|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Laurent | 2021. 10. 24. 12:34:53 | #36031 |
 Karakter: Adolfo
Megjegyzés: Misszter Vszevolodnak (vicii) jó reggelt :)
– Ez az igazi éned. Ne szégyelld – A fogai úgy táncolnak nyakamnál, mint az érzés, ami ólálkodva kerülget. Izgató, és félelmetes egyszerre.
- Lehet nem szégyellni a gyengeséget? – nem tudom, hogy jó ötlet-e egyből feladni magam, de most nem tudom, mi lenne a jó lépés. Oldalra billentem a fejem. Több kell belőle.
- Gyengeségnek nevezni a lelkedet fűtő tüzet botorság. Ahelyett, hogy elfojtanád, nyisd meg és fűtsd – mintha szavait ajkai lehelnék a bőröm alá. Sose volt, hogy azonnal megfontoltam egy lehetőséget, csak ha a szirt szélén álltam. Most meg… Eljátszok a gondolattal, hogy én is lehetnék felül. Én is harcolhatok…?Elkásásodnak a gondolatok, átveszi a helyüket a forróság, amit általában csak a friss vér szokott elnyomni.
- Félő, hogy felemésztene – A kezei felmelegedtek, a fürdőben vagy rajtam, mint pókháló behálóznak, csókjai elsimítják borzolt idegeimet, és valami szokatlan tüzet csihol.
- Majd én megfékezem. És gondoskodom róla, hogy mindent felülmúló láng váljon belőle – ahogy a szemébe nézek, míg megpördít pőrén, úgy érzem, majdnem teljesen mezítelen állok előtte, lelkileg is, ha még nekem olyanom. Annyira más Mikola. Általában én mondom meg, hogy mikor és hol, mennyi és milyen legyen… de most nem érzem az irányítást.
- Ez egy betarthatatlan ígéret, Mikola – Szusszanásom morgás díjazza. Hátamhoz simul, és érzem Őt. Ujjai acélként fogják állkapcsom, hogy csak őt nézzem. Lassan tűnik tova minden más gondolat
- Ne légy kishitű.
Ajkai tangóra hívnak. Forró, domináns… Azt hiszem érdemes volt sok sok erőt és energiát fektetni abba, hogy tanítsam. Szeretem ha leuralnak. Azt hiszem ez a vesztem. Akkor is szerettem, most is. De csak úgy és akkor amennyire én akarom. Mindenütt a keze jár, és hagyom, had fedezzen fel, járjon körbe, legyen ő a testem új Colombusa. Hosszú hajába túrom. Valóban, puha, selymes, mint egy selyemágy huzata. Gyönyörű. Éhezem. Mindenre. Figyelemre, szeretetre, Mikolára, ahogy bennem kitölt. Végig cirógatom a hátán át a derekát. Mindenki erre szokott reagálni, és nem csalódom, hogy ő is lassan afelé a szirt felé közeledik, amit én néztem ki. És a szemeiben látom. Fellobban az a láng, ami eddig óvatos kis pilács volt. Akar. Már majdnem célt értem.
Szétszóródnak gondolatimm, ahogy ölemre markol. Azt hiszem én is kissé szétszóródok. Csak az ő kezei, a szája marad, és én, ahogy a tenyerében meggyulladok szép lassan. Elégedett vagyok. Körbeölel hátulról, és mindenütt ott vannak ajkai, fogai, kezei, érzem ahogy a szenvedély hullámai mindjárt elérnek. De nem elég. Még! Gyorsabban! Épp amikor türelmetlenül felmordulnék, hogy ne most szórakozzunk, abbahagyja, és előre lök. Hiába kiélesedett reflexeim és érzékeim, úgy érzem a semmibe zuhanok, de még ijesztőbb, hogy nem félek. Csak üres vagyok, és éhes. A folyosó fala állít meg, annak támaszkodva igyekszem valami féle józan észt visszakaparni.
- Mikola… - ne kérd, hogy könyörögjek, mert most a határán állok annak, hogy megtenném.
És nem várat, idelép, keze az enyém mellett támaszkodik meg. Mekkora kontraszt a mienk között. Ahogy fenekemmel tolatva kissé furakszom ahhoz, amire most szükségem van. Ahogy durván fenekembe mar, egy kicsit remélem, hogy nem türelmes már, de mégis… mégis csak egy ujját érzem meg magamban. Ahh, igen. Ajkai nyakamon, ujjaim pedig remegve feszülnek a falnak, hogy állva tudjak maradni. De nem elég. Többet és gyorsabban akarok, sosem voltam spórolós vagy ráérősen kóstolgatós típus. Macskaként vetem rá magam mindenre és behabzsolom. Kínzó ez a lassú kéj, ez a mély gyönyör, nem a felületes gyors numera órákra kielégítő utóhatással. Lefog, mielőtt meglovagolnám azt az egy darab gyönyörű ujját, a falhoz lök, és megállít. Nincs mese, rá kell várhgrrr… Ó igen. Érzem, itt vagy. Jössz. Várlak! Ha tudnék nagyobb ívben hajolni felé, megtenném. Lassan tölt ki, és telít el. Egy pillanatig hagyja csak hozzászokjak, majd apró, mély, lassú mozdulatokkal teljesen nekiáll lenullázni bennem mindent. Lerombol emlékeket, érzéseket, gátakat és korlátokat.
És nem gyorsít. A fenébe is lassú marad. Remegek, nyüszítek, de nem hatja meg. Nyakamba mar, de ennél több jelét a hirtelenségre nem ad. Elengedném magam, vágtáznék, pusztító erővel és elemi érzelmekkel törnék be bárhová, de lefog és irányít. Tulajdonképpen egy olyan fűszer, amitől hajlandó vagyok behódolva várni bármire ahová vinni akar. Mielőtt még ez megformázódhatna bennem, elhagy. Üres és semmi lesz, amíg erős karjai meg nem ragadnak, mint egy serpenyőben felejtett palacsintát megfordít, felkap és épp csak időm jut arra, hogy ami most jön, arra felkészülve a derekára fonjam lábaim kapaszkodót keresve, eljön amire vágytam. Megérte várni rá. Ösztönök és érzelmek tánca. Világgá sikoltom gyönyöröm, míg próbálok kissé vizes hátán kapaszkodót találni, de ujjaim csúszkálnak, már nem is bánom, hogy végigszántom a hátát. Viszont a finoman kiserkenő vérének illata megőrjít. Elengedem gondolataimat, és minden mást. Nem tudok gondolkodni, a bennem vágtázó édes gyönyör, az orromat csiklandozó mindent ígérő kéj… A nyakára haraok minden gondolkodás nélkül mint aki kiéhezett, és felkorbácsol a látvány, hogy hagyja magát, oldalra döntve fejét. A nyelvemre buggyanó első cseppek leírhatatlanok. Bennük van sok ezer napfelkelte édes íze, sokezer halál fanyar fűszere, többszáz érzelem és valami megfoghatatlan, valami csábító, érzéki dolog. Valami ami buján rám vár.
- Igyál!
Szinte parancs amit morog felém, én pedig mintha csak erre vártam volna, habzsolva vetem magam az élvezetek közé. Három korty. Eddig jutok, mielőtt Mikola őrült tempója, a vére, az ujjai, a fogai, a mindene teljesen elborítanak, és összerándulva egy apró kielégült és lüktető gombóccá válok. Mindent kiadtam. Egy nagy semmiben lebegek, valami olyan gondoktól és feszültségtől megszabadulva, majd ezt a buborékot a valóság lassan szétoszlatja.
Még mindig Mikola nyakán csüngök, mint egy szoptatós csecsemő, hát lassan elengedem, és élvezem a forró csókot, amivel fogad az épelméjűek között. Örülök, hogy bár kihúzódva belőlem a földre tesz, de nem enged el. Nem hiszem, hogy képes lennék most még állni. Mint egy újszülött gida, állok előtte. Valahol mélyen, ha nem is vallom be magamnak, ez tetszik.
- Most fürödhetünk le újra – szólalok meg valami diplomatikusat. Kár is ezt dicsérni, ő is tudja, hogy elvesztem.
- Ki sem kellett volna szállnunk a kádból.
Forró csókkal ereszt el. Tudom, hogy most már nem fog csak úgy elengedni, akkor se ha elmúlt a nyár. A fürdőbe elégedetten követem, rettentően jóllakott óvodásként. A fürdés valahogy kellemesebb és lazább hangulatban telik, mint előbb. Kellett egy kis szünet. Amikor látom, hogy a nyakán hallan végigsimít, még ha nincs is már ott a fognyomom, haloványan emlékszem, hogy vérszomjasan hogyan martam bőrére, feltépve semmit lyukasztva, furakodva közel ahhoz a… nos hozzá.
- Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak – igaz, tényleg sajnálom a brutalitást, de a vére… megigéző. Az ízének emlékét nyalom le ajkaimról. Pillantását magamon érzem.
- Meg tudom érteni.
Csak kuncogok. Dehogy tudnád, drága, hiszen neked ez már nem afrodiziákum. Nem érzed az illatának erejét, és az ízének teltségét. Milleniumok vannak belesűrítve, s talán értelmezhető is lehetne, ha odafigyelne valaki. Izgató a gondolat, hogy talán előttem keveseknek adatott meg ez a kegy. Majd rákérdezek később.
Addig is bármire készen öltözök fel, talán már visszaaludni nem lenne értelme. Viszont ha már reggel van, akkor a gyűrű is jön velem. Érzem a pillantását, tán míg vére ereimben száguld tudni is fogom, merre jár. Smaragdjai tisztán csillogva néznek rám, kíváncsian, birtokló tudnivágyással.
- Beeszi magát a tudatomba. Nem tudok szabadulni a szavaitól. Azt mondta, nem élném túl a napon, én pedig képtelen vagyok megcáfolni őt.
Gyűlölöm, hogy nem vagyok még idős és tapasztalt, hogy a szavainak tudhassam, mennyi valóság alapja van. De Mikola az ablakhoz lépve a vastag függönyt szétrántja, beeresztve a korai reggel látványát.
- Mitől félsz jobban? Hogy igaza van, vagy ellenkezőleg?
Szótlan állok. Jut eszembe számtalan gondolat, de az ő szájából úgy hangzik, mintha őrültség lenne amitől tartok. Odakint friss hűs levegő van, kellemes kora reggel, még vörös az ég alja, s ahogy Mikola ott áll kinn, mintha egy lélegzetelállító festményt néznék. Lenyűgöző ragadozó. A vörös reggel. Mégis amikor értem nyúl ki, nézi bizonytalansággal fogadva bár a kezét, de követem őt ki. Hűs szél cirógatja arcom, hoz tengernyi illatot kintről. S amikor Mikola kezei a mellkasomra kerülnek, kérdőn, hiába túlélő énem, nem kapcsolom elsőre össze mit is szeretne. Vajon képes lenne rá? Nem is tudom, mit szeretnék. Vajon jobb egy régi rabigát ilyen rövid ismeretségre bízva újra cserélni? Felbuzog bennem a vérem… a vérünk. Borzongva nézek magam elé, nem is látva semmit, de érzem, ahogy az, ami benne van, szép lassan felemésztődik, mintha a hideg helyét valami langyos, meleg majd forró venné át.
Különös érzés. Majdnem mintha újjá születnék. Bizseregnek a bőröm alatti kis sejtek, majd egyre mélyebben, a tüdőmben olyan, mintha a levegőre tényleg szükség lenne, nem csak arra, hogy beszélni tudjak. Már-már várom, hogy megdobbanjon a szívem is. De a végső katarzis mégsem teljesül be. Érzem, hogy van egy aprócska zug, talán a lelkem legmélye, ahová ő nem ér el, vagy nem akar. Bárhogy is, valahogy tisztábbnak, egészebben és szabadabbnak érzem magam mint bármikor ezelőtt. Mielőtt még saját érzéseimmel tisztába jöhetnék, az enyéimet keresik, és mire rájövök, hogy nem morzsolgatják, már a gyűrűmet fogja.
- Bízol bennem?
Halk kérdés, és én sem tudom erre a választ. Mindenemben ott vagy már, a tudatomban a érintésed, lelkemben az erőd, testemben a véred… Pont most miért visszakoznék? Mi veszteni valóm lehet? Egy csettintéssel összeroppanthatna. aprót bólintok. Felesleges lenne már ezen izgulni.
Hogy mi ez a gyűrű nekem? Az első ajándék, amit kaptam valaha. Az első csók és az első hovatartozás ígérete. A szeretet reménye. Az első csalódás. Ahogy az ujjamról lassan kerül le, mintha ezernyi emlék, érzelem és érintés szabadulna fel. le kell hunynom a szemeimet, mielőtt Mikola olvashatna belőle. Hát ennyi. Vége. Mintha csak így véget lehetne vetni egy ilyen nagy kapcsolatnak. Vajon tényleg lehet? Lassan eresztem ki a levegőt, s ahogy felnézek, az ő mély zöld szemeit látom. Ez egy új kezdet. És nem úgy, mint amikor egy helyet elhagyok, és valamerre tovább indulok. Hanem valami olyan új, amire már sok, nagyon sok éve nem volt példa. Merhetek remélni, hogy itt lesz mellettem? Hallom a tenyerében a halk koccanást, ahogy a benne lévő kő felnyögve megadja magát, de én csak őt tudom nézni.
- Elvágom a láncokat, amik hozzá kötnek. Te már hozzám tartozol.
- „Ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…” – halkan susogom a szavakat. Egy régies régi mese. – Egyszer már elhagytak, Mikola. Kisemmiztek és összetörtek. – szemeim lassan sötétednek el. a világos égkékből az éjszakai királykék színbe – Még egyszer nem fog megtörténni.
Látom, ahogy elegáns szemöldökét felvonja. Érzi a helyzet komolyságát, fürkészve néz rám, de nem látja azt, amit elrejtek előle. Nem, nem számára volt fenyegetés, mégha látom, így is értette, és talán kissé szórakoztatónak is tartja. De most, hogy szabad vagyok, nem tudja, milyen más bilincseket szedett le rólam.
- Szabaddá tettél, és ezáltal a tiéd vagyok. Akkor, amikor és ahol vágysz rá. De engedelmességet – és most kis mosoly kunkorodik huncutul ajkaimra, elvéve eddigi komoly hangulatát a dolgoknak – azt el kell érni valahogy.
És játékosan hozzábújok macskamódra. Ujjaimat alulról a mellkasára simítom, arcom követi a mozdulatot, beleszívok mellkasának illatába, felkúszok a nyakáig, s ott, ahol előzőleg megharaptam, mintha gyógypuszit lehelnék rá, nyelvemet lassan húzom az emlékén végig. Karjai körém záródnak, és lehunyom a szemem. Óvatos vagyok, és nem akarom azt hinni, hogy most mint egy tündérkeresztanyu pálcaütésére minden megjavul. De nem lesz rossz. Ezt tudom. És látom Mikolán, hogy egyelőre ő is komolyan gondolja ezt. Hát lássuk, hogy tudunk együtt működni.
- Nos, tudod… - dorombolom csípőmet is az övéhez tolva lassan, testemmel hozzásimulva teljesen, orrommal a nyakát cirógatva – nem tudtam nem észrevenni, hogy nagyon nagy ez a hely.
- Mire gondolsz? – hangja kissé mélyebb, felcsillannak tengerkék szemeim, ahogy egy új játék fogalmazódik meg bennem.
- Volt lakásavatód? – alulról felfelé nézek fel, orrommal az állát simítva végig. – És most nem a pacsuli szagú műmájer vendégekkel teli drága cuccokkal tömjük őket hogy fogják be dologra gondolok. – ajkaim már az övén járnak, majszolgatom, lehelek rá, beszéd közben megpróbálok minél többet érintkezni azokkal a..
Grr… Elkapja ajkaim. Szeretem, hogy tudja, mit akar. Hajamba markolva tartja a fejem egy helyen, hogy ne tudjam elmozdítani, amíg ő nyelvével szinte megerőszakolja a szám. Két kezemmel karmolva kapaszkodok az ostrom alatt, de állom a sarat.
- Hanem? – hangja mély és farokállító, szemei olyan közel, hogy látom a pupilláját, ahogy fókuszálva mikor rámpillant, ragadozóként szűkül össze.
- Tudod, azt hallottam valamelyik régi feleségemtől, hogy minden szobát fel kell avatni. Eddig azt hiszem egy folyosót mondhatunk felavatottnak.
- Ó. – látom, ahogy a ragadozó odabent, mélyen lekuporodik, és ugrásra készül.- Nos… - nem hagyom, hogy befejezze, szavába vágok.
- De mivel ilyen önmegtartóztató leszek a kedvedért, ráérünk, hiszen sok időnk van, nemdebár? – vidám mosollyal siklok ki karjai közül, hátat fordítva neki, és a terasz míves korlátjának támaszkodok, nos hát igen, kissé pucsítve, merthátnoshátazértöh – Szóval nézzük meg mondjuk a kertet előtte? Vagy van könyvtár? Ó, biztos van neked is ilyen puccos gyűjteményed a…
Nem jutok tovább. Ahogy mögém lép, vállam felett hátranézek a szőke kissé még nedves hajzuhatag közül, és rávigyorgok. Szabad vagyok! Mint a madár! Te még nem tudod, milyen béklyót vettél le rólam, de azt hiszem, kipróbálom, hogy mekkorák lettek a határaim. Végig a szemébe nézek, ahogy egy hosszú évnek tűnő pillanatka alatt két lábbal a korlátra guggolok. Egy aprócska oldalt pillantás. Nos, persze emelet, de nincs alattam semmilyen épület, amiben kárt tehetnék. Felnevetek, és egy mélyről felkívánkozó üdvujjongással úgy rugaszkodok el a korlátról, hogy levegőben kissé még megfordulva lássam Mikola távolodó alakját.
Szabad vagyok. Súlytalan. Repülök. Persze, nem lettem madár, de régen szerettem az extrém sportot, már a korabeli ennek megfelelőjét. Vágtázó lóról leugrálni, szédítő magasságban lengeni… És most az emeletről zuhanva lelassul az idő, megszűnik minden. Dess rettegett, hogy kinyírom magam, megtiltotta. De most már nincs felettem hatalma! Két karom kitárva mintha magamhoz ölelném a pillanatot repülök. Egy pillanatra a szemeim is lehunyom, és mosolyra fordítom ajkaim.
Sajnos nem elég nagy a távolság, zuhanás az zuhanás. Két kezem előre nyújtva, ahogy ujjhegyeim hozzáérnek a talajhoz, testem összegömbölyödik, és sikerül némi halk puffanással bár, de könnyedén kigurulnom ezt. Mikola vérét érzem izzani. Guggolva felpillantok az erkélyre, ahol néz rám, mint egy megelevenedett festmény, tealán most kezd benne fogalmazódni, mit is tett, vagy mivel is járok. Felkacagva ugrok fel, és futok. Nem úgy, mint eddig, éveken át, mint akinek egy korlátot tettek a gázpedálra. Hanem úgy igazán. Talpam a kavicsot kaparja, ahogy elrugaszkodok. Hosszúra nyújtom lépteimet, testem érzem, ahogy megnyúlik, és a világ kissé elmosódik. A szemben lévő autó motorháztetőjén átbukfencezve nem törve meg lendületem száguldok tovább.
Nem jutok túl messze, a lakáj, vagy komornyik vagy minek is hívják bukkan fel a perifériámban az ajtóban, egyértelműen rám várva.
- Jó reggelt! – rikkantom neki, ő pedig rezzenéstelenül néz rám, mintha ez napi jelenség lenne itt.
- A reggeli tálalva. – jelenti be, mintha egy császári dekrétumot hirdetne ki.
- Megyek.
Nagyot nyújtózva veszem kocogó léptekkel az irányt a ház felé. Vajon ez is ilyen kísértet kastély? Délelőtt megjönnek a cselédek, takarítanak, és csak este a pingvinnel hármacskán vagyunk? Ruganyos léptekkel haladok az étkező felé, és örülök, hogy az ürge itt van velem, mert első nem találtam volna oda. Mikola ott vár az asztalnál, szája sarkában kis mosoly, valami olyasmi, ami végső soron jót ígér nekem, csak az oda vezető út lesz kissé, hogyismondjam, rögös. –
- Elnézést a késésért. Igazán szép reggelünk van! Jól hallottam, madárfütty van a levegőben?
Kérdezem, mintha egy üzleti reggelire érkeznék, udvariasan, kellemes és bájos mosollyal ajkaimon, fogaimat villantva felé incselkedve. A kis kendőt nyakamba gyűrve huppanok le, töltök egy kis teát magamnak, majd a tányéromra mindenféléből egy kicsit pakolgatok. Van itt valami fura narancs színű zselé állagú dolog. Ismerkedem vele.
- Hogy telt az este Mr Vszevolod? – pillantok fel a pirítóskenésből a rezzenéstelenül engem fixírozó smaragdokba.
- Igazán kellemesen, köszönöm. – válaszolja reflexből, mintha várná, hová kanyarodunk el a beszélgetésben. – És az öné?
- Ah, igazán kitűnően. Végülis igazi üzletek mind tudjuk, hogy csak az éj leple alatt köttetnek. – udvarias kacarászás saját nem is viccemen, majd felhümmentek, ahogy narancslekvárnak bizonyul ez a narancs cucc – A konyha igazán kiváló. – majd az ajtóban strázsálóra pillantok – Kérem adja át a szakácsnak elismerésemet. Érzem, a kenyér házi sütésű. Netán vajjal?
Könnyed, bár beszélgetőpartneremtől szűkszavú válaszokból álló csevegés alakul ki a különböző konyhák jellegzetességeiről, és mintha el lehetne, de azért úgy teszek, mintha, nem veszek tudomást arról a reggeli társamról, aki látom, hogy minden rezzenésem tanulmányozza. Ó jól sejted, hogy készülök valamire. Ezt az oldalam könnyű kiismeri. Azt mondják, van egy kisugárzásom a „rosszban sántikálok” oldalamnak.
- Elnézést. – mondom miközben mélyen tanulmányozom a kiskanalat, amit most emeltem fel etikettszerű sorrendben az asztalról. –Szerintem ez a kiskanál kissé… nos foltos. Nem baj, hagyja csak, megesik… - látom, ahogy a pingvin szemöldöke megpercen. – De azért, kérhetnék egy másikat?
- Hogyne.
Udvariasan lép oda, elveszi, és ahogy számítottam rá, távozik. Belekortyolok a poharamba, biztosítva, hogy tényleg el is megy, de hát úgy tűnik ő is régi róka, tudja, mikor van elküldve a francba.
- Te nem eszel? – kérdem csalókán.
- Nem igazán vagyok éhes. Talán majd desszertet.
Elmosolyodok. Ó, én egyetlen ártatlan és még tudatlan társam az életemben. A tányéromra összegyűjtött finomságokon kívül mindent félrelökök az asztalon, sok csörömpölés után lassan felmászok az asztalra. Ruganyos mozdulatokkal rántom le a felsőmet, és végig szemébe nézve türelemre intem. Elegáns mozdulatokkal terülök el előtte az asztalon, majd a tányérból szemezgetve magamra tálalok. Amikor nyúlna valamiért, kissé kezére csapok rosszallóan.
- Még a terítés nincs kész, Mr. Vszevolod, önmegtartóztatást, ha kérhetem.
Kissé mélyebb orrhangon mondom, mint egy öreg francia komornyik, méltatlankodva egy kispolgár udvariatlanságán. Mellkason minden tálalva. Egy kis húskreálmány némi sajttal és zöldséggel virágba rendezve, apró falatkák, szegycsontomon végig lekvárcsík rajta kis aszalt meg magvas finomságok. köldökömnél némi ananász, és egyéb lédús, friss, finom gyümölcsök. Egy gésa türelmével fekszem végül hanyatt ellazulva, és lehunyom a szemeimet.
- Hát akkor, misssszterrrr – murrogom felkukucskálva a pilláim alól – a reggeli tálalva.
|
| vicii | 2021. 10. 22. 00:13:54 | #36029 |
 Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Launak)
- Nem létezik olyan lény, aki elbírna ekkora erővel. Én is csak egy részét tudom uralni. Egy hozzád hasonlót a töredéke is megölne – mondom halkan, elnéző hangon, ő viszont tiltakozóan a fejét ingatja. Égkék szemei szinte világítanak a sötétben, egészen megbabonáz.
- Félreértesz – válaszolja ellenkezve, ujjai tétován indulnak meg valami kapaszkodó után kutatva, végül a finom selymet markolja meg és húzza összébb magán, hogy elűzze az alagsor falaiból áradó hideget. – Én amúgy sem használom ki a sajátomat eléggé, és a túl sok hatalom csak túl sok bajjal jár… - húz apró, sokat sejtető mosolyt az ajkaira, tekintete elgondolkodva siklik végig rajtam, talán kicsit szánakozva… vagy azt csak képzelem? – Szeretem a hatalmat – súgja vágyakozva, oldalra biccentett fejjel, most pedig olyan másnak tűnik. Ábrándosnak, mégis… lassan tárulkozik fel előttem, én pedig éhesen szívom magamba a látványt, követelve, még nagyobb betekintésre vágyva a lelke mélyére. – Szeretem és még jobban szeretem, ha irányíthatom, vagy birtokolhatom a tulajdonosát – vallja be, tekintetét az enyémbe fúrva, mire elégedett mosolyodom el. Egészen egyedi hatalomvágy.
- Te most azt hiszed, hogy irányítani tudsz? – kérdem kihívóan, kedélyesen pillantva végig a karcsú, izmos testen, amit csak egy vékony köntös takar előlem. Az anyag mégis csábosan simul a bőrére, ingerlően mutatva meg minden vonalat és domborulatot. Hívogatóan nyújtom felé a kezem, ő viszont megvárat, magabiztos mosollyal állja a tekintetem.
- Hát, Mr. Önmegtartóztatás… - búgja kihívóan, én pedig élvetegen nevetek fel. Meggyőzött. Micsoda manipulatív, eszes kis bestia. Nemcsak gyönyörű, hanem még okos is.
Kecses ujjait a tenyerembe csúsztatja, majd puha léptekkel lép hozzám, a csípője pedig vérlázítóan ring minden mozdulatra. Elégedetten mustrálom végig, a gondolat pedig, hogy leigázhatom ezt a csodás teremtményt, feléleszti a bennem szunnyadó vadászösztönt. Egy ilyen férfi, akinek a lényéből fakad a szabadság iránti vágy nem fog egykönnyen behódolni nekem, ez pedig őszintén felcsigáz. Tiltakozni fog és ellenkezni, és ugyanabban az időben vágyja majd, hogy uralmam alá hajtsam. Én pedig küzdök majd magammal, hogy megfékezzem a vadászösztönt, hogy lassan törjem le minden ellenkezését. Mert egy ilyen férfit kár lenne megtörni. Egyszerre vágyom rá, hogy leigázzam és segítsek neki szabadnak maradni.
Kecses ujjai lágy mozdulattal túrnak a hajamba, másik kezével pedig puhán simít végig a karomon, majd fedetlen mellkasomon, láthatatlan ábrákat rajzolgatva bőrömre. Hozzám törleszkedve melengeti fájóan hideg testemet, forró csókocskákat pecsételve nyakam érzékeny bőrére, így borzolva az érzékeimet. Sóhajtva adom át magam neki, hagyva, hogy kedvére játszadozzon velem, élvezve a törődését. Meggyötört testemnek gyógyír az érintése.
- Esetleg egy forró fürdő? Lehet, hogy nekem itt most kényelmes, de… - súgja a bőrömre, forró leheletétől pedig borzongás fut rajtam végig.
- Rendben – sóhajtom beleegyezően, kevés tettvággyal. A testem zsibbadt, sajgó húsdarab, nem akaródzik megmozdulni. Úgy érzem, elszállt a tagjaimból minden erő.
Adolfo viszont gondoskodik a problémáról, felállva az ölemből finoman húz magával, ujjainkat összekulcsolva irányít, én pedig megadóan követem. A fürdőben lyukadunk ki, én pedig lustán figyelem, ahogy incselkedő mosollyal vizet enged, majd virágokat hint bele. A párás levegő pedig kamilla és gyöngyvirág aromáját sodorja felém.
Mikor elkészül, újra felém fordul, vállának apró mozdulatától pedig a testét elfedő selyemköntös légiesen hullik alá. Éhes tekintettel mérem végig, lustán járatva végig a tekintetem minden apró porcikáján.
A vízbe húz, a kellemes meleg pedig lassan átjárja a tagjaimat. Kényelmesen elhelyezkedem, de továbbra is feszülten figyelem minden mozdulatát. Bár most nincs elég erő a tagjaimban, ez nem tart vissza, hogy ne játszadozzak el a gondolattal, miket művelhetnénk itt a forró víz ölelésében…
Ő pedig tudatában árgus pillantásomnak, a figyelmemben sütkérezve lát neki gyengéd mozdulatokkal megmosdatni. Ellazulok az érintésétől, ahogy gondosan mossa le a karomról az odaszáradt vért. Rég volt részem ilyen törődésben, én pedig kiélvezem és magamba szívom minden pillanatát. A hátam mögé siklik, és mivel az ő látványával semmi sem vetekedhet, ezért csak lustán hunyom le a szemeimet és simulok bele az érintésébe. Megmossa a hátam, majd a karcsú ujjak a hajamba siklanak, és miközben a tincseimet mossa, olyan szakértelemmel masszírozza közben a fejbőröm, hogy bizsergés kúszik minden tagomba.
