|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Kita | 2013. 12. 26. 00:16:44 | #28680 |
 Karakter: Meo King
Megjegyzés: chevalliemnek~
Bántja a szemem a fény… hatalmas ásítást nyomok el, megdörzsölve a homlokom és érem, hogy tekintetem elönti a megkönnyebbült könny. Rohadt álmos vagyok, valahogy hajnal felé járhat, és szerintem nyaki vénába kell nyomnom a kávét, hogy a suliban is magamnál maradhassak.
Elsuhannak mellettem a taxik, ösztönösen magamhoz szorítom az A2-es rajzmappám; hamarabb otthon lennék, még mindig hat sarok baktatás, de nem telik rá. Vagyis van rá, de az másra kell. Szar ügy.
Megdörgölöm az orrom, és érzem, hogy mállik le a rászáradt festék. Vaaah, imádok olajjal festeni, de egy rémálom lesikálni magamról! Bent maradt a műteremben száradni, rettentő macerás.
Fejben hatalmas sóhajjal számolom a lépéseim, közben bevásároló- és teendőlistát írok. Még Marcus is lóg nekem egy húszassal a múltkori cuccok miatt.
Elmerengve tapogatom át bő anyagkabátom zsebeit, hátha akad még egy plusz szál cigi, ami megkönnyítené legalább két sarok útját, de a dobozban csak egy fél meg az öngyújtó lötyög. Jobb, mint a semmi, kell venni dohányt meg papírt is majd.
Apámék szolid, nem bántó cukkolása, „hogyha művész akarsz lenni, a nagyvárosba kell menned éhezni”. Hát baszki, ez eddig bejött. Csak én nem éhezek, hanem az alvás számít luxusnak.
Francba, állva képes vagyok elaludni…
Kirázom a fél fekete cigit, a számba kapva ügyesedek, hogy a tartó letevése nélkül is meg tudjam gyújtani a csonkot; az első slukk mindenért kárpótol. Legalább a csipa kiesik a szememből és hazajutok.
Elbambulhatok, mert valamiben megakad a cipőm orra, a cigi meg nagy ívben kiesik a számból. A picsába…!
Némi pördülés után meg tudok állni, kapkodva a tok után, de minden megmenekül. Mi az isten… szusszantva rázom hátra a fürtjeim, visszalépve. Egy pár cipő. Mi a fene, keresztbe a járdán aludt el egy csöves? Nem túl szokványos, még New Yorkban sem.
Óvatosan megbököm a cipőm orrával, de nem… ez… ez valami más. Körülnézek: Atelier színház. Mi a szösz, részeges színész? Na, az már nem lepne meg.
- Hé, minden oké? – guggolok le picit előre hajolva. Elmerengve pillantok a kilógó cipőkre. Magasszárú… érdekes. Fejemben pörögni kezd a művészeti enciklopédia és saccolva belövöm a kort. Biztos jelmez. – Haver, minden oké? – hajtom el az út melletti sövény ágait.
Hirtelen nyúlik fel, kicsapódva markolja el a kezem; ijedten kiáltok fel, majdnem seggre ülök a nedves betonon, de a szorosan markoló kéz felfog. Kimeredt szemekkel nézek rá, levegőt se merek venni.
Jó szabású, de elmúlt divat szerint szegett kabát, magas nadrág, és még jóképű is, de az arca fele vörös. Biztos leütötték. Meo, fülig másztál a szarba, nagyra tátott szájjal.
- Basszus, jól van? – lököm át a testsúlyom, előre hajolva.
- Hol vagyok?! – horkan fel, de a hirtelen mozdulattól a fejébe nyilallhat a fájás. Lefejtem az ujjait a csuklómról.
- Tudja, hogy hogy hívják? Hol lakik? – kérdezem nyugodt hangon. A szüleim mellett ragadt rám is ez-az. Csak nyugalom. Egy pánikolós alak mellett nem jó pánikba esni… szent ég, hiszen vérzik a feje! Felszakadhatott valahol, de nem néz ki súlyosnak… a homlokán van egy böszme, tojásméretű dudor. Hát, nem irigylem, holnapra piszkosul fog neki fájni.
Szédül, a kezét a fejéhez tartja, tanácstalanul nézek körbe. Be kéne vinni a kórházba? De hiszen nem tudok róla semmit, és ha kirabolták, papírjai sincsenek, a sürgősségin pedig így órákat ülhetne. Addigra ki tudja, milyen baja esik. De nem hagyhatom itt…
Pedig azt kéne, mit ártom bele magam más dolgába? Szépen felszedem a cuccaim, elsiratom a cigim és lelépek, kell nekem még több probléma?!
Dehogy szedek fel mindenféle megtámadott szépfiúkat, nem ment el az eszem, szépen elszivárgok. Mit kezdenék vele? Nem ment el az eszem… ingadozik itt jobbra-balra, mindjárt megint elájul…
Óóó, a rohadt életbe. De meg fogom én ezt még bánni.
