleg van még éjel is.
2009.05.08 13:30
Samantha
Hm, gyorsan elment. Szerettem volna még vele maradni egy kicsit, de persze megértem. Én ne érteném? Én még betegen is dolgozni megyek, és nem csak azért, mert el kell tartsam magam. Nem érdekel, ha emiatt rosszéletűnek titulálnak, mert én szeretek ott dolgozni.
Mivel nincs itt Yamada, én is hazamegyek. Miután felöltözök, elhagyom a házát és elindulok hazafelé, útközben azonban összetalálkozom Ayaméval és a barátnőjével, akik kézen fogva beszélgetnek valamiről.
- Sziasztok - mondom kissé meglepetten, de mosolyogva.
- Szia, Samantha! - köszönnek egyszerre, s ezen nevetni kezdenek, végül Ayame szólal meg. - Nem jössz velünk? Moziba tartunk.
- Nem lányok, köszi. Mulassatok jól, én inkább hazamegyek, mert nem sokat aludtam - mosolygok rájuk, majd köszönésképpen intek nekik és elmegyek haza.
2009.05.08 12:36
Hikari
-Szivesen bocsánat de most mennem kell dolgoznim de marad nyugodtan és pihenj.
Ezzel szélsebesen le megyek dolgozni.
2009.05.06 18:06
Samantha
Másnap reggel kávéillatra ébredek. Mikor kinyotom a szemem, Yamada épp bejön a szobába és rám mosolyog.
- Jó reggelt - mondom neki, mire lehajol hozzám és megcsókol, majd egy csésze kávét ad a kezembe. - Um, köszi.
2009.05.05 21:55
Hikari
-Én is nagyon köszönöm.
Ezen szvak kimondása után lassan én is elalszok de előte még pár csókot lehelek ajkára és szájárs s csak utána merülök álomba.
2009.05.05 21:29
Samantha
Kimerülve fekszem mellé, és szorosan magamhoz ölelem a derekánál fogva. Mikor légzésünk rendezettebbé válik, egy puha csókot adok a szájára.
- Köszönöm - ennyi hagyja el a számat, majd lassan, szuszogva alszom el mellette.
2009.05.05 16:17
Hikari
-É..Én is nagyon sze..szeretlek.
Mostmár szinte sikolyok hagyák el a számat nem nyögések és kezdem elérni a gyönyört de még egy kicsit távol vagyok tőle ezért most megálítom smanthát és úgy simulok hozzá hogy az én leintimeb részemössze érjen az övével éscsak ezután kezdek ell mozogni az ő széjából is szinte sikolyok jönnek és mind ketten egyszere értük el a gyönyör pillanatát.
2009.05.05 15:33
Samantha
A csókba nyögök halkan, majd úgy döntök, hogy még egy ujjamat csúsztatom forróságába, mire ő megrázkódva nyög fel és utánozza mozdulataimat.
- Na... Nagyon szeretlek - súgom halkan, miközben elkezdem mozgatni a csípőmet, s érzem, ahogy ujjai mélyebbre hatolnak a testemben. Én is igyekszem még mélyebbre tolni benne az ujjaimat, s mindketten egy gyakrabban és hangosabban nyögünk fel, miközben vadul csókoljuk egymást.
2009.05.05 10:01
Hikari
Nagyon élvezem ahogy nylevével egyre lejebb halad szinte megperzsallassan megszabadít minden ruhadarabomtól és ujával elkezdi smogatni a legintimeb részem és két ujával belém hatl ekkor egy nagyot nyögök és én is belé hatolok két ujamal ő is felnyög.Én megszólalok.
-Folytasd ne hagyd abba.
Szanvadélyesen megcsókolommiközben mozgatjuk eg másba két két ujunkat.
2009.05.03 10:47
Samantha
- Nem megyünk inkább az ágyhoz? Ott kényelmesebb - súgom mosolyogva, miközben magammal húzom és ledöntöm az ágyra. Csókolgatni kezdem a nyakát, mire sóhajtozni kezd és továbbra is masszírozza a mellemet. Nyelvemmel egyre lejjebb haladok, ő pedig egyre hevesebben simogatja a testemet.
