Felegyenesedek, az arcom megsimogatja a nap fénye, halvány mosollyal érem a szelet az arcomon. A fejemre kötött kendõ alól pár szikrázó tincs kanyarog a nyakamban, tapad a homlokomra; a munka nehéz, megerõltetõ, de egy cseppet sem bánom. Gyönyörûen virágzik az egész rét, a gabona meleg illata ott lebeg mindenhol.
Idilli… békés. A tudat, hogy minden rendben van, hogyha hazatérek, anyám mosolyogva törli meg a homlokát és int, hogy mosakodás után hessenjek már mellé segíteni, mert mire apám hazajön, frissnek és melegnek kell lennie a vacsorának… Apám meleg, érdes keze, amely szeretettem paskolja meg az arcom minden este, az a jólesõ szuszogás, ahogy nagyot harap a friss kenyérbõl.

Mosolyogva figyelem, hogy vajon ízlik e neki, vacsora után pedig hízelkedve törleszkedek neki, hogy ugyan már, egy fertályórát szánjon a lányára, vegyük elõ a vékony, de fényes és olajozott tõröket, tanítson…

És az egész lángba borul, vörös és sárga nyelvek, fogak marják a nádtetõt, fekete alakok imbolyognak az udvaron, amit édesanyámmal együtt a két kezünkkel tartottunk rendben. Nehéz lábak dobbanása ellenkezik a tûz ropogásának ritmusával, mindenen fojtó, nehéz, olajos-zsíros füst ül, a mellkasodra telepedve, kaparva a szemet és a szívet.

Hallom a saját sikolyaim, miközben a durva vaskezek közül rántom ki magam, anyám felé futva, kinek arcát a könny és a vér festi át; tébolyult sikollyal nézek apámra, akit csak erõsharc után tudnak térdre kényszeríteni, a nyaka mellett a szívéig döfve a kardot.

Nem! Nem, miért teszik, miért?
Lángol az egész város, mindenütt csak sikolyok, vörös fényárban úszik az egész, mintha vérpatakok csobognának a macskakövek között, csilingelõ hangon táncolva minden ártatlan kioltott lélekkel.
A perzselt, égõ hús szagától a hányinger kerülget, rémülten nyeldeklem vissza az epét.
Felém nyúlnak az árnyharcosok kezeit, de ordítva kapom ki édesapám hideg testébõl a vérmocskos pengét, lesújtva rájuk.

Nem veszik kárba a tudás, nem kallódik el a sok rávesztegetett perc, a türelmes szó, sajgó tag, fájó izom. Nem adom az életem olyan könnyen, mint azt ez a mocskos csürhe képzeli!
Csapok, vágok, hárítok, bár a ruhám a családom vére áztatja és koloncként húz, mégis pajzsként vértez fel a gonoszok ellen. Megsebesíthetek egyet-kettõt-hármat, az összesnek az életét venném, kiirtanám õket mind egy szálig!

Felriadok. Zöttyent a kocsi, melyben megláncolva visznek minket valahova. Többedmagammal ülök… biztos elszunyókáltam. Összeszorítom a kosztól és alvadt vértõl fekete ujjaim az ölemben, dacosan összepréselt ajkakkal.
Végignézek rajtuk: pár lányt ismerek. Mindannyian megkínzottak, remegnek és félnek. A csuklómon vastag és durva lánc, súlya van, sérti a csuklóm, de egy nyikkanást sem engedek magamnak.

Fekete tekintetem a bal kezemre téved, ahol a vér alatt megcsillan egy fénylõ foltocska; a jegygyûrûm… egy apró emlék. A nyakamhoz érek: egy vékony, de annál is masszívabb bõrszíjacskán egy pici, faragott medál lóg. Emlék a szüleimtõl. Emlék a võlegényemtõl. Õ talán még él. Talán eljön, és megpróbál kiszabadítani.

Kizavarnak minket a zárt börtönbõl, hunyorgok az éles fénytõl, felnézve a hatalmas kastélyra. A fõvárosban lennénk? Ez a királyi vár… képekrõl, könyvekbõl már láttam.
Szomorú tragédia volt, mikor az új király trónra került. Az õ parancsára történhetett mindez. Ökölbe feszül a kezem, amikor egy katona a lándzsája nyelével hátba vág, sétára noszogatva. Koszos rabszolgák lettünk egy zsarnok vigyora alatt, de csak adódjon lehetõség, elvágom a mocskos torkát…

Fogalmam sincs, mennyi ideje ülünk ebben a sáros, fénytelen lyukban. Dohszag van… visszhangoznak a sikolyok, a hörgések.
A legtávolabbi sarokba ülök halk sóhajjal, ujjaimmal óvatosan hátrafésülöm a tincseim. A körmöm alatt áll a piszok… a vér. Mosakodni akarok.