- Taxi! – füttyentek kitéve a kezem, mire satufékkel megáll mellettem egy sárga kicsikocsi és kinyitom a hátsó ajtót. – Gyere haver, szedd össze magad – ragadom meg az imbolygó, összeakadt szemű tag karját és felhúzom, a nyakam köré húzom, hogy legalább részben függőlegesbe tornázza magát. – Gyerünk, egy kicsit bírd ki – vörösödik a fejem a súlya alatt, de belepasszentolom a kocsiba, majd nyögve utána csusszanok. Bemondom a címet és hátrasöpröm a tincseim. Leizzadtam, baszki. És még csak cigi sincs a stresszre.
Látom, hogy a sofőr összehúzott szemmel fixíroz, főleg az előre hajtott fejű, nyöszörgő férfit a nem túl szokványos göncben.
- Hé, haver, jól van a spanod? – kérdezi gyanakodva. – Mert ha részeg és idedobja a vacsiját a szőnyegre, az ám szar lesz!
- Nem, nem lesz semmi ilyen – nyugtatom, de a gyomrom remeg, hogy tényleg így legyen – Csak taposson a gázra. Otthon majd ellátom; remélem, Marcus ma a nőjénél alszik, hogy ezt a talált zsákbamacskát rendbe tudjam kapni, aztán holnap kitessékelem. Mégiscsak van szívem, kap reggel egy kávét.
A sofőr jó fej volt, megdobott egy szál cigivel, de ezt eltettem a cigitárcámba; van egy olyan sanda gyanúm, hogy nagy szükségem lesz még a vészhelyzetszipura. A taxira elment a zseton, amit a cigire szántam, sóhajtva fizetem ki, aztán kikanalazom véres fejű talált emberemet az autóból. De legalább a lábát magától pakolja, csupán tartani meg vezetni kell. De ramaty állapotban van, a szentségit.
Még nagyobb macerával kinyitom a bejárati ajtót és mindent leszórva a beteges pasit viszem a szobámba, óvatosan leültetve, majd eldöntve az ágyamon. Ami végül is egy nagy borvörös matrac, sok párnával, meg kacattal, meg meleg takarókkal.
Szeretem a szobám, a falakat magam festettem ki mindenféle delíriumos színnel és mintával, amely csak bizonyos idő után megfigyelve adja ki az eredeti képet – egy hatalmas, színpompás főnixmadarat. A tollai különbözőek, s ezek lepték be a falakat. Polcok, könyvek, füzetek, festőállvány és vásznak a sarokban, ecsetek üvegekben, kendő, terpentines doboz, kréták.
Óvatosan simítom hátra a férfi kócos, félhosszú, vöröses haját; magam mellé vettem egy műanyag tálnyi meleg vizet, és óvatosan letisztítottam a sebet. Felületi, de csúnya lila lesz – nem mély, csak nagyon vérzett. Egy karcolás, ebcsont beforr. Lefertőtlenítem és leragasztom. Holnap bevesz egy fájdalomcsillapítót, letusol, iszik egy kávét és csókolom, kutya baja.
Sóhajtva nézek végig rajta, óvatosan levéve a csizmáját, kíváncsian megnézve. Nagyon finom munka az összes ruha – pontos szegések, jó anyag. Hihetetlen, teljesen korhű, olyan… 1600’ – as évek közepe-vége tájára sorolnám. Esetleg a hétszázas évek eleje. Onnantól már változott az angol férfidivat.
Leszedtem róla mindent, ami kényelmetlen vagy felesleges lett volna és kivittem magammal. Egy lávalámpát bekapcsolva hagytam, hogyha magához tér, kitaláljon, és becsuktam a szobaajtót. De legalább nem pucéran alszik, nadrág ing marad…
Kint átnéztem a ruhákat, de csak egy két horzsolás volt az anyagon, meg egy icipicit foltos lett, de az könnyedén kijön. Papír, irat, telefon persze nincs. Érdekes.
Egy székre hajtogatom őket, majd előszedek egy párnát és egy pokrócot, majd elvackolódok a kanapén. Még jó, hogy Marcus ma nőzik.
Teljesen ki vagyok merülve, amint vízszintesbe kerülte elnyomott az álom. Pedig nem ártott volna, ha legalább tusolni eljutok…
***
Másnap valami egetverő, hirtelen ordításra kelek fel, de nem is akárhogy – a hirtelen kiáltástól ijedten ülök fel, beleakadva a takaróba rántom le, a földre magammal együtt. Lerántva a fejemről, és végképp lemondva az álom bármilyen formájáról jut eszembe a tegnapi vendég. De baszki, akkor sem kell ordítani! Egyáltalán miért ordít!?
Ijedten tépem fel a szobám ajtaját, kócosan, fél vállamra lecsúszott, elméretezett pólóval: a tag az ágyamban ül, majdhogynem vörös, de valahogy mégiscsak sápadtan, kimeredt, zöld szemekkel.
Na, legalább megtalálta a hangját.
- Nyugi mááár!! – emelem fel én is a hangom. Utálok durván ébredni, elrontja az egész napom. – Jesszus. Minden oké? – nézek rá, kisöpörve a fürtjeim a szemem elől, közelebb lépek.