2009.05.02 23:57
Hikari
-Te isgyönyörű vagy ne is tudom,hogy bírtam ki eddig nélküled akkár egy napot is.
Eközben vetkőztetem megszabadítom melltartájától és formás melleit kezdem maszírotni éérzem ahogy ő is ezt teszi és halkan felnyögök.Halom ahogy ő is halk nyögéskeb ekzed így hát tovább folytatom a vetkőztetését.Mivel most egy farmer volt rajta egy kicsit nehezb dolhom volt de megoldotam és miután magszabadítotam nadrágjától újra istarértem a melleihez.
2009.05.02 16:27
Samantha
- Igen, szerintem is - mondom neki mosolyogva, majd beletúrok a hajába és szenvedélyesen csókolom meg most én, miközben másik kezemmel magamhoz szorítom a derekánál fogva. Sokáig is csak állunk és csókot lehelünk a másik ajkára, vagy csak nézünk egymás szemébe, majd beránt a szobájába, én pedig megvadulva csókolom a nyakát, ahol érem, miközben ő végigsimít testemen a ruhán keresztül. Legurítom róla a pántos felsőjét, miközben ő kigombolja a blúzomat.
- Olyan gyönyörű vagy - suttogom boldogan és újra megcsókolom, enyhén ráharapva az ajkaira.
2009.05.02 10:45
Hikari
-Marad még!
Mondom miközben megcsókolom.
-Azt akarom,hogy most maradj nálam és egy ideig ne is menj el.Mert nélküled nagyon unalmas az életem.Az,hogy találkoztunksztem nem a véletlen műve volt hanem ez volt a sorsunk.
2009.05.02 00:04
Samantha
- Én... nem vagyok jó az érzelmeim kifejezésében - kezdek bele, miközben félrepillantok, majd vissza Yamadára. - De én azt hiszem, hogy szeretlek és ezen már semmi sem tud változtatni - mosolyodom el. - Nem sokszor volt komoly kapcsolatom nekem sem, és még kevesebbszer voltam szerelmes, úgyhogy nem igazán tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel, de ez van. Én végül is csak azét jöttem, hogy mindezt elmondjam - mondom, majd felállok és elindulok az ajtó felé, de egy kéz megállít, mely az enyémbe fonódik.
Hikari
-Igazat mondtam én is nagyo szeretelk.Ésnagyon szeretnék veled lenni a nap minden egyes percében.Tudod még senkinek nem beszélet ilyen őszintén az érzelmeiről mert akivel eddig voltam az csak egy futo kaland volt.
Most,hogy elmondtam neki nem tudom t válaszol devannak enyhe selytéseim remélem nem tévednek.
2009.04.30 23:15
Samantha
Mindennemű zavar nélkül, egyenesen a szemébe nézve bólintok.
- Pontosan ezért jöttem - mondom, mire meglepődik, de azért beinvitál és leülünk a kanapéra. - De tényleg. Nekem... nehéz ilyesmiről beszélnem, de igen, pontosan azt akartam mondani, hogy nem bírok tovább nélküled létezni - mondom, és tekintetemet oldalra fordítom. - Nekem... nagyon fontos vagy és szeretném, ha többet lennénk együtt...
Zavaromat látván mosolyogni kezd, én pedig lopva visszatekintek rá. Először nem mond semmit, én pedig folytatom.
- Tudod, álmodban beszéltél, ezt mondtam is. Azt mondtad, hogy szeretsz... Nem tudom, hogy igazat mondtál-e, de szeretném, hogy igaz legyen - mondom őszintén, enyhén mosolyogva, majd rátekintek.
2009.04.30 21:58
Hikari
-Nem zavarsz gyere be.
Samanhta itt?Vajon mit akar máskor nem szokot ide jönni hanem én szoktam oda menni az ő lakására.Na de mindegy majd megkérdezem van rá időm mert ma nem kell se dolgoznom semi különös dolgom nincs.
-Nos Samantha miért jöttél.Csak nem azért mert nem tudsz nélkülem,hogy úgymondjam élni?
