|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Laurent | 2012. 10. 19. 20:38:30 | #23807 |
 Karakter: Adolfo
Megjegyzés: ~vicii~ Vércopócskának
Dolfi:
Ő is italt ragad, tőle meg nem szokott módon töményet, marót, nem a szokásos simogató alkoholt. Eltöpreng egy pillanatra, apró ráncokba futtatva márvány-homlokát, majd rámvillantja jeges tekintetét.
-Járt már Ukrajnában? - a kérdés meglep, és nem is titkolom.
- Nem, még nem. - azt hiszem, valami izgalmasat fogok hallani, így kényelembe helyezem magam.
- Nagyon kegyetlen vidék. De gyönyörű.- tekintete elködösül, én pedig fellobbanó vággyal figyelem őt, ahogy elképzel egy általam sosem látott helyet. Akarom... – Télen a leggyönyörűbb. Mindent fél méter vastag hóréteg takar. Az ég szürke, a nap sugarai pedig nem tudnak áthatolni a vastag felhőrétegen. A hegyek csúcsai mélyen a felhőkbe nyújtóznak, a tejszerű köd reggelente pedig mindent eltakar. Olyan hideg volt, hogy a sekélyebb részeknél a Dynepert vastag jégpáncél borította, a vadállatok könnyedén át tudtak kelni rajta.
A tél arrafelé gyilkos. A szó szoros értelmében. Éjszakánként a mínusz negyven fok sem volt ritka, az ember, és még a vámpír is könnyedén megfagyhatott. Emlékszem, egy alkalommal… még nagyon fiatal voltam. A falusiak rám támadtak, menekülnöm kellett. Bevetettem magam az erdőbe. A térdig érő hóban amúgy is nehéz volt haladni, főleg, mikor feltámadt a szél. Alig két óra gyaloglás után éreztem, hogy kezdek átfagyni. De nem állhattam meg. Ez az egyetlen szabály: nem állhatsz meg. Mert ha megteszed, szinte biztos a halálod.
Emlékeztem, hogy pár órányi gyaloglásra van egy farm, oda igyekeztem. Az volt az egyetlen esélyem. De nem volt szerencsém, a farkasok szagot fogtak. Véreztem, ők pedig a nyomomba eredtek. Mire észbe kaptam, körbevettem. A farkasok a legkitartóbb, legveszedelmesebb bestiák. Akkor is ölnek, ha nincs rá szükségük. Mindent cafatokra szaggatnak, ami elejthetőnek tűnik. Sok vért vesztettem, gyenge voltam és át voltam fagyva, esélyem se volt ellenük. Felmenekültem egy fára, de a dögök két napon keresztül ott szobroztak alatta, és csak azt várták, mikor ájulok le. Már majdnem feladtam, mikor feltűnt egy csorda rénszarvas. A farkasok persze vérszemet kaptak, kisvártatva levadászták a csorda leggyengébb tagját, és amíg faltak, el tudtam menekülni. Közben majdnem agyontapostak a rénszarvasok.
Sikerült eljutnom a farmra. Napokig a juhok között éltem, amíg nem kaptam újra erőre. Ukrajna a farkasok birodalma, az életért pedig meg kell küzdeni. Az emberek nem segítenek egymásra, a szemük sem rebben, mikor haldokolni látnak valakit. Mert mindenkinek megvan a saját baja, mindenkinek ugyanolyan nehéz az élet. A gyengéket a természet szétmorzsolja… és az állatok eledele lesz. Kegyetlen vidék, ahol az emberek is lesüllyednek a vadállatok szintjére. Gyűlöltem.
Kiráz a hideg, pedig régen nem szokásom ilyesmit érezni. A kis pihék felállnak a tarkómon, míg elképzelem a helyet és a történteket. Beleélem magam, mint a legtöbb színházi vagy más történetbe, érzem a hideget, a farkasok állkapcsát hallom csattogni... Néha kedvem lenne elutazni, és a múltbéli alakokon segíteni, holott nem csak egy volt a sok közül, aki szenvedett. A maga módján mindenki szenved. Ó igen, a kalandok képezik az életem, mert félek, ha egyszer abbahagynám őket, akkor a tengernyi előttem álló idő megbolondítana, és nem tudnék mihez kezdeni velük.
- Elégedett? - smaragdok fordulnak felém, én pedig elfojtok egy mosolyt, mely valószínűleg ilyen közel a célhoz nem csak hogy leleplezne, de a poént is lelőné.
- Igen. Egyértelműen. - amíg ő kinevet, én azon tűnődöm, volna-e, aki ne lenne a helyemben elégedett.
-Különös maga, Adolfo. És ez kedvemre való. - ragyognak a szemei, míg én csintalanul pillantok rá szemem sarkából.
-Na de Miszter...
Koppan a poharam, ahogy példáját követve leteszem az enyém is. Arcomon vigyor, és azt hiszem egy jóllakott ovis nem lehet tőlem elégedettebb. Egy szemvillanás alatt ránt magához, olyan tűzzel és hevességgel, amitől akaratlanul is felébred bennem az akarás. A vágy. A vágy olyan iránt, amit nem lehet csak úgy megkapni. Úgy szorít magához, hogy testének minden vonalát követni tudom. Nem tudok ellenállni az érintés kísértésének, hát ujjaim legyezőalakban simítom mellkasára, remegve belül a vágytól.
-Mi ez a hirtelen váltás, Mr. Vszevolod…? - anyám, ez a mosoly egy farokállító dolog!
-Hagyjuk a formalitásokat. Hívj Mikolának. - felemelem a szemöldököm, míg ő szinte felfal a gyönyörű szemeivel. – Ha provokálod a vadat, az előbb-utóbb támadni fog…
-Eszemben sem volt provokálni Önt… téged.
Mintha nyelvbotlás lenne, úgy javítom ki magam, pedig csak ki akarom élvezni a tegezés adta előnyt. Látom a tekintetét elsötétülni, én pedig legszivesebben most egy dobogó szívet lopnék magamnak, csak hogy elbóduljak a gyors ritmustól. Senki sem lát, és ez adja az a pikáns mellékízét. Csak az enyém.
-Felesleges hazudnod.
Hangja olyan szexi és rekedt, hogy éhesen kapnék ajkai után, mert tudom, milyen finom íz fogadna, de mily galád, hogy elhajol előlem. Kiengesztel ugyan azzal, hogy forró ajkai a hűvös nyakamra tapadnak, simítva, csókolva... De a vágy megmarad. Lehunyt szemmel adom át magam annak a belső bizsergésnek, ami a hatalmába kerít, a lehengerlő alakjának, meg a puha csókoknak. Kóstolgat, mintha egy sütemény lennék, én meg úgy érzem elélvezni képes lennék. Elfojtok egy sóhajt, kapaszkodva belé.
Villámgyorsan tapad ajkaimra, berontva, de azt sem pórias vadállatiassággal, hanem egy kecses vadmacska eleganciájával. Szenvedélyesen zsákmányol ki, én meg felnyögve adok neki mindent, ha már tudatosan vagy tudatlanul odaad mindent nekem ebben a pillanatban, amiért az első pillanattól tepertem. Ingerelve őt próbálok felé kerekedni, persze eszemben sincs ilyesmi. Akarom, hogy birtokoljon, hogy megfojtson a vágya, hogy felülkerekedjen rajta a tűz... ő igen, a perzselő jegessége, ami annyira szexi, hogy csak nyögni tudok a gondolattól. Megfojt ugyanakkor úgy érzem magam, mint egy órányi fuldokolgatás után levegőhöz jutó alak.
Lehámozom ujjam a felsőjéről, mielőtt összegyűröm, és lassú mozdulattal indulok el felfelé a nyakán, ég tudja honnan kapva elő a merészséget, és amikor a selymes hajtincsekbe futok, megremegve bújok hozzá közelebb, csípőm az övéhez nyomva. Belemarkolok a sűrű hajzuhatagba, masszírozva a fejbőrét, ő pedig elégedetten morog a csókba.
Hirtelen mozdulattal csap fel a biliárdasztalra, pár golyót laza mozdulattal seperve félre, hogy ne azokra üljek, majd combjaim közé nyomulva újra a nyakamhoz tapad. Nyirkos tincseimbe markolva rántja hátra a fejem, belőlem meg elfojtott nyögés szakad fel, míg egyik kezemmel a hátam mögött támaszkodok, másikkal meg a nyakába kapaszkodok, közelebb húzva magamhoz.
-Élvezed a játékot?
Duruzsolja bőrömre, végtelenül mély hangon, amitől már az ember csillagokat lát a vágy ködén keresztül. Forró lehelete lecsapódik a vállgödrömben, és az ég a megmondhatója, mikor ügyeskedte ki az ingem gombjait. Szusszanva mosolyodok el, viharos kékjeimet rávillantva és hajánál fogva húzom vissza azokat a duzzadtra csókolt ajkait, de nem csókolom meg.
-Hiszen megnyertem a főnyereményt... nem, Mikola?
Búgom ajkaira, nevét már rásuttogva, a saját számmal birizgálva az övét, és ő újra lecsap, nyelvével betörve, felforgatva mindent, én meg lábaimmal magamhoz rántom, és fenekénél összekulcsolom bokáim, foglyul ejtve őt. Persze elmehetne, ha akarna, de egyértelművé akarom tenni számára, hogy hol akarom most tudni. Belekuncog a csókba, de ahogy a hajából ellopott kezem lekúszik a háta ívét követve a fenekére, forrón sóhajt fel. Belemarkolok a tenyérbevaló gömbölyűkbe, lejjebb kalandozva a combján, amíg a lábaim engedik, majd fel az oldalára, a lapockáira, masszírozva és simogatva egyszerre. Ő sem tétlen, ég tudja mitől forró tenyere bebarangol, felfedez, magához présel és kielégíti ki nem mondott kívánságaim egyszerre.
A pillanat azonban nem tart sokáig, hiszen néhány határozott léptű alak indul meg az asztalunk felé, hangos csevellyel, így egy utolsó puszikát lopok Mikola ajkairól, és fürgén lógok meg karjaiból, vidáman vigyorogva míg felkapom a dákóm, és rátámaszkodom. Úgy nézünk ki, mint akik egy igen izgalmas meccset játszottak le, kissé zilált külsővel, amit persze drága barátom próbál pár simítással megzabolázni, sikertelenül. Az öt láb gazdái feltűnnek a láthatáron, én meg hangosabban szólalok meg.
-Hát, köszönöm a játékot, Mr. Vszevolod. - hangsúlyozom ki nevének minden betűjét. - Talán legközelebb sikerül.
Tekintete rólam az asztalra siklik, és a szája sarkába egy aprócska mosoly csüccsen. A dákót a helyére teszem, majd az érkezők felé pillantok meglepetést színlelve, biccentek, és felkapom a poharam.
-Nem is zavarom a... Az üzleti és rendkívül fontos megbeszélést, uraim. A vacsoránál találkozunk.
Némi irónia és gúny veszi el a kedveskedés élét, de nem annyira feltűnően, hogy az emberek észrevegyék, így csak somolyogva intenek búcsúzóul, azt gondolván talán, hogy az üzleti érzékem nulla, pedig ha tudnák, a világ első emberéből is bármit ki tudnék szedni, ha adnak lehetőséget... Mielőtt még elszökhetnék, egy csók csattan kacsómon, én meg meleg pillantással köszönöm meg ezt a gesztust. Akár egy királyfivá változott béka, olyan elégedetten távozok a játékszobából, és persze azonnal ellepnek a hölgyek. Azt hiszem ideje könnyíteni egy kicsit magamon...
~*~
Vacsorára már eltűnt belőlem a vágy éhségének egy része. Bár ahányszor összevillan a tekintetem az egyik fontoskodó alak lányával, az folyton elpirul, és sebesen kezd verni a szíve, majd alig egy pillanattal később a vágy pézsmaillata lebben fel. Hízelgő. Önelégült félmosollyal a képemen vagdosom egyenletes falatkákra a vacsorám, ráérősen, elvégre úgysem ettől lakok jól. Pár hölgy ugyan nevetve megjegyzi, hogy nem kell az alakomra vigyázni, én könnyed csevellyel közlöm velük a legújabb diéta-kutatások eredményeit, ezzel új vágányra terelve a szót, ami a hölgyeket lefoglalja, míg az urak a részvények árfolyamán csamcsognak.
Amíg a desszertet tálalják, Mikolát figyelem, aki ugyan az asztal másik oldalán ül, de tökéletes rálátásom van, hála egy aprócska öreg emberkének. Még mindig arcán a műmosoly, némi leereszkedés jelenik meg mozdulataiban, és teljesen hidegen pillantanak a szemei a tányérba. Megérezvén pillantásom talán, felemeli a fejét, felém nézve, én pedig némi szórakozottságot öltve a képemre, mint egy kielégült bakfis, a villámról nyalintom le a tejszínhabot kényelmes mozdulattal, hogy aztán félig leeresztett szemhéjam mögül célzatokkal teli pillantással búcsúzzak nézőmtől.
~*~
Vacsora után a hölgyek az utolsó napra való tekintettel bált kezdenek szervezni, és persze, mivel ez Mikola kirándulása, hát tőle kell engedélyt kérni. És mivel – ugyebár – senki sem mer, hát én vállalom a nagy feladatot, amiért a nők majdhogynem a vállukon hordoznak körbe a teremben boldogan. Így elbúcsúzok tőlük, és elindulok Mikola után. Nem kell keresnem, érzem, hogy merre van, így könnyedén, pillanatok alatt megtalálom a játékteremben, ahol több másik alakkal pókerezik. A bárpulthoz ülök hát, egy újabb pohár konyakot rendelve, és leülve a székre figyelem a játékot. Tudom, hogy érzi a tekintetem, és talán sejti is hogy rá várok, minden esetre nem sieti el a dolgot. Ám amint feláll, mellette termek, egyik kezemben a pohárral, másikban egy neki valóval, (ami a pincér szerint a ,,szokásos”) és készen állok arra, hogy ha kell, meggyőzzem őt arról, mennyire fontos nekünk ez a rendezvény.
Persze számíthattam volna azzal, hogy amint elveszi a poharát, a kezem elrabolja egy könnyed csókra, és csak csodálkozni tudok azon, hogy az emberek még nem furcsállják ezt. Vagy túl gyors a szemüknek, és egyedül nekem tűnik óráknak a pillanat? Elfojtok egy mosolyt, és biccentek az ajtó felé, ő pedig szó nélkül igazítja enyéimhez a lépteit.
-Nos, volna valami, amiről a véleményed kérném. - támaszkodok a hajó korlátjának. - A holnapi utolsó estről van szó. A hölgyek szeretnének egy estélyt tartani, méghozzá valami álarcos-félét. - vezetem fel könnyed hangon a csevelyt. - Mennyire tartod esélyesnek a kivitelezését? - pillantok rá várakozásteljesen.
-Álarcos bál? - emeli fel lassan a szemöldökét. - Mégis miért nem lehet csak egy sima estély?
Tüntetően a tenger felé fordulok, elvégre ha a képébe vágnám, hogy az én ötletem volt, és még csak nem is kellett a gyengébbik nemet győzködni eme ötlet pompásságáról, akkor valószínűleg azt gondolná, hogy ragaszkodom a múlthoz, vagy gondtalan vagyok, az ég tudja... Néha úgy érzem, a sötétben tapogatózom, néha meg olyan könnyű olvasni benne!
-Talán... Egyesek könnyebben felvállalják érzéseiket, ha nem tudják, ki kicsoda.
Vonok vállat, elvégre ez is egy nyomós érv, de igazából amit én szeretnék... egy szemvillanásnyi időre engedem, hogy az arcomon átsuhanjon a szórakozott álarc mögött a gyermeteg izgalom, majd felpillantok rá.
-Talán olyan emlékek fűződnek az álarcokhoz, ami miatt inkább rá kéne a nőszemélyeket beszélnem a koktélpartira?
Hosszú pillantást vet rám, az ég tudja, hogy min gondolkozva közben, míg én látható kíváncsisággal és várakozással nézem őt. Végül megunva a mozizást belekortyolok a poharamba, de mielőtt még bármi mást tehetnék, egy ellentmondást nem tűrő csók leteper, és egy forró nyelv fürgén kutat a brandy utolsó íze után is.
-Hát legyen. Kíváncsian várom, mit eszeltek ki. - súgja számra, én pedig a szemeibe pillantok, ahol csak mindenttudó tekintettel akadok össze. - Vagy inkább... Te mit eszeltél ki.
-Titok. - súgom ajkain végignyalintva pajzánul, majd elhúzódok tőle, szabad kezemmel a hajamba túrva és elegáns mozdulattal a fülem mögé tűrve. - Hát akkor jó éjt, Mikola.
Megborzongok a nevének mély kiejtésétől, és mosolyogva húzom el a kezem, miután puha csókot lehelt rá. És míg a sötétbe olvadva távozok a szobám felé, az jár a fejemben, hogy egyszer úgy megérinteném a puszta tenyerét, végigsimítanék rajta, telehinteném csókokkal... milyen lehet? Puha, mint ő maga, mint a legveszedelmesebb édesség, mely fogadba ragad és fáj a fogad tőle napokig, de akkor is vágysz rá? Reszketeg sóhajjal állok hideg víz alá, és igyekszem lehűlni.
~*~
Hajam kontyban, mindenféle virággal díszítve, nyakamon egy sál, ádámcsutkám eltakarandó, fűző rajtam, vagy hat alsószoknya, és egy krinolin ruha, ami alá ugyan abroncs kéne, de egyik hölgy sem volt hajlandó a sajátjától megválni ,,egy nőismerősöm számára”. Arcom látható része kimázolva, szemem előtt egy flitteres, gyöngyökkel díszített, visszafogottan elegáns álarc, fülemben arany, ahogy ujjaimon, csuklómon... A ruha kellemes hangon susog, ahogy lassú léptekkel készülődök az estére. Ajkamon folyamatosan vigyor bújkál.
Sajnálatos módon valami csigát összeettem, és betegen fekszem az ágyban. - legalábbis mindenki így tudja. Több hölgy jött ma el hozzám, én meg zöldre pingálva küldtem el őket elhaló hangon a fürdőből, mert ilyen látvány nem nekik való. Gonoszul kacagok a tükörképemre, majd leheletnyi gyöngyvirágillatot fújok magamra. Néhány tincset csavarok még az arcomba, majd elégedetten szemlélem meg magam. A széles vállam a buggyos ruhaujjban bújik el, kezem kesztyű rejti, kis üres retikül lötyög karomon, kényelmes topán a lábamon, amiben nesztelenül tudok közlekedni, ha a ruhám alját felfogom.
Kényelmesen sétálok hát be a szalonba, emelt fővel, könnyed léptekkel, és mivel már elkezdődött az egész, így észrevétlen surranok a tömegbe. Pár szót váltok mindenkivel, és szélesen mosolygok a kíváncsi tekintetek miatt. Likőrös poharamba fojtom a kuncogásom, amit a velem flörtölő úriemberek váltanak ki belőlem. Nem mondom, felettébb szórakoztató ez az álarcos felhajtás. Senki ember fia nem sejti, ki vagyok. Vajon... Vajon Mikolának mennyi idő rájönni, ki vagyok én?
|
| vicii | 2012. 10. 06. 21:37:05 | #23659 |
 Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Vérszívómnak - Launak)
A reggel átlagosan telik. Mi férfiak némi könnyed póker mellett beszélgetünk, részvények és különféle értékpapírok cserélnek gazdát. Közben a másik teremben a hölgyek Adolfo társaságában mulatnak, míg a szőkeség ujjai alatt muzsikál a zongora, a lányok és asszonyok énekelnek vagy táncolnak. Könnyed, nyugodt hangulat.
Egészen, amíg vér édes illata nem kúszik a levegőbe. Máskor talán ellenállnék a kísértésnek, de most a kíváncsiság is motoszkál bennem, ezért hát elnézést kérve kelek fel az asztaltól és követem az orromat.
Beérve a terembe látom, hogy az egyik dáma horzsolta csak fel a térdét. Adolfo pedig természetesen azonnal a segítségére sietett.
Tekintetünk összevillan, biccentve egy mosolyt küld felém, majd olyan gyorsan tűnik el, mint ahogy a vér bódító illata szökött meg a levegőből. Visszatérek hát a pénzügyekhez. Sikerül néhány igencsak kedvező üzletet lebonyolítani, de a gondolataim csak nem akarnak békén hagyni. Folyton körülötte járnak.
Így kora délután hát a keresésére indulok, jobban mondva céltudatosan veszem az irányt az első emeleti medence felé. A víz mellett megállva pillantok le a matracon kiterülő Adolfora.
A feszes fürdőruha láttatni engedi csodás alakját, hófehér bőrén megcsillannak a vízcseppek… a feszes izmok minden mozdulatára csábítóan táncolnak, kecses nyakának látványától pedig összefut a nyál a számban…
Meg akarom kóstolni.
Leplezetlenül, éhes tekintettel mérem végig, ő pedig buja mosollyal pillant felém.
- Tetszik, amit lát, Mr. Vszevolod?- kérdi pajkos hangon, huncut csillogással a szemeiben.