- Hogy kerülök ide?! – fakad ki a tag. Ez kérlek, a százdolcsis kérdés. Ujjaival a fejét tapogatja, babrálva a ragasztót.
- Nee, ne nyúlj hozzá – lépek közelebb, elvéve a kezét – ne szedd le. Megsérültél, vérzett a fejed, hát hazahoztalak… csak nem hagyhattalak ott, az utcán – nézek rá tanácstalanul. Mostanra se veséje, se mája nem lenne. – Jól vagy? Emlékszel, hogy mi történt…? Hogy hívnak?
|
| Andro | 2013. 11. 28. 18:08:38 | #28389 |
Karakter: Charlotte Benning
Megjegyzés: (hercegemnek) VÉGE
Közös megegyezéssel.
|
| Andro | 2013. 10. 17. 16:46:28 | #27687 |
Karakter: Charlotte Benning
Megjegyzés: (hercegemnek)
– Amerikáról, sem hallott még? – kérdem kétségbeesve. Hová a fenébe kerültem én? Mi az a Kadmur?
- Amerika? Az egy falu talán? – szólal meg az asszony. Végem van! Ezek szerint tényleg nem otthon vagyok.
- Talán Beruviában? – kérdi a herceg, de a fejem rázom. Beruvia? Az egy ország lenne, vagy mi? Sosem hallottam róla.
- Az egy kontinens, egy földrész – mondom reményvesztetten. Végem van.
- Szegény gyerek, bizonyára láza – tapogatja meg a hölgy a homlokomat. Nem vagyok lázas, csak nem tudom hol vagyok, miért nem értik meg végre? Mintha nem is angolul, hanem minimum kínaiul beszélnék. - Félrebeszél. Furcsa pedig az arca nem is forró.
- Amerika nevű földrész nem létezik. De talán az ön lakhelyén másképpen nevezik. A legjobb lesz, ha hozatok egy térképet – veszi át a szót Alexander.
Csenget, és hamarosan hoznak is egy térképet. Jó nagy, a férfi pedig nekem adja. De ha nincs rajta Amerika, nem fogom tudni megmutatni neki.
- Parancsolj! Mutasd meg az otthonodat és mi, majd haza viszünk.
A térképet nézem. Sárkány-hegység, meg mindenféle ismeretlen táj, ország, völgy, folyó neve. Ez… ez nem az én világom. Vagy valaki a bolondját járatja velem, vagy én… De nem, arra gondolni sem merek. Nem akarok! A kezeim reszketnek, ahogy az eszembe villan, hogy talán egy másik világban lehetek. Olyanban, amilyenről a könyvekben is olvastam. De az lehetetlen, hiszen a miénken kívül nem létezik másik valóság.
- Nem… nem találom… - sóhajtom.
- Jól van. – Veszi el tőlem a térképet Lady Cristine. – Most ne törődjön ezzel!
Félrevonja a herceget, és valamit suttog neki, gondolom rólam, ami egyáltalán nem esik jól. Kihallom az “amnesia” és a “helyes kérdések” kifejezéseket. Azt hiszik, amnéziás vagyok? Hát… jobb, mintha bolondnak tartanának. Aztán a hölgy ismét felém fordul. Kedves mosoly terül szét az arcán. Nem tetszik ez nekem, a kedves mosoly sosem jelent jót. Kezdek félni.
– Mondd Charlotte. A te országodban, mindig fehérneműben járnak a nők?
- Nem! – háborodom fel. Mégis mit képzel?
- Nem emlékszel rá, hogy merre hagytad el a ruhádat? – kérdi a herceg. A ruháimat? Hiszen mikor elindultam, még rajtam voltak.
- Nem volt rajtam ruha?! – vörösödöm el. Úristen!
- De valamiféle nagyon férfias holmi – magyarázza a hölgy. Aha! Már kezdem érteni. – Csak egy nadrág, szoknya meg sehol.
- És egy különös fél állata volt a hajadban – teszi hozzá a herceg. Állat? A csat, a pillangó alakú csat. A nyakamhoz kapok. Hol a medálom?!
- Hol a láncom?!
- Levettük. Értéktelen holmi – jegyzi meg fitymálva Lady Cristine.
- Visszakaphatnám? – kérdem kétségbeesetten. Az egyetlen emlékem apáról, a fényképeket leszámítva.
- Persze. El sem kellett volna venniük – jelenti ki a herceg némi dühvel.
- És a ruháimat? Meg a táskám? – kérdem. A holmijaim a táskámban vannak, és szükségem van rájuk.
- Azt nem. Szakadt és piszkos, el fogjuk égetni. A palotában senki sem mászkálhat alsóneműben ifjú hölgy! – szólal meg a hölgy könyörtelenül. Olyan, mint az anyám, irányítani akar, de nem hagyhatom. Ezúttal nem. – Majd kap helyette egy szép új ruhát. Most pedig ideje pihenne!