Ezen el kezdtem egy kicsit nevetni.
-Nyug csak vitszeltem.Na mond miért jöttél ide.
2009.04.30 20:37
Samantha
(Ugye ez én lennék? xD)
Miután ledolgoztam az időmet egy kedves nővel, egy hirtelen ötlettől vezérelve elindulok Yamada lakása felé. Azon gondolkozom, hogy mit is mondjak neki. Nem vagyok jó ezekben, bár szeretném tudatni vele valahogy, hogy képtelen vagyok nélküle tölteni a napjaimat. Szerintem eléggé meg fog lepődni.
Mikor már ott állok az ajtaja előtt, becsengetek. Ő elkerekedett szemekkel néz rám, mint aki ufót lát, én pedig halványan mosolyogva nézek végig hiányos öltözetén: egy szál törölközőben van.
- Szia, Yamada. Zavarlak?
2009.04.29 15:28
Hikari
Lassú léptekel megyek hazafelé de betérek a parkba úgy is útba esik.Beülök a kávézóba ahol dolgozokés Yuki már jön is,hogy felveyge a rendelésem.
-Szia Yamada.-köszön
-Szia.Kérhetnék egy nanarancslét?
-Persze máris hozom.
-Köszönöm.
A narancelvem kihozták megittam és elmentem haza hol beáltam a zuhyany allá.Hirtelen csengetést hallotam és az ajtót kinyitva szinte megfaygot a vér az ereimben attól a személytől aki ott állt.
2009.04.26 13:39
Samantha
Mielőtt elmegy, gyorsan magamhoz rántom és szenvedélyesen megcsókolom, aztán eltávolodok tőle.
- Rendben. Szia! - mondom, aztán sietős léptekkel megyek dolgozni.
Hogy hogyan fogom kibírni, azt nem tudom... de most már semmi esélye annak, hogy elengedjem őt...
2009.04.26 09:11
Hikari
-Jólvan menj dolgozni csak egy csókot akartam.
Ezután hagyom,hogy leszáljon rólam és dolgozni menjen én is felkelek és elundulok haza.
-Szia Samantha én megyek haza majd találkozunk.
2009.04.25 22:41
Samantha
Kérdésére elmosolyodok, s felsóhajtva félrepillantok. Tekintetem az órára esik.
- Úristen! Már hét óra van? - csattanok föl ijedten, s ugyanilyen arccal nézek le Yamadára. - Sajnálom, de most nem lehet... Hidd el, nagyon szeretném, sőt... - dadogom keseregve - de nem vettem ki szabadnapot, ezért dolgoznom kellene! Az teljesen mindegy, hogy lázas vagyok-e, de ha nem megyek úgy, hogy nem szóltam be, akkor nagy bajban leszek!
Leszállnék róla, de ő nem hagyja, visszaránt magához és hevesen megcsókol. Mi a szándéka, mit vett a fejébe? Nekem dolgoznom kéne...
2009.04.25 20:50
Hikari
Nagyon jó érzés volt Saanthár magamon érzeni.És mivel nem vagyok a türelem híve elkezdtem maszírozni melleit mikoözben szenvedélyesen csókolgatam és tudom hogy nem volt ellenére hisz egyszer már lefeküdtem vele.De azért megkérdezem től.
-Samantha abba hagyjam vagy folytasam?
2009.04.25 14:24
Samantha
- Igen, ettől máris jobban lettem - kuncogom, annak ellenére, hogy érzem, hogy még kicsit mindig lázas vagyok. Hirtelen felülök, és egyik lábam átvetem rajta, így már a csípőjén foglalok helyet. Lehajolok hozzá, s most én kezdeményezek egy hosszú csókot, egyre éhesebben falva az ajkait. Istenem, annyira jó esett azokat a szavakat hallani! Egyszer talán elmondja nekem ébren is, nem csak álmában, s akkor talán én is ki tudom mutatni az érzelmeim. De nem siettetek semmit, hiszen én sem tudok ezzel sietni.
2009.04.25 13:24
Hikari
-Beszéltem álmomban?Remélem nem mondtam semmi hülyeséget.