- Megvan a ma esti vacsorája?- engedem el a fülem mellett a kihívó kérdést.
- Kérem?
- Szóval az ön megmentettje nem a főfogás lesz ma este?- kérdem tettetett meglepettséggel.
- Ó, nem. Talán félreértett, vagy elnézett valamit. Nem vonz minden, ami mozog.- tájékoztat kis szemrehányással a hangjában, legutóbbi beszélgetésünkre utalva.
- Bocsásson meg, ha netén megsértettem.- mosolyodom el diplomatikusan. Tetszik ez a büszkeség…
- És minek köszönhetem a társaságát? Csupán kérdezni akart, vagy csatlakozni is?- kérdi újra játékos hangon, szinte már csalógatóan, én pedig halovány mosollyal ingatom meg a fejem.
- Meghagyom a fürdőzés örömét a hölgyeknek. Inkább figyelni fogok, ha nem baj.
Ugyanis a kis csapat máris vihorászva tart errefelé, gondolom Adolfo társaságát keresve. Az említett kelletlenül pillant a hangok irányába, majd koktéljától megválva újra felém pillant.
- Szóval inkább figyel.- mondja sajnálkozó hangon, én pedig csak felvonom a szemöldököm. – Kár.
Villanó szemekkel nézem fellobbanó tekintetét, ahogy beleveti magát a vízbe, majd a csicsergő hölgyek közelében felbukkanva gyönyörű tincseiről rájuk rázza a vizet.
Kényelmesen nyúlok el az egyik nyugágyban, onnan figyelem a parádét, ahogy kacarászva hancúroznak a hölgyekkel. Leplezetlenül méregetem.
Végül a játéknak pár úriember vet véget, akik bemerészkednek a medencébe, a kiéhezett kisasszonyok pedig azonnal rájuk vetik magukat. Adolfo ezt használja ki, hogy elmeneküljön. Napszemüvegét feltéve, egy koktélt elcsaklizva távozik, én pedig megcsodálhatom pompás hátsóját…
Nem szép dolog tőle, hogy figyelmen kívül hagy.
Várok egy keveset, néhány órácskáig felszínes társalgok, majd újra elindulok becserkészni a prédámat. A játékszalonban találom meg a biliárdasztal mellett, egy kellemes szivar társaságában. Kezembe kapok hát egy dákót, és mielőtt újra ellőhetné a fehér golyót, én teszem meg.
Míg a színes labdák szanaszét gurulnak, kacsóját elkaparintva hintve kézfejére egy lágy csókot.
- Üdv újra…- súgja andalítóan, mély, lágy hangja szinte simogatja a hallójárataimat. Fejét félrebiccentve néz rám, tekintete ajkaimra siklik, én pedig apró mosolyt villantok.
- Tévedek, vagy tényleg kerül ma engem, Adolfo?- kérdezek rá nyíltan, minden köntörfalazás nélkül. Lehunyt szemekkel szív egyet a szivarjából, én pedig nézem, ahogy a gomolygó füst távozik azok közül a csodás ajkak közül.
- Azt hittem, jó megfigyelő, Mister. Mi okom lenne Önt kerülni?- kérdi szórakozottan, majd egy piros golyót küld a lyuk mélyére.
- Azt hittem, maga majd megmondja.- búgom, majd oda sem figyelve én is lyukra lövöm a legközelebbi golyót.
- Uram, mellőzzük inkább ezt az illemkört. Eleget untam már ma az ilyet.- mondja kelletlenül, én pedig csak felvonom a szemöldököm. – Váltsunk témát, vagy nem kerülni fogom, hanem menekülni Ön elől.- mondja jelentőségteljesen, de szája sarka pajkosan ugrik egyet.
- Szóval unalmasnak tart?- kérdem meglepetten, magasba szaladó szemöldökkel.
- Azt nem mondtam. Csak ezt a beszélgetést.- jelenti ki egyszerűen. – Inkább meséljen.- kéri halkan, a dákóra támaszkodva hetykén. – Igaz, kértem már erre, de most ragadjon ki egy világot. Egy olyat, ahol utált lenni. Nem kell magáról mesélnie. Csupán a díszletre és a háttértörténetre vagyok kíváncsi.
Némán nézem, ahogy eloltja a szivarját, majd egy pohár italt vesz kézbe, és úgy döntök, követem a példáját. Ezúttal egy pohár vodkát rendelek, szárazon, és amint megkapom az italomat, nagyot kortyolok belőle. Kellemesen végigégeti a torkom, egy kis melegséget gyújt a gyomromban…
Elmerengek egy hosszú pillanatra. Egy olyan világ, amit gyűlöltem…?
- Járt már Ukrajnában?- pillantok felé aztán hirtelen, mire meglepetten vonja fel a szemöldökét.
- Nem, még nem.- mondja, én pedig újabbat kortyolok a vodkámból.
- Nagyon kegyetlen vidék. De gyönyörű.- elragadnak az emlékek, én pedig a távolba révedő tekintettel kezdek mesélni. – Télen a leggyönyörűbb. Mindent fél méter vastag hóréteg takar. Az ég szürke, a nap sugarai pedig nem tudnak áthatolni a vastag felhőrétegen. A hegyek csúcsai mélyen a felhőkbe nyújtóznak, a tejszerű köd reggelente pedig mindent eltakar. Olyan hideg volt, hogy a sekélyebb részeknél a Dynepert vastag jégpáncél borította, a vadállatok könnyedén át tudtak kelni rajta.
A tél arrafelé gyilkos. A szó szoros értelmében. Éjszakánként a mínusz negyven fok sem volt ritka, az ember, és még a vámpír is könnyedén megfagyhatott. Emlékszem, egy alkalommal… még nagyon fiatal voltam. A falusiak rám támadtak, menekülnöm kellett. Bevetettem magam az erdőbe. A térdig érő hóban amúgy is nehéz volt haladni, főleg, mikor feltámadt a szél. Alig két óra gyaloglás után éreztem, hogy kezdek átfagyni. De nem állhattam meg. Ez az egyetlen szabály: nem állhatsz meg. Mert ha megteszed, szinte biztos a halálod.
Emlékeztem, hogy pár órányi gyaloglásra van egy farm, oda igyekeztem. Az volt az egyetlen esélyem. De nem volt szerencsém, a farkasok szagot fogtak. Véreztem, ők pedig a nyomomba eredtek. Mire észbe kaptam, körbevettem. A farkasok a legkitartóbb, legveszedelmesebb bestiák. Akkor is ölnek, ha nincs rá szükségük. Mindent cafatokra szaggatnak, ami elejthetőnek tűnik. Sok vért vesztettem, gyenge voltam és át voltam fagyva, esélyem se volt ellenük. Felmenekültem egy fára, de a dögök két napon keresztül ott szobroztak alatta, és csak azt várták, mikor ájulok le. Már majdnem feladtam, mikor feltűnt egy csorda rénszarvas. A farkasok persze vérszemet kaptak, kisvártatva levadászták a csorda leggyengébb tagját, és amíg faltak, el tudtam menekülni. Közben majdnem agyontapostak a rénszarvasok.
Sikerült eljutnom a farmra. Napokig a juhok között éltem, amíg nem kaptam újra erőre. Ukrajna a farkasok birodalma, az életért pedig meg kell küzdeni. Az emberek nem segítenek egymásra, a szemük sem rebben, mikor haldokolni látnak valakit. Mert mindenkinek megvan a saját baja, mindenkinek ugyanolyan nehéz az élet. A gyengéket a természet szétmorzsolja… és az állatok eledele lesz.
Kegyetlen vidék, ahol az emberek is lesüllyednek a vadállatok szintjére. Gyűlöltem.- zárom le a témát, és egy hosszú pillanatra csend ül közénk. Adolfo végig érdeklődve hallgatott, egyszer sem szólt közbe, én pedig egy rövid időre visszautaztam a múltba.
Furcsa, katartikus élmény, de egy korty vodkával leöblítem a keserű szájízt.
- Elégedett?- pillantok végül felé, mire furcsa, kiismerhetetlen mosoly suhan át az arcán.
- Igen. Egyértelműen.- csillan fel a szeme, és pedig halkan kacagva rázom meg a fejem.
- Különös maga, Adolfo. És ez kedvemre való.- mondom villanó szemekkel, mire huncut fény jelenik meg a szemeiben.
- Na de Miszter…- vigyorodik el, én pedig szórakozottan leteszem a poharam a biliárdasztal szélére. Követi a példámat, a következő pillanatban pedig villámgyors mozdulattal rántom magamhoz. Szerencsére korán van még, csak néhány ember lebzsel errefelé, de azok nem zavarna túl sok vizet. A billiárdasztalok meg elkülönítve állnak, nem látnak ránk…
Különös fény gyúl a tekintetében, de ez csak még jobban feltüzel. Szorosan húzom magamhoz, egyik kezem a hátán, másik karcsú derekán. Ha meg is lepődött, nem látszik rajta, kezeit mellkasomra simítja, ezzel forrósítva tovább a hangulatot.
- Mi ez a hirtelen váltás, Mr. Vszevolod…?- kérdi pajkos hangon, én pedig igazi ragadozómosolyt villantok rá.
- Hagyjuk a formalitásokat. Hívj Mikolának.- szúrom közbe, erre pedig magasra szaladnak azok a szép ívű szemöldökei. – Ha provokálod a vadat, az előbb-utóbb támadni fog…- duruzsolom a kérdésére válaszolva, egész közel hajolva hozzá. Szinte megbabonáz a tekintete, megláncol, magába szippant… a bőréből párálló finom, izgató illat pedig egészen elbódít. Nem vagyok oda a pacsulikért, inkább a természetes aromákat kedvelem, amiket a test maga bocsájt ki. Annál nincs is izgatóbb…
- Eszemben sem volt provokálni Önt… téged.- teszi hozzá észbe kapva, a szótól pedig végigbizsereg a gerincem. Valahogy a tegeződés valami érzéki varázst ad a helyzetnek…
- Felesleges hazudnod.- morranok. Ajkaimmal ingerlően közel vagyok, éppen hogy megsimítom a száját. Villan a tekintete, értem kapna, de az utolsó pillanatban elhúzódom, és inkább a nyakát veszem célba. Ezúttal viszont csak egyféle éhség támadt meg. A vére most nem izgat… ő maga annál inkább…
Puhán simítom félre rakoncátlan tincseit, és ahogy kivillan alóluk a hófehér, hamvas bőr, elragadtatva simítok végig rajta számmal. Apró csókokat lehelek bőrére, borzongása pedig elégedettséggel tölt el.
Végül hirtelen tapadok ajkaira, megtámadva, leigázva őt. Forrón, mohón csókolom, szabadjára engedem minden szenvedélyem. Halkan nyögve markolja meg az öltönyömet, de nem kevesebb hévvel támad vissza. Megpróbál felül kerekedni, harcol, de kegyetlenül leteperem…
Forró, vad csókcsatát vívunk, a levegő szinte folyékonnyá válik körülöttünk. Nyelvemet érzékien csúsztatom ajkai közé, bódítva, izgatva, csalogatva ezzel…
|
| Laurent | 2012. 08. 25. 10:12:43 | #23109 |
Karakter: Adolfo
Megjegyzés: ~vicii~ vérszopónak
Adolfo:
Este már a díszes, szándékosan ide készített öltözékemben feszítek. Nem vagyok csóró, megtehetem, hogy minden nap háromszor legalább átöltözhessek. Amíg a férfiak unalmas kis társaságukkal elvonulnak, és üzleti ügyekkel meg mikkl tömik egymás fejét, én inkább olyan környezetbe ülök, ahol nem alszok be. Számtalan műsoromat vetem be, és nem is hiába. Nem csak a többség, hanem a kiszemelt célszemély is ámultan hallgat engem, és látom a tekintetében, hogy már a zsebembe tehetem, ha akarom. De ugye vacsora előtt enni nem lenne jó, lévén akkor már nem lenne olyan nagy étvágyam.
Vacsora alatt mellé ülök, és a szokásos flört-trükkökkel veszem le a lábáról. Nem is kell sokat varázsolnom. Némi pihengetés után kihívom őt a fedélzetre egy kis csillagszámlálásra, remélve, hogy azért az igazi célszemély is ott lesz. Ahogy néptelen részre érünk, elkábítom a nőt, azért ne kelljen már annyit hazudni, hogy az ég ránkszakadjon. Nem szeretek hazudni, még áldozatoknak sem.
Végül kiérünk a fedélzetre. És láss csodát, mint egy angyal-alak, ott áll Mr Vszevolod, a csillagokat bámulva. Megborzongok, és mosolyra húzva a szám szólalok meg.
- Sejtettem, hogy el fog jönni, Mr. Vszevolod.- ő is elmosolyodik.
- Ostobaság lett volna kihagyni egy ilyen mulatságot...- hozzálépve simítok végig mellkasán, amíg még megtehetem.
- Ön nagyon kiszámítható, tudja?- szeretek játszani, még akkor is, ha sejtem, mi lesz a következő lépése, és a kérdés már csak az, hogy ki az, aki előrébb lát, és hogy jó-e az.
- Vagy csak engedem, hogy ezt higgye rólam, Adolfo.
Mosolya nem őszinte, igaz, azt a görbét még nem is láttam igazán, de mielőtt még bármit tehetnék, elkapja a kezem, és egy csókot hint rá. Imádom benne ezt a mozdulatot. Annyira visszafogott, udvarias, mégis lenéző és ragadozó. Eszembe juttatom, hogy itt én most nyuszika vagyok, ő meg a nagy varázsló, aki majd a nagy pillanat után egy kalapba dug engem... lágy mosollyal ajkaimon lépek hátrébb, és kezem is visszahúzom. Az özvegy felé fordulok haját ujjaim közé fésülve és elsimítva, nyakszirtjét felszabadítva.
- Mondja csak, Mr. Vszevolod, mikor evett utoljára?- kuncogok arckifejezésén, amíg ő a korlátnak támaszkodik.
- Épp elég régen. De önnel ellentétben nekem nem esik nehezemre elfojtanom a vérszomjamat...- na ez az a tekintet, amit úgy imádok benne, amitől még az alvadt vér is megindul, és talán még rég meghalt szivem is dobogásra tudná késztetni.
- Honnan veszi, hogy nekem nehezemre esik?- tettetett felháborodással kérdezem. Elfojtani el tudom, de előtte minek.
- Onnan, hogy ha nem érezné égető szükségét, nem vetemedre arra, hogy egy ilyen zárt helyen táplálkozzon...
Ezzel most lazán lebakfisozott, márpedig én nem éhes vagyok, csupán ínyenc. Mint amikor este megéhezik az ember egy kis nasira. Félreismer. És én nem rohanok felvilágosítani őt. Mert egy olyan alak, mint én, aki kézzel-lábbal habzsol mindent, annak nem sok minden jelent akadályt. Ez nem blondság. Inkább fiatalság? Dühösen villan a szemem, ő meg elégedetten mosolyog. Nem ért.
-Ön talán kibírja három napig vér nélkül?- mintha elélne étel nélkül, úgy mondja. Gyönyörű mosollyal ajkain hozzámlép, és hajamba túr kesztyűs kezével. Bizsergek a közelségétől is.
- Több ideig is éheztem már.
Tekintete elködösül, és arca olyan ragadozóan vonzóvá válik, hogy kedvem lenne leteperni. De ellép, mielőtt még magamhoz térhetnék, vagy a tetlegesség mezejére léphetnék. Elfordulok, és az eddig hanyagolt nőhöz lépek, fejét félrebillentve. Nyakán végigfuttatom a nyelvem, majd fogaimmal karmolom végig a forró, lüktető bőrrészt. Amikor a fogaim belemélyesztem, belenézek a jégkék szempárba velem szemben. Ó igen, édeskés, olyan, akár egy juharszirupos palacsinta... és milyen krémes...
Pár kort után azonban abbahagyom, elhajolva a nőtől, és újra indulok a vámpír felé. Kesztyűs ujjak ejtik foglyul az állam, csillogó szemek figyelnek. Megint hirtelen ránt magához, és már csak a meglepettségtől hökkenek meg, azt hiszem hozzászoktam egy ideje az ilyesmihez. Mosolya azonban lecsillapít, és úgy tűnik az idő is megáll tőle. Keze a derekamon, és szinte forrónak érzem kezét, holott tudom, ez lehetetlen, másik kesztyűs keze meg arcomon. Nyelve végigsiklik ajkain, és ez az erotikus mozdulat elbódít, megremegtet.
Erre tekintete felizzik, arcára kiül az igazi ragadozó, tekintete izzik, szemfogai megnyúlnak, és ha nem épp rám nézne így, akkor nem verne ki a frász. Két keze mint valami bilincs, úgy tart, én meg bőröm nem kissé féltve próbálnék szabadulni. Az oké, hogy szeretünka tűzzel játszani, de azért én sem vagyok ennyire elvetemült. Az állan fogja, és így hajol hozzám, nyelvével eltüntetve számról a vért.
- Ne aggódjon Adolfo... még mindig nem áll szándékomban megölni.
Számba súgja olyan farokállító hangon, hogy már magam sem tudom, hogy féljek-e vagy vágyjak. Tekintete rabul ejt, és ebben a pillanatban az sem érdekelne, ha mindenki itt állna a fedélzeten. Mielőtt lábaim összecsuklanának alattam, megkapaszkodok felsőjében, és aztán lecsap. Felnyögök, és úgy érzem, mintha megnyílt volna a föld, és elnyelni készülne. Fordul egyet a hajó a tengerrel, amíg nyelve számba tör, és nem finomkodva, de határozottan dominánsan rámrobbantja az ajtót. Beleadom magam a csókba. Néhányszor, magamhoz hűen megpróbálok felé kerekedni, de csak azért, hogy leteperjen, és magáévá tegyen... Leginkább most ruhátlanul akarnám őt az ágyamba... anyám!
Ahogy véget ér, hosszú pillanatokig csak kábán tudok kifelé nézni a fejemből, ajkaim még bizseregnek az övéitől, és úgy érzem, lottót nyertem. Ollallá, ha még nem akar megölni, akkor lehet szerencsés vagyok. Megigazítja a zilált tincseim, és úgy néz le rám elégedetten, mint egy jóllakott ovis.
- Mr Vszevolod...
Ha tudnám, végigmondanám, hogy húzzon a fenébe vagy dugjon meg, de ennél tovább a mondatban nem jutok. Főleg amikor a hajamba markol, és elhúzza a fejem. Lehellete nyakamon táncol, én meg remegek, mint egy szűz, szemérmetes apáca-pojáca. Nyelve most nyakamon kúszik végig, aztán fogaival táncikál, hogy hol is kóstoljon meg, végül egy erőteljes mozdulattal felszakítja a bőrt. Képtelen vagyok már mindenre, csupán nyögni tudok. Nyelvével a kis lyukacskákat végigsimítja végül, és elhajol. Ó, anyám, ez aztán a merevedés, ami itt beállt kérem!
- Igazi ínyencség vagy...- forró lehellete kúszik kagylómba, majd nyelvét is utánaküldi. - Csak nehogy felfaljalak...
Kuncog. És tegez. Mi ez, ha nem siker? Nyelek, mielőtt még hangosan nyögnék fel. Persze, izmos combját lábaim közé tolja, oltári merevedésem masszírozva, én meg a vállába kapaszkodok. Ha ezt tovább csinálja, elsülök!!
- Neh... hagyja abbah...! - nyögöm elhalón, míg ő a kezével igen érzékeny fenekemre kúszik, és belemarkol. Ha most leteperem, és megerőszakoltatom magam vele, az bűnnek számít?
- Nem tagadhatod le, hogy élvezed, Adolfo... miért nem adod fel? Miért nem adod meg magad nekem...?- mély hangja felajánlja amit akarok de nekem így nem kell. Dacosan pillantok rá.
- Soha... - én akarom megszerezni, akkor amikor nem számít rá, nem úgy, hogy könnyen adja. Elenged, én meg a korlátnak dőlök, a hideg levegőt kapkodva, csillapítva magam, és ő a nőhöz lép.
- Adolfo... a tetteid annyira felingerelnek... néha alig bírok magammal... mint most is. - Halk a hangja, mégis elér hozzám. Kíváncsian nézem, ahogy ő is fogát mélyeszti a desszertbe.
- Így meg fogja ölni... - pillantok a hölgyről rá, és a tekintete újra elejt.
A ragadozó, aki elejtette a zsákmányát, már csak az a kérdés, hogy az utóbbi én vagyok, vagy a nő. Az utóbbit azonban felhörpinti, mint egy borospohár tartalmát, és a ,,maradékot” meg a tengerbe veti.
- Ebből hatalmas botrány lesz...
