|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Rauko | 2014. 06. 21. 15:26:08 | #30297 |
Karakter: Crawos
Megjegyzés: ~ linkának
Éhezem.
Már egy hete lassan, hogy nem ettem semmit. Igaz, a legutóbbi, egy bukott angyal igencsak telített, most kezdem csak érezni, hogy ideje lenne valaminek. Fel is kelek az ágyamból, és a tükör elé lépek. Elég sok munkám lesz magammal, hiszen fürdenem is kell, a hajamat sem ártana kimosni, aztán megszárad, megfésülöm és még valami jó ruha is kellene.
Ahogy a meleg vizes szivaccsal dörzsölöm a testem rájövök, hogy nem akarok halandót. Ma nem. Ma valami különlegességre vágyom, és tudom is, hogy hova kell mennem. Vámpírt akarok. Nekik olyan kellemes ízük van. A lelkük mindig mocskos, sokkal mocskosabb, mint egy halandóé, hiszen ők is ölnek a táplálékért, akárcsak én. De mégis, az ízük olyan fergeteges, amilyet ritkán érzek. Bár a bűbáj miatt épp olyan nehéz őket becserkészni, mint amennyire finomak. Akadtam már össze velük nem is egyszer és sosem volt kellemes vége, kivéve ha sikerült elcsábítanom valamelyiküket. Akkor minden rendben volt és élveztem minden percet - még akkor is, ha velük sem sikerült még tökéletesre a szex. De a lelkük megéri a nehézségeket.
Tisztán, illatosan, frissen mosott, szárított és fésült hajjal állok a szekrényem előtt. Miközben a megfelelő ruhát keresem azon gondolkodom, hogy vinnem kellene-e pár csepp halott emberből származó vért. Baj esetén jól jön, bár nekik az halálos. Milyen ironikus, hogy a halhatatlanokat is meg lehet mérgezni. Minden bizonnyal az én végemet is jelenthetné, ha halottból származó lelket enném, de ezzel csak két gond van. Egyrészt észlelném, ha valaki meghal, miközben bennem feszít, másrészt pedig a halottból a lelke hamarabb elszáll minthogy én végezzek vele. Elvégre azt nem annyi idő kiszippantani, mint a pohárból szívószállal a vizet.
Amikor tökéletesnek érzem az összképet, elindulok. Semmi parfüm - vámpírok közé megyek. Nekik elég a vérem szaga is, és ha ott vagyok, majd meglátom, hogy szükség van-e arra, hogy sebet ejtsek magamon. Ha szorul a hurok úgyis feladom és eljövök, hiszen ha rájönnek, hogy mi vagyok, menekülnöm kell. Bár az én szagom nem egyedi, egy incubust sosem lehet illatból megállapítani. Ez is a varázs része, mire észreveszed, már késő, a vérem is csupán a szokottnál egy picit vonzóbb nekik.
Alig egy órával később a városnak azon a részén vagyok, ahol a leggyakoribbak a vérszívók. Sóhajtva nézek körül, és most is látok nem is egyet, de egyik sem kedvemre való. Meglepően sok most a nő, ami csak még jobban összezavar, de nem adom fel. Még nem sürgető az éhségem, ha most nem is sikerül vacsorát szereznem, akkor is, hazafelé találhatok egy halandót vagy más varázslényt, akiket könnyebb elcsábítani. Kiszúrok valami kis bár-féleséget és oda megyek be elsőnek.
A fények tompák, szinte sötét van, és nem is kell hozzá éles szem hogy lássam, milyen helyre tévedtem. Nem is szimpla bár, amolyan kéjbarlang-féleség. Ahol csak lehet fekszik valaki, valamijében pedig még valaki. Valakik. Férfiak és nők együtt, a levegő terhes a sperma, az egyéb testnedv és a vér szagától. Ahogy belépek pár tekintet rám szegeződik, de a szag, ami itt terjeng annyira kellemetlen, hogy nem is figyelek másra, csak az orrom elé kapom a kezem és kiszaladok a helyiségből. A szabad levegőn veszek pár nagyobb levegőt, majd felemelem a fejem és lehunyom a szemem. Ez kellemetlen volt. A szívem vadul ver, eredeti alakom kicsúszni látszik a kezemből, hiszen akkor is azt használom, hogyha nem akarok bajba kerülni és a szokottnál is gyorsabban kell lelépnem. Most is ez történt. Ha pillanatokkal tovább maradok gyanítom, már vacsora lennék, hiszen nem egy irányból éreztem vérszomjat. Vad banda ez, nem is kicsit, különösen egy bizonyos réteg. Annak érdekében viszont, hogy ne legyen nagyobb baj, elindulok egy, a közelben levő park felé. Ott majd keresek egy padot és leülök, megnyugszom, aztán próbálkozok ismét.
Fák, sötétség, itt-ott egy szerelmespár, de én csak sétálok. Sétálok egészen addig, amíg rám nem villan egy tekintet, ami egy pillanatra a lábamról is levesz. Kék… de nem egyszerű kék, nem égkék és nem is hasonlít semmi színhez, legalábbis… nem érzem. Teljesen más, mint az én szemeim. Ez azonnal elvarázsol. Bár ide érzem, hogy vámpír, még akkor is tudnám, ha csak látnám, hiszen ahogy közelebb érek, csodaszép szemein túl porcelánfehérségű bőrét veszem észre. Ő rám pillant, én pedig tovább nézem. Ül, tehát azt, hogy pontosan mekkora, nem tudom. Annyi biztos, hogy nálam magasabb. Az arca viszont majdnem annyira szép, mint a szemei. Ajka színtelen, mégsem tudom levenni róla a szemem, vörös haja pedig rendezetlenül keretezi vonásait.
Megvan.
Őt akarom.
Közelebb lépek hozzá. Ismét rám pillant, de el is fordítja a tekintetét.
- Leülhetek? - töröm meg a csendet. Megint rám néz, nem reagál semmit, pedig a nevem még nem árulom el. Sosem szokásom, a végén még baj lehet, ha csak félmunkát végzek a nevem alapján megtalálhatnak, ő azonban továbbra sem reagál semmit. Egy pillanatra azt hiszem, hogy süket, majd egy alig észrevehető bólintást látok. Mosolyogva ülök mellé. Azonnal levetem a rideg álcámat, és teszem, amihez értek. Csábítok. Csábítanék. De ő rám sem néz. Csak ülök mellette, nézem őt, és ő rám sem pillant. - Szép esténk van… - Hátha… de persze, hogy nem. Teljesen el lehet merülve a gondolataiba, vagy kicsit sem bízik bennem. Nos, akkor azt hiszem, hogy felesleges tovább szórakoznom vele. Ha ennyire óvatos, vagy ennyire nem érdeklem, jobb, ha gyorsan kiderül, hogy feleslegesen futom-e a köröket. - Figyelj. - Közelebb araszolok. - Tudom, hogy mi vagy te. Egy vámpír vagy. Az én vérem pedig finom. - A zsebembe nyúlok és megvágom az ujjam a kis késsel, amit magammal hoztam. Tekintete rögtön villan ahogy kibuggyan a vér a kis seben, és végre úgy látom, mintha érdekelném. - Érzed? - mosolygok rá, és az arcához hajolok, direkt sebes ujjammal simítva végig ajkain, hogy vérem a szájára kerüljön. - Mindketten tudjuk, hogy nem tudsz ellenállni neki, nem igaz? Csupán szórakoztassuk egymást és a végén még nagyobb örömet szerzek neked, ígérem - hajolok nagyon közel a szájához. - Annyit kapsz a véremből, amennyi csak kell. Cserébe a testeden kívül mást nem kérek. - Csak a lelkedet, de azt neked még nem kell tudni, nem igaz?
|
| Andro | 2014. 06. 16. 18:54:18 | #30183 |
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Dylannek) VÉGE!