- Hát akkor jó éjszakát Lady Charlotte. Ne aggódjon, holnap személyesen visszamegyek és utána nézek a holmijának. Ha jobban lesz, szívesen vendégül látnám az asztalomnál – búcsúzik a herceg.
– Értettem, Felség – biccentek udvariasan. – Jó éjszakát!
A herceg távozik, Lady Christine meg rám parancsol, hogy aludjak. A fejem zakatol, nem tudom, hol vagyok, nem tudom, hogy kerültem ide. És ami a legfontosabb, fogalmam sincs, hogy kerülök haza. Haza… Vajon haza akarok én kerülni innen? De nincs erőm gondolkodni, mert lassan elalszom.
~*~
Mikor felébredek, világos van, az ablakon fény szűrődik be. Körbenézek, de se a herceget, se Lady Christine-t nem látom a szobában. Viszont egy kis asztalkán étel, egy kupa és a nyakláncom van. Azonnal felveszem a medált, és megkönnyebbülten szorítom magamhoz. Legalább ez megmaradt. Aztán az ágy végébe nézek, és elkerekednek a szemeim. A táskám és a ruháim is megvannak. A herceg igazat mondott, tényleg utánanézett a cuccaimnak, sőt ide is hozta őket. Viszont, nem tudom, bízhatok-e benne. Eddig mindig csalódtam azokban, akikben megbíztam, most pedig még össze is vagyok zavarodva.
Eszek pár falatot, és miután meggyőződöm róla, hogy a kupában csak víz van, azt is megiszom. Aztán magamhoz húzom a táskámat, és kinyitva megszemlélem, mit hagytak benne. Legnagyobb meglepetésemre, minden benne van, bár nem úgy, ahogy én beleraktam. Tehát átnézték, de mit is várhattam volna? Ők legalább annyira gyanakodnak rám, mint én itt mindenre. De legalább megvan a pénztárcám, a pénzem, a mobilom, az mp3 lejátszóm, a ruháim, a könyveim és a naplóm is. Meg a tisztálkodószereim is, bár látszik, hogy a tusfürdőmet is felnyitották, ahogy a samponomat is. Vadiúj volt, fel sem volt bontva. Megvan a tolltartóm is, a tollaimat szépen visszatették a helyükre, mert gondolom ezeket is kipróbálták. Fura emberek, én biztosan nem csináltam volna ilyesmit.
– Ideje felöltözni – sóhajtom, ahogy kihalászok néhány tiszta alsóneműt, egy sima, halványzöld pólót, magamhoz húzom a farmeromat. – Remélem, Lady Christine még nem jön vissza.
Kibújok a takarók alól, és levetem a hálóinget. Hála égnek, a bugyimat rajtam hagyták, de azt is átcserélem. Felöltözöm, megfésülködöm, felveszem a bakancsom és felállok. Teszek pár lépést, hogy megmozgassam a lábaimat és örömmel állapítom meg, hogy semmi bajom. Bár a bal bokám kissé fáj, de mivel nincs feldagadva, nem foglalkozom vele.
Hirtelen nyílik az ajtó, és legnagyobb megdöbbenésemre, Alexander herceg lép be rajta. Ő is meglepődik, mikor meglát, és nem kerüli el a figyelmem, hogy végignéz rajtam. Lesütöm a szemem. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem illene velem négyszemközt lennie, de nem szólok semmit.
– Hogy érzi magát, Lady Charlotte – kérdi udvariasan.
– Jól vagyok, köszönöm, Felség – biccentek. – Köszönöm, hogy visszaadta a holmimat. Bár a csatom nem került meg, de annyi baj legyen.
– Lehetséges, hogy a folyóba esett és elsodorta a víz – mondja a herceg. – Lady Christine hamarosan visszajön, és nem hiszem, ha örülne, hogy kegyedet ilyen ruhában látja. Nincs egy szoknyája?
– Utálom a szoknyákat – suttogom halkan.
|
| Andro | 2013. 09. 21. 11:08:04 | #27408 |
Karakter: Charlotte Benning
Megjegyzés: (hercegemnek)
Egy pofon csattan az arcomon, miközben anyám dühös tekintettel áll előttem. Pedig nem az én hibám volt, hogy Amber megint piszkált, és ezúttal az egyik drágább blúzomat is összefestékezte. De megint az én hibám az egész. Megalázottan tűröm anyám szitkait, amiket alaptalanul zúdít rám, de már kezd elegem lenni. Viszont, már megszoktam, nem is fájnak annyira, csak nem értem a dolgot. Miért nem hisz nekem? Milyen anya az, aki nem hallgatja meg a saját lányát, ha az mondani akar valamit? Miért mindig én vagyok a rossz, a gonosz, a haszontalan, hasznavehetetlen?
– Te ostoba félkegyelmű, semmirekellő! – rivall rám anyám. – Nemrég kaptad ezt a blúzt, te meg máris képes vagy tönkretenni?!
– De én… - kezdeném, de anyám ezt egy újabb pofonnal jutalmazza.
– Fogd be a szád, te idióta! Pofa be! – üvölt rám. – Megértetted?! Egy szót sem akarok hallani az ostoba magyarázkodásodból! De azt megígérhetem, hogy kifizettetem veled az árát, meglátod! Egy jó ideig se zsebpénz, se mozi, se semmi, megértetted, kisasszony? Holnap pedig keresek neked valami diákmunkát, aztán, majd amit keresel, ráköltheted a blúzodra! Most pedig, mars a szobádba, és jobban teszed, ha tanulsz, mert ha hazajöttem, kikérdezlek, és jaj neked, ha nem sikerül tökéletesre!
– Ha apa még élne, minden jobb lenne! – kiabálom vissza, mire egy pillanatra megdermed. – Gyűlöllek! – Azzal a szobámba rohanok, és szinte bevágom magam mögött az ajtót.
Nem jön utánam, szerintem nincs ideje, de tudom, hogy ezért a kirohanásomért még drágán meg fogok fizetni, ha hazajön. Különben is, utálom ezt a blúzt, és némileg még hálás is vagyok Ambernek, amiért tönkrevágta. Ha apa még élne, anya nem merne velem így viselkedni. De apa hét éve meghalt, azóta pedig anyám minden dühét, minden vélt sérelmét rajtam éli ki. De nem értem, mi baja van velem, nem értem, miért gyűlöl ennyire. És magamat sem értem, amiért erről még senkinek sem számoltam be. Igazából, szégyellem a helyzetemet, és tudom, mit kéne tennem, de nem merem megtenni.
Hallom, ahogy anyám elmegy, ahogy fordul a kulcs a zárban. Most az aktuális pasijához megy, mert nálunk nem lehetnek. Hányadik is az elmúlt egy évben? A negyedik, ha jól számolom, és már két hónapja tart. Mindegy is, én nem bírom tovább. Nem is tudom, hirtelen mi vesz rá, hogy előkapjam a túrahátizsákom, ami még apáé volt, és elkezdjek bele pakolni. Ruhák kerülnek bele, egy pár könyv, a naplóm, a tolltartóm, mobilom, pénztárcám, mp3 lejátszóm, egy közös kép apáról és rólam, meg hasonlók. Elég sok pénzem van, hiszen alig járok el valahová, leginkább csak a plázába mozizni, vagy videojátékozni, hogy ne legyek itthon. De azt hiszem, most lett elegem.
Átöltözöm, a blúzt a sarokba vágom, nem érdekel. Ronda és egyáltalán nem az én stílusom, de muszáj volt felvennem. Egy sima farmert, sötétzöld inget és fölé a kedvenc, bézs színű felsőmet veszem. Lábamra a fekete bakancsom kerül, hajamat befonom és belerakom azt a – anya szerint gyerekes – pillantó alakú csatot, amit még apa vett nekem a kilencedik születésnapomra. Aztán fogom a kulcsaimat, és indulok is. Bezárok magam után, majd indulok is. Vissza sem nézek, csak megyek bele a vakvilágba. Aztán eszembe jut, hogy apám fivére New Yorkban lakik. Oda kéne eljutnom, és remélem, a pénzem elég lesz rá. Ha meg nem, majd potyázok, annyira nem érdekel. Vagy megyek gyalog, stoppal, akármivel.
~*~
A vihar persze váratlanul ér, amikor éppen a parkon vágok keresztül. Ez a legrövidebb út a pályaudvarra, ahonnan a vonatok indulnak. Az eső hatalmas cseppekben esik, a szél rettenetes erővel fúj, miközben az ég dörög és villámlik, mintha odafenn háborúznának. Mindig is rettenetesen féltem a viharoktól, de most legyőzöm minden rettegésem, habár belül sikítok, sírok és vissza akarok menni a szobámba. A szívem olyan hevesen dobog, hogy majdnem kiszakad a helyéről, miközben egy hídon megyek át. A híd egy folyócska felett vezet át, amelynek vize most tajtékozva száguld tova, hullámai hatalmas zajt keltenek, amitől még jobban megriadok. Futásnak eredek, és amikor átérek a másik partra, egy villám hirtelen mellém csap a földbe. Annyira megriadok, hogy félre is ugrom, ám szerencsétlenségemre a lábam megcsúszik a sáros talajon, én pedig hátrafelé kezdek zuhanni. Még idejében kapok el egy göcsörtös gyökeret, amely kiáll a földből, ám tudom, hogy nem fogom tudni magam sokáig tartani. Sikítok, kiabálok, de nem használ.
– Segítség! – ordítom olyan hangosan, ahogy csak bírok. – Valaki segítsen! Segítség! Kérem!
Tudom, hogy hiába, hiszen ilyen viharban nem jár arrafelé senki. Próbálok felmászni, ám a kezem egyre lejjebb csúszik a gyökéren, én pedig egyre jobban kétségbe vagyok esve. A folyó mellett persze lenn is van egy vékony kis part, de ki volt zárva, hogy pont oda essek. Akkora szerencsém nem lesz, és van egy olyan érzésem, hogy bele fogok esni a vízbe, és meg fogok fulladni.