Fogalmam sincs, mennyi ideig rostokoltunk, a lányok csordába verõdnek, suttognak, vigasztalják egymást; párat ismerek közülük. Talán csak futólag. A jegyzõ lánya, Agatha… a szövetkereskedõ piperkõc hercegnõje… a legtöbben magasabb kasztba tartoznak, mint én. Egyszerû, békésen élõ földmûves család.

Fogalmam sincs, miért történt ez az egész, minden annyira nyugodt volt. Vajon mik mocoroghattak a felsõbb körökben? Mi okozta ezt az egész vérontást? Nem is figyelek a lányok suttogásaikra, reménykednek, hogy jönnek a hõs lovagok, lekaszabolják az árnykatonákat és kiszabadítják õket… Ha tudnák, hogy minden hõs lovag vérbe fagyva maradt a halott városban.

Nehéz lépések. A mellettem levõ tálkában az ivóvíz finoman megzizzen, összeszûkül a szemem.
- Azt mondták, jönnek! – szipogott az egyik lány. Megfeszülnek az izmaim. Rosszat sejtek! Felemelem a kezem, figyelmeztetõen intve nekik.
- Cserbenhagytak!
- De hisz esküd tettek!

Figyelmeztetõen pisszentek rájuk, de akkor már késõ; egy nehéz mordulással, sikító vassal tárul ki a hatalmas cellaajtó. Leejtem a kezem, a térdemre fonva. Már mindegy. Ha hallották, amit ezek ostobán siránkoztak, nagyobb bajban lehetünk…

Hatalmas alak lép be a mocskos börtönbe, betöltve és eltakarva a kijáratot.
Nem. Kivárom az utolsó pillanatig a legtökéletesebb alkalmat, bármeddig kell várnom, bármennyit kell elviselnem addig.

Futó pillantást vetek rá; csupán egy pillanatra nézek, a szemébe aztán elfordulok. A vadállatot sem hergeljük a provokációval, nem éri meg. Nem vagyok olyan helyzetben…
- Melyikõtök akar baszni a királlyal az éjjel? – vigyorodik el.

Megrándul az orromnál egy izom. Undorító. Közönséges. És õ lenne az új király? Nehéz eltéveszteni, minden pénzérmén az õ arcát kénytelen nézni az ember. A legutolsó zsoldon nem viselkedik így…
A lányok szipogva verõdnek össze a másik sarokba csoportosan, mint a fázó kutyakölykök, remegve sütik le a pillantásuk. Mély csend… valaki áll a férfi mögött is.

Senki nem válaszol neki. Csend van, a lányok remegve pislognak fel, mintha a könnyes pillantásaik meghatnák a vadember kõszívét. Mély, kellemetlen csend… a szemem sarkából látom, hogy milyen pillantással méregeti a lányokat.

Aztán rám siklik a pillantása.

- Nem hallom a választ… - kontrázik. – Jobb, ha beletörõdtök, sõt, megbarátkoztok a gondolattal, hogy itt nem vagytok többek pár falusi cafatnál, akik azt teszik, amit mondanak nekik!

Végigmérem a lányokat; többé-kevésbé jó állapotban érték meg az utat. Én mocskos vagyok, véres, sáros… vigasztal, hogy ilyen állapotban kétlem, hogy pont ám lenne gusztusa.
- Mindannyian ugyanarra a sorsra juttok, itt fogtok dolgozni életetek végéig, azt teszitek, amit mondanak nektek, Bármit! mondjanak nektek.

Megmoccanok, megcsördül rá a lánc. Dümm, dümm, felém lép, felém áll, lassan emelem fel a pillantásom; a kócos tincseim alól mereven szegezem rá éjsötét pillantásom.
- Talán mondani akarsz valamit, ribanc?

Nem válaszolok, nézek rá mozdulatlanul, jeges pillantásába fúrva a szemem, minden izmom megfeszül a rongy alatt, ami valaha a ruhám volt, amelyet édesanyám szeretettel szegett be, hímzett…
- Nem hallom…
- Uram, õ nem beszél – szakítja félbe a kezdõdõ durva mozdulatot a mögötte álló férfi.
- Mirõl beszélsz?!

A férfi komoran pillant rám, majd fejet hajt az uralkodó elõtt.
- Királyom, ez a lány néma. Amikor elfogtuk sem szólt egy szót sem…
- Nocsak – vonja fel a szemöldökét, sötét tincseimbe markolva ránt fel - felnyögök, kezemmel a csuklójához kapok, a láncot rátekerem, szorítom, amennyire csak az erõm bírta. Felvillannak a fogaim, a szemem fekete tüze ellenségesen, ahogy õ a hajam markolja, úgy én szorítom a csuklóját, mintha letéphetném, ha kell, vállból!