Súgom halkan, és titkolt izgalommal. Szeretem nézni a pánikoló tömeget, akik sikítozva rohangálnak fejvesztve ide-oda, vagy csak remegnek, és mindenkiben gyilkost keresnek... persze, van egy olyan sejtésem, a felém közelítő, mosolygó alaknak már van rá terve, és az nekem nem lesz túl szórakoztató. A korlátnak dőlök, ő meg két oldalamon támaszkodik rajta, körbezárva, és bár tartok tőle kissé, hogy a nő után hajít, mégis kíváncsi vagyok rá. Lenyűgöz, ahogy egy hópárduc szokott, kecses eleganciával veti magát a vacsorára, és még csak koszos sem lesz, sem kifáradt. Hozzámhajol, kölnije és illata elbódít, szeme pedig belül lángra lobbant.
- Bízza csak rám, Adolfo.
Újra magáz, elmúlt a varázs. Már nem egy arkangyalt látok, hanem egy démont. Egy csábító démont, aki játszani akar velem. Hát megkapja. A maradék fél centit áthidalom egy aprócska mozdulattal, és ajkaira simulok. Jóllakott morranást hallat, és ezúttal már nem éhesen mar belém, inkább... játszik. Kóstolgat. És én azt akarom, hogy a pitémnek továbbra is egy oldalát harapdálja. Kár, hogy a lényeg pont a másik oldalon van. Ó, Mr Vszevolod, azt hiszi ismer engem, de korántsem. Talán... Talán majd egyszer kap kóstolót abból is, ami sose lesz az övé...
- Remélem, nem zaklattam fel túlságosan... nem szeretném, ha rémálmai lennének az éjszaka. - mosolya kíváncsivá tesz, és újra magabiztossá.
- Csak szeretné. Ennyivel nem ijesztett meg. - villantok rá, mire felkacag. Mély, zengő kacagás, és szeretném még hallani.
- Örömmel hallom. Viszont későre jár... ideje visszavonulnom a kabinomba.- azzal, mintha mi se történt volna, hátrálva igazítja meg ruháját, de legalább nem azzal a velőrázó műmosollyal. - Jó éjszakát, Adolfo.
Biccentek felé, visszadőlve a korlátnak, ám mielőtt még távozna, újra csókot lehel a kezemre. Érzem erejét végigsöpörni a hajón, és bár nem örülök neki, ténylegesen jobb megoldás. Csak unalmas. Felsóhajtva fordulok meg, és pillantok fel az égre, ujjaim a nyakamra csúsztatva. Még mindig érezni az ajkait...
~*~
A reggel szokásosan telik. A férfiak külön étkezdében, és kifinomult hallásommal hallom, ahogy a pénzügyket tárgyalják, részvények cserélnek gazdát, mások földeket vesznek, közben pókereznek talán... Én meg a hölgyekkel a szalonban, zongorázok és énekelek pár szokványos dalt, amire ők körtáncot tudnak táncolni, vagy legalábbis partner nélkül ropni. Sok dalba bekapcsolódnak, és ilyenkor hangos női kórus zendül fel. Én ugyanis akkor elhallgatok. Kímélem magam.
Az egész mulatozás addig megy, míg az egyikük a kapitány ikerlányainak nem ütközik. Halk sikkantgatás, meg nagy tömörülés támad, és a levegőben fellibben a vér szaga. Aggodalmasan állok fel és lépek közelebb, hátha súlyos.
- De hölgyeim, kérem! Viselkedjünk. - szólok rájuk feddő hangon, mire az ájuldozók felélednek, a pánikolók megnyugodnak. - Úgy tűnik az abroncsos ruha tartójában meghorzsolta a lábát, Lady. - nyújtom gálánsan kezem a hölgynek, majd ölbe kapva egy kanapéra viszem. - Engedelmével.
A nő biccent, én meg feltűröm kissé a szoknyáját, lágyan végigsimítva a lábikón. Térd alatt egy aprócska horzsolás, semmi több. Zakóm zsebéből az eddig csak díszként fityegő zsebkendőt előkapom, parfümillat libben fel, és a sebre tekerem.
- Kérem, talán délelőtt még mellőzze a táncikálást, de este remélem az első táncot nekem adja.
Káprázatosan csibészes félmosolyt villantok rá, amitől az elpirul, szíve felgyorsul, illata felerősödik. Fejcsóválva húzom vissza a szoknyáját, és felállok, megnyugtatva a többieket, hogy senki sem fog meghalni. Erre mindenki megnyugszik, és sokan elsietnek egy kis szíverősítőért. Néhány férfi is beszivárog, néhány vigasztalandó vagy nyugtalan hölgy reményében, de egyet sem találnak. Érdekes módon Mr Vszevolod is megjelenik, és mielőtt arra gondolnék, hogy talán ő is egy hölgyet vadászik, tekintete felém villan.
Mosolyt küldök felé, biccentek, majd távozom a teremből. Ne higgye, hogy körülötte forog a világ. A hajó orrában lévő kis teraszra ülök ki, rendelve egy kis Mojitot, szürcsölgetve, és fogadva a nők áradozását, hogy reggel milyen bátran viselkedtem. Én meg próbálok mosolygós és üde maradni. Igazából álmos vagyok. Unom. Szerencsére már nincs olyan sok hátra.
Végül a kabinomban fogom az úszóruhám, meg egy napszemüveget, és a legfelső emeletre mászva a kicsiny fedet medence mellett lepakolok. Szerencsére van egy kis tető a víz felett, így lesz mire fogni, hogy hófehér bőröm miért nem ég kokszosra a napon. A partra teszem a szemüvegem, majd egy rajtkőre állva a vízbe ugrok. Emberi tempóval, mellúszással tempózok egy kört, majd egy matracot csórva felfekszek rá a koktélommal, meg a szemüvegemmel, és elterülök.
Azt hiszem, ennél nincs jobb élet. Időnként végigsimítok a kis körszakállamon, töprengve, hogy estére váljak meg tőle? Vagy inkább csak fazont csináljak belőle? Árnyék vetődik rám, én pedig felnyitva a szemem egyenesen egy szexi jégkék szempárba ütközöm. Ajkaimat mosolyra húzom, amíg ő érdeklődve, és nem leplezett pillantással végigmustrál, akár egy halat a piacon.
- Tetszik, amit lát, Mr Vszevolod? - nem önelégült, inkább játékos, csintalan kifejezés ül képemre.
- Megvan a ma esti vacsorája? - kérdez vissza, én meg meglepetten húzom fel a szemöldököm.
- Kérem?
- Szóval az ön megmentettje nem a főfogás lesz ma este? - szaladnak fel a szépen ívelő szemöldökei.
- Ó, nem. Talán félreértett, vagy elnézett valamit. Nem vonz minden, ami mozog. - hangomban kicsit kihallatszik a tegnapi félreértés felháborodottsága, bár szám mosolyra áll.
- Bocsásson meg, ha netán megsértettem. - nálam ezzel a műudvariassággal nem mész semmire.
- És minek köszönhetem társaságát? Csupán kérdezni akart, vagy csatlakozni is? - hangomba újra belelopózik a pajkosság, és némi csalogatás is.
- Meghagyom a fürdőzés örömét a hölgyeknek. Inkább figyelni fogok, ha nem baj.
Ej, micsoda távolságtartás. Persze, én is érzem, hogy közelednek a héjaszerű nők, akik, megneszelve hollétem, máris csatlakozni akarnak. Szemüvegem sötét rejteke mögül lopva feléjük pillantok, majd elhúzom a szám. A poharamat odaadom egy arra szaladó pincérnek, és újra elnyúlok.
- Szóval inkább figyel. - hangom sajnálkozó, talán túlságosan is, éreztetve, hogy valamiből igencsak ki fog akkor maradni. - Kár.
Napszemüvegem leveszem, vakítóan kék szemeim jókedvűen csillannak fel, majd elegáns mozdulattal, szépen megfeszített izmokkal eltűnök a víz alatt, hogy a vízbe merészkedők közelében felbukkanva jókedvűen rázzam hajamról a vizet rájuk, ezzel sikkantgatásokra sarkallva őket. Nevetve tűnök el háttal a vízben, odébb felbukkanva. Szeretek fürödni, kiváltképp akkor, ha későbbi vadászathoz is szükség van rá. Vámpírként csábítóak vagyunk, de azért emberként se voltam kutya. Izmaim nem csak fitogtatásra vannak, bár valljuk be, látványnak se utolsó. Sehol egy heg, egy hiba, egy fura csomó. Hajam a víztől még szőkébbnek tűnik, szemeim a medence tükrében ragyognak. A kilátszó mellkasomon pajkos vízcseppek rohannak végig, nem egy szempárt elragadva és egy csomó fantáziát beindítva.
Fél óra múlva már labdázunk, fröcsköljük egymást a bentlévőkkel, és persze a víz alatt is néha elkóborol pár kéz vagy láb. Amikor meg végre pár uriember is bemerészkedik, a keselyűk örömmel vetik magukat az új prédára, én pedig kimászhatok. Nem hoztam törülközőt, napon nem is fázok, és egyébként is, szeretem azokat a pajzán tekinteteket, akik a hajamról lecsöppenő gyöngyöket figyelemmel kísérik, egészen a nadrágomig. Mi ez, ha nem egónövelés? Felbiggyesztem a napszemüvegem, a pincér tálcájáról elveszek egy limonádét, és távozok. És bár nem nézek utána, de érzem magamon az Ő tekintetét.
A hajó többi része üres. A limonádés poharam ,,véletlenül” eltűnik a tengerben, én meg a kabinomban pár pillanatra, míg átöltözök. Lenből készült rövidujjú ing, felül három gomb kigombolva, hogy aki akarja, a nemrég látottakat hozzáfantáziálja. Kicsit lazább lennadrág, színben szintén pezsgőszín, és fehér cipő. Amíg mindenki a medencében lubickol, én csendben megebédelek, aztán bemegyek a játékterembe, hogy a billiárd asztalt végre meghódítsam.
Tenyerembe simul a dákó, lehajolok, és tekintetem a kis szines golyókra függesztem. Hangosan koccan a fehét, és a sokból vagy hat golyó begurul a célba. Felső zsebemből szivart veszek elő, megszimatolom, majd számba dugom és rágyújtok. Finom, fűszeres illat kap szárnyra, és a füst lustán gomolyog körbe, szinte misztikussá téve a helyet. Beindul persze a szellőztető rendszer, de ettől még a füst marad. Újra kifújom a füstöt, majd kiszemelem a következő golyót.
Mielőtt lőhetnék, egy másik dákó jelenik meg, szinte hajszálnyira úgy lökve, ahogy én terveztem. Amíg a golyók lassulva gurigáznak, én elmosolyodom, és az asztalnak támaszkodva felpillantok. Sötét fürtök, jeges szempár... kezem elkapja egy másik, és egy aprócska csók biggyeszkedik rá.
- Üdv újra...
A félhomály vagy talán csak a füst teszi, de hangom sokkal selymesebbnek és mélyebbnek tűnik, mint máskor. Oldalra biccentem a fejem, míg újra szippantok, és bűvölöm azokat a keskeny ajkakat, amik most csak nem akarnak közelebb jönni. Hát vámpírt csak vérrel lehet csalogatni? Minő pocséklás. Szerencse, hogy attól nem tudok elhízni.
- Tévedek, vagy tényleg kerül ma engem, Adolfo?
Megborzongok. Talán a szoba akusztikája ilyen. Halovány bizsergést érzek a gyomrom tájékán hangjától, és szemeim lehunyom, amíg a füstöt hosszan kifújom. Egész ráérős lettem most. Bár úszás után mindig kellemesen elbódulok.
-Azt hittem, jó megfigyelő, Mister. Mi okom lenne önt kerülni? - Azzal lehajolok, és egy aprócskát ütök a golyóra, egy pirosat lyukra lőve.
- Azt hittem, maga majd megmondja. - az asztalra nem is pillantva hajol le, és az első elé kerülő golyót bepöccinti.
- Uram, mellőzzük inkább ezt az illemkört. - szusszantok. - Eleget untam már ma az ilyet. - nézek rá kérlelőn – Váltsunk témát, vagy nem kerülni fogom, hanem menekülni ön elől. - megvonaglik egy mosoly a számon, és eltart egy pillanatig, míg visszakomolyodok.
- Szóval unalmasnak tart? - néz rám hitetlenkedő tekintettel, a lyukba csördülő golyókra fütyülve.
- Azt nem mondtam. Csak ezt a beszélgetést. - újra egy adag füstöt szabadítok a szobára. - Inkább meséljen. - rátámaszkodok a botra – Igaz, kértem már erre, de most ragadjon ki egy világot. Egy olyat, ahol utált lenni. Nem kell magáról mesélnie. Csupán a díszletre és a háttértörténetre vagyok kíváncsi.
És tényleg. Nem akarok turkálni a múltjában, az enyémben is van egy csomó olyan, amire nem vagyok büszke, tehát nem traktálok vele egy fület sem. Engem azok a világok érdekelnek, amikben járt, amik voltak, amik megtörténtek, és senki sem emlékszik rá. Nevekre, amik feledésbe merültek, emberekre, kiknek arcuk és életük homályba veszett, helyekre, mik ma már legendaként sem ismeretesek. Szivarom beoltom, és egy poharat veszek kézbe, hátha mesél, és akkor talán szomjas leszek.
|
| vicii | 2012. 08. 15. 22:27:15 | #22918 |
Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Launak - vérszívómnak)
- Akkor hát rajta, Adolfo. Mutasson nekem valamit, amin még jómagam is meglepődnék.- duruzsolom, és egy pillanatra fellángol a tekintete, majd mint valami szende szűz, lesüti a szemeit egy halovány mosollyal.
- Tudja, Mr. Vszevolod, van egy probléma. Ön mindig oly nagyban gondolkozik, hogy nem lenne könnyű csak úgy meglepni.- mondja halkan, nekem pedig felszalad a szemöldököm.
- Hogy érti, hogy nagyban gondolkodom?- kérdem, némi éllel a hangomban. Úgy véltem, érthetően megfogalmaztam, hogy itt minden az én kedvem szerint történik, és ez nem változhat. Adolfo pedig most vékony jégen táncol...
- Olyat keres, ami az elkövetkezendő pár évszázadra elszórakoztatná.- ismétli meg nemrég elhangzott szavaimat. - Maga túlságosan... előrelátó, ezért nem látja, ami most van a lábai előtt.- fejti ki, nekem pedig villan a tekintetem.
- Úgy véli? Tényleg így lát engem?- kérdem, lassan felvonva a szemöldököm.
- Mondja csak, mikor élvezte úgy bárki társaságát iis, legalább feleannyira, mint merem remélni, az enyémet élvezi?- duruzsolja halkan, tekintetét az enyémekbe mélyesztve. - Én azt vallom, carpe diem. És ha ezért egy nap valaki tényleg ledöf, hát legyen. De ne legyen az az utolsó gondolatom, hogy mit nem tettem meg, miből maradtam ki. Mondja csak, próbált már minimálbérből megélni a város szélén egy tömbházban? Árulta volna a testét fedélért cserébe az utcán?- kérdi, lassan oldalra döntve a fejét, így pillantva fel rám. - Kérlem. Ön túl finom, túl művészi ahhoz, hogy ilyet tegyen, bár mégis megtörténhetett, nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy ha ön valakivel ismeretséget köt, soha nem a közös hobbi miatt teszi. Jó orra van a pénzhez, és úgy látom, néha a rabjává is válik, mégha nem is tud róla.- ecseteli, majd sajnálkozóan lebiggyeszti az ajkát. - Kár.
Egy pillanatra mélyen, legbelül irdatlan harag lángol fel bennem, de gyakorlottan fojtom el indulataimat. Semmit nem tud rólam ez a kölyök, hogy merészel ítélkezni felettem...? Sejtése sincs, mennyi mindenen mentem keresztül, mennyi borzalmat éltem át... de nem engedem, hogy elérje, amit akar, nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy láthassa, amint elvesztem a fejem. Sejtem, hogy erre megy ki a kis játéka, le akarja rólam tépni ezt az évszázadok alatt emgkeményedett maszkot, de ahhoz valami mással kell előrukkolnia.
Elengedem az llát és hátrébb lépek, ő pedig angyali mosolyt varázsol az arcára.
- Nem sértegetni akartam, Mr. Vszevolod.- búgja halkan, majd egyik kezét mellkasomra simítja. Megfeszülök. Dehogynem, pontosan ezt tette... - Csupán taglaltam a különbséget kettőnk között, és a tényt, hogy önt nehéz csak úgy meglepni. Bár úgy tűnik, nekem sikerült...
Meglepetten pillantok le rá.
Számító kis kígyó...
Lassan kis keze finoman kúszik fel testmen, a nyakamon keresztül, hogy aztán elmélázva kezdje hajamat morzsolgatni. Megfordul a fejemben, hogy ezúttal én okozok neki hatalmas meglepetést és fittyet hányva a környezetre, letámadom, de amilyen hamar jött az ötlet, úgy tűnik el. Nem ez a megfelelő idő és hely...
Villámgyors mozdulattal csapok le kezére, csuklóját markolva, de láthatóan számított erre, kicsit sem lepődik meg. Csupán lassan közeledni kezd, már-már azt hiszem, megcsókol, de néhány miliméterre ajkaimtól megáll, gyönyörű szemeivel szinte fogva tart.
- Ha most megbocsájt, ideje lassan nyugovóra térnem. Holnap is izgalmas nap virrad, és én semmiről sem akarok lemaradni.- duruzsolja édesen, engem pedig határtalanul dühít, hogy azt hiszi, játszhat velem. - Jó éjszakát, Mr. Vszevolod. És persze zavartalant.
Elengedem a karját, ő pedig démoni mosolyt kanyarít a képére. Szóval ez lenne a te igazi arcod, Adolfo...
Újra nyugodt, magabiztost mosolyt villantok, majd mielőtt nyugovóra térhetne, elbitrolom kis kacsóját egy csók erejéig. Szemeiben vad vágy villan, mégis csak biccent egy aprót és kecsesen ellejt. Érdekes egy figura, annyi szent...
De legalább nem fogok unatkozni.
*
Reggel későn érek az ebődlédőbe. Mindenki udvarias mosollyal köszönt, mikor leülök közéjük. Vetek egy sanda pillantást oldalra, ahol Adolfo a hölgyeket bolondítja nyájas mosollyal. Reggeli után pedig mulatságos kis bűvésztrükkökkel szórakoztatja őket. Leplezetlenül figyelem, hallgatom, ahogy csevegnek, majd ahogy a muzikális tudásáról esik szó, felkelti az érdeklődésemet.
- Tehát nem is fog nekünk énekelni?- kérdem halkan, mikor bájos halott felesége zenei tehetségét fényezi. Töretlen, számító kis mosollyal fordul felém.
- Nos, ha tud a szobábat olyat mutatni nekem, akinek zenei tudása megüti a mércém, akkor örömmel.- duruzsolja, szavai mögött ki nem mondott utalással, én pedig ezúttal belemegyek a játékba.
- Ha megfelel önnek az én tudásom, akkor szívesen kísérem.- ajánlom fel, ő pedig elégedetten villanó szemekkel mosolyog. Semleges mosollyal követem, mikor a szalon felé veszi az irányt, mögöttünk pedig a csicsergő női tömeg oson.
Én könnyedén lépek a zongorához, és leülve elé végigfuttatom ujjaimat a fényes billentyűkön, bemelegítve egy kissé, ismerkedve a hangszerrel. A zongora nem épp az erősségem, csak nemrég tanulta meg rajta játszani.
Adolfo végül mellém lép, kényelmesen rákönyökölve a hangszerre, én pedig rákezdek egy ismert, népszerű számra. Meglepődik, gondolom, nem erre számított, de teáscsészéjét letéve, lehunyt szemekkel hallgatja a könnyed dallamot...
Elgyönyörködöm benne, ahogy beletúr méz színű tincseibe, majd lágyan dalra fakad. Hangja borzongató, kellemes mély tónusú, bezengi az egész szalont.
Meglepődöm, nem vitás. Gyönyörű hangja van, egészen káprázatos. És ahogy véget ér a szám, kedvtelve hajlítom át a dallamot és kerekítek belőle egy másik dalt. Utat engedek a kíváncsiságomnak, több hangfekvéssel próbálkozom, Adolfo pedig gond nélkül veszi az akadályokat, tökéletesen szerepel. Közben kérdőn pillant rám, majd ahogy új dalba kezdek, széles vigyor ömlik szét az arcán. Egy pörgősebb táncdalra kezdünk, közönségünk pedig jókedvűen perdül táncra. Így hát fél órán keresztül nem játszom mást, csak népszerűbb táncdalokat, és mikor elhalnak a hangok, a közönség hatalmas ovációban tör ki, tapsvihart kapunk.
Eltűnnék a szalonból, már az ajtó felé suhanok, mert nem gyűlölök semmi mást jobban, mint a figyelem középpontjában lenni, de Adolfo felém int, így akadályozva meg a szökésem. Halvány műmosolyt varázsolok hát az arcomra, és türelmesen fogadom az emberek dicséretét.
*
Nem sokkal később könnyed, puha léptekkel sétálok a fedélzeten. Ösztöneim a napozóágyakhoz vezetnek. Adolfo lehunyt szemekkel, kacéran kigombolt mellénnyel fekszik az egyiken, nagyot nyújtózva, én edig megállok előtte. Azonnal felnyílnak a tengerszín szemek s halovány, játékos mosollyal pillant rám.