Nem tudom, mennyi ideje csüngök már ott, talán percek óta, vagy egy fél órája, de a karom egyre jobban kezd fáradni. Minden erőmet arra használom, hogy felhúzzam magam, de a sáros falon nem tudom megvetni a lábam. A kezem pedig egyre lejjebb csúszik a gyökéren, mígnem hirtelen azt érzem, hogy zuhanni kezdek. Eszeveszetten kezdek sikítani, ahogy a torkomon kifér, bár tudom, hogy semmit sem használ. Arra számítok, hogy belezuhanok a vízbe, ám hirtelen úgy érzem, mintha áthaladnék valamin. Valamiféle kapun, vagy örvényen, vagy nem is tudom min. Ám nincs időm töprengeni, mert erős ütést érzek a fejemen, aztán minden elsötétül körülöttem.
~*~
Nem tudom, mikor térek magamhoz, de valami meleg helyen fekszem, és mintha takaró lenne felettem. Talán kórházban vagyok? De nem érzek gyógyszerszagot, sem fertőtlenítőt. Akkor hol lehetek? A fejem rettenetesen fáj, mintha szét akarna robbanni, és mikor óvatosan odanyúlok, valami kötést érzek rajta. Beverhettem a fejem, az már szent igaz. Hiszen leestem a hídról, de hogy utána mi történt, arról fogalmam sincs. Lassan nyitom ki a szemem, de aztán csak pislogok, mint a bagoly. Hol a fenében vagyok?! És ahogy a takaró alá nyúlok, ujjaim vékony, pamutszerű anyagot tapintanak. Hol a ruhám?!
A hely, ahol fekszem, úgy néz ki, mintha a középkorban épült volna, bár az ablakokat színes üveg védi. A tőlem balra levő hatalmas kandallóban tűz ég, a falakat zászlók, hímzett takarók és szőnyegek díszítik. A mennyezetről csillárok helyett gyertyák lógnak, amelyekkel egyébként tele van az egész szoba. A kandalló előtt egy szék áll, azon egy főkötős asszony üldögél és szerintem hímez, vagy ilyesmi. A ruhája gazdagon hímzett, de nagyon régimódi, mintha egy középkorban játszódó filmből vágták volna ki.
Tőlem jobbra egy hatalmas, szemmel láthatóan masszív ajtó van, amely most kinyílik, és egy díszes ruhába öltözött fiatal férfi lép be rajta. Igen jóképű, haja félhosszú, vörös színű, kék szemei aggodalmat sugároznak. Ruhája makulátlanul fehér, övén egy nap képe függ.
- Felség! – hallok meg egy hangot, mire a kandalló felé kapom a fejem. Az asszony az, feláll, és meghajol.
- Maradjon, Lady Christine! – hallom a férfi hangját. – A vendégünk?
Felnyögök, mire a férfi és az asszony odakapják a fejüket rám, majd a férfi, akit Lady Christine Felségnek nevezett, elindul felém. Én megszeppenve nézem, ahogy fölém hajol.
– Hogy érzi magát, Milady? – kérdi udvariasan.
– Fáj a fejem, és szédülök – mondom. – De… hol vagyok és kik maguk?
– Ejnye! – pirít rám Lady Christine. – Hogy beszélhet így Őfelségével?
– Semmi baj, Lady Christine – rázza a fejét a férfi. – Kadmurban van, az én nevem pedig Alexander Stafford, Kadmur királyának második fia. És Önben kit tisztelhetek, bájos hölgyem?
– Charlotte-nak hívnak – válaszolom halkan. – Charlotte Benning vagyok Bostonból. Bár valószínűleg nem hallhatta ennek a városnak még a nevét.
Alexander a fejét rázza, én pedig arra gondolok, hogy nagyon, de nagyon messze kerültem otthonról. Kérdés az, pontosan hová is. Mert Kadmurról még életemben nem hallottam.
|
| Laurent | 2012. 12. 06. 20:01:31 | #24409 |
 Karakter: Camill - Baba
Megjegyzés: ~larrahinának~ Mikulástól
Baba:
Viszonylag kipihenten ébredek fel a hosszú szundiból. Még pilledten a szempillámon maradt álomtól ülök fel, majd szemem dörgölve nézek körbe. Ó igen, a kert. És a gazdája is itt van, alig egy lépésnyire tőlem, és zöldjeiben olyan éhség csillan ahogy néz, hogy egy pillanatra bizonytalanság lopja magát a szívembe. Szinte pillanatok alatt műkönnyek armadája csillan szememben, és a reakció várható: sietve hátrál el tőlem. Helyes.
- Ne sírj kérlek. Nem akartam semmi rosszat – egy pillanatra még hisszek is neki, de ahogy eszembe jut, hogy itt csak rab vagyok, és hogy semmi sem az enyém... - Mi a baj? - kérdésére nem válaszolok, nem fogom az orrára kötni, hogy félek tőle, mert ezzel csak fegyvert adnék kezébe. - Miért vagy itt kint? Talán délután eltévedtél és nem találtál vissza?
-Nem. Megakartam szökni.
-Megakartál szökni? De miért?
-Mert. - makacsul nézek más irányba, amíg ő sóhajtva újra meg nem szólal.
-Rendben van. De kérlek többször ne tedd. Hidd el itt jó dolgod lesz. Ha újra elszöknél talán megint elrabolnának és eladnának. Nem hiszem, hogy szeretnéd. Itt szabadon járkálhatsz fel s alá, ahogy tetszik neked. Holnap pedig pár ruha árus jön el ide, és válogathatsz amennyit csak akarsz a ruhák között.
Bizonytalanul pillantok fel rá, mire mosollyal ajándékoz meg. Általában csak akkor szoktak rám mosolyogni, ha akarnak valamit, de... ekkora mozgásteret senki sem szokott adni nekem. Már miért hagyná, hogy egy magamfajta csak úgy mászkáljon a birtokán? Nem értem. Felállok a földről, figyelmen kívül hagyva a felém nyújtott kezét, és hangtalanul követem a ház felé. Belépve a szolgáló úgy indít rohamot felém, mint egy anyamedve a megkerült bocsa felé.
-Örülök, hogy meglettél.
Mosolyba fordul arcom, aminek gúnyos élét elrejtem. Lesz még ez az öröm hála is, ha előveszem a rosszabbik énemet! Akkor nem azért lesz öröm, hogy megkerültem, hanem hogy még nem vagyok meg. Ismerős. Nem ő lenne az első.
-Ne feledd holnap jön pár ruha árus, ezért újra kérlek ne szökj meg.
Gazdám hangja a szobámig elkísér, de nem foglalkozok vele. A nap további részében a szobámban vagyok, és nem vagyok hajlandó enni.
~*~
A reggeli óta magamon érzem a tekintetét. Folyton figyel. Nem úgy, mint az eddigiek, mert valami furcsa van a tekintetében. De szerencsére jöttek a szabók, kereskedők, és a ruhák épp eléggé lefoglalnak ahhoz, hogy ne foglalkozzak ezzel. Különleges darabokat dugnak az orrom alá, s én ráérősen választom ki a nekem tetsző darabokat, amíg a gazdám könyvvel a kezében leül a kanapéra.
Ádáz természetem nem nyugszik, így csúnya, gonosz ötlet fogalmazódik meg bennem. Felállok, majd a kimonómat szakszerű, lassú, megszokott mozdulatokkal bontom ki, a finom szalagokat a pillangókra bízva. Egyedül a legalsó kimonó marad rajtam. Amíg sorra csúsztatom le magamról a ruhadarabokat, a vállam felett Alva urat figyelem, aki láthatóan az én bámulásomba feledkezett, jó hogy ki nem pottyannak a szemei.
Rideg pillantással fordulok el tőle. Méghogy ő más, mint a többiek. Nincs fából, kíván engem. Persze hogy megbámul. Úgy fog kezelni, mint a többiek. Öntudatosan lépek ki aprócska lábaimmal a ruhakupacból, és nekiállok a hatalmas idehozott tükör előtt parádézni. Ráérősen próbálom fel mind, kiválasztva párat a sok közül, amiket bárhová hordhatnék.
Amikor elmennek a munkások, elgondolkozva öltözök fel, kissé óvatosan, fürkészve pillantva a gazdám felé, aki igyekszik úgy tenni, mintha olvasna, de biztos vagyok benne, hogy engem figyel. Helyére igazítva az utolsó masnit is, számító mosollyal közelítem meg a gazdámat, majd egy lagymatag mozdulattal kisöpröm öléből a könyvet, és a helyére ülök. Meglepetten néz rám, hiszen eddig hozzá sem értem, most meg az ölébe ülök, de gyanakodva pillant rám. Ártatlan mosollyal birizgálom az ujjaimat, majd alulról fölfelé pillantok rá.
-Nagyon köszönöm gazdám a ruhákat. Mondd, hogy hálálhatnám meg neked őket?
Hosszú csend ül közénk, de nem vagyok annyira bátor, hogy kezdeményezzek, így rábízom. De végül kissé darabosan megmozdul, és kimozdít engem az öléből, maga mellé ültetve a heverőn.
-Nem azért tettem, hogy megháláld. Ha bármire szükséged lenne... -udvarias frázisnak szánta, de ha már itt vagyunk, szaván fogom.
-Nos, szeretnék egy szobát saját fürdőszobával. És nagy káddal! - két kezem lengetem, bemutatva mekkora kád is kellene nekem.
-Meglátjuk, mit tehetünk, rendben?
Biccentek, és mivel érdeklődésem elvesztettem, kilibbenek ültömből, és a konyha felé veszem az irányt. Pár pillangó kíváncsian követ, és örömmel esünk neki a kis mézes csupornak, amit a kamrában találunk felfedezésünk eredményeképpen. Az ebédre való sütit is benyomom, előre örülve, hogy nincs idő egy új adag készítéséhez. Kíváncsi vagyok, a gazda mit fog szólni, ha ma elmarad a desszert. Ahogy jöttem, úgy tűnök el, kilopózva, és senki sem tudja, hogy a konyhában jártam. Csintalan kuncogással surranok végig a folyosókon, ragadós, mézes ujjaimmal összefogva minden kilincset, ne csak én ragadjak.
|
| Laurent | 2012. 09. 29. 16:43:05 | #23576 |
Karakter: Camill - Baba
Megjegyzés: ~larrahina~ Gazdámnak
Baba:
Viszonylag rekordidő alatt sikerült kikészítenem Minto-t, aki az előző gazdám volt. És mivel egy pillanatig sem tűrt meg az után a kastélyában, hogy az összes festményre rámászoltam a festőkészletemmel, hát egy kereskedőnek adott el. Nem szeretem a fogadókat. Dohosak, füstösek, és kényelmetlenek, az étel meg maga a moslék. De csak annyi a dolgom, hogy szép legyek, amint új vevő érkezik. Nem?
Tehát lefürödve állok neki fésülni rövid hajam, amikor kinyílik az ajtó. Kissé ijedten fordulok meg, hiszen meztelenül még soha senki nem látott, és ezt nem is most akarom elkezdeni, tehát belekapaszkodok a hajkefémbe, ahogy egy kifejező smaragd végigpásztáz, majd megfordulva távozna, amikor megáll. Az áron vitatkoznak, én meg sietve magamra húzom kimonóm, mert ilyen langyos időben nem lenne szerencsés megfázni – elvégre nem hiszem hogy megvesz ez a férfi, és itthagy.
Amíg bosszúsan méregeti a kupecot, én őt veszem szemügyre. Szálkás izmok, jól felépített test, észbontóan gyönyörű és hosszú haj, már-már olyan, mint az enyém – hófehér. Kíváncsivá tesznek füle, amik olyanok, mint a mesékben, amik tündékről és elfekről szólnak. Ennél csodálatosabb talán csak a ruhája lehet, amin nincs egy centi se pompa nélkül.
Szótlanul érünk haza, illetve az én új otthonomba. Mivel egy napja már, hogy nem ettem egy falatot sem, elindulok a sült pipi és krumpli illat felé. Benyitva elcsodálkozok. Milyen úr az, akinek a jelenlétében a szolgák ülnek? Sőt, kérdéseket tesznek fel! Mert hogy nem úri lány, az látszik a modorán, a küllemén és a jellemén.
-Hát végre megérkezett Alva úr. És ő ki?
-Hát ő - megakad új gazdám a mondatban, láthatóan nem sűrűn hoz haza magamfajtákat.
-Baba – akaratlanul is az jár a fejemben, hogy innen még hamarabb fogok szabadulni, mint eddig bárhonnan.
-Baba? Ez milyen édes – mosolyt kapok. - Én Angela vagyok, és amint hallottad ő Alva úr.
A megnevezettre pillantok. Hát nem tud magától bemutatkozni, hogy a cseléd csinálja ezt is? Nem értem az itteni szokásokat, és nem is vagyok benne biztos, hogy ezt akarom. Idegen a hely, és fura a légkör... egy gondolat cikázik fejemben: el innen. De aztán asztalhoz ülünk, és eltűnnek a kétségeim. Teli pocakkal mégiscsak könnyebb elégedettnek lenni, nem? Majd végeztével egy szobába kísér maga a ház ura. Hát ez is fura. Eddig mindenki csak annyira foglalkozott velem, hogy szép legyek és mutatós az összejöveteleken.
-Ez lesz a szobád, ha le akarsz fürödni a fürdő a folyosó végén van, ha kell valami más is én a másik szobában leszek, de talán ha még sem találsz Angelát is megkeresheted
Az ágyamon ülve nézem őt merőn, amíg el nem tűnik a szobám ajtaja mögött. Nincs külön fürdőm? Miért nem? És ruháim vannak? Kíváncsian járom be a szobám, de bizony az a kevés valami, amit a magaménak tudhatok, az nem sok. Összevonom a szemöldököm, és a körülöttem lévő pillangókra sandítok. Toppantok akaratosan, és kinyitom az ablakot. Nincs tán két méter se a földig, így kilebbenek az ablakon, és kuncogva bukfencezek az esti hűvösben, majd kuncogva borzongok meg, ahogy sok apró szárny lebben körém. Felnevetve ugrok meg, és futok, amíg csak a lábam bírja, majd lehuppanva egy fa tövébe felsóhajtok. Dudorászva kúszok egy szép virágágyásig, és a közepébe feküdve felszusszantok. A föld alattam még meleg a napfénytől, így elégedetten gömbölyödök össze. A pillangók minden további nélkül takarnak be az összes elérhető felületen, ezáltal egy csodaszép lepkehalommá válok. Nevetve hunyom le a szemem, és fáradtan, kissé földtől piszkosan, kócosan, de jóllakottan elalszok.
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 09. 29. 16:43:37
|
|