Felvillan a szemei, szinte csavarva egyet a hajamon.
- Csak így, egy szó nélkül elsétált veletek…? – duruzsolja. Nyögve szorítok még egyet a láncon, a vas megcsikordul. Engem… nem!
- Nem, felség. Három katonánk bánta, egynek a keze…
- Szóval harcias kis kurva – dob vissza a sarokba. – És néma.
- Nem hallottuk, hogy szólt volna, felséges úr – hajt fejet ismét.

Zihálva nézek rá, összepréselve az ajkaim. Leszegem a fejem, a hajam mögé rejtõzve próbálok minél távolabb kerülni tõle… Túl akarom élni. Érzem, hogy meredten néz rám, kócos, mocskos tincseim alól felvillantom a pillantásom.

Elfordul, és a szívem kicsit könnyebben ver; rosszabbra, sokkal rosszabbra számítottam már…
- Vakarjátok ki õket – int egyet elfordulva. Végigfuttatja szemeit a többi, csoportba verõdött lányon, elkap egy szõkét, Agathát és erõs mozdulattal az ajtóban álló férfi mellkasának taszítja a sikoltozó nõt. – Õt egy kicsit jobban. Így tehénszarosan nincs túl sok gusztusom rájuk – fanyalog.

***

Kimosdattak, szó szerint.  Alapos sikálás volt, hideg vízzel vertek minket nyakon, a lányok remegve, sírva sikoltoztak, ahogy a jeges víz miatt vörösödött a bõrük, lilultak az ajkaik… remegve, lehajtott fejjel hagytam, lesikáltam minden rám száradt mocskot, vért, kimostam a hajamból… az immáron villogó ezüstkarikát az ujjamról lehúzom, felfûzve a nyakamban hordott szíjra. Nem kell, hogy szem elõtt legyen, gondolom, miközben erõs csomóval visszakötöm, hogy az apró medál és immáron a gyûrû is a melleim közé simuljon.

Fehér inget kapunk, ejtett vállút, a fûzõt szorosra rántom, pántjait a vállamra húzva. A szoknya sötétbarna, a saru masszív.
Agatha amint megmosakodott, kirángatták… némán nézek utána, ujjaim fürgén járva fonják fel a hajam, majd sebesen koszorúba csavarom a homlokom ívénél. A konyhába osztottak be minket, ott nem tudunk sok bajt keverni.

Némán, egy szó nélkül követem a konyhafõnök utasításait; vakarok, fosztom a tollakat, nyúzok, krumplit hámozok fáradtság nélkül, lelkiismeretesen és szorgalmasan. Nemsokára vacsoraidõ, az illatok mennyei elegyként kavarognak a boltozatos konyha kõmennyezete alatt.
- Lányok, vigyétek fel a tálakat a nagyterembe! – csattan fel a kövér nõ, én pedig megtörölve a kezem pillantok fel, közelebb lépve ragadok meg egy nehéz, minden finomsággal telepakolt tálat. Nem csak én tettem így…

Lepakolunk, helyére rakunk mindent, és mikor az utolsók között elhagynám a termet, egy másik ajtón belép a király is.

Az utolsó pillanatban fordulok meg, sötét pillantásom a szemébe fúrva, majd utánam lebbenõ szoknyával húzom be magam után a nehéz faajtót, árnyként libbenve végig a sötétben.

Leszek én a rémálmod, Ó, király, kéretlenül is, ha kell!

-          -Kivégezni!

-        -  Na de Felség! Ártatlan vagyok, hinnie kell nekem!

A katonák azonban karon ragadták és rutinosan az ajtó felé vonszolták a kellemetlenkedõ parasztot. Kényelmesen ülve a trónomon, most kissé elõrébb hajolok és kezembe temetem arcomat. Gyûlölöm az ítélkezés napjait. Mást se kell hallgatnom egész álló nap, mint, hogy ki lopott kitõl milyen indokkal. Egyszerûbb lenni mindkét félt kivégezni és mehetnék a dolgomra.

-          -Szünet! – emelkedem királyi szólásra csak, hogy minél gyorsabban kereket oldhassak a trónus mögött lévõ függöny hátsó részén keresztül mely egyenesen a konyhába vezet.

A királyságom legkellemesebb helye az erdõmet leszámítva a konyha. Szorgos kezek fáradoznak minden áldott nap, hogy friss hús és üde bor kerüljön királyuk asztalára, amikor enni óhajtok. Persze ilyenkor szívesen csenek el pár falatot, mellesleg kiválaszthatom éjszakára az ágyasomat. Kevesebbszer kellene éjjeli sexkivégzéseket tartanom… minden nap újabb szobalányba botlom a kastélyban.