- Sikerült elszabadulnia, Mr. Vszevolod?- kérdi, én pedig lassan helyet foglalok a mellette fekvő nyugányon, tekintetem pedig a ragyogó reggeli égbolt felé fordítom. A napsugarak kellemesen cirógatják a bőröm, úgy tűnik, nem lesz ma túl meleg. Nagyszerű, mert amúgy sem kedvelem a hőséget...
- Elégedett a játékommal, Adolfo?- engedem el a fülem mellett előbbi mondatát, s szemem sarkából, kíváncsian pillantok rá, kezemben egy jófajta pohár itallal. Metaxa Aen, összesen csak 1888 darab palackkal gyártottak ebből az évjáratból. Erőteljes, kifinomult ízét a tölgyfa hordó aromája fűszerezi meg.
- Igen. Bár nem meglepő, hogy ilyen jól játszik.- mondja elismerően. - És ön elégedett a hangommal? Mert úgy vélem, hogy ez a sok szám nemcsak az emberek megtáncoltatására szolgált.- mondja sokat mondóan, én pedig elmosolyodom.
- Nos, valóban. Meglepő, hogy a legtöbb korban otthonosan énekel. Vagy hallotta őket énekelni a maguk korában, vagy tanulta őket.- gondolkodom hangosan, majd rápillantok. Igazán kíváncsi lennék, ő mennyi idős... - Melyik?
- Titok.- kacsint rám pajkosan. - Este volna kedve egy kis desszerthez?- kérdi, én pedig csak felvonom a szemöldököm. - A táncpartnerem egy nagyon édes alak.- duruzsolja démoni kis mosollyal. Csak nem az özvegyre céloz...? - És miután puhára főztük, melegen tálaljuk...- súgja ábrándosan, majd lassan feláll a nyugágyról, én pedig megvillanó szemekkel követem a mozdulatait. - Ha netán később mégis kedve támad hozzá, tudni fogja, hol találjon.- búgja a szemeimbe nézve, kissé felém hajolva, majd válaszomat meg sem várva hátat fordít és elsétál. Én pedig követem tekintetemmel lassan távolodó alakját, majd ahogy eltűnik a hajó belsejében, szórakozott mosollyal emelem számhoz a poharat és egy hajtásra kiiszom a tartalmát. Úgy érzem, a jéghideg, másoktól lopott vér az ereimben forrósodni kezd... furcsa fejlemény. Rég éreztem már hasonlóan magam...
*
Az este további része rendkívül izgalmasan telik. Mi, férfiak összegyűlünk a társalgóban, kártyával ütjük el az időt, a részvényekről, üzletekről csevegünk... míg a hölgyek egy kupacba gyűlnek, hagyva, hogy Adolfo kifinomult modorával és mulattató meséivel, trükkjeivel elvarázsolja őket. Szórakozottan nézem, ahogy apróbb kis trükköket ad elő, vagy épp szórakoztató meséket, az özvegy pedig elámulva hallgatja.
Nemsokára vacsorához ülünk, de egy egyszerű ürüggyel inkább kihagyom, és a kabinomba megyek. Veszek egy finom, langyos fürdőt, majd egy jó bor társaságában helyet foglalok a bőrfotelban és egy hosszú percig csak élvezem a csendet, a szél zúgását, a tenger morajlását... a magányt...
A vízcseppek cirógatva szaladnak a bőrömön, de nem törődöm velük. Gondolkodom.
Adolfo... furcsa véletlen volt, hogy egymásba botlottunk. Vagy a sors fintora csupán...?
Ez a fiú régi önmagamra emlékeztet. A szórakozott énemre, aki két kézzel habzsolta az életet, nem érdekelte senki és semmi. Mostanra kiveszett belőlem ez az életöröm... de úgy érzem, lassan újra visszatér a régi bizsergés.
Halvány mosollyal hajtom le a maradék borom, majd megtörülközöm és öltözni kezdek. Ezúttal haloványkék nadrágot húzok, hozzá szintén kék inget, hófehér nyakkendővel és szintén fehér felöltővel, illetve csizmával. Természetesen a fehér kesztyűk is elmaradhatatlanok. A legfinomabb bőrből készült. Már csak egy valami van hátra.
Elgondolkodva forgatom meg ujjaim között a színezüst gyűrűt, melynek közepéről egy igéző, csillogó szemként egy türkizkék zafír mered rám. Hirtelen emlékek tömkelege férkőzik be a tudatomba, de egy könnyed mozulattal kirázom őket az elmémből és felhúzom a gyűrűt bal kezem középső ujjára. Így lépek hát ki a kabinomból.
Elgondolkodva sétálok fel a fedélzetre, majd a korlátra könyökölve gyönyörködöm el a tengerben, a hullámokon megcsillanó Holdfényben...
És szinte varázsszóra hallom meg a halkan kopoó lépteket. Oldalra pillantok, Adolfo az, a piros ruhát viselő özvegy társaságában, aki láthatóan már nem önmaga.
- Sejtettem, hogy el fog jönni, Mr. Vszevolod.- mondja negédes mosollyal, én pedig halvány mosolyra húzom a szám.
- Ostobaság lett volna kihagyni egy ilyen mulatságot...- duruzsolom, majd feléjük fordulok. Adolfo elégedett mosollyal lép hozzám, játékosan végigsimítva a mellkasomon, szinte ingerelve ezzel a mozdulattal.
- Ön nagyon kiszámítható, tudja?- kérdi villanó szemekkel, egy pillanatra pedig megláthatom, milyen érzelmek kavarognak azokban a gyönyörű szemekben.
- Vagy csak engedem, hogy ezt higgye rólam, Adolfo.- mondom kedves műmosollyal, majd elkapva kis kacsóját csókot hintek a kézfejére. Fellobban a tekintete, de nem tesz semmit.
Mosolyogva lép csak hátra, kezét kihúzva kesztyűs ujjaim közül, majd a transzba esett dámához lép, hosszú, barna haját elegáns mozdulattal eltúrve, így szabaddá téve a nyakát.
- Mondja csak, Mr. Vszevolod, mikor evett utoljára?- kérdi kuncogva, én pedig lágy mosollyal támaszkodom a korlátnak.
- Épp elég régen.- mondom egyszerűen. - De önnel ellentétben nekem nem esik nehezemre elfojtanom a vérszomjamat...- szélesítem ki a mosolyom, majd ragadozó tekintettel nézek Adolfora. Mi tagadás, épp aktuális lenne egy finom kis vacsora... de ez az özvegy az én éhségemet nem elégítené ki.
- Honnan veszi, hogy nekem nehezemre esik?- kérdi felvont szemöldökkel, kisé talán felháborodva is, mire lágy mosollyal tekintek rá.
- Onnan, hogy ha nem érezné égető szükségét, nem vetemedre arra, hogy egy ilyen zárt helyen táplálkozzon...- mondom egyszerűen. Épeszű vámpír nem kockáztatna meg ilyen dolgot egy hajón... szóval vagy nagyon éhes, vagy egyszerűen bolond, bár az utóbbiban biztos vagyok, hogy nem igaz. Düh villan a szemeiben, én pedig elégedetten elmosolyodom. Szóval ráhibáztam.
- Ön talán kibírja három napig vér nélkül?- kérdi felháborodottan. Puhán elmosolyodom, majd hozzá lépve, szórakozott tekintettel veszek az ujjaim közé egy aranyszín hajtincset, s kezdem morzsolgatni.
- Több ideig is éheztem már.- mondom egyszerűen, elrévedő tekintettel, egy hosszú pillanatra hagyva, hogy magával ragadjanak az emlékek. Majd ellépek tőle, és furcsán csillannak meg a szemei.
Az özvegyhez lép, finoman félrebillenti a fejét, ingerlően nyal végig a kecses nyakon... én pedig elsötétülő tekintettel figyelem, ahogy lassan karcolgatni kezdi a hibátlan bőrt szemfogaival, végül mélyen a szemeimbe nézve, mintegy rabul ejtve pillantásom harap bele. Kéjes kifejezés terül szét az arcán, ahogy nagy kortyokban kezdi nyelni vörös csodát.
De a pillanat nem tart túl sokáig, végtére kellemetlen lenne, ha a hölgy holtan csuklana össze... elemeli a száját a sebtől, ajkain pedig vörös vér csillan. Mebabonázva figyelem ködös szemeit.
Lassan elengedi a nőt, majd felém lép, én pedig finoman simítom kesztyűs kezem az állára, közelebb csalogatva magamhoz, és amikor már csak egy karnyújtásnyira van, hirtelen rántom magamhoz. Egy pillanatra felvillannak a szemei, de puha mosollyal nyugtatom meg. Egyik kezem a derekán, biztosan tartom őt, a másikkal arcát cirógatom végig... eltűröm a gyönyörű tincseket, majd vágyakozva végignyalok ajkaimon...
Érzem, ahogy megremeg karjaim közt, de ez csak még jobban felingerel. Engedem, hogy a vérszomj eluralkodjon rajtam, hogy teljesen a hatalmába kerítsen... ebben a pillanatban Adolfonak pedig nagyra tágulnak a szemei, ijedten lökne el magától, de nem engedem. Erősen tartom, és bárhogy küzd, nem szabadulhat.
Villogó szemekkel markolom meg állát, ő pedig rettegve tekint rám. Lehajolok hozzá és élvezettel nyalintom le szájáról az ottmaradt vécseppeket...
- Ne aggódjon Adolfo... még mindig nem áll szándékomban megölni.- duruzsolom ajkaiba, tekintetemmel fogva tartva azokat a gyönyörű szemeket. Erőtlenül markolja meg a felöltőmet, én pedig mohón tapadok ajkaira. Nyögve hunyja le a szemeit, én pedig nyelvemmel durván a szájába török. Domináns, vad csók ez, és bárhogy próbálkozna, nem engedem, hogy felülkerekedjen. Kíméletlenül magam alá teperem a nyelvét, finoman bele is harapok...
Mikor elválunk egymástól, pihegve, kipirult arccal néz fel rám, teljesen elkábulva. Elégedetten pillantok végig rajta, majd finoman félresöpröm aranyszín tincseit.
- Mr. Vszevolod...- súgja reszketeg hangon, de elengedem a fülem mellett. Finoman hajába markolok, oldalra húzom a fejét, és érzem, ahogy remegése fokozódik. Nyakához hajolok, először leheletemmel ingerlem, majd kéjesen nyalok végig rajta. Halk sóhaja mosolygásra készet.
Fogaimmal kezdem karcolgatni az érzékeny felületet, ahogy nemrég ő tette az özveggyel, végül egy hirtelen mozdulattal vájom belé a fogaimat. Erőtlen, fájdalmas nyögést hallat, melyet nemsokára felvált egy kéjes sóhajt. Ahogy forró vére szétömlik a számban, mámoros érés kerít hatalmába. Megrészegülten kortyolok belőle, a forró nedűtől pedig minden porcikám bizseregni kezd.
Végül elhajolok a sebtől, elégedetten végignyalintok rajta, nyelvemmel lekanyarítva bőréről a kósza vércseppeket.
- Igazi ínyencség vagy...- súgom a fülébe, majd bele is nyalintok. - Csak nehogy felfaljalak...- kuncogok. Hallom, ahogy nagyot nyel, és ez mosolygásra késztet. Lábam lassan a combjai közé csúsztatom, így ingerelve merevedését, mire riadtan markolja meg a vállaimat.
- Neh... hagyja abbah...!- nyögi, én pedig nevetve csúsztatom le egyik kezem formás kis hátsójára. Élvezet markolni...
- Nem tagadhatod le, hogy élvezed, Adolfo... miért nem adod fel? Miért nem adod meg magad nekem...?- súgom a fülébe mély hangon, de csak egy makacsul csillogó, dühös tekintettel találom szemben magam.
- Soha...- sziszegi, én pedig kacagva engedem el. Zaklatottan támaszkodik a korlátnak, piros arccal pihegve, én pedig a transzban lévő özvegyhez lépek.
- Adolfo... a tetteid annyira felingerelnek... néha alig bírok magammal... mint most is.- duruzsolom, majd az özvegy mögé lépek, finoman félredöntöm a fejét. Adolfo csak meglepetten, kíváncsian néz rám, én pedig lehajolok a nőhöz, fogaimat beleillesztve a nemrég ütött sebbe...
És mikor az édes vér a számba ömlik, úy érzem, a testem melegedni kezd. Mohón kezdem kortyolni az éltető nedűt, nem törődve a fájdalmasan nyögő nővel.
- Így meg fogja ölni...- súgja meglepetten, de csak villanó szemekkel nézek rá. Elkapom a tekintetét, megbabonázom, fogva tartom...
Az utolsó cseppig kiiszom a vérét, az erőtlen test pedig a karjaimba omlik. A sebtől elhajolva végignyalok az ajkaimon, majd felemelem a könnyed, törékeny testet és a korláthoz lépek vele. Majd egyszerűen könnyed mozdulattal átdobom rajta. A habok pedig azonnal elnyelik, eltemeti a tenger...
- Ebből hatalmas botrány lesz...- súgja, de csak szórakozott mosollyal lépek hozzá. Egészen a korláthoz simul, én pedig megmarkolom a hűvös vasat kétoldalt, így teljesen elzárva minden menekülési útvonalat. Félve, de kíváncsian tekint rám, én pedig egész közel hajolok, ajkam súrolja az övét...
- Bízza csak rám, Adolfo.- súgom, újra udvariasabb hangnemre váltva. Egy darabig farkasszemet nézünk, majd legnagyobb meglepetésemre ő küzdi le a maradék távot s tapad az ajkaimra. Elégedetten felmorranok, majd ezúttal jóval finomabban csókolok vissza, ráérősen ízlelgetve az ajkait... forró, fullasztó csókot váltunk, majd szétválva a szemeibe nézek. - Remélem, nem zaklattam fel túlságosan... nem szeretném, ha rémálmai lennének az éjszaka.- mondom játékos mosollyal, mire újra fellobban a tekintete.
- Csak szeretné. Ennyivel nem ijesztett meg.- közli egyszerűen, én pedig felkacagok. Még mindig hogy fel van vágva a nyelve...
- Örömmel hallom. Viszont későre jár... ideje visszavonulnom a kabinomba.- mondom lágy mosollyal, hátralépve, kisimítve összegyűrt ruhámat. - Jó éjszakát, Adolfo.
- Jó éjszakát...- biccent, én pedig utoljára elbitorlom kis kacsóját, csókot hintek a kézfejére, majd távozom. Út közben pedig szabadjára engedem az erőmet... és a halandók emlékeiből kitörlöm az özvegyet.
|
| Laurent | 2012. 07. 14. 22:52:52 | #22198 |
Karakter: Adolfo
Megjegyzés: ~viciinek - Vércopócskának~
Adolfo:
Lágyan ér hozzám, mintha csak összetörnék egy erősebb érintéstől, egészen a hajamig, gyengéd mozdulattal túrva a tincsek közé. Ezért ér hirtelen a vad rántás, és tekintetem villan is a sötétben, hogy az arca láttán egy pillanat alatt megnyugodhassak. A tekintete... Az az éhes vad, a követelőzés ilyen csendes formája... Ó igen. Azt hiszi nála lesz a játék végén a kantár, de igen téved majd, ha elhiteti magával, hogy bekebelezett.
Lehajol, és nyelvével simít végig ajkamon, lecsukódó szemmel, felmorranva, tehát neki is ízlik. És amikor ebből a finom uriemberből előbújik a vad szenvedély! Mint egy jóllakott ovis, szusszantva kúsztatom kezem mellkasára, izmait tapogatva, és hasonló szenvedéllyel viszonozva a csókot. Hagyom, hogy maga alá teperjen, én meg mosolyogva hódolok be neki, amolyan kóstolót adva magamból, de nem feltétlen a mindenemet tálalom fel. Nyelve egy pillanatra sem pihen meg, én pedig csak azért is megpróbálok felé kerekedni. Akárkit nem engedek ugyanis a közelembe, csak aki arra méltó. És mikor könnyedén legyűr, elégedettség lesz úrrá rajtam. Sőt, hevesen harap nyelvemre, és a kiszivárgó vér megfűszerezi a csókot, keveredik a lány vérével, és az összhang...
Szeretem a durva játékot, a harapdálást. És ez a pasi itt, legyen akárki, bárhonnan, tetszik. Hűvös, és szinte megközelíthetetlen, nekem mégis sikerült egy kis lyukat ütnöm az első pajzsán, befúrva magam alá, és látom, hogy érdeklődést szítottam benne, mégha talán nem is vallja be még magának. És nekem ez elég. Pajkosan harapok gyönyörű ajkaiba, kiverkenő vérét nyelvemmel rajzolva le, de az íztől meghökkenve húzódok el.
Vére akár a legfinomabb óbor, szádban forgatod, és lezsibbasztja az ízlelőbimbóid ízével, majd lenyeled, és az a kellemes bizsergető utóíz... Egyszerre veszélyes, hogy rászokik az ember, és többet akar, és csalogató. Aki itt előttem áll, az nem csupán egy pár évszázaddal idősebb tőlem. És a tekintete, amit rámvillant...
-Semmi ok az aggodalomra. Egyenlőre nincs veszélyben, Adolfo...
Búgó hangja akár a folyékony selyem, még ez is csábít benne... Tényleg olyan, akár egy ízletes vacsora tálalva a napon, megfoghagymázva. Hát játsszunk. Szeretem az orosz rulettet.
-Mr. Vszevolod.
A vére még zsong a számban, bódult vagyok, mert felkészületlenül ért, nem találok szavakat. Hajamál fogva húzza el a fejem, én meg hagyom neki, nyakam feltárva előtte. Ha emberek harapdálják is érzékeny vagyok rá, de amit azok a szemek ígérnek... ruhájába kapaszkodok. Puha csók, amitől borzongva ráz ki a hideg, holott nem érzek évek óta se meleget, se hideget. És ugyan úgy, ahogy az előbb is, hirtelen támadt étvággyal, már-már durván mélyeszti fogait a bőrömbe, de most nem ijedek meg. Nem is egy vadmacska. Olyan, akár egy kígyó. Lassan tekeredik az áldozat köré, és amikor az vergődni látszik, lecsap. Szinte nem is látod, milyen gyorsan.
De ez a harapás! Ajkamba harapva fojtom el hangomat, megfeszülök, nehogy összerogyjanak a lábaim. Egy vámpír harapott meg még emberkoromban, azóta egy sem, de még látni se láttam egy fajtársamat sem, nemhogy... doromboló hangja kábít, és mosoly kúszik acomra, hogy ennyire ízlik neki, amit talált. De nem iszik sokat, elvégre a mi vérünk nem tápláláék, inkább csak tejszínhab a desszertre.
Hajam eleresztve távolodik el, és bár én még élvezném a közelségét, engednék a kisugárzásának, de hát ugye... a társasaság... Ujjával lassan simít végig arcomon, míg másik ujja ajkamra kúszik, és tekintetét enyémbe fúrja. A sötétben úgy villognak azok a smaragdok, olyan áthatóan pillantanak rám...
-Tegye rendbe magát, Adolfo, aztán menjünk. Elég kellemetlen lenne, ha kettőnket ebben a sötét, apró kis szobában találnának... - pislogva egyet engedem el a ruháját, és nekiállunk rendezni a ruhánkat. - Három nap múlva hivatalos vagyok egy tengerjáró kaszinóhajó átadására. Első útjára indul a Földközi-tengeren. Két teljes nap a vízen, Adolfo. Elfogadja a meghívásom? - újra a pajkos pillantással nézek fel a behízelgő arcára, a maszkjára, holott nekem az igazi arca jobban tetszik, de hát ugye az emberek...
-Meglep, hogy ezt mondja. Sosem gondoltam volna, hogy megtisztelne egy ilyen meghívással. - őszinte vagyok, nincs okom hazudni. Ő pedig szélesebbre húzza mosolyát.
-Azt mondta nemrég, érdekli a múltam. Hát esélyt adok, hogy kérdezzen. És ha jól teszi fel a kérdéseket, talán majd válaszolok is.- nem hazudik... én meg elfordítom tekintetem, hogy ne olvasson bennük, sem a hátsó szándékaimban. Akarom!
- Ez esetben örömmel elfogadom a meghívást, Mr. Vszevolod.- elégedetten villan tekintete, majd utat nyit nekem.
- A komornyikom majd tájékoztatja a pontos időpontról és helyszínről. A további szép estét.- hangja már csak egy halk suttogás a sötétből, de mielőtt távoznék, kezem elrabolja, és csókot hint kezemre. Imádom ezt a pasast, de komolyan! Elbűvölő!
- Önnek is.
Ártatlan mosollyal arcomon lépek ki az emberek közé, és miközben mosolyogva bólogatok az ismerősöknek, egyre csak ő jár a fejemben. Olyan, akár egy egzotikus gyümölcs, és nekem kell belőle egy falat! Meghalok a kíváncsiságtól!