Közös megegyezéssel.
|
| linka | 2014. 05. 09. 21:53:00 | #29911 |
 Karakter: Dylan Cross
Megjegyzés: lidércemnek
- Miről van szó? - némi gyanakvást félek felfedezni hangjában, de azért még követ engem. Beülök a volánhoz, majd újfent intek neki, hogy mozduljon végre és másszon be mellém. Felizzítom a motort és a gázra lépek. A legkevésbé sem izgat most, hogy túl gyorsan hajtok. Az apám gazdag és ismert ember, úgy, ahogyan az anyám is. Ha félre is állítanának engem a rendőrök, lerendeznék egy gyors dorgálással és már engednének is utamra. Vannak előnyei is annak, ha valaki gazdag szülők csemetéje.
- Mondd már el, mi a fene van veled? - Ó, szóval ennyire érdekli? Legyen, elvégre az ő élőhelyét fenyegeti az egész.
- Apám hívott. Azt mondja, le fogják csapolni a mocsaradat, mert túl sok haláleset történt és az emberek félnek – magyarázom egyre jobban a gázra taposva.
- Micsoda?! - Nos. Magam is valami ilyen kitörésre számítottam tőle. Tökéletesen megértem haragját, ugyan, miért is akarnak rosszat neki az emberek? Hiszen ő csak egy szegény lidérc, aki embereket öl meg pusztán a lelkük miatt. Amint ennek vége, megkeresem az első sziklát, ami az utamba akad és leugrok róla, vagy belefejelek. Én hülye, még segítek is neki. - Hogy merészeli? És mi lesz az ott élő állatokkal, halakkal, madarakkal, a sok rovarral, akiknek életet és menedéket ad a láp? Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek az emberek? - fakad ki. Remélem költői kérdésnek szánta. A halaknak végük, a többi pedig keres magának más mocsarat. Egyébként is. Az hagyján, hogy szegény állatkákkal mi lesz, de mi lesz szegény lidérccel, ha az apám terve sikerrel jár? Idióta! Mindenki másra gondol, de magával bezzeg nem törődik. Felé fordulok, de csak egy pillanatra. Ennyi idő elég is ahhoz, hogy a vér megfagyjon ereimben a tekintete láttán.
- Gyorsabban, Dylan! Muszáj megmentenem az otthonomat! - Ne velem morogjon, erről én is csak most szereztem tudomást. A kocsi pedig ennél gyorsabban még könyörgéssel sem tud menni.
- Tudom. Van valami ötleted?
- Már kezd körvonalazódni, de szükségem lesz az apámra. Ám ahhoz, hogy őt elérjem, muszáj olyan gyorsan hazaérnem, ahogy csak lehet. Addig is megpróbálom húzni az időt, de segítened kell nekem, világos? Vagy azonnal megeszlek, és nem viccelek. - Eddig barátként tekintettem rá, de már ebben sem vagyok biztos. Felfogtam mennyire nagy szüksége van most az időre és a sietségre. Bólintok és a mutató tovább pörög, az autó pedig száguld a kihalt utakon. Nem tart sok időben elérni a célig, ahol már a munkások is csoportba gyülekezve várnak. Két napunk maradt, hogy megállítsuk ezt az egészet. Kérésére valamivel messzebb parkolok le. Nem tudom milyen hangulatában van, így inkább nem is ellenkezek vele. Van neki elég baja, még nélkülem is.
- És most? - érdeklődök kiszállva a kocsiból, ő meg követ engem.
- Most üzenetet küldök apámnak – mondja. Elkerekedett szemekkel figyelem őt. Na ne! Egy vadkacsa, most komolyan? - Siess, keresd meg Kanburát, aki a déli mocsarakban tanyázik, és mond meg, hogy a fia, Ian otthona veszélyben forog. Repülj! - figyeli még rövid ideig a szárnyas távozását és felém fordul. - Ez kész, ha minden jól megy, apám hétfőig ide fog érni. Most foglalkozzunk a tiéddel.
- Mi a terved? - Remélem az én apámmal nem akarja eljátszani ezt a kacsás trükköt. Előre tudnám a végét. Pekingi kacsa valami finom körettel. Mosolyát még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetném kedvesnek. - Ian, meg akarod ölni őket?
- Csak ha muszáj – feleli. - Ennyi embert egyszerre nem tudok elbájolni, de megakadályozhatom, hogy elkezdjék a munkát. Viszont neked is lesz dolgod. Derítsd ki, hogy az apád pontosan mit tervez a mocsárral. Akkor jobb tervünk is lehet, mint a szabotálás.
- Bízd csak rám – érintem meg vállát tenyeremmel, holott nem tudom ezzel vajon még inkább felidegesítem-e vagy éppen megnyugtatom. - Te csak foglalkozz azokkal a balfaszokkal ott. És ha más nem megy, hát jó étvágyat! - vigyorodom el. Nem hiszem el, hogy ilyet mondtam neki. Legalább abban bízom, hogy ha meg is öli őket, legalább a tetemeket eltünteti. Bárhová teheti őket, kivétel a házam és a mocsár. Ott már így is van bőven hulla.
- Apa! - nyitok be az ajtón, ledobva a kulcsokat a kis asztalra, de szavaimra senki nem felel.
- Fiatalúr! Máris hazaért? - éppen, hogy pillantásra méltatom Agathát, akit még anyám vett fel annak idején szobalánynak. Én tökéletesen feleslegesnek tartom az ittlétét, de most mégis fellelkesülök a jelenléte miatt. Neki tudnia kell, hogy hová mentek a szüleim.
- Hol vannak a szüleim?
- Nemrég mentek el. Azt mondták este jönnek majd, de nem vacsoráznak itt – szóval nem mentek újabb üzleti útra. Miket is gondolok, hiszen még szerepelniük is kell a kamerák előtt. Valamit tennem kell, de mit? Hogy szállhatnék szembe a saját szüleimmel? Van bajom anélkül is, hogy összevesznék velük. Azzal csak magam alatt vágnám a fát, örök időkre szobafogságra ítélnének engem.
- Értem, köszönöm – biccentek felé és felsietek a szobámba. Döntésképtelen vagyok. Nem volt még ilyen velem és ez most bosszant. Nem tudom, mit kellene tennem, ahhoz, hogy mindent helyre hozzak. Az apám hibája az egész, de nekem kell helyrehoznom azt, amit ő elszúrt. Idegességem lassan kézzelfoghatóvá válik.
- Sikerült beszélned apáddal? - Ian kérdésére, megrázom a fejem. Még anyámmal sem tudtam beszélni, nem hogy az apámmal. Ennek az egésznek semmi értelme. Tudhatták, hogy apám telefonálása után minél hamarabb hazajövök majd. Akkor meg miért nem vártak itthon engem? A pokolba is! Rajtam kívül nincs más fiúk. Nem gondolják, hogy én elsőbbséget élvezek? Mindent megkapok amit akarok, de azt nem adják meg nekem, amit minden más gyerek megkap a szüleitől. Annyira megterhelő lenne nekik egy kis törődés, figyelmesség és szeretet?
- Itthon sincsenek – fordulok meg. Talán a tekintetem láttán, de egyik szemöldökét megemeli és elmosolyodik.
- Ne nézz így. Egyiküknek sem esett bántódása, a gépeikkel ellentétben – szélesedik ki mosolya. Felsóhajtok és helyet foglalok az ágyam szélén. Végül is. Ez még mindig jobb annál, minthogy embereket öljön.
- Mérgesek lesznek – sóhajtom.
- Az még mindig jobb annál, mintha halottak lennének – feleli lehuppanva mellém.
- Káprázik a szemem, vagy tényleg jó kedved van? - felnevet.
- Dylan! Éppen most nyertem magunknak egy kis időt – elgondolkodom azon, amit mond és bólintok egyetértően. De ezt az időt jó volna, felhasználni valami hasznosra. Ha máshogy nm is, de legalább így keresztbe akarok tenni a szüleimnek. Elfogadom, hogy nem hajlandóak foglalkozni velem, de akkor ne is csodálkozzanak azon annyira, hogy ellenük vagyok.
- Még akár egy csapat természetvédőt is kihívhatnánk – esem gondolkodóba hangosan.
|
| Andro | 2014. 04. 01. 13:40:53 | #29646 |
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Dylanemnek)
– Én is üdvözöllek itt Ian. Mikor érkeztél? – kérdi a nagybácsi, mire Dylan megköszörüli a torkát.
– Ma hajnalban – válaszolja helyettem Dylan, mire Geoffrey csak bólint, és mosolyogva távozik. Dylan megvárja, míg távozik, csak azután esik nekem. - Mondd, neked teljesen elment az eszed? – fakad ki elképedve, én pedig nem értem, mi baja van.
– Most konkrétan mire gondolsz? – kérdem ártatlanul, mire felsóhajt.
– Legalább azt kihagytad volna, hogy már annyit meséltem neked róla – morog halkan.
– Mindössze ennyi a bajod? – emelem meg a szemöldököm. Ezek az emberek néha minden apróságot úgy fel tudnak fújni, hogy nem igaz.
Kezeit összekulcsolja a tarkóján, és elfordul tőlem. Most valószínűleg dühös rám, pedig én semmi rosszat nem tettem. Nem hiszem, hogy a bácsikája jól fogadta volna, ha elmondom, hogy félvér lidérc vagyok, és vacsorának számon az unokaöccsét. Ezt mégsem vallhattam be. Végül Dylan ellép tőlem és az ajtóhoz megy, széles mozdulattal kitárja, majd meghajol.
– Csak ön után Ian von Greenwald – mondja, mire elvigyorodom, és kisétálok a szobából.
Geoffrey a konyhában vár ránk, mikor leérünk, és kiderül, hogy kinn felejtette a vásárolt holmikat, amikért Dylant küldi ki. De ő nem akar menni.
– Dylan, nem halsz bele egy kis sétába. És ha már odakint vagy, a tárcámat is behoznád? – kérdi elszánt szemekkel a nagybácsi, mire a fiú csak puffog, de azért megteszi, amit a rokona kér tőle.
Kettesben maradok Geoffreyval, és pár percig csak szemléljük egymást. Úgy látom, hogy szívesen kérdezne tőlem, de elejét veszem a mondókájának.
– Biztosan kíváncsi, hogy hol is ismerkedtem meg Dylannel – mondom, mire bólint. – Egy összejövetelen, amit náluk rendeztek. Akkoriban költöztem a környékre és még nem ismertem senkit. Dylan volt olyan kedves, és szóba elegyedett velem, ami ismerve a természetét, igen nagy szó volt tőle. Azóta néha találkozunk.
– És milyen kapcsolatban van vele, gróf uram? – kérdi Geoffrey.
– Úgy mondhatnám, hogy barátok vagyunk, ő nagy segítségemre van az itteni életben, és ő sincs egyedül. Tudom, milyen nehéz a mi köreinkben igazi barátra szert tenni – mondom komolyan.
A bácsi csak bólogat, miközben fogalma sincs róla, hogy némileg használom az erőmet, hogy mindent elhiggyen, amit mondok. Mi lidércek képesek vagyunk befolyásolni bizonyos embereket, bár félvér lévén az erőm nem olyan hatalmas, mint apámé.
Jó ideig elbeszélgetünk, majd hirtelen Dylan riadt arccal, szélsebesen ront be a házba a csomagokkal együtt. Nem tudom, mi történt, de valami nagyon feldúlhatta.
– Geoffrey – mondja, mire felé fordulok. - Elvinném a kocsit!
– Aztán óvatosan – morogja Geoffrey a fejét csóválva.
– Ian, gyere te is. Van valami amiről nem árt ha tudsz – morogja, és int nekem, hogy kövessem.
– Miről van szó? – kérdem gyanakodva, de ha ennyire ideges, biztos nem kis dologról lehet szó, így követem.
A kocsi mellett állok meg, mialatt Dylan beül, és sürget, hogy induljunk. Nem szívesen utazom autóval, büdösek, károsak és kényelmetlenek, de látva a fiú arcát, úgy döntök, ez egyszer kivételt teszek, bár nem is tudom, miért. Dylan indít, és már repesztünk is.
– Mondd már el, mi a fene van veled?! – fordulok hozzá ingerülten.
– Apám hívott – tájékoztat Dylan. – Azt mondja, le fogják csapolni a mocsaradat, mert túl sok haláleset történt és az emberek félnek.
– Micsoda?! – dühödök fel, és érzem, hogy a szemem színe kezd vérvörössé változni. – Hogy merészeli?! És mi lesz az ott élő állatokkal, a békákkal, halakkal, madarakkal, a sok rovarral, akiknek életet és menedéket ad a láp?! Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek az emberek?!
Dylan rám néz, de csak egy pillanatra, majd megpillantja az arcom, és rémülten elfordul. Tudom, hogy milyen egy dühös, bosszúszomjas lidérc látványa, hiszen pont ilyen arcot vágtam, amikor megöltem anyám gyilkosait. De tudom, hogy egyedül semmi esélyem. Egy embert még csak meg tudok győzni, de egy egész csapattal már nem boldogulnék. Tudom, hogy apám tudna segíteni, de ő egy másik mocsárban él, az ország távoli részén, innen nem tudom elérni.
– Gyorsabban, Dylan! – mordulok rá dühösen. – Muszáj megmentenem az otthonomat!
– Tudom – suttogja riadtan a fiú. – Van valami ötleted?
– Már kezd körvonalazódni, de szükségem lesz az apámra. Ám ahhoz, hogy őt elérjem, muszáj olyan gyorsan hazaérnem, ahogy csak lehet. Addig is megpróbálom húzni az időt, de segítened kell nekem, világos?! Vagy azonnal megeszlek, és nem viccelek – mondom vészjósló hangon.
Dylan csak riadtan bólint, és gázt ad. Fenébe az autók iránti undorommal, az emberek iránti gyűlöletem sokkal erősebb.
~*~
Pár órán belül hazaérünk, és látom, hogy a munkások már gyülekeznek a mocsár szélén. A gépeik is ott vannak, de nem kezdik el a munkát. Dylan szerint hétfőnél előbb nem lesz itt semmi, de már péntek van, csak két napunk van addig. Megkérem Dylant, hogy kissé távolabb álljon meg, hogy ne vegyenek észre minket. A haragom kezd csillapodni, de ég bennem a bosszúvágy.
– És most? – kérdi Dylan, mikor kiszállunk.
– Most üzenetet küldök apámnak – mondom, és magamhoz hívok egy vadkacsát. – Siess, keresd meg Kanburát, aki a déli mocsarakban tanyázik, és mondd meg, hogy a fia, Ian otthona veszélyben forog. Repülj! – A madár bólogat, majd elrepül. Nézem távozó röptét, majd Dylanhez fordulok. – Ez kész, ha minden jól megy, apám hétfőig ide fog érni. Most foglalkozzunk a tiéddel.
– Mi a terved? – kérdi, mire csak elmosolyodom. – Ian, meg akarod ölni őket?
– Csak ha muszáj – mondom. – Ennyi embert egyszerre nem tudok elbájolni, de megakadályozhatom, hogy elkezdjék a munkát. Viszont neked is lesz dolgod. Derítsd ki, hogy apád pontosan mit tervez a mocsárral. Akkor jobb tervünk is lehet, mint a szabotálás.
– Bízd csak rám – teszi a vállamra a kezét Dylan. – Te csak foglalkozz azokkal a balfaszokkal ott. És ha más nem megy, hát jó étvágyat! – vigyorog rám.