Végigmasírozok egy hosszú rejtek folyosón, ami röhejes módon egy festménynél ér véget, ki a közlekedõre majd a cseléd utakon egyenesen az ínycsiklandozó illatok irányába. A kihalt helységekbe visszhangot vernek lépteim, amik rettentõen frusztrálóak. Emellett éhes vagyok és mindennek a tetejébe baszhatnékom van. Nem bírok ki még két órát egy ültõ helyembe, mert megöl az unalom.

Elérve a konyha helységét cseppet sem finoman belököm az ajtót és betoppanok a riadt csõcselék közé.

-         - Húst és kenyeret parasztok!

Azon nyomban két asszony szalad a sülõ húsos fazék mellé, hogy kerítsenek nekem egy megfelelõ darabot. Egy fiatal formás hölgyemény pedig a kenyeres kosár után iparkodik és gõzölgõ meleg cipóval tér vissza. Mikor lerakja, elém az ételt jól megmarkolom formás kis seggét és elégedetten morranok egyet. Rávetem magam az ételre és több percig csak csámcsogásom töri meg a rémült csendet.

-          -Semmi dolgotok nincs, az Isten bassza meg!?

Dörrenek, rájuk két falat között mire mindegyik nagyot ugrik, mintha bolha csípné õket és újra kezdõdik a sürgés-forgás.

Miközben eszem megrohamozzák elmém a gondolatok. A múlt hónapban jelentettek egy árulás vádjával feljelentett falut nem messze a birodalomtól. Már épp ideje lenne rendet tenni. Lerohanni, megsemmisíteni, vallom mindig a bevált módszert. Azonnal kiadom a parancsot a kapitánynak amint vége ennek a maskarának a trónteremben. Idõközben befejezem a táplálkozást és orbitális böffentést hallatva kiadom magamból elégedettségemet.

-          -Bort!

Egyetlen szó és már elõttem egy kupa és a formás seggû hölgyemény közeleg is a mennyei nedûvel. Kitölt egy pohárral majd sarkon fordulva távozni készül. Utána nyúlok és megragadom a karját.

-          -Ne rohanj úgy szépségem! Hagyd a bort, mert mindre szükségem van. Te meg várj meg engem!

A lány szemében õszinte rémület pislákol, de nem szól egy szót sem csak remegve bólint. Pillanatok alatt felhajtom, a kupa tartalmát majd a kancsót emelem ajkaimhoz és inni kezdek… míg az utolsó csepp el nem fogy. Újabb böfögés és elégedett morranás kíséretében távozom magammal vonszolva a lányt.

Csendes hüppögés szakítja félbe megkezdett gondolataimat. Az esti pina elbõgi, magát miközben a festmény felé igyekszünk.

-          -Ne bõgj, vagy azonnal elvágom a nyakadat te ribanc! – sziszegem magamhoz rántva majd durván megcsókolom.

Még van egy kis idõm, míg keresni kezdenek, mert türelmetlenek a parasztok. Gyorsan határozok és a festmény mögött eltûnve szembe fordulok a csinos kis puncival. Kezemmel végigsimítom arcát, nyakát, hogy megmarkolhassam formás melleit. Érzem, hogy férfiasságom azonnal éledezni kezd, így nemes egyszerûséggel lerántom a fûzõt a lányról majd a szoknyát is elszakítom. Kissé hátrálok, hogy jobban lássam mûvemet, aki most meztelenül takargatja magát kezeivel és egész testében remeg. Amint látom az ájulás határán van a kicsike, ami még jobban izgalomba hoz. Ájult nõvel sosem csináltam. Kigombolom nadrágom és magamhoz húzva a ribancot térdre kényszerítve parancsolom neki, hogy szeressen! Ügyetlen és mindent elront a könnyeivel… de a hatás nem marad el és nekem csak az számít. Sós magom végigcsurog a csinos kis pofiján. Ekkor elkapom és magamévá teszem.

**

-          -Folytassuk!

Ismét a trónteremben ülök. Elõttem egy paraszt habog valami olyasmirõl, hogy ellopták a tyúkjait. Ugyan kit érdekel pár tetves baromfi. Gondolataim minduntalan visszatérnek a folyosóra és az ott heverõ szó szerint szétbaszott konyhalányra. Lehet el kellett volna tüntetnem. Majd szólnom kell Edwardnak. Az egyetlen embernek, akit olykor beavatok mocskos kis világomba. Unott arccal térek vissza a jelenbe, hogy tovább hallgathassam az idióta köznép bajait.

-         - Csapjátok le a kezét!

-        -  Lefejezni!

-         - Tömlöcbe vele!

-          -Kivégezni!