Miután kiöblítette a hajamból a sampont, elfordul, hogy elzárja a vizet, én pedig ezt a pillanatot választom, hogy lecsapjak. Hirtelen kapom el és rántom magamhoz, de nem éri meglepetésként a támadásom. Magam felé fordítva ültetem vissza az ölembe, a szemeit fürkészem, azt a két ragyogó drágakövet, válaszokat próbálva kiolvasni belőlük, de hasztalan.
A hajammal játszik ábrándosan, figyelmen kívül hagyva követelőző tekintetem, ezzel borzolva az idegeimet.
- Ha nem úgy értetted… akkor hogyan? – kérdem türelmetlenül, őt fürkészve, finoman simítva az arcára, hogy maradéktalan figyelmét magamra irányítsam.
- Ez pusztító, nem? Olyan, mintha egy lufit akarna valaki túl sok héliummal megtölteni – mondja könnyedén, meglepő hasonlattal állva elő, majd testével ingerlően az enyémhez simul, keze a tarkómra kúszva közben, ingerlően karcolgatva körmével a bőrömet. Megborzongok, a testem megfeszül, lassan érzem, ahogy visszacsiholja belém a tettvágyat. – Szóval… miért nem töltesz meg vele valakit, aki amúgy is vágyik rá, s nézed, ahogy lassan… - susogja elvarázsolva, teljes áhítattal, az arca átszellemült, engem néz, de már nem lát. Lenyűgözve figyelem a vonásaira kiülő szenvedélyt. Feltár előttem a lelkéből egy szeletet. - ...legyűri, megakad a torkán, s fuldoklik benne, mígnem…
A mondat befejezetlenül feszül a levegőben. De nem kell kimondania, hogy tudjam, mire is gondol pontosan. Az ötlet pedig elbűvölően egyszerű, és eközben drámaian szadista. Erőt adni valakinek, aki mindennél jobban vágyik rá, majd végignézni, ahogy lassan felemészti és darabokra tépi… bámulatosan gyönyörű.
És látok a tekintete mélyén felszikrázni egy elemi, vad tüzet. Valami meztelen és nyers indulatot. Látom rajta, ahogy gondolatban tovább fűzi az imént felvetett ötletet és vágyakozva képzel el minden apró, szadista részletet.
Feltüzel ez az oldala. Ez a számító, rosszindulatú, bosszúálló énje.
Talán mert tudom, hogy ez ő valójában. A lelke egy mély, nyers oldala, mentes minden felesleges tupírtól. Valami ösztönös és állatias. A tény pedig, hogy egy ilyen gyönyörű férfi, aki maga a kellem és a báj, egyszerre lehet nyers és vad, megbabonáz. Még többet akarok.
A tekintete még mindig messzire réved, ajkai enyhén elnyílva, felületesen és gyorsan lélegzik. Érzem a testéből áradó feszültséget.
- Adolfo? – szólítom meg, visszarántva a valóságba, magamhoz. Kutatóan nézek a szemébe, követelve, hogy ossza meg velem a gondolatait, de elutasítóan rázza meg a fejét.
A számra hajol, lehelete égeti ajkaimat, kékjei sötéten fúródnak a szemembe, de habozik. És mielőtt áthidalhatnám a köztünk feszülő távolságot, egyszerűen elhúzódik. Sötét tekintettel nézem, ahogy kilép a kádból.
- Nem szeretném, ha félreértenél – mondja halk, komor hangon, suttogása pedig visszaverődik a fürdőszoba csempéiről, így erősítve fel a hangját. – De ettől még van, amikor mélyen megvetem, ha valaki nagy hatalommal bír. Semmi személyes… ne vedd magadra – rázza meg hosszú, arany tincseit, kiűzve belőlük egy aprócska virágszirmot, majd vizes testére húzza a fürdőköpenyét és kilép a fürdőből. Elgondolkodva nézek utána, alaposan megvizsgálva az aurát, amit magából áraszt.
Elzárkózott. Dühös és zavarodott. Talán megbánta, hogy felnyitotta nekem lelkének egy kis szeletét és látni engedte a sötétséget, ami ott honol.
Össze van kötve azzal a férfival. Bizonyára ő változtatta vámpírrá.
Őszintén szólva, nem tudok sokat az ilyesféle kötelékekről. Én mindig keményen elzárkóztam tőlük. Mivel engem nem teremtettek, nehéz elképzelnem, milyen lehet, mikor az erőd igazából más valaki ereje. Az ereidben lüktető vér pedig az ő vére.
Sokan próbálkoztak, sokan kérleltek, de még senkinek nem adtam a véremből. Sosem tetszett a gondolat, hogy magamhoz láncoljak valakit egy örökkévalóságra. De valami megváltozott. Határozott vágyat érzek, hogy magamhoz kössem őt.
A gondolataimba mélyedve, lassan szállok ki a vízből, ami így, Adolfo nélkül már szinte hidegnek tűnik.
Ahogy kilépek a fürdőből, a kastély hideg levegője nyaldossa nedves bőrömet, borzongásra késztetve, de nem foglalkozom vele. Vakon indulok el a pulzáló, visszafojtott erő irányába.
Mikor rátalálok, még mindig zaklatott állapotban van. Élesen, gyorsan szedi a levegőt, az ereje lüktet, ki akar szabadulni. Még sosem engedte, hogy érezzem az erejét. Pont olyan, mint ő. Szeszélyes és játékos, mégis van benne valami fenyegető.
Észre sem veszi, ahogy mögé lépek, pedig nem rejtem el a kisugárzásomat. Elbűvölten figyelek néhány fehér virágszirmot, majd engedve a csábításnak ujjaimat a mézszínű tincsekbe bújtatom, hogy így fésüljem ki belőle a virágokat. Érintésemre megmerevedik, akaratlanul is érzékelem a belőle áradó feszültséget, megannyi érzést.
Finoman simulok a hátához, óvón karolva át, Adolfo pedig reszketegen, megkönnyebbülten sóhajt fel. Ölelésembe simul, érzem lassan ellazulni a testét.
- Semmi gond – duruzsolom a fülébe, érzékien csókolva a füle mögötti kis érzékeny pontra, amitől megborzong. – Ez az igazi éned. Ne szégyelld – duruzsolom, majd szemfogammal kezdem karcolgatni nyakának érzékeny bőrét. Elégedettség tölt el, amiért a teste máris reagál rám.
- Lehet nem szégyellni a gyengeséget? – kérdi még mindig komoran, közben készségesen félredöntve a fejét, hogy nagyobb terem legyen a játszadozásra.
- Gyengeségnek nevezni a lelkedet fűtő tüzet botorság. Ahelyett, hogy elfojtanád, nyisd meg és fűtsd – lehelem a bőrére, forrón futtatva végig a nyelvem a nyakán, ingerlő csókokkal hintve be, majd játékosan húzom el a köntösét és teszem szabaddá az egyik vállát, hogy azt is beboríthassam csókjaimmal.
- Félő, hogy felemésztene – sóhajtja kéjesen, ahogy vállába mélyesztem a fogaimat. Testét ölelő karjaim kígyókként kúsznak végig a testén, hogy elérve a fürdőköpeny kötőjét kioldják azt. Az anyag lassan csúszik szét, felfedve kívánatos testét, én pedig a válla fölött átpillantva mustrálom végig.
- Majd én megfékezem. És gondoskodom róla, hogy mindent felülmúló láng váljon belőle – súgom, majd egy hirtelen mozdulattal rántom le róla a vékony anyagot. Megborzong, a válla felett pillant hátra rám. Szemei kékjében már elemi vágy lobog, de látom, hogy még nem engedte el teljesen a gondolatot.
- Ez egy betarthatatlan ígéret, Mikola – sóhajtja színpadiasan, de csak rosszallóan felmorranok. Újra a hátához simulok, ezúttal meztelen bőrünk összeér, szinte szikrát hány, keményedő farkam pedig formás hátsójának nyomódik. A bőréből szinte süt a forróság, én pedig jólesően sóhajtok fel az érzésre.
Megmarkolom az állkapcsát, úgy fordítom oldalra a fejét, hogy közvetlen közelről nézhessek a szinte izzó szempárba.
- Ne légy kishitű – súgom ajkaira, ingerlően simítva számat az övére, játszadozva vele kicsit, mielőtt vadul csapnék le rá, mint ragadozó a prédájára. Fullasztóan, szenvedéllyel csókolom, és bár tagjaim még mindig elkínzottan sajognak a saját erőm okozta kártól, képes vagyok megfeledkezni a fájdalomról. Kezeim követelőzve járják be a testét, simogatva és markolászva, élvezve érintésem nyomán izmai hullámzását. Ujjbegyemmel izgatom egyik kemény mellbimbóját, melynek hatására számba sóhajt. Egyik keze a hajamba talál, nedves tincseimbe markol, úgy rántja magához még közelebb a fejemet, követelőzve a folytatásért. Másik keze combomra simít, lábamra markol, az érintéstől pedig meglódul a csípőm, kemény farkammal formás fenekét döfködöm. A bőre szinte perzsel, lassan fűtve fel engem is, hideg testem szinte megolvad a hőjétől. Az eszem is elveszi, minden gondolat lassan párolog el az elmémből, mígnem nem marad más, csak a végtelen birtoklási vágy. Magaménak akarom tudni, a lehető legkülönfélébb módokon. Nem is emlékszem, vágytam-e valakire ennyire.
Körmeimmel hasfalát karcolgatom, egyre lejjebb és lejjebb haladva, majd hirtelen markolok rá ágaskodó vágyára. Megrándul, benne reked a levegő is, fejét hátra veti a vállamra.
Simogatni kezdem, kínzóan lassú mozdulatokkal, de annál erőteljesebben. Adolfo pedig fokozatosan válik egyre türelmetlenebbé, légzése felgyorsul, és én gyönyörrel telve nézem testének rezdüléseit. Ahogy meg-megfeszül, felületesen és gyorsan szedve a levegőt, napbarnított bőrén apró izzadtságcseppek gyöngyöznek, csillogva, mint a drágakövek. Vágyának bódító illata elborítja a tudatom. Csípője önkéntelenül mozdul, így hajszolva egyre jobban a kielégülés felé.
Mikor azonban ott van a kapujában és belépni készül, elengedem, majd egy hirtelen mozdulattal lököm előre.
Meglepetten nyög fel, csalódottan pillantva rám. Alkarjaival támaszkodik meg a folyosó hideg falán, és én elsötétült szemekkel nézek végig vágytól remegő testén.
- Mikola… - súgja a nevem végtelenül erotikus hangon, szinte könyörögve, a farkam pedig nagyot rándul a hangjára. Újra a hátához simulok, ő pedig hátsóját vágyamhoz dörgöli, így ingerelve, folytatásra kényszerítve. Tenyeremmel megtámaszkodom az ő keze mellett, a másikkal pedig kemény hátsójába markolok. Ujjam bejáratához siklik, majd kínzóan lassú, de erőteljes mozdulattal csúsztatom belé. Reszketegen nyög fel, a fejét hátravetve, én pedig éhezőként vetem magam nyakának feltárulkozó bőrére. Csókolgatom és harapdálom, módszeresen sanyargatom, miközben ujjam lassú ütemre mozog benne. Bárhogy kérlel és törleszkedik, nem gyorsítok a tempón, és mikor csípőjét lendíti felém, egy erőteljes mozdulattal nyomom teljesen a falnak, hogy gátoljam a mozgásban. Csalódottan nyög fel, de mikor megérez magában még egy ujjat, csalódottsága máris elpárolog.
Nem játszadozom vele sokáig, alig egy perc múltán kihúzom az ujjaimat, hogy vágytól lüktető férfiasságomat illesszem a bejáratához. Lélegzetvisszafojtva, csípőjét hívogatóan feljebb emelve vár rám, én pedig olyan lassan hatolok belé, centiről centire, amennyire csak a józan eszem elvesztése nélkül meg merem kockáztatni. És mikor tövig elmerülök testének szűk forróságában, állatias hangon mordulok fel.
De kontrollálom magam, lassan és ritmusosan mozgok benne, ezzel Adolfo és a saját határaimat feszegetve. Érzem, ahogy a kéj olyan mértékben kezd feszíteni, ami már szinte fizikai fájdalmat okoz. Hogy uraljam a vágyamat, fogamat nyakának érzékeny bőrébe vájom, majd éhesen nyalom le a kibuggyanó vércseppeket. Vérének fűszeres íze szinte megrészegít, tovább korbácsolva a vágyam.
Amikor pedig érzem, hogy az ereje kitöréssel fenyegetve nyaldosni kezdi a bőrömet, hirtelen húzódik ki belőle, majd fordítom magam felé. Hátsójába markolva emelem fel, a lábai pedig azonnal a derekam köré kulcsolódnak. Keményen vágom magam belé, az eddigieknél jóval mélyebbre hatolva, Adolfo pedig szinte sikoltva karmolja végig a hátamat. Felhördülve marok a vállába, majd kegyetlen tempóval kezdek mozogni, keményen és mélyen, ezzel korbácsolva a végletekig a vágyunkat.
A szemei vörösen izzanak fel, nyakamba mar, én pedig élvezettel felszisszenve döntöm oldalra a fejem, hogy kényelmesebben hozzám férjen. A fájdalom olyan, mint egy csipetnyi fűszer, csak még jobbá teszi az élményt. Szőke tincseibe markolva húzom magam felé a fejét, így ösztönözve, hogy erőteljesebben harapjon. Ő pedig megteszi, szemfogai mélyen a húsomba vájnak, vérem erőteljes illata pedig megtölti a levegőt.
- Igyál – zihálom követelve, ő pedig nagy kortyokban kezdi nyelni a vérem, olyan vad hévvel szívva, amitől az egész testemen tömény élvezet száguld végig, ezzel lökve át a gyönyör kapuján. Állatias hangon hörögve lökök még egy utolsót, a gyönyör pedig elborít. Adolfo elfojtottan hördül fel nyakam bőrébe, a teste görcsösen rándul össze, körmei mélyen a hátam bőrébe vájnak. A teste kínzóan szorul meg körülöttem, elnyújtva az orgazmust, majd megérzem forró élvezetét összetapadt bőrünk között. Erősebben harap a nyakamba, én pedig lehunyt szemmel adom át magam az élménynek.
Pár másodperc múlva elenged, levegő után kapkodva, kábán pillantva rám, én pedig halvány elégedett mosollyal csókolom le vérem maradékát az ajkairól. Finoman teszem le a földre, lassan húzódva ki belőle, de tovább ölelve, amíg összeszedi magát.
- Most fürödhetünk le újra – szusszantja megrovó, pajkos mosollyal.
- Ki sem kellett volna szállnunk a kádból – duruzsolom, majd forró csókot hintek nyakának bőrére és elengedem. Újra a fürdő felé veszem az irányt, Adolfo pedig jókedvűen követ.
Miközben lemossuk magunkat, elgondolkodva simítok a nyakamra, ami persze nem kerüli el a figyelmét.
- Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak – súgja bocsánatkérően, ajkán erotikusan futtatva végig a nyelvét. Elsötétülő tekintettel figyelem a kis attrakciót.
Az érzés, hogy iszik belőlem, hogy a fogai mélyen a nyakam bőrébe vájnak, a tudat, hogy bármikor feltépheti a torkom… ijesztő volt, és pont ettől olyan izgalmas.
- Meg tudom érteni – pillantok rá sötét mosollyal, mire egy kuncogás a jutalmam.
A fürdő után felöltözünk, ezúttal tiszta ruhába, nekem pedig nem kerüli el a figyelmemet, ahogy Adolfo az ujjára húzza azt a rubinköves gyűrűt. Pillantásomat elkapva furcsa, keserédes mosollyal néz az ékszerre.
- Beeszi magát a tudatomba. Nem tudok szabadulni a szavaitól. Azt mondta, nem élném túl a napon, én pedig képtelen vagyok megcáfolni őt – mondja sötét hangon, a tekintete pedig hideg lesz és gyűlölettel teli.
A szoba vastag függönyeihez lépek, amelyek most el vannak húzva, a tömött anyagok pedig teljesen kizárják a külvilágot. Megmarkolom, majd hirtelen mozdulattal rántom szét őket, a felkelő nap sugarai pedig elárasztják a szobát.
- Mitől félsz jobban? Hogy igaza van, vagy ellenkezőleg? – pillantok rá a háta mögött, és látom, ahogy kinyitja a száját, válaszolna, de aztán mégsem teszi. Csak áll előttem, leeresztett vállakkal, sebezhetően.
Visszafordulok a feltáruló erkélyajtó felé és kinyitom. A reggeli hűs, friss levegő betör a szobába, harmat és fű illatát sodorva felénk. Kilépek, mély levegőt véve, elégedett mosollyal arcomon pillantok végig a tájon. A hajnal első sugarai vörösre festik az ég alját, az ébredező természet pedig színes pompába borul. A fénytől minden élettel telinek tűnik. Visszafordulva a kezem nyújtom Adolfo felé, aki elgondolkodva néz rám, még mindig ugyanott állva. Végül felém lép, ujjait a tenyerembe csúsztatja, és én magamhoz húzom.
Lepillantok rá, a hajnal fényében csillogó arany fürtjeire, az égboltnál is ragyogóbb kék szemeire, ami oly sok mindent rejt még előlem. Egyesével akarom felfejteni minden titkát, eljutva a lelke legmélyéig…
Tenyeremet szétterített ujjakkal mellkasára simítom, ő pedig a szemöldökét ráncolja. Eltelik pár pillanat, mire szemei döbbenten kerekednek el, de nem mozdul. Néma csodálkozással figyeli, ahogy a korábban magába szívott vérből mozgósítom az erőmet. Lehunyt szemekkel itatom át testének minden porcikáját, megkeresve azt a másikat benne, lassan, fokozatosan és apránként legyűrve. A magaménak akarom. Önző módon ki akarom irtani még az írmagját is annak a másiknak, hogy csak hozzám tartozzon. Nem tűrök el semmi mást.
Nem sikerül teljesen. Elnyomom ugyan az erejét, de még ott van. Rajta fog múlni, hogy szeretné-e majd teljesen kiírtani.
Ahogy kinyitom a szemeimet, csodás látvány tárul elém. Az arca kipirult, ajkai enyhén elnyíltak, kapkodja a levegőt. A teste finoman reszket, a szemei pedig… úgy csillognak, mint két zafír.
Felemelem a kezét, majd megfogom a rubinköves gyűrűt. Rémület szikrázik fel a szemében.
- Bízol bennem? – kérdem halkan, tekintete pedig rám rebben. Csak néz rám szótlanul, hosszú másodpercekig, majd egészen aprót bólint. Én pedig lassan húzom le az ujjáról a gyűrűt, centiről centire, az arcát figyelve közben. A rémület helyére izgatottság költözik. Az utolsó centinél összeszorítja a szemeit, én pedig kegyetlenül, habozás nélkül húzom le a kezéről.
Eltelik néhány hosszú másodperc, Adolfo pedig élesen engedi ki az eddig benntartott levegőt. Arcán izgatott boldogsággal pillant fel rám. A markomba fogom a gyűrűt, az erőmet rákoncentrálom, a rubin pedig hangosan reped ketté benne.
- Elvágom a láncokat, amik hozzá kötnek. Te már hozzám tartozol.
|
| Laurent | 2015. 12. 23. 22:16:53 | #33776 |
Karakter: Adolfo
Megjegyzés: ~vicii~ Fa alá
Halk hangok, szúrós szagok, mozgástól felkavart levegő. Vagy valami mástól? Furcsán hideg van, átfordulok a másik oldalamra, keresve egy melegebb pontot a lepedőn, hátha. De nem. Így se jó. Valami hiányzik. Sőt, kifejezetten mintha az egyik lábam vitték volna el közvetlen a maratonfutás startjánál. Felemelem a kezem, mintha egy teherautó lenne ráragasztva... Furcsa. Kába vagyok és elnyűttnek érzem magam, mégis mire fel ez a nagy elégedettség?
A gondolataimat valami sokkal elemibb söpri ki. Libabőr fut rajtam végig, ahogy megcirógat az Ő aurája, ereje, mintha itt lenne. De már tudom, hogy nincs itt. Akkor hol van? Öt ujjal túrok a hajamba, igyekezve kicsit rendezni a madárfészket a fejem tetején, kipislogva a fáradtságot a szememből, és körbenézve. Hát, nem túl szívmelengető látvány. Azt hiszem, tudom mitől. Nem kíváncsiság hajt, inkább csak a közelében akarok lenni. Hogy vonz az ereje? Naná, hiszen ezért csaptam le rá, ugyanakkor most már a személye is vonz és lenyűgöz. Te jó ég, ha csak rámnéz azokkal a szemekkel, vagy olyat mutat – mond, ami másoknak lehet alig hordoz értéket... Mindig megtalálja, hogy is tud lenyűgözni. Méghogy Ukrajna... És még annyi mindent nem mesélt magáról!
Mint egy ezeréves... Várjunk, lassan leszek annyi, lehet van jogom egy kis panaszra... Szóval recsegve kelek ki az ágyból, és bár a gyógyulási képességemnek hála már nem fáj, de érzem az izmaim húzódni itt-ott. Szám sarkába mosoly költözik tőle, és jólesőn nyújtózok. Imádom. Sőt, függővé is tudnék válni tőle. De ehhez előbb Ő kell nekem! Szóval merre is van?
A köntösét út közben kapom fel, mert kétlem bár, hogy ilyenkor annyian kórincálnának a folyosókon, de sose lehet tudni. Nem vagyok egy szemérmes fajta, de ha lehet, inkább csak kerüljük a konfrontációt.
Nem kell keresnem. Olyan, mintha Jancsit követném a morzsái nyomán. Vagy mintha Ariadné fonalát követve keresném a labirintusban a Minotaurust. De ugyanakkor valami furcsa árnyék telepszik a lelkemre az érzéstől, ami megszáll. Óriási ereje van. Ó, persze tisztában voltam vele, hogy nem hétköznapi. Hogy különleges. De ettől még lenyűgöz, hogy ilyet tud... Hogy ilyen nagy. Hogy ilyen... Lehengerlő. Lassú léptekkel követem nyomát, amit tisztán ki lehet venni, hiszen szó szerint égett a földre, és a kínra utaló jelek azok, amitől elbizonytalanodom. Vajon... lehet csillapítani? Könnyíteni rajta, hogy ne fájjon? Mintha valami lávába sétálnék, ahogy a lépcsőkre lépek. Vészterhes csengők szólnak a fejemben, de persze mindig ilyenkor történnek a legizgalmasabb dolgok, hát nem lennék hű a nevemhez. El kéne dobnom, ha nem így tennék.
A pince-mély ősi titkok őrzője, ebben biztos vagyok, sötét, komor hangulata mégis vonz. A levegőt betölti a vér illata, de most nem érzem a vágy és az éhség fellángolását, talán mert én, Die-vel ellentétben, nem élvezem a kínt, a fájdalmat és a gyötrődést. Voltam a másik oldalon, s jól tudom, milyen rossz, amikor te szenvedsz tőlük.
Előbb csak a sötétből kukkantok be, hogy mi folyik odabent, nem akarok sem zavarni sem alkalmatlankodni. De Mikola csak ül az emelvényen, lehengerlő és mindent elsöprő látványt nyújtva. Nyelnem kell, ahogy a terem megtelik a vérével, és közben úgy érzem, elnyom engem. Hatalma szinte összenyomni látszik engem, pedig biztos vagyok benne, hogy nem vett még észre. Egyszerűen csak én nem foglalkoztam sosem azzal, hogy az erőmet használjam. Biztos van valamennyi, de jobb szeretem az emberek számára is bizonyítható módon használni. Tudják be a sármomnak vagy a bókjaimnak, hogy elcsábultak. És minél kevesebb mágiát használtam, annál kevesebbet gondoltam mindig is Die-re. És így nem tudott megtalálni. És nem tudtam hasonlítani sem rá, aki saját élvezetére használta az erejét.
Nem úgy Ő! Fennséges, és tekintélyt parancsoló ereje van. Pulzál, körbeölel, és ugyanakkor fojtogat is. Jelentéktelen, apró kis bogár vagyok... Arcát mégis a fájdalom fodrozza. Ha lehetne, kisimítanám, és eltüntetném az összes kín vetette vonást arról a márvány arcról. Még akkor is gyönyörűnek látom, ha mint egy ősi freskó, a szemeim előtt készül darabjaira hullani. Sőt, talán ettől lesz olyan, mint a föld fundamentuma. A végzet angyala. Hátborzongatóan gyönyörű, és halálosan gyilkos is.
Nem tudom, mikor vesz észre, de mire gondolataimból felbukkanok, és kicsit úrrá leszek az ereje okozta sokkon, már engem figyel.
- Az erőd… meg fog ölni…- miért nem tesz ellene? Vagy nem lehet? Mennyire lehet súlyos?
- Az évezredekkel együtt egyre nő bennem. És ki tudja mikor… túl fog nőni rajtam.- búgom óvatosan lépek beljebb, figyelve, ahogy lassan újra összeszedi magát. Remélem, hogy ez nem a mai játék miatt van...
- Nem próbáltad egy részét… átadni valakinek?- Ez logikus lenne, nem? Ha egy erdőben nem fér el a szaporodó falka, akkor vagy elpusztítja önmagát, farkas-törvény szerint, - vagy egy csapat kiválik, és máshol keres helyet magának... Hogy tud mégis ilyenkor mosolyogva nézni rám?
- Nem létezik olyan lény, aki elbírna ekkora erővel. Én is csak egy részét tudom uralni. Egy hozzád hasonlót a töredéke is megölne.- válaszolja, mikor eléérek. Megrázom a fejem, hogy fura, ide nem illő gondolataimat kirázzam belőle.
- Félreértesz. - nem tudom, hogy hozzáérjek-e, ártanék-e ezzel, így hogy kezem lefoglaljam, a köpenyt húzom magamon kissé össze, habár fázni sose fáznék... Nem tudok... - És amúgy sem használom ki a sajátomat sem eléggé, és a túl sok hatalom csak túl sok bajjal jár... - félmosolyra húzom ajkaimat, de nem őszintén, míg az ő szemei elkerekednek. - Szeretem a hatalmat. - búgom, kissé oldalra biccentve a fejem. - Szeretem és még jobban szeretem, ha irányíthatom, vagy birtokolhatom a tulajdonosát. - szája sarkába egy kis önelégült mosoly kúszik.
-Te most azt hiszed, hogy irányítani tudsz? - húzza fel egyik szemöldökét, míg jobbját nyújtja felém, invitálóan, én pedig magabiztosabban mosolygok rá vissza, némi buja pillantással megspékelve.
-Hát, Mr. Önmegtartóztatás... - sejtelmesen elhallgatok, mire élvezettel kuncog fel.
Kecses léptekkel szüntetem meg a távolságot kettőnk között, ügyelve rá, hogy a köntös alól megfelelő módon és mennyiségben bukkanjanak elő a testrészeim, majd amikor tekintete a szemeimről lejjebb siklik, hirtelen mozdulattal, puhán az ölébe siklok, elengedve a kezét, jobbommal a hajába túrva, zilált tincseit rendezve, incselkedve velük, másikkal meg a karján végigsimítva a mellkasára térek. Nem csábítom. Finoman bújok hozzá közel, s bár buja viselkedésem máskor felcsigázna valakit, tudom, hogy ő most nem lenne vevő ilyesmire, és nem is ez a célom. Behódoltam neki, vagy talán ő nekem, ez nem számít. Természetemből fakadóan mutatom ki, hogy igenis, hozzá tartozok, és bár jóváhagyását, vagy parancsát sokszor nem fogom sem vári, sem kérni, sem betartani, attól még jogot formálhat rám. Hozzábújok, akár egy macska, arcom a nyakához simítva, apró puszikat hintve bőrére, csillapítva, és ugyanakkor a márványhideg valóját melengetve. Pillái lassan lecsukódnak, látom, ahogy ellazul, és felsóhajtva beledől érintéseimbe. És én örömmel kényeztetem.
-Esetleg egy forró fürdő? Lehet, hogy nekem itt most kényelmes, de... - motyogom a bőrére, élvezve, ahogy – talán öntudatlan ujjai a hátam cirógatják.
-Rendben.
Nem mozdul, tudom, nem lehet könnyű. Nem tudom, a hatalom hogy működik. Ha többet használod, erősödik, vagy mint mondjuk egy folyton töltőn lévő elem, kicsit elhasználódik tőle? Nem érdekel, nem tud lekötni. Egész addig, míg ez nincs rám hatással. Önző lennék? Ez tény. Erre van kitalálva Mikola szerepe. Tartani a pórázt, és bár röviden tart, mégis közben nem lesz senkinek baja, mert ő vigyáz ilyesmire. Cserébe ugyan ezt várhatják tőlem is. Fair üzlet, nem?
Ahogy felállok az öléből, húzom magammal, és ő lassú mozdulatokkal követ. Nem engedem a kezét, míg felmászunk a lépcsőkön, és engedelmesen követ, amíg a fürdőbe érve el nem engedem. Csendesen figyel, fürkészve, én pedig egy puha mosollyal kérem szótlanul, hogy várjon kicsit, majd vizet engedek, és gyorsan betájolva, mi kell nekem, egy üvegből kamillavirágokat szórok a vízbe, másikból meg aprócska mosollyal gyöngyvirágot. Végül felé fordulok, és még mindig meztelen testén hagyom a tekintetem elkalandozni. Vállamon egy aprót mozdítok, és köntös könnyedén hullik alá, elfeledetten, míg én hozzálépve újra finoman kézen fogom, és kis ösztökélés után magam után húzom a lassan gyarapodó vízbe. Látom rajta, hogy fáradt kissé, habár ez lehet az alvás...-ocska előtti tevékenység miatt, inkább lelkileg fáradt most el kicsit.
És nem is baj. Tusfürdőt engedek a kezembe, majd az itt-ott rászáradt vért lemosom róla, olyan könnyed, szinte cirógató mozdulatokkal, amennyire csak tudom. Kényeztetem, babusgatom, habár nem hiszem, hogy erre különösebben szüksége van, de... Akarom, hogy tudja, hogy érezze, számomra ő különleges. És lehet, hogy egy évszázad múlva egymásra ununk, vagy történhetnek még katasztrófák, most igenis fontos nekem. Tekintete intenzív figyelésétől finoman vibrál körülöttünk a levegő, de nem hagyom magam kizökkenteni. Kezét s karját megmosva puha csókkal eresztem az immár meleg vízbe, majd a haját is megmosom, fejbőrét gyengéden masszírozva, és ő, mivel most úgyis mögötte állok, elégedetten hunyja le szemeit. Leöblítem az ében tincseket, majd, mivel megtelt már a kád, elzárom a csapot.
Időm sincs visszafordulni hozzá, egyik karja, lasszóként kap el, és húz magához. Vele szemben ültet vissza az ölébe, arcomon végigsimít, és közben szemeim bűvöli. Ujjaim a tincseit morzsolják, tetszik, ahogy a vízcseppek szabadulósdit játszanak benne.
-Ha nem úgy értetted... Akkor hogyan? - Kérdezi, még a korábbi beszélgetésünk csonka végére utalva, és látom szemei mélyén a mezítelen kíváncsiságot.
-Ez pusztító, nem? Olyan, mintha egy lufit akarna valaki túl sok héliummal megtölteni. - pislog párat az igen primitív hasonlatra talán, de igennek veszem. Közelebb kúszok a combján hozzá, odabújva, sőt dörgölőzve testemmel hozzá, kékjeim felszikráznak, körmeim pedig megkarmolják játékosan a tarkóját. - Szóval... Miért nem töltesz meg vele valakit, aki amúgy is vágyik rá, s nézed, ahogy lassan... - a zöldjeit nézem, de nem azt látom már magam előtt. - legyűri, megakad a torkán, s fuldoklik benne, mígnem...
A mondat végét lógni hagyom. El tudom képzelni, ha ő így szenved tőle évek óta, ráadásul a vámpírpecséttel, akkor ha valakinek a torkán nyersen tuszakolják le, milyen lehet... Ó igen, azt hiszem a bosszú mégiscsak hidegen tálalva a legjobb. Némi kárörömmel, elégedettséggel. Nézni, ahogy valaki atomjaira hullik szét, és az emlékek morzsálódó pergamenjén „él” tovább csupán, mi ez, hanem egy büntetés? Méghozzá a legkegyetlenebbek közül. Hogy éppen az öl meg, amire olyan nagyon vágytál egész létezésed során!
-Adolfo?
Mély hangja visszaránt a jelenbe, a karjaiba, az összehúzott szemeihez, melyek kérdőn néznek rám, próbálva kitalálni, mi járhat a fejemben. Megrázom a tincseimet, majd odahajolok az ajkaihoz. Ám mielőtt még megcsókolnám, meggondolom magam. Nem. Mégsincs szükségem sem vigaszra, sem támaszra. Erős vagyok. Túlélő. És lásson a világ pénzhajhász léhának, inkább mint annak, aki valóban vagyok. Aki menekül, álmait a rettegés színezi, és minden ajtónyitáskor készen áll egy küzdelemre – na nem azért, hogy túlélje. Sőt, azért, hogy képes legyen önmagával végezni... Kegyetlen? Talán. De ettől még nem kevésbé igaz. Elhúzódok, és felállva az öléből kilépek a kádból.
-Nem szeretném, ha félreértenél. - szólalok meg halkan, szinte súgva, hogy komor gondolataim ne szivárogjanak szavaimra. - De ettől még van, amikor mélyen megvetem, ha valaki nagy hatalommal bír. Semmi személyes... Ne vedd magadra.
Szavaim közben csöpögő testemre húzom a köpenyt, amit ledobtam nemrégiben, és hajamból egy kósza kamillaszirmot kirázva komoran lépek ki a fürdőből. Nem. Mikola gyökeres ellentéte azoknak a... szörnyeknek. Die gondolkodás nélkül kihasznált és magához láncolt. Átka üldöz, minden szó, amit kiejt a száján, mintha vérrel írott törvény lenne számomra. Ha tényleg elhinném, hogy képes vagyok a gyűrű nélkül a napra menni, már megtettem volna. De szavai minden alkalommal ott kacagnak gúnyosan a fülemben, hogy bizony nélküle ez sose fog menni. Mert meghalok. Talán jobb is lenne. Ugyanúgy, amint úgy érzem, hogy szeretni tudnék valamit, vagy valakit, hajmeresztő, hogy milyen pontosan tudom idézni őt szóról szóra. Mert én csak őt, és senki mást, soha, semmikor.
Bosszúsan túrok a hajamba, felciccentve, amikor további virágok potyognak ki belőle. Fantasztikus. Nem túl rózsás hangulatban keresem meg a saját holmimat a szobák tengerében, kicsit eltűnve gondolataim között. Nem tisztességes, amit csinálok. Nem Rá vagyok dühös, sőt... Mikola megérteni látszik akkor is, amikor azt hiszem, hogy minden lapom elrejtettem. Egyszerűen csak nem sejtettem... Na jó, ez a hazugság még nekem is sok magammal szemben. Sejtettem, hogy ilyen nagy ereje van, csak nem akartam ezt ilyen szempontból nézni. De az erő csábítása hogy a fenébe ne lenne nagy? Én soha nem vágytam rá. Használni sem szeretem. Kényelmetlennek érzem, mintha közben Die kezét kellene fognom, hogy megtehessem. És talán így is van. És az, ahogy Mikola használja, ellenem, de mégis az én malmomra hajtva a vizet...
Azt hiszem most egy kicsit túllőttem. Bocsánatot kéne kérnem, de most nem hiszem, hogy képes lennék elrejteni, amire gondolok. Márpedig nem akarom, hogy ezt az Adolfot megismerje. Lássa a csintalan, hedonista, játékos oldalam, de ezt a sötétet... Ezt nem. Mert rájönne, hogy nem vagyok több széttört vázánál, egy szétszakadt rongynál. Semmim sincs. És egyedül az tart egyben, hogy valaki féken tart. A kor etikettje, kultúrája, elvárásai. Mert félek, ha nem teszek önmagamra bilincseket, akkor elszabadulok. Félek, hogy mit tennék. Hogy elveszteném önmagam. Hogy egy állat lennék, aki bilincseit levetve az őt etető kézbe harapna. Die megmondta. Hogy az ő felügyelete nélkül csupán barbár vagyok. Ő az én uram, és neki kell engedelmeskednem. Kénytelen vagyok valami más lánc után nézni, ha nem akarok megőrülni...
Márpedig a másik lánc, amire még egyedül képes vagyok, az a düh. A vak, tomboló düh. Vérszomjas, erkölcstelen, zabolátlan düh. Nem harag. Azt nem ismerem. A lobogó vöröset a szemeim előtt, amitől minden nyakat eltörni lenne kedvem, amitől ordítani, futni és rombolni tudnék...
Zihálva, tágra nyílt szemmel kényszerítem görcsös ujjaim, hogy a drágának tűnő vázát eresszem el. Nem. Nyugalom. Másképpen is úrrá tudok ezen lenni. Ha leigáznak. Ha elérem, hogy valakinek behódoljak, hogy azt gondoljam, tartozom valamivel. És talán tartozom is. Ezért nem tudok szabadulni, és így megfelelően súlyos, és erős, hogy a Die-féle parancsokat felülírja. Ugye? Szándékosan mély lélegzetet veszek, hogy lehiggadjak, és a furcsán pulzáló erőmet is lecsillapítsam.
Megmerevedek, amikor karcsú ujjak bújnak a hajamba, finoman kisimítva belőle néhány szirmot. Nyelve nézem, ahogy puhán lehullanak, és közben keresem, mit mondhatnék. Át még mielőtt megszólalnék, magam se tudva, mit akarok mondani, két kar ölel át, óvón, védelmezve, kicsit talán támaszt nyújtva, s elrejtve a világ elől, a gondolataim elől, és még az ég tudja, mi elől. Nem is próbálom magam átverni, hogy nem esik jól, így csak finoman ellazítva magam az ölelésbe dőlök.
-Semmi gond.
Nem tudom, mire érti. Hogy nem haragszik a szavaim miatt, vagy engem nyugtat, hogy felesleges aggódnom. Nem is érdekel. Elhiszem. Neki el. És szemeimet lehunyva fejem hátraejtem a vállára, hálásan, hogy hagy időt nekem, összeszedni magam, s rendezni a gondolataimat. Türelmes. Kedvelem ezt benne. Felsóhajtok, mielőtt gondolataim továbbszáguldanak, és balomat felemelve az ő tincseibe túrok, némán megköszönve neki.
-Gyönyörű vagy.
Hangja úgy lep be, mint a köntös, és elhiszem ezt is. S azt hiszem jobb is, hogy a bőröndömben még nem találtam ruhát, amit felvehettem volna. A köntösben állva előtte olyan, mintha mezítelen valóm se riasztaná el, s nem undorodna tőle meg akkor sem, ha mindent látna. Melengető érzés. És remélem, hogy nem csak a hála miatt maradok itt.
Boldog ünnepeket drága! :)
|
| vicii | 2015. 03. 16. 10:23:03 | #32628 |
Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Vérszívómnak - Launak)
- A jelenre.- emelem poharam köszöntőre, mire Adolfo szája sarkába apró mosoly kúszik.
- A mesékre.- búgja lágy hangján, én pedig lusta mosollyal koccintom poharam az övéhez, majd finoman belekortyolok az italomba. Látom, először meglepi a tálalás, de hamar megbarátkozik a gondolattal, hogy nem kell megküzdeni az éltető nedűért. Igaz, egy kecses nyak pulzáló vénáját semmi nem pótolhatja, de az élmény lehengerlő, teljesen felpezsdít. Tengerkék szemei vörösen szikráznak fel az ízre, halkan sóhajtva hunyja be őket, majd incselkedve nyalintja le ajkairól az utolsó vércseppeket is.
Megvillanó szemekkel, hirtelen ragadom meg formás állát, szorítva kissé, hogy ne tudjon elmenekülni. Mintha csak erre várt volna, elbűvölten néz a szemembe, lassan kúszik egyre közelebb, majd éhesen tapad az ajkaimra, nyelve mohón furakszik a számba. Engedem, hadd játszadozzon, élvezze csak ki a pillanatot, hogy most az egyszer ő irányíthat. Egyszer van gyereknap.
Ahogy elválunk egymástól, finoman engedem el az állát, de nem távolodok el, közvetlen közelről nézek azokba a gyönyörű, szikrázó szemekbe. Pihegve állja a tekintetem, érzem a testéből áradó vágy forró hullámait…
Végül erőt vesz magán, összeszorított ajkakkal, büszkén felszegett állal lép el, a szemei azonban továbbra is játékra csábítanak. Mozdulatlanul figyelem, mint vad a prédáját, ahogy kecses mozdulatokkal az asztalhoz lép s helyet foglal, majd szed magának a feltálalt vacsorából.
- Nem eszel?- pillant felém mímelt ártatlansággal, de azok a rubin színben ragyogó szemek elárulják…
- Ó, éhes vagyok, biztosíthatlak.- búgom kissé rekedt hangon, mire megrezzenve csúszik ki ujjai közül a kanál.
- Hiszen egy egész örökkévalóság áll még előttünk!- csilingeli huncutul az ismerős mondatot. – Mi lesz velünk, ha rögtön az elején teljesen kiéljük magunkat?
Elégedetten morranok fel, majd megadóan foglalok helyet én is és merítek. Adolfo a tányérjára szegezi a tekintetét, minden figyelmét a vacsora köti le, szinte érzem, ahogy koncentrálni próbál, hogy hitelt adjon az előbb elhangzott szavaknak. Átható tekintettel szuggerálom, csakhogy minél inkább megnehezítsem a dolgát.
Előbb végez mint én, de udvariasan megvárja, amíg befejezem a vacsorát, majd egyszerre állunk fel, a még mindig vörös szempár pedig rám vetül.
- Köszönöm, Mikola.- búgja. – Ez az egész… annyira tökéletes.- súgja áhítattal.
- Örülök, hogy tetszett. Fáradt vagy?- kérdem halkan, mire meglepetten tekint rám. – Vagy inkább körbevezesselek előtte?- mutatom az utat kifelé az ebédlőből, s ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, a szolgák szellemként kúsznak be a helyiségbe s szedik le az asztalt.
- Ó, nem szeretnék a vendégszereteteddel visszaélni. Egyébként is, úgy vélem ezen este után, hogy egy kis távolságot kellene gyakorolnom.- közli nemes egyszerűséggel, mosolyom pedig önkéntelenebbül halványabb lesz.
- Távolságot?- visszhangzom, követelőzően kutatva az arcvonásait, megvizsgálva az érzéseit, de kapukba ütközöm.
- Tudod, ha túl közel vagyok hozzád…- lép közvetlenül elém, mellkasunk szinte összeér, engem pedig elbódít az illata. - … megőrjítesz. Nem csak az, ami vagy, vagy amilyen. A szemeid, amik lyukat égetnek belém.- hallom érzéki hangját, teljesen megbabonáz, ahogy tekintetével szinte simogatva pillant számra, vágyakozóan szemügyre véve, mintha máris azon járna az esze, milyen érzés lenne a testén érezni… - Az ajkaid, melyek ha beszélnek, ha hozzám érnek, teljesen megbabonáznak.- folytatja, majd orvul elbitorolja a kezem, arcához húzza, s puha csókot hintve rá, én pedig finoman megborzongok, a vágy belülről emészt. Édes kín, az én hibám, de annál édesebb lesz majd a végeredmény… minél lassabban falom fel, annál több időm lesz majd kiélvezni minden egyes cseppjét… - A kezeid, melyektől elég egy érintés, hogy elégjek.- nyakamhoz hajol, orra hegyével kezd cirógatni, érintése nyomán pedig felforrósodik a bőröm. – Az illatod, mely csábít, és függővé tesz…- csípője az enyémhez ér, sóhajtva dörzsöli hozzám lüktető vágyát, amúgy is kemény farkam pedig nagyot rándul az érzésre. – A tested, amely arra késztet, hogy minden józan eszem dobjam el…- elakad a hangja, lassan gomolygó vágyamnak pedig utat engedve, finoman túrok a selymes, szőke tincsek közé, élvezve, ahogy bőrömet cirógatják a hajszálak… elképzelem, ahogy testemen siklik végig ez a hajzuhatag ajkai nyomán, egyre lejjebb és lejjebb… finoman markolok tincseibe, majd húzom meg őket, hogy tekintetünk újra találkozhasson, és most az egyszer engedem, hogy bepillantást nyerjen lelkem legmélyére. A végtelen vágy feltör, szemeim lassan vörösben úsznak, Adolfo pedig elnyílt ajkakkal, nagyra tágult szemekkel mered rám, ahogy megérzi vad, heves vágyam mértékét.
Hirtelen mozdulok, de már kiismert a kis hamis, könnyedén mozdul félre kezeim elől. Összeszűkült szemekkel pillantok rá, éhesen vadul. Veszélyes játékot játszik, és ezt ő is pontosan tudja… de ezzel csak még jobban felizgat.
- Szóval igen. Távolság. Hiszen az öröklétig élvezhetjük egymást meg egyéb blabla…- forgatja a szemeit hanyagul, nekem pedig önkéntelenül felsiklik a szemöldököm.
- Blabla?
- Ó igen. Tudod, ezt a megtartóztatást csakis miattad csinálom.- kacsint felém, még jobban felpiszkálva a kígyót. – Az én életszemléletem jóval…- nyújtja el az utolsó szót, a megfelelő kifejezésen elmélkedve.
- Hedonistább?- kérdem vidám hangon, a szabados ugyanis attól tartok nem fedné le hűen a valóságot.
- Pontosan. Szóval, bár fáradt nem vagyok - mondja jelentőségteljesen. -, sajnos a társaságos túl csábító számomra. Mit szólnál, ha külön teremben folytatnánk a társalgást? Akkor talán…- adja elő magát, mire mély, jókedvű nevetés tör fel belőlem, majd a következő pillanatban hirtelen taszítom a falnak. Sötét arckifejezéssel simulok hozzá, hogy érezze ágaskodó vágyam. Halkan nyög fel, de többre nincs ideje, mert követelőzően, vadul tapadok ajkaira, minden gyengédséget mellőzően igázom le. Köntösömben keres kapaszkodót, ahogy próbálja állni az ostromot. Morogva harapdálom végig puha ajkait, élvezve az ízét, sóhaját a számban… majd a következő pillanatban én találom magam ugyan abban a helyzetben.
Elégedetten pillantok sötét szemeibe, nyers, állatias vággyal arcomon, mire rekedten nyög fel, elgyengülve, de aztán újra visszazökken.
- Sajnálom. Tudod, az öröklét meg mi…- nyögi, de a mondatot már nem tudja befejezni. Szócséplés helyett inkább lehajol hozzám, incselkedve nyalja le számról a saját vérét, majd izgatóan kuncogva távolodik el.
Gyorsan szedem a levegőt, vágyakozó tekintettel nézek rá, még mindig a falnak támaszkodva, lesve, ahogy óvatosan hátrál, mint egy sarokba szorított gazella, aki az utolsó menekülő utat keresi…
- Szóval, most megyek, és tartogatom egyéb meglepetéseim az öröklére.- kuncog pajzán tekintettel, majd nem restell csókot sem dobni felém. – Viszlát, Mikola.- búcsúzik hálószoba hangon, majd sarkon fordulva, fürge léptekkel szökik meg előlem, de én érzem a visszafojtott izgalmat a levegőben, ahogy keveredik a vággyal. Ingerelni akar, ami sikerült is, belemegyek a kis játékba. Előlem nem menekül…
Adok neki pár perc előnyt, majd utána eredek. Hajt az ösztön a zsákmány után, felélednek a régi emlékek, ahogy sötét, koszos sikátorok közt hajtottam a prédát. Felpezsdít ez az új helyzet, egészen belebizseregnek a tagjaim.
Ösztönösen követem az illatot a levegőben, amit hátra hagyott, érzékeimet kiterjesztve keresem.
Végül egy ajtó előtt állok meg, tudom, mindjárt megpillantom, az elégedettség pedig átjár, ugyanakkor felhevít a kíváncsiság is, vajon mit találok odabent. A szex illata terjed a levegőben, csábít… én pedig engedek.
Hirtelen nyitom ki az ajtót, a látvány pedig letaglóz. Adolfo meztelen valójában a baldachinos ágy egyik oszlopának támaszkodik, egyik kezével a fát, másikkal pedig kemény vágyát markolva. Tüzes szemekkel néz rám, kipirult arccal, reszkető testtel, én pedig hörögve vetem magam felé, emberfeletti gyorsasággal, út közben ledobva a köntösöm. A puha ágyneműbe passzírozom gyönyörű testét, teljesen befedve az enyémmel, élvezve bőre selymességét, a belőle sugárzó forróságot…
Kezeit erőmmel a feje fölé rántom, keményen tartom ott, miközben két kézzel szántok végig a tökéletes mellkason, gyönyörű vörös árkokat hagyva rajta, megjelölve…
- Enyém vagy…- morgom állatias hangon, miközben megfeszül, igyekezve még jobban hozzám préselni magát. Sóhajt, nyög, rekedten susog, de eredmény nélkül, én pedig engedve a bennem dúló vágynak, szétrántom a lábait, majd hirtelen, vadul, kíméletlenül döföm belé magam, mélyen, teljesen kitöltve…
- Mikola!- sikoltja a nevem rekedt, mély hangon, ki nem mondott kéréseket, vágyakat sűrítve ebbe az egy szóba. Számomra ez is elég, hogy megértsem, várakozást mellőzve azonnal mozogni kezdek benne, vadul, keményen, ő pedig lelkesen lendíti felém a csípőjét. Erőm teljesen megbénítja, így kiszolgáltatva nekem, ahogy és ameddig én azt akarom. Felpiszkálta a kígyót, hát viselje a marás következményeit…
Magamévá teszem, mindenhogy, ahogy csak lehetséges. A testét, amíg csak bírja, és a lelkét… teljesen szabadjára engedem a tomboló vágyat, kieresztem a fenevadat. Adolfo pedig nem is lehetne elégedettebb. Sikoltozik, amíg csak a hangja bírja, remeg, sóhajt, élvez alattam… én pedig végig azon vagyok, hogy úgy kielégítsem, ahogy annak előtte senki…
Végül ki tudja, mennyi édes kínzás után, feladva a harcot, egy utolsó orgazmussal megfeszül, majd elernyed a teste. Lihegve szállok le róla, majd egy jóllakott oroszlán tekintetével vonom magamhoz az ernyedt testet. Kényelmesen én is elhelyezkedem, magunkra húzom a takarót, majd hagyom, hogy engem is magába rántson az álom…
Az enyém… csak az enyém…
*
Maró, égető érzés… pezseg a ereimben… belülről szakít szét…
Lázálomból ébredve nyitom ki a szemeimet, tagjaim feszülnek, a testem forró, alig kapok levegőt. Adolfo békésen alszik mellettem, még mindig kimerülten. Óvatosan ülök fel, nehogy felébresszem. Arcomat a kezeimbe temetem, úgy próbálok úrrá lenni a szörnyű érzésen. Ilyen hamar… újra meg kell tennem, különben szétvet… belülről szaggat szét…
Apró, reccsenő hang… rémülten tekintek a kezeimre, hófehér bőrömön apró kis repedések futnak szét… hajszálvékonyak, behálózzák az egész testem, lassan, biztosan emésztve fel, egyre terjedve… a forróság megpróbálja elűzni az eszméletem, de harcolok ellene… zihálva tápászkodom fel az ágyról, bizonytalanul az oszlopba kapaszkodva, kezem nyomán a fa nyikorogva reccsen meg, ujjaim nyoma rajta marad. Adolfo felnyög, átfordul a másik oldalára, a szemöldökét kezdi ráncolni.
Támolyogva indulok meg az ajtó felé, mezítelen talpam égett nyomokat hagy a szőnyegben, szörnyen bűzlik, ahogy sistereg. A fém ajtógomb megolvad, ahogy megmarkolva kitárom az ajtót, majd szinte kivetem magam rajta, nem törődöm vele, hogy nyitva maradt. Rekedten nyögve, a falnak támaszkodva botorkálok, sípolva áramlik égő tüdőmbe a levegő. Szörnyű hő sugárzik a testemből, a hajszálrepedések egyre terjednek, visszhangzik a fülemben a szörnyű hang, ahogy testem lassan készül darabokra hullani. Szinte elevenen égek…
A kacskaringós folyosók végén meglelem, amit kerestem, fellélegezve simítom tenyeremet a hűs téglafalra, amely erőm hatására lassan elmozdul, így egy sötét, lefelé vezető lépcsősort tárva fel előttem. Behunyt szemekkel fogadom a hűs fuvallatot, ami ideiglenes enyhülést hoz. Gondolatomnak erejével felgyújtom a falra erősített fáklyákat, s mikor a folyosó fényárba borul előttem, gyenge léptekkel kezdem szedni a fokokat.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire a lépcső aljára érek, s feltárul előttem egy sötét, hatalmas terem. A mennyezetet régi, robosztus oszlopok tartják, a falakon körben ősi ábrák, ahogy belépek, bíbor színben kezdenek izzani.
Középen a már olyan jól ismert emelvény, melyen egy tekintélyt parancsoló, puritán trónszék, szürke kőből faragva, mentes minden díszítéstől. A kerek terem padlójába szintén ábrák vannak vésve, akárcsak a falon, szimmetrikusan mindegyik a trónszékhez fut.
Zihálva vágok át a hatalmas területen, az ábrák egyre erősebb fényben izzanak, ahogy a nyers erő egyre erőteljesebben sugárzik a testemből. Mindenem elevenen ég, belülről mar ez a förtelem, a véremmel együtt áramlik bennem, tönkretesz, felemészt… elképzelhetetlen kínt okozva taszít lassan a végzetembe…
Lerogyok a hatalmas székbe, kezeimet a karfára fektetem, körmeim mélyen belevájnak a kemény sziklába. És ekkor hirtelen, fémtüskék lökődnek ki a kőből, mélyen belevájnak a csuklómba, én pedig felszisszenve vetem hátra a fejem. Ahogy bíborszínben izzó vérem lassan folyni kezd a sebekből, úgy kezd enyhülni az égető érzés. Hátrabicsaklott fejjel, lehunyt szemekkel sóhajtok fel a megkönnyebbüléstől. A testem önkéntelen ráng néhányat, ahogy mélyebbre és mélyebbre nyomom a tüskéket a húsomba. A vér a kis bemélyedéseken keresztül a padlóra folyik, feltöltve a kacskaringós ábrák vonalait, így fejezve be a varázslatot. Mikor a vonalak összeérnek, az egész terem vörösben izzik. Mellkasom fehér bőrén is megjelenik egy kör alakú, vörös jel, először halványan, majd egyre erősebben izzik fel, én pedig végre fellélegzem. A pecsét, ami leköti az erőm nagy részét…
Hirtelen érzem meg a jelenlétét. A bejárat felé pillantok, tekintetünk találkozik.
- Az erőd… meg fog ölni…- súgja, arcán kíváncsiság, megértés és kis csalódottság látszik. Bizonytalanul lép beljebb, alakját csak levetett köntösöm takarja.
- Az évezredekkel együtt egyre nő bennem. És ki tudja mikor… túl fog nőni rajtam.- búgom bágyadtan, kellemes bizsergés lesz úrrá rajtam. Az égő érzés végre teljesen elmúlik, a pecsét a mellkasomon olyan lágyan halványul el, ahogy jött. A repedések a bőrömön lassan forrnak össze, centiről centire tűnnek el. Sóhajtva rántom fel a kezem a karfáról, s mikor a tüskék már nincsenek a bőrömben, a seb magától kezd összezáródni.
- Nem próbáltad egy részét… átadni valakinek?- kérdi tétován, megállva előttem pár méterrel, ajkaimon pedig játékos félmosoly jelenik meg.
- Nem létezik olyan lény, aki elbírna ekkora erővel. Én is csak egy részét tudom uralni. Egy hozzád hasonlót a töredéke is megölne.- mondom halk hangon, tekintetem az övébe fúrva…
|
| Laurent | 2014. 10. 28. 10:28:57 | #31740 |
Karakter: Adolfo
Megjegyzés: ~vicii~ vámpírkámnak
Adolfo:
Mosollyal jutalmaz.
- Érdekes bók. - tápászkodik fel, kezét nyújtva felém. - Sajnálatos, hogy rosszul tűröm a bezártságot.
Az apró infómorzsa máris beindítja a fantáziám. És bár a kerekek a szex után kissé lassan forognak, azért alaposan megcsócsálom, amíg én is felállok, tekintetemmel a testének minden centijét mustrálva, majd követem őt. Ha ő nem bánja, én akkor meg pláne nem bánom, hogy így mászkálunk. Igaz, hogy mára egy élő ember sem maradt, aki a testem ruhátlan látta. Leköt a berendezés, nem tulajdonítok túl sok figyelmet az irányra. Bízom benne, hogy nem a pincébe vezet, hogy elásson vagy ilyesmi. Figyelem a képeket, a színeket, a szobrokat, a bútorokat, mindnek mintha külön története lenne.
Tényleg egy macskának érzem magam, aki bajszos kis orrát legszívesebben mindenbe beleütné, hogy megtudja a válaszokat. Persze, türelmem eddig is kifizetődő volt, nincs okom sietni, az élet hosszú, és tele izgalommal...
A fürdő meglep, és felcsigáz. Imádom a kényeztetést, és a fényűzést sem vetem meg. Nincs rajtam túl sok minden, talán csak a napgyűrűm, amit egy laza mozdulattal lehúzok. Szó nélkül lépek a vízbe, és elnyúlok a buborékok ölében. Örökké tarthatna ez a pillanat... Mikola is csatlakozik, ölébe rántva, ajkai forró pecsétet égetnek nyakamra, én meg csak közelebb húzódok hozzá. Akarom őt. Kell nekem. Minden egyes kis nüansznyi önmagával együtt.
- Mikola, gyönyörű ez a hely. - szólalok meg végül, fohászként ejtve nevét. Megborzong tőle, tudom jól, ezért is mondom csak ritkán.
- Van egy kastélyom Ukrajnában. El foglak vinni oda. Az a legnagyobb, a legotthonosabb, a legszebb.- lehunyom szemem, hogy ne áruljam el heves érzelmeim, csak közelebb húzódok hozzá, melegítve magunkat, merítve ebből a pillanatból. - Tele kincsekkel, amiket még senkinek nem mutattam meg. Rejtett zugokkal, amik elképzelhetetlenül mélyre vezetnek...
Mindenki megkapja azt, amit érdemel, nemde? Talán már minden bűnömért vezekeltem... figyelem tekintetét, mely mintha olvasztott smaragd lenne, ujjai cirógatnak, babusgatnak. Sosem éreztem még, hogy valaki ennyire kedvelt volna azért, aki vagyok. Amilyen vagyok. Elnyomom a feltörni készülő heves érzelmi tornádót. Vámpírlétem hátrányainak egyike. Felfokozott érzelmek. Terelem inkább figyelmem. Ukrajna? Kastély? Kincsek? Nekem való!
- Alig várom már, hogy lássam.
Pillantok rá a vállam felett, de tekintete most... már-már ábrándos, s valami árnyék bújik oda, aminek félek nevet adni. Die szemében egyszer tűnt fel hasonló, és azóta sem tűnt el, sőt, egyfajta őrült csillogás is társult mellé. Pedig simogatja egómat, ahogy írisze testemen siklik végig. Mintha ezért a pillanatért dolgoztam volna meg. Ezért a csodáló tekintetért.
- Adolfo... nem kell nagyzolnom, hogy azt mondjam, elég hatalmam van ahhoz, hogy majdnem bármit eltörölhessek a föld felszínéről. Persze nekem is vannak határaim, és nyilván mindig létezik egy nálunk hatalmasabb erő.- valamiért nem tudom elszakítani róla a tekintetem. A komoly pillantásával ellentétben áll, ahogy kezei csábítóan barangolnak rajtam, és a vágy mardossa belsőmet, de... ez nem fenyegetés volt. Nem felém, legalábbis. Akkor... ?
- Mikola... mit akarsz ezzel mondani...?- hajába túrnék, ahogy a vállamra csókol, de újra megszólal, és amit mond, az cselekvésképtelenné tesz.
- Elég hatalmam van ahhoz, hogy kiirtsak mindent, ami zavar téged. Valamit, ami nem tetszik. Vagy valakit.
A forró víz, a meleg test, és a gőzös levegő ellenére valami fagyos hideg keríti hatalmába a testem, porcikán át szúró fagy, csontig hatoló jég. Hazug lennék, ha tagadnám, hogy ezt is akartam tőle. De az, hogy ezt ő maga ajánlja fel... Miért? Mit kér cserébe? Mintha a pókhálómba önként repült volna egy szaftos légy, jól be is gubózva a fonálba. Menedékért húzódok hozzá közel, amennyire csak tudok, reszketeg ujjaim a hajába fúrva. A föld Die nélkül? Ösztönösen rávágnám, hogy persze, igen... De eddigi létem során ő volt egyedüli fajtársam. Nem ismerek mást rajtunk kívül. És bár fáj, ő ismer engem a legjobban. Hiszen az ő teremtménye vagyok. A közös múltunk tényleg egy csettintéssel semmissé válhatna? Ezernyi emlék zúdul végig rajtam, míg kissé gyámoltalannak érezve magam megszólalok.
- Én... nem tudom... nem tudom, mit mondjak...- ajkai forrón búgnak fülembe, harapdálva, kóstolgatva azt, megborzongatva, próbálva felolvasztani belülről.
- Hát ne mondj semmit.- lehunyom szemem, hátha ezt a pillanatot a szemhéjamba tudom égetni. - Csak emlékezz ezekre a szavakra.
Kábán figyelem, ahogy megmozdul, majd finoman mosdatni kezd. Törődő érintésétől ellazulok, mintha egy mozdulattal minden sötét árnyat elűzne a fejem felől. Keze felmelegedett, csillapodó testem érezni véli és megjegyezni az összes barázdát tenyerén. A gyöngyvirág a hajós emlékeket idézi fel, elhozva az éjszakai szenvedély emlékét, és fellobbantva. Minden zavaró gondolatot félredobok a vállam felett. Carpe diem, nem? Felesleges azon rágódni, amit most nem lehet megoldani.
Helyette inkább... Viszonozom neki azt, amit ő nyújt nekem. Figyelmet, törődést, vágyat, kielégülést, társaságot, mindent. Belső vadmacskám elégedetten élezi a körmeit egy fa kérgén, ahogy Mikola egy elégedett hangot hallatva hátradől és átadja magát az élménynek.
Az előbbi gyors és túlfűtött numera után most tényleg van alkalmam a testét alaposan felfedezni, és életre kelteni, legalábbis addig, amíg nem áll neki viszonozni. Határozott mozdulatokkal, minden felesleges csavargatás nélkül visz el a csúcsig, de nem lök át az utópiába, helyette csak pont egy hajszálnyival a pillanat előtt megáll. Fejem teljesen üres, már csak a kielégülés kavarog a szemem előtt, és vöröset látok, ahogy a vigyorát meglátom.
Nem tervezte, hogy itt hagyja abba, igaz? Megpusztulok, sőt, talán még könyörögni is hajlandó lennék, ha folytatná... De persze én akartam egy önálló kis démont magamnak, akkor hát?
- Ne legyél telhetetlen, Adolfo... valamit holnapra is hagyni kell...- mély hangja borzongat, csókja megolvaszt, de ahogy ennyiben hagyja a dolgokat, gyerekes duzzogásba lök.
- Kegyetlen vagy, mondták már...?- morgom felé, mire ő csak rámnevet. Szemtelen!
- Csak szeretem hosszúra nyújtani az élvezeteket. Adolfo, egy egész örökkévalóság áll még előttünk. Mi lesz velünk, ha rögtön az elején teljesen kiéljük magunkat...?
Béke és nyugalom! Az lenne! Belső kis démonom valami ilyesmire éhezett az évszázadok alatt. Na persze, ha ő nem adja meg, ami nekem kell, akkor nekem kell tenni az ügyben, nemde? Azt hiszi, kiismert, de messze van még ő attól! Tudom jól, hogy mire megy ki ez a játék. Hiszen én találtam ki! Ne legyen a nevem Adolfo, ha nem verem őt meg ebben a játszmában!
Puha csókot nyom bőrömre, amitől odalent újra felforrósodok. Egy puszta érintés, egy pillantás tőle, és elveszni akarok. De csak egy köpenyt kapok kielégülés helyett, majd indulunk is a következő állomásra. Étkezde? Ízléses, elegáns, de nem vagyok éhes... legalábbis nem emberi étekre, vagy vérre. Belső démonom épp a harci színeket keni fel, füveket szórva a tábortűzbe. Készül a bevetésre, ahogy én is.
Van valami romantikus kis hangulata az egésznek, de nem hagyom magam elködösíteni. Egy célom van. Kell nekem valaki, aki uralkodik felettem, aki birtokol, aki szinte megfojt, s velem együtt a múltam is elsöpri. S ha ő nem képes megzabolázni, lecsillapítani, megszelídíteni, akkor a kapcsolatunk hiábavaló.
Már-már megbűvölten nézem, ahogy a szolgálója tölt nekünk. Érzem rajta. Még Mikola jelenléte mellett is érzem, hogy ő nem ember. Nem hallom a szívverését, és jelenlétét minden erejével elnyomja. A tökéletes lakáj. Figyelmem mindenről a vérszag vonja el. Üvegből? A sugárzó zöld szemekbe pillantok, amik úgy mustrálnak, mint egy egzotikus különlegességű whiskeyt, dupla jéggel. Kiszárad a szám, s nem a szomjúságtól.
- A jelenre. - emeli poharát.
- A mesékre.
Koccintom az enyém az övéhez. Mosoly hullámzik végig érzéki ajkain, majd belekortyol a pohárba. Ó, a vér testes, fűszeres, krémes, belülről hevít fel. Talán csak az izgalom, hogy nem egy nyakról kell lelopnom, hanem pohárból. Az újdonság íze. Vörösen felizzó szemeim lehunyom, az utolsó kortyot is lenyelve, majd beharapom alsó ajkam, hogy arról is eltüntessem az utolsó nyomokat.
Mint a kobra. Imádom, amikor ilyen hevesen ront rám, és kinyilvánítja birtokvágyát. Ujjai közé fogja állam, erősen, hogy fogaim eleresztik ajkamat, és úgy csap le rám, mint egy mérgeskígyó. És ő is kissé ilyen. Szemei hipnotizálnak, és teljes pompájában ingázik, bűvöl. Lassú, elegáns mozdulatokkal altatja el figyelmemet, majd ahogy közelebb lépek, méregfogait belém vájva a magáévá tesz.
Borzongva emelem fel fejem, hogy felkínáljam neki magam, míg nyelvemmel támadást intézek szája ellen, felkutatva az utolsó fellelhető ízcseppeket is onnan. Elereszti állam, nem ér hozzám, ahogy én sem hozzá. Vágytól fűtött, éhesen vörös szemekkel nézek közelről az ő szemeibe, amik lassan sötétednek el. Annyira veszélyes és gyönyörű ez a kifejezés! Elnyomom a sóhajomat, és nagyot nyelve lépek el tőle. Megőrjít. Ő nem mozdul, csak figyeli, ahogy leülök, és tányéromra szedek valamit találomra.
- Nem eszel? - nézek rá ártatlannak szánt arccal, csupán a vörös szemeim árulnak el.
- Ó, éhes vagyok, biztosíthatlak. - válaszol rekedt hangon, amitől kezeim közül csilingelve hullik ki a szedőkanál.
- Hiszen egy egész örökkévalóság áll még előttünk! Idézem őt, kissé el is mélyítve a hangomat. - Mi lesz velünk, ha rögtön az elején teljesen kiéljük magunkat?
Ártatlan a kérdés, de a mögöttes jelentés halk morajlásra bírja. Mintha egyetértene, leül ő is, és nyugodt mozdulatokkal szedni kezd. Nem nézek rá, félek minden önuralmam odaveszne. Játékba sem kezdek most, mert biztos vagyok benne, hogy nem lenne jó vége. Csendben eszünk, de pillantása egy pillanatra sem kalandozik el rólam, így állandó készenlétben állok.
Mire a desszertet hozzák, bármit megadnék az enyhülésért. Démonom készen áll, már csak a ritmusra vár, hogy rázhasson. Megvárom, hogy ő is leteszi az evőeszközt, és vele egyszerre állok fel. Ajkaimon mosoly ül, de szemeim vörös izzását nem tudom leállítani. Hát ezt teszi velem a közvetlen közelsége? Előttem még félig tele a véres pohár, mégsem nyúlok hozzá. Tele vagyok. Mint aki túl sok sósat evett, ám most már inkább egy kis édesre vágyik.
-Köszönöm, Mikola. - nézek rá, és látom, ahogy benne is megmoccan odabent a vadállat. Érzem. - Ez az egész... annyira tökéletes. - hangom halk, emberi fül nem is hallaná talán.
- Örülök, hogy tetszett. Fáradt vagy? - felkúsznak szemöldökeim. - Vagy körbevezesselek előtte inkább? - becsukódik mögöttünk az étkezde ajtaja, halk motoszkálás támad odabent, ahogy eltakarítanak utánunk.
- Ó, nem szeretnék a vendégszereteteddel visszaélni. - búgom, mélyen a szemeibe nézve. - Egyébként is, úgy vélem ezen este után, hogy egy kis távolságot kéne gyakorolnom. - a mosolya kissé fakulni kezd.
- Távolságot? - szemei szinte ledöfnek, ahogy átvizsgál, de nem talál választ.
- Tudod, ha túl közel vagyok hozzád... - és demonstrálva elé lépek szorosan, mélyen a szemeibe nézve. - megőrjítesz. Nem csak az ami vagy, vagy amilyen. A szemeid, amik lyukat égetnek rám. - tekintetem a szájára siklik. - Az ajkaid, melyet ha beszélnek, ha hozzám érnek, teljesen megbabonáznak. - kezembe fogom az övét, és arcomhoz húzva hozzábújok, puha csókot nyomva rá. - A kezeid, melyektől elég egy érintés, hogy elégjek. - lehunyt szemmel hajolok a nyakához, orrommal cirógatva bőrét. - Az illatod, mely csábít, és függővé tesz... - finoman hozzádörgölöm fájón kielégületlen önmagam az övéhez. - A tested, mely arra késztet, hogy minden józan észt dobjak el...
Hangom elcsuklik, belső démonom egy macskát megszégyenítve mozog, a füstös levegő meg elbódítja. Egy lepkének érzem magam, aki épp a násztáncát lejti a lámpafénynek. Érzem hangulatát változni. Az előbbi szándékos félreértése megolvad, forrósodik, légzése megváltozik, ujjai kibontják magukat a kezem fogságából, és finoman a hajamba kúsznak. Szokatlanul gyengéd mozdulattal húzza meg hajam, hogy felnézzek rá. A vérvörös és a sötétzöld egymásba olvad, felszikrázik a levegő, és az elektromosság mintha újra élővé tenne. Megborzongva, nagy pupillákkal meredek rá, kiszáradt alsó ajkamon végignyalintva, és tekintete leröppen, hogy elkapja a mozdulatot.
Mikor mozdulna felém, megelőzöm. Egy pislantással később egy ügyes mozdulatnak hála előtte állok, és ő csak az üres levegőt markolja helyettem. Szemei zsákmányra éhes vadként szűkülnek össze, és tudom, hogy most felpiszkáltam. De hát játék az élet. És a lapokat, amiket osztott, ki kell maximálisan használni. Ez is olyan, mint a póker. Ha nem játszod meg magad, akkor hamar kiismernek, és elveszted a kört. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Minden lapom kész a flush-höz, csak félek, neki megint pókere van...
- Szóval igen. Távolság. Hiszen az öröklétig élvezhetjük egymást meg egyéb blabla... - szólalok meg hanyagnak szánt hangsúllyal.
- Blabla? - szökik fel szépen ívelt szemöldöke újra.
- Ó igen. Tudod, ezt a megtartóztatást csakis miattad csinálom. - kacsintok rá huncutul. - Az én életszemléletem jóval... - oldalra billentem a fejem a megfelelő szót keresve. -
- Hedonistább? - bújik egy kis mosoly a hangszínébe.
- Pontosan. Szóval, bár fáradt nem vagyok,... - pillantok rá jelentőségteljesen vörös íriszeimmel. - sajnos a társaságod túl csábító számomra. Mit szólnál, ha külön teremben folytatnánk a társalgást? Akkor talán...
piszkálódó kérdésemre halkan, de sötéten nevet fel, és a szavak a tüdőmben lévő levegővel együtt szöknek meg, ahogy a falhoz ken, minden gyengédség nélkül. Felnyögök, ahogy hozzám préseli testét. Csupán csak a köntösök állnak közénk. A bolyhos kis felsőrészben kapaszkodok meg, amíg szája vad rohamot tart ellenem. Éhesen harapdál végig, én pedig a megfelelő pillanatot kivárva, amikor belémmélyeszti szemfogait, egy lendületes mozdulattal őt nyomom a falnak. Szája sarkában incselkedő vérnyomokkal pillant fel rám alulról, torokhangú nyögést csikarva ki belőlem a puszta tekintetével, de nem tántoríthat el! Az ellenkezés sajnos a véremben van.
- Sajnálom... - súgom pihegve. - Tudod, az öröklét meg mi... - bár lennének értelmesebb gondolataim!
Lehajolva hozzá, nem tudva ellenállni, lenyalom szája sarkáról a finom kis falatot, majd hálószobahangon felkuncogva eltáncolok előle újra. Figyelem, ahogy hullámzó mellkassal támaszkodik a falnak, engem nézve, és a gerincemen a vágy végigcikázik. Várakozással vegyes remegés csiklandoz belülről, ahogy táncos mozdulatokkal lassan hátrálok tőle.
-Szóval most megyek, és tartogatom egyéb meglepetéseim az öröklétre. - csókot dobok neki. - Viszlát, Mikola.
Hangom nem több puszta visszhangnál, mély és csábító, látom, ahogy feszülnek izmai, de nem várom meg, míg mozdul. Tudom, öregebb és erősebb nálam, így kezdeti előnyöm ki kell használni. Erőm úgy leng ki, hogy nem tudom kordában tartani. Zabolátlan, szilaj, és vad. Sarkon pördülve, sötét vágytól átitatott nevetést hallatva elinalok. Izgalmas játék. Tudom, hogy követni fog. Vérében van a vadászat. Én pedig épp most biggyesztettem citromot a számba, és feküdtem az ezüst tányérra.
Egy illatot követve cikázok a folyosókon, elkerülve az élőket, a lakáj pedig nem kerül a szemem elé, talán nincs is errefelé. Nem állok meg sehol sem töprengeni, melyik fordulónál és lépcsőnél merre, érzem, ahogy közelít. Vérszomjas ereje a lapockáim között bizsereg, és a levegőt egyáltalán nem a futástól való kifulladás miatt kapkodom. Végül egy szobába surranok be, és elmosolyodok. Ágy. Helyes. Legalább itt is a szatén az ágynemű. A szobát az Ő illata lengi be, így kissé megremegnek kocsonyásodó lábaim. A köntöst fondorlatosan az ajtóban hagyom, majd a baldachinos ágy oszlopának támasztva hátam lehunyom a szemem. Érzem, itt van a közelben. Forró tenyeremmel végigsimítok testemen, s ahogy a kilincset lenyomja, régóta ágaskodó merevedésemre markolok. Fejem felett szabad kezemmel az oszlopban kapaszkodok, az izgalomtól kipirult arcom félig felé fordítom, és izzó szemeim szőke tincsek közül pillantanak fel rá.
Úgy terem előttem, hogy emberi szem fel nem foghatja gyors mozdulatát. Lendülete elsodor, s ruhájától is megfosztja. Felnyögök, ahogy az ágyba passzíroz testével, kezeimet ereje feszíti fejem felé, míg ő tíz körmével szánt mintát testemre. A vágytól hullámot vet testem, ködös fejjel nyögök, minden porcikám pattanásig feszült a várakozástól. Hallom, hogy morog felettem, de szavait képtelen vagyok már feldolgozni. Próbálok egy értelmes szót összekaparni utolsó hajszálnyi értelmemmel, nem túl sok sikerrel. Forró merevedése hirtelen tölt ki, úgy vágódik belém, éhesen, nyersen, és ez átlendít a holtponton. Hörrenve kiáltok fel.
-Mikola!
Minden sürgetést, követelést, vágyat ebbe a hat betűbe sűrítek, és ő megérti. Miért ne értené? Épp csak eltemeti magát bennem, nem áll meg, hogy hozzászokjak. Vad mozdulattal húzódik ki belőlem, hogy minél előbb újra ledöfhessen. Én pedig lelkesen sietek a mozdulat elé. Lábaim szétfeszítve, testem magatehetetlenül remeg, ahogy béklyói fogságában mozdulatlanságra vagyok ítélve, és ő úgy lakmározik belőlem, ahogy egy zsákmányát elejtett vadász. Talán az egész csak egy pillanat talán órákon át tart. Elveszik az idő fogalma, én pedig teljesnek érzem magam. Démonom megfékezve, fejet hajtva, én pedig teljesen behódoltak érzem magam. És szipolyozásom mind testileg, mint érzelmileg addig folytatja, míg egy nagy kupac masszának érzem magam. Körülölel testével, és erejével, leigáz és közben mégis... közben mégis mintha a gyeplő végig az én kezemben lenne.
Egy aprócska, alig észrevehető könnycseppecskével válok meg eszméletemtől ki tudja, hány orgazmussal odébb. A világ értelmének teljes tudatában zuhanok az édes semmibe, mert utolsó légvételnyi ébrenlétem alatt még érzékelem, ahogy forró karok ölelnek át, és ebben a bölcsőben nem csak birtokoltnak, de fontosnak is érzem magam egyszerre. És így minden további tétovázás nélkül merülök álomba. Egy álomba, mely hosszú évszázadok óta nem szól semmiről, csupán a puhaság érzését kelti bennem. És mely pihentetőbb, mint bármelyik eddigi.
|
| vicii | 2014. 07. 28. 09:48:14 | #30796 |
Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Vérszívómnak - Launak)
- Szóval? Hívhatok taxit?
- Ó, hát nem fogják a személyét hiányolni ezen a Pazar, megismételhetetlen és kihagyhatatlan eseményen az emberek?- kérdi, kecsesen felvonja az egyik szemöldökét, hangjából játékos gúny árad, az utolsó szót pedig pajkosan nyomja meg. Szélesedő mosollyal pillantok azokba a szép szemekbe. Emberek… a mi életünknek, akár a kérészek. Időm sincs megjegyezni a nevüket, olyan gyorsan porladnak el… olyan kicsik, olyan védtelenek, olyan jelentéktelenek…
Árgus szemekkel figyelem, nehogy elszalasszam a pillanatot, ahogy lágy mozdulattal aranyszín hajába túr, és ahogy eltávolítja az ujjaiba akadó kis szalagot, a rakoncátlan tincsek végre kibomlanak, szabadon élvezve, ahogy a szél láthatatlan ujjaival beléjük kap.
Adolfo befelé indul, és miközben egy poharat csen el egy közeli tálcáról és csatlakozik hozzám az ajtó felé menet. Arcomra varázsolom elragadó mosolyomat, úgy búcsúzom, udvariasan hárítva a marasztaló könyörgéseket. Adolfot figyelem a szemem sarkából, aki a ruhatár felé veszi az irányt, én pedig türelmesen várok rá az előtérben, míg újra fel nem bukkan, kissé idegesen. Érzem a belőle áradó feszültséget, amit elrévedő tekintete csak megerősít.
- Mehetünk?- kérdem halkan, és mintha mély álomból riadna fel, úgy pillant rám, homályos tekintete kitisztul, és mintha csak most ébredne rá, hogy nincs egyedül. Távoli, súlyos emlékek húzzák magukkal percről percre, egy számomra ismeretlen világba, ami sejtésem szerint tele van fájdalommal és gyűlölettel.
Kezében összegyűrt cetli, arról pillant rám, válasz helyett pedig aprót biccent. Kilépünk az épületből, a limuzin már ránk vár. Elenyésző füst halovány illatát sodorja felém a szél, nekem pedig a mellettem lépkedőre sem kell néznem, hogy érzékeljem a fellángoló, tehetetlen dühöt, amely testéből árad.
Beülünk a kocsiba, Adolfo pedig feszülten mered ki az ablakon, bár talán nem is tudja, mit lát. Lelke legmélyéből sugárzik ez a feszültség, melyet nyugodtan konstatálok, könnyedén rakosgatva össze a kirakós darabjait.
Mikor elhagyjuk a pompázó városrészt, kissé felenged, ajkait reszketeg, alig hallható sóhaj hagyja el.
- Kellemetlen üzenet?- kérdem diplomatikus távolsággal, ezzel egy savanyú mosolyt csalva ki belőle.
- Inkább a múlt, ami láthatóan nem ereszt, hordhatok bármekkora szemellenzőt.- közli keserű hangon. Ó igen… a múlt… nincs is nála kegyetlenebb szerető… fekete karmos fúria, aki emlékeztetőül újra és újra felszakítja a régi sebeket, ott karmolva, ahol a legjobban fáj, akkor, amikor a legkevésbé számítanánk rá… beleeszi magát minden sejtünkbe, hogy ne tudjunk szabadulni tőle.
Egy lehetőség van csupán.
- Akkor hát meg kell szökni előle.- duruzsolom, kíváncsian várva a reakcióját, ami nem okoz csalódást.
- A szökés nem az én műfajom, ám ettől függetlenül nem vált be. Vagy talán pont ezért?- teszi fel a költői kérdést, én pedig nem állhatom meg a kuncogást. Ettől kissé megnyugszik végre, tekintetébe a semmiből kúszik be ismét az állatias vágy, ujjai pedig kihívóan simítanak combomra, majd mintha mi sem történt volna, egy ma született bárány arckifejezésével fordul az ablak felé. A bennem doromboló fenevad pedig elégedetten villantja ki agyarait.
- Megérkezünk.- tájékoztatom végül, mikor a limuzin leparkol jelenlegi lakóhelyem előtt. Adolfo szemöldöke elismerően felszalad a homlokára, majd kiszállva az autóból Maxim mosolyával találjuk szemben magunkat, ahogy kinyitja a hatalmas, kétszárnyas ajtót.
- Uram, a csomagjai is megérkeztek. Szabad a kabátjukat?- kérdi nyájas, ugyanakkor szokásos, visszafogott modorában. Némán szabadulunk meg a kabátjainktól, majd a személyzet felé fordulok, míg Adolfo beljebb lépbe felfedezi a villát.
- Maxim, beszerzett mindent, amit kértem?- fordulok leghűségesebb szolgám felé, ő pedig tisztelettudóan meghajtja magát, s szemét a földre szegezve válaszol.
- Természetesen, uram. A vacsorát mikor tálalhatjuk?
Három óra múlva.- vetem oda. Maxim a leghűségesebb és legértékesebb szolgám. Tud minden titkomról, életem körülményeiről, és az elmúlt évszázadokban nagy szolgálatot tett.
Természetesen ő is a fajtánkból való, egyedül a személyzet tagjai közül.
- Vigyen italokat a könyvtárba, Maxim.- bocsátom el, ő pedig meghajolva gyors léptekkel távozik, addig én az egyik szobalányhoz fordulok. - Készítsék elő a yakuzzit.- közlöm, majd Adolfo után indulok a könyvtárba.
A kandallónál lelem, ahogy elrévedő tekintettel bámul a lángol közé, a tűznyelvek pedig fényes mintákat rajzolnak napbarnított bőrére. Poharamat felkapva rövidet kortyolok a whiskeymből, de azzal a lendülettel vissza is teszem a tálcára. Mögé lépek, de ő fel sem rezzen, egy másik világban van valahol. Arcára tiszta érzelmek ülnek ki.
- Látom, ma este távol vagy tőlem.- súgom a nyakához hajolva, leheletemmel cirógatva, ő pedig halovány kis mosollyal, hanyag pillantással néz rám a válla felett, keserűen felsóhajtva.
- Hát igen, úgy tűnik hogy talán öregszel, vagy veszítesz a varázsodból, mert unatkozom...- mondja tettetett felháborodással, én pedig egy gyors, vad csókkal fojtom belé a szót. Elégedetten nyög bele, amiért megadom neki, amire vágyott. Vadul dúlom fel ajkait, teljesen leigázva és magam alá gyűrve. Poharát a párkányra teszi, hátával mellkasomhoz domborít, majd kezeivel túr játékosan a hajamba. Elégedetten morranva simítok feszes, izmos testére, újra felfedezve minden porcikáját, majd hirtelen mozdulattal markolom meg a torkát, félbeszakítva ezzel a forró csókot. Vágytól csillogó szemekkel néz rám, élvezve a kis játékot. Elnyílt ajkaira szökik a tekintetem, azokra az ínycsiklandó, édes, csóktól duzzadt ajkakra, amiket legszívesebben addig marcangolnék, amíg nem gyöngyöznek rajta skarlát cseppek. Erősebben markol a hajamba, miközben erotikusan megnyalintja a száját. Mozdulatlanul élvezem, ahogy szabad kezével az oldalamon simít végig, lassú, ingerlő mozdulattal, majd fenekembe markolva ránt magához közelebb, formás kis hátsóját szorosan hozzám préselve, vágyakozva felsóhajtva közben.
A vér lassan buzog fel bennem, egyre forrósodik az ereimben, én pedig végtelenül élvezem ezt az érzést. Kezeimet ruhája alá bújtatom, még hideg ujjaimat forró mellkasára simítva, ő pedig borzongva rándul meg. Majd hirtelen fordul felém, karjait körém fonva préseli testét az enyémhez, így melegítve engem is egyre jobban. Ajkai ingerlően közel vannak, érzem enyhén alkoholos leheletét, ahogy mélyen a szemeimbe néz.
- Bocsáss meg, hazudtam...- súgja játékosan, egyik kezével hajamban kalandozva, másikkal az ingem alá kúszva. Szinte égetnek az ujjai... - Rossz voltam, hát büntess meg...
Ki tudna ellenállni egy ilyen kérésnek? Hangjában a ki nem mondott vágyak sok jóval kecsegtetnek, a levegőben forrongó erotika pedig végleg felmorzsolja legendás türelmemet. Felüvölt a bennem megbúvó fenevad, vigyorogva éhezik prédája után, én pedig ezennel megadom neki, amire vágyik. Hirtelen kapom fel, majd erős mozdulattal a könyvespolcnak lököm, mohón nyomva számat a finom ajkakra, kéjesen morranva, mikor harapva viszonozza a csókot. Két izmos láb kulcsolódik a derekam köré, teljesen hozzám préselve ezt a gyönyörű, kívánatos testet. Bódultan simogatom, marcangolom selymes bőrét, élvezve közben, ahogy ő is hasonló támadást indít ellenem. Körmeivel a hátamba szánt vörös csíkokat, és ahogy a kibuggyanó vér fémes illata ellepi a szobát, vérszomjam fellángolva keveredik vágyammal.
És ha ez nem lenne elég, ringó csípővel dörgölőzik hozzám még jobban, tovább fűtve így is hatalmas vágyamat. A testem viharosan lángol fel, a vérem szinte forró, felfűti az egész szobát körülöttünk, emberek számára szinte kibírhatatlan hőmérsékletre, de nekünk meg sem kottyan.
A csókból megszökve nyakamra tapad, ajkaival barangolva be, majd végtelenül izgató mozdulattal karcolgatja végig bőröm a szemfogaival. Érzem, ahogy feltör belőle a vérszomj, igézően keveredik a vággyal. Megvonaglik karjaim közt, majd engedve a csábításnak felszakítja bőröm, egészen aprócska kis sebet ejtve, majd élvezettel nyalintja le kibuggyanó véremet.
Végül megadóan kínálja fel ő is nyakát, én pedig durván mélyesztem bele a fogaimat, minden teketóriázás nélkül. Elégedetten mordulok fel, mikor az édes, fémes íz betelíti a számat, teljesen elbódítja az érzékeimet. Türelmetlenül nyomja nekem a csípőjét, de keményen fogom le, hogy ne is moccanhasson, egészen addig, míg teljesen le nem csillapítom étvágyamat. Nyögdécselve ficereg, kéri a jussát, de addig nem adok, amíg én el nem vettem, amit akarok. Így hát sorsába beletörődve dönti vállamra a fejét, fogaival ingerlően játszva fülcimpámon, majd orrával simítva végig rajta, majd beleunva az eredménytelenségbe, újra a nyakamra téved. Csókot nyom rá, majd keményen belém mélyeszti a fogait, ezúttal nem szakítva fel a bőrt.
Kényelmesen nyalogatom le az utolsó kibuggyanó vércseppeket, majd hagyom a sebet összezárulni. Végül elégedetten tapadok újra ajkaira, Adolfo pedig új erőre kapva simul hozzám, vadul markolva felsőtestem, ahol éri.
- Mikola...- súgja vágytól fűtött hangon, én pedig fellángoló tekintettel kapom fel, majd keményen a padlóra lököm, hogy alig egy pillanattal később forrón simuljak a selymes bőrhöz. Szétnyitott lábakkal vár rám, én pedig hevesen dörgölőzök hozzá. Vadul ránt magához, éhesen rángatja le rólam az inget, én pedig elégedett vagyok a heves reakció láttán.
Én sem tétlenkedek, lefejtem róla is a ruhákat, majd vágyakozva hagyom, hogy kicsit érvényesítse magát. Hagyom, hogy leteperjen, majd derekamra üljön. Égő szemekkel simít kezeivel mellkasomra, egy pillanatra megáll, mintha nem tudná hirtelen, mihez kezdjen a helyzettel. Majd felcsillanó szemekkel kezd el kínzóan lassan simogatni, ujjai nyomát forró ajkak követik, én pedig gátlástalanul élvezem. Elégedetten sóhajtva, elsötétült szemekkel figyelem, ahogy játszadozik.
Végül újra felfelé veszi az irányt, majd ajkaimhoz érve hevesen csókol meg, én pedig kétszer olyan hevesen viszonzom. Égő szemekkel figyelem, ahogy kicsapongóan kalandozik mellkasomon. Gyönyörködöm szép bőrében, parázsló szemében és cseresznyeajkaiban, meg persze azokban a kecses ujjakban. Minden porcikámmal eszeveszetten kívánom őt, de türelemre intem égő testem. Hiszen az egész éjszak a miénk... sőt, az egész örökkévalóság...
Egyre lejjebb csúszik, csókolva és harapdálva, mindenhol vörös kis nyomokat hagyva rajtam, amik persze nem lesznek hosszú életűek. Ekkor vetek véget a játszadozásnak, hirtelen fordítok a felálláson. Elfogyott a türelmem.
Hirtelen tépem le róla az ingét, az anyag pedig könnyedén adja meg magát az erőmnek. Mohón simulok a forró bőrhöz, hogy érezhessem magam alatt ezt a gyönyörű, kívánatos testet. Engedve a csábításnak ajkaimmal veszem ostrom alá, kíméletlenül hagyva rajta vörös harapásnyomokat, majd mikor derekához érek, vadul tépem le róla a nadrágot is. A ruha cafatjai békésen hullanak szanaszét a földre. Majd megvadult bestiaként rántom szét a lábait, hogy kíméletlenül, egyszerre két ujjammal kezdjem tágítani. Sötét szemekkel gyönyörködöm hirtelen nagyra tágult, vágyködös szemeiben, megremegő testében, elhaló sóhajában... majd a feje hátrabicsaklik, ahogy gátlástalanul élvezni kezdi kényeztetésem. Megvadít ez az illat, ami hamvas bőréből párállik ki, a csillogó, kék tekintet, minden egyes mozdulata hatással van rám, eszemet vesztem tőle... évszázadok teltek el, hogy utoljára ennyire szabadjára engedtem volna az ösztöneimet.
Megvadultan markolássza és karmolássza a hátamat, majd fogaival kapaszkodik vállamba, én pedig felmorranok a fájdalomtól, ami csak megfűszerezi a kéjt. Ahogy kihúzom belőle az ujjaimat, követelőzően nyög fel, türelmetlenül próbálja lerángatni a nadrágomat, az ereje pedig fel-fel csapong. Már én is csak nehezen tudom kordában tartani, vagy már abszolúte nem is akarom...
Az erő szinte kirobban belőlem, teljesen letaglózva Adolfót. De mintha nem is bánná, lecsupaszított fenekemre találnak azok a karcsú ujjak. Erősen markol bele, ajkaival nyújtózva értem, én pedig éhesen kapok a felkínált csemege után. Közben pedig egy hirtelen, erőteljes mozdulattal, tövig hatolok belé. Ajkaimba nyög, én pedig elégedetten morranok, ahogy elmerülök a forró, szorongató érzésben. Olyan nagyszerű... fantasztikus érzés...
Hörrenve húzódom ki belőle, hogy aztán ismét, újult erővel vágjam bele magam, megremegve, hátra vetett fejjel nyögve. Az alattam heverő test vadul reszket, csípője felém lendül, ködös szemei pedig fogva tartanak. Erőteljesen harap kulcscsontomra, én pedig élvezettel mozdulok újra. A fájdalom és a vágy viharos kéjjé keveredik, kibuggyanó vérem illata pedig pikáns fűszerként van jelen. Egyre gyorsítok a tempón, vadabbul keményebben döngetve, míg Adolfo ott harap, ahol ér, időközben hangosakat nyögve. A hangja betölti a fülem, elbódítja érzékeimet, teljesen kitölti a gondolataimat. Ebben a pillanatban semmi más nincs a világon, ami fontosabb lenne nála... fontosabb ennél a pillanatnál...
Egy örökkévalóságnak tűnő, forró és kéjes lökés után édesen összeszorul körülöttem, szemei vörösen izzanak fel, majd fejét hátra vetve, mély, állatias hangon nyög fel. Ebben a pillanatban én is robbanok, megfeszülve engedve át magam a rég nem tapasztalt érzésnek. A forróság teljesen elönt, szinte felemészt. A kéj elsöpör...
Pár perc múlva térek csak magamhoz. Lassan húzódok ki belőle, lihegve, kényelmesen elheveredve emellett a vörös szemű párduc mellett a szőnyegen. Elégedett, kielégült tekintettel pillant végig testemen, melyen megannyi helyen hagyott nyomot fogaival. Kár, hogy nem lesznek hosszú életűek...
Tekintetem a combjára tapad. Még sosem láttam ennél erotikusabb látványt. Ahogy magom lassan kicsordogál belőle és beteríti napbarnított bőrét... legszívesebben újra rávetném magam...
Elkalandozó tekintettel mártja ujjait a hasamon lévő ragacsos anyagba, hogy óvodás módjára kezdje el szétmaszatolni. Szusszantva, mozdulatlanul élvezem a cirógatást.
Lassan mozdul meg, először csak hívogatóan közel tartva ajkait, majd finom, lassú csókot váltunk, közben pedig azok a gyönyörű kék szemek végig engem fürkésznek. Végtelen elégedettséget vélek szétáradni a tagjaimban. Rég nem volt már ilyen horderejű élményben részem... a belsőmben tomboló fenevad is dorombolva alszik már.
Adolfo lustán járatja rajtam végig a pillantását, szemérmetlenül méregetve a farkamat is, végül újabb erotikus játékba kezd. Ingerlően nyalint végig ajkain, majd finoman letisztogatja a spermát ujjairól is. Villanó szemekkel figyelem.
- Elképesztő vagy, ugye tudod?- kérdi réveteg, békés hangon. - Ha tehetném, elzárnálak, nehogy másnak is jusson belőled.- dorombolja elgondolkodva, arcomon pedig puha mosoly ömlik szét.
- Érdekes bók.- állapítom meg, majd lassú mozdulatokkal kelek fel, elégedetten, ruganyosan, kezemet pedig a szőke vámpír felé nyújtom. - Sajnálatos, hogy rosszul tűröm a bezártságot.- búgom, mire huncut mosolyt ejt meg. Elfogadva a kezemet hagyja, hogy felhúzzam a földről, majd kényelmes léptekkel veszem az irányt az ajtó felé. Látom rajta, ahogy egy pillanatra megtorpan, valószínűleg elképzelni sem tudja, miért épp meztelenül támadt kedvem sétálgatni, de végül követ.
Kanyargunk egy kicsit a hosszú folyosón, utunkba azonban senki nem akad. Gondolataim gyorsan cikáznak a levegőben, míg tájékoztatom a személyzetet, hogy véletlenül se tévedjenek az utunkba. Adolfo ellazultan nézeget, gyönyörködik a műkincsek sokaságában. Olyan tárgyak vannak itt, amelyeknek a létezéséről a legtöbben nem is tudnak. Híres festők és szobrászok művei, melyeket saját korukban kizárólag nekem készítettek, a teljes titokban. A kedvenceim Van Gogh napraforgói. Senki sem tudja, hogy készült belőlük egy harmadik csendéletsorozat is, három képből.
Végül kilyukadunk egy hófehér csempével fedett helyiségben, melynek központi eleme egy hatalmas jakuzzi. Színültig van bugyogó, csábítóan gőzölgő vízzel.
Mikor Adolfo megpillantja, elégedetten csillan meg a szeme, és gondolkodás nélkül a víz felé veszi az irányt. Nézem, ahogy lassan beleereszkedik, majd kényelmesen hátradől, sötét szemével pedig hívogatóan néz rám. Egy párduc éhes mosolyával közelítem meg, hogy becsusszanjak mellé, majd egy hirtelen mozdulattal rántom az ölembe, hogy forró csókot nyomjak a nyakára. Elhalóan sóhajt fel, oldalra döntve a fejét, hogy még jobban hozzá férhessek, majd csintalan tekintettel dől a mellkasomnak.
- Mikola, gyönyörű ez a hely.- mondja áhítatos hangon, körbepillantva az ízlésesen berendezett fürdőszobában, a nevem annyi érzelemmel ejtve ki, hogy egészen beleremegek.
- Van egy kastélyom Ukrajnában. El foglak vinni oda. Az a legnagyobb, a legotthonosabb, a legszebb.- súgom a fülébe, mire még szorosabban simul hozzám. - Tele kincsekkel, amiket még senkinek nem mutattam meg. Rejtett zugokkal, amik elképzelhetetlenül mélyre vezetnek...- súgom elmélyült hangon, ábrándos tekintettel játszva az aranyszín fürtökkel, magam sem tudva már, hogy a kastélyról vagy önmagamról beszélek-e.
- Alig várom már, hogy lássam.- mondja lelkesen, én pedig közben szégyentelenül gyönyörködöm benne. Rég nem láttam ennyire tökéletes, ennyire vonzó lényt... minden porcikája maga a megtestesült csoda. Hibátlan...
Egyre inkább eluralkodik rajtam a vágy, hogy birtokolhassam. Hogy csak az enyém legyen, senki másé. Hogy megvédjem mindentől és mindenkitől, hogy együtt élvezhessük az örökkévalóság szépségeit. Csupán egy dolog maradt, ami egy kicsit zavar, és amit legszívesebben most azonnal eltörölnék, akár egy rusnya csúszómászót...
- Adolfo... nem kell nagyzolnom, hogy azt mondjam, elég hatalmam van ahhoz, hogy majdnem bármit eltörölhessek a föld felszínéről. Persze nekem is vannak határaim, és nyilván mindig létezik egy nálunk hatalmasabb erő.- mondom filozofikusan, homályos pillantással nézve rá a kavargó gőzfelhők között. Összehúzott szemekkel, értetlenül tekint vissza rám a válla fölött, még nem érti, hova akarok kilyukadni.
Egy ragadozó éhes mosolyával zongorázok végig oldalán, majd hirtelen markolok a combjaiba, majd elégedetten nyugtázom borzongását.
- Mikola... mit akarsz ezzel mondani...?- kérdi kíváncsi szemekkel, én pedig lágy csókot hintek a vállára.
- Elég hatalmam van ahhoz, hogy kiirtsak mindent, ami zavar téged. Valamit, ami nem tetszik. Vagy valakit.- ejtem ki lassan, nyomatékosan a szavakat, a kis szobában pedig hátborzongató csend áll be. Adolfo nagyra tágult, döbbent szemekkel néz rám, tekintetében látok megannyi érzelmet és gondolatot átsuhanni, érzem a benne végbemenő változásokat. Még szorosabban simul hozzám, hátra nyúlva pedig hajamba túr, elrévedve kezdi morzsolgatni a fürtöket.
- Én... nem tudom... nem tudom, mit mondjak...- súgja tanácstalanul, de csak a füléhez hajolok, hogy érzékien nyaljak bele, majd harapdáljam meg a fülcimpáját.
- Hát ne mondj semmit.- súgom, forró leheletem cirógatja a bőrét. - Csak emlékezz ezekre a szavakra.- dörmögöm halkan, majd a tusfürdőért nyúlok. Csöppentek egy kicsit a vízbe, majd a tenyerembe is nyomok és elkezdem mosdatni Adolfot. Ő persze elégedetten tűri, ha macska lenne, állítom dorombolna a kezeim között. A pezsgőfürdő lassan felhabozódik, a gyöngyvirág édes illata pedig mindent ellep, elbódítja érzékeinket.
Vékony ujjak siklanak mellkasomra, én pedig felmorranva dőlök hátra, behunyt szemekkel hagyom, hogy végigmasszírozzon mindenhol. Áhítatos arccal simogat, és mikor elér újra kemény férfiasságomhoz, kéjes kis vigyor kúszik szét az arcán. Keményen kezdi verni, gyors mozdulatokkal, és az én kezem is rátalál ágaskodó farkára. Jóval lassabb, lágyabb ritmusban kényeztetem. Az arca kipirul, kapkodni kezdi a levegőt, teste egyre csak megremeg... majd mielőtt elérne a csúcsra, hirtelen markolok rá keményen, elszorítva őt. Csalódottan nyög fel, csuklómra szorít, de csak halovány, gonosz kis mosoly fut végig az arcomon.
- Ne legyél telhetetlen, Adolfo... valamit holnapra is hagyni kell...- duruzsolom a fülébe. Kap még egy utolsó heves csókot, majd felállva lépek ki a medencéből, magam után húzva, mit sem törődve követelőző zsörtölődésével.
- Kegyetlen vagy, mondták már...?- vet rám egy bosszús pillantást, de csak halkan, jókedvűen felkacagok.
- Csak szeretem hosszúra nyújtani az élvezeteket. Adolfo, egy egész örökkévalóság áll még előttünk. Mi lesz velünk, ha rögtön az elején teljesen kiéljük magunkat...?- vonom fel a szemöldököm, de csak elfordulva törölközni kezd. Békítő csókot nyomok a tarkójára, én is megtörölközöm, majd hófehér selyemköntöst öltök magamra, a másikat pedig a durcás szöszi felé nyújtom. A fürdőből az ebédlő felé veszem az irányt, a fiatal vámpír pedig szótlanul a nyomomba ered. Újabb kavargó folyosók, majd kilyukadunk egy nagy teremben. Ez a kisebb ebédlő, csupán egy hatszemélyes márványasztallal. A másikban húsz személynek elegendő hely van.
Már minden gyönyörűen megterítve, a színeket a fehér és a halványkék uralja. A terítő fehér selyem, a tányérok a legjobb fehér porcelán, az evőeszközök ezüst, a poharak kristály... hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretem a fényűzést.
Az asztal közepén egy kis kristály vázában egy szál kék rózsa.
A szolgák villámgyorsan tálalnak, minden van itt, ami szem s szájnak ingere. Maxim pezsgővel kínálja, önt nekünk az egyik pohárba, majd előkerül egy címkézetlen üveg. Kéretlenül tölt a másik pohárkába, az illatos, friss vér pedig csábítóan ömlik bele.
Adolfo meglepődve pillant rám, én pedig elégedett mosollyal emelem fel vérrel teli poharam s köszöntöm rá.
- A jelenre.- búgom...
|
| Laurent | 2013. 07. 09. 11:53:53 | #26437 |
Karakter: Adolfo
Megjegyzés: ~vicii~Vérszívókámnak
Adolf:
És a megmentőm végül megérkezik, habár nem várhatom el tőle, hogy meg is szabadítson ettől a gusztustalan alaktól itt a bal oldalamon, de legalább a társaságával némi türelmet és lelki erőt nyújt nekem. Kár, hogy mindenki arcán műmosoly van. Jobb szeretem azt az igazi, boldog fajtát látni azokon a szigorú ajkakon...
- Szép jó estét, uraim. - nyújt kezet Mikola.
- Mr. Vszevolod, igazán örvendek. - kezet ráznak, és közben felmérik egymást tetőtől talpig. Én meg nem tudom, hogy ideges legyek, vagy inább csak kuncogjak a helyzet szürrealitásán.
- Úgyszint. Örülök, hogy körünkben üdvözölhetem a művész urat. - bájos szavak után végre felém fordulnak azok a borzongató szemek, az arca megváltozik, és megnyugvást csen felborzolt idegeimre. - Megtisztelő, hogy itt láthatom… már kezdtem aggódni, hogy talán mégsem fogadja el a meghívásom.- szavai mosolyra késztetnek, hiszen biztosítottam többször is hogy eljövök, így hát a sorok mögé kell látnom... de csak a kezem nyújtom felé, és hagyom a tekintetem elmélyülni, ahogy ajkaival könnyed csókot lehel rá.
- Ne beszéljen badarságokat. Semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt az estét.- hangom újra játékos, mint amikor prédára vadászok, igaz most a végletekig őszinte is, ugyanakkor nem engedem magam el, hiszen mellettünk mindent alaposan megfigyel ez a féreg...
- Reméltem, hogy ezt fogja mondani.- kezem elárvultan hull vissza az oldalamra, amíg a társalgásba újra bevonja régi mesterem Mikolát.
- Kedvelik egymást, nem igaz?
- Nemrég ismerkedtünk csak meg, de nem túlzok, ha azt mondom, szoros barátságot ápolunk. - a könnyed szavak sok mást rejtenek, engem pedig mintha hájjal kenegetnének, olyan elégedettség tölt el Ed arca láttán. - És, ha nem vagyok túl tolakodó… önök honnan ismerik egymást?
Micsoda hangulat-ingadozások! Ettől a hullámvasúttól ki fogok készülni! Visszafojtom a levegőt, amíg azok a röntgen-szemek rám villannak, számítón végigmérve engem, majd kinyitja a száját, amiből annyi mocsok dőlt már ki élete során, hogy csak rágondolva elmegy az étvágyam, habár a levegőben terjengő vér illata mellett ez igen nagy teljesítmény. Mikola felé araszolok, hogy lecsillapodjak az ő hűvös aurájában.
- Ó, a mi ismeretségünk régre nyúlik vissza… ugye?- falánk tekintete újra végigmér, elidőzve a kedvenc helyein, én pedig ellenállok a kísértésnek, hogy valamit magam elé rántsak védekezésül. - A kapcsolatunk igencsak… szoros volt. - a nemrég elfogyasztott vacsorám szabadulásért dühöng, háborgó gyomrom tartalma kúszik fel a torkomon.
- De kegyes volt hozzám a sors és pár évszázada elszakított minket.- Mikola előtt még nem villantottam ezt az oldalam, és nem is szándékoztam, de mégiscsak felbukik, csíp és mar minden szavam, de korántsem annyira, mint amikor véresen komoly vagyok. Úgy tűnik, csak Mikola az, aki jól szórakozik szavaimon.
- Kicsi a világ, nem igaz? - egy kesztyűs kéz telepszik vállamra, amitől hagyom magam ellazítani. - Adolfo, lenne oly kedves, és hozna nekünk egy italt? Igazán hálás lennék.- meglepetten emelem fel a szemöldököm, hiszen vannak pincérek... de amíg távolabb kerülhetek ettől a szemétládától, és nem kell éreznem a belőle áradő bűzt...
- Persze.
Sarkon fordulva sietek el, egy arra járó pingvin tálcájáról egy kis vodkát csenve még, és legurítva a torkomon. A bensőmben a jégcsapok olvadni kezdenek. Talán megmenekülök... Aztán egy akármilyen italt kapok fel, hiszen annak az igénytelen senkinek bármi megteszi, és egy jég nélküli whiskeyt a páncél nélküli lovagomnak. Kell még pár pillanat, amíg lehiggadok. Az, hogy annyi év után pont most találkozunk, amikor végre sikerült megtudnom, hogy találkozzak a saját fajtámbeliekkel, és hogy nyerhetem meg magamnak őket... gyomrom apróra zsugorodik, és bátorságért újabb poharat kapok fel. Szerencse, hogy csak likőr. Nem mintha az alkohol megártana.
Hirtelen söpör rajtam végig egy lődbőröztető érzés, és tekintetemmel a keresett két alak felé fordulok. Remélem, hogy nem fog jelenetet rendezni itt a terem közepén! Szerencséje, hogy a jelenlegi játszópajtim erősebb, és nem ellenfél számára. Ahogy az is, hogy az elszabadult vérszomj inkább csábít engem, semmint megriaszt. Az ereje, a tudása, a tapasztalatai... Akár éjjeli lepkét egy gyertyaláng a sötétben. Nyugodtan lépek vissza a duóhoz, végigmérve őket nem túl feltűnően, hogy vajon miről folyhatott a szó, de a szigorú ajkak újra megpuhulnak és mosolyra görbülnek felém. Bár megint a bőrömön érezném őket!
Bosszúsan vágom hozzá a poharat Edhez, és végig őt figyelve nyújtom a másik poharat a mellettem állónak.
- Igazán köszönöm.
A borzongató hang csalogat, és kecsegtet, fejemben megfordul, hogy vajon a mai hová fajulhatna... de igazán csak akkor engedek fel, amikor a fojtogató légkör eloszlani látszik, a vérszag elillan, és a bőrömbe lyukat égető tekintet pedig megszűnik. Minha víz alól szabadulnék fel! Ellazulva nézem a képeket, és elszoruló torokkal nézem Die kiállított képét. Ismerem azt a falut, ott találkoztam vele először. Igaz, nélküle nem éltem volna meg ennyi mindent, és most sem lennék a vonzó kiszemeltem oldalán, de azért... És mérhetetlenül hálás vagyok, hogy Mikola sem emlegeti nekem, vagy kéri rajtam számon az előbbieket. Végül a teraszra menekülünk a zsivaly elől, kellemes félhomályba.
- Remélem, nem szállt meg szállodában.
Elég egy pillantás rá, és újra mocorog bennem a vadállat. A kis mosolya, a számító tekintete, a lezser mozdulat, ahogy a korlátnak támaszkodik... Akár egy festmény, olyan gyönyörű. Kell nekem! Összeszedem magam, és a kérdésre válaszolok.
- Ami azt illeti, de, a közelben vettem ki szobát. - talán azt hiszi, hogy nem szeretek aludni, vagy csak máris távozásom kívánná?
- Akkor nincs mit tenni, elküldetem a komornyikom a csomagjaiért.- szemöldököm felszökken, de kár is tagadni, hogy úgy érzem, mintha amalmomra hajtaná a vizet. – Nem engedhetem, hogy valami kényelmetlen, apró hotelszobában nyomorogj az itt tartózkodásod alatt. Természetesen én foglak vendégül látni.- mosolyra fakadok, hiszen lehet nincs annyi pénzem, mint neki, de ha akarnám, naponta vehetnék új házat, ha lenne hajlamom a letelepedésre. Így csak mellé lépek, és kissé nekidőlök.
- Köszönöm, Mikola.- lágyan ejtem ki a szavakat, hogy kifejezzem azt is, amit szavakkal nem lehet, majd a környezetre való tekintettel újra felveszem a laza, hivatalos hangnemet. - Nem is tudtam, hogy Franciaországban is van háza.
- Csak egy nyaraló. Sok helyen vannak nyaralóim.
- Nem meglepő…- azt hiszem, erre számítottam. Habár nevetése váratlanul ér, mégis kellemesen borzongat.
- Nem azért, amire gondolsz, éppenséggel másra is el tudnám költeni a pénzem. Egyszerűen csak képtelen vagyok huzamosabb ideig egy helyben maradni.- üres pohár koccan a kőkorláton, míg Ő dallamos hangon folytatja. – Mióta az eszemet tudom, megállás nélkül járom a világot, és a vérem a mai napig hajt.
- Ebben hasonlítunk. - válaszolom halkan, de nem fejtem ki bővebben. Egyelőre.
- Valóban?
Válaszul csak biccentek, míg fejemben az a sok év jár, amit először Die előli bujkálással, majd élvezetek keresésével töltöttem. Gondolataimból halk suhogás ránt ki, ahogy a kesztyű lekerül a kézről, melyről annyit mesélt már nekem, és finoman az arcomra simít. Belebújok a tenyérbe, mely legyen akármilyen hideg, érintésétől mégis felforrósodik a testem.
Hirtelen ránt magához, de már hozzászoktam ehhez a fellángoló viselkedéshez, így csak élvezettel nyújtom ajkaim, mert tudom, hogy többet kapok, mint amit adok. Domináns csókjától újra érzem, ahogy a bennem lévő vér felpezsdül, idegeimen sokk cikázik végig, és szinte életre kelek. Szájába sóhajtok, ahogy két kézzel markol seggemre, és gondolatban már vízszintesben járok. Hajamnál fogva húz oldalra, én pedig behódolok, hiszen ezért választottam. Elég volt, hogy engem akarnak becserkészni. Akkor és úgy akarok elcsábulni, amikor én akarom. És ahogy nyakam félrerántja, hogy a nyakamra térhessen kínozni! Vállaiba markolva sóhajtok fel, reszketegen várva, hogy mikor harap meg, hogy a vér illata beteljesítse a pillanatot...
Azonban csak megkínozza a bőrt, hogy számomra túl sietősen elhúzódjon és kesztyűit visszahúzza, hogy újra szalonképes lehessen. Mosolya gonosz, ahogy engem figyel számítón, én pedig csalódottan pillantok rá. És még jót is mulat azon, hogy felháborodok! Ha nem lenne ennyire ,,szívdobogtató” a pasi, akkor most csúnyán itthagynám. Dühös mozdulatokkal túrok hajamba, és simítok végig a ruhámon, hogy megigazítsam magam, és ne nézzek ki úgy, mint akit egy kutya szájából rángattak ki.
- Ez gonosz volt... - motyogom, mert tudom, hogy úgyis hallja, és válaszul mit kapok? Nevet!
- Ugyan... szóval? Hívhatok taxit? - és megint az úriember áll előttem, tökéletes jégcsapként.
- Ó, hát nem fogják a személyét hiányolni ezen a pazar, megismételhetetlen, és kihagyhatatlan eseményen az emberek?
A jelzőket csúfondárosan ejtem ki, játszadozva, hiszen tudom, hogy nem veszi magára, és az utolsó szót is megnyomom, csak hogy tisztázzuk. Túl törékenyek ahhoz, amilyen játékot mi most játszunk, és lám, a lágy kis mosolya kiszélesedik, és tekintete is felvillan, így ezen a kis közös viccfélén összemosolygunk. Végigsimítok a hajamon, és a szalag, amivel lófarokba fogtam loboncomat, a kezembe akad. Fintorogva, hanyag mozdulattal hullajtom a korlátra, ellökve magam onnan, és befelé indulva. Legszívesebben most zsebre vágnám a kezem...
Szórakozottan veszek le egy poharat egy arra siető pincér tálcájáról, és mintegy véletlenül Mikolával párhuzamosan az ajtó felé tartok, udvariasan elköszöngetve, az órám mutogatva, hogy ejj, már milyen késő van... az ajtó előtt még leteszem a poharamat, és a ruhatár felé megyek.
- Egy üzenetet hagytak önnek. - szól a ruhatáros lány, felém nyújtva egy papírt.
- Köszönöm.
Elveszem, de elég csak az írásra pillantanom, már tudom, kitől jött. ,,Jól szórakoztam ma este.Remélem, hamarosan még összefutunk, hogy személyesen nyilvánítsak részvétet a feleséged miatt. D.” Tudja, hova üssön, hogy fájjon, habár tőle minden szó, és minden egy szobában vele eltöltött pillanat fáj. Tud rólam mindent, ismer, és ígéri, hogy össze fogunk még futni... Ha lenne vérkeringésem, most sápadtan állnék az előtérben.
- Mehetünk?
Finom, halk hang, szemeim mégis megrebbennek, ahogy ráébredek az előttem álló ottlétére. A kezemben lévő, gombócba gyűrt levélkéről felpillantok rá, bele azokba a macskaszemebe. Csak biccentek, és kilépünk az esti hűs levegőre. Az alatt a pár lépés alatt, amíg a kocsihoz érünk, észrevétlen égetem el a levelet tehetetlen dühömben, és remegő kezeim közül a szél kikapja a pernyét. Kissé mereven ülök a kocsiba, és csak akkor sóhajtok fel, amikor elhagyjuk a városrészt magunk mögött.
- Kellemetlen üzenet? - érdeklődik Mikola udvariasan, mire egy aprót sóhajtva fanyar mosolyra húzom ajkaim.
- Inkább a múlt, ami láthatóan nem ereszt, hordhatok bármekkora szemellenzőt. -jegyzem meg kesernyésen.
- Akkor hát meg kell szökni előle. - halk bársonyos hang, ami a füleim bizsergeti, de nem tudom megállni a halk, gunyoros megjegyzést.
- A szökés nem az én műfajom, ám ettől függetlenül nem vált be. Vagy talán pont ezért?
Kérdezem vontatottan, de ő csak halkan kuncog, így lehetőségem van ellazulni, és kicsit felengedni. Elvégre miért rágódnék olyasmin, ami a hátam mögött van, amikor az én igazi vacsorám itt ül mellettem, akár egy főfogás, amit magam lőttem. És talán így is van. Tekintetem lassan sötétedik el a vágytól, elkapva a smaragdokat, és foglyul ejtve, egyértelmű üzenetet küldve felé, közben mintegy véletlenül végigsimítva a karcsú, szálkás izmokkal megáldott combon. Aztán ártatlan arccal fordulok az ablak felé az út hátralévő részében.
- Megérkeztünk.
Szemügyre veszem a hatalmas vityillót, ami előtt az autó leparkolt, és csupán a felszaladt szemöldököm jelzi elismerésem. Nem csicsás, csak kellemesen elegáns és visszafogottan hivalkodó. A bejárat előtt két oldalt gondozott virágok, komornyik nyit ajtót,
- Uram, a csomagjai is megérkeztek. Szabad a kabátjukat?
Csendben válunk meg a feleslegtől, és amíg Mikola a személyzetet tájékoztatja, addig én beljebb merészkedem. Lélegzetelállító összhatása van a szobáknak, mindenütt ízléses berendezés, és szinte árad felém az a hangulat, ami a tulajdonosból. Látok pár képet olyan alkotóktól, akiket személyesen is ismertem, és jót szórakozok a furcsa szobrokon is. Egy karcsú alak igyekszik előttem, állítólag a parancs szerint a könyvtár felé kísérve engem. Nem mintha annyira odafigyelnék az útra, felőlem bizony a pincébe is vihetne most.
Ám a könyvtár nem csak felvillanyozó hanem lélegzetelállító is. A hatalmas teremben plafonig érő polcok tömve könyvekkel, és láthatóan nem csak méterre vett ritkaságok, hanem igenis forgatott könyvek sorakoznak. Ha ebben a ,,kis” nyaralóban ez van, mi lehet a többiben? Az én nyaralóim olyanok, akár az álarcom. Semmitmondóak, és inkább csak kényelmesek talán. Egy hely van, ahová minden értéket gyűjtök, de ott csak a három állandó főre rúgó személyzet van, hogy ne legyen annyira elhagyatott a ház.
Nyílik az ajtó, és egy ingben lép be a komornyik, tálcán két pohárral. Elmosolyodva lépek az asztalhoz, ahol hagyták őket, és felveszem a saját kis likőrömet. Csokis! Elmosolyodva kortyolok bele, ízlelgetve, majd a kandalló elé lépek, azzal a halva született elhatározással, hogy a lelkem fagyos hangulatát felmelegítsem. Aztán elveszek a lángok között. A párkányra támaszkodva bámulom a lángokat, észre sem véve, hogy nem ittam többet az italomból, vagy hogy az általam várt személy belépett a szobába.
- Látom, ma este távol vagy tőlem.
Halk hang a nyakamnál, forró lehelet a tarkómon. Ajkaim mosolyra húzódnak, és kényszerítem magam a jelenbe. A vállam felett nemtörődöm módon hátrapillantok, és túlságosan szenvedő sóhajt hallatok.
- Hát igen, úgy tűnik hogy talán öregszel, vagy veszítesz a varázsodból, mert unatkozom...
Tovább nem jutok a szerepemmel, mert a megjátszott kis játékomat félbeszakítja egy whiskey ízű, teljesen leigázó csók. Elégedetten szusszantok, és a poharam az utolsó értelmes gondolatommal együtt a kandalló párkányára teszem. Hátam a széles mellkasnak döntöm, és hátranyúlva túrok a selymes tincsek közé. Közben pedig a testemen barangoló kezek alá domborítok. Jobbja hirtelen szorít a torkomra, és kiszakít a csókból. Vágytól fülledt pillantást vetek rá. Rá kell jönnöm, hogy imádom a lobbanékonyságát, és ezeket a hirtelen megmozdulásait. Csóktól duzzadt ajkaim elnyílnak, és nem mulasztom el észrevenni, hogy a tűzben égő szempár lassan lepillant rájuk, nyelvemmel incselkedve simítok végig rajtuk, míg ujjaim megszorulnak az ében tincseken.
Szabad kezem a mögöttem álló alak derekán simít lassan, ingerlően lefelé, amíg el nem ér a fenekéig, és akkor felvillanó szemekkel rántom közelebb, préselem ölét magamhoz, és én magam hozzá. Forró sóhajjal nyugtázom a kellemes, bizsergető érzést. Hideg ujjak kíváncsiskodnak az ingem alá, és a perzselő bőröm majdhogynem felszisszen az érzéstől. A belémszorult levegőt lehunyt szemmel eresztem ki. Hirtelen fordulok meg, lerázva a nyakamról a kezét, sajátjaim pedig körétekerem, és közelebb húzom magamhoz, míg én is közelebb préselem magam hozzá. Ajkaink centikre egymástól, míg én a gyönyörű szempárban csodálom a saját tükörképem.
- Bocsáss meg, hazudtam. - súgom pajkosan, míg jobbommal a haját morzsolom, és bal kezemmel meg az inge alá kíváncsiskodva a hátát falom tenyeremmel. - Rossz voltam, hát büntess meg...
Hangom végtelenül mély, rekedt, és tele van fülledt erotikával. Nem is csalódok, amikor két kéz kap fel és ugyanazzal a mozdulattal a könyvespolcnak csap. Nyögve koccanok a polcokkal, de mit sem törődve velük inkább éhesen marok a piros, duzzadtra csókolt ajkak után. Kezeink koordinálatlanul járják be a másik testét, míg én lábaim a derekára kulcsolva tartom magam rajta szorosan, kullancsként. Manikűrözött körmeimmel a hátán szántok végig, és ahogy a vér illata elér hozzám, eszem vesztem.
Finoman ringatózok az ölében, két kőkemény, forró hímtagunkat összedörzsölve. A szoba hőmérséklete látványosan megugrik, csoda hogy nem gyullad meg ez a sok papír a közelben. Feldúlom a csodás ajkakat, majd mohón tapadok a karcsú nyakra, először csak ajkaimmal áhítatosan simítva végig, majd éhes mozdulattal szemfogaim is végighúzom a lüktető vénák felett. Ujjaim megszorulnak, ahogy a kettős vágy szétvetni készül. Végül csak finoman harapom meg a bőrt, finom sebet ejtve, és azt az egy cseppnyi vért élvezettel nyalom le. Szinte érzem, ahogy a libabőr végigszáguld rajtam, megborzongok. A gerincemen a kéj lassan folyik le, míg elégedetten hátrahajtom a fejem, hogy hagyjam Farkast is érvényesülni.
Ő nem teketóriázik annyit, mint én. Egy mozdulattal harapja át keményen a nyakam, és a bőséggel kicsorduló vér borzongató melege lassan folyik lefelé. Forró nyelv siklik bőrömön lassan, nem hagyva kárba menni egy csepp bordó nedűt sem. Csípőm türelmetlenül moccan, ölem enyhülést keres. Hajt a vágy a beteljesülés után, ám két határozott kéz fog le. Ő tudja, mit akar, és meg is szerzi. Hogy én milyen okos vagyok, és nagyszerű, hogy sikerült! Végre nem egy behódolásra kész alak, nem is olyan, aki elsőre a megnyugvást keresi, vagy a tökéleteset. Itt csak az izgalmas felfedezés hajt minket, és a kíváncsiság. Én pedig fürdőzök a kemény munkám gyümölcsében.
Így hát kielégületlen nyögéssel próbálom rávenni, hogy mozduljon, vagy hagyjon engem mozdulni, de mintha meg semm hallana. Akárha a halálán lévő gazella kérné a kiéhezett oroszlánt, hogy előbb mosson kezet evés előtt...
Gondolataim elmosódnak, és homlokom az ő vállának döntve támasztom meg magam, majd oldalra döntve a fejem fogaimmal morzsolom előbb a puha fülcimpát, majd orrommal odébbtolva a hollószínű tincseket lassan a kecses ívű nyakra térek, előbb forró csókkal bélyegezve, majd keményen beleharapva, ám ezúttal nem sértve a bőrt, csupán a fogsorom mintáját hagyom ott emlékül. A nyakamon lévő seb lassan bezárult, sejtem onnan, hogy az utolsó vércseppeket habzsolják le szorgos ajkak bőrömről. Mint egy kéjfürdő! Emlékeztem rá, hogy mennyire intenzívebb egy ilyen kapcsolat, ha nem emberrel vagyok, de miután hosszú évszázadokon át nem találkoztam senkivel sem, akinek hegyes fogai lettek volna, és csak egyet ismertem, ráfanyalodtam ugye a törékeny kis kétlábú vacsorának valóra, ami annyira lanyha, unalmas és száraz aktusnak tűnik ebből a szögből nézve, itt a kemény farokkal és határozott, irányító test mellett, hogy nem is értem, hogy bírtam ki.
Ajkak csapnak le rám, és saját vérem elsőkézből kóstolhatom meg újfent. Kissé reszketve a szükségtől préselem magam egészen, teljesen a másikhoz, miután az előbb végre sikerült a gombokkal megküzdenem, és a mezítelen mellkast is összekarmolásztam, akár egy tüzelő macska.
- Mikola...
Búgom a csókoló ajkak közé. Aztán megfordul velem a szoba, és a padlón nyekkenek, de nem bánom, hiszen egy tőlem meleg test érkezik enyhíteni a szoba hűvösét sietve, alig egy pillantás alatt. Összesimulunk, én meg széjjelebb tárom lábaim, hogy közelebb engedjem a macit, vagyis jelen esetben a farkast a Piroskához. Derekánál fogva húzom közelebb, míg kezeimmel a drága inget cibálom le a gyönyörű testről, és szemeim nem telnek be az egyre több, felbukkanó bőrfelülettel. Mindet akarom! Csípőmmel lökök, és a ruhámmal elfoglalt Mikolát könnyedén teperem le. Lovagló ülésben kerekedek felé. Nem elég határozott! A vadállatot akarom! Két tenyerem a mellkasára fektetem, és mint egy gyerek a cukorkásboltban, úgy érzem magam. Hirtelen nem tudom, hova kapjak. Mohó lennék? Ó, tudom!
Kényszerítve magam a lassú mozdulatra, végigsimítok a márványszín bőrön, a hegyes mellbimbókat érintve, s közben lehajolok, hogy az ujjaimmal végigtapogatott bőrt ajkaimmal kóstoljam meg. Hullámzik alattam a test, égő szempár figyel, körbeölel a bódító illata, a belőle kicsalt halk hangok szítják a bennem felébredt szörnyet. Kell! Akarom! Most!!!
Úgy kóstolom végig, akár egy éhenkórász a napi menüt, míg végre az ajkaihoz jutok, és végignyalva őket lehajolok, és a szuszt is kicsókolom az alattam fekvő alakból. És az egyre sötétebben és intenzívebben figyelő szempárból tudom, hogy minden figyelme az enyém, minden idegszálával engem figyel. Visszafelé kalandozok, ide-oda kapva, semmiből sem kapva eleget. Nem szabályszerűen, csapongva haladok a feszes hasfal felé, fájó szívvel búcsúzva ideiglenesen a fenekem markoló két tenyértől, amik már a bőrömtől forrón perzselnek ruhán át. Megharapom a kis mellbimbót, majd lágy csókot nyomok egyik bordája felé, hogy aztán játékosan nyaljak le a köldökéig, és azt is erősebben megharapjam. Azt akarom, hogy ezek a pillanatok beleégjenek a lényébe, hogy emlékezzen rá. Ha tehetném, örök időkig tartó jelet égetnék rá arra a tökéletes bőrére. Magamnak akarom! Önző mód karmolom végig a megkínzott felsőtestét, mintha így összekaparhatnék magamnak egy keveset belőle.
És ennyi jutott nekem, mert mielőtt még pisloghatnék, már megint a hátamnak nyomódik a túl hideg szőnyeg, és felettem egy tűzforró alak, égő tekintettel, ami annyi mindent ígér nekem, habár üzenni csak azt üzenik, hogy most aztán megkapom. És én követelem, amivel ő súlytani akar engem. Ingem egy reccsenéssel adja meg magát, gombok repülnek szerteszét, de kit érdekel a hülye ruha, amikor végre a mezítelen bőrünk összeér, és megborzongok az érzéstől, ami villámként hasít belém! Vergődök alatta, ahogy elnagyolt mozdulatokkal élet, fájdalmas nyomokat hagy rajtam, hogy nadrágomhoz érve meg sem torpanva letépi rólam, mintha csak egy könnyű leplecske lett volna. Széjjelebb rántja lábaim, és ujja már a lényegen. Extázisban, félig lehunyt szemmel próbálok kapaszkodni valamiben, Bármiben! de a kezeim alatt csúszós bőre nem elég. Fejem hátracsuklik, és belsőm végigremeg, ahogy ujja tapogatózón merül el bennem, és elsőre eltalálja a gyönyörpontomat. Ezt tanítani kellene, de komolyan! Tíz körömmel kapaszkodok, próbálom a valóság talaján tartani magam, de nem megy.
Sorakoznak bennem a karcsú ujjak, amik kíméletlenül tágítanak, és nem tudom eldönteni, hogy elájuljak vagy sikoltozzak a gyönyörtől. Így hát csak elcsukló nyögésekre futja, míg a vállába mélyesztem fogaim, és úgy kapaszkodok, foggal-körömmel. Ennek csúnya nyoma lesz, de nem érdekel.
Ujjait kihúzza belőlem, mire csalódottan felhörrenek. Kezeim repülnek lefelé, a nadrágját cibálva, csak rá koncentrálva, és dühödt vággyal türelmetlenkedve. Érzem, hogy az elfojtott erőm kicsapong, nem tudom ellenőrzés alatt tartani, de érzem ezt a rajtam nehezedő, lassan szintén meztelenné váló alakon is. Mágiája perzsel és földhöz szegez, én pedig áldozati bárányként ajánlom magam. Ezek után már bármi történjék, én boldogan fogok meghalni! Kapkodó, csapkodó kezeim csupasz fenékre érnek, és a türelmetlenségtől ajkaim nyújtom Neki. És tétovázás nélkül csapnak le a forró, hozzá értő ajkak. Ezzel egy időben mintha csak felnyársalnának, egyetlen mozdulattal hatol belém, egyenesen amíg el nem találja a prosztatám. Torokhangon morranok fel, szinte vele egy időben, és csoda hogy a zúgó fülem meghallja a hangjait. Egész testem remeg, és nem tudom, mitől: a kéjtől, a vágytól, a fájdalomtól, a követelőzéstől, vagy valami mástól talán... viharos szemeim félig nyitva, hogy a vad vágyat tükröző arcának minden mozdulatát láthassam. Az apró fintor az arcomról -a szokatlan, kellemetlen érzés miatt odalent – lassan felenged, és átveszi a helyét a színtiszta élvezet.
Ó egek, hol bújkált eddig ez a férfi? Fejét felvetve húzódik ki belőlem, és újra belém vágja magát, gyorsítva, megkezdve a lökéseit, én pedig csípőmmel igyekszek a mozdulatai elé. Kulcscsontjára harapok, ami szerencsére törés nélkül vészel át. Ajkaimmal épp csak simítom a sebet, belenyalva a vérbe, és megyek tovább. Fogaimmal fogsormintát hagyok minden helyen, ahol csak érem, és a szünetekben meg vadul sóhajtozok, és artikulálatlan hangokat hallatok. Forog a világ, vagy én szédülök, sodor magával a pillanat.
Talán nem is tart sokáig, alig pár mozdulat talán, nem tudom. Csillagok táncolnak előttem, testem pattanásig megfeszítve. Forró vér cseppen ajkaimra, és az Ő íze szétrobban a számban. És nem tudom, mi az ami átlök azon a bizonyos ponton, de megrándulva, még tőlem is szokatlanul mély, vadállatias hangon morranok fel. Vérvörösen izzó szemeim akaratlanul is összeszorulnak, hogy elvonulhassunk a gyönyör világába. Érzem a forró magját, ami eláraszt belülről pulzálva. Hosszú pillanatig úgy fagyunk bele a világba, akár egy igen jól sikerült erotikus szoborpár. Aztán ő mozdul természetesen először, amikor végre visszatalál talán a való világba.
Kihúzódik belőlem, megmozdítva engem is. Felnyitom szemeim, és elégedett mosollyal pillantok végig a testén. Mindenütt beborítják a foltok, amik holnapra, sejtem, úgyis eltűnnek, de most a világon a leggyönyörűbb dolognak tűnik számomra. Úgy vélem, én sem nézhetek ki másképpen. Érzem a combomra csordogáló spermáját. Kemény munka árán megmozdítom a kezem, és ujjaim az ő hasán lévő gyöngyszínű anyagba mártom, szétmaszatolva rajta. Ehhez hozzá tudnék igen gyorsan szokni.
Elocsonyásodott tagjaimba életet lehelve kissé megemelkedek, és miután pár pillanatig még milliméterekre a csodás ajkaktól táncolok, finoman megcsókolok, végig figyelve az arcát. Nincs rajta sem düh, sem megbánás, csak mérhetetlen elégedettség. Hogy ezt ő tette velem. Kényelmes mosolyra húzom számat. Visszahanyatlok a földre, és csak sejtem, hogy a szemeim lassan tisztulnak ki a lezárt szemhéjam mögött, újra kékbe fordulva. Teljesen védtelenül fekszek előtte, és tetszik ez a kiszolgáltatottság. Ezért kezdtem ezt az egészet. Leigáztak, és én boldog vagyok.
Mikola lehengeredik rólam, mellém fekve a vastag szőnyegre, én pedig lustán az oldalamra hengeredek, felkönyökölve, és balommal meg továbbra is gyermeteg módon rajzolok a spermámmal a mellkasára. Szórakozottan néz engem, én meg őt. Teljesen lecsapoltnak érzem magam.
Légzésem igen sokára csillapodik le teljesen, addig is alaposabban szemügyre veszem azon részeit, amiket eddig nem láttam. Többek között azt a méretes falloszt, ami most petyhüdten fekszik lábai között, a sötét, divatosra nyírt fürtök között. Lassan nyalintok végig ajkaimon, az ott lévő, majdnem elpazarolt vér-maradványokat tüntetve el lustán, majd az ujjaimat is lenyalogatom, amikkel rá rajzoltam.
-Elképesztő vagy, ugye tudod? - hangom távoli, a fülemnek idegen, alig ismerek rá. - Ha tehetném, elzárnálak, nehogy másnak jusson belőled. - teszem hozzá lustán.
|
| vicii | 2012. 12. 28. 19:06:39 | #24687 |
Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Vérszívómnak - Launak)
Hozzám bújik, forró bőre szinte perzsel, lassan melegíti fel jéghideg testemet. Mohón falom az ajkaimat, de hirtelen taszít el magától, hogy azokat a gyönyörű, égszínkék szemeket az enyémekbe fúrja, megannyi ki nem mondott kérdésemre adva így választ. Szikrázó szemekkel figyelem, ahogy ingerlően simít végig mellkasomon, majd lehunyt szemekkel simul újra hozzám, arcát a nyakamba fúrva. Forró leheletétől megborzongok, és mikor orra hegyével kezdi cirógatni a bőröm, elégedett sóhajjal döntöm oldalra a fejem, hogy még jobban hozzám férhessen. Engedem, hogy tegye, amihez kedve van, lehunyt szemekkel élvezem a kényeztetést…
Egy forró, nedves nyelv siklik végig a nyakamon, majd finoman kezdi harapdálni a bőröm, én pedig ajkaimba harapva nyögök fel. Ez a legérzékenyebb pontom… szinte az eszemet vesztem, mikor valaki a nyakamat harapdálja…
A kezemet is elkapja, finoman cirógatja végig, közben egy pillanatra sem hagyva abba az édes kínzást. Szinte észrevétlenül bontja ki az ingem, hogy még közelebb simuljon hozzám, én pedig teljesen átadom magam a vágynak. Lehunyt szemekkel, néha fel-felnyögve élvezem, ahogy végigharapdálja a bőröm…
Hihetetlen élmény, ahogy szépen lassan eláraszt a vágy és egyre jobban magába ránt. Szinte lángol a testem, évszázadok óta nem éreztem ilyet… hosszú ideje senki nem tudott ennyire lázba hozni…
Kulcscsontomra kalandozik, érzékien karcolgatja végig a fogaival, majd forró csókot nyom a bőrömre, én pedig sóhajtva borzongok meg. Nyakamon halad végig, egészen az államig végigharapdál, ez a kiszolgáltatott helyzet pedig… bármelyik pillanatban átharaphatná a torkom, ha akarná, és ez végtelenül felizgat.
Államhoz érve csintalan csókocskát lehel bőrömre, majd arcom minden szegletére, én pedig szemeimet azokba a huncut kékekbe vájom. Közelebb lép, én pedig villanó szemekkel tárom szét a lábaimat, hogy teljesen hozzám nyomulhasson. Még ruhán keresztül is érzem, milyen állapotban van…
Eddig tartott a türelmem, engedem, hogy a vágyam felül kerekedjen rajtam. Elönt a vérszomj, én pedig morranva kapom a karjaimba, hogy egy eldugott, sötét kis helyre penderítsem, ahol aztán ködös szemekkel markolok azokba a csodálatos, puha tincsekbe, s finoman hátra húzva a fejét vágyakozva hajolhassak a nyakára. Mohón, vágyaimat szabadjára engedve mélyesztem puha bőrébe a fogaimat, és mikor a szám megtelik vérének édes ízével, kéjesen nyögök fel. Vágyakozó sóhaja pedig csak olaj a tűzre, és mikor félrehúzza a ruháját, hogy még jobban hozzáférjek, teljesen elvesztem az eszem.
De mohóságom korlátozva, pár korty után elhajolok tőle, hogy véres ajkaimat nyújtsam egy csókra, majd dominánsan, vadul igázzam le… türelmetlenül emelem fel a nehéz szoknyát, hogy bekússzak alá és keményen rámarkoljak arra a formás combjára. Mikor csábos mozdulattal csípőmre akasztja, csak még inkább feltüzel. Belevigyorgok a csókba, majd élvezettel kezdem markolászni formás lábát, hideg ujjaimat felmelegítve a bőrén. A számba sóhajt, én pedig keményen magamhoz húzom, ölemet az övének dörzsölve, és ahogy ruhán keresztül vágyunk összesimul, kéjesen sóhajt fel. Szinte érzem, ahogy megremeg a karjaimban…
Elhajolok tőle, csak hogy belenézhessek azokba a gyönyörű szemekbe, amik most homályosan csillognak a vágytól. Bódultan hajol ajkaimhoz, hogy nyelvével lekanyarítsa az utolsó vércseppeket, én pedig elsötétedő tekintettel figyelem minden mozdulatát. Bágyadt mozdulatokkal túr a hajamba, kitűrve néhány rakoncátlan tincset az arcomból, majd sóhajtva dönti a fejét a vállamnak.
Lehunyt szemekkel nagy levegőt veszek, hogy némileg lenyugtassam magam, de olyan közel van… még mindig érzem a bódító parfüm illatát, érzem a bőrének puhaságát… a pille súlyát a vállamon…
A felkelő Nap első sugarai feltűnnek a horizonton, Adolfo pedig bánatos sóhajjal fordul a hajnal felé. Lágy csókot lehelek az arcára, de a bőre annyira puha, annyira csábító, hogy képtelen vagyok elszakadni tőle.
- Kár, hogy a nappal szétzúzza a varázst.- súgja, hangját tova lebbenti a lágy szellő, éppen hogy elkapom még.
- Még semmi sincs veszve.- duruzsolom sokat ígérve, de durcásan csücsörítve pillant fel rám, én pedig kárörvendő vigyorral lehelek csókot ajkaira, hogy eltüntessem róluk a kifejezést. Bosszúból egyik kezemet bitorolja el, arcát simítja tenyerembe, elégedett arckifejezéssel, majd tekintete megakad csupasz mellkasomon. Szinte simogat az a vágyakozó tekintet, amellyel méreget…
Karcsú ujaji számra találnak, kirajzolva a vonalát, majd lecsókolva ujjai nyomát.
- Még nincs. De még csak most kezdődött el a mese.- susogja az ajkaimra, én pedig elgondolkodva vonom fel a szemöldököm.
- Mese?
- Nis, Piroska hercegnő alvilági fortélyokat vetett be, hogy a Farkaskirály eljöjjön és meghódítsa egyik a másikat, bár kérdéses a kettő szerepe.- mosolyog huncutul, miközben gondosan letörölgeti szám sarkából a rúzs nyomát. – De ugye éjfélkor a varázs eltűnt, így a királynak tovább kell keresnie, hacsak nem Piroska osonkodik be hozzá, ha nincs elég vér a pucájában.- villant meg egy gonosz kis mosolyt, az én szám sarka pedig szintén felfelé kunkorodik. Kis hamis… csak azt nem tudja, hogy a Farkaskirály szaglása kitűnő, és akár az üveghegyen túl is kiszagolná Piroskát…
Végül teátrális sóhaj hagyja el azokat a csodás ajkakat, majd hátrálva egy lépést a horizont felé pillant, miközben zilált ruháját kezdi igazgatni.
- Vissza kell mennem osztriga beteg szerepemhez, mielőtt lelepleznek és a szememre vetik, hogy két ilyen partiképes ficsúr miért csak egymással foglalkozott egész éjjel.- duruzsolja huncut csillogással a szemeiben, majd rám kacsint, én pedig puha mosollyal veszem elő a kesztyűimet és húzom fel őket.
- De galád.- mondom viccelődve. – Remélem, két hét múlva találkozunk.- mondom immáron rendbe téve magam, majd kérdőn pillantok a haját igazgató Adolfora.
- Csak győzzem kivárni.- biccent, én pedig elégedett tekintettel figyelem, ahogy hozzám szökkenve apró csókot lop.
- A viszont látásra, Mikola.- búgja végtelenül lágy hangon, amitől még most is kellemes borzongás kúszik végig a gerincem mentén. Szoknyáját megcsippentve készülődik a távozásra, én pedig némileg meghajtva búcsúzkodom. Csak a cipője kopogását hallom már, s mire újból felegyenesedek, már csak hűlt helye van.
Szórakozott mosollyal nézek utána, hagyva, hogy pár percre elárasszanak a ma éjszaka emlékei, szenvedélyt és vágyat hozva magukkal, majd apró mosollyal, kényelmes léptekkel veszem az irányt a kabinom felé.
Lefeküdni már értelmetlen, így veszek egy zuhanyt, felöltözök és visszamegyek a nagyterembe, ahol a reggelit szolgálják fel. Persze mindenki faggatni kezd a hölgy kilétéről, de csak mosolygok az orrom alatt. Ha tudnák…
Érzem Adolfo jelenlétét, de nem sokáig, egyre távolodik, ezért elnézést kérve a társaságtól kisietek a hajó fedélzetére. Kikötöttünk, ő pedig már a parton áll. A korlátnak támaszkodva nézek le rá, mire szinte megérezve a tekintetem felém fordul.
Halvány mosollyal emelem felé a poharam, mire érzéki mozdulattal túr a hajába, majd ingerlően csókot dob felém. Önkéntelenül elmosolyodom, és úgy követem szemmel, ahogy beszáll egy taxiba és elhajt…
*
Ma este lesz a galéria megnyitása, de persze nekem már reggel műmosolyt kell varázsolnom az arcomra és elővenni a nyájasabbik énem. Rögtön megrohamoznak az alkotók és persze a tulajdonos, hogy hálájukat fejezzék ki. A szervezők is körülzsongnak, az újságírókról nem is beszélve…
Este pedig szinte teljes a zűrzavar. Mindenki rohangál, idegesen üvöltözik, nekem pedig belefájdul a fejem ebbe a felgyorsított tempóba. Én a nyugodtsághoz és a lassú folyáshoz vagyok szokva, megőrjít ez a kapkodás…
A megnyitó alatt el is bújok az egyik hátsó szobába, és csak akkor merészkedem elő, mikor rám kerül a sor. Ahogy kilépek a tömegbe, a tekintetem azonnal egy parázsló kék szempárra talál.
Felállok a pódiumra és pár szavas beszédet mondok, közönyös műmosolyt erőltetve magamra, hangszínemre pedig műbájt, de ahogy az az izzó tekintet végig engem pásztáz, szinte a bőröm alá látva, a mímelt báj kezd leperegni. Egyre nehezebb fenntartani a maszkot, és lassan de biztosan újra eláraszt az a féktelen vágy, amit nemrég a hajón is éreztem…
Tudom, hogy szándékosan csinálja, mégsem tudok rá haragudni… ugyan…
Aztán történik valami. A gyönyörű szemekből kiveszik a szikra, a bohókás kunkor a szája szegletében eltűnik, arca feszült lesz, ideges. Majd végtelenül lassan a bejárat felé fordul, az én tekintetem pedig önkéntelenül követi.
Vámpír, és nem is akár kicsoda… az egyik festőnk, Edbert. A vérszag, amit magával hozott, szinte beteríti az egész helyiséget, pattanásig feszítve a húrt…
Villanó szemekkel figyelem, ahogy lassan Adolfohoz sétál, és mikor leplezetlenül végigméri, a vérem szinte pezsegni kezd.
A beszéd végéhez érve meghajolok, a tömeg ovációban tör ki, majd ahogy lelépek a pódiumról rögtön emberek hada támad le, hogy gratuláljon. Még arra sem veszem a fáradtságot, hogy műmosolyt húzza a képemre, tekintetem végig Adolfon tartva fogok kezet a közelembe tolakodókkal. A kék szemek felém villannak, én pedig gyanakodva, kérdőn nézek rá. Alig láthatóan vállat von, tekintetéből idegesség, talán némi félelem olvasható ki…
Egy sötét tekintet villan felém, izzón méri végig minden porcikámat, kihívóan, szinte ingerelve, majd visszafordul Adolfo felé. Rideg mosollyal rázom le a halandókat, majd kényelmes léptekkel veszem az irányt a páros felé.
Ahogy közelebb érek, két szempár villan felém. Diplomatikus mosollyal állok meg mellettük.
- Szép jó estét, uraim.- bazsalygok lágy mosollyal, tekintetem Edbert szemeibe fúrva, miközben kesztyűs kezem nyújtom felé.
- Mr. Vszevolod, igazán örvendek.- mondja nyájasan megrázva a jobbom, én pedig csak diplomatikus mosollyal biccentek.
- Úgyszint. Örülök, hogy körünkben üdvözölhetem a művész urat.- duruzsolom rideg mosollyal. A tekintete felvillan, de a lágy kunkor a szája szegletében egy pillanatra sem inog meg.
Elengedem a kezét, majd őszinte, meleg arckifejezéssel fordulok Adolfo felé.
- Megtisztelő, hogy itt láthatom… már kezdtem aggódni, hogy talán mégsem fogadja el a meghívásom.- mondom szórakozottan, mire végre pajkos fény csillan azokban a gyönyörű szemekben. A kezét nyújtja, én pedig elbitorlom formás kis kacsóját egy röpke csók erejéig.
- Ne beszéljen badarságokat. Semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt az estét.- ragyognak rám csintalanul azok a gyönyörű szemek, ámbár a játékos báj és huncutság mellett valami nyugtalanító is lapul ott.
- Reméltem, hogy ezt fogja mondani.- engedem el a kezét, majd az eddig minket szótlanul, árgus szemekkel figyelő Edbert felé fordulok, újfent.
- Kedvelik egymást, nem igaz?- kérdi szenvtelen mosollyal, felvont szemöldökkel, én pedig határtalanul nyugodt arckifejezéssel tekintek vissza rá.
- Nemrég ismerkedtünk csak meg, de nem túlzok, ha azt mondom, szoros barátságot ápolunk.- jelentem ki könnyedén, az Edbert szemében felvillanó kis szikra pedig elégedettséggel tölt el. – És, ha nem vagyok túl tolakodó… önök honnan ismerik egymást?- kérdem nem titkolt kíváncsisággal, könnyed hangon, komolyságom barátságos arckifejezés mögé rejtve. Szinte érzem, ahogy Adolfoban nő a feszültség, alig észrevehetően közelebb lép hozzám…
- Ó, a mi ismeretségünk régre nyúlik vissza… ugye?- kérdi sanda vigyorral, a tekintetét Adolfora villantva, s úgy pásztázza végig, mint egy svédasztalra kiterített sültet… - A kapcsolatunk igencsak… szoros volt.- duruzsolja kuncogva, szinte felfalva a tekintetével. Érzem, ahogy a bensőmben a fenevad felmorranva kezd ideges járkálásba, de továbbra is nyugodt arccal, mosolyogva hallgatom a kis mesét.
- De kegyes volt hozzám a sors és pár évszázada elszakított minket.- jön a szarkasztikus, szúrós megjegyzés. Jókedvűen kunkorodik felfelé a szám sarka, Edbert tekintete viszont dühösen villan.
- Kicsi a világ, nem igaz?- kérdem szórakozottan, majd mosolyogva fordulok Adolfo felé, kezemet bizalmasan a vállára téve. – Adolfo, lenne oly kedves, és hozna nekünk egy italt? Igazán hálás lennék.- mondom kérlelve. Egy hosszú pillanatig értetlenül, kérdőn néz a szemembe, de végül biccent.
- Persze.- válaszolja végül, majd hátat fordít és távozik. Csak én érzem, ahogy a félelem csípős illata lassan foszlik szét a levegőben…?
Pár néma pillanatig csak figyeljük, ahogy a karcsú alak elvész a tömegben, majd rideg mosollyal fordulok a mellettem ácsorgóhoz.
- Azt szokták mondani, jobb nem háborgatni a múltat. Ön mit gondol erről?- teszem fel könnyeden a kérdést, miközben lassú léptekkel megindulok, tekintetemmel kiállított képeken időzve. Hamar felzárkózik mellém, felvéve a lassú, egyenletes, kényelmes tempót, illetlenül zsebre tett kezekkel.
- Azt, hogy a múlt is az életünk része, kár elfordulni tőle. Én szeretek emlékezni.- válaszolja szenvtelenül, nekem pedig megrándul a szám széle. Együgyű, neveletlen kis suttyó… vagy nem tudja, kivel van dolga, vagy egyszerűen ostoba…
- A kellemetlen, fájdalmas dolgokra is?- vonom fel a szemöldököm érdeklődve. Erre egy pillanatra lehervad a mosoly az arcáról, majd ugyanolyan gyorsan vissza is mászik.
- Azokból tanulunk.- von vállat, én pedig megtorpanok. Komoly arccal, jelentőségteljesen pillantok rá, engedem, hogy a levegőt betöltse a vérszomjam… egy pillanatra szabadon eresztem a bennem üvöltve hörgő szörnyeteget.
Lesápad, végigfut rajta a borzongás, és már jóval kevesebb önbizalommal tekint a szemeimbe.
- Fogadjon el egy baráti jó tanácsot… a nagyobb mindig megeszi a kisebbet. Ha van esze, térjen ki a nagyok útjából.- mondom halk, fenyegető hangon, nem kis megdöbbenést váltva ki belőle. Ám a következő pillanatban ismerős aura tűnik fel, így hát visszakanyarítom negédes mosolyomat és az érkező Adolfo felé pillantok. Aggodalommal teli pillantást küld felém, de megnyugtatóan mosolygok vissza rá.
Egy pohárka pezsgőt nyújt át a még mindig kissé megszeppent Edbertnek, nekem pedig egy pohár minőségi whiskeyt, jég nélkül, épp, ahogy szeretem.
- Igazán köszönöm.- duruzsolom, legyezgeti az önbecsülésem, hogy emlékezett, milyen italt szeretek…
Az este további része sokkal fesztelenebb hangulatban telik. Edbert hamarosan valamilyen nevetséges indokkal távozik, így Adolfo is érezhetően megnyugszik. Sétálunk a képek között, beszélgetünk, én pedig tapintatosan kerülöm a kettejük témáját. Ha szeretné, hát elmeséli, de nem erőltetem…
- Remélem, nem szállt meg szállodában.- mondom mosolyogva. Kitévedtünk egy teraszra, távol az emberek zsivajától. A sötétítőfüggönyök megóvnak minket a bántó lámpafénytől és a kíváncsi tekintetektől. Kényelmesen a faragott kőkorlátnak támaszkodom, elgyönyörködöm az éjszakai város fényeiben…
- Ami azt illeti, de, a közelben vettem ki szobát.- válaszolja meglepetten, én pedig nyíltan gyönyörködöm benne, ahogy a hűs éjszakai szellő láthatatlan ujjaival az arany fürtökbe túr és eljátszadozik velük…
- Akkor nincs mit tenni, elküldetem a komornyikom a csomagjaiért.- jelentem ki, nem kis meglepetésére. – Nem engedhetem, hogy valami kényelmetlen, apró hotelszobában nyomorogj az itt tartózkodásod alatt. Természetesen én foglak vendégül látni.- jelentem ki ellent mondást nem tűrően, mire huncut kunkorokkal a szája sarkában lép hozzám közelebb, vállát az enyémnek döntve.
- Köszönöm, Mikola.- mondja olyan hangon, amitől csiklandós borzongás fut végig a gerincem mentén. Lehunyt szemekkel élvezem a hangját, az orromba szökő kellemes illatát… - Nem is tudtam, hogy Franciaországban is van háza.- mondja, már sokkal könnyedebb hangon.
- Csak egy nyaraló. Sok helyen vannak nyaralóim.- vonok vállat, miközben kortyolok egyet az italomból.
- Nem meglepő…- sóhajtja, mire csak halkan felnevetek.
- Nem azért, amire gondolsz, éppenséggel másra is el tudnám költeni a pénzem. Egyszerűen csak képtelen vagyok huzamosabb ideig egy helyben maradni.- magyarázom, a kiürült poharamat letéve magam mellé a korlátra. – Mióta az eszemet tudom, megállás nélkül járom a világot, és a vérem a mai napig hajt.
- Ebben hasonlítunk.- mondja halkan, mire meglepetten pillantok rá.
- Valóban?
Válasz helyett csak biccent, nekem pedig megakad a tekintetem azon a parázsló szempáron. Mint egy szirén, csábít, hívogat, némán ígérve, én pedig, gyarló lélek, elcsábulok…
Egyik kezemről lehúzom a fehér bőrt, mert kezemet az arcára simítom, ő pedig törleszkedik a tenyerembe, akár egy simogatásra vágyó kiscica. Kiélvezem meleg bőrének érintését, akármeddig el tudnám viselni…
Aztán hirtelen, mint egy kígyó rántom magamhoz, egészen testemhez préselve, szorosan ölelve, és olyan követelőzően tapadok azokra az édes ajkakra, amilyet még nem tapasztalt…
Nyögve adja át magát nekem, teljesen hozzám simulva, nyakamat átkarolva, én pedig morranva török a szájába, hogy leigázzam, magam alá gyűrjem, teljesen betörjem…
Kezeim közben derekára kúsznak, majd a formás kis félholdakra. Élvezettel markolászom meg őket, és ahogy kéjesen a számba sóhajt, elégedettséggel tölt el.
Hajába markolva, gyengéd erőszakkal húzom oldalra a fejét, majd a rakoncátlan tincseket félre tűrve forrón, izgatóan nyalintok végig a bőrfelületen… először csak játszok vele, szemfogaim hegyével karcolgatom, a határait feszegetem… követelőzően sóhajt, vállaimat megmarkolva, én pedig morranva tapasztom ajkaimat a fehér bőrre. Megszívom egy helyen, szép vörösre, kéjes nyögése pedig engem is feltüzel…
De ezúttal ellépek tőle, gonoszkás kis mosollyal húzva vissza a kesztyűmet. Szikrázó, dühös pillantás lövell felém, míg sietve rendbe szedi magát, én pedig jót mulatva várakozok.
- Ez gonosz volt…- dunnyogja, mire csak halkan felnevetek.
- Ugyan… szóval? Hívhatok taxit?- vonom fel a szemöldököm lágy mosollyal.
|
| Laurent | 2012. 11. 10. 10:53:05 | #24136 |
Karakter: Adolfo
Megjegyzés: ~vicii~Vércopócskámnak
Dolfi:
Végül egy igen rámenős alak kér fel táncolni, és udvariatlanság lenne visszautasítani a kört, így elmosolyodva nyújtom a kezem, de közben érzem magamon azoknak a smaragdoknak a súlyos pillantását, amiért én ezt az egészet elkezdtem. Bizsergek a tekintete alatt, de mivel neki tartogatom magam, akár egy mirelit hús a fagyasztóban, hát elhúzódok a túl közeli érintések elől, kitérek a cirógatások elől is, nehogy szegénykék majd egy nap ráébredvén kilétemre öngyilkosságba fojtsák kétségbeesésüket... Gonosz lennék? Talán...
Könnyedén tartok lépést a finom, ringatózó tánccal, semmi megerőltető nincs benne, és a vágyon kívül semmilyen más érzés. Nem érzem a vadászat örömét sem felcsiklandani gyomromban, csupán tompán érzem az ütőerének lüktetését, ahogy közelebb hajol, így már csak ezért is érdemes kitérnem. Véget ér a tánc, és érezve az Ő közeledtét, azt hiszem a megpróbáltatásaimnak is. Épp csak megfordulok, egy igen szívdobogtató jelenség áll meg előttem, sármos mosollyal, ami örömömre legyen mondva, nem csak egy görbe, amit udvariasságból húzott fel. Jelenlétével megszünteti a többiek kellemetlen lihegését a nyakam körül, így felszabadulva pillantok fel rá, kacér pillantással üdvözölve őt, míg ő meghajolva lopja el kezem egy kézcsókra.
- Szabad egy táncra, kisasszony?
Hangja mély és borzongató, szerintem nincs élő lény a földgolyón, aki ellent tudna állni, és mivel nekem is az a célom, hogy az oroszlán száját jó nagyra nyissam, hogy belefeküdhessek melegedni... biccentve fogadom el felkínált karját, és ahogy átkarolva húz egyre közelebb tánc közben, képes lennék talán cseppfolyóssá is válni az ő kedvéért. Egy csábító tenyér kúszik egyre lejjebb hátamon, míg én macskaként domborítok keze alá, titkon megborzongva a gyomromig.
-Meg kell jegyeznem, kegyed igazán gyönyörű.- huncut pillantást küldök felé, nem bírván őket megregulázni, habár ajkaimon még mindig csak egy aprócska mosolyka csücsül. – És talán még csodásabban tud táncolni. - ámulva hallgatom nevetését, míg meg nem pörget, és felvillanyozódva mosolyodok el szélesebben.
-De uram, ha ilyeneket mond, a végén még zavarba jövök… - szóla a szemérmetes szűz, és a farkas tekintete felcsillant.
-Talán épp az a célom. - kacsint, majd meghajol, hogy újabb csókot kapjon kezem, én pedig kezdem a végtagom irigyelni, hogy ajkai annyiszor érintik... nem fer. - Igazán köszönöm ezt a csodás táncot. Esetleg meghívhatom egy italra? - mosolya egyre szélesebb, és sokkal fiatalabbnak néz ki tőle, talán többet kéne csinálnia...
-Örömmel fogadnám. - elfogadom újra karját, és hagyom magam vezetni a bárpulthoz, hogy egy-egy pohárral gazdagodva nekiinduljunk egy kis sétálgatásnak.
Ezt nevezem én andalgásnak! Amíg csak ide-oda mászkálunk, mindenki látja, hogy minő szerencsés vagyok, és mellkasom csak úgy dagad a gondolatától is, hogy egy ilyen nagyvadat halásztam ki a tengerből. Porcikáim ki vannak rá élezve, és éhezve, ösztönösen idomulok hozzá.
-Meg kell hagyni, egy új oldalát ismertem meg kegyednek. - hangja szinte dorombol, míg belekortyol italába.
-Ha tudná, hány oldalamat fogja még megismerni… - elfojtok egy vigyort a poharamba.
-Ön mindig tartogat számomra valami meglepetést… de ezt szeretem magában a legjobban. - mosolya megigéz, szavain szinte gyerekként csüggök. - Izgalmassá teszi ezt a szürke világot.
Ha lenne szívem, most kihagyna egy ütemet. Nemrég még állította, hogy nem igazán tudom őt meglepni, és szinte követelte, most pedig ilyen könnyedén megadja magát! Azt hiszem nemsokára az ő várában is felhúzhatom a lobogómat. Egy magamfajta ennyi szexuális frusztráció után megérdemel egy kis... Khm... Könnyebbséget, nem? Fáj érte minden sejtem, kell nekem!
-Igyekszem.
És ő magával ragad. Fel sem tűnik, hogy mikor váltunk megint táncra, sodródom a közelségével, az érintéseivel, amik egyre merészebbek, vágyom csókjait, leheletét a bőrömön... Úgy érzem, lángra kapok a puszta gondolatától is. Mire nem jó egy szoknya! Igazságtalan, hogy a nőknek kell hordani, pedig olyan szemérmesen takar! Én pedig válaszolok neki, mély pillantásokkal, beharapott ajkakkal elpirulva, ártatlan képet vágva, mint egy szűz elsőbálozó, aki nem került még szembe tapasztalt cserkészekkel. Így szinte megkönnyebbülés, amikor a hűs levegőre lépünk, lecsillapodik testem is, és a kis távolság lobbanékony természetem is türelemre inti.
-Jól érezted magad ma este… Mikola? - nem mulasztom el nevét kiejteni, hiszen olyan könnyen gurul le ajkaimról, és ő láthatóan élvezi.
-Be kell vallanom, rég nem szórakoztam ilyen jól. - mosolygós hangja dicséret, és egyben hízelgő is rám nézve.
-Öröm ezt hallani. - követem példáját, letéve poharam, majd a hajó elejéhez érve megtámaszkodunk a korlátnál.
-Nemsokára véget ér ez a kis játék, reggel kikötünk.- elpillant rólam, mintha... nem akarná, hogy véget érjen, ezzel mondjuk az én malmomra hajtja a vizet a kalapjavesztett Csizmáskandúr.
- Tévedsz. A játék sosem ér véget, csupán a díszlet változik. - kacéran pillantok rá, lepattintva álarcom, majd éhes vágyam csillapítom az ő arcához érve lágyan, akárha üvegből lenne, és lefejtve az övét is. Halkan csattan keze az enyémen, míg az álarc tompán koppan a földön, és ajkaival az ujjaim becézi végig, talán hogy még inkább feltüzeljen.
-Két hét múlva lesz az egyik franciaországi képgaléria megnyitója, amelynek én vagyok a fő szponzora. Örülnék, ha velem tartanál. - hangjától megborzongok, tekintete fogjul ejt, hogy mondhatnék nemet így?
- Elfogadom a meghívást.
Megeresztek egy mosolyt, és Mikola elégedetten ereszti el a kezem, hogy a kesztyűihez nyúlva lassan lefejtse őket. Mellkasomban valami összeszorul, apró, bizsergető érzés váltva ki belőlem, és majdhogynem lélegzet-visszafojtva figyelem, ahogy leveszi a kesztyűjét, és újra elkapja kezem. Jéghideg ujjai megborzongatnak, libabőrös leszek tőle, vagy talán az érintésétől. Alig bírom remegésem elfojtani, ahogy tekintetem odatapasztva lesem, nem álmodok-e... Túl szép ahhoz! Bőre hűvössége ugyan nem tompítja a barázdákat rajta, mégis mintha selyemmel cirógatnának. Apró érintése úgy felperzseli bennem a tűrőképességem, hogy csak a dermedt vágytól vagyok képes még visszafogni magam.
Bűvöletből az érintése szakít ki, ahogy végigkúszik rajtam, bőrét melegítve enyémen, de ígyis ahogy nyakamon fut végig, nyelvembe kell harapnom, hogy ne áruljon el sóhajom. Arcomra simít, én pedig vágytól csillogó szemekkel nézem őt. Ujjaim a kezére simítom, melegítve, marasztalva, vagy csak élvezve, az ég tudja, és csábít a gondolat, hogy lehunyt szemmel dőljek hozzá.
-Mindig meg akartam kérdezni, mért hordasz folyton kesztyűt?
Hangom elveszett valahol talán, félek ígyis reszelős lenne, vagy elcsuklana, így jobb is, ha csak elleheltem a betűket, úgyis megérti... Imádom! Felforral és gy pillantással felhergel, fejetlenségbe taszítva és esztelen tettekre sarkallva egy apró siker érdekében! Engedve a csábításnak, lehunyt szemmel csókolok immár meleg tenyerébe, ajkaimmal kóstolva azt a falatnyi bőrt, amit felfedett előttem, és én mohón többet kérnék, habár úgy sejtem, ma még nem fogok jóllakni... Kár.
-Mert megvan az a rossz szokásom, hogy csak a legértékesebb dolgokat szeretem érinteni…
Hangja, akár a tenger morajlása, halkan zúg és sejtelmesen, majd úgy csap le ajkaimra, hogy ha akarnám, se tudnám ellökni magamtól. Cseppfolyóssá válnak csontjaim, és érzem a vérem lávaként bugyogni ereimben, míg a gyomrom helyén egy nagy bikacsorda kezd el kánkánt járni. Mohón ránt magához, csókol, akárha az életet adó levegőt tőlem kapná, én pedig élvezem a kemény munkám gyümölcsét. Kezeim tekerem köré, nem maradva alul csókjában. Fel sem figyelek arra, hogy jönnek... Le vagyok foglalva.
Hozzábújok, akár egy meleget vágyó cica, habár azt hiszem inkább én melegítem őt. Éhségem ahogy csillapítom vele, úgy vált át valami... számító döggé. Több kell, és csak arra játszok, hogy hogy kaphatnék még belőle. Ruhájára markolva rántom el magamtól, hogy mélyen a szemeibe nézhessek. Látom bennük a vágyat, ami legalább akkora, mint az enyém, de tudom, hogy ma akkor sem lesz teljesen az enyém, mert ugyan megnyertem őt, a meccsnek nincs vége.
Kezeimmel a mellkasán simítok végig, ruhán át élvezve az izmait és a felforrósodott testét, míg lehunyom a szemem, és lassan újra nekidőlök, nyakához simítva arcom, és mélyen letüdőzve illatát, melynek fűszeres keveréke markáns férfias aurát kölcsönöz neki, megkülönböztetve őt mindenkitől. Orrommal simítok félre pár sötét tincset az útból, majd a rövidke, lehiggadásnyi szünet után nyelvem hegyével végigkínzom nyakát egy vékony csíkban, majd a végén megharapom a bőrét, ugyan nem azért, hogy igyak, hanem csak azért, mert kissé harapós kedvemben vagyok.
Élvezem, ahogy kicsit rám hagyja, mit akarok csinálni, és én persze ki is használom. Egy kézzel levadászom a kezét, és aprócska mozdulatokkal cirógatom végig, minden miliméterét felfedezve, és megjegyezve. Közben végigharapdálom a nyakát, és a szabad kezemmel ügyesen bontogatom ki felsőjét, és illatát mélyen beszívva fúrom magam közelebb a bőréhez, néhol talán erősebben harapva a puha, gyönyörűen szikrázó bőrére, és felvillanyozódok, amikor egy-egy aprócska hangot kicsikarok belőle, vagy szabad kezével néha hirtelen magához kanalaz. Bódítóan hullámzik körülöttünk a vágy, és mégis, két ilyen alak, mint mi, akik a végletekig ráérnek, vagy elsietik, vagy akár el is nyújthatják az előjátékot... pezsgek belülről.
Kulcscsontján is végighúzom fogaimat, majd egy finom csókot nyomok a megkínzott bőrre, végül kissé felemelve a fejem a torkán haladva felfelé elérek álláig, és ott a fogaim hirtelen visszahúzva szeszélyes csókokkal halmozom el, és ajkaimmal memorizálom arcának minden szegletét. És közben egy pillanatra sem veszem le szemeim azokról a zöldekről, amik úgy néznek engem, mint egy utolsó darab süteményt a tálcán. Közelebb lépek hozzá, és ő felvillanó szemekkel tárja szét kissé lábait, hogy közéjük nyomulhassak, és amennyire a ruha engedi, annyira demonstráljam, hogy mennyire is élvezem ezt a helyzetet.
Felmorran, és alig van időm felocsúdni, két karjába kap engem, és pár sietős lépéssel egy sötét helyre penderít. Mivel a hajó fedélzetének ez a része nem szélvédett, így a hajunkat szabadon borzolja a pajkos tengeri szél, frizurámból kilopva a tincseket apránként, és amit nem sikerül, azt Mikola túrja szét pár apró mozdulattal, ahogy hajamba túrva dönti hátra a fejem, hogy nyakamra hajoljon. Mint egy vad, úgy harap nyakamra, a levegő megtelik vér illatával, én pedig felsóhajtva teszem neki szabaddá egész nyakam, szolgálja ki magát. Vállaiba kapaszkodva tartom magam, mert félek az ilyen megnyilvánulásaitól reszketegen esnék össze a gyönyörtől, ha engedném magam. És aztán ő az, aki véres ajkaival hajol hozzám egy megsemmisítő csókra, amitől persze én lassan puding halmazállapotúra kocsonyásodom.
Karcsú ujjak markolnak a szoknyámra szakértő mozdulatokkal, és húzzák fel annyira, hogy be tudjanak alájuk furakodni, így amikor egy langyos kéz simít combomra, ösztönösen emelem fel lábam és akasztom a csípőjére, engedve hogy bebarangolja, és végtelenül forró bőrömön melengesse sajátját. Kiráz a hideg is, szinte megborzongok csókja alatt, belesóhajtva a szájába, és kicsit elengedve magam. Rámarkol erősen a combomra, közelebb húzva öléhez, és ahogy a két forró, ágaskodó férfiasság ruhán keresztül összedörgölőzik, elhalón nyögök fel.
Megszakítva a csókot elhajol tőlem, hogy a szemeimbe nézhessen, de szerintem ott már csak az én tükörképem láthatja csillogó kékjeimben. Ebben a pillanatban azt hiszem bármit megtennék érte, ha ő kérné, akkor meg pláne. Lassú mozdulattal lopom még le ajkaimról az ott maradt vér utolsó cseppjeit, és szemeim elsötétülnek, ahogy látom, hogy tekintetével nyelvem minden mozdulatát követi. Felsóhajtva túrok a hajába, hátrafésülve pár elszabadult tincset, majd homlokom a vállára döntöm, hogy kissé lehiggadjak, pár ebből a közelségből elég lehetetlen az ilyesmi. És a tudat, hogy ő a fogát feni rám... Mintha az álmaim valóra akarnának válni.
A világosodó ég alja felé fordulok, és egy röpke sóhajjal búcsúzok az éjszakától. Annyira... Tökéletes volt. Puha ajkak lehelnek csókot orcámra, és valahogy ottfelejtődnek bőrömön, így én elégedetten hunyom le megint szemeim, élvezve a közelségét. Visszalopom tőle végtagjaim, és remegésem próbálom csillapítani.
-Kár, hogy a nappal szétzúzza a varázst. - lehelem szinte alig hallhatóan, és örülök, hogy ő hallja.
-Még semmi sincs veszve.
Hangja sokat ígér, és tudom, hogy ha most hagynám magam, ő gondoskodna egy röpke óra alatt minden vágyamról, csak hát... nekem nem egy óra kell. Én nekem Ő kell. Mindenestül. Csalódottan csücsörítek, akár egy gyerek, aki karácsonyra nem a hőn áhított kisvonatot kapta, és ő vigyorogva csókolja le rólam ezt a kifejezést is. Gonosz. Kezét fogva az arcomra húzom, félig lehunyt pillákkal bújva tenyerébe, és azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy a keze rabjává lettem. Bár ahogy leplezetlen pillantással végigmérem azt, amit eddig kibontottam belőle... Lesznek még olyan porcikái, amiket inkább lelopnék magamnak... szórakozott mosollyal emelem fel másik kezem, egy lágy, pille-mozdulattal simítva végig a száján, majd puha puszit lehelek rá.
-Még nincs. De még csak most kezdődött el a mese. - súgom áhítatosan azokra a duzzadtra csókolt finomságokra, míg ő felemeli a szemöldökét.
-Mese?
-Nos, Piroska hercegnő alvilági fortélyokat vetett be, hogy a Farkaskirály eljöjjön, és meghódítsa egyik a másikat, bár kérdéses a kettő szerepe. - mosolyodok el, míg ujjaimmal lágy mozdulatokkal tüntetem el a bőréről a rúzsfoltok többségét. - De ugye éjfélkor a varázs eltűnt, így a királynak tovább kell keresnie, hacsak nem Piroska osonkodik be hozzá, ha nincs elég vér a pucájában.
Gonoszul mosolyodok el, és az ő féloldalas mosolyából is leszűröm, hogy nem talál egyelőre semmi kivetni valót ebben a mesében. Persze, ez csak vázlat. Ha ismerné a részleteket, amiket már előre kiterveltem! Színpadiasan sóhajtok, és újra a horizont felé pillantok, ellépve Mikolától, és a ruhám kissé megigazgatom.
-Vissza kell mennem osztriga beteg szerepemhez, mielőtt lelepleznek, és a szememre vetik, hogy két ilyen partiképes ficsúr miért csak egymással foglalkozott egész éjjel. - csintalan vigyorral a képemen kacsintok a másikra, aki közben újra előveszi kesztyűit, ezzel egy lemondó pillantást is bezsebelve.
-De galád. - szavaiban semmi bántó, csupán viccelődő szemforgatás, de egyébként sem tudnám magamra venni. - Remélem, két hét múlva találkozunk.
Csak akkor szólal meg újra, amikor a kesztyűi már helyükön vannak, és tekintete, mégha órákkal ezelőtt nyugtáztam is jelenlétem, akkor is kérdőn pillant rám, így én, amíg a hajamba gabalyodott csattoktól szabadulok meg, csak biccentek lágyan, mielőtt megszólalnék.
-Csak győzzem kivárni.
Elégedett, sőt jóllakott árny suhan át a gyönyörű szempáron, és mielőtt még felocsúdna, egy aprócska búcsúcsókot lehelek húsos ajkaira, lelopva róla vérem ízének utolsó maradékát is, és felemelem a szoknyám alját.
-A viszont látásra, Mikola.
Őszintén búgom a szürkületbe a szavakat, becézgetve a nevét nyelvemmel, imádva, ahogy legördül a számról. És amíg ő kissé meghajolva válaszol, én elsuhanok onnan, hogy mire felegyenesedik, már ne is találhasson ott. Nem szeretek búcsúzkodni, mégha ilyen röpke időre is. Ennél fogva a szobámba érve ráérősen pakolok be, lezuhanyzok és elkészülök. Sötét barna nadrágot, melyet a szél szabadon cibálhat, olykor felvillantva az alatta húzódó vonalakat, és egy begombolt inget öltök, hogy elrejtsem a ma esti szerzeményeim, amiket kincsként őrizgetek, a tükörben csodálva perceken keresztül... Ennem kell...
Mikor a hajó kiköt, és az ellenőrzések futnak, a vendégek még a vendéglőben ülnek, és a reggelijüket fogyasztják. Mikolát ott hagyom, hogy a vendégek csak faggassák, ki volt a tegnapi partnere, és kissé fájó szívvel hagyom ott az ambrózia minden cseppjét a hajón, míg én könnyed és ruganyos léptekkel távozom. Partra érve megvárom a csomagjaim, becsapom őket egy taxiba, ám mielőtt én is beszállhatnék, egy ismerős pillantás fúródik lapockáim közé, így a vállam felett hátrapillantok. Emberi szem nem látná, de én tisztán látom a poharát felém emelő alakot a korlátnak támaszkodva. Elegáns mozdulattal túrok hajamba, hátratűrve az előrefújt tincseket, majd egy kacér mozdulattal puszit nyomok ujjaimra, és felé intek, neki dobva a csókot huncutul vigyorogva.
Még elkapom a félmosolyát, ami szétterül arcán, talán a gesztus, talán a küldemény, vagy valami más miatt, és beszállva a kocsiba egy hotel címét diktálom be. Ideje jóllakni...
~*~
Marseille. Hajók, autók, házak... Hát, ez is olyan hely, mint a többi. Szerencsére gördülékeny franciámmal simán megértetem magam, főleg ha hölgyekkel van dolgom, akik hallva a külföldi akcentust ájulásig segítenének. És én hálás is vagyok, amikor a kis raktárajtót becsukva, jóllakottan megyek a szobámba, hogy átöltözhessek. Hajam kivételesen lófarokba fogom. De rég is hordtam így! Királykék nadrág, arany hímzéssel díszítve, és a hozzá való zakó, alatta fehér ing, fekete csokornyakkendő, és a kis mellényem zsebében egy drága zsebóra. Ujjamon a gyűrű, ahogy mindig, a nap ellen, némi kölni, és kész is.
Taxival szállíttatom magam a helyszínre, és szerencsémre nem elsők között érkezek, így lehetőségem van elrejtőzni a tömegben. A kis asztalokról pár süteményt csenek el, mert ugyan jól nem lakatnak, de az ízük mennyei, majd egy kis pezsgővel fejelem meg az egészet. Elbámészkodok a kiállított képek között, pár igen furcsa képnél megállva, és próbálva az aljukra kanyarított kackiás betűket kibogarászni, persze többnyire sikertelenül.
Taps zökkent ki a nézelődésből, és egy olyan aura, ami egyből elvonja a figyelmem a képekről. Épp csak belép, és tekintetünk összevillan egy teremnyi emberen át is. Egy kis beszédet tartanak, amire nem igazán figyelek oda, elvégre amúgy is megterhelő állandóan a fura kifejezéseiket boncolgatni, inkább egy alakra összpontosítom a figyelmem, a lehető legtöbb vágyat sűrítve bele, és nem is kell sok, látom ahogy a maszk erőltetetté válik, mert alatta valami olyasmi bukkan fel, amit talán ezer szempár kereszttüzében nem illenék felmutatni. Tetszik ez a játék. Habár nem mondanám, hogy én nem ,,szenvedek” amiért ilyen messze van tőlem, de már csak pár perc, és...
Nyílik az ajtó halkan, és egy késő vendég siet be rajta. Oda sem kell néznem, tudom ki az, habár hosszú évszázadok óta sikerült elkerülnöm, mégha kétségbeesetten vágytam is fajtámbelivel találkozni... nem is érzem Mikola tekintetét, sőt nem is látom őt, mégha rá is nézek. Arcom feszült lesz, és üres, míg végtelenül lassan az ajtó felé fordulok. Egy kővé dermedt alak áll ott, egyenesen engem bámulva, éhes, követelőző, mohó tekintettel. Ajjaj...
Karcsúbb, mint emlékeztem rá, vörös, zabolázatlan haja most, akár az enyém, hátul összefogva egy takaros copfban. Fekete nadrág, és ing van rajta, bordó nyakkendővel, és még ide is elér az a tömény vérszag, ami körbelengi. Mélysötét szemei, akár egy barlang, úgy nyelik el a tekintetem, belemászva fejembe, és olyan dolgokat oszt meg velem, amikre nem voltam kíváncsi. Sápadtan szakítom el róla tekintetem, a poharam fixírozva, borzongva. Ellentétes érzelmeket vált ki belőlem. Gyűlölöm ezt. Bizonytalan vagyok mellette, és zavart. Közeledő léptei szinte robbanásként hatnak rám, és mire mellém ér, közömbös arcot erőltetek magamra. Leplezetlen pillantással mér végig, majd az eddig elégedett mosolya kiszélesedik. Szerencsére még tartanak a beszédek, így nem szólal meg, de ígyis érzem a ki nem mondott szavak súlyát. Elszöktem tőle. A teremtőmtől. És az a furcsa kapcsolat kettőnk között ott pendül, nem kívánatos nyűgként...
Tapsvihar tör ki, és épp csak látom a szemem sarkából, hogy a szponzorokat dicsőítik, meg az alkotókat, mert közel hajol hozzám, azzal a tömény vérszaggal, felébresztve bennem azt a szörnyet, melyet ő teremtett, és formált, amit nekem évekbe telt lecsillapítanom... Sietve válok meg poharamtól, mert félek, szavai által kiváltott remegésemben még a tartalmát magamra borítanám.
,,Megvagy, bárányka”
Sötét szemeibe pillantok önkénytelenül, és tudom, hogy ma nem Mikola lesz izgalmam egyetlen kiváltója. Galádul kihasználja hatalmát felettem, és fogaival alig láthatóan csattint, mintha épp most evett volna meg. Elfordítom a fejem, és véresen komoly tekintetem egy smaragdzölddel találkozik, ami összeszűkülve, gyanakodva nézi párosunkat. Biztos érzi, hogy vámpír. És talán még segíthetne is megszökni előle. Elgondolkozva nézek rá, de kihívóan felemelkedő tekintete láttán alig láthatóan vállat vonok.
-Ó, hát most vele vagy? Nem mondom, jó ízlésre vall... - és látványosan végigméri Mikolát, amitől felforr az agyvizem.
-Tűnj el innen. Miért vagy itt? - sziszegem egy újabb tapshullám alatt.
-Mert én is festettem.
Összeszorítom a fogaimat, és elfordítom róla a tekintetem. Komoran kapok fel egy kis vodkával bolondított koktélt, és két kortyra ledobom. Nem fogom túlélni ezt az estét.
|
| vicii | 2012. 10. 29. 19:03:54 | #23937 |
Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Vérszívómnak - Launak)
Végtelen szenvedéllyel, tűzzel csókolom, vadul zsákmányolva ki szájának édes barlangját, felkutatva és elvéve, ami az enyém. Megpróbál felülkerekedni, játékosan ingerel, de kegyetlenül igázom le és teperem magam alá.
A vágy, ami kettőnk között szikrázik, szinte már tapintható a levegőben. Még a testem is forrósodni kezd, ez az évtizedek óta jeges húsdarab… megrendítő hatással van rám…
Eddig ingemet markoló ujjai játékos útra indulnak, nyakamra kúszik, ingerlően simítva végig a bőrömön, végül tincseim közé bújtatja kecses, huncut ujjait. Bizsergetően morzsolgatja a hajamat, ingerlően masszírozva közben a fejbőröm, majd ahogy csípője hirtelen az enyémnek lendül, elégedetten morranok bele a csókba. Még a ruhán keresztül is érzem feszülő, lüktető vágyát, ahogy a sajátomnak feszül…
Szétvet a kéj…
Hirtelen, vad mozdulattal kapom fel, hogy a biliárdasztalra ültessem, arrébb söpörve néhány kósza színes golyót, majd szétrántom a combjait és erőszakosan közéjük nyomulok. Hozzádörgölöm a vágyam, miközben vadállatias éhséggel markolok gyönyörű, nedves tincseibe s rántom hátra a fejét, hogy a felkínálkozó gyönyörű, kívánatos nyakra vethessem magam…
Elégedetten tapadok a porcelánfehérségű, hibátlan bőrre. Ráérősen kezdem ízlelgetni, kiélvezve minden négyzetcentiméterét, mások számára nem látható helyeken pedig apró, vörös kis nyomokat hagyok rajta…
Nyögve karol a nyakamba egyik kezével, míg a másikkal támaszkodik, arca kipirult a kéjtől, bőre forró a szenvedélytől és engem is felmelegít…
- Élvezed a játékot?- súgom bőrébe vágytól elmélyült hangon, ajkaimmal már vállán kalandozva. Ügyes mozdulatokkal gombolom ki ingjét, majd széthúzva a finom anyagot villanó szemekkel gyönyörködöm tökéletes mellkasában…
Ám nincs sok időm rajta legeltetni a szemeimet, mert rám villannak azok a viharos kék szemek és hajamnál fogva ránt vissza magához. Áhítattal nézek égő tekintetébe, lehelete égeti a számat, de még mindig nem csókol meg…
- Hiszen megnyertem a főnyereményt… nem, Mikola?- súgja vágytól fűtött hangon, pajkosan csillogó szemekkel. Nevemet olyan erotikusan, olyan érzékien ejti ki, hogy egészen beleborzongok. Nem is tudok tovább várni, újra az ajkaira tapadok, hevesen, forrón.
Két lába körém tekeredik, magához ránt, béklyóként tart fogva… de azt hiszem, ha nem ejtene foglyul, talán magamat verném láncra…
Hihetetlen… milyen rövid idő óta ismerem, mégis milyen könnyedén ki tudja hozni belőlem a szenvedélyt. Ördögi csábító, végig manipulált, a kedve szerint játszadozott velem, és én ezt észre sem vettem… szégyen, de valamiért… mégsem bánom.
Ajakiba kuncogok jókedvűen, hogy ilyen könnyen rászedett és magamtól sétáltam a csapdájába. Majd ahogy pajkos kezei végigsimítanak hátam vonalán, majd fenekembe markol, kéjesen sóhajtok ajkaiba… combjaimon is végigsimít, amíg csak karja engedi, majd vissza, ingerlően végigsimít az oldalamon, csak tovább korbácsolva a vágyam. Én sem vagyok rest, ajkaimmal, kezeimmel járom be testét, felfedezem minden apró kis porcikáját, elfojtott nyögései, kéjes sóhajai pedig zene füleimnek.
Már-már azon gondolkodom, itt a biliárdasztalon teszem magamévá, mikor nem kívánt nesz üti meg a fülem: néhány erre tévelygő üzletember léptei.
Adolfo játékos puszit nyom ajkaimra, mintegy búcsúzóul, majd könnyedén csusszan ki karjaim közül, a dákójára támaszkodva, szélesen vigyorogva. Pár gyors mozdulattal megpróbálom némileg rendbe hozni a külsőm, persze teljesen sikertelenül, végül felveszem a saját dákómat.
- Hát, köszönöm a játékot, Mr. Vszevolod.- mondja fennhangon, mikor megjelennek a férfiak, és ahogy nevemet kiejti… újra beleborzongok. – Talán legközelebb sikerül.
Meglepetten pillantok az asztalra, és ahogy felmérem a golyókat, szám sarkába apró mosoly költözik. Adolfo a helyére teszi a dákót, meglepettséget mímelve biccent az érkezőknek, majd felkapja a poharát.
- Nem is zavarom a… az üzleti és rendkívül fontos megbeszélést, uraim. A vacsoránál találkozunk.- mosolyog, hangjába némi gúnyt is csempészve, és már szökne is, de még utoljára lágy csókot hintek kézfejére. Meleg tekintete rám vetül, én pedig leplezetlenül mérem végig, ahogy távozik.
Az ösztönök, amelyeket évtizedekig oly könnyedén sikerült elnyomnom magamban, most hirtelenjében a felszínre törtek.
Kell nekem.
*
A vacsora… unalmasan telik. Az asztal egyik végében ülök, körülöttem megannyi üzletember. Hideg, felszínes csevej veszi újra kezdetét, milliók cserélnek gazdát, engem most mégsem tud lázba hozni a pénz, mint máskor.
Egy furcsa érzés ránt ki az unalmas számok világából, én pedig az asztal másik vége felé pillantok. Egy tűzben égő, kék szempár ejt rabul, az arcán ülő végtelen elégedettség pedig…
Kihívóan emeli fel a villáját, hogy erotikus mozdulattal nyalintsa le róla a tejszínhabot, félig leeresztett szemhéjai mögül tekintete pedig ezernyi ki nem mondott ígéretet sugall…
Felforrósodott vérem száguldozni kezd az ereimben, én pedig higgadtan kapcsolódok újra vissza a beszélgetésbe, percekig azon dolgozva, hogy ismét lehűtsem magam…
*
Kényelmesen iszogatva társalgok a játékteremben néhány másik férfival. Egy asztalt körbeülve pókerezünk, sokak számára vérlázítóan nagy tétekben, nekem mégiscsak aprópénz csupán, mely kihullik a zsebemből. Még be se lép a terembe, én már érzem a közeledtét, s kiéleződött érzékekkel figyelem.
A bárpultnál foglal helyet, bőröm pedig bizseregni kezd, ahogy rám vetülnek azok a smaragdként ragyogó kékek. Talán bosszúként a vacsora miatt, ki tudja, lejátszok még egy partit, majd elégedetten állok fel az asztaltól, elbúcsúzva üzlettársaimtól.
Alig teszek meg pár lépést, Adolfo mellettem terem, mosolyogva nyújtva felém egy pohár minőségi whiskeyt. Amint szabaddá teszem a kezét, el is kaparintom egy könnyed csók erejéig, figyelmem pedig nem kerüli el mosolyra ránduló szája.
Az ajtó felé biccent, s ahogy megindul, kényelmes tempóban zárkózok fel mellé. Egy darabig csendben sétálunk a fedélzeten, távolodva a kellemetlen morajtól, majd egy csendes résznél Adolfo a korlátnak támaszkodva pillant rám.
- Nos, volna valami, amiről a véleményed kérném.- kezd bele, én pedig csak érdeklődve felhúzom az egyik szemöldököm. – A holnapi utolsó estről van szó. A hölgyek szeretnének egy estélyt tartani, méghozzá valami álarcos-félét.- adja elő a nagy ötletet. – Mennyire tartod esélyesnek a kivitelezését?
- Álarcos bál? Mégis miért nem lehet csak egy sima estély?- kérdem elkomorodva. Semmi kedvem egy ehhez hasonló hajcihőhöz. Lassan kezd sajogni az arcom attól a rengeteg műmosolytól, egy álarcosbál pedig csak még több gondot szülne.
- Talán… egyesek könnyebben felvállalják érzéseiket, ha nem tudják, ki kicsoda.- mondja szórakozott hangon, a vállát megvonva, tekintetét a távolba meresztve. Egy rövidke pillanatra pedig lehullik a maszk, s olyan gyermeteg izgalmat pillantok meg az arcán, ami majdhogynem mosolygásra késztet.
Szóval itt van a kutya elásva…
- Talán olyan emlékek fűződnek az álarcokhoz, ami miatt inkább rá kéne a nőszemélyeket beszélnem a koktélpartira?- villannak rám a szemek, én pedig elgondolkodva pillantok le rá.
Emlékek… ugyan. Egyszerűen csak túl sokat bujkáltam már életemben, és meguntam már másnak mutatni magam, mint ami valójában vagyok. Megelégeltem, hogy mindig mások bőrébe bújjak és hamis mosolyokkal altassam el a gyanút… önmagam akarok lenni, de amíg véget nem ér a világ, ez csupán kósza, vágyott ábránd marad.
Adolfo elfordul, belekortyol az italába, én pedig vágyaim szabadjára engedve egy rövid pillanatra hevesen tapadok az ajkaira, domináns, vad csókban részesítve, ellent mondást nem tűrően leigázva, élvezve, hogy a brandy íze elbódít egy pillanatra…
- Hát legyen. Kíváncsian várom, mit eszeltek ki.- duruzsolom ajkaira apró kis mosollyal. – Vagy inkább… te mit eszeltél ki.
- Titok.- súgja pajkosan, majd érzékien nyalint végig ajkaimon, és még mielőtt újra letámadhatnám, elhúzódik s kecses mozdulattal tűri el a szél által összezilált tincseit.- Hát akkor jó éjt, Mikola.- búcsúzik, én pedig újra elrablom kecses kezét, hogy csókot égethessek kézfejére. Lágy mosollyal fordul meg, majd könnyed léptekkel távozik, én pedig égő tekintettel nézem lakját, egészen míg el nem nyeli az éjszaka sötétsége.
Adolfo… megint mi jár abban a ravasz fejedben?
*
Egy 18. századi öltözéket választok, melyet egykor még az angol, előkelő gyarmatosítók viseltek. Fekete, csatos lakkcipőt húzok, minimális sarokkal, és az akkor szokásos fehér harisnyát. Erre jön egy passzos, haloványkék térnadrág. Egy fehér ing, szintén haloványkék mellénnyel, és egy térdig érő, sötétkék kabát, kigombolva. Fölé egy fehér sál és egy fekete, széles karimájú kalap. Na meg persze a végtelenül egyszerű, fekete maszk és az elmaradhatatlan kesztyűim. Még egy sétapálcát is beszerzek, majd könnyedén lépek be a nagyterembe, mely máris tömve van vendégekkel, s az emberek duruzsolását könnyed zene festi alá.
Csatlakozom az egyik nagy asztalnál társalgó urakhoz, hogy onnan szemlélhessem a szebbnél szebb ruha- és hajkölteményeket, melyeket a dívák csak és kizárólag a ma estére rittyentettek.
Azonban kifinomult hallásomat furcsa pletyka csapja meg, miszerint Adolfo betegen fekszik a kabinjában, s nem lesz itt ma este… ejnye már, mit forgatsz a fejedben?
A bál már javában folyik, a legtöbb bátor férfiú már meg is táncoltatta szíve, vagy éppen vágya választottját. Több kisasszony az álarca mögül pironkodva pislog felém, azonban az én figyelmem kizárólag egyvalakié.
Bájos hölgy libben bele a terembe, csodás krinolin ruhában, bőréből bódító gyöngyvirág illat párállik. Alig telik bele pár perc, az urak máris körülzsongják, mint méhek a legszínesebb virágot, ő viszont csak szelíden fogadja a bókokat.
Tekintetem rá villan, követem, ahogy egy férfi táncba viszi, a mozdulatai pedig olyannyira kecsesek, lágyak… mégis, mikor udvarlója közelebb hajolna, hogy valami személyeset súgjon a fülébe, ő szemérmesen eltávolodik.
Alig tudom vigyoromat visszafogni, ahogy könnyedén felállok a székemből. Sok tekintet rám szegeződik, a kisasszonyok epekedve reménykednek, hogy talán őket kérem fel táncra… de lépteim egyértelműen az új jövevény felé vezetnek.
Ahogy ezt az urak észreveszik, úgy reppennek szét, mint a galambok, amik közé macska szökkent. Tüzes kék szempár siklik rám, én pedig halovány mosollyal állok meg előtte, hogy meghajtva magam elrabolhassam kacsóját s csókot hinthessek a kézfejére.
- Szabad egy táncra, kisasszony?- kérdem mély, búgó hangon, ő pedig aprót biccent, majd belém karolva engedi, hogy a táncparkettre vezessem. Kezemet derekára csúsztatom, majd kacsóját megfogva kezdem vezetni a lágy dallam ritmusára. Könnyedén repülünk a táncparketten, én pedig minden lépésnél egy kicsivel közelebb húzom magamhoz, egészen addig, mígnem olyan kicsi lesz köztünk a távolság, hogy egy hajszál sem lenne képes elférni közöttünk. Kezem is egyre bensőségesebben érinti, észrevétlenül lejjebb csúszva, ameddig csak a szoknya engedi.
- Meg kell jegyeznem, kegyed igazán gyönyörű.- mosolygok rá, azok a gyönyörű kék szemek pedig csintalanul pillantanak rám a maszk mögül. – És talán még csodásabban tud táncolni.- nevetek fel halkan, miközben játékosan megpörgetem, a csábító, rúzsos ajkak pedig huncut mosolyra húzódnak.
- De uram, ha ilyeneket mond, a végén még zavarba jövök…- rebegi lágy hangon, és minden pillanattal egyre jobban izzik a tekintetem. Ó Adolfo, te ravasz! Ki hitte volna, hogy ilyen merész ötletre adod a fejed…
- Talán épp az a célom.- kacsintok rá, a szemei pedig szinte felvillannak. A dal véget ér, én pedig illedelmesen meghajolva hintek újabb csókot a kézfejére. – Igazán köszönöm ezt a csodás táncot. Esetleg meghívhatom egy italra?- kérdem levakarhatatlan mosollyal, és nagy önuralmamba kerül, hogy ne vigyorogjak élvetegen.
- Örömmel fogadnám.- duruzsolja huncutul, így hát a karomat nyújtom, ő pedig belém karolva engedi, hogy a bárpulthoz vezessem s kérjek neki valami édes, nőies likőrt. Jómagam a szokásosat iszom, ír whiskeyt, jéggel.
Miközben jókedvűen cseverészünk, megannyi kíváncsi, sok irigy szempár vetül ránk, mindkét nem részéről.
Be kell valljam, mindig is kerültem, hogy mások szeme láttára hódítsak, de hát ez az álnok képes lehetetlen dolgokra is rávenni.
- Meg kell hagyni, egy új oldalát ismertem meg kegyednek.- duruzsolom jókedvűen, őszintén élvezem ezt a kis bohókás játékot. Nagyot kortyolok az italomból, miközben lassan, andalogva sétálunk a teremben az asztalok mögött, hogy egy kis szusszanásnyi lélegzetvételhez jussunk.
- Ha tudná, hány oldalamat fogja még megismerni…- kuncogja pajkosan, kecsesen tartva a karcsú likőröspoharat ujjai közt, másik kezével engem karolva, engedve, hogy vezessem, amerre csak a kedvem tartja.
- Ön mindig tartogat számomra valami meglepetést… de ezt szeretem magában a legjobban.- mondom őszinte mosollyal, lepillantva rá. – Izgalmassá teszi ezt a szürke világot.
- Igyekszem.
Mire elfogy az italunk, körbeérünk a teremben, így hát újabb táncra kérem. Felbátorodva, jókedvűen pörgetem a parketten, előhozakodva tánctudásom legjavával, és mikor az egyszerű párok fáradtan, sajgó lábakkal ülnek le, mi még mindig ropjuk.
Jóval elmúlt már éjfél, én pedig az idő előrehaladtával egyre felbátorodom. Kezem egyre többször kalandozik el a kecses derékra, ingerlően simítok végig gerincének vonalán, csókolom végig azt a huncut kacsóját, a vállától egészen az ujjai hegyéig. Ha mondandóm akad, hát ok nélkül is, de intim közelségbe hajolok, hogy a bőrén érezze a leheletemet…
Persze Adolfo sem rest, ő is egyre csak ingerel, és lassan a levegő is izzani látszik közöttünk. Egy kósza pillanatban aztán megszökünk a bálteremből, hogy a fedélzeten, a kellemes meleg szellőtől cirógatva sétáljunk céltalanul.
- Jól érezted magad ma este… Mikola?- kérdi immáron kettesben, a nevemet megint olyan ingerlő hangsúllyal kiejtve, hogy egészen beleborzongok. Kiiszom a maradék italomat, majd a magányos jégkockákkal csörgő poharat egy útba eső asztalra teszem. Adolfo is követi a példámat.
- Be kell vallanom, rég nem szórakoztam ilyen jól.- jelentem ki könnyed hangon, szórakozott mosollyal. Rég volt, amikor ennyire felengedtem volna, s engedtem magam sodródni az árral.
- Öröm ezt hallani.- válaszolja, miközben ő is megszabadul a poharától. A hajó orránál kötünk ki, én pedig kényelmesen megtámaszkodom a korlátnak, testemmel felé fordulva.
- Nemsokára véget ér ez a kis játék, reggel kikötünk.- mondom elmerengve, tekintetemmel a horizontot kémlelve, s engedve, hogy a szél láthatatlan ujjaival lekapja fejemről a kalapot s az ég tudja, hova repítse el.
- Tévedsz. A játék sosem ér véget, csupán a díszlet változik.- pillant rám kihívóan, ügyes mozdulattal kapva le a maszkját, majd ragyogó szemekkel lépve hozzám. Kezeit az arcomra simítja, s elvarázsolt kifejezéssel, puha, simogató mozdulatokkal szabadít meg az álarcomtól.
Egy kígyó ügyességével kapom el a kezét, az ujjai közül kihulló maszkokra fittyet hányva. Csókokat hintek egyenként minden ujja hegyére, majd a tenyerébe, ő pedig perzselő tekintettel figyeli.
- Két hét múlva lesz az egyik franciaországi képgaléria megnyitója, amelynek én vagyok a fő szponzora. Örülnék, ha velem tartanál.- mondom mély, lágy hangon, közben elmerülve szeme kék tengerében…
- Elfogadom a meghívást.- mosolyog rám, én pedig elégedetten engedem el a kezeit. Lassú mozdulatokkal húzom le a kesztyűimet, nem elsietve egyik mozdulatot sem, elégedetten zsebelve be izgatott arckifejezését. Majd a fehér bőrt a zsebembe gyűröm hanyatt mozdulattal, s újra tenyerembe fogom kecses kezét.
A bőröm még az övéhez képest is hideg, kezem, akár egy márványból faragott szobor. Mozdulataim lágyak, magabiztosak, egy pillanatra sem remegnek meg. Bőröm itt is hófehér, s bár az elmúlt évszázadokban igyekeztem rendbe hozni, mégis árulkodik róla, hogy valamikor régen én is keményen dolgoztam.
Elragadottan simítok végig kezein, lágy, cirógató mozdulatokkal, s mikor szétfut bőrén a libabőr, szórakozottan elmosolyodok. Ujjaim felkúsznak a karján egészen válláig, majd finoman simítok nyakára, ujjaim hegyével ingerelve bőrét.
Majd kezeim arcára simítom, élvezve bőrének finom tapintását, ő pedig kezeit az enyémre simítja.
- Mindig meg akartam kérdezni, mért hordasz folyton kesztyűt?- súgja a sötétségbe, hangja elveszik az éjszakában, csak én hallom csupán. Izzó szemekkel figyelem, ahogy csókot hint tenyerembe, rúzsfoltot hagyva bőrömön.
- Mert megvan az a rossz szokásom, hogy csak a legértékesebb dolgokat szeretem érinteni…- duruzsolom, majd mielőtt bármit mondhatna, ragadozó mozdulattal rántom magamhoz, hogy forrón, éhesen tapadjak ajkaira. Egyik kezem derekán, másikkal tarkóját masszírozom finoman, azzal a néhány kibomlott hajtinccsel játszva, amely megszökött a hajkölteményből.
Meglepetten nyögve simul hozzám, kezeit a nyakam köré fonva, nem kevesebb hévvel viszonozva a forró csókot…
És mikor egy kacarászó pár erre téved, talán ők is a tömeg elől szöktek, mint mi, akkor sem engedem el. Tovább csókolom, hevesen, forrón, dominánsan, maximálisan kiélvezve a pillanatot és fittyet hányva a holnap szárnyra kélő pletykákra…
|
|