Nahát Samanzótha nagyon boldog talán álmomban mondtam valai olyat amitől enyire boldodg.És ahogy látom már jobban van ennek nagyon rörülök.
-Látom jobban vagy.
Miután kimondtam ezeket szenvedélyesen megcsókoltam.
2009.04.24 21:03
Samantha
Döbbenve emelem fel a fejemet, mire észreveszem, hogy még alszik. Komolyan mondta vajon? Zavartan fürkészem az arcát, majd elmosolyodom és halvány csókot nyomok a szájára, amitől aztán igazából felébred.
- Tudod, hogy nagyon aranyos vagy, mikor beszélsz álmodban? - mosolygok boldogan. Az érzelmeim kimutatása nem az erősségem, szavakba öntenem nehezebb, de remélem, érzi a boldogságomat.
2009.04.24 19:28
Hikari
-Samantha tudod,hogy nagyon szeretlek?
Persze mindezt álmomban mondtam de olyan volt mintha ébren elnnék.
2009.04.23 21:00
Samantha
Arra kelek, hogy Yamada karjában fekszem, s ahogy rátekintek, látom, hogy alszik. Még mindig fáradtnak érzem magam, de úgy érzem, lázam kevésbé van. A megterheltségtől lehettem lázas, nem ez az első, volt olyan, hogy elájultam, olyankor valaki mindig ápolgatott. Most itt van nekem Yamada... de vajon meddig? Amint felkel, el fog menni, ahogy mindenki más? Magamnak bevallhatom, hogy akarom őt, szeretném, ha foglalkozna velem. Miért ilyen nehéz minden?
Belefészkelődök még jobban a karjaiba, s látom, hogy lassan felébred. Tettetem, mintha aludnék, hátha akkor nem kell majd kibontakoznom a kellemes ölelésből, de szerintem észrevette, hogy ébren vagyok. Sokáig nem szólal meg, talán mégsem ébredt volna fel? Nem akarok felnézni, inkább így maradok, mire érzem, hogy végigsimít vörös hajzuhatagomon.
2009.04.23 16:52
Hikari
-Látom Samantha eleludt nem baj nem is kelletem fel majd megvárom amíg felébred de addig nem enegedem el hanem én is megpróbálok eleludni és azt,hogy elkapom tőle a betegséget nem érdekel enyi kockázatot bármikor beválalok.De most alszok én is vele egy kicsit.
2009.04.21 13:15
Samantha
- Már mindegy - mondom rekedtes hangomon, aztán rápillantok, s ahogy aggódó arcát látom, elmosolyodok. - Köszönöm, hogy itt vagy - fűzöm hozzá mosolyomhoz, mely hálával van tele. Lassan lehunyom a szemem, érzem, hogy az álom fárasztó fátyla fon körbe, Yamada karjaival együtt. Megnyugtató és kellemes úgy elaludni, hogy tudom, hogy valaki van, aki vigyázza az álmomat...
2009.04.21 09:31
Hikari
-Ugye nem baj hogy elmondta a szülinapod?Ja és most csak pihenj amíg jobban nem leszel.
2009.04.19 01:46
Samantha
- Ha megtennéd, hogy nem kezelsz úgy, akár egy gyereket, akkor talán hajlandó vagyok válaszolni - mondom sértődötten, de azért beveszem az orvosságot, amit a szám elé tart, majd felülök. - Nem vagyok lebénulva, csupán lázas vagyok. És azért nem említettem, mert gyűlölöm ezt a napot. Nem tudom, hogy miért. Ayame az egyetlen, akinek valamikor elmondhattam, mikor van a születésnapom, úgyhogy csak tőle tudhatod - fejtem ki a monológomat, mire helyeslően bólogat. Úgy érzem, kezdek fáradni, ezért visszafekszem és kipirult arcomat dörzsölgetem, majd behunyom a szemem.- Ezt inkább hagyjuk... - mondom, majd hirtelen egy kezet érzek meg az arcomon, kissé hideg keze van, ezért libabőrös leszek, és egy szinte hangtalan sóhaj hagyja el a számat.