-          -Máglyára vele!

És ez így megy hosszú órákig még mire nagy sokára…

-          -Mára végeztünk felség! – hajol meg elõttem a kapitány jobb keze.

-          -Remek! Elmehetnek!

Rendelkezem és magam is – immáron az ajtón át – távozom a terembõl. Ma még két kivégzést is meg kell ejtenem, tekintve, hogy ehhez ragaszkodom. Én végezhessem ki az alattvalókat. Ilyen király vagyok én!

**

Másnap a tárgyaló teremben talál a hajnal. Korán reggel kellett kelnem, hogy tanácskozhassunk az árulással feljelentett faluk ügyében. Lerohanni, megsemmisíteni. Vallom még mindig, de azért többé-kevésbé türelmesen végig hallgatom a tanácstagokat, miként vélekednek.

-          -… a követek majd meggyõzik õket, hogy gyónják meg bûneiket…

-         - Na de atyám! Szerintem kézen fekvõbb lenne… mondjuk foglyokat ejteni, aztán nyilvános vallatás stb.

-          -Emberségesebb módszerek kellenek, Uraim nem vagyunk barbárok!

Így tovább vitatkoztak pár mocskos paraszt életérõl. végül nem bírom tovább.

-          -Lerohanni, felgyújtani, kivégezni! MINDET!

Hangom bejárja a termet, minden kis zugba bekandikálva és terjesztve határozatom.

-          -Uram… Felség! Foglyokat célszerû lenne, nem mészároltathat le több száz asszonyt és gyermeket! – kancellárom kéz tördelve járul elém.

-         - A gyermekeket is öljék meg. A fiatal nõket vessék tömlöcbe!

Felállok jelezve, hogy nem kívánok többet az üggyel foglalkozni.

**

-          -Felség! Jelentem a falvakat porig égettük, a férfiak és a… gyermekek halottak, ahogy a nõk is kivéve pár fiatalabb hajadont, akiket a cellákba zártunk.

Elégedetten bólintok, ám figyelmem nem kerülte el a katona hezitálása, amikor kimondta, hogy a gyermekek is meghaltak.

-          -Köszönöm elmehet! – adom ki a parancsot majd felöltve lovagló öltözékem a tömlöc irányába veszem utam.

Átvágva a nagytermen kapitányomba botlok. Épp elmélyülten társalog egyik beosztottjával mikor „megzavarom” õket.

-          -Királyom! – üdvözölnek kórusban kellõ tisztelettel és még több félelemmel.

-          -Kapitány, hány fogjunk, van az áruló falvakból? – kérdem mintha csupán könnyed beszélgetést folytatnánk a tegnap esti ebédrõl.

-         - Hat Uram! Mind rémült, fiatal parasztlány. – hangjából kiérzem a megvetést. Teljesen egyet értek, de ha egyszer azok a ribancok a legtüzesebbek!

Biccentek és folytatom utamat. Az udvaron hatalmas sár és mocsok fogad. Undorodva lépdelek mikor megpillantok egy kovács legényt.

-          -Gyere ide fiam! – szólítom meg szinte kedvesen.

-          -Királyom!?

Õ is retteg, mint mindenki. Az oka, nos, a zsarnokoskodásom, talán.

-          -Le a földre, hadd lépjek rád, hogy ne sározzam össze a lábam.

Szinte büszkén tekintek rá, dicsérgetve magam milyen terveim vannak. A fiú csak bámul és látszik az arcán, hogy nem sikerült felfognia miért jó ez. Nekem viszont féltünk, hogy van olyan magas, ha lefekszik, pont elérek az ajtóig a testén keresztül így nem leszek még jobban sáros.

-          -Parancsol, Sir? – néz rám kétségbeesetten a fiú hátha csak valamit nem jól értett.

-          -Le a földre kutya! – emelem meg a hangom mire szinte azonnal hasra vágja magát kényelmes utat kölcsönözve a tömlöcökig.

Beérve szörnyû bûz és rothadás fogad. A plafonról víz csepeg, a talajt csontok és állati, meg emberi maradványok borítják, a falakon pedig kosz és penész tanyázik. Az ajtónál álló két õr tiszteleg, mikor belépek, de nem szólalnak meg. Ami a legborzasztóbb az az állandó szenvedés hangjai. Nyögés, hörgés, sikoly…

Lassan indulok el a belsõbb cellák felé, hogy magam nézzem meg a legújabb foglyokat. Estére-játékszerre van szükségem.

Elérve a cellájukhoz halk beszédet hallok. Megállok hallgatózni. A lányok beszélgetnek. Sajnos a nyögések és hörgések elnyomják a beszélgetést, de pár szót sikerül elcsípnem.

-         - … és a segítség?

-          -… azt mondták jönnek…

-          -már ide kellett volna érniük!

-          -Cserbenhagytak…

-         - … de hisz esküt tettek…

Több szót már nem sikerül kihámoznom így újra megindulok és benyitok a börtöncellába. Most már biztos, hogy árulók a kis picsák. De sebaj, kiszedem belõlük az igazat… gyönyörûen fognak visítani. Szemem végigjártatom a leányzókon, szõkék, barnák, egy vörös, aki a legtávolabb húzódott a többitõl és állát a térdére támasztva nyugodtan üldögél. Akkor is mikor berontok, mindegyik azonnal szétrebben, mint a verebek, de az az egy meg sem moccan. Tekintetünk pár pillanatra összekapcsolódik, valami különös… megrázom fejem és a többire koncentrálok.

-          -Melyikõtök akar baszni a királlyal az éjjel?  - kérdem röhögve.

Fürkészõ tekintettel  mérem végig az arcát újra és újra. Nyílt utasítás volt, egyáltalán nem kérés, vagy ajánlat. Mondhatnék nemet, de tekintve, hogy mit tud rólam, nem lenne szerencsés. De mit látatott, ami felkeltette az érdeklõdését olyannyira, hogy egy gyilkost alkalmazzon? Mert én az vagyok, egyen bármilyen „jogos” is a tettem. Nem… az öléshez senkinek sincs joga. 
-    Miért pont én? –bukik ki belõlem gyanakvóan.
-    Holnap este hétkor találkozunk, az összeg miatt ne fájjon a fejed, elégedett leszel vele. –Teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a kérdésem.
-    Egy pillanat! Még nem is mondtam semmit!- mordulok fel összehúzott szemekkel. Gyûlölöm, ha irányítani akarnak!
-    A szemed már elárulta a választ! Viszlát holnap… Tadraest Naut!
Feláll, és már távozik is, idõt se hagyva nekem az ellenkezésre. Mondjuk nem is tenném. Nem azért, mert félek a következményektõl, sokkal inkább hajt a kíváncsiságom. Vajon mi õ? Mert nem ember, az biztos!

***

A nap nagy részét, a rendõrségen töltöttem. Persze simán lehetnék gyanúsított, hisz Don megpróbált megerõszakolni, de ahogy rám néznek, rögtön eltûnik, még a gyanú árnyéka is. Az emberek olyan kiszámíthatóak, könnyedén átverhetõek, mégis irigylem néha õket. Mennyivel kellemesebb lehet úgy élni, hogy nem látsz át rögtön másokon, van esélyed bízni. Én már rég nem vagyok rá képes.

A rendõrségen eltöltött idõ miatt, késve érkezem a próbára, de nem igazán izgat, hogy alig van idõm átnézni a szövegkönyvet. bár késõbb kiderül, hogy a vártnál tovább tart egy ember próbája.
Demetrius nem kíméli a nõt, aki a lelkiismeretet játssza a testvérgyilkosos darabban.
-    Újra! – szakítja félbe, rögtön az elején.
-    Újra!-  Ismét nem elégedett, a színpadra lépve áll meg a nõvel szemben. –Addig fogod ismételni, amíg azt nem érzem, hogy az én lelkiismeretem beszél hozzám. 
Lassan fél órája próbálkoznak, a többiek már kezdik unni. Én már az elején azt tettem. A figyelmem közel se a nõ, vagy a játéka felé fordul, sokkal inkább Demetriust figyelem, mintha a próbát tanulmányoznám feszült figyelemmel. 
-    Borzalmas vagy! –jegyzi meg végül hûvösen a nõnek. - Nem vagy alkalmas, még egy ilyen ócska szövegre sem! Nem ember vagy, csupán gondolatok és szavak. Holnapig adok idõt, hogy átértékeld önmagad. Nézz magadba és lásd meg, hogy te sem vagy más, csak egy rossz lelkiismeret, amely folyton kísért…
A nõ eddig bírta, könnyei elerednek, mintha rendezõje szavai a veséjébe vágtak volna. Talán valamit tényleg eltalált, valamit a lelke mélyén. Demetrius nem szentel neki több figyelmet, a színpadról letaszítja, majd felém fordul. Metszõ tekintetét az enyémbe fúrja, én pedig állom a szemkontaktust. 
-    Te jössz! –utasít halkan. Nem tudom visszafojtani a döbbenetem, mikor meglátom a rám osztott szerepet. Szándékosan csinálja!

Összeszorított szájjal lépek elõrébb, majd átfutom a szöveget, és megingatom a fejem. Ránézek Demetriusra, és bájosan elmosolyodom.
- Biztos benne, hogy ez a szerep lenne nekem a legalkalmasabb? Nem érzem magam éppenséggel gyilkos alkatnak – vonom meg a vállam. Hallom, ahogy társaim halkan felszisszennek mögöttem. Biztos nem sokan mondtak még ellent neki. Mégse jön ki a sodrából, csak hidegen elmosolyodik.
- Biztos vagyok benne, hogy megtalálod magadban a szerephez szükséges érzelmeket – vág vissza, rejtett utalást téve arra az estére. Félrehúzom a számat, és lehunyom a szemem.
Tadraest Naut egy színész, az élete egy szerep. Voltam már a képében gyilkos és áldozat is, de egy valamit mindig szem elõtt tartottam. Nem öltem ártatlant. Ha valaki bántotta Nautot, a Bábmester megbosszulta. Ha bûnözõt kellett ölnöm, akármelyik szerepemben megtettem. De ártatlan ellen nem emeltem fegyvert.
- Talán megvan – hagyom rá. – De csak akkor keresem elõ, ha megéri. Mi bizonyítja, hogy megéri?
- Ha visszariadtál a szereptõl, mert nem érzed magad elég jónak hozzá, megértem. Kevesen alkalmasak rá, hogy valóban színésznek nevezzem õket – jelenti ki metszõ éllel. Telibe. Úgy beletrafált a büszkeségembe, mintha tökéletesen látta volna a célt.
Megvillannak a szemeim, és egy pillanatra kiesem a saját szerepembõl, az ártatlan külsõn áttör a gyilkos düh. Elégedettség csillan a szemében, ezzel rádöbbentve a hibámra, de az arca továbbra is kifejezéstelen marad.
Pillanatok alatt találom meg újra a helyemet, talán a többi színésznek fel se tûnt a dolog. Nekik nem, de Demetriusnak tökéletesen. Nem lesz ez így jó, életemben elõször tapasztalom, hogy valaki ilyen könnyedén kizökkent.
- Ha én nem tudom megcsinálni, senki sem! – sziszegem halkan, és félredobom a szövegkönyvet. Már tudom. – De nem játszok el olyan jelenetet, amit nem akarok!
- Majd meglátjuk – mondja alig halhatóan, de mielõtt visszavághatnék, int, hogy játsszak. Lenyelem a kikívánkozó szitkozódást, nem illene hozzám. A viselkedésem már így is eltér kissé az eddigiektõl, Demetrius nincs rám jó hatással.
Jóval kevesebbszer állít le, mint az elõttem szereplõ nõt, így én hamarosan a végére érek, és nem közli velem, hogy semmire se vagyok jó. Persze meg se dicsér, de egy pillanatra se vártam. Utánam még két emberrel próbálkozik meg, de végül elküld minket, így is már hajnali egy óra felé.

Némán sétálok hazafelé a kihalt utcákon, egyáltalán nem kerülve el a veszélyes környékeket. Minek tenném, hisz én jelentek fenyegetést azokra, akik elég ostobák hozzá, hogy zaklassanak. De ma éjjel úgy tûnik, mindenkinek több esze van ennél, aminek kifejezetten örülök.
A város melletti tóhoz visz az utam, a mellette helyet kapó villák egyikében élek, de ritkán megyek haza. Most is inkább az egyik stégre ülök ki a fák takarásában, és az ezüstösen ragyogó víztükröt figyelem.
- Knock! – hasít bele a hangom hirtelen a csöndbe, és a mellettem heverõ baba meg is mozdul, hogy aztán emberi alakot öltve, a stég másik végében álló elé toppanjon.
- Elragadó játékszer – szólal meg a jövevény jeges hangon.
- Akár játéknak is nevezhetjük – hagyom rá, anélkül, hogy elszakítanám a tekintetem a tótól. Úgyis látom az elmémben, amit Knock is. – Minek köszönhetem a látogatását, rendezõ úr?

Némán hallgatom az igazgató sûrû bocsánatkérését, és heves kérlelését, hogy maradásra bírjon. Kár, hogy mindez teljesen felesleges.

- Kérlek Naut, ne hagyd el a színházat! Kirúgom, beperelem, kapsz kártérítést, de jelenleg te vagy a legnagyobb sikerünk, ha elmész, rengeteg bevételtõl esek el! – Egyre elkeseredettebben próbálkozik.

- Meg akart erõszakolni! – jelentem ki közönyösen. Nem vagyok éppen megrendülve vagy összetörve, mint ahogy illene. – A ma esti az utolsó elõadás! – Támadómnak pedig az utolsó este!

Felállok a kanapéról, ahová nem rég ültettek, hogy itt nyugtassam meg, minden bizonnyal meggyötört lelkivilágom. Röhöghetnékem van. Mit tudnak õk, az én lelkemrõl? Sokkot kapnának, ha egyszer eléjük tárnám!

Elindulok a folyosón, egyenesen a színfalak mögé. Hamarosan kezdõdik az elõadás, márpedig ha ez az utolsó, adjuk meg a módját. Társaimmal együtt elhelyezkedünk, aggódó kérdéseikre, csak lágyan, nyugtatóan elmosolyodok.

A függöny számomra már hosszú ideje felgördült, színészkedek már régóta. Személyiségem lassan, már számomra is megfejthetetlen.

Kigyúlnak a fények, eltûnik a bársony függöny, én pedig belelendülök a szerepembe. Hamlet… Nem a kedvencem, õszintén szólva, szánalmasnak tartom. Sok nézetével egyet értek, de sose fogom megérteni, miért nem volt képes erõteljesebben kiállni magáért, elérni amit akart.

Valahol a monológom környékén, a nézõtérre siklik a pillantásom. Félhomály van az egész teremben, látom az arcokat is. Rögtön kiszúrom, az egyik páholyban ücsörögve. Régóta érzem magamon a pillantását.

Persze egy színházban nem meglepõ, ha a nézõ a színészt figyeli, de az õ tekintete, merõben más. Metszõ, számító és hideg, még engem is remegésre késztet, ahogy hirtelen rám villan. Nem esek ki a szerepbõl, végig tökéletesen, beleéléssel játszok.

A végén felharsan a vastaps, és míg sorra meghajolunk, végig õt figyelem. Tudom, hogy le nem vette rólam a szemét. Rájött volna, ki is vagyok valójában? Belõle kinézem, õ se tûnik egészen emberinek.

Végül eltûnök az öltözõbe, lerázva magamról, a piócaként tapadó igazgatót. Kirúgta Dont, de legszívesebben megmondanám neki, hogy felesleges volt, a pasi nem éli meg a holnapot. Hiába gyõzköd, nem maradok. Hazaküldetem a cuccaim, és csupán két babámmal a kezemben, elhagyom a színházat.

Kábultan figyelem az elõttem fodrozódó, vörös tócsát. Nem kedvelem ezt a színt, a kék sokkal jobban illik hozzám, és a vízhez is. Habár… ez nem víz.

Égszínkék, kifejezéstelen tekintetemet egykori munkatársam holtestére vezetem, majd bal kezemmel intve, arrébb irányítom jelenleg emberméretû, vörös hajú babámat. Knock… Egyszerû név, semmi fennhéjázás, vagy rémisztõ felhang. Hacsak nem, az ember párosítja a sötét éjszakákon, üres folyosókon felzengõ, alaktalan kopogásokkal. Márpedig az emberi faj, hajlamos párosítgatni, komplikálni.

Knock mellém lép, majd egy csettintésemre ismét játékká válik, én pedig a zsebembe ültetve, elindulok a sikátorból kifelé.

Az út másik oldalán, ismét megpillantom, és egy pillanatra megrémülök, de gyorsan összeszedem magam. Nem vagyok védtelen, még ha akarna is valamit, de õ csupán némán áll, és hideg tekintetével, szinte felperzseli a bõröm.

Felszisszenek, és lépteimet megszaporázva, eltûnök a szeme elõl.

Azt hittem, akkor láttam utoljára. Reménykedtem benne, hogy a veséig hatoló pillantás, hamarosan bekerül az emlékeim azon kupacába, melyeket többé elõ nem veszek. Egyenesen a családom mellé. Erre most itt ülök vele szemben, a város egyik legelismertebb, de egyben legtöbbet támadott színházának igazgatói irodájában.

- Tadraest Naut – ejti ki a nevem, halvány gúnnyal, és hitetlenkedéssel. Sokan azt hiszik, ez csupán mûvésznév, és meglepõdnek, mikor közlöm velük, hogy születésem óta viselem. Ilyenkor jön a kérdés, vidám nevetés kíséretében, hogy mégis mikor születtem.

Sose válaszolok, õk pedig meg vannak bizonyosodva róla, hogy pontosan tudják, hisz minden újságban benne van.

Õ azonban nem kérdez többet róla, inkább a papírjaimba mélyed. Nem én jöttem ide, õ hívott. Megjelentem, mert nem lenne kellemes, ha mesélne arról, amit két napja, éjszaka látott. Tudom jól, ha eddig nem tette, akkor akar valamit.

- Igen? – pislogok fel rá ártatlan szemekkel. A többség ezt az oldalamat szokta meg. A közönség, a rajongóim, nagyjából mindenki. – Segíthetek valamiben?

Várakozóan fürkészem különös, lila tekintetét. A megjelenése egyáltalán nem illik a kisugárzásához, és a szemeiben megbúvó, hideg fenyegetéshez.