Elnézően csóválom meg a fejem, és elindulok a munkások felé. Jó kis buli lesz, úgy érzem, de dúl bennem a düh, amiért már megint az otthonomat fenyegetik. Pedig én csak élni akarok!
|
| linka | 2014. 03. 07. 19:37:38 | #29481 |
Karakter: Dylan Cross
Megjegyzés: Iannak
- Mitől lennék én érdekes? - érdeklődöm szobám felé indulva.
- Nem tudom – számítottam erre a válaszra. Viszont ez nem túl nagy segítség. - Van benned valami, amit nem tudok megmagyarázni, de ez a valami arra késztet, hogy a közeledben legyek. Mielőtt megkérdeznéd, nem vagyok beléd esve – kuncogja. Hát ezt örömmel hallom. - Egyszerűen, jó érzés a társaságodban lenni, és hidd el, ezt nem sok emberről tudom elmondani.
- A többieket talán mind megetted? - gúnyolódok.
- Nem mindegyiküket – feleli, enyhe döbbenetet kiváltva belőlem szavaival. - Sok mindent nem tudsz a lidércekről, igaz? Nem vagyunk olyan kegyetlen, vérszomjas szörnyetegek, mint azt az emberek hiszik. Mi nem ölünk kedvtelésből, mint ti. Mi csupán életben akarunk maradni. A természet törvénye, tudod. Az erősebb megeszi a gyengébbet. De veletek ellentétben, mi nem irtjuk ki egymást.
Türelmesen végighallgatom őt, de nem válaszolok neki. Nem is tudnék mit mondani erre. Értem a szavait, az ő nézőpontjával is tisztában vagyok valamennyire, de mégsem tudok mit hozzáfűzni ehhez. Szobámba érve leülök ágyamra és ránézek. Minek jött ő egyáltalán el ide? Hiszen ez a hely nagyon messze van az otthonától.
- Van abban igazság, amit mondasz. Te nem túlzottan kedveled az embereket, mégis az én társaságomban vagy. Miért?
- Mert félvér vagyok. A félvéreknél nem szokatlan, hogy keresik az emberek társaságát, mert hatja őket a vérük. Részben ezért vagyok veled. Részben, mert nagyon különlegesnek tartalak – már megint ugyanazt mondja. Nem lelkesülök fel annyira azon, hogy egy lidérc különlegesnek tart engem.
- Inkább aludjunk. Rettentően fáradt vagyok. Nem zavar, ha maradsz, ha nem csinálsz nagy zajt – tisztázom vele gyorsan a szabályokat. Csak a mihez tartás végett. Nem örülnék neki, ha a nagybátyám feljönne ide és meglátná őt. Magyarázkodásban nem jeleskedek túl jól.
- Észre sem fogod venni, hogy itt vagyok – vigyorog rám az ablakpárkányra ülve. - Jó éjt – szól újra, aztán kipattan az ablakból. Csak a fejemet csóválom, ha már normális barátaim nincsenek megteszi egy lidérc is. Ő legalább nem a pénzre és a hírnévre megy. Azt hiszem. Kényelmesen elfészkelem magam a takaró alatt és csukott szemekkel hallgatom még egy rövid ideig a kintről beszűrődő zajokat.
Amikor még a saját otthonomba voltam, ritka alkalomnak lehetett tekinteni azt, ha dél előtt sikerült felkelnem. Most valamiért ez könnyebben megy, és önmagamhoz képest egész hamar sikerül magamtól felébredni. Talán az itteni levegő teszi. Vagy az, hogy tudom kivel tölteni a napjaimat. Ian láttán már meg sem döbbenek. Lassan már ő is az életem részévé fog tartozni, ugyanúgy, mint Geoffrey.
- Vadásztál? - érdeklődök ránézve.
- Úgyis tudod, akkor meg minek kérded? - hogy képes valaki kora reggel ennyire vidám enni. - De nem volt nagy fogás, csak egy eltévedt turista, aki amúgy is tök részeg volt – mondja. Igazán örülök a hír hallatán. Szóval valaki most majd keresni fogja a gyerekét, férjét vagy az apját. Legalább ezeket az élménybeszámolókat ne mondaná el nekem. Tudom, hogy én kérdeztem rá, de válaszolhatna egyszerű címszavakba is. Vagy lerendezhetné egy egyszerű igennel.
- Dylan. Felkeltél már, kölyök?
- Ez Geoffrey, a nagybátyám – ismertetem vele a közeledő léptek tulajdonosának a nevét. Na meg persze a hozzám fűződő rokoni szálait. Hamar felér a szobámhoz és bekopog. Ha akarná, akár rám is törhetné az ajtót. A szüleimnek ez hűn szeretett szokásuk. Mivel nem válaszolok a kopogtatásra, úgy dönt, szabad bemenőt kapott és benyit. És most jött el az a pillanat, amit nem igazán szeretek. Hogy a fenébe magyarázzam el neki, hogy mit keres a szobámba ilyen korán egy másik idegen személy. Aki nem mellesleg egy fiú... na meg lidérc. Még külön külön is nehéz lenne elmagyarázni neki ezeket. Először rám néz majd a párkányon ücsörgő alakra. A nyugalom élő példánya.
- Ő meg ki a fene? - kérdez rá végül.
- Üdv, a nevem Ian von Greenwald – mutatkozik be leszökkenve a párkányról majd a kezét nyújtja a még mindig döbbent nagybátyámnak. - Dylan régi barátom. Maga biztosan Geoffrey bácsi, akiről Dylan már annyit mesélt. Örvendek, hogy megismerhettem.
- Én is üdvözöllek itt Ian. Mikor érkeztél? - torkomat köszörülve sétálok az ajtóhoz, majd egy jelzésértékű mozdulattal kinyitom azt.
- Ma hajnalban – válaszolom meg kérdését. Neki tényleg nem bonyolult hazudni. Ő ritkán lát engem, nem ismeri hazugságom jeleit. Bólint, majd mosolyogva megy ki az ajtón és hagy szépen minket magunkra. Becsukom mögötte az ajtót. Várok egy kicsit aztán megfordulok.
- Mond. Neked teljesen elment az eszed? - fakadok ki teljesen elképedve azon amiket mondott.
- Most konkrétan mire gondolsz? - frusztráltan sóhajtok fel. Mi ez az ártatlan arc neki?
- Legalább azt kihagytad volna, hogy már annyit meséltem neked róla – morgom idézve szavait.
- Mindössze ennyi a bajod? - emeli meg egyik szemöldökét. Kezeimet tarkómnál kulcsolom össze. Nem akarom egy légtérben tudni őket. Az katasztrofális lenne. Eddig azt hittem Ian komoly, megfontolt, bölcs, meg még egy regiment hasonló jelzővel el tudtam volna látni őt, de így már valahogy nem megy. Fintorogva fordulok el tőle, és veszem át ruháimat valami szalonképesebb göncre, aztán kinyitom előtte az ajtót és meghajolok.
- Csak ön után Ian von Greenwald – meghajlásom nem sikerül olyan tökéletesre, mindenesetre ez is megteszi, mert elvigyorodik. Azért az érdekelne, hogy ez az igazi neve is, vagy pusztán csak egy kitaláció. Akarom én egyáltalán tudni, hogy hogyan hívják őt? Nagy valószínűséggel igen. Ellenkező esetben nem jártatnám ilyeneken az agyam. Lemegyünk a konyhába ahol már vár ránk. Pár percnyi kotorászás után sikeresen megállapítja, hogy kint felejtette a boltban vásárolt holmikat, amikért persze nekem kell kimennem. Milyen meglepő, addig meg hagyjam csak szépen magukra őket. Ketten egy konyhában. Na persze.
- Dylan, nem halsz bele egy kis sétába. És ha már odakint vagy, a tárcámat is behoznád? – kérdi elszánt szemekkel. Innen tudom, hogy minden eldőlt. Ellenkezésnek még helye sincs. Fújtatva bólintok, vetek még egy utolsó figyelmeztető pillantást a kis betolakodóra és a kulcsokat felkapva kimegyek a kocsihoz. Honnan kellene tudnom, hogy hol tartja a tárcáját? Kinyitom a járművet és a csomagtartóhoz lépve kikapom a szatyrokat. Leteszem azokat a földre és keresgélni kezdem a tárcáját. Nem nyelhette el a föld nyomtalanul. Mindent átkutatok alaposan, néhány csomag rágón és egy üres cigis dobozon kívül semmi mást nem találok. Nem is tudtam, hogy dohányzik. Időközben telefonom is megcsörren, morogva kaparom ki zsebemből és emelem fülemhez. Ritka alkalmak egyike, hogy apám hív. Önszántából, úgy, hogy nem a távolmaradását jelenti be. Lehet, most sem tartózkodik otthon. Ki tudja. Nála igazán nem lehet tudni.
- Minek köszönhetem a hívásod? - érdeklődök egyik kezemben tartva a telefont amíg a másikkal tovább kotorászok a kocsi ülése alatt. Azt mondta, itt van valahol. Oké. De hol?
- Haza kell jönnöd és szerepelned kellene egy kicsit a kamerák előtt – mondja vidáman. Nem tudom mikor hallottam őt legutoljára ilyen felszabadultan beszélni. - Természetesen anyád és az én oldalamon lennél – teszi hozzá. Szuper. Megint előadjuk a szokásos „ mi egy tökéletes család vagyunk” című műsort?
- Milyen okból? Megint megmutattátok a nagyvilágnak, hogy mekkora szívetek van? - gúnyolódok mérgesen becsapva a kocsi ajtaját. Itt nincs is semmilyen tárca. Ez neki is, csak egy ürügy volt, hogy kifaggathassa, hogy miért is van itt. És, hogy mit keresett kora reggel a szobámba.
- Túl sok haláleset történt az elmúlt időben a mocsárnál. Meg kell szüntetni ezt az egészet. A legegyszerűbb mód pedig az, ha lecsapoljuk – magyarázza tovább nevetgélve valakivel. Ledermedek.
Nem teheted! - indulok el a ház felé.
Már minden el van simítva fiam. Megvárjuk az engedélyt és kezdődhetnek is a munkálatok – jelenti ki önelégülten. És így működik, apám hatalma. Bármit is akar, így vagy úgy de eléri a céljait. Csak most egy kis ellenállásba fog ütközni. Most az egyszer, életemben legelőször be akarok verni az apámnak egy jókorát. Elment az esze. Talán soha nem is volt.
- Majd meglátjuk – felelem fenyegetően és kinyomom. Belépve a házba, mindketten felém fordulnak. Szemeim megakadnak egy sötét tárgyon ami a kis asztal szélére van letéve. No lám. Mondtam én, hogy csak el akart tüntetni egy kis időre a házból. Mindegy is. Mind a ketten élnek még. Haladás.
- Geoffrey – felém fordul, homloka ráncba szalad. - Elvinném a kocsit!
- Aztán óvatosan – morogja fejét rosszallóan csóválva. Jól ismeri már a testvérét. Pontosan tudja, hogy képes még a legnagyobb szemétségre is. Nem kell magyarázkodnom neki, többnyire idegességemnek oka mindig az apám. Ez sem fog változni.
- Ian, gyere te is. Van valami amiről nem árt ha tudsz – morgom intve kezemmel az ajtó felé, hogy induljunk végre.
|
| Andro | 2014. 02. 15. 10:11:11 | #29349 |
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Dylannek)
- Ez most, hogy is mondjam. Egészen fura volt – magyarázza halkan, miközben látom, hogy erősen próbálja visszatartani a nevetést. Ez nem esik jól, én tényleg látni akartam. Lentről pakolászás hangjait hallom. Biztos a nagybátyja az, akinél most lakik. - Örülök, hogy itt vagy – mosolyog rám, mire értetlenül meredek Dylanre. Aztán körbenézek a szobájában. Nem rossz szoba. - Semmi érdekes nincs itt – szólal meg, hátát a falnak vetve. Végül ajtócsukódás üti meg a fülem. A nagybácsi ezek szerint távozott.
- Akkor miért vagy még mindig itt? – kérdem kíváncsian, hiszen semmi dolga már itt. Az egy hét letelt. Ő szemeit forgatva néz rám.
- Nem értheted – löki el magát a faltól, majd kirohan a szobából. Valóban nem értem. Az emberek olyan furcsák.
- Akkor magyarázd el, úgy, hogy én is megértsem – sietek utána, mire megáll, én pedig nekirohanok. Nem álltam meg idejében.
- Feltételezem voltál a házunkba – kezd bele komolyan. - Láttad bármi jelét annak, hogy én hiányzom ott bárkinek is?
- Dylan, a szüleid szeretnek téged – mondom halkan, mire felhorkant. Nem hisz nekem.
- Ugye ezt még te se gondolod komolyan? – kérdi a fejét fogva, majd sóhajtva néz rám. - Hát persze, hogy komolyan gondolod – válaszol, majd ételt melegít magának a mikróban. Utána leül, én pedig helyet foglalok vele szemben. - Kérsz? – int a kezével a tányér felé, de csak mosolyogva megrázom a fejem. Nem nagyon szeretem, amit az emberek esznek, bár nem meg tudom enni. - Nem találtál semmi kedvedre való társaságot? – kérdi, miközben enni kezd.
- Miért kérded? – kérdem, mire felnéz rám, és hátradől a székében. Villája nyelét a homlokához érinti. Megint valami rosszat mondtam volna?
- Mert te túl könnyedén ismerkedsz másokkal. Akár kereshettél is volna magadnak egy másik hozzám hasonló balekot – mosolyodik el gonoszan.
Most komolyan, legszívesebben felképelném. Nem tartom baleknak Dylant, bár néha tényleg úgy viselkedik, mintha nem érdekelné semmi. Talán így is van, de túl érdekesnek tartom ahhoz, hogy feladjam. Ráadásul, kezdek kötődni hozzá, ami nem túl szerencsés dolog, de mi lidércek néha furák vagyunk. Én ráadásul még félvér is vagyok, így hajt a vérem az emberek után. Azt hiszem, ez minden félvérre jellemző.
- Nekem bőven elegendő egy balek is – jegyzem meg.
Előbb fintorogva néz rám, majd felnevet. Azt hiszem, végre kezd felengedni, nekem pedig valahogy jó érzés, hogy nevetni látom.
- Egyszerűen fel nem bírom fogni, hogy mivel érdemeltem ki egy lidérc figyelmét – mondja ásítva.
- Érdekes vagy – vonok vállat egyszerűen.
Hiszen valóban az. Még nem találkoztam hozzá hasonló emberi lénnyel, pedig már sokfelé jártam, sokféle emberrel ismerkedtem, sok mindent tapasztaltam, sok mindent láttam. De Dylan akkor is nagyon különleges. Van benne valami.
– Mitől lennék én érdekes? – kérdi felállva, majd elindul felfelé.
– Nem tudom – vallom be őszintén. – Van benned valami, amit nem tudok megmagyarázni, de ez a valami arra késztet, hogy a közeledben legyek. Mielőtt megkérdeznéd, nem vagyok beléd esve – kuncogok fel, mikor megpillantom a tekintetét. – Egyszerűen, jó érzés a társaságodban lenni, és hidd el, ezt nem sok emberről tudom elmondani.
– A többieket talán mind megetted? – kérdi gúnyosan.
– Nem mindegyiküket – mondom halkan, ő pedig döbbenten néz rám. – Sok mindent nem tudsz a lidércekről, igaz? Nem vagyunk olyan kegyetlen, vérszomjas szörnyetegek, mint azt az emberek hiszik. Mi nem ölünk kedvtelésből, mint ti. Mi csupán életben akarunk maradni. A természet törvénye, tudod. Az erősebb megeszi a gyengébbet. De veletek ellentétben, mi nem irtjuk ki egymást.
Dylan nem válaszol, és amikor a szobájába érünk, az ágyára ül. Meredten néz engem, mintha próbálná eldönteni, most mi a fenét is kezdjen velem. Én sem tudom, miért mondtam el neki azt, amit mondtam. Hiszen úgysem értheti meg a fajtámat, neki mi csak szörnyetegek vagyunk, torzszülöttek, veszélyes lények, akiket ki kell irtani.
– Van abban igazság, amit mondasz – szólal meg végül Dylan. – Te nem túlzottan kedveled az embereket, mégis az én társaságomban vagy. Miért?
– Mert félvér vagyok – magyarázom türelmesen. – A félvéreknél nem szokatlan, hogy keresik az emberek társaságát, mert hajtja őket a vérük. Részben ezért vagyok veled. Részben, mert nagyon különlegesnek tartalak.
– Inkább aludjunk – vált témát Dylan. – Rettentően fáradt vagyok. Nem zavar, ha maradsz, ha nem csinálsz nagy zajt.
– Észre sem fogod venni, hogy itt vagyok – vigyorgok rá, felülve az ablakpárkányra. Az ablak még nyitva van. – Jó éjt! – mondom, majd kiugrom az ablakon.
~*~
Az éjszakát a folyóparton töltöm, elég messze ahhoz, hogy Dylan ne tudja, mit csinálok. Természetesen vadászok, de csak egy kóbor, eltévedt turista akad a horgomra. Ő is jobb, mint a semmi. A holttestet ezúttal muszáj elrejtenem, mivel itt nincs mocsár, a folyó pedig csak elvinné a testét. De elég mélyre ásom, hogy senki se fedezhesse fel. Már reggel van, amikor visszatérek Dylan szobájába. Ő éppen akkor kel fel, és szemmel láthatóan nem lepődik meg azon, hogy megint itt vagyok.
– Vadásztál? – kérdi kíváncsian.
– Úgyis tudod, akkor minek kérded? – kuncogok. – De nem volt nagy fogás, csak egy eltévedt turista, aki amúgy is tök részeg volt.
– Dylan! – hallatszik lentről egy öblös férfihang. – Felkeltél már, kölyök?
– Ez Geoffrey, a nagybátyám – mondja Dylan, majd halljuk, hogy valaki feljön a lépcsőn.
Kopogtatnak, majd az ajtó kinyílik, és egy férfi lép be rajta. Olyan középkorú lehet, és mikor meglát minket, döbbenten bámul előbb Dylanre, majd rám, aki ismételten az ablakpárkányon ül.
– Ő meg ki a fene? – kérdi a férfi.
– Üdv, a nevem Ian von Greenwald – ugrom le az ablakpárkányról, majd kezet nyújtok. – Dylan régi barátom. Maga biztosan Geoffrey bácsi, akiről Dylan már annyit mesélt. Örvendek, hogy megismerhetem.
|
| linka | 2014. 01. 21. 15:32:28 | #29020 |
Karakter: Dylan Cross
Megjegyzés: Ian-nek
Lábammal tolom félre a bőröndjeimet és lehuppanok az ágyamra. Ez a ház egyáltalán nem olyan mint a miénk. Itt nincs elhagyatottság érzése az embernek. Látni, hogy élnek is ebben a házban. Behúzom a sötétítőket és leszaladok a konyhába. Levágódom a székbe és villámmal az ételbe túrok. Ketten vagyunk itt, de mégsem mondhatnám üresnek a házat. Én sem érzem magam elhagyatottnak.
- Anyádék hívtak – ül le velem szembe Geoffrey. Felnézek rá, majd vállat vonok. Ez nem meglepő.
- Nem hiányzom nekik - mondom. Felsóhajt és lassan megrázza a fejét. Még mindig csak egy buta kölyöknek néz engem, holott rég nem láttuk egymást. Ő mindig is gyakorlatias ember volt, olyan aki két lábbal áll a földön. Bármit is akart elérni az életben, maga küzdött meg érte. Kiskoromban szerettem az öreget, sokat voltunk együtt, mindig kivitt horgászni engem. Talán még nem késő kibékülnöm vele. Már arra sem emlékszem min kaptunk össze, magamat ismerve nagy hülyeség lehetett.
- Dylan, már egy hete itt vagy. A büntetési időd lejárt – mondja kedvesen átnyúlva az asztal felett és megérinti kézfejemet. Lehajtom a fejem, kezem mozdulatlanná dermed a villám pedig megáll a tányér felett. Állkapcsomat összeszorítva dőlök hátra a székben.
- Ha el akarsz küldeni, csak mond meg – nézek rá tökéletes semmitmondással arcomon.
- Ne zárkózz el előlem. Miért gyűlölsz mindenkit ennyire? - kérdésére csak még inkább „ elzárkózom” tőle. Ian is ehhez hasonló kérdést tett fel nekem. Akkor sem tudtam rá a helyes választ. Most sem fogom tudni. - Régen olyan aranyos kis srác voltál.
- Mint ahogyan azt mondtad is, az régen volt – állok fel rámosolyogva.
- Dylan...
- Kösz a társalgást. Erre most nagy szükségem volt – morgom és felszökdécselek a lépcsőn kettesével véve a fokokat. Majd ha elmegy, lemegyek és befejezem a vacsorát. Azt amit még el se kezdtem. Néha elmegy meginni egy egy sört az itteni barátaival. Van amikor engem is magával hív, ez a nap nem ilyen lesz. Cipőmet lerúgom a lábamról és az ágy alá teszem őket. Különösebben nem vagyok fáradt, de tudom, hogy fel fog jönni benézni hozzám. Neki nincs gyereke, így most rajtam éli ki az apaság csodáit.
- Szóval itt bujkáltál, mióta nem láttalak – megpördülök a könnyed, ismerős hangra. Tudom, hogy nem kellene, de én mégis meglepődöm Ian láttán. - Azt hittem, meghaltál.
- Ian – ha eddig nem jött volna le neki valami féletlen folytán a döbbenetem, most segítettem neki. - Mi a fészkes fenét keresel te itt?
- Gondoltam, miután még mindig nem jöttél haza, hogy eljövök és megkereslek – von vállat hanyagul. - Talán zavarok? Talán már nem jó a társaságom, vagy mi?
- Te... aggódtál miattam? - fel kellett tennem neki ezt a kérdést. Jól tudom, hogy hülyeség ez a feltételezés, de akkor is. Az ő szájából akarom hallani, hogy ez mekkora nagy baromság. Ugyan mi miatt aggódna pont ő értem?
- Nem, éppen csak... - első pár szó elegendő nekem ahhoz, hogy rájöjjek. Nem is lőttem annyira mellé a kérdésemben. - Bocsánatot akartam kérni, amiért a múltkor úgy rád ijesztettem, és összezavartalak. Nem az volt a célom, hogy megutálj, és minél távolabbra menekülj tőlem. Én csak... szóval... hogy is mondjam...- kínjában már a tarkóját kezdi el vakargatni. - Én... én... azt hiszem, hogy kezdelek megkedvelni... Dylan Cross.
- Ez most, hogy is mondjam. Egészen fura volt – magyarázom halkan megpróbálva visszatartani a nevetést. Torkomat köszörülve fordulok el tőle. Lentről pakolászás hangjai szűrődnek át a tömör fa ajtón. Még pár perc és vagy feljön hozzám, hogy beszéljünk meg mindent mielőtt elmegy, vagy egyszerűen csak szó nélkül távozik. Nem tudom, eldönteni jelen helyzetemben melyiknek örülnék jobban. Visszafordulok hívatlan látogatómhoz és alaposan szemügyre veszem arcán átfutó érzelmeit. Lehet ő még ennek tudatában sincs, de a puszta jelenlétével feldobta a napomat.
- Örülök, hogy itt vagy – mosolygok rá. Értetlenül néz rám majd pislog néhányat és ugyan úgy mint ahogyan az én szobámban is tette, körülnéz.
- Semmi érdekes nincs itt – szólalok meg hátamat a falnak döntve. Lentről már minden zaj elhallgatott, Geoffrey elment. Még csak be sem jött hozzám. Nekem kellesz majd felkeresnem őt, és bocsánatot kérni a viselkedésem miatt.
- Akkor miért vagy még mindig itt? - szemeimet forgatva nézek rá.
- Nem értheted – lököm el magam a faltól és leszaladok a lépcsőn.
- Akkor magyarázd el, úgy, hogy én is megértsem – siet le utánam, hirtelen pördülök meg és teszek egy lépést előre. Nekem szaladva áll meg. Különös, soha sem volt még figyelmetlen.
- Feltételezem voltál a házunkba – kezdek neki a magyarázásnak. Bólint. A tudaton, hogy keresett elmosolyodom, majd újra megkomolyodom. - Láttad bármi jelét annak, hogy én hiányzom ott bárkinek is?
- Dylan, a szüleid szeretnek téged – felhorkantok. Nem tehetek róla, de ezen már tényleg fel kell, hogy nevessek.
- Ugye ezt még te se gondolod komolyan? - kérdem fejemet fogva. Arcára nézek, mély lélegzetet veszek és megrázom a fejem. - Hát persze, hogy komolyan gondolod – válaszolom meg saját kérdésemet. Az ételt megmelegítem magamnak és az asztalhoz ülök. Ian velem szembe foglal helyet, pontosan ugyanott ahol Geoffrey is ült.
- Kérsz? - intek kezemmel a tányérom felé. Megrázza a fejét és elmosolyodik. - Nem találtál semmi kedvedre való társaságot? - kérdem villámra szúrva még egy falatot amit számba gyömöszölök.
- Miért kérded? - kérdésére felnézek rá, villám nyelét homlokomhoz érintem majd leteszem az asztalra és hátradőlök a székbe.
- Mert te túl könnyedén ismerkedsz másokkal. Akár kereshettél is volna magadnak egy másik hozzám hasonló balekot – mosolygok rá kicsit gonoszkásan. Lapos pillantásokkal néz rám, úgy mintha csak egy ostoba kiskölyök lennék. Tekintete kimondottan bosszant.
- Nekem bőven elegendő egy balek is – jegyzi meg. Fintorogva nézek rá, majd jókedvűen újra felnevetek.
- Egyszerűen fel nem bírom fogni, hogy mivel érdemeltem ki egy lidérc figyelmét – mondom ásítva. Ha eddig nem is, most határozottan kezdem érezni, hogy elfáradtam.
- Érdekes vagy – von vállat Ian, mintha ezzel mindent meg is magyarázott volna.
|
| Andro | 2014. 01. 12. 11:14:13 | #28888 |
Karakter: Ian
Megjegyzés: (Dylanemnek)
- Miért kell folyton folyvást összezavarnod? – rázza meg Dylan a fejét, miközben a bögrét fogja. Szemmel láthatóan nem érti, mire akarok kilyukadni. - Haza akarok menni!
- Nem öltöztél át – nézek a szemébe, de ő csak megvonja a vállát, és leteszi a bögrét. Bele sem ivott, ami nagyon elszomorít. Át sem öltözik, pedig az átázott ruhák nem tesznek jót neki.
- Ne lepődj meg ezen annyira – húzza végig az ujjait sáros ingén. Nem, nem fogok, csak rosszul esik, hogy nem fogadja el a segítségem. Pedig ezúttal semmilyen hátsó szándékom nincs.
Egy szót sem szólok, csak kivezetem a mocsárból. Ha ennyire el akar menni, rajtam ne múljon. Magabiztosan és gyorsan lépkedek zsombékról-zsombékra, ő pedig próbál követni, de ezúttal nem várom be. Mérges vagyok, nagyon is merges, amiért nem érti meg, hogy mit is akarok. Segíteni akarok, erre ez a bunko hozzáállás a hála!
Mikor a kocsijához érünk, mégcsak el sem köszön, csak bevágja magát a járgányba, aztán eltűnik. Már nem is csodálkozom rajta. Talán felesleges is vele ennyit cívődnöm, ki kéne tépnem a lelkét és megenni, ahogy eredetileg terveztem. Nem éri meg a fáradtságot, hogy törődjek vele, mert szemmel láthatóan, nem értékeli az erőfeszítéseimet. Mégis, ez valahol belül nagyon fáj, hiszen valóban jó szándékkal próbáltam ezúttal közeledni felé. De úgy tűnik, minden hiába. Mikor már nem látom az autót, fogom magam, és elindulok hazafelé.
~*~
Egy hét telik el, és nem látom Dylant. A házához is elmentem, de nincs otthon. Valami olyasmit veszek ki az alkalmazottak beszélgetéséből, hogy Dylant a szülei a nagybátyjához küldték el hétre, amolyan “nevelési” célzattal. De nem jön haza, pedig aznap egész éjfélig az ablakában ülök, hátha meg tudom lepni. Mert akármit is mondtam, vagy gondoltam magamban, hiányzik, és látni akarom. Nem mint a leendő áldozatomat, hanem mint… De mit érzek én iránta valójában? Megcsókoltam, de az csak azért volt mert… Nem is tudom, miért volt. Elbűvölt, mint lepkét a gyertya lángja, pedig csak egy ember. Valószínűleg az emberi részem reagált rá, hiszen mi lidércek nem nagyon leszünk szerelmesek.
Végül a kis lényeket küldöm, hogy keressék meg Dylant. Két napba telik, mire az egyikük visszatér, és vezetni kezd engem egy házhoz. Jó messze van, túl a városon, kinn valahol a semmi közepén, de legalább egy folyó van a közelben. Ez jó jel, mert van nedvesség, így nem fogok én sem kiszáradni. Habár ez avidék nem éppen lidérceknek való hely, de elboldogulnék, ha muszáj lenne. De a mocsár jobb.
Késő este van, mire kis segítőmmel elérünk a házig. Tipikus, vidéki ház, csak a fehér léckerítés hiányzik. Látszik, hogy rendbe van tartva. Beleszimatolok a levegőbe, és érzem Dylan illatát.
– Te menj haza, most már rendben leszek – nézek a kis segítőmre, aki vartyog valamit a maga nyelvén. Elpirulok kissé. – Dehogy vagyok szerelmes belé! Ne mondj már hülyeségeket, mert seggbe rúglak! – förmedek rá, mire csak pislog rám azokkal a sárga szemeivel. – Mars haza! Nekem van egy kis beszédem a leendő vacsorámmal.
A kis gézengúz hazafelé kezd úszni a folyón, de még hallom, ahogy halkan gúnyos megjegyzéseket tesz rám, meg Dylanre. Szóval már ő is kezdi! A végén az egész mocsár rajtam fog röhögni, amiért ilyen gyenge és puhány vagyok, hogy ennyit törődöm egy emberrel. Méghogy én szerelmes! És pont egy emberbe! Puffogok még magamban egy darabig, aztán úgy döntök, ideje meglátogatnom a szóban forgo emberi lényt, mielőtt teljesen elmegy a kedvem tőle, hogy láthassam.
~*~
Az igazat megvallva, azért aggódom, hogy Dylan esetleg dühös rám a múltkori miatt, de a kíváncsiság győz a józan eszemen. Kíváncsi vagyok, miért van még itt, ha egyszer már napok óta otthon kéne lennie. Biztosan gyűlöl engem, amiért megcsókoltam és összezavartam, de én magam is össze vagyok zavarodva vele kapcsolatban.
Nem telik sok időbe felmászni a falon, hiszen mi lidércek kiváló mászók is vagyunk. Mikor benézek a szobába, Dylant pillantom meg, amint éppen lefekvéshez készülődik. Elmosolyodom, majd óvatosan kinyitom az ablakot és bemászva leülök az ablakpárkányra. Dylan észre sem vesz, így megszólalok, hogy magamra vonjam a figyelmét.
– Szóval itt bújkáltál, mióta nem láttalak – mondom könnyedén, mire ijedtében ugrik egyet, majd meglepett szemekkel néz rám. – Azt hittem, meghaltál.
– Ian! – szólal meg Dylan döbbenten. – Mi a fészkes fenét keresel te itt?
– Gondoltam, miután még mindig nem jöttél haza, hogy eljövök és megkereslek – vonok vállat. – Talán zavarok? Talán már nem jó a társaságom, vagy mi?
– Te… aggódtál miattam? – kérdi óvatosan, mire felsóhajtok. Mi a jó édes életet lehet erre mondani?
– Nem, éppen csak… - magam sem tudom, mit akarok mondani, de Dylan kérdő tekintete arra késztet, hogy folytassam. – Bocsánatot akartam kérni, amiért a múltkor úgy rád ijesztettem, és összezavartalak. Nem az volt a célom, hogy megutálj, és minél távolabbra menekülj tőlem. Én csak… szóval… hogy is mondjam… - Idegesen megvakarom a tarkómat, mielőtt folytatnám. Még sosem voltam ennyire zavarban. – Én… én… azt hiszem, hogy kezdelek megkedvelni… Dylan Cross.
Kész, ez kinn van. A súlyos teher legördült, és bár valóban nem tudom, mit érzek, legalább mondtam valamit. Zavartan, és ijedten nézek Dylanre. Most, vagy soha, most eldől minden.
|
| linka | 2013. 12. 26. 16:39:03 | #28690 |
Karakter: Dylan Cross
Megjegyzés: Lidércemnek
Lépteim egyre inkább bizonytalanok, a talaj alattam megsüpped. Eltévesztettem. Fenékre huppanok lábaim térdig merülnek az iszapos talajban. Erőlködve próbálok kimászni, de még inkább belesüppedek. Nem éppen ilyen halálnemre vágytam. A mocsárban. Egyedül. Remek.
- Dylan – nevem hallatára felnézek Ian arcára. - Ne mozogj, mert gyorsabban elsüllyedsz.
- És az téged miért érdekel? - kérdem mérgesen. - Senkinek sem hiányoznék – morgom kimondottan bosszúsan. A szüleim is csak amiatt tartottak meg, hogy megmaradjon a jó hírük. Ian semmit sem szól egyszerűen csak néz. Lámpása felizzik én pedig egyre inkább kikerülök az iszapból. Nem tudom mi ez, de nem is akarom, hogy elmagyarázza. Tenyere hangosan csattan arcomon újabb vöröslő folttal gazdagítva arcomat. Értetlenül állok előtte, nem tudok mást tenni mint vöröslő szemeit nézni.
- Te ostoba, félnótás ember. Ha meg akarsz halni, akkor tedd máshol, de ne az én mocsaramban! Pláne ne a házam közelében, hacsak nem az a célod, hogy valami módon innen is elűzz. Halálra aggódtam magam miattad, te felelőtlen kölyök – szid le, holott én egyáltalán nem akartam véget vetni az életemnek. És mégis mindezek ellenére jogosnak érzem kitörését. Elvégre én vétettem hibát azzal, hogy egyedül indultam el. Kezemet megfogva indul el húzva engem is maga után. Körülöttünk ismeretlen élőlény hangjai törik meg a csendet. Fejemet forgatva keresem őket, nem tudom mik lehetnek. Életemben nem hallottam még ilyen hangot. Visszamegyünk a házba, én egy széken foglalok helyet de nem önszántamból. Varázslattal szerzett ruhákat nyom kezeimbe.
- Vedd fel őket, én addig készítek neked teát – adja ki az utasítást csendesen. - Teljesen átfagytál – csendben figyelem őt de nem mozdulok. Nem fázom, eszem ágába sincs átöltözni. Mindketten feszültek vagyunk, más más ok miatt. Én az eddigi eseményekben próbálok találni logikát, bármi kapaszkodót.
- Jól vagy, Ian? - tudakolom óvatosan. - Minden oké?
- Miért akartad megölni magad? - kérdésemre kérdéssel felel. Meg sem lep. Még mindig a teával bíbelődik. Nem kérek teát, de ha megcsinálja elfogadom. - Tényleg ennyire gyűlölsz mindent és mindenkit? Vagy én bántottalak meg azzal, ami múlt éjjel történt?
- Nem akartam megölni magam – válaszolom egyszerűen. Elképzelni sem tudom, hogy honnan szedhette ezt. - Haza akartam menni, de nem találtam a kiutat.
- Kivezettelek volna – fordul felém kezében egy bögrét tartva. - Reggel ez is volt a szándékom, erre te majdnem megfulladtál a mocsárban. És még te kérded, hogy miért érdekel ez engem?
- Te akartál megenni, erre tegnap éjjel megcsókoltál, és közölted, hogy nem minden fekete – fehér – nincsenek kötél idegeim, és ez most mutatkozik meg a leginkább. Csak egy ember vagyok, ugyan olyan nyomorult gondolkodású mint az összes többi. Mit vár ő tőlem? Elveszem tőle a bögrét. - Mégis, mit kéne gondolnom?
- Amit akarsz – válaszolja. Nagy segítség mondhatom. - Te különleges ember vagy, nem kéne ilyen könnyedén bánnod azzal, amid van. Élvezd az életet, mert nem tudhatod, mikor ér véget – ránézek. Egyik kezemmel hátra simítom hajamat és megtámasztom fejemet tenyerembe. Annyira egyszerűbb lenne az életem, ha soha nem is találkoztam volna vele.
- Miért kell folyton folyvást összezavarnod? - rázom meg a fejem csüggedten. Ujjaimat a bögre falán kezdem el kocogtatni. - Haza akarok menni!
- Nem öltöztél át – néz szemeimbe. Megvonom vállaimat a bögrét érintetlenül hagyom és leteszem az asztalra. Nem kérek teát. Semmi mást nem kérek tőle, csak azt, hogy vezessen végre ki innen.
- Ne lepődj meg ezen annyira – húzom végig ujjbegyeimet sáros ingemen. Ezerféle képen elmesélhetném a történteket otthon. Ha kedvem tartja akár színesíthetem is. Bármit is mondanék hinnének nekem. Mert én egy szent vagyok, mindig jól nevelt, kifogástalan. Csak mert én vagyok Dylan bármit elhisznek. De ez engem nem bánt, és ha sokszor mondogatom magamban, talán el is hiszem majd egyszer. Leteszi amit éppen a kezében tart aztán elindul előttem. Utána lépek ki az ajtón és csendesen követem. Próbálom leutánozni lépteit, elkerülöm, hogy újra elsüppedjek. Nadrágomra lassan szárad rá a sár. Lejárom a lábam, próbálok alkalmazkodni Ian magabiztos lépteihez. Elérve a kocsimhoz elmegyek a lidérc mellett és köszönés nélkül ülök be a volánhoz. Felkapcsolom a lámpákat és elhajtok. Minél messzebb szeretnék kerülni ettől a helytől.
...ooOoo...
- Miért nem értitek meg, hogy én nem megyek sehova? - kiáltok fel idegesen és bevágom magam mögött szobám ajtaját.
- Dylan azonnal gyere ide – kiált fel apám. Remek, kettőnktől zeng az egész ház.
- Inkább haza se jöttetek volna – morgom homlokomat az ajtónak döntve.
- Te szöktél el otthonról. Te játszottad ki a bizalmunkat – csap rá tenyerével az ajtóra.
- Ti hagytatok magamra. Mit vártok tőlem? Egyedül élek, kettőtöknek semmi jogotok beleszólni abba mit teszek vagy mit nem teszek – dugom ki a fejