|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| linka | 2013. 12. 10. 19:34:44 | #28534 |
 Karakter: Dylan Cross
Megjegyzés: Lidércemnek
- Nyugodtan maradhatsz, elférünk ketten is – biccent felém – De a vihar reggelig biztosan tombolni fog, és még azután is szerencsés leszel, ha holnap estére hazaérsz. Vihar után az ingovány még veszélyesebb, mint egyébként.
- Pazar – sóhajtok fel. Öröm lesz úgy hazatérni, hogy a saját esetleges halálhíremmel szembesülök majd. Az itt élő emberek képesek mindent felnagyítani és eltúlozni. Az eltűnésem pedig határozottan nagy szám lesz mindenkinek. Feltéve ha a szüleim észreveszik ezt egyáltalán. - Nincs valami kajád? - kérdem, mire ő rám mosolyog. Huhh, még mindig azt gondolom hogy szép. De ezt nem mondom neki, feltételezem nagyon is tisztában van ő ezzel.
- Ha nem zavar az, amit én is eszem, ha nem sikerült lelket lopnom – vonja meg vállait. Ezen ne múljon, nekem oly mindegy mit ad. Elfogadom. Nekiáll ételt készíteni én pedig kíváncsian szemlélem őt. Netalántán vegetáriánus? Az étel hozzávalói mind növényi alapúak. Érdekes. Egy fazékba teszi fel főni, már most túlszárnyalta az én főzői tudásomat. Nálam már egy tojás megsütése emberfeletti teljesítmény.
- Azt hittem, csak lelkekkel táplálkozol.
- Nem mindig. Megesik, hogy hetekig nem téved erre senki, olyankor mással kell beérnem. De mivel félig ember vagyok, nem számít, ha nem ölök mindig. Emberi táplálékot is képes vagyok enni, amire normális esetben egy lidérc képtelen – magyarázza. Szavain gondolkodóba esem.
- Félig ember vagy? - döbbenek meg. Szóval erre célozhatott a házamba, amikor a szobám felé mentünk. - Úgy érted, az egyik szülőd ember?
- Volt - javít ki. - Az apám lidérc, ő még él. De az anyám, aki ember volt, már régen meghalt. Elég, ha ennyit tudsz – mondja lezárva ezzel a témát. Bólintok. Szóval emiatt olyan megtévesztő, sokan beszélnek róla és mégis szabadon közlekedik az emberek között. Tökéletesen beleolvas a társadalomba.
- Kérdezhetek valamit? Nem a családodról. Inkább arról, hogy... nos... minden lidérc úgy néz ki, mint te?
- Nem – rázza meg fejét – a félvérek, mint én, majdnem úgy nézünk ki, mint a normális emberek, csak a szemünk színe tér el, és néha a hajunk is világosabb, mondjuk fehér, mint az enyém. A normális lidércek bőre szürkészöld, a szemük sárga, a hajuk pedig fekete. De mind képesek vagyunk teljesen emberi külsőt felvenni. És még valami. Mi nagyon nagyra tartjuk a családunkat, akkor is, ha felnőttként nem élünk a szüleinkkel. De a kapcsolatunk igen szoros velük. Ezért nem értem a te helyzeted, Dylan. Nekem a te családod fura.
- Mindig ilyenek voltak – vonok vállat, hangom meg se rezzen. Egyszerűen megszoktam és elfogadtam, hogy ők ilyenek. Úgy sem tudok ellene mit tenni. - Igazából, sosem voltak ott, csak utasítottak erre-arra. Olyanok voltak, mint valami idegenek. Sosem tudtam őket igazán a szüleimnek tekinteni – mondom tárgyilagosan. Kiskoromban mindig megpróbáltam felhívni a figyelmüket, próbáltam javítani a kapcsolatunkon. De ebbe már belefáradtam. Bólint és annyiba hagyja. Ennyit még soha sem beszéltem senkinek sem az életemről. Megrázza a fejét és engem figyel. Vajon mire gondolhat most? Idő közben az étel is megfő, elém tesz egy tányérral. Furán néz ki. Habár miért is csodálkozom én ezen? Apránként eszegetem, rosszabbra számítottam. A különböző ízek tökéletesen egybevegyültek. Egyikünk sem szól semmit a csend hosszúra nyúlik. Tulajdonképpen engem nem igazán zavar, soha sem beszéltem miközben ettem. Nem is volt kihez szóljak.
- Mikor fogsz megölni? - kérdem megtörve szavaimmal a csendet. - Hiszen azért vagy a közelemben, nem?
- Egyszer – válaszolja bizonytalanul. - Egyszer, és nem fogod tudni. Fel sem fogod fogni, hogy meghaltál.
- Fura vagy, és ijesztő – horkanok fel, ő pedig újra rám néz. A jövő béli gyilkosom házában alszom ma éjjel. Lehet ennél is betegebb humora az univerzumnak?
- Minden lidérc az, ezért beszélnek csak suttogva rólunk. Nem vagyunk irgalmas szamaritánusok, Dylan Cross, ezt sose feledd! Ha túl messzire mész, megütöd a bokád – mondja. Ezt meg hogyan értheti?
- Ezt hogy érted?
- Sehogy, nem fontos. Ízlett? - kérdi kerülve a témát. Úgy tűnik, neki ez a specialitása, hogy folyton témát vált, méghozzá sikeresen. De ezt most nem bánom én sem.
- Fura volt, de nem rossz – mondom. - Mi volt benne?
- Ha elmondanám sem tudnád – kuncog fel jó kedvűen. - A tiéd az ágy. Aludd ki magad, későre jár.
...ooOoo...
Elfogadom tőle a felkínált ágyat, de azért kicsit kellemetlenül is érzem magam. Hiszen így ő hol fog aludni? Betakarózom és lehunyt szemekkel hallgatom a kandalló tüzének békés ropogását és a kinti vihar monoton zaját. Izmaim ellazulnak, már nem érzem rosszul magam, ha a közelemben van Ian. Nyugtató, hogy van valaki a közelemben. Kíváncsi vagyok, vajon hiányzok-e bárkinek is otthonról. Asher biztosan észrevette eltűnésem, ő mindig mindent észrevesz. Egy egészen érdekes érzésem támad, kinyitom szemeimet és felpillantok Ian szemeibe. Arca közel került az enyémhez, lélegzete bőrömet éri.
- Ian? - kérdem halkan. - Mit csinálsz itt?
- Ezt – feleli elmosolyodva és száját ajkaimra tapasztja. A döbbenettől szinte mozdulatlanná dermedek. Alig pár órája még az elkövetkezendő halálomról beszélgettünk, de én még így sem tudok félni tőle. Egyik kezemet tarkójára viszem, ujjaimmal hajába túrok és közelebb húzom arcát. Közelsége bódító, és amikor realizálódik bennem a jelenlegi helyzet zavartan fordulok el tőle.
- Mi a baj? - kérdi elhúzódva tőlem, de szemeit nem veszi le rólam. Ingerülten simítom hátra fekete tincseimet.
- Ilyet ne tegyél többé – mondom két ujjamat lehunyt szemeimre téve. El sem hiszem, hogy komolyan ezt tette.
- Visszacsókoltál – közli velem az egyértelműt. Megrázom a fejem. De vajon, miért is? Mit akarok ezzel a mozdulattal kifejezni? Hiszen igaza van, egyszerűen csak... nem tudom hogyan kellene kezelnem ezt a helyzetet.
- Ne akard elérni, hogy beléd szeresek – morgom visszadőlve a párnára. Álmos vagyok, de a gyomromban keletkezett görcs miatt nem tudnék elaludni.
- Hogy mondod Dylan? - érdeklődik kíváncsian.
- Akkor veszed el a lelkem amikor akarod, mint ahogyan mondtad észre sem venném a halálomat – magyarázom, minden egyes szót úgy ejtek ki, mintha az egy olyan dolog lenne ami egyértelmű. De hiszen az is.
- Ez nem így megy. Túlságosan is feketén fehéren látod a világot – mondja fejét ingatva. Elsápadva figyelem őt, végül arcom fokozatosan kezdi felvenni a vörös szint a haragtól. Hogy mondhatja azt, hogy feketén fehéren látom a világot. Hiszen ez a lényege kettőnk kapcsolatának. Bármivel beburkolhatja, de a lényeg nem változik. Az mindig ugyan az marad. Itt én csak valamiféle préda vagyok, amibe eddig azt hittem bele is nyugodtam már. Holott ez koránt sincs így. Nekem egyáltalán nincs ínyemre a halálom gondolata.
- Nem – rázom meg a fejem. - Én egyszerűen csak reálisan látom a világot – mondom felsóhajtva, és sóhajommal együtt távozik a haragom is. Feleslegesen futom ezeket a köröket, hiszen már egyszer elfogadtam a helyzetemet. Nem kellene újra és újra fellázadnom önmagam döntése ellen.
- Aludj Dylan – szól halkan. Nem állok le vitázni vele egyszerűen csak hasamra gördülök és gondolataimba merülök. Hogy én mennyire rühellek gondolkodni, annyira könnyebb volna az élet a folytonos agyalás nélkül.
...ooOoo...
Másnap szokatlan csendre ébredek. Elmúlt a vihar. Ami azt hiszem egy jó jel. Már csak haza kéne jutnom. Felülök az ágyba és döbbenten nézek körül aztán eszembe jut a tegnap este. Megrázom a fejem és megpróbálom rendezni kusza tincseimet. Felállok és az ajtóhoz lépek. Hűvös levegő kúszik ruháim alá lefagyasztva minden egyes porcikám. Pedig nem mondanám magam annyira fázósnak. Kilépek és elindulok a tegnapi útvonalon. Nem tudom Ian merre lehet, de most kedvező számomra eltűnésé. Nincs szükségem rá, hogy hazajussak. Annyira nem lehet vészes a helyzet. Lépteim egyre inkább cuppognak a nedves földön. Pedig én megpróbálom eltalálni a zsombékokat, csak ez a fránya köd ne szált volna le.
Szerkesztve linka által @ 2013. 12. 10. 19:58:11
|
| Andro | 2013. 12. 05. 12:58:46 | #28483 |
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Dylannek)
- Nem hittem volna, hogy te ilyen házban élsz – jegyzi meg halkan, mire elmosolyodom.
- Miért mit hittél? – kérdem vidáman. Gondolom azt hitte, a mocsár alján lakom, valahol a sárban a többi alantas teremtmény között.