~*~
Óriási monstrum, és mivel nem vagyok olyan híres, hogy naponta az újságban szerepeljek, hát nem ostromolnak a fotósok sem. Gond nélkül kerülök fel a hajóra, nem úgy, mint a többi utas, akit azok a firkászok intrikálnak. Meglátom Őt a tömegben, de elég elfoglaltnak látszik, hát nekilátok felmérni a terepet, és a szóba jöhető vacsorának valót. Mármint holnapra, mert mára már ettem. Hófehérben pompázok, egy kissé kigombolt ing, fehér sál a nyakamon, lenből készült nadrág... És az elbűvölő mosolyom előtt minden arc megnyílik. Sorra mutatnak be mindenkinek, és látom, nem egy hölgy szeme megakadt rajtam. Elvégre... az én feleségem most meghalt, és özvegy volnék vagy mi. Hagyom nekik, had élvezzék ki a témát, a nők úgyis szeretnek pletykálni. Mégsem maradok köztük sokáig, hanem elindulok felfedezőútra. Megnézem a báltermet, hogy milyen ruhát vegyek fel, hogy kitűnjek innen, majd a konyhát is megkeresem, a személyzetis részre is belógok, és összességében nem rossz csónak ez, de ha megkérdeztek volna, lett volna még 1-2 tippem hozzá. Végére hagyom a kaszinó részt. A legjobb a régi vámpírokban a kisugárzásuk, és ennél fogva könnyű megmondani hol van éppen. Átöltözök előbb szépen, nem illik ugyan abban mutogatni magam. Most már az egyetlen fehér rajtam a nyakkendőm. Mosolyogva lépek be, de tekintetünk ahogy összevillan, szinte már-már ismerősként, lelplezzük egymást. Ő is csak kötelességből mosolyog, és a hajón lévő firkász miatt talán. Vagy mert így nem kuporodik mindenki rémülten a sarokba.
-Mr. Vszvolod.
Köszönök neki, elvégre még nem tettem meg, és ezt kívánja az illendőség, hát kezet fogunk, és tekintetében látom felvillanni az énjét egy pillanatra.
-Adolfo, micsoda öröm. - legalább nem játsza meg ebben a társaságban hogy nem ismer.
-Számomra a megtiszteltetés. Nem is tudtam, hogy szeret pókerezni.- tetemes egy kupac van előtte, meg kell hagyni, ő meg csak elmosolyodik.
- Szórakoztatnak az ehhez hasonló egyszerű játékok. Beszáll?- leülök, és várom a lapjaim, közben felmérem a játszótársaim.
- Hogy érzi magát? Mit szól a hajóhoz, a társasághoz?- kérdése alatt meglesi a lapjait, én is hasonlóképp teszek.
- Igazán színvonalas, de nem is vártam mást. A világ krémje gyűlt itt össze.- igen, itt van az összes sznob, hazug, csaló, kétszínű, mutatós, és csicsás, de semmi igazi, így a hangom enyhén cinikussá válik, gúnnyal és iróniával keverve.
- Ahogy mondja. Unalmas egy társaság. - komor az arca, de visszacsillan rá a mosoly, engem pedig ez a kettősség megnevettet.
-Nem becsüli túl sokra az embereket, ha jól sejtem. A fényűzés miatt, vagy egyéb oka van? - emelek, közben gyorsab körbepillantok a játékostársakon.
-Igazság szerint nem tudok velük túl sokat kezdeni. Mire megismerném őket, már el is száll az a szánalmasan rövid életük. Még arra sem alkalmasak, hogy egy magamfajta elüsse velük az időt. - hangja halk lett, de ígyis könnyedén hallom, ahogy a mellettem ülő motyogását a lapokról is.
-Nos, ez így nem teljesen igaz. Véleményem szerint épp eleget élnek, hogy szórakozzunk egy kicsit. -válaszolom egy pincérnek intve míg ő emel egy nagyot, és a soron lévő elszöszöl, így felém fordul.
-Önnek talán, Adolfo. Amilyen fiatal...
Kiránt a gondolataimból, mert kíváncsi vagyok, miért fitogtatja ennyire, hogy jó lapjai vannak. Tény mi tény, érdekes egy alak. Mindent ismerni akarok belőle. De erre a kijelentésre nem számítottam, és nem tudom eldönteni, hogy ezt most minek szánta. Kihozzák a poharam.
-De számomra egy emberi élet olyan, akár a tiszavirág... mire észbe kapok, már el is hamvadnak...
Ó, értem már, hogy mi a problémája! És tudnék rá egy megoldást, de persze,... Asztalon kúsznak a lapok, én pedig kíváncsi tekintetem nem fordítva el róla felfordítom a lapjaim.
-Flush, Mr. Vszevolod. - mosolygok, mert tudom, hogy aki ilyen nagyot emel, annak csak a legobb lapjai lehetek. Nem vagyok kezdő a pókerben.
-Póker. Sajnálom, de ezúttal én nyertem. - felhörpinti italát, én meg elrejtem addig vigyorom. Egy-két oldalát kezdem megismerni lassan. Amíg a zsetonokat zsebeli, addig rám pillant. - Idebent már kissé fülledt lett a levegő. Nincs kedve sétálni egyet?
-Dehogynem, ezer örömmel.
A pincér kihozta az italom, ezúttal azonban már egy jobbat, mert amit az előbb kihozott, förtelmes volt. Legalábbis már a színéről és az illatáról tudom, hogy jobb. Felállunk, és a zsetonokért hajoló lakáj kérdésére megállok.
-Az Úrét is beváltsam?
Csak biccentek, megvárom, míg Neki is töltenek italt, és követ. Teljesen éjszakai hangulat uralkodik. Ez a kedvenc napszakom a Napfogyatkozás után. Mert északa az emberek is sokkal nyitottabbak, közvetlenebbek, fesztelenebbek. Hűvös is a levegő, de hát aki olyan mint én, akit csak az emberek vére fűt, egyébként egy hullánál is hidegebb... lehunyom a szemem egy pillanatra, élvezve a szellőt.
-Gyönyörű éjszakánk van.- kecses alakja a korlátnak támaszkodik,én pedig mellé állok, figyelve a fodrozódó hullámokat.
- Igen. Csodálatos.- oldalra pillantok, és fellobbanó kíváncsisággal szólalok meg. - Mondja, Mr. Vszevolod... Ön valóban annyi mindent látott volna már?
-Tanúja voltam, a középkorban miként égettek boszorkányokat. Láttam, hogy annak idején egy szegény bolondot hogy feszítettek keresztre, akinek minden bűne összesen annyi volt, hogy téveszméjének magvait mások fejébe is beültette. Láttam, hogy porladnak el és születnek városok, országok, birodalmak... mindent láttam már, és attól tartok, ebben a halandó világban már nem érhet meglepetés.
Nem érheti meglepetés? Ugyan... Olyan mindig van, ha jó helyen keressük. De amiket mesélt... Többet akarok tudni! Hogy mit gondolt közben, mire vágyott, mit akar elérni, miért... De tekintetét a Telihold felé fordítja, és a szemében tükröződő fény csillanása szinte földöntúlivá teszi szememben. Lehet ezek felesleges kérdések, elvégre azt mondtam, nem csak az ő múltjára vagyok kíváncsi, és nem is akarok beletenyerelni semmi kellemetlenbe.
-Meglepetések mindig vannak. Az utóbbi időben pedig hihetetlen sebességgel fejlődik a világ, mindig tudnak valami újat mutatni. Sőt, mindig léteznek olyan személyek, akik meglepetést tartogatnak... - szám felkunkorítom, játékos színt kölcsönözve hangomnak, mire ő rámmosolyog, szívdobogtatóan, hiszen ez a mosoly őszinte.
-Valóban? És tudna nekem mutatni valakit, aki elszórakoztatna az elkövetkezendő pár évszázadra? - ebben a hangnemben mennyi kacér pajkosság van! Ezt az oldalát is többször akarom látni... ajkaim felkunkorodnak újfent.
-Mutatnom sem kell. Itt áll maga mellett,
Nem fennhéjazásbólmondom neki, de tudjuk, hogy hová tartozunk, és nem halunk meg csak úgy akármitől. Ő kuncogva hajtja fel italát, felém fordulva, én pedig másolom mozdulatát. Újra közel lép hozzám, államnál megfogva engem, és közelről pillant szemeimbe. Vigyáznom kell, mit engedek a felszínre.
-Akkor hát rajta, Adolfo. Mutasson nekem valamit, amin még jómagam is meglepődnék.
Tekintetem foglyul ejti, és egy pillanatra eljátszok a gondolattal, hogy én őt itt és most letámadom, előcsalva belőle az állatot, de a helyszín ugye... Hát csak szemérmes mosollyal sütöm le szemeim, és visszafogott mosollyal pillantok fel rá újra.
-Tudja, Mr. Vszevolod, van egy probléma. Ön mindig oly nagyban gondolkozik, hogy nem lenne könnyű csak úgy meglepni.
-Hogy érti, hogy nagyban gondolkodom? - tekintete már megint ragadozóéra hasonlít, és bár tetszik, elfordítom róla enyémet.
-Olyat keres, ami az elkövetkezendő pár évszázadra elszórakoztatná. - visszhangzom szavait. - Maga túlságosan... előrelátó, ezért nem látja, ami most van a lábai előtt.
-Úgy véli? Tényleg így lát engem? - emeli fel lassan szemöldökeit.
-Mondja csak, mikor élvezte úgy bárki társaságát is, legalább feleannyira, mint merem remélni, az enyémet élvezi? - pillantok rá számító villanással, tekintetét most én ejtem foglyul, és figyelem minden rezdülését. - Én azt vallom, carpe diem. És ha ezért egy nap valaki tényleg ledöf, hát legyen. De ne legyen az az utolsó gondolatom, hogy mit nem tettem meg, miből maradtam ki. Mondja csak, próbált már minimálbérből megélni a város szélén egy tömbházban? Árulta volna testét fedélért cserébe az utcán? - oldalra billentem a fejem – Kétlem. Ön túl finom, túl művészi ahhoz, hogy ilyet tegyen, bár mégis megtörténhetett, nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy ha ön valakivel ismeretséget köt, soha nem a közös hobbi miatt teszi. Jó orra van a pénzhez, és úgy látom, néha a rabjává is válik, mégha nem is tud róla. - lebiggyesztem a szám. - Kár.
Szemeiben harag villan, mégsem rezzenek meg, szándékosan piszkálom a csőrét. Azt akarom, hogy lekapja az álarcát, legalább amíg velem beszélget. Elengedi állam, és ellép tőlem, de tudom, hogyha most itt is hagy, akkor is holnap újra szóba fogunk álni, és az után is. És ahogy megkeményíti a tekintetét, talán tervezek szőve, vagy frappáns válaszát elfojtva, ki tudja, addig szám angyali mosolyra húzódik. Igen. Ez az ártatlan pofi a legnagyobb specialitásom, és ahogy kérdések suhannak át tekintetén értetlenséggel karöltve, szélesedik mosolyom.
-Nem sértegetni akartam, Mr. Vszevolod. - megfeszülő mellkasára simítom a kezem. - Csupán taglaltam a különbséget kettőnk között, és a tényt, hogy önt nehéz csak úgy meglepni. Bár úgy tűnik, nekem sikerült...
Látom arcán a meglepettséget. Nyíltan felpiszkálom, és aztán a legudvariasabb módon, tiszteletteljes hangnemben, bocsánatkérés közben kimagyarázom magam. Egyáltalán nem emberi húzás, de hát nem is tartozom már közéjük. És ha nem is úgy leptem meg, ahogy ő akarta, azért mégis sikerült... Nem mondta, mily módon akar meglepődni, nem? Mellkasán át lassan felsimítok a hajához, a tincseinek alját morzsolva ujaim között. Tekintetén átvillan valami,és mielőtt azonosíthatnám, eltűnik.
Elkapja csuklóm, vasmarokkal szorítva, a rá jellemző kígyószerű gyors mozdulattal, durván rámarkolva, de én még csak meg se rezzenek. Mosolyogva hajolok közel egészen arcához, és szinte miliméterekre szájától megszólalok, a szemeibe nézve áthatóan.
-Ha most megbocsájt, ideje lassan nyugovóra térnem. Holnap is izgalmas nap virrad, és én semmiről sem akarok lemaradni. - elenged, de tekintetén látom, hogy legszivesebben talán áthajítana a hajókorláton. - Jó éjszakát, Mr. Vszevolod. És persze zavartalant.
Egy olyan mosolyt villantok rá, amitől remélhetőleg éjjelre magára zárja a koporsóját, már ha van neki olyanja, vagy épp amin majd később elgondolkozhat. Most én villantottam ki a fogam egy pillanatra, de mielőtt megismerhette volna, újra az angyalka mögé bújtam. Tetszik ez a játék...Arcára lassan visszakúszik a magabiztos mosoly, és mielőtt otthagynám, kezem elkapva még visszahúz egy kézcsókra. Engedem kiülni arcomra az éhes vágyat egy csókért, de mégsem teszek semmit, csupán biccentek, és megfordulva, borom maradékát elkortyolva, lassan a kabinomba sétálok. Már várom a holnapot.
~*~
Reggel nem a szobámban eszek, hanem kimegyek az ebédlőbe, elvégre az ismerkedést sose lehet elég korán elkezdeni. Kacér nők ejtik el sorra kezükbe akadó holmijaikat, én pedig mindet fáradhatatlanul, bűbájos mosollyal emelem fel nekik. Van a hajón állítólag egy másik özvegy is, nem is olyan nehéz megtalálni. Középkorú, feketébe öltözött dáma, zárkózott, és megközelíthetetlennek látszó. Komoly arccal lépek hozzá, és mire megérkezik Mr. Vszevolod, addigra én már elmélyült csevelyt folytatok a nővel az elvesztett kedvesekről. A különbség mindössze annyi, hogy ő nagyon szerette a sajátját, az enyém meg léha volt, és elhagyott, és ,,düh” vegyül a ,,gyászom” mellé. Lassan mosoly kúszik a kemény vonások közé, és hálás tekintet, hogy meghallgattam őt. Ha tudná, milyen finom illata van a vérének, azt hiszem sejtené, hogy nem csak a jó társaság vonz, de sebaj.
Leülünk az asztalhoz, amikor hozzák a reggelit, és én a hölgyek gyűrűébe ülök. Őszintén élvezem a kis praktikákat, amikkel közelebb akarnak férkőzni hozzám, és a bájos kis naiv vicceiken is jókat mulatok. És ahogy elnézem, az urak eleinte örülnek, hogy lefoglalom a legtöbb ,,koloncot”, amíg ők üzleti ügyekről társalognak, vagy a friss újság olvasása közben megosztják egymással észrevételeiket, de később egyre több féltékeny pillantást kapok. Nos igen, aki nem a tőzsdén szerzi vagyonát...
Amíg leszedik az asztalt, néhány játékos bűvésztrükköt mutatok be a társaságomnak, és ők csilingelve kacagnak, ha ,,véletlenül” elrontom. Magamon érzem az Ő pillantását, mégsem nézek felé, mert nem akarom tudatni vele, hogy érdekel. Hajlongva hintek csókot egy kacsó felé pár centivel, nem szokásom ajkammal bárkit illetni. A hölgyemény mégis fülig pirulva legyezgeti magát.
-Adolfo, úgy hallottam, nagyon jól énekel. - szólal meg mellettem az özvegy – Ha jók az értesüléseim, akkor az előző felesége nagyszerű muzikális tehetséggel volt megáldva.
-Ó, igen. Nagyszerűen játszott több hangszeren, szegényt a gyenge szervezete vitte el. - vágok sajnálkozó tekintetet, elvégre nagyon finom volt, kár hogy elfogyott.- Azóta még nem találtam olyan embert, aki tudott volna úgy zenélni mint ő.
-Tehát nem is fog nekünk énekelni?
Nem női hang, sokkal mélyebb baritonú, és már megszólalása előtt tudom, hogy ki ő. A csoport szélén áll, és fehér mellénye szinte vakít a fehér ruháin. Én most halványkékben vagyok, akár a szemeim, halvány napsárga kendővel nyakamban, és hozzá illő mellényben. Lassan fordulok felé, mosolyom töretlen.
-Nos, ha tud a szobában olyat mutatni nekem, akinek zenei tudása megüti a mércém, akkor örömmel. - nem kérdezek rá nyíltan tudására, de felkínálom neki, így még udvarias is maradok.
-Ha megfelel önnek az én tudásom, akkor szivesen kísérem.
Ó igen. Elégedett mosolyra húzódik a szám. Ha nem tudtam, vagy legalább sejtettem volna, hogy ez fog kisülni belőle, akkor fel se hozom témának, csak elterelem. Rávillantom szemeim, tudtára adva, hogy igenis így terveztem, és sikerült. És nem mert ő így akarta. Látom rajta. A szalon felé intek, és a vendégek lassan, csevegve, izgatottan átmásznak oda, én meg felkapok egy csésze mentateát. Nem igazán azért iszom, mert hűde tápláló vagy laktató lenne. Ez volt mindig a kedvenc teám. És bárhol legyek, illata, mentolos utóíze miatt, melegsége miatt, selymes íze miatt imádok reggel egy csészével meginni belőle.
Mire belépek a szalonba, Mr. Vszevolod már a zongoránál ül, és bemelegít. Ujjai könnyedén futnak fel s le a zongorán. Persze, én is játszok pár hangszeren, és nem egoizmusból, de zongora a specialitásom. Több feleséget szereztem már vele, mint más pénzt egész élete során. Mosolyba fojtom vigyorom, és a zongora mellé lépek.
Elkezd egy ismert számot játszani, és bár meghökkenten pillantok rá, hiszen nem ilyen számra számítottam, de rákönyökölök a zongorára, a teáscsészém letéve a tetejére. Majd egyik kezemmel az arcomba lógó tincseket simítom félre, öt ujjal beletúrva az arany tincsekbe, lehunyom a szemem, és felveszem a zene ritmusát, másik kezem zsebre vágom, és némi dúdolás után mély hangon énekelni kezdek.
Bár mások nem hallhatják, azért én kifinomult hallásommal észreveszem, ahogy a zongorázó ujjak meglepetten rebbennek egyet a dallammal együtt, de a hangommal ezt a szépséghibát elfedem. Lassan nyitom fel szemeim, égkék tekintetemmel a megbűvölt közönséget ejtve rabul. Ahogy véget ér a szám, észrevétlenül változik a dallam, én pedig az új dalba kezdek. Nem tudom, hogy most csak rést keres az én repertoáromon, vagy csak kíváncsi és ,,letapogatja” hogy mennyit is tudok. De hiába próbál más hangfekvéssel megfogni, nem csak alt hangon tudok arcipító hangon énekelni. Az özvegy tekintetét ejtem rabul hosszú pillanatokra, és neki énekelek, majd ahogy változik a dallam megint, Mr. Vszevolodra pillantok, kortyolva a teámból, kérdőn, hogy mire is megy ki a játék. Talán bosszú lenne, hogy én rávettem a játékra, akkor már azt éneklem, amit ő akar? Széles mosolyt villantok rá, mert pont a kedvencem csendül fel, és az eddigi hangfitogtatás után most egy táncosabb dallam következik, hát az urak pattannak is fel, és a hölgyeket sorra viszik egy kis táncba. Fél órán át táncosabb darabok követik egymást, így a közönség lihegve, kipirultan, dobogó szívvel áll meg, amikor a zongora elhallgat, és dörgő tapsot kapunk. Biccentek, majd elegáns mozdulattal intek a dicsőség elől megszökni készülő Mr. Vszevolod felé, aki műmosolyra húzza száját, és a dicséretzáport hősiesen tűrve fordul feljük. Én meg az özveggyel lelépek, hogy az este megrendezett girlandos estélyre meghívjam, társaságomban. És színes ruhát is sikerül vele megígértetnem. Pirosat...
~*~
Nem sokkal később egyedül állok a fedélzet korlátjánál, kicsivel odébb, mint tegnap este, arcom a menetirány felé fordítva, és lehunyt szemmel élvezve a hajammal játszó szelet. Kezemben finom likőr, reggel nem illik máris alkohollal kezdeni, mert fel fog tűnni nekik, hogy nem rúgok be. Mosolyogva lépek egy napozószékhez, és lehuppanva rá elnyúlok, lehunyva szemeim. Napozáshoz nem süt eléggé a nap, így nem kell félni attól, hogy felhangzanak a ,,nem barnul le?” kérdések sem, és a meleg is csak kellemesen cirógatja bőröm, semmint égeti. Utólag belegondolva bizony sok bosszúságot okozott régen, hogy nem mehettem napfényre. És Mr. Vszevolodnak nincs egy ékszere sem, mint nekem, ami megakadályozná elporladását, tehát tényleg idősnek kell lennie...
Belekortyolok likőrömbe, és közben a vérének ízén morfondírozok. A tegnap mondottakon. Az eddig elhangzottakon. Üres poharam félreteszem, és a mellényem kigombolva egy kényelmeset nyújtózom. Túlságosan hozzászoktam az emberi mozdulatokhoz, pedig egyre sincs szükségem, csupán megszokás mind, hogy természetesnek látszódjak. Hirtelen eltűnik a napfény, én pedig lassan felnyitva szemeim a zöld szempárra pillantok mosolyogva.
-Sikerült elszabadulnia, Mr. Vszevolod? - teszem fel a nyilvánvaló kérdést, míg ő lassan leül mellém, és ő is a ragyogó kék ég felé pillant, és a horizonton túl éltűnő hullámokat fürkészi.
-Elégedett a játékommal, Adolfo? - kérdez vissza, szeme sarkából pillantva rám, kezében egy poharat lötyögtetve lustán.
-Igen. Bár nem meglepő, hogy ilyen jól játszik. - mondom neki elismerően, de azért megfűszerezve mondandóm azzal, hogy tudása lehet régről fakad, én a zongorán otthonosabban játszok. -És ön elégedett a hangommal? Mert úgy vélem hogy ez a sok szám nem csak az emberek megtáncoltatására szolgált. - számító pillantást vetek rá.
-Nos, valóban. Meglepő, hogy a legtöbb korban otthonosan énekel. Vagy hallotta őket énekelni a maguk korában, vagy tanulta őket. - rámpillant – Melyik?
-Titok. - kacsintok rá, majd újra a víz felé pillantok. - Este volna kedve egy kis desszerthez? - egy oldaltpillantást vetek felszaladó szemöldökére, madj vissza a hullámokra. - A táncpartnerem egy nagyon édes alak. - kis mosoly kúszik ajkaimra – És piután puhára főztük, melegen tálaljuk...
Magam elé súgom, elsötétedő tekintettel, célozgatva egyre s másra. Elvégre egy estélyen csak lesz tánc, és ha alaposan megtáncoltattam, majd kiviszem a fedélzetre sétálni... Nem lenne ellenemre, ha egy hozzá hasonló alakkal megoszthatnám azt a pár falatot, amit kikóstolok a nőből. Nem várva választ lassan felállok, és Mr. Vszevolodra pillantok.
-Ha netán később mégis kedve támad hozzá, tudni fogja, hol találjon.
Végig a szemébe nézve döntöm meg testem, kissé meghajolva felé, és otthagyom őt a fedélzeten. Lassan úgyis ebédidő, utána meg készülni kell az estére. A kabinomban kikészítem a halvány barackszínű ingem, rá hófehér nyakkendő, öltöny, hozzá fehér nadrág, cipő. Arany zsebóra, és persze nyakkendőtű. Mosolyogva hagyom ott a ruhám az ágyon, hogy a takarító elvigye kivasaltatni, és megyek ebédelni a szívem... izé, ínyem választottjával.
|
| vicii | 2012. 07. 01. 00:15:34 | #21842 |
Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Launak - vérszívómnak)
Egy újabb hét repül el, nekem pedig néhányszor megfordul a nyájas szőkeség a fejemben. Érdekes figura, annyi szent... de biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Láttam a szemeiben fellobbanni a szikrát. Meg fog keresni.
Én pedig kivárom.
*
Ma este nyílik meg a múzeum új részlege. Az egyik kedvenc festőm legújabb képeit mutatják be. Természetesen hivatalos vagyok. Ki tudja, talán még néhány képet is fogok venni a mai alkalommal.
Végighallgatom a formális megnyitót, majd az elsők között sétálok be a hatalmas kiállítóterembe. Gyönyörködve sétálok a képek között a múzeum igazgatójával, és nem tudok ellenállni a kísértésnek, megveszem a kiállítás két fő attrakcióját. Sajnos csak a hírverés végeztével kaparinthatom meg őket, de az a pár hetes várakozás igazán meg sem kottyan.
Közben kiszúrom a kis szőkét is, aki kedélyesen bájcseveg pár ifjú, zsenge hölggyel, de mintha észre sem vett volna. Elmosolyodom. Milyen édes.
Az éjszaka lassan öregszik, én pedig éjfél körül megunom a bájcsevejt, lerázom kíséretemet és a képeket szemlélő Adolfo felé veszem az irányt. Épp az egyik megvásárolt darabot csodálja egy pohár vörösbor társaságában.
- Látom, érdeklik a képzőművészeti alkotások.- lépek mellé, magam is a képre tekintve. Felém fordul, gyönyörű kék szemeiben elégedett fény csillan.
- Jó estét, Mr. Vszevolod. Nem tagadom, tényleg elbűvölőnek találom a szépet.- duruzsolja selymes hangján, tekintete pedig sokatmondóan villan. Ejnye, ezt vegyem célzásnak...? - Itt van például Ön. Be kell valljam, legutóbbi találkozásunk óta sokat töprengtem.
- És szabad tudnom, min?- kérdem, engedve a csábításnak és részt véve a kis játékában. Nem tagadhatom, kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből a beszélgetésből. De ez a kis csintalan játék a szavakkal felpezsdít. Izgalmassá teszi ezt a gyönyörű éjszakát.
- Hogy például egy Önhöz hasonló vajon mi mindent látott már. Nem tagadom, felkeltette az érdeklődésemet.- mondja ki köntörfalazás nélkül a gondolatait, majd belekortyol az italába. Én is kortyolok egyet a pezsgőmből, a lélegzetvételnyi idő alatt pedig gondolkodom. Igazán bátor fiú. Csak úgy, minden köntörfalazás nélkül ilyeneket mondani... ostobának nem ostoba, ezt sikerült már felmérnem, mégis... túl bátor. Vagy csak egyszerűen még mindig nem tudja, kivel áll szemben.
Rápillantok, ő pedig leplezetlenül az ajkaimat bámulja. Magamban mosolygok ezen a naiv rajongáson.
- Valóban?- kérdem, ezzel rántva ki a gondolatai közül, de mintha mi sem történt volna, nyugodtan pillant fel rám. Egy pillanatra elképzelem ezt a gyönyörű arcot kipirultan, kéjtől eltorzult kifejezéssel... - És mi érdekelné a legjobban?
- A múltja. És mielőtt félreért, nem azért, hogy ítélkezzem Ön felett.- teszi gyorsan hozzá fenyegető pillantásom láttán. Veszélyes vizekre tévedt, és ezt láthatóan ő is tudja. Tényleg túl bátor. Túl sokat kérdez. Ha így folytatja, ennek nem lesz jó vége. - De ebben a társaságban talán egyedül Ön az, aki megértheti, hogy miért fűz a múlthoz olyan nagy kíváncsiság. A jövő úgyis eljön, a jelent ki kell használni, de a múlt tele van olyan dolgokkal, amiket meg lehet fejteni.
Hm. A kíváncsiság nagy úr... szóval csak erről van szó.
- Tehát vegyem úgy, hogy szereti a kihívásokat?- kérdem szórakozottan, a képet fixírozva, kezemben a poharamat forgatva.
- És még sok másnak.- biccent széles mosollyal. - De ami nem tetszik, annak könnyen véget vetek.- jelenti ki komolyan, én pedig kis híján felkacagok. Milyen szórakoztató fazon! Igazán mulattató. De legyen, egyenlőre hadd ringassa csak magát abba a hitbe, hogy az ő kezében a gyeplő. Mulatságos lesz látni, ahogy egyre inkább nyeregben érzi magát. És mikor majd azt hiszi, győzött...
Lecsapok.
Lepillant a poharára, ezzel elszakítva gyönyörű szemeit az enyémtől. Meglötyögteti a bort a poharában - ahogy innen érzem, édes vörösbort iszik -, közben a füle mögé tűr pár rakoncátlan hajtincset.
- Számítottam rá, hogy itt találkozni fogunk.- töröm meg aztán a beállt csendet, ő pedig kuncogva, kíváncsi tekintettel néz fel rám.
- Nos, mivel vannak közös köreink, úgy vélem, előbb-utóbb úgyis találkoztunk volna. De mit csinált volna, ha nem jövök el? Elvégre így is későn érkeztem, és múltkor láttam, hogy nincs annyira oda a bálokért. Azt hittem, már rég távozott.- mondja ravaszul, nekem pedig felszalad a szemöldököm. Egyre érdekesebbnek találom.
- Tehát azért késett, mert remélte, már nem leszek itt?- kérdem jókedvűen, egyre jobban szórakozom.
- Őszintén?- kérdi huncut félmosollyal felpillantva rám. - Nagyon is reméltem, hogy még itt lesz, de a java a közönségnek már távozik.
Cseles. Igazán cseles.
- És ha nem lettem volna itt?- faggatom tovább, de láthatóan ez már nem tetszik neki.
- Mire véljem ezt a sok kérdést, Mr. Vszevolod? Kezd lassan olyan érzésem lenni, hogy vallat, és nem társalog.- mondja elkomolyodva, de szemeiből nem veszik ki a játékos csintalanság.
- Bocsásson meg, Adolfo. Nem ez volt a szándékom.- mosolygok töretlenül. Farkasszemet nézünk, majd aprót biccent, jelezve, hogy elfogadta a bocsánatkérésemet. Belekortyol a borába, majd folytatná a beszélgetést, de ekkor szemeiben vad vágy izzik fel. Ó igen, édes, csábító illat, megannyi élvezetet ígérő... a halk morajtól elválik egy gyorsan dobogó szív lágy ritmusa. Akár egy kismadár, úgy kalapál...
Mosolyogva figyelem, ahogy Adolfo kiéhezett vadász módjára pillant körben a teremben, áldozatát mustrálva. Elgyönyörködöm a szemeiben felvillanó vérszomjban.
- Sajnálom, hogy most be kell rekesztenünk a társalgást, Mr. De sürgős... khm... dolgom támadt. Ha megbocsájt.- biccent mosolyogva, majd el is tűnik. Én pedig jókedvűen kortyolgatom tovább a pezsgőmet. Micsoda leplezetlenség...
Különleges, furcsa férfi, annyi szent. Vakmerő és a határaimat feszegeti, de ez csak még izgalmasabbá teszi a kis játékunkat...
Révetegen a frissen vásárolt kép felé pillantok, de gondolataim már messze kalandoznak. Lehunyom a szemeimet és hallgatom a táplálkozás zajait... még így zárt ajtókon keresztül is hallom elégedett, kéjes nyögését...
A lábaim megindulnak, én pedig nem tiltakozom. Poharamat az egyik pincér tálcájára teszem, majd észrevétlenül eltűnik, a hangokat követve. És kisvártatva kilyukadok egy hátsó szobában, egy függöny előtt, ahonnan erős, bódító vérszag szivárog...
Gondolkodás nélkül húzom el a puha anyagot, majd beljebb lépve be is húzom magam után. A látvány pedig, ami a szemeim elé tárul, határtalanul izgató...
Leplezetlenül bámulom, ahogy a karcsú, hófehér nyakból szipolyozza az éltető nedűt, vágytól izzó szemekkel, szinte fogva tartva a tekintetem. Majd jóllakottan válik el az apró sebtől, a kibuggyanó vörös cseppeket pedig élvezettel lenyalintva a porcelánbőrről... végül vöröslő ajkakkal hajol a lány szájára, szemfogaival felsértve azokat, tovább kóstolgatva megbabonázott prédáját. Közben végig tekintetét az enyémbe fúrja, kihívóan figyelve.
Végül jóllakottan hajol el a húsos kis ajkacskáktól, fél kézzel tartva a karcsú női testet, míg az újra erőt gyűjt. Majd fülébe suttog néhány édes szót, szemeivel babonázva, a lányka pedig ruháját elrendezgetve úgy távozik, mintha mi sem történt volna.
Majd a csábító szőkeség hozzám lép, egyik kezét a zsebe mélyére süllyesztve. Közvetlenül előttem áll, alig pár centire, ragyogó kék szemei szinte világítanak a sötétben. Felemeli a fejét, megbűvölten pillantva rám, vértől csillogó ajkait, mint valami édes desszertet, felkínálva.
Puha, halovány mosollyal simítom meg arcát kesztyűs kezemmel, pillangószárnyszerű érintéssel cirógatva, egészen a hosszú, selymes tincsekig. Kígyóként bújtatom ujjaimat az arany tincsek közé, majd a kezdeti gyengédség egy csapásra eltűnik, mikor hirtelen hajába markolok.
Látom szemeiben villanni a rémületet, de továbbra is nyugodtan tekintek le rá. Nem adtam még okot, hogy aggódjon vagy féljen... egyenlőre biztonságban van. Lassan hajolok le hozzá, fogva tartva gyönyörű tekintetét. Éhesen, vágytól kavargó szemekkel nézek rá, majd elbűvölve nyalintom le a vörös kis cseppeket ajkairól. Igazán finom, fűszeres...
Egy pillanatra lehunyt szemekkel, élvezettel morranok fel, majd engedve a csábításnak vadul vetem magam ajkaira. Elégedett sóhajjal simítja kezeit mellkasomra, elégedetten viszonozva a csókot.
Én pedig éhesen, vadul, dominánsan csókolom, először csak alsóajkát megharapdálva picit, majd nyelvemmel szájába hatolok, izgató táncra csábítva az övét. Hasonló hevességgel viszonozza a csókom, erőteljesen, küzdve, de könnyedén teperem le ficánkoló nyelvét, s hogy dominanciámat kinyilvánítsam, finoman bele is harapok, egyik hegyes szemfogammal megsértve, ezzel egy kéjes nyögést kicsalva belőle. Vére megfűszerezi a csókot, az enyhén pikáns íz pedig izgató hatással van rám. Bár a fajtársaim nem szokták szeretni egymás vérét, kis mennyiségben engem mégis határtalanul izgalomba hoz...
De még így sem sikerült letörnöm próbálkozási hajlamait, bosszúból ő is a számba harap, majd mikor megérzi vérem ízét, riadtan válik el tőlem. Pihegve, kipirult arccal és rémülettől csillogó szemekkel néz fel rám, én pedig még mindig úgy mosolygok rá, mint egy kiéhezett nagymacska.
- Semmi ok az aggodalomra. Egyenlőre nincs veszélyben, Adolfo...- duruzsolom a sötétségbe halkan, és mintha rémülete csillapodni látszana, de nem tűnik el teljesen. Helyes.
Most már tudja, pontosan kivel és mivel áll szemben. A vérem sokat elárult rólam. Láthatóan nagyon megszeppent.
- Mr. Vszevolod...- nyögi elképedten, de rá se hederítek, hajánál fogva hátrahúzom a fejét, ő pedig nyögve kapaszkodik az öltönyöm hajtókájába. Ejnye, össze fogja gyűrni a ruhámat...
Ahogy feltárul előttem a sötétben szinte világító, kecses nyak, engedek a rám törő vágynak és ráhajolok. Lágy csókot hintek bőrére s elmosolyodok, mikor szétfut rajta a libabőr... majd mint az előbb, a gyengédség most is hirtelen szűnik meg mikor fogaimat hirtelen a nyakába mélyesztem. Elfojtott nyögést hallat, izmai megfeszülnek, de nem tiltakozik. Bizonyára most harapják meg először... hehe...
Lehunyt szemekkel, halkan morranva, szinte már dorombolva kortyolok a véréből, amely már tele van energiával, köszönhetően a nemrég távozott hölgynek. Ahogy lenyelem, megborzongat, kellemes melegséggel tölti el jéghideg testem...
Vérének íze igazán különleges, igazán pikáns... izgató... édes, mégis csípős íze van, szinte marja a torkom. Pár kortynál nem is iszok többet, abból csak baj lenne.
Elégedett sóhajjal válok el a sebtől, majd mosolyogva kanyarítom le nyelvemmel a kibuggyanó, sötét cseppeket...
Majd elengedem a haját, mely jótékonyan lehullik s eltakarja a frissen ejtett sebet.
Elhajolok tőle, de még nem távolodom el, mutatóujjamat végighúzom arcélén, majd kesztyűs hüvelykujjammal végigsimítok duzzadt alsó ajkán. Közben mélyen azokba a csodás szemekbe nézek, melyek jelenleg elég fátyolosan csillognak.
- Tegye rendbe magát, Adolfo, aztán menjünk. Elég kellemetlen lenne, ha kettőnket ebben a sötét, apró kis szobában találnának...- duruzsolom halkan, ő pedig feleszmélve engedi el zakóm hajtókáját majd lép hátrébb. Én is megigazítom a ruhámat, kisimítom a gyűrődéseket, majd a szőkeségre pillantok. - Három nap múlva hivatalos vagyok egy tengerjáró kaszinóhajó átadására. Első útjára indul a Földközi-tengeren. Két teljes nap a vízen, Adolfo. Elfogadja a meghívásom?- kérdem negédes mosollyal, felöltve ismét régi, megszokott maszkom. Ő is követi a példámat, immáron teljesen higgadtan néz rám, csupán arcán az enyhe pír árulkodó.
- Meglep, hogy ezt mondja. Sosem gondoltam volna, hogy megtisztelne egy ilyen meghívással.- mondja őszinte meglepettséggel, én pedig kiszélesítem a mosolyom.
- Azt mondta nemrég, érdekli a múltam. Hát esélyt adok, hogy kérdezzen. És ha jól teszi fel a kérdéseket, talán majd válaszolok is.- duruzsolom halkan, farkasszemet nézve vele a sötétben, de ezúttal elfordítja a tekintetét.
- Ez esetben örömmel elfogadom a meghívást, Mr. Vszevolod.- mosolyog fel rám negédesen, én pedig elégedetten húzom kissé el a függönyt, félreállva, így utat adva neki.
- A komornyikom majd tájékoztatja a pontos időpontról és helyszínről. A további szép estét.- súgom, majd mielőtt kilépne, újra elbitorlom egyik kezét, s lágy csókot hintek a kézfejére. Megbűvölten néz rám.
- Önnek is.- búgja, én pedig mosolyogva engedem el a kacsóját. Kisétál, könnyed, ruganyos léptekkel. Én maradok még pár percet, hogy ne keltsünk gyanút, majd észrevétlenül távozom a múzeumból.
*
Mikor kiszállok a limuzinból, Vincent már pattan is, és a vállamra teríti kedvenc kabátom. Egy hófehér, bokáig érő darab, elegáns, mégis régies szabású, vékony kabát. A tenger közelében mindig jóval hűvösebb van, a szél a sós víz illatát hozza felém. Céltudatosan veszem az irányt a hatalmas hajó felé, míg Vincent intézkedik a csomagjaim terén. A mólónál már megannyi ember, fotósok, újságírók, mind-mind információt szeretnének. Dobok feléjük egy semleges mosolyt, majd szó nélkül felsétálok a hatalmas építményre.
Szeretem a hajókat, még akkor is, ha ilyen hatalmasak. Mert egy hajóról senki nem tud elmenekülni, sem pedig elbújni.
Mikor felérek, egy csapat ember máris közrefog, én pedig kellemes, semmitmondó bájcsevejbe elegyedek a halandókkal. A legnemesebb elit van jelen, a világ leggazdagabbjai. Más a hangulat, mint hasonló ostoba rendezvényeken, érezni lehet a levegőben a pénz szagát.
Kisvártatva már érzem is a jelenlétét, de ezúttal én vagyok az, aki átnéz rajta és tudomást sem vesz róla. Építenem kell a karrierem és tovább halmozni a vagyonom. Üzletek köttetnek, egyéb társulásokat ütök nyélbe, de mire leszáll az éjszaka, megunom a kis játékot. A hajó is kifut végre hatalmas tülköléssel, érzékeny hallásomat pedig bántja az éles hang, de egy arcizmom sem rezdül. Vetek egy pillantást a távolodó partra, majd a hajó belseje felé veszem az irányt, a kaszinóba.
Váltok zsetont, majd a pókerasztal felé veszem az irányt. Örömmel fogadnak, természetesen.
Érdekes dolog a póker. Primitív játék primitív szabályokkal, mégis érdekfeszítő. A nyeremény érdekében a másik arcáról kell leolvasnod a gondolatait, találgatni, kockáztatni kell. És ez teszi olyan izgalmassá.
Kisvártatva Adolfo is megjelenik, egy gyönyörű fekete öltönyben, fehér nyakkendővel. Micsoda érzéki kontraszt. Elegáns, mint mindig, arcán lehengerlő műmosollyal, azonban szemünk összevillan.
- Mr. Vszvolod.- biccent felém, majd kezet nyújt, én pedig elfogadom a kézfogást. Még kesztyűn keresztül is érzem kezének melegét, a vér édes illata pedig, mint holmi márkás parfüm, úgy árad belőle. Elenyésző ugyan, de én még mindig érzem. Szóval utazás előtt táplálkozott... hm...
- Adolfo, micsoda öröm.- mosolygok rá nyájasan, majd belekortyolok az italomba. Ezúttal Blanton's Goldot kortyolgatok, egy méregdrága, kifinomult whiskeyt. Gyönyörű, vöröses színe akár a rézé. Pontosan nulla fokra van lehűtve, amit a kristálypohárra kiült apró kis cseppecskék jeleznek.
- Számomra a megtiszteltetés. Nem is tudtam, hogy szeret pókerezni.- jegyzi meg az előttem tornyosuló zsetonokra pillantva, én pedig csak szórakozottan elmosolyodom.
- Szórakoztatnak az ehhez hasonló egyszerű játékok. Beszáll?- kérdem könnyedén, ő pedig biccent, mire az osztó fürgén összekapkodja a lapokat, kever, majd oszt, immáron újdonsült játékosunknak is. Rajtunk kívül csak néhány halandó ül az asztalnál, egy idős férfi a feleségével és két fiatalabb példány, de el vannak foglalva egymással. Szabadon beszélgethetünk.
- Hogy érzi magát? Mit szól a hajóhoz, a társasághoz?- kérdem könnyedén, megkapott lapjaimra pillantva, majd azonnal le is fordítva őket az asztalra.
- Igazán színvonalas, de nem is vártam mást. A világ krémje gyűlt itt össze.- jegyzi meg, furcsa hangszínnel, amit egyenlőre nem tudok hova tenni.
- Ahogy mondja. Unalmas egy társaság.- jelentem ki komoran, majd rögtön el is mosolyodom. Az osztó felfordítja az első három lapot középre, mire az egyik férfi rögtön emel. Az első körben természetesen mindenki tartja a tétet.
Adolfo felnevet a megjegyzésemre, szemeiben csintalan fény csillan.
- Nem becsüli túl sokra az embereket, ha jól sejtem. A fényűzés miatt, vagy egyéb oka van?- kérdi könnyedén, ráemelve a tétre.
- Igazság szerint nem tudok velük túl sokat kezdeni. Mire megismerném őket, már el is száll az a szánalmasan rövid életük. Még arra sem alkalmasak, hogy egy magamfajta elüsse velük az időt.- mondom halkan, hogy hangom elvesszem a tömeg morajában, és csak annak a fülébe jusson, akinek címeztem a mondatot. Nem lenne túl szerencsés, ha valaki más is meghallana minket.
- Nos, ez így nem teljesen igaz. Véleményem szerint épp eleget élnek, hogy szórakozzunk egy kicsit.- mondja, az egyik erre haladó pincértől egy italt rendelve.
Szélesebben mosolygok, majd hallatlanul nagyot emelek, ezzel kicsit berekesztve a játékot, mert az utánam következő mély gondolkodóba esik. Én gondtalanul fordulok Adolfohoz, aki maga is kíváncsian szemléli a zsetonoszlopokat.
- Önnek talán, Adolfo. Amilyen fiatal...- duruzsolom, mire villan a tekintete. Igen, hozzám képest egyértelműen fiatalnak mondható. Újabbat kortyolok az italomból, majd ismét megkeresem szép tekintetét. - De számomra egy emberi élet olyan, akár a tiszavirág... mire észbe kapok, már el is hamvadnak...- duruzsolom negédes mosollyal, mégis villogó szemekkel nézve rá, és látom a tekintetében az egyre csak fellobbanó kíváncsiságot.
A többiek bedobták a lapjaikat, csak Adolfo tartja a tétet. Felfordítja a lapjait.
- Flush, Mr. Vszevolod.- jelenti ki elégedett mosollyal, láthatóan elkönyvelve a győzelmét. Én azonban töretlenül mosolygok.
- Póker. Sajnálom, de ezúttal én nyertem.- jelentem ki mosolyogva, lehajtva az italom. Elégedetten figyelem, ahogy az osztó hozzám tolja a zsetonokat, majd ismét Adolfora pillantok. - Idebent már kissé fülledt lett a levegő. Nincs kedve sétálni egyet?- kérdem könnyedén, lehajtva az italomat.
- Dehogynem, ezer örömmel.- jelenti ki. A pincér közben meghozza az italát. Természetesen most is vörösbort rendelt, édeset. Belekortyol, majd feláll az asztaltól, én pedig követem a példáját. Ekkor Vincent, a komornyikom jelenik meg, már mindent tudóan kezdi összeszedni a zsetonjaimat.
- Az Úrét is beváltsam?- kérdi Adolfohoz fordulva, tisztelettudóan meghajolva, mire az biccent. Én megvárom, míg újratöltik a poharamat, majd a whiskeymet felkapva kényelmes tempóban Adolfo mellé lépek, s együtt sétálok ki a fülledt levegőjű kaszinóból a fedélzetre.
Felettünk már a csillagok ragyognak, s a Hold szemléli magát kevélyen a fodrozódó víztükörben. Sehol egy árva lélek, az emberek morajlása is csak fojtottan szűrődik ki. A szél a tenger sós illatát hozza, láthatatlan ujjaival végigcirógatja arcomat, belekap vállamra terített kabátomba, Adolfo selymes tincseibe.
- Gyönyörű éjszakánk van.- jegyzem meg halkan, megállva, a korlátnak támaszkodva. Adolfo is követi a példámat, elgyönyörködik a hullámokban, akárcsak én.
- Igen. Csodálatos.- helyesel, majd rám pillant, tekintetében leplezetlen kíváncsisággal. - Mondja, Mr. Vszevolod... Ön valóban annyi mindent látott volna már?- kérdi halkan, én pedig elgondolkodva kortyolok az italomba.
- Tanúja voltam, a középkorban miként égettek boszorkányokat. Láttam, hogy annak idején egy szegény bolondot hogy feszítettek keresztre, akinek minden bűne összesen annyi volt, hogy téveszméjének magvait mások fejébe is beültette. Láttam, hogy porladnak el és születnek városok, országok, birodalmak... mindent láttam már, és attól tartok, ebben a halandó világban már nem érhet meglepetés.- mosolyodom el halványan, ő pedig egész meglepetten pillant rám, majd gondolataiba mélyedve belekortyol az italába. Követem a példáját, majd tekintetem a Hold felé fordítom. Telihold. Nincs is ennél szebb.
- Meglepetések mindig vannak. Az utóbbi időben pedig hihetetlen sebességgel fejlődik a világ, mindig tudnak valami újat mutatni. Sőt, mindig léteznek olyan személyek, akik meglepetést tartogatnak...- búgja játékos kunkorral a szája szélében, én pedig kedélyesen felkacagok. Őszinte, vidám mosollyal pillantok rá.
- Valóban? És tudna nekem mutatni valakit, aki elszórakoztatna az elkövetkezendő pár évszázadra?- kérdem jókedvűen, kissé kacéran, ő pedig huncut mosolyra húzza ajkait.
- Mutatnom sem kell. Itt áll maga mellett, Mr. Vszevolod.- közli, magára mutatva, én pedig felkuncogok. Lehajtom az italomat, majd felé fordulok, ő pedig ösztönösen mozdul velem. Elé lépek, majd kesztyűs kezemmel megcsippentem az állát és felemelem a fejét, közvetlen közelről nézek azokba a gyönyörű szemekbe.
- Akkor hát rajta, Adolfo. Mutasson nekem valamit, amin még jómagam is meglepődnék.- duruzsolom halkan, fogva tartva pillantását...
|
| Laurent | 2012. 06. 27. 18:01:29 | #21758 |
Karakter: Adolfo
Megjegyzés: ~vicii vérszopójának~
Felnyögve ejtem le a leveleket rejtő zsákot a földre, és elhúzom a szám a tetemes levélköteg láttán. Az, hogy a feleségem állítólag külföldre ment valami ficsúrral és balesetben meghaltak, még nem ok arra, hogy szánakozzanak rajtam. Főleg, ha tudnák, hogy igazából milyen finom falat volt. Mosolyogva nyalintok végig a számon, és így belegondolva abba a mézédes ízbe, igencsak kiszárad a torkom, és némi vérszomj tör rám. Ha kezdő lennék, most az első mozgó dobogó szívre rávetném magam. De kibírom. Majd a színházi előadás előtt legurítok egy kis AB pozitívat, és jól is leszünk.
Persze, azt nem kötöm senki orrára, hogy a temetésen nem egy hamvas bőrű szépség volt a dobozban, hanem egy aszalt szilvára hasonlító, összeszottyadt izé. Szemfogamon nyelvemmel siklok végig, majd vigyorogva fordulok meg, és tanácstalanul nézek végig a szekrényem tartalmán. Fehéret nem akarok ölteni, a múltkor abban voltam, és kétszer ugyan oda, ugyan abban nem megyek. Mert nem és kész. Egy Csehov műhöz amúgy sem illik a fehér ártatlanság színét felvenni. Hát egy fehér ingnél döntök, hozzá fekete kendő, meg öltöny, majd beakasztom a kefét a hajamba. Szerencsére ezzel sem kell vacakolni sokat, hiszen mindig tökéletesen áll. Némi kölnit is locsolok magamra, majd késznek nyilvánítom magam, és hivatom a kocsist. Amíg az előáll, bekapok pár szendvicset, és legurítok egy kis gint a torkomon. Igazából elég válogatós vagyok italok terén, de ha valami finommal kerülök szembe, akkor nem tudok ellenállni. Egyrészt mert úgyse hat rám az alkohol úgy mint kéne, egyszerűen képtelen vagyok lerészegedni. Hogy ez vámpírsággal jár-e vagy sem, azt nem tudom, sajnos annak idején Die-t nem tudtam megkérdezni, és azóta se találkoztam még csak alsóbb szintű vámpírokkal, akik azt hitték, ha legyőznek, övék lesz a terület. Ennyit erről.
A puhán doromboló kocsiból kilépve a kis mitugrász pottyan elém, köszönve a támogatásomat. Igazából nem őt fizetem, hanem a társulatot, mert ez van a legközelebb, és fantasztikus színészei vannak, és nem mellesleg meg azért is, mert a pénzzel legalább egy hangyányi beleszólásom van abba, mi jelenjen meg a színpadon. Így ha néha valami különlegességre fáj a fogam, csak egy telefonba kerül. Hát ennyit arról, hogy időnként egy kisebb összeg fejében milyen előnye van a mai kor emberének.
Ennek ellenére az igazgató pattog és nyalja a szebbik felem, mintha anélkül nem lenne ígyis elég tiszta... Szerintem alulról már a gyomrom is ki lett nyalva, de komolyan. Undorító, hogy egyesek hogyan másznak át a másikon, hogy feljebb juthassanak. Mosolyra húzom a szám, amitől általában a legtöbb ember visszavesz, és persze már kitapasztaltam, hogy ilyenkor ez a kis bolhazsák is csillapotva viselkedik. Felkísér a páholyba, pedig már becsukott szemmel is odatalálnék. Még égnek a villanyok, én meg körbenézek. Kitűnő szaglásommal felmérem a terepet, de csak a szokásos közönség. Semmi új. Ami ugye elég szomorú, mert egy magamfajta, magára hagyott, csalódott és magányos férfit nincs ki szórakoztassa.
Hát igen. Az utóbbi időben untam a kedves feleségem... Khm...
És ez az idegesítő alak meg egyre csak arról áradozik, hogy milyen fontos vendég jön ma, és hogy bemutat neki, mert egy elbűvölő ember... a hideg futkos a hátamon attól a hangtól, ahogy beszél. Ha megölné, vajon mibe kerülne eltüntetni a hulláját? Unatkozva könyökölök az erkény szélén, és ahogy megérzem közeledni a vendégeket, megborzongok. Ez az illat, ez a jellegzetes aura, ami már a jövetele előtt belengi a kis páholyt... borzongva, és izgatottan pillantok a belépőkre.
Nem is kell csalódnom. Akár egy ragadozó nagymacska, úgy lép be a páholyba, tekintete még a félhomályban is villózik, mosolya se ígér túl sok jót. Megborzongok belül. Végigmér, mintha csak egy gusztusos főfogás lennék, és én már képzletben a tejszínhabot fújom magamra. Arisztokratikus vonások, és a sötét tincsek tökéletes kontrasztot alkotnak az ezüst-színű öltönnyel. Igazi dominancia süt lényéről, olyan valaki, akinek minden lény behódol kérdés nélkül. Elrejtem a bennem túló tesztoszteronokat, és én is befejezem a mustráját.
-Ő itt színházunk mecénása. Mr. Vszevolod, ismerje meg Adolfot.
Egy pillanatra fellángol a düh bennem, elvégre én csak egy ,,adolf” vagyok a sok közül, hanem én vagyok az, aki... De egy kesztyűs kéz nyúl felém, mosolygó arccal párosulva, és azt hiszem a sérelmem egy kicsit félreteszem. Majd később számolok ezzel az alakkal. Ó igen, Vszevolod. Sokat hallottam ám erről a névről, igaz még sose láttam. Az újságok és a média dugig van vele, de mégse derül ki róla igazán semmi. Sose hittem volna, hogy ő vámpír lehet, habár belegondolva, ennyi sikert ilyen fiatal arccal ugyan ki érhetne el, ha nem egy magamfajta?
-Igazán örvendek. A nevem Mikola Vszevolod. - micsoda farokállító orgánum! Határozottan rázok vele kezet. Tetszik ez az alak.
-Részemről a szerencse, Mr. Vszevolod. Rengeteget hallottam már Önről és nagyon örülök, hogy végre személyesen találkozhattunk. - tetszik a hapi! És kedvem lenne vele is játszani, ha nem tartanék a végétől...
-Igazán hízelgő. De hadjuk a formaságokat, és inkább élvezzük a műsort. Ráérünk az előadás után is társalogni.
Modora is megkérdőjelezhetetlen. Kifinomult, nem tolakodó, és nem az a finomkodó. Leülünk, és leoltódnak a lámpák. Az évek során nem először látom ezt a darabot, és ez nem épp a hegy teteje, de most megfelel. Habár amellett a tény mellett eltörpül, hogy ki ül mellettem.
A végén a taps alatt az igazgató elvonszol mindket a színház báltermébe, a jótékonysági bálra. És a társasággal még nem lenne semmi baj, csak hogy a drága kalauzunk úgy mutogat minket mindenkinek, mint valami díjat. Mégis, az, hogy ugyan azt hajtogatja, szóról szóra mindenkinek, mintha tükör előtt próbálta volna... Sokszor hajszál híjján tudom csak elfojtani a nevetésem. Szerencsére az egyik körben egy vendég leszólítja mellőlünk a nyájas emberkét, és mi meg csendben lelécelünk a közeléből. És végre engedek a késztetésnek, kidurran belőlem a nevetés.
-Ön igencsak nagy népserűségnek örvend, Mr. Vszevolod. - az illető mosolyogva kap kézbe egypezsgőn, én meg követem.
-A népszerűség sokszor átok, mint most is. Ahogy láttam, az igazgató úr nagyon kedveli Önt.
-Az igazgató úr nem engem kedvel, hanem a pénzemet. - vigyorgok rá, míg ő felkacag... istenem, mint egy angyalbőrbe bújt sátán kacaja, és mégis elhallgatnám évekig...
-Az meglehet. Bár szerény véleményem szerint a kisugárzása hálózta be... - ó igen, kétségem se volt affelől, hogy tudja, mi vagyok.
-Ó, az én kisugárzásom közel sem olyan erős, mint az Öné, Mr. Vszevolod. - imádom a kisugárzását, és ezzel biztos tisztában van. Halkan újra felnevet, majd kiürítve a poharát egy szívdöglesztő mosolyt küld felém. Ha még az említett testrészem dobogna, lehet most kiakadna...
-Ebben igaza van, Adolfo. - Ó, csak nem? Öntudatos egy alak is... Ó, magasságos, kell nekem! - De ha megbocsájt, nekem mennem kell. Hosszú az éjszaka és nem szándékozom minden időmet erre a bálra elpocsékolni.
Most vagy a bált vagy az embereket, vagy engem nem bír... Titokzatos, tele kérdőjelekkel, amiket meg akarok fejteni. Egy kis izgalom az életemben! Belső szörnyem elégedetten nyitja ki a szemeit. Vadászni akarok rá, és meghódítani magamnak! Az elméletem vége megdőlni látszik, amikor egy igazán káprázatos mosollyal fordul felém, és akárha nő lennék, kezem megfogva csókot hint rá. Egyszerre irigyelni kezdem az említett végtagot, és a szám bizseregni kezd. Akarom a csókját! Persze, miután felkészültem erre. Nem volt még szerencsém létem során csak egy vámpírhoz, és így ez a kisugárzás... őrjítő!
-Remélem, még látjuk egymást.
-Én is.
Mondom neki válaszul, halkan, de hát alapból jobb a hallásunk, mint az embereké. Elegánsan fordul meg, és ahogy távozik, úgy az izgalom és a varázs is elillan a teremből. De itt hagy nekem egy kis szappanbuboréknyi illúziót. Mert tudom, hogyha legközelebb találkozunk, akkor már nem csak felmérjük egymást, hanem kóstolgatni fogjuk a másikat. Kíváncsi vagyok rá. Nem csak mint vámpírra, hanem személyre is!
~*~
Vagy egy hét is eltelt már azóta, hogy találkoztam Vele. Persze, utánanéztem már mindenütt, ahol csak lehet, az ,,őseit” is felkutattam, és egyre jobban érdekel, hogy mit tudhat még, mi van még, amire nem jöttem rá, amit nem látok, ami nincs papíron... Komoly, igen megfontolt, és sikeres, mint az a meglévő múltjából kiolvasható. És persze az emberek nem tudják nyomon követni, ha nem tudják, mit keressenek. De én látom. Tudom. Ösztönösen érzek rá minden mozdulatra. Nem érzem azt, hogy le kell vadásznom, most már nem akarom a magamévá tenni, mert valamilyen szinten némi óvatoskodás került a nyomozás során érzéseim középpontjába. És mindezek ellenére akarok megint találkozni vele. Utánanézek, hogy mi az a kör, ahol mozog, hol találkozhatnánk, és bár valahol lenyűgöz, ugyanakkor némi tartózkodás is vegyül belém, ahányszor egy közös bál reménye felcsillan. Nem értem magam.
De aztán persze elszánom magam. Nem mintha eddig bármilyen nagyobb társasági eseményből kimaradtam volna, elvégre vadásznom csak kell! Izgalommal telve emelem fel hát a telefont, hogy szabót hívjak, elvégre egy ilyen eseményhez új ruhát kell varratni.
~*~
A szomszéd városkában a múzeum új kiállítási részlegének megnyitója igazán nagy felhajtás. Egy órával a megnyitó után kerülök oda, és ha lenne dobogó szivem, most izgatottan verdesne. Puha léptekkel lépek be a terembe, és máris nagyon sokan mosolyogva fordulnak felém. Páran jönnek bemutatni a lányukat, vagy női ismerősüket, akik pirulva rebegtetik felém szempillájukat, de valahogy mégse kötnek le most. Egy valaki jelenléte tölti ki a tudatom nagyobbik részét, mégis ellenállok a kísértésnek, hogy fejvesztetten forduljak felé, és pillantását keressem, mégha az ő tekintetét magamon is érzem.
Eltársalgok egy pohár édes vörösbor társaságában azokkal, akik szembe kerülnek velem, érdeklődve apró-cseprő gondjaikról, mert az embereket manapság ezek érdeklik. Majd megszabadulva a társaságtól végre a kiállított képekre pillantok. Szabad kezem zsebre vágom, ezzel minden próbálkozó szellemű emberkét várakozásra intve, elvégre ha én így állok, akkor ritkán elegyedek szóba bárkivel is. Igazából azonban várok.
Lenyűgöznek a képek, mert nem hétköznapi módon ábrázolja a dolgokat. Egy napfelkelte, ami mégis tele van reménytelenséget sugárzó motívumokkal, a sötét felhők is eltakarják az eget... Vibrál a festmény, és mondani akar valamit. Egy jel lenne, hogy talán fel kéne adnom ezt az egészet?
-Látom, érdeklik a képzőművészeti alkotások.
Jobbomon csendül fel a borzongató hang, és egy pillanatra szinte megállni látszik az idő. Ő jött hozzám beszélgetni, ami annyit jelent, hogy tényleg érdeklem. Vártam erre, bár felkészültem arra is, hogy nekem kellesz majd odamenni hozzá, mégis örülök, hogy nem így történt. Mosolyogva fordítom felé arcomat, és a látvány ugyan olyan, mint amikor először megláttam. Tökéletesen élére vasalt öltöny, hófehér színét semmi sem töri meg. Az arany színre hajazó nyakkendője feldobja az egyszínű jelenséget, mégse az vonzza leginkább a tekintetet. Sötét tincsek keretezik az emlékeimben oly elevenen égő smaragd szempárt. Olyan, akár egy nagymacska, arcán elbűvölő maszk, elegáns, gyönyörű, elkápráztató. Minden olyan... tökéletes rajta, és mégis a szeme az egyetlen, ami igazán magával tud ragadni. Megint felizzik bennem a kíváncsiság... hogy vajon mit láthatott már velük? És most mit nézhet? Miért égnek ilyen fura lánggal?
-Jó estét, Mr. Vszevolod. Nem tagadom, tényleg elbűvölőnek találom a szépet. - tekintetem akaratlanul is csintalanná válik. - Itt van például ön. Be kell valljam, legutóbbi találkozásunk óta sokat töprengtem.
-És szabad tudnom, min? - tetszik neki ez a játék, le se tagadhatná.
-Hogy például egy önhöz hasonló vajon mi mindent látott már. Nem tagadom, felkeltette az érdeklődésem.
Belekortyolok italomba, és ő követi példámat. Megint leragadok a pillanatnál, ahogy ajkaihoz emeli a poharat, eszembe juttatva, hogy múltkor azok az ajkak értek kezemhez...
-Valóban? - kiránt gondolataim közül, de nyugodtan pillantok fel rá. - És mi érdekelné a legjobban?
-A múltja. És mielőtt félreért, nem azért, hogy ítélkezzek ön felett. - pillantok rá, miután összeszűkült szeme nem sok jót ígér - De ebben a társaságban talán egyedül ön az, aki megértheti, hogy miért fűz a múlthoz olyan nagy kíváncsiság. A jövő úgyis eljön, a jelent ki kell használni, de a múlt tele van olyan dolgokkal, amiket meg lehet fejteni.
-Tehát vegyem úgy, hogy szereti a kihívásokat? - tekintete egy pillanatra szórakozottá válik, én pedig szélesebben mosolyodok el.
-És még sok másnak. - bólintok. - De ami nem tetszik, annak könnyen véget vetek.
Tekintetem nem hagy kétségeket affelől, hogy milyen véget is érnek a dolgok. Mert hogy nem csak simán elmentem és kikapcsolom a játékot, hanem egyszerűen megsemmisítem. Úgy látom, tetszik neki, amit hall, mert valami érdekes kifejezés villan át szemein, amiket eddig fogva tartottam. Lepillantok a poharamra, finoman meglötykölve benne a nedűt, ezzel megszaktva a kontaktust hosszú pillanatokra. Tudja, hogy állni tudom a tekintetét, de nem hagyom, hogy azt higgye, meg is adom magam neki. Ha nem figyelek, lehet félbe tör, és ez nem jó kilátás számomra. Arcomba lógó tincseket simítok félre egy mozdulattal.
-Számítottam rá, hogy itt találkozni fogunk.
Felszalad a szemöldököm meglepetten, és kuncogva pillantok fel rá. Ezzel akár arra is enged következtetni, hogy várta ezt a találkozást. Ejj, a végén még olyan leszek, mint egy csitri, aki minden szóból kombinál.
-Nos, mivel vannak közös köreink, úgy vélem előbb-utóbb úgyis találkoztunk volna. De mit csinált volna, ha nem jövök el? Elvégre ígyis későn érkeztem, és múltkor láttam, hogy nincs annyira oda a bálokért. Azt hittem, már rég távozott. - burkolt célzás is lehetne, és a játék csak attól izgalmasabb lesz, hogy ő érti, és válaszol is rá.
-Tehát azért késett, mert remélte, már nem leszek itt? - érdeklődik, de őszinte kíváncsiságot is kiveszek hangjából.
-Őszintén? - félmosolyra húzódik a szám, és alulról fölfelé pillantok rá. - Nagyon is reméltem, hogy még itt lesz, de a java a közönségnek már távozik.
-És ha nem lettem volna itt? - kicsit összehúzom a szemeim, némileg elkomolyodva.
-Mire véljem ezt a sok kérdést, Mr. Vszevolod? Kezd lassan olyan érzésem lenni, hogy vallat, és nem társalog. - szavaimban játékosság bújkál, de ettől még a válaszára kíváncsi vagyok.
-Bocsásson meg, Adolfo. Nem ez volt a szándékom.
Egy pillanatig még farkasszemet nézek vele, majd biccentek, hogy a bocsánatkérés elfogadva. Belekortyolok az italomba, és már fordulnék is felé, hogy felvegyem a beszélgetés fonalát, amikor szemeim egy másodpercre felizzanak. Édes, csábító illat kúszik orromba, és bár indulás előtt ettem, ez most akár egy habos torta, úgy csalogat egy desszertért. Lenyelem a számban a bort, lehunyva a szemeim, és a beszélgeő partneremre pillantok, majd körbenézek a teremben. Aprócska kiszolgáló lány, kipirult arccal, lehet ez az első napja. Szive repdes, izgatott és halványan remeg is. Lassan mosolyra húzódik a szám, de nem a kedves vagy bűbájos félére, hanem arra a vadász-mosolyra. Kék szemeim szinte felizzanak egy pillanatra, majd lustán felpillantok Mr. Vszevolodra.
-Sajnálom, hogy most be kell rekesztenünk a társalgást, Mr. De sürgős... khm... dolgom támadt. Ha megbocsájt.
Felé biccentek, és még tudatosul bennem, hogy a másik arcán is olyan érzéseket láttam felvillanni, mint amit magamban érzek, mág a tömegben szlalomozok. Kóválygok egy darabig, látszólag céltalanul, cserélgetve a poharaim, majd az alkalmazottaknak fenntartott ajtóhoz érve türelmesen megvárom a lánykát. Üres tálcával közeledik, aprócska, koboldszerű alakja ördögi ügyességgel keveredik ki az emberek közül. Félrepillantok, és nekiindulok balra, hajszálpontosan nekiütközve és kiloccsintva egy kis bort a földre. Az én ruhám túl drága, hogy tönkretegyem, az övé meg nem ajánlatos, hiszen csak kóstolgatni akarom, és nem megenni. Ijedten pillant rám, habogva, míg én bocsánatkérő arckifejezéssel halkan, közelebb hajolva fogjul ejtve a tekintetét megszólalok.
-Követne kérem kisasszony?
-Hogyne.
Hangja réveteg, mozdulatai kissé álmosak lettek, míg én befordulok az ajtó melletti mosdók felé vezető folyosóra. Egy függöny választja el a folyosót és a nagy termet egymástól, én meg a függöny mögött a sötét zugba húzom a lányt. Némi cécó után derekánál fogva magamhoz húzom, majd egyenruháját félrehúzva a kulcscsontjára nyomok egy csókot, és finoman mélyesztem belé fogaim. Felnyögve húzom közelebb, bódultan szédülve az ízlelőbimbóimat ért sokk miatt. A hölgyike vágytól reszketve simul hozzám, erőtlenül kapaszkodva belém.
Valaki közelít, de mégsem rebbenek el. Ahogy a függöny meglibben, két fűzöld szempár bukkan elő, és láthatóan jól szórakozva, nem zavartatva magát behúzza az anyagot maga mögött, leplezetlenül bámulva felénk. Nem nézek félre. Rabul ejtem tekintetét, és lassú mozdulattal csókolom le a lecsordult vért a nő bőréről. Majd nyelvem hegyét végighúzom a seben. Véres ajkakkal hajolok a lány ajkaira, felsértve a száját is, és míg ínyencként falatozom, végig a smaragdokat figyelem. Vadul villognak a sötétben, és szinte semmi mást nem akarok most látni belőle. A figyelő szemei feltüzelnek, borzongatnak.
Végül elhajolok a lánytól, egyi kezemre lógatva őt, míg az összeszedi magát, fülébe súgok, a szemeibe nézve, bűvölve őt, majd feléled, elrendezi a ruháját, és csendben elillan a sötétből. Közelebb lépek a karcsú alakhoz, egyik kezem zsebre vágva. Majd még közelebb, egészen, amíg közvetlenül nem előtte állok. Ajkaimon pár vércsepp csillan a beszűrődő fényben, míg én felemelem a fejem, félszegen felkínálva neki az ízelítőt. Nem, nem magamat. Még.
Szerkesztve Laurent által @ 2012. 06. 29. 17:36:58
|
| vicii | 2012. 06. 23. 16:26:55 | #21664 |
Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Launak - vérszívómnak)
Fáradtan lépek ki a tárgyalóteremből. Nem igazán szívlelem ezeket a megbeszéléseket a részvényeseimmel. Egy rakás oktondi bolond, akik úgy táncolnak, ahogy én fütyülök. Egy időben egész mulattató volt, de mostanra kezdem megunni. Fáraszt.
Semmi újat nem találok benne, már nem élvezem. Más vizekre kellene evezni.
Elgondolkodva sétálok végig a folyosón, az emberek mind félreállnak és lehajtott fejjel, udvariasan köszönést rebegnek, én pedig lágy műmosollyal biccentek nekik. Hosszú, ruganyos léptekkel lépek a liftbe, majd szótlanul várom, hogy a földszintre érjek. Mindig lenyűgözött a technika. Hihetetlen, hogy az emberek már mit ki nem találnak. Lenyűgöző, mostanában milyen rohamos fejlődik a világ. Ezalatt a pár évtized alatt sokkal többet változott, mint az elmúlt ezer évben. Megdöbbentő.
A földszinten aztán a portás sietve kinyitja nekem az ajtót. Az épület előtt már a limuzon vár. Beülök, majd sóhatjva töltök magamnak egy pohár, finom bort.
- Hová vigyem, Mr. Vszevolod?- kérdi udvarias hangon.
- Haza.- vetem oda szárazon, majd kényelmesen hátradőlök az ülésen és kipillantok az ablakon. Ettől a rohanó világtól szinte szédülök... minden ember kapkod, mint valami őrült, mintha csak most jöttek volna rá, hogy nincs elég idejük... már csak attól rosszul vagyok, ahogy nézem őket. Nem szeretem a rohanást.
Lassan kigurulunk a városból, én pedig kényelmesen kortyolgatom a boromat. Torres Mas La Plana, elég jó évjárat, a nyolcvanas évekből való. Erőteljes íze van.
Nincs is jobb egy jó bornál egy ilyen napon...
Begurulunk hatalmas birtokomra, a kvicságy halkan duruzsol a kerekek alatt. Aztán pár perc múlva a limuzin puhán megáll, a komornyik pedig ugrik ajtót nyitni. Kényelmesen kiszállok, a kezébe adom az üres poharamat aztán elindulok a hatalmas villa elé, ahol a cselédek szépen felsorakozva a lépcső két oldalán várnak. Minden hazaérkezésemkor ilyen ünnepélyes a fogadtatás. Elégedetten sétálok fel a lépcsőn, majd be a kitárt ajtón. Az egyik cseléd azonnal lesegíti a kabátomat, majd Vincent, a komornyikom lép mellé, felvéve a tempómat.
- Szolgálhatok valamivel, Uram?- kérdi mély tisztelettel.
- A dolgozószobámba megyek. Kérek egy kávét, majd az üzeneteimet.- jelentem ki, és az említett helyiség felé veszem az irányt. Vincent profi módon intézkedik körülöttem, keményen parancsokat osztogat. Mikor beérek a dolgozószobámba, patyolat tisztaság fogad. Elégedetten elmosolyodom. Leülök a kedvenc bőrfotelembe a mahagóni íróasztal mögé. Vincent azonnal mellém lép, egy ezüsttálcán néhány papírlapot nyújtva. Sorra veszem őket.
Az egyik befektetőm keresett a részvényekkel kapcsolatban. Egy rövid összefoglaló a bankhálózat ez évi nyereségéről és a tervek a terjeszkedésről. Az egyik múzeum ajánlata, miszerint szeretnének megszabadulni néhány képtől, és reményeik szerint vevő vagyok a művekre. És egy meghívó a Nemzeti Színházba, a vasárnap esti darabra. Anton Pavlovics Csehovtól adják elő a Sirályt, maga a színházigazgató hívott meg. Hmm...
- Jelezz vissza a Színháznak, hogy megnézem a darabot, továbbá ma készíts elő valakit.- adom vissza a papírokat, mire meghajolva távozik. Egy kis szórakozás jót fog tenni.
*
- Kérem... neh...- nyögi elhalóan, én pedig végigcirógatom az arcát. Milyen gyönyörű... milyen kívánatos...
Elgyönyörködöm benne egy hosszú percig. Egy hajtincsét magamhoz húzom, lehunyt szemekkel szívom magamba az eleven test kellemes illatát. Aztá lassan a hajába markolok, s erősen oldalra döntöm a fejét. Hangosan felzokog.
- Ne sírj, kislány. Csak rövid ideig fog fájni.- súgom a fülébe, majd apró csókot hintek a nyakára... elmosolyodom, ahogy megborzong. Végül kínzóan lassan belémélyesztem szemfogaimat és élvezettel felmorranok, mikor a vörös csoda szétterjed a számban. Lehunyt szemekkel, élvezettel kezdem szipolyozni édes vérét, a meleg folyadék pedig megbizsergeti minden tagomat. Forróság kúszik belém, egészen felmelegedik a testem... önkívületben, kéjes élvezettel szívom ki a reszkető testből az élető nedűt, majd hagyom a hullát a földre csúszni. Elgedett sóhajjal nyalom le ajkaimról a vörös kis cseppeket... igeeen... úgy érzem, újra tele vagyok életerővel és enegiával.
- Tüntessétek el.- mondom még utoljára az ernyedt testre pillantva, majd elégedetten távozom.
*
Mikor kiszállok a limuzonból, a színházigazgató széles mosollyal, kedélyesen toppan elém. Egy alacsony, kövér kis emberke, mulattató bajusszal. Halvány műmosollyal fogok vele kezet, majd hallgatom értelmetlen fecsegését. Határtalanul boldog, amiért elfogadtam a meghívást és biztosít, hogy nem fogom megbánni, hogy erre áldoztam egy estémet. Felvezet a díszpáholyba, ahol már vár ránk valaki. Érdeklődve, halvány mosollyal lépek közelebb, a férfi pedig udvariasan feláll.
Nocsak.
Tőlem nagyjából fél fejjel alacsonyabb, igazán elegánsan van felöltözve. Éjfekete, hajszálcsíkos öltönyt visel, hófehér selyeminggel és szintén fekete selyemnyakkendővel. Igazán ízléses.
Még ruhán keresztül is kivehető csodás alakja. Széles vállak, keskeny derék, formás, hosszú combok... az arca pedig... egészen gyönyörű. Igen, talán ez a legjobb szó. Gyönyörű.
Férfias, mégis lágy vonású. Kimondottan jóképű. Markáns állkapocs, enyhén szögletes áll, egyenes, fitos kis orr. És azok a szemek... elbűvölő pillantása van. Vékony vágású szemek, a színük pedig, akár a nyári égbolt. A haja egészen hosszú, mézszőke, a válláig ér. A vége felkunkorodik. Igazán helyes.
- Ő itt színházunk mecénása. Mr. Vszevolod, ismerje meg Adolfot.- mutat be minket az igazgató, én pedig lágy mosollyal nyújtom a kezem.
- Igazán örvendek. A nevem Mikola Vszevolod.- mutatkozom be udvariasan, ő pedig megrázza a kezem. Puha, de erős kézfogása van.
- Részemről a szerencse, Mr. Vszevolod. Rengeteget hallottam már Önről és nagyon örülök, hogy végre személyesen találkozhattunk.- búgja selymes hangon, vidáman csillogó szemekkel. Tetszik, egészen csábító kisugárzása van.
- Igazán hízelgő. De hadjuk a formaságokat, és inkább élvezzük a műsort. Ráérünk az előadás után is társalogni.- foglalok helyet kényelmesen, keresztbe tett lábakkal, Adolfo pedig helyeslően ül vissza mellém. Az igazgató is helyet foglal, egészen boldog képpel, de legalább már nem jár a szája.
Nemsokára felhúzzák a függönyöket, a darab pedig elkezdődik. Én pedig felhőtlenül élvezem. Az emberi lét szomorúsága, a reménytelenség és minden életcél széthullása elgyönyörködtet. Őszinte, nyers darab, az élet kegyetlenségéről.
A darab után az igazgató átvezet minket egy hatalmas terembe. Jótékonysági bált rendeztek.
Az igazgató persze széles, elégedett vigyorral mutogat az embereknek, büszkén, kihúzva magát, hogy ilyen híresség tisztelte meg a színházát. Engem mulattat a dolog, és ahogy elnézem, Adolfot is. Végül sikerül lerázni az igazgatót, kettesben maradunk.
- Ön igencsak nagy népserűségnek örvend, Mr. Vszevolod.- jegyzi meg nevetve, én pedig puhán elmosolyodom, az egyik pincér tálcájáról egy pohár pezsgőt lekapva. Adolfo követi a példámat.
- A népszerűség sokszor átok, mint most is.- mondom cinikusan. - Ahogy láttam, az igazgató úr nagyon kedveli Önt.- jegyzem meg, csak úgy mellékesen, belekortyolva a pezsgőmbe.
- Az igazgató úr nem engem kedvel, hanem a pénzemet.- vigyorog, én pedig halkan, mély hangon felkacagok. Milyen szókimondó!
- Az meglehet. Bár szerény véleményem szerint a kisugárzása hálózta be...- mondom halkan. Villan a tekintete, én pedig mosolyogva állom a pillantását, kemény szemekkel. Azonnal észrevette a szavaim mögött megbűvó másodlagos jelentést...
Érzem. Érzem a belőle áradó szellemi energiákat. Az egész kisugárzása, a mozdulatai, a tekintete... elárulja nekem, hogy ő is olyan, mint én.
- Ó, az én kisugárzásom közel sem olyan erős, mint az Öné, Mr. Vszevolod.- vág vissza villogó szemekkel, én pedig halkan felkacagok. Lehajtom a maraék pezsgőmet, a poharamat pedig egy közeli asztalra teszem. Aztán halvány, sármos mosollyal pillantok rá.
- Ebben igaza van, Adolfo.- jelentem ki, és látom a szemeiben a meglepettséget. Talán nem számított rá, hogy bevallom. Ki tudja. - De ha megbocsájt, nekem mennem kell. Hosszú az éjszaka és nem szándékozom minden időmet erre a bálra elpocsékolni.- közlöm szárazon, majd csábos mosollyal fordulok felé, s egyik kezét megkaparntva húzom a számhoz, hogy lágy csókot hintsek kézfejére. - Remélem, még látjuk egymást.
- Én is.- válaszolja halkan, különösen csillogó szemekkel. Én pedig elégedett mosollyal távozom.
|
| Matrjoska | 2012. 04. 05. 12:18:37 | #20252 |
Karakter: X. Ian Orrick
Egyre több háború folyik az országban. Egyre kilátástalanabb a helyzet. Apám, a király, lassan felemészti az ország seregeit, még ha tudja is, hogy ez egy cseppet sincs sem a népe, sem az én ínyemre. Védekezni viszont kénytelen. A jól termő területek, bányák, amikre szemet vetettek, számunkra is fontos az életfenntartáshoz.
Egyre tanácstalanabbá válunk.
A tanácsosok is csak pánikolnak. A szövetséges országok nem mernek belefolyni a mi bajainkba. Ők is félnek. Hiszen nincsenek messze egymástól a határaink, nem hiába folytatunk kereskedelmet egymás között, ezzel is biztosítva a békét. Viszont a katonai hadviselésben ők sem jártasak. Mindegyikőnk katonai ereje felőrlődött az idők folyamán. Parasztokkal, bányászokkal és csupa mesteremberrel van tele az egész ország, akik még soha nem fogtak kardot a kezükben.
Nekünk pedig szükségünk van most a katonákra, ezt nekem is be kell látnom. A helyzet megköveteli. Nem magunk miatt, hanem a népünk miatt. Pedig milyen primitív dolog az esztelen öldöklés…
Már csak egy esélyünk van. Nem messze tőlünk vagy egy királyság. Az uralkodója erőskezűen uralkodik az egész birodalma felett. Más esetben mélyen megvetném a módszereit, az erőszakos fellépését, de ez esetben kénytelen vagyok az ő segítségét kérni. Minden áron rá kell vennem arra, hogy segítsen apám királyságán, hiszen ha ő is elfordul tőlünk, azaz egész ország pusztulásához vezet. Azt pedig nem hagyhatom! Már így is túl sok vér folyt el a csatatéren.
Néhány szolgával az oldalamon kelek útra. Minden reményemet az ő bölcsességébe ültetve. Muszáj, hogy sikerüljön! Nincs más választásunk.
..oOo..
Ahogy átérünk a határokon, mintha a levegő is más lenne. Kézzel fogható a fegyelem a falvakban, amiken áthaladunk. Nem mondanám, hogy félelem alatt élnek, de mégis… nem olyan fesztelem az öröm, mint nálunk szebb napjainkban. Különös ez a hely, de mindenképpen érdekes tanulmányokat tudnék véghezvinni, ha nem lenne ennyire tragikus a helyzetünk.
Hamar elérjük a kastélyt. A hatalmas mérsékelten díszes falak legalább ízléses emberről árulkodnak falaik között. Sokat elárul az emberről az otthona. Érdekes ember lehet ez a fiatal király.
Kíváncsiságomat viszont hamar elnyomom. Elvégre nem ismerkedés céljából hozott idáig az utam. Ahogy a kapun belépünk minden követ megmozgatok, hogy szemtől szembe beszélhessek a királlyal. Nincs túl sok elvesztegetni való időm, ez kissé a higgadtságom kárára is válik. De a lényeg, hogy a sok kérlelés, parancs, meghozza gyümölcsét. Végre fogad.
Izgatott vagyok. Elvégre ezen múlik minden. Ráadásul, minél tovább húzom az időt, annál kevesebb, ami menthető nem túl nagy országomból. Mégis higgadt próbálok maradni. El akarom rejteni a pánikom, mi a gyomromban vív külön háborút.
- X. Ian Orrick herceg.
Beljebb lépek a terembe, ahová bejelentették érkezésem. Amint kellő közelségbe érek, tisztelet teljesen meghajolok, ahogy az illem megköveteli, majd felegyenesedve, végre szemtől szembe találom magam vele.
|
|