- Nos, leginkább úgy gondoltam, hogy te odakint élsz – int a kezével a láp felé, mire felnevetek. A víz felforr, így öntök két bögrébe, beleteszem a szokásos, titkos alapanyagokat, majd átnyújtom neki az egyiket.
Mégcsak nem is kérdez, amikor elveszi tőlem, csak belefúj, aztán belekortyol. Ennyi erővel meg is mérgezhetném, és észre sem venné, de az nem az én asztalom. Ráadásul, a méreg a lélek ízét is rontja, ezért nem eszem mérgezett emberből. Borzalmas az ízük, bár rám a legtöbb méreg ártalmatlan.
- Köszönöm, ez nagyon finom – mondja elismerően, mire rámosolygok. Jó ezt hallani. Titkos recept, sosem adnám ki a kezemből.
- Régi recept alapján készítettem – magyarázom a bögrére bökve. Még apám hagyta rám, aki az anyjától tanulta, ő pedig az ő anyjától. Régi családi recept, amely lidércről lidércre száll a családomban.
Dylan engem bámul, ahogy kezd ellazulni. Ennek örülök, mert egyrészt olyan ritkán van társaságom, másrészt jó érzés, hogy nem már nem feszélyezi magát a közelemben. Nem is tudom miért engedtem őt közel magamhoz, de ha az öregem látna, bizony elmondana egy és másnak. Megint felemlegetné az emberi felemet, meg hogy túlságosan puhány vagyok, ha egy jóképű fiúról van szó. Talán igaza van, de úgy érzem, Dylan valahogy más.
Hirtelen megszólal a telefonja, mire a fél teát magára önti. Tapintatosan arrébb húzódom, de kicsi a kunyhó, és a hallásom is nagyon éles. Hallom, mit beszélnek.
Hallom, hogy az apjával beszél. Elég feszült lehet a viszonyuk, abból ítélve, ahogy egymással beszélnek. Mint akinek sosem voltak szülei, vagy voltak, csak nem voltak ott mellette. Azt hiszem, én ennyiből szerencsésnek mondhatom magam. De ez így akkor sincs jól, nagyon nem.
A beszélgetésnek vége, Dylan pedig fogja, és legnagyobb meglepetésemre kidobja a telefonját a lápba. Nos, ez sem kerül elő többé, mert én ugyan nem fogok lemenni érte. De ő gondolom nem is akarja.
Vihar készül, villámok cikáznak az égen, majd pár pillanattal később özönvíz szerű eső kezd zuhogni. Nos, ez eltart reggelig, ha nem tovább, és a láp még egy jó fél napig utána biztosan járhatatlan lesz. A levegő is lehűl, így Dylan, aki eddig az ajtóban állt, most dideregve húzódik beljebb. Én imádom az ilyen időt, a hőmérséklet sincs rám hatással, élvezem.
- Ez nem természetes – szólalok meg hirtelen, Dylanre nézve. Ő értetlenül bámul rám.
- Mármint mi?
- Hogy ennyire nem foglalkoznak veled – válaszolok, mire felhorkant, majd keserűen felnevet. Talán túl sokat mondtam.
- Istenem, hova jutottam – túr a hajába felnyögve. - Egy lidérc magyarázza el nekem mi természetes és mi nem az.
- Ez csak megállapítás volt – mondom óvatosan, hiszen a világért sem szeretnék veszekedést. A végén elmegy nekem, és ilyen viharban öt méterre nem jut a háztól anélkül, hogy el ne süllyedne.
- Ian – fordul felém idegesen Dylan, miközben a tarkóját masszírozza -, kérhetek egy szívességet?
- Hallgatlak – biccentek felé, és már szinte sejtem, mit akar kérni. Olyan szerencsétlen a szentem, hogy majdnem felnevetek az arckifejezése láttán.
- Odakint vihar van... esetleg maradhatnék itt amíg el nem áll? – kérdi óvatosan, mintha ő maga sem lenne biztos a dolgában. Nos, helyben vagyunk.
Magamban halkan felnevetek, de természetesen hangosan nem teszem meg. Ki gondolta volna, hogy egy ember egyszer tőlem kér szállást a vihar elől? Nos, ezt is megértük, nem igaz?
- Nyugodtan maradhatsz, elférünk ketten is – biccentek. – De a vihar reggelig biztosan tombolni fog, és még azután is szerencsés leszel, ha holnap estére hazaérsz. Vihar után az ingovány még veszélyesebb, mint egyébként.
- Pazar – sóhajt egy nagyot. – Nincs valami kajád? – jön az újabb kérdés, mire elnézően rámosolygok. Az emberek olyan könnyen kiismerhetőek, mert az alapvető szükségletek irányítják őket.
- Ha nem zavar az, amit én is eszem, ha nem sikerült lelket lopnom – vonok vállat, és nekilátok magunknak vacsorát készíteni.
Dylan érdeklődve nézi, ahogy mindenféle növényeket, füveket, gyökereket aprítok, passzírozok, tépkedek össze, hogy aztán egy nagyobbacska fazékban feltegyem őket főni. Ha elmondanám neki, úgysem tudná, mit eszünk.
- Azt hittem, csak lelkekkel táplálkozol – jegyzi meg érdeklődve.
- Nem mindig – válaszolom. – Megesik, hogy hetekig nem téved erre senki, olyankor mással kell beérnem. De mivel félig ember vagyok, nem számít, ha nem ölök mindig. Emberi táplálékot is képes vagyok enni, amire normális esetben egy lidérc képtelen.
- Félig ember vagy?! – kérdi döbbenten. – Úgy érted, az egyik szülőd ember?
- Volt – javítom ki. – Az apám lidérc, ő még él. De az anyám, aki ember volt, már régen meghalt. Elég, ha ennyit tudsz.
Dylan csak bólint, és nem kérdez többet. A családomról szóló történetek mindig rosszul érintenek, főleg, mert én öltem meg anyám családját. De megérdemelték azok után, amit anyámmal tettek. Meggyilkolták olyasmiért, amiről nem tehetett. Bár nem ismertem őt, mégis, apám elmondásai alapján szép nő lehetett, kedves és szelid. Megértem, ha apám szeme megakadt rajta, ahogy az enyém Dylanen. Vagy csak emberi vérem űz az emberek felé, ezt nem tudom. Még nem nagyon találkoztam félvérekkel.
- Kérdezhetek valamit? – kérdi Dylan. – Nem a családodról. Inkább arról, hogy… nos… minden lidérc úgy néz ki, mint te?
- Nem – rázom meg a fejem. – A félvérek, mint én, majdnem úgy nézünk ki, mint a normális emberek, csak a szemünk színe tér el, és néha a hajunk is világosabb, mondjuk fehér, mint az enyém. A normális lidércek bőre szürkészöld, a szemük sárga, a hajuk pedig fekete. De mind képesek vagyunk teljesen emberi külsőt felvenni. És még valami. Mi nagyon nagyra tartjuk a családunkat, akkor is, ha felnőttként nem élünk a szüleinkkel. De a kapcsolatunk igen szoros velük. Ezért nem értem a te helyzeted, Dylan – magyarázom. – Nekem a te családod fura.
- Mindig ilyenek voltak – von vállat Dylan, de én valahogy látom rajta, hogy azért nem tetszik neki a dolog. – Igazából, sosem voltak ott, csak utasítottak erre-arra. Olyanok voltak, mint valami idegenek. Sosem tudtam őket igazán a szüleimnek tekinteni.
Megértően bólintok. Átlátom a dolgokat, csak éppen nehezen tudom megérteni. Persze, nálunk is előfordul, hogy a szülők elhagyják a gyerekeiket. Bár ez csak abban az esetben szokott előfordulni, ha a gyermek életképtelen, vagy esetleg félvér. Végül megrázom a fejem és Dylant figyelem. Szomorúnak tűnik, magányosnak, elhagyatottnak. Talán a vihar csak az egyik oka volt annak, hogy itt akart maradni. Talán csak társaságot keresett.
Az étel megfő, tálalok és eszünk. Nem tudom, hogy Dylannek hogy fog ízleni a lápi étel, de szemmel láthatóan nem zavarja. Vagy ha igen, akkor sem teszi szóvá. Egyikünk sem beszél, és a csend kezd kényelmetlen lenni, mégsem akarjuk megtörni. Olyan furcsa. Sosem ettem együtt emberekkel, rendszerint, ha randevúztam is valakivel, akit később megettem, igyekeztem azt még étkezés előtt megölni és elvenni a lelkét. De Dylan túlságosan más, mint a többi ember, akikkel eddig dolgom volt. Vagy csak nem szenteltem eddig senkinek elég időt, hogy megismerjem.
- Mikor fogsz megölni? – kérdi hirtelen Dylan. – Hiszen azért vagy a közelemben, nem?
- Egyszer – válaszolom tétova hangon. – Egyszer, és nem fogod tudni. Fel sem fogod fogni, hogy meghaltál.
- Fura vagy, és ijesztő – horkant fel, mire ránézek.
- Minden lidérc az, ezért beszélnek csak suttogva rólunk – mondom komolyan. – Nem vagyunk irgalmas szamaritánusok, Dylan Cross, ezt sose feledd! Ha túl messzire mész, megütöd a bokád.
- Ezt hogy érted? – kérdi döbbenten.
- Sehogy, nem fontos – hárítom el. – Ízlett?
- Fura volt, de nem rossz – vallja be. – Mi volt benne?
- Ha elmondanám sem tudnád – kuncogok fel. – A tied az ágy. Aludd ki magad, későre jár.
~*~
Éjszaka van. Dylan az ágyamban alszik, én azonban a kandalló előtt ülök az egyik fotelben. Kicsit feszélyez, hogy más is van itt rajtam kívül, más, aki ember. A lángokba bámulok, amelyek kellemesen melegítenek. Nem is értem, mit csinálok, nem értem, miért csinálom. A végén meg fogok bolondulni. Felállok, és az ágyra pillantok. Dylan békésen alszik a takaró alatt, feje a párnán és édesen szuszog. Valami különös indíttatásból az ágyhoz sétálok, és nézem őt. Olyan békés, olyan gyönyörű, olyan varázslatos. Közelebb hajolok hozzá, mintha valami mágnes húzna magához. De pont, mielőtt ajkaim elérnék az ajkait, a szemei felpattannak, és kék tekintete az én szürke szemeimbe mélyed.
- Ian? – kérdi halkan. – Mit csinálsz itt?
- Ezt – suttogom mosolyogva, és ajkaimat lágyan az ajkaira tapasztom.
|
| linka | 2013. 11. 21. 15:21:51 | #28316 |
Karakter: Dylan Cross
Megjegyzés: Iannak
Rám pillant merengőn. Nem tudom hová tenni ezt a tekintetet.
- Zavar, ha veled megyek?
- Hogyan? - kérdem rápillantva. Hirtelen kérdését nem tudom hová tenni. Ő teljesen más, mint ahogyan az itteni szóbeszédek tartják. Eddig nem tűnt túl rémisztőnek nekem. Habár némely megjegyzése valóban idegborzoló tud lenni. - Azt hittem, ti lidércek, nem bírjátok víz nélkül.
- Elárulok egy titkot – kacsint rám. Lépteink hangosan koppannak ebben a hatalmas házban. Különös hogy Asher még csak fel sem keres. Talán akadt valami más elfoglaltsága, vagy egyszerűen csak ő is megunta a jelenlétem. – Nem vagyok egészen lidérc. Az anyám ember volt.
- Volt? – kérdem kíváncsian. Fejét rázza kérdésemre. Szóval nem szeretne erről beszélni. Nem követelőzöm, ha akarja elmondja. Csendben ballagunk fel szobámba. Ian szó nélkül követ és lép be az ajtón. Csöndes pillantásokkal figyelem ahogyan ő múzeumosdit játszva mindent alaposan végignézeget. Ruháimat leveszem és átöltözöm. Ian nem igazán zavar olyan sok vizet, mellette nem kell megjátszanom magam. Kitárja az ablakot és azon is nézelődni kezd. A hűvös friss levegő élénkítőleg hat rám. Megfordul és rám pillant, de én már mögötte állok és szintén a tájat szemlélem. Különös innen fentről a táj és a mocsár. Békésnek és csöndesnek tűnik. És valójában az is. Eltekintve attól a ténytől, hogy talán rajtam kívül senki sem tért még vissza onnan élve.
- Innen olyan békésnek tűnik – szólalok meg a mocsár felé intve. - Mintha néptelen lenne.
- Hidd el, békés hely – mondja könnyedén. – Ameddig nem akarnak engem háborgatni. A legutóbbi lakhelyemet lecsapolták, hogy újabb házakat, meg valami bevásárlóközpontot építhessenek rajta. Az ember kártékony faj, hiszen nemcsak engem tettek földönfutóvá, de rengeteg állatot is elűztek onnan. Madarakat, békákat, rovarokat. Az emberek csak saját magukkal törődnek.
- És te hol élsz a mocsárban? – kérdem kíváncsian. Valahogy mindig is érdekelt, hogy hol él na már azon belül, hogy a mocsárban. Biztosan van egy eldugott hely ahová visszavonulhat. Még ha csak pihenni is egy kicsit.
- Akarod látni? – mosolyodik el. – Ha igen, gyere holnap alkonyat után oda, ahol először találkoztunk. Megmutatom neked. Ne félj, nem öllek meg, mert te sokban hasonlítasz rám - mondja nyugtatás képen. Ez különös. Nemrég még óvtak engem a mocsártól, most pedig meghívást kapok a "rémtől". Sötét humora van az életnek.
- Hogy érted ezt? - kérdek rá iménti mondatára. Mégis miben hasonlítunk mi ketten?
- Mindent a maga idejében, Dylan Cross – mosolyog. – Most mennem kell, mielőtt valamelyik szolgád esetleg itt talál engem. Nem akarok több kellemetlenséget okozni, mint amennyiben már amúgy is részed volt miattam. Jó éjt! - köszön el könnyed csókot nyomva arcomra aztán kiugrik az ablakon. Ez különös volt, és tulajdonképpen még csak nem is zavart. Szolgák. Ő eltűnik és én kénytelen vagyok újra visszacsöppenni az életembe. Abba az életbe amit már a szüleim még kiskoromban elterveztek nekem.
...ooOoo...
Újra egymagam vagyok. Nem is tudom miért bánt ez engem ennyire. Hiszen már megszokhattam volna. Órák telnek el és a szüleim még most sem értek haza. Gondolkodóba esem, vajon merre lehetnek. Netalántán valami bajuk esett? Megrázom a fejem és úgy döntök lényegtelen. Felesleges ilyeneken járatni az agyam, hiszen ilyet máskor is csináltak már. Biztosan valahol másnaposan fetrengenek. Vagy talán elutaztak valahová sziesztázni. Felsóhajtok. Kétlem hogy jól volnék. Ugyanis azt hiszem kezdem hiányolni Ian társaságát. Felkapom a kulcsokat és kilépek az ajtón. Hűvös nyirkos idő van, olyan amilyen mindig is lenni szokott. Nincs ebben semmi új. Beülök a volánhoz és beindítom a motort. Ujjaimmal a lábamon dobolva meredek magam elé. Mégis minek akarok én a mocsárba menni? Csak mert meghívott egy különös szerzet engem? Megcsóválom a fejem. Menthetetlen vagyok. És egy idióta. Kitolatok az udvarról és a mocsárhoz megyek. Odaérve leállítom a motort és lekapcsolom a lámpákat. Oké. Határozottan elment az eszem. Nem meglepő. Eljöttem ide, és talán ki is nyíratom magam sikeresen. Mintha annyira törődne velem bárki is. Hamar megpillantom őt, nehéz is lenne nem észrevenni. Rajtam kívül ő az egyetlen élő személy itt.
- Eljöttél - jelenti ki. Miért is ne jöttem volna? Nincs jobb dolgom és meghívott engem.
- Azt hitted, nem jövök el? – kérdem. Nem hittem volna, hogy kételkedni fog ebben. Hiszen eddig mindig magabiztos volt mindenben. Miért pont ebben kezd el kételkedni?
- Bevallom, megfordult a fejemben – mondja felállva a kőről. – Kövess! Nincs messze, de jobb, ha csak oda lépsz, ahová én - figyelmeztet elindulva. Nos, nem készültem életem veszteni a mai nap folyamán. Sétapálcája pislákoló lámpássá változik. Nem lep meg. Valahogy már kezdem megszokni a furcsaságait. Hiszen nekem is van jó néhány. Amiről csak két személy tud, de szeretném ha ez így is maradna. Az, hogy Ian ilyen, csak egy dolog. Ez még nem jelenti azt, hogy nem nézne őrültnek engem, ha megtudná, hogy szellemekkel diskurálok néha napján. Ő könnyed, megrögzött mozdulatokkal halad a mocsár mélyére, amíg én próbálok nem úgy lépni, hogy elsüppedjek. Ha Asher látna most engem valószínűleg őrültnek tartana még a szokottnál is jobban. Azt hiszem egyet is értenék vele. A talaj egy idő után már nem annyira ingoványos, olyan mintha kezdene szilárdabb lenni. Nem tudom mennyi ideig gyalogolhattunk de amikor felpillantok egy nem túl bizalomgerjesztő építmény emelkedik felénk. Itt él ő? Egyes egyedül?
- Ez az? – kérdem óvatos érdeklődéssel.
- Ez – biccent mosolyogva. Hihetetlen, hogy ő egyedül él itt én pedig szolgákkal vagyok körülvéve és mégis magányosnak érzem magam. Hát akkor ő mit érezhet. – Kerülj beljebb, és ne félj! Nem lesz belőled vacsora - mondja továbbra is biztatóan. Már azt se tudom mit higgyek. ha nem vacsora lesz belőlem akkor miért hozott el ide? Milyen érdek vezérelte őt? Magamban morogva követem őt. Amikor belépek utána döbbenten nézek körül. Egyáltalán nem olyan mint amilyenre én számítottam. Itt minden otthonos, a maga egyszerű módján. Egyszerű bútorok és egy kandalló amiben lobog a tűz.
- Nem túl hivalkodó – mondom körülnézve. Hihetetlen, hogy megmutatta nekem az otthonát. Vajon van bárki is aki rajtam kívül eljutott ide? – De azért nem rossz.
- Nem vágyok hívságokra, és kevéssel beérem – mosolyog rám. – Teát? – kezében egy teáskannát tart amit megemel egy picit. – Ugyan nem Earl Grey, de meglásd, felfrissít. Helyezd magad kényelembe! – int a fotelok felé. Pislogva nézek rá. Tea meghívás a mocsárba? Helyet foglalok és őt figyelem. Mozdulatai gyorsak és könnyedek. Ami nem csoda, elvégre otthon van.
- Nem hittem volna, hogy te ilyen házban élsz - jegyzem meg halkan. Nem pillant rám, viszont látom ahogyan halványan elmosolyodik.
- Miért mit hittél? - kérdi vidáman. Töprengve ülök és próbálok nem sokat mocorogni. Még mindig bosszant az-az aprócska kérdőjel a gondolataim között, hogy vajon miért hozott el engem ide.
- Nos, leginkább úgy gondoltam, hogy te odakint élsz - intek kezemmel a kinti lápos vidék felé. Szavaimtól halkan felnevet a víz pedig felfő. Önt a két bögrébe aztán tesz még bele pár dolgot végül átadja nekem az egyiket. Elveszem tőle a gőzölgő forró italt és megfújom aztán belekortyolok. Kellemes íze van, ez sokkal jobb azoktól mint amiket eddig kaptam. Hátradőlök a bögrét pedig az ölembe teszem. Hálás pillantásokkal nézek rá.
- Köszönöm, ez nagyon finom - szavaimmal láthatóan jó kedvre derítem őt. Félrebillentem a fejem és tanulmányozni kezdem szép vonásait. Különös, hogy egy ennyire ártatlan külsővel rendelkező alak ennyire veszélyes tud lenni.
- Régi recept alapján készítettem - magyarázza kezével a kezemben tartott italra bökve. Újra elmosolyodom és valamilyen számomra még ismeretlen indokból valahogy ellazulok. Kellemes ez a ház. És sokkalta otthonosabb mint ahol én élek. Telefonom újra megcsörren a zsebemben aminek köszönhetően a bögrémben levő forró italnak a felét sikeresen magamra öntöm. Felszisszenek és morgolódva kezébe nyomom a bögrét aztán felpattanva felveszem a telefont.
- Dylan te vagy az? - kérdi apám jókedvűen. Az én kedvem azt hiszem itt megy el. Kíváncsi vagyok mi késztette őt arra, hogy felhívjon engem.
- Ha csak nincs másik fiad. Előfordulhat - válaszolom jegesen. A vonal túlsó végén hallgatás aztán egy női hang végül az apám hangja ahogyan halkan felnevet.
- Vigyázz a szádra - fed meg szórakozottan. - Otthon vagy most?
- Nem - mondom az előttem álló lidércre pillantva. Tudom, hogy minden egyes szót kristálytisztán ért. Elég hangos a telefonom.
- Hát akkor hol? - hangja semmivel sem lesz komorabb vagy riadtabb. Egyszerű kérdés. Ivott? Vagy talán beszedett valamit?
- Képzeld el a mocsárban vagyok azzal a rémisztő lidérccel akiről mindig ódákat zengtek - felelem gúnyosan.
- Ne viccelődj. Ma sem leszünk otthon anyáddal... vigyázz magadra - teszi hozzá aztán kinyomja a telefont. Veszek egy lassú mély lélegzetet aztán az ajtóhoz lépve kinyitom azt és egy lendületes mozdulattal jó messzire hajítom a telefonomat. Mélyet szippantok a levegőbe, eső illata van. Felpillantok az égre, éppen egy villám cikázik keresztül a feketeségen. Élmény lesz viharban hazamenni. Néhány perc múlva az eső özönvíz szerűen szinte ömleni kezd az égből. Megborzongok a hirtelen jött hűvös légáramlattól. Magamat ölelve hátrálok vissza a szobába. A telefonomnak annyi.
- Ez nem természetes - szólal meg Ian rám pillantva. Felé fordulok és felvont szemöldökkel meredek rá.
- Mármint mi?
- Hogy ennyire nem foglalkoznak veled - adja meg a választ. Felhorkanok a keserűségtől, aztán felnevetek, semmi kedvem nevetni és emiatt csak még jobban nevetek.
- Istenem, hova jutottam - nyögöm ki két kezemmel hajamba túrva.- Egy lidérc magyarázza el nekem mi természetes és mi nem az.
- Ez csak megállapítás volt - kotyog közbe óvatosan. Véget vetek az őrült viselkedésemnek és kitekintek az ablakon. A vihar még mindig tombol odakint. El fog tartani egy jó ideig. Én pedig még száraz talajon is nehézkesen közlekedtem. Lehetetlen, hogy hazajussak most. Ennek inkább nem vágnék neki.
- Ian - fordulok felé meglepően félénken - kérhetek egy szívességet?
- Hallgatlak - biccenti félre fejét, ajkaira egy halovány mosoly árnyéka kerül. mintha tudná azt, hogy én mit akarok tőle kérdezni. Tarkóm mögött összekulcsolom ujjaimat aztán magam mellé ejtem kezeimet.
- Odakint vihar van... esetleg maradhatnék itt amíg el nem áll? - szavaim még engem is meglepnek. Álmomban sem hittem volna, hogy ezt fogom kérni bárkitől is. Főleg tőle... attól akitől a legjobban kellene, hogy tartsak.
|
| Andro | 2013. 11. 19. 11:57:23 | #28285 |
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Dylanemnek)
Rám pislog, majd a könyvet az ölébe ejtve vesz egy mély levegőt. Az egész olyan mulatságosan szórakoztató. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyen jól magam. Talán amikor vagy húsz éve magamba bolondítottam azt a kis londoni kölyköt, aki a Temze közelében lakott, és utána kiszívtam a lelkét. De nem. Dylan még nála is szórakoztatóbb.
- Ezt elvárják tőlem – bök állával a könyv felé. Mondjuk, ezt gondoltam. Gazdag, előkelő, jó házból való fiú. Elvárják tőle az alapvető műveltséget.
- Úgy gondolod? – lépek közelebb hozzá.
Dylan szomorkásan rám mosolyog, majd feláll és engem kikerülve teszi a könyvet a helyére. Végigsimít a könyvek gerincén. Van valami nagyon megkapóan szomorú abban, ahogy ezt teszi. Magányos, egyedül van, és társaságra vágyik. Bár ezt gondolom sosem mondaná ki. Ismerem a magányt, hiszen jómagam is sokáig voltam egyedül, bár a lidérc családok teljesen mások, mint az emberek családjai. Közel lépek hozzá, és figyelem őt. Nem sajnálom, mégis… valahogy emlékeztet az emberi felemre.
- Feltételezem csupa jó dolgot hallottál rólam és a családomról – szólal meg, és szembefordul velem. Már nem fél tőlem, és ez tetszik. Bátor fiú, meg kell hagynom.
- Hallottam egy s mást – mondom kitérően. Az igazat nem mondom el neki. Nem egy felmenője végezte már vacsorám gyanánt a mocsárban, bár gondolom, ilyesmiről ezek a ”jó” lelkek inkább nem beszélnek. Minden családnak vannak sötét, mocskos titkai, és ez alól a Cross család sem kivétel. Én pedig már nem először vagyok ebben a kis faluban. Néha visszatérek, ahogy most is tettem.
Dylan arcán egy mosoly suhan át, de mindössze egy pillanatra, majd el is tűnik. Emberi szem számára szinte láthatatlan, de én tisztán látom. Őt is mulattatja a dolog, de aztán témát vált. Úgy tűnik, ehhez ő is legalább úgy ért, mint én.
- Mit keresel itt? – kérdi meg újra, mintha más válaszra számítana, mint amit már kapott. De én sem vagyok teljesen ostoba, fiacskám.
- Ezt a kérdést már megválaszoltam – vigyorgok rá, mire felnyög, és behunyja a szemét. Közelebb hajolok hozzá, és amikor kinyitja a szemét, szemmel láthatóan megijed.
– Jesszus – kiált fel halkan, majd hátrahőköl. Halkan felkuncogok, majd valami csörgést hallok. Egy telefont halász ki a zsebéből. Ostoba szerkezet, én sosem használok ilyen masinát. Folyton akkor zavarják meg az embert, amikor nem kéne.
Hallgatom, ahogy telefonál. Az apjával beszél, aki hallhatóan nem jön haza. Ez nekem csak jó, de érzékeny füleimmel végig hallom, mit beszélnek. Ha jól hallom, az apja egy nővel szórakozik. Okosan egy szót sem szólok, és amikor Dylan végre elteszi a mütyürt, kíváncsian nézek rá. De ő a könyvespolcba csap egyet, majd még egyet az öklével, és szikrázó szemekkel néz rám, mintha bizony az én bűnöm lenne, hogy az apja számomra erkölcstelen dolgot művel. Mert az. Erkölcstelen egy másik nővel lenni, aki nem az ember felesége. Erre még apám tanított meg. Az apám, aki megerőszakolt egy nőt, akibe beleszeretett. De mi lidércek másként ritkán kapunk meg bárkit is. Hiszen ki szeretne bele egy lélekrablóba?
- Valami baj van? – vonom fel a fél szemöldököm. Kissé mulattat a dolog, ugyanakkor szomorú is, hogy egy gyermek nem hiányzik a saját szüleinek. Amikor egyszer elvesztem a mocsárban, apám tűvé tette az utolsó kákaszálat is, hogy rám találjon. Igaz, utána jó nagy fejmosást kaptam tőle, de láttam rajta, mennyire aggódott értem.
- Sok van. Válassz! – tárja szét a két karját tehetetlenül.
- Egyedül leszel?
- Soha nem vagyok egyedül – motyogja halkan. Ez biza szentigaz. Itt minden fal és cserepes növény mögött egy alkalmazott lapul. – Most pedig mennem kell.
- Hová?
- Átöltözni – int a ruháira.
Ránézek. Az emberek folyton öltözködnek. Reggel, délelőtt, délben, délután, este, éjjel. Fárasztó lehet, de nem szólok semmit. Dylan magányos, és én tudom, milyen a magány. Akárhogy is, nem akarom most magára hagyni. Nem mintha mi lidércek társas lények lennénk, de mivel félig ember vagyok, vágyom a társaságra is. Ez a kettősség néha megbolondít.
– Zavar, ha veled megyek? – kérdem kíváncsian, csipetnyi gúny nélkül.
– Hogyan? – pillant rám. – Azt hittem, ti lidércek, nem bírjátok víz nélkül.
– Elárulok egy titkot – kacsintok rá, miközben kilépünk a könyvtár ajtaján, és felfelé baktatunk a hatalmas tölgyfa lépcsőn. – Nem vagyok egészen lidérc. Az anyám ember volt.
– Volt? – Úgy tűnik, ez érdekli. De megrázom a fejem. Nem akarok erről többet beszélni, és úgy tűnik, ő meg is érti.
Nem is faggat, nem szólunk egymáshoz, míg el nem érjük a szobáját. Még sosem voltam ilyen szobában. Nem szokásom mások hálószobájába belépni, de ezúttal kivételt teszek. Dylan hagyja, hogy mindent megszemléljek a hatalmas ágytól kezdve az asztalon át hatalmas szekrényekig. Aztán az ablakhoz lépek, és kinyitom. A levegő kellemesen hűvös, és az ablakból látni a mocsarat. Kis szolgáim már bizonyára várnak rám, talán el is kaptak valamit, egy vízimadarat, vagy békát. Hadd egyék meg, nem bánom. Én ma nem vagyok éhes.
Ruhazizegést hallok, és mire megfordulok, Dylan már hálóruhában áll mögöttem. Ő is az ablakhoz lép, és kibámul rajta. Az arca egészen közel az enyémhez.
– Innen olyan békésnek tűnik – mondja, a mocsárra mutatva. – Mintha néptelen lenne.
– Hidd el, békés hely – mondom könnyedén. – Ameddig nem akarnak engem háborgatni. A legutóbbi lakhelyemet lecsapolták, hogy újabb házakat, meg valami bevásárlóközpontot építhessenek rajta. Az ember kártékony faj, hiszen nemcsak engem tettek földönfutóvá, de rengeteg állatot is elűztek onnan. Madarakat, békákat, rovarokat. Az emberek csak saját magukkal törődnek.
– És te hol élsz a mocsárban? – kérdi Dylan. A hangja tele kíváncsisággal.
– Akarod látni? – mosolyodom el. – Ha igen, gyere holnap alkonyat után oda, ahol először találkoztunk. Megmutatom neked. Ne félj, nem öllek meg, mert te sokban hasonlítasz rám.
– Hogy érted ezt? – kérdi döbbenten.
– Mindent a maga idejében, Dylan Cross – somolygok. – Most mennem kell, mielőtt valamelyik szolgád esetleg itt talál engem. Nem akarok több kellemetlenséget okozni, mint amennyiben már amúgy is részed volt miattam. Jó éjt!
Mielőtt felocsúdhatna, könnyű csókot lehelek arcára, majd kiugrom az ablakon. Nem kell félnem, talpra esem, majd mielőtt még egyáltalán észlelhetné, kívül is vagyok a birtokon. Kíváncsi vagyok, eljön-e hozzám, vagy sem. De van egy fura érzés a mellkasomban, amit nem tudok hová tenni. Talán ezt hívják vonzalomnak.
~*~
Fogalmam sincs, hogy vajon eljön-e, vagy sem, de várok és reménykedem. Ez olyan furcsa. Eddig mindig azért bolondítottam bele magamba valakit, hogy utána megegyem. De most mintha más lenne a helyzet. Dylan lelke finom lehet, az illata páratlan. De mégis, képtelen vagyok őt még elfogyasztani. Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Megrázom a fejem, ahogy a mocsár szélén ülök egy kövön. Lámpásom egyszerű sétapálcának látszik, hiszen nem akarom, hogy az embereknek szemet szúrjon. Már éppen kezdem feladni a reményt, amikor egy kocsi fényszórói világítanak bele a szemembe. Hunyorogni kezdek, majd a kocsi megáll, a fényszórók is kihunynak. Az ajtó kinyílik, és Dylan száll ki a járműből. Sóhajtok egyet. Szóval mégis eljött.
– Eljöttél – mondom minden teketória nélkül. Azért meglep a dolog, nem gondoltam, hogy tényleg itt lesz, és alig szállt le az alkony.
– Azt hitted, nem jövök el? – kérdi.
– Bevallom, megfordult a fejemben – mondom, és felállok. – Kövess! Nincs messze, de jobb, ha csak oda lépsz, ahová én.
Sétapálcám visszaváltozik lámpássá, azzal vezetem őt át az ingoványon, mindig csak a zsombékokon lépkedve. Én magam könnyedén teszem meg az utat, de Dylannek ez sokkal nehezebb. A házikóm jól el van rejtve a mocsár szívében, ott, ahová emberek még csak véletlenül sem tévednek. Nekem nincs messze, hiszen gyorsan járok a mocsárban, de Dylan lassabb, nincs hozzászokva a terephez. Így egy jó fél óra kell, mire végre szilárdabb talajon lépdelhetünk. Itt a talaj nem olyan vészes, hála nekem, meg a sok száz éves üledéknek, amely megkeményedett az idők folyamán. A nádas és a kákaszálak között zöldes-barnás falú építmény meredezik az ég felé. Nem fest túl lakályosan, nem túl bizalomgerjesztő, de belül egészen otthonos. Olyan, mint egy kunyhó, és valójában az is. Én magam építettem uszadékfából, sárból, nádból, kövekből. Még tornáca is van.
– Ez az? – kérdi bizonytalanul Dylan.
– Ez – biccentek mosolyogva. – Kerülj beljebb, és ne félj! Nem lesz belőled vacsora.
Dylan mormog valamit az orra alatt, de követ. Kitárom az ajtót, majd belépek. Odabenn minden otthonos. Egy kanapé, két fotel, kellemesen lobogó tűz a kandallóban, amely sosem gyújt fel semmit. Varázstűz, amilyen a lámpásomban is ég. Szekrénykék, polcok, és egy ágy az egyik sarokban. Nem sok, de nekem pont elég. Döngölt padló, rajta faborítás és néhány régi, kissé már kifakult szőnyeg.
– Nem túl hivalkodó – jegyzi meg Dylan, ahogy körbenéz. – De azért nem rossz.
– Nem vágyok hívságokra, és kevéssel beérem – mosolygok rá. – Teát? – emelem fel a teáskannát. – Ugyan nem Earl Grey, de meglásd, felfrissít. Helyezd magad kényelembe! – bökök a fotelekre.
Választ sem várva teszem fel a teavizet, majd halászok elő két bögrét és a hozzávalókat. De egy pillanatra sem tévesztem szem elől a vendégemet. És valahogy boldoggá tesz, hogy eljött.
|
| linka | 2013. 10. 25. 19:04:50 | #27870 |
Karakter: Dylan Cross
Megjegyzés: Lidércemnek
Szavaimra felsóhajt én, pedig megfordulok, és ránézek. Úgy tűnik ezúttal tiszteletben, tartja kérésemet, és nem jön hozzám túl közel. Amióta itt vagyok legalább háromszor seggbe rúgtam magam a meggondolatlanságom miatt. Hogyan is hagyhattam figyelmen kívül a szóbeszédeket, és a többszöri figyelmeztetést.
- Lelkekkel táplálkozom – szólal meg. – Mint minden lidérc, ezért nem látsz szellemeket. És a te lelkednek igen finom illata van.
- Szóval… kiszippantod a lelkemet, vagy mi? – kérdem tőle. Ha választhatnék halálnemet a lelkem elvesztése, nem szerepelne a listámon. Hátrálok néhány lépést. Nem akarom közelebb engedni magamhoz őt.
- Nem ma este – rázza meg a fejét, én meg csak döbbenten figyelem őt. – Semmi kedvem hozzá, hogy szívrohamot kapj nekem. Kövess – mondja elindulva, lámpását izzó fény önti el. Most ő ki akar vezetni a mocsárból engem? Egy helyben toporogva állok. Ezek után hogyan is várhatja el, hogy megbízzam benne. Visszafordul hozzám, egyenesen rám néz. – Ha meg akartalak volna ölni, már régen megtettem volna a partin. Érdekes ember vagy, Dylan Cross, ezért ma este nem eszlek meg. Gyere utánam, tudok egy biztonságos utat a partra – szavai végeztével újra elindul. Ezúttal követem őt. Cipőim talpa megsüpped az iszapos talajban, minden egyes léptem cuppogó hangot hallat maga után. Némán követem őt. Hogyan is lehettem ennyire ostoba? Hiszen figyelmeztettek engem többen is, hogy ne lézengjek ezen a környéken és én, mégis eljöttem ide. Tűnődve szemlélem őt, tettének semmi értelme. Miért csalogatott el ide, ha utána meg kivezet innen? És én miért bízom meg benne?
- Miért segítesz nekem? – kérdem végre a partra érve. Még most sem értem mi jó származik neki ebből az egészből. – Az előbb még meg akartál enni.
- Szeretem a frászt hozni az emberekre és elszórakozni velük – szavain felkuncog – Nem vagyok én rossz em… lidérc, csak úgy viselkedem, ahogy a fajtársaim. Kivéve azt a részét, hogy nem ettem meg a lelkedet, pedig igazi ínyencfalat lett volna számomra.
- Kösz – válaszolom. Őszintén ez még bóknak is bizarr volt. – Most már mehetek?
- Parancsolj! – szól színpadiasan meghajolva előttem. Pislogva figyelem őt, de mielőtt még bármit is mondhatnék neki ködbe vész alakja. Fejemet csóválva szaladok a kocsihoz aztán beszállva, elfordítom a kulcsot, sebességbe teszem és elindulok. Még csak véletlenül sem jártatom az agyam az elmúlt eseményeken. Vezetési stílusomnak köszönhetően bő 10 perc múlva házunk előtt parkolok le. Kiszállok a járműből és az ajtóhoz futva, belépek a meleg biztonságot nyújtó házba. Kulcsaimat leteszem az ajtó melletti kisasztalra és lehúzom cipőimet.
- Dylan! – megpördülök a hangra. Asher haragosan mered rám. Talán megtudta merre jártam? Hamar elvetem ezt az ötletet, ugyan honnan is tudhatná.
- Szeretnél valamit?
- Igen. Választ néhány kérdésre – feleli az öreg még az előbbinél is mogorvább tekintettel.
- Hát hajrá akkor. Had haljam azokat a kérdéseket – legyintek sürgetően.
- Merre jártál?
- Kocogni voltam.
- A mocsár felé? Dylan úgy tűnik, nem fogtad fel teljesen a helyzet súlyát – szavaiból szinte süt a méreg. Aztán tekintete megváltozik. Könyörgő és őszinte lesz. – Dylan meg kell értened, hogy az a hely nem biztonságos.
- Haza jöttem nem? – kiáltok rá indulatosan. – Csak egy egyszerű lápos terület. Nem értem min vagytok annyira kiakadva.
- Találkoztál vele – ezt nem kérdezi, egyszerű tényként közli velem. Amitől ha lehet, én csak még idegesebbé válok.
- Igen, és lám semmi bajom. Lehetne hanyagolni a témát. Ha jobban érzed magad, ettől megígérem, soha többé nem megyek vissza oda – szólok hátra sem nézve majd otthagyva őt szobám felé, veszem utamat.
…ooOoo…
Ígéretet tettem, miszerint nem megyek soha többé a mocsárba. Valójában sehová sem mehetek. Miután a szüleim tudomást szereztek a kirándulásomról szobafogságra ítéltek engem. És azt hiszem ennyivel le is, rendezték a szülői teendőiket. Elvégre életben vagyok. Kíváncsi vagyok, minek kell történnie ahhoz, hogy komolyan vegyenek engem.
- Hová készül a fiatalúr?
- Könyvtár – bökök az ajtó felé meglehetősen unottan. Apám szemöldökét összevonva mered rám egy ideig aztán vállat vonva, magára kapja kabátját, és anyám társaságában kilép az ajtón. Csak egy megbeszélésre mennek, legalábbis ezt mondták, amikor rákérdeztem hova készülnek. Már réges rég nem érdekel, hogy hová és miért mennek el. Nincs szükségem rájuk. Egyedül is meg tudnék állni a lábamon. Belépek a könyvtárba és az egyik könyvet leemelve a polcról helyet, foglalok a fotelban. Kinyitom, és olvasni kezdek. Rajtam kívül senki sem szokott idebent tartózkodni. Egyedüli vagyok a családomban, aki szereti a könyveket. A szüleim nem érzik jól magukat társaság és hangos zsivaj nélkül. Nekem, pedig végül is mindegy. Családi neve miatt társasági életet is élnem kell, hiába nem vágyom rá.
- Mit olvasol? - riadtan ejtem ki kezeimből a könyvet, ami puffanással landol a földön. Úgy tűnik egyoldalú gondolat volt az, hogy soha többé nem találkozunk. Láthatóan Ian nem szándékszik távol maradni tőlem.
- Mit keresel itt? – tudakolom továbbra is riadtan.
- Hiányoztál – von vállat, mintha ezzel mindent meg is magyarázott volna. Hozzám lépve veszi fel a könyvet. – Shakespeare? Nem mondom, van ízlésed – szavaitól mintha büszkeség töltene el. Pedig ez ostobaság, hiszen másoktól is kaptam már dicséretet. Visszaadja a könyvet nekem. Kezeim lágyan remegnek, holott nem akar bántani engem. Legalábbis egyelőre. – Minden elismerésem, mert ha valaki Shakespeare-t olvas, nem lehet buta és műveletlen ember - mondja rám nézve. Pislogva meredek rá aztán a könyvet ölembe téve veszek egy mély lélegzetet.
- Ezt elvárják tőlem – bökök állammal a könyv felé.
- Úgy gondolod? – lép közelebb hozzám. Szomorkásan elmosolyodom aztán talpra állva, kikerülöm őt, és a könyvet visszateszem a helyére. Finoman simítok végig a könyvek gerincén.
- Feltételezem csupa jó dolgot hallottál rólam és a családomról – szólalok meg szembefordulva vele. Újra egészen közel jött hozzám, de ezúttal nem vagyok hajlandó megrémülni tőle.
- Hallottam egy s mást – nem igazán erre a válaszra vártam tőle. Egy mosoly kísértete szalad át ajkaimon, de csak egy pillanatra. Ennél többet valószínűleg nem szeretne elárulni szóval témát, váltok. Ehhez mindig is mesterien értettem.
- Mit keresel itt? – kérdem újra bízva abban hogy ezúttal hihetőbb választ kapok tőle.
- Ezt a kérdést már megválaszoltam – felnyögök kínomban, aztán lehunyom szemeimet egy pillanatra. Amikor újra felnézek rá arca egész közel, kerül az enyémhez. – Jesszus – kiáltok fel halkan és hátrahőkölök. Halkan felkuncog, láthatóan még mindig szórakoztatónak tartja, ha rám hozhatja a frászt. Grimaszolva nézek rá, mellkasom előtt keresztbefonom karjaimat. Telefonom megcsörren zsebembe, ezúttal kikotrom és felveszem.
- Szia apa, mond – szólok bele halkan.
- Dylan ma este már nem tudunk hazamenni, de légy nagyon óvatos. Csukd be az ablakokat és az ajtókat, és ki ne merj mozdulni a házból. Éjszakára nagy vihart mondtak.
- Mikor jösztök? – kérdem csalódottan. Azt hittem talán ma este végre beszélhetünk egymással, mint ahogyan azt egy normális családban szokták tenni. Valaki felnevetett a telefonban, aztán az apám is nevetni kezdet. Szokatlanul jó hangulatban volt, rég hallottam őt ennyire vidámnak. Idejét sem tudom már, hogy mikor. - Ki van ott veled?
- Üzlettárs – magyarázza kuncogva. – Le kell tennem. Ne feledd, amit mondtam – nem várta meg, hogy elköszönjek tőle, egyszerűen lecsapta a telefont. Ujjaimat ökölbe szorítottam aztán a könyvespolcba csaptam egyet majd még egyet. Szikrázó szemekkel fordultam Ian felé, mintha tehetne bármiről is. Lehunytam szemeimet, és egy reszketeg sóhaj szakadt fel tüdőmből.
- Valami baj van? – vonja fel fél szemöldökét Ian szórakozottan. Egy lidércnek jobban hiányzom, mint a tulajdon szüleimnek. Pazar.
- Sok van. Válassz – tárom szét karjaimat tehetetlenül.
- Egyedül leszel?
- Soha nem vagyok egyedül – motyogom fanyarul a házban bóklászó lelkekre gondolva, na meg a személyzetre. – Most pedig mennem kell.
- Hová?
- Átöltözni – intek ruháimra.
|
| Andro | 2013. 10. 17. 14:19:05 | #27682 |
Karakter: Ian
Megjegyzés: (vacsorámnak)
- Te megőrültél – motyogja zavartan, majd lehunyja a szemét. Én csak nézem, hogy milyen képet vág, és majdnem elnevetem magam. Az emberek olyan ostobák tudnak lenni. – Vagy te vagy én. Valamelyikünk biztosan őrült.
Újra rám néz, én pedig bámulom őt. Igazán furcsa ember, nagyon ínyemre való lenne, de nem akarom még megölni. Talán hasznomra is lehet. Ideges, hátralép, megcsúszik, de nem esik el. Csak kifújja a levegőt.
– Gyerünk, mondj már valamit – próbálkozik. Igazán mulattató, de végre tényleg ki kéne böknöm valamit.
- Mit szeretnél? Mit mondjak? – kérdem mosolyogva. Olyan jól szórakozom, és élvezettel nézem, hogy ez őt igencsak bosszantja.
- Hiszen te nem is létezel! – csattan fel idegesen. Ez fájt! – Mit keresel te itt? Megőrültem? – kérdi nyugtalanul.
- Nem tudom. Megőrültél?
- Mi van? Te ügyvédnek készülsz? – kérdi, majd a homlokához kap és kisimítja a tincseit, amelyek a szemébe lógnak.
- Miért? – kérdem komolyan, de magamban már hangosan kacagok. Könnyű kihozni az ilyen elkényeztetett ficsúrokat a sodrukból.
- Minden egyes kérdésemre egy újabb és újabb kérdéssel válaszolsz. Miért teszed ezt? – vállat vonok. Mit mondhatnék erre. Ekkor megcsörren a telefonja, de nem veszi fel. Nem mintha idegesítene a kis játékszer.
A telefonját figyelem, amely halvány, kék fényt áraszt. De ő csak a kulcsait veszi elő, és megnyom valamit. Valami csipog, a kocsi az, hogy beszállhat. Kíváncsi vagyok, hogy fog innen egyedül kikecmeregni, mert én nem segítek neki. Látom, hogy fél, de ki ne félne egy lidérctől? A falusiak egyenesen halálra vannak rémülve tőlem, pedig nem is tudják, hogy nézek ki.
- Nem érdekel, hogy ki vagy mi vagy, te. De én innen akkor is ki fogok jutni. Akár akarod akár nem – motyogja halálra rémülten.
Az idő ködös, én pedig elnevetem magam Dylan ostobaságán. Ebből a mocsárból még senki sem távozott élve. Igaz, holtan sem, mert a hullák le szoktak süllyedni a mocsár legaljára, ahol szorgos kis szolgáim vacsoráivá válnak. De neki ezt nem kell tudnia. Elindul még beljebb a mocsárba, majd mikor megsüllyed a lába, irányt vált. Én csak nézem, hogy egyre jobban eltávolodik a mocsár szélétől. Felmorran. Szerintem rájött, hogy egyáltalán nem szándékozom segíteni neki. Aki nem talál ki egyedül, magára vessen. És még a lámpásomat sem kell követnie.
- Nem áll szándékodban segíteni nekem kijutni innen. Igazam van? – kérdi, de nem válaszolok. Miért válaszoljak? Nem szolgálná az érdekeimet. – Nem értem. Annyian életüket vesztették itt. És mégis. Egy szellemet sem látok – mondja megfordulva, hogy hátrahőköljön. Időközben túl közel merészkedtem hozzá, de olyan finom illata van.
- Nem csaphatnál valamilyen zajt, amikor közeledsz? Ha már mindenáron ki akarsz nyírni engem, mi lenne, ha azt úgy tennéd, hogy közben nem hozod rám a frászt. Nem vagy valami jó hatással az idegeimre – fakad ki végérvényesen.
Kezdem megsajnálni, de komolyan. A végén szívrohamot kap nekem, és utálom a szívrohamban meghalt lelkeket fogyasztani. Rossz az ízük. Felsóhajtok, mire megáll, és rám néz. Nem vagyok túl messze tőle, de nem is túl közel. Még lát engem. Miért akarom én ezt? Ja igaz, hogy később megehessem.
– Lelkekkel táplálkozom – adom meg a választ előbbi kérdésére. – Mint minden lidérc, ezért nem látsz szellemeket. És a te lelkednek igen finom illata van.
– Szóval… kiszippantod a lelkemet, vagy mi? – lép egy lépést hátra Dylan. Látom, hogy rettentően fél.
– Nem ma este – rázom a fejem. – Semmi kedvem hozzá, hogy szívrohamot kapj nekem. Kövess! – Lámpásom felizzik, majd elindulok. Nem hallom a lépteit, így visszafordulok. – Ha meg akartalak volna ölni, már régen megtettem volna a partin. Érdekes ember vagy, Dylan Cross, ezért ma este nem eszlek meg. Gyere utánam, tudok egy biztonságos utat a partra.
Újfent elindulok, és hallom magam mögött a cuppogó lépteket. Zsombékról zsombékra vezetem, egyenesen a part felé, miközben az agyamban az motoszkál, hogy nem viselkedem lidérchez méltóan. Ha apám látna, most szégyenkezne miattam, de az öreg hála égnek valamelyik lousianai mocsárban éldegél az Egyesült Államokban. Egy óceán választ el tőle, amiért igencsak hálás vagyok. Bár akkor sem értem, miért segítek egy embernek. Szerintem ő sem érti.
– Miért segítesz nekem? – kérdi Dylan, mikor végre újra a parton vagyunk. A hangja gyanakvó. – Az előbb még meg akartál enni.
– Szeretem a frászt hozni az emberekre és elszórakozni velük – kuncogok. – Nem vagyok én rossz em… lidérc, csak úgy viselkedem, ahogy a fajtársaim. Kivéve azt a részét, hogy nem ettem meg a lelkedet, pedig igazi ínyencfalat lett volna a számomra.
– Kösz – morog. – Most már mehetek?
– Parancsolj! – hajolok meg színpadiasan, majd meg sem várva, hogy mit szól, beleveszek a ködbe.
~*~
Eltelik majdnem egy hét, azalatt néhány túristával kell beérnem, akik voltak olyan botorok, hogy túl közel merészkedtek a mocsárhoz. Pedig lassan már mindenhol tábla jelzi, hogy senki se jöjjön közel a láphoz, mert veszélyes. Egy héttel később úgy döntök, ideje meglátogatnom Dylant. Azóta sem jött a láp közelébe, amit nem csodálok. Maradandó élményt okoztam neki. Viszont kezd hiányérzetem lenni, így egy este, amikor a falu már csendes, úgy döntök, elmegyek a házához.
Nem okoz nehézséget átjutni a falon, majd a szépen rendben tartott kerten sem. Érzem édes illatát, amely egy földszinti szobába csalogat. Az ablakon belesve megállapítom, hogy a könyvtárszobában van, és meg is pillantom egy kényelmes fotelben ülve a kandalló előtt, kezében egy könyvvel. Az ablak résnyire nyitva van, és mivel Dylan teljesen el van merülve a könyvében, nem veszi észre, amint szélesebbre tárom az ablakot és behuppanok a könyvtárba.
– Mit olvasol? – kérdem, mire majdnem ugrik egyet, sőt a földre is ejti a vaskos kötetet, amely eddig a kezében volt.
– Mit keresel itt?! – kérdi ijedten, amikor rájön, hogy ki is vagyok.
– Hiányoztál – vonok vállat egyszerűen, majd odalépek hozzá, és nemes egyszerűséggel felveszem a könyvet. – Shakespeare? Nem mondom, van ízlésed – mondom elismerően, majd remegő kezébe nyomom a könyvet. – Minden elismerésem, mert ha valaki Shakespeare-t olvas, nem lehet buta és műveletlen ember.
Csak nézem őt, nézek bele azokban a gyönyörű, szürke szemeibe, és fogalmam sincs, mit is keresem ott. Nem értem magam. Mit érdekel engem egy ember, akinek a lelkét ki kéne szippantanom? Nem értem ezt a fura érzést a mellkasomban.
|
| linka | 2013. 09. 18. 22:57:46 | #27391 |
Karakter: Dylan Cross
Megjegyzés: Iannak
Már vagy egy hete, annak hogy az anyámék hazajöttek a külföldi útról. Azt hiszem most tovább, szándékoznak maradni az otthonukba, és ha szerencsém van, talán még beszélgethetek is velük. Bár annak igen csekély esélye van. Bármit megtesznek, csak hogy ne kelljen foglalkozniuk velem. Felnőttem, egészséges vagyok, jól nevelt. Minek nekem holmi szülői gondviselés. Kiskoromban mindig meglepődtem, amikor mások szüleivel találkoztam. Az én anyám sohasem volt olyan főzős, porszívózós házi tündér, mint másoké. Az enyém leginkább csak egyvalamihez ért az, pedig a pénz. Ma este is valami ostoba fogadást rendeznek nálunk, csomó ismeretlen ember, akik csak azért jönnek, hogy behízelegjék magukat a szüleimnél. Igazán kiábrándító. Kibámulok szobám ablakán odakint hűvös, nyirkos idő van. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt az évszakot. A házunktól északra egy mocsaras terület húzódik, nem igazán járnak arra emberek, vagy ha mégis akkor többé nem kerülnek elő. Hallani pletykákat arról a helyről. Az ott élő kísérteties alak felkapottabb téma, mint az én családom. Mindig is érdekelt vajon valóban létezik-e az a lény. Én annyira nem hiszek benne. Mások elmondásai alapján egyszerű lidércfény lehet az, amit látnak. Egyszerű természeti jelenség, semmi természetfeletti nincs benne. De itt rengeteg tudatlan ember él, mindannyian félnek az ismeretlentől. Az eltűnésüket, pedig egyszerűen a félelem és a szerencsétlen balesetek számlájára írom. Rejtély megoldva. Valaki hármat koppint az ajtómon aztán meg sem várva válaszom már nyitja is. Vállam felett pillantok hátra.
- Nem sokára megérkeznek a vendégek – szólal meg Asher. Öreg 50-es éveiben járó férfi, őszülő hajjal és borostás állal. Elragadó akárcsak a ház többi alkalmazottja. Felvont szemöldökkel meredek a kezében tartott nyakkendőre. Én azt fel nem veszem, nem vagyok senki bazári majma, hogy ilyeneket hordjak. Egyébként is nagyfiú vagyok már, csak el tudom dönteni, mit veszek fel.
- Remek, pár perc és én is lemegyek - mondom begombolva az ingemet. Nem agyaltam túl sokat azon mit is, vegyek fel. Egy fekete nadrág és egy vörös ing tökéletesen megfelel erre az alkalomra. Öltözködésben leginkább két szín jellemez engem. Vörös és fekete.
- Dylan – nevemre önkéntelenül is felnézek, Asher komor arccal mered rám.
- Mit szeretnél? – kérdem megeresztve egy halovány mosolyt, amitől az ő arca is meglágyul.
- Minden rendben? Még mindig vannak azok a… - gyorsan megrázom a fejem. Pár napja kérdezősködni kezdtem a szellemekről. Hamar leesett neki hogy valami nem stimmel velem kapcsolatban. Úgyhogy elmondtam neki a teljes sztorit, hogy azt hiszem megkattantam, mert hogy én látom őket. Nem mesélte el senkinek ezt, sőt elmegyógyintézetbe sem vitetett. Nyugtató, habár kétlem, hogy hinne nekem. Hiszen szellemek nem léteznek. Na persze akkor valaki tudassa már ezt azokkal az alakokkal is, akik néha látogatást tesznek nálam. Biztosan padlót fogna az álluk döbbenetükben.
- Nem, akkor nyilván kimerült voltam és csak képzelegtem – válaszolom még mindig mosolyogva. Igazából most is szoktak fura alakok megjelenni előttem de, ezt a világért sem említem meg neki. Már így is többet aggódik a kelleténél. Az egyedüli ok hogy még nem mentem a mocsár közelébe az ő. Megtiltotta nekem, hogy bármit is teszek azt a helyet, kerüljem el. Végzek a készülődéssel, felsóhajtok, és elhaladva mellette kimegyek szobám ajtaján. Már előre unom ezt az estét a sok értelmetlen társalgással és hízelgéssel. Nálam ezek nem válnak be. Ha le akarnak nyűgözni, akkor azt ne üres fecsegéssel tegyék. Szapora léptekkel sietek le az emeletről a földszintre, ahol már jócskán összegyűlt a nép. Elragadó mosolyt villantok a vendégekre, a hatás nem marad el. Rengeteg műmosolyt kapok viszonzásul. Hamar meglátom anyámat, egy kisebb tömeg veszi őt körül, nevetgélnek, csevegnek, mondhatni remek állarcot öltöttek magukra. Igazán lenyűgöző. Illedelmesen elnézést kérek a társaság tagjaitól és utam az ételekhez, veszem. Nem mintha annyira megéheztem volna, egyszerűen le kell foglalnom valamivel. Megfordulok, tekintetem megakad egy igazán kirívó személyen. Először csak a szemeit láttam. A kék egy igazán gyönyörű árnyalatában ragyogtak. Arca hihetetlenül gyönyörű, szinte már fáj ránézni. Hirtelen eszembe jut, hogy nem ártana lélegezni. Nem tudom, mit láthat rajtam, de ajkait mosolyra húzza, mintha mulattatná valami. Legalább egy valaki had érezze már jól magát. Ő elindul felém, tekintetem mindvégig rajta pihentetem, végül megáll előttem. Nem túl magas, és én mégsem tudom figyelmen kívül hagyni őt. Valami van benne, ami felkeltette az érdeklődésemet is.
- Dylan Cross? – kérdi kezét nyújtva. – Engedje, meg még nem találkoztunk. Ian von Greenwald grófja.
- Örvendek, gróf úr – biccentek neki aztán kezet fogunk. Különös mindenkit ismerek errefelé, de grófokról még nem hallottam. Az enyémhez képest szokatlanul hűvös bőre van, nem rég érkezett. Hidegből érkezve nekem is hűvösek a kezeim. Nincs ebben semmi szokatlan. – Nem is tudtam, hogy még léteznek grófok.
- Vagyunk még egy páran, de főleg a jó öreg Európában – szavain felkuncog, mintha lenne bennük bármi mókás. – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Cross, már sokat hallottam önről.
- Valóban? – vonom fel egyik szemöldököm, valóban hallani néhány pletykát rólam is. Habár egészen alaposak a rólam szólók. És annyira még nem is sikerült mellélőniük az embereknek. Kezdem kellemetlenül érezni magam. Vajon ő miket hallhatott rólam? – Mégis miket?
- Sok mindent – feleli, na ezzel nem jutottam előrébb. Körülnéz a teremben, az idő folyamán még több ember gyűlt itt össze. – Ha lenne rám egy kis ideje, szeretnék Önnel pár szót váltani. Később – mondja határozottan, aztán folytatja: - Persze ha önnek is megfelel, de nem itt. Túl sok az ember, én, pedig nem szenvedhetem a zsúfoltságot. Tudja, a nyugodt életet kedvelem.
Bólintok. Kíváncsivá tett ugyanakkor el is bizonytalanosom. Még csak nem is ismerem őt, attól még, hogy mond egy nevet őróla semmit, sem fogok megtudni. Akár álnév is lehet, amit mondott. Visszafordulok az asztalhoz, és az est folyamán megpróbálom a vendégekre fordítani minden figyelmem. Ian eltűnt, mintha soha nem is jött volna el. Eltöprengek egy darabig azon, hol is lehetne nyugodt beszélgetésekbe belebonyolódni. Meg kell, hogy szegjem Ashernek adott ígéretem. Észrevétlenül lopózom el, az emberek még csak észre sem veszik eltűnésem. Felkapom a kocsi kulcsokat, beszállok és kitolatok. Mindezt a legapróbb feltűnés nélkül teszem. Rövid az út a lápos vidékig. Az út szélén parkolok le, a maradék utat gyalog teszem meg. Óvatos, léptekkel közeledek egyre beljebb a köd már teljesen leereszkedett, elrejtve szemeim elől a talajt. Kevés helyen van száraz talaj, minden egyes lépésemet alaposan végig kell gondolnom, vagy különben engem is elnyel a mocsár. Nem messze tőlem egy alak álldogál várakozva. Ugyan az a különös figura, mint aki az estre is eljött. Hófehér tincsei, fénylő lámpása és ragyogó vörös szemei vannak. A szeme az egyedüli, ami más lett. Minden más maradt a régi.
- Maga… te… mi vagy te? – kérdem döbbenten, egy lámpást kap elő, amit meg is lóbál. Mintha ebből nekem tudnom kéne a választ. És igen. Tudom is a választ. Ő az a különös lény, akiről a pletykák szólnak. – Lidérc?
- Úgy van, Dylan Cross – rossz érzésem támad, amikor kiejti a nevemet. Elvigyorodik, a lámpás fénye arcomra vetődik, elvakítva szemeimet. – Már vártam rád, én kis vacsorám.
- Te megőrültél – motyogom zavartan. Lehunyom egy pillanatra szemeimet, reménykedve abba, hogy amikor újra magam elé pillantok ő már nem lesz velem. Hallgatnom kellet, volna Asher figyelmeztetéseire. – Vagy te vagy én. Valamelyikünk biztosan őrült.
Újra rá nézek, engem figyel, de nem szól semmit. Ez az átkozott csend már az agyamra megy. Teszek egy lépést hátra, cipőm talpa megcsúszik de, nem esem el. Óvatosan kifújom a levegőt. – Gyerünk, mondj már valamit – megpróbálok kedves lenni vele. Hátha azzal elérek valamit. Nem igazán úgy terveztem be a mai esti programjaimat, hogy valaki vacsorájának leszek a főfogása.
- Mit szeretnél? Mit mondjak? – kérdi még mindig mosolyogva, kimondottan jól szórakozhat. Örülök neki, hogy örül, én viszont kezdem elveszíteni a türelmem.
- Hiszen te nem is létezel! – csattanok fel idegesen. – Mit keresel te itt? Megőrültem? – kérdem nyugtalanul.
- Nem tudom. Megőrültél?
- Mi van? Te ügyvédnek készülsz? – kezdek besokallni. Halántékomat tapogatva nézek rá. Két tenyeremmel simítom hátra arcomba, hull hajam.
- Miért? – kérdi komolyan. És mégis pillantása meghazudtolja hanghordozását. Még mindig jól szórakozik az én értetlenségemen.
- Minden egyes kérdésemre egy újabb és újabb kérdéssel válaszolsz. Miért teszed ezt? – vállat von. Kezdem unni ezt az egészet, farzsebembe megcsörren a telefon. Már nem a szemeimbe néz, hanem az anyagon átszűrődő halvány vibrálást. Nem veszem fel, inkább megvárom, amíg elhalkul. Kiveszem a kulcsokat és egy gomb segítségével, kinyitom a zárat. A kocsim hangos sípoló hang kíséretében adja tudtomra, hogy szabadon beszállhatok és elhajthatok innen. Szép is ez, de előtte el kellene, hogy jussak oda. Morcosan és rémülten fordulok a hang irányába, legszívesebben négykézláb indulnék el a hang felé. De nem áll szándékomban hülyét csinálni magamból akkor már inkább elsüllyedek.
- Nem érdekel hogy ki vagy mi vagy, te. De én innen akkor is ki fogok jutni. Akár akarod akár nem – motyogom halálra, rémiszt, hogy nem tudom, hol vagyok. Miért kellet ennek a ködnek is pont most leszállnia. Halkan felnevetek a saját ostobaságomon. Hiszen itt mindig ilyen köd van. Miért ne lenne most is. Elindulok egy számomra tetszőleges irányba, kis idő múlva talpaim alatt megsüpped a talaj, megállok, és irányt váltok. Ian laza könnyedséggel követ. Felmorranok. - Nem áll szándékodban segíteni nekem kijutni innen. Igazam van? – nem szól semmit. Hát hogyne. Miért is tenné? Körülnézek, ködbeburkolt feketeség vesz körül. Sehol egy terep vagy forma ami akár egy kicsit is ismerős volna. Túl nagy a csend itt. – Nem értem. Annyian életüket vesztették itt. És mégis. Egy szellemet sem látok – mondom megfordulva. Hátrahőkölök közelségétől. Mikor jött ez ennyire közel hozzám?
- Nem csaphatnál valamilyen zajt, amikor közeledsz? Ha már mindenáron ki akarsz nyírni engem, mi lenne, ha azt úgy tennéd, hogy közben nem hozod rám a frászt. Nem vagy valami jó hatással az idegeimre – fakadok ki, na ennyit arról hogy kedves maradok vele.
|
| Andro | 2013. 09. 18. 12:32:37 | #27385 |
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Dylannak)
Esős időszak köszöntött a vidékre, de nekem ez pont megfelel. Így jóval többet tartózkodhatok a mocsáron kívül, amely immáron tízedik éve az otthonom. Az emberek beszélnek rólam, hallom őket, tudom, mit suttognak a lényről, amely a mocsárba csalja a gyanútlanokat. De vannak, akik nem hisznek a szóbeszédnek, dajkamesének hiszik, azt mondják, az emberek csak óvatlanok és eltévednek a mocsár zsombékjai között. Nem jó helyre lépnek, elmerülnek, megfulladnak, és soha többé nem kerülnek elő. De a kisváros lakói, akik a mocsár mentén élnek, hiszen ők már néha láttak engem teliholdas éjjeleken, vagy párás éjszakákon, amikor a köd megül a mocsár felett. Látják lámpásom fényét, amely ide-oda imbolyog, megbabonázva az ostobákat, kiknek lelkét később magamhoz veszem, majd kifosztom őket, már ha van egyáltalán pénzük.
De többnyire csak az idetévedő túristákból csemegézek, gazdagokból, nem olyan gazdagokból egyaránt. Ők is hallják a legendákat rólam, mindig hallják, amikor a kocsmában, vagy a szállóban mesélnek rólam. Legyintenek, de azért kíváncsiak és kimerészkednek lakhelyem közelébe. Könnyű prédák, én pedig végzek velük, ha már elég messzire becsalogattam őket. Néha azonban, mint most is, elhagyom lakhelyem, hogy éljem az emberek életét, megváltoztatva külsőm, besurranva bálokra, elegáns házakba, előre kiválasztva a következő áldozatot.
Ez a mai este is ilyen, én pedig előre örülök a leendő fogásnak. Úgy hallottam, valami ostoba fogadást adnak egy híres iparmágnás tiszteletére, az ünnepség pedig a Cross-birtokon lesz. Még nem jártam arra, eleve idegenkedtem eddig attól a helytől. Túlságosan is emlékeztet szegény anyám mocskos családjának otthonára. Ám az ott élő úrfiról, Dylan Crossról már sokat hallottam a városiaktól, állítólag okos, művelt, ám a hangulata változékonyabb, mint maga az időjárás. Kíváncsivá tett, szeretném tudni, milyen is lehet élőben, hiszen ha jól tudom, bár szokott kocogni, sosem a mocsár közelében. Mintha szándékosan kerülné eme helyet, ahol lakom. Talán félne tőlem? Meglehet.
~*~
Az este leszáll, mikor elhagyom a mocsarat, alakot váltok. Hófehér hajamat meghagyom, vörös szemeim égszínkékké változnak, lámpásom sétapálcává. Elegáns, nemesi ruhát öltök magamra, még egy kis kalapkám is van. Igazán elegáns, elbűvölő jelenség vagyok, ahogy egy intéssel egy kocsit, és hozzá való lovakat varázsolok a semmiből. Természetesen kocsisom is van, hiába élünk a huszonegyedik században. Azért adni kell a látszatra.
Az idő hűvös, de nem hideg, és eső szaga érződik a levegőben. Holnap itt nagy zuhé lesz, de nem bánom. A nyár már elmúlt, helyét átvette a nedves levegővel teli ősz, hamarosan pedig követi testvére, a tél.
Elégedetten nézelődöm, miközben a kocsi keresztülsuhan velem a városon, egészen a Cross-birtokig. Ott kiszállok, és semmibe sem telik megbabonázni a bejáratnál őrködő embereket, hogy beengedjenek. Benn puccos tér fogad, az emberek megbámulnak, én pedig elégedetten konstatálom, hogy minden szem rám szegeződik. A férfiak elegáns szmokingba öltöztek, a nők estélyibe, és mind próbálnak úgy tenni, mintha remekül éreznék magukat. De valójában unatkoznak, hiszen az ilyen estélyek mindig unalmasak. Mind ugyanarról szólnak, felszínes csevejek, jópofizás, üres gratulációk. Pár embernek köszönök, hamis néven bemutatkozom, de egyre Dylan Crosst keresem, azt, akiért idejöttem.
Végül valaki útbaigazít az egyik asztalhoz, amelyen ételek vannak. Svédasztal, ahogy megállapítom, és bár nincs szükségem emberi ételre, de képes vagyok elfogyasztani. Az asztalnál megpillantom azt, akit látni akartam. Éppen felém fordul, és látom elképedését, mire aprón elmosolyodom. Gyönyörű fiú, Magas, karcsú, csinos arcú. Haja félhosszú, ébenfekete, hullámos, szemei kékek, akár az enyémek. Fekete nadrágot, hozzá elegáns, vörös inget visel. Nyakkendő sehol, amit igen tudok méltányolni. Elindulok felé, majd könnyedén állok meg előtte. Apró vagyok, kis termet, alig érek a válláig, de nem vagyok veszélytelen.
– Dylan Cross? – kérdem egy elbűvölő mosoly kíséretében, miközben kezem nyújtom. – Engedje meg, még nem találkoztunk. Ian von Greenwald, Greenwald grófja.
– Örvendek, gróf úr – biccent udvariasan Dylan, majd kezet fogunk. Meleg keze van, az enyém ellentétben hűvös, bár nem jéghideg. A lidércek testhőmérséklete mindig alacsonyabb az emberekénél. – Nem is tudtam, hogy még léteznek grófok – teszi hozzá.
– Vagyunk még egy páran, de főleg a jó öreg Európában – kuncogom. – Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Cross, már sokat hallottam Önről.
– Valóban? – vonja fel a szemöldökét, de mintha látnék benne némi félelmet is. Csak nem tudja, mi vagyok? Az kizárt, ő csak egy ember. – Mégis miket?
– Sok mindent – mondom sejtelmesen. A vendégeket nézem. Nekem kissé túlzsúfolt ez a hely, és hangos is. – Ha lenne rám egy kis ideje, szeretnék Önnel pár szót váltani. Később – teszem hozzá nyomatékosan. – Persze, ha önnek is megfelel, de nem itt. Túl sok az ember, én pedig nem szenvedhetem a zsúfoltságot. Tudja, a nyugodt életet kedvelem.
Dylan bólint, bár látom benne a bizalmatlanságot. Így muszáj kényszerítenem egy kissé az akaratommal. Őt akarom, de talán nem fogom megenni. Még nem. Túlságosan is érdekes ez a fiú, bár az elméjébe természetesen nem láthatok bele.
Váratlanul távozom, senki sem veszi észre, talán még Dylan sem, hogy egy pillanattal később már ott sem vagyok. Most már csak várnom kell. Jönni fog, méghozzá hamarosan.
~*~
A mocsár szélén várok rá, immáron lidércként, kezemben lámpásommal, vörös szemmel, hogy eljöjjön. Nem is kell sokat várnom, mert nemsokára meghallom egy autó motorjának brummogását, majd az megáll. Ajtónyitódás, csapódás, léptek zaja. Én hamarabb látom meg őt, mint ő engem. A köd már szépen leereszkedett, alig látni valamit, ha az ember nem természetfeletti lény. De végül ő is meglát engem, és visszahőköl.
– Maga… te… mi vagy te? – kérdi döbbenten, mire előveszem a lámpásomat. – Lidérc?!
– Úgy van, Dylan Cross – vigyorodom el, miközben meglengetem a lámpásomat, hogy annak fénye a szemébe essen. – Már vártam rád, én kis vacsorám.
|
|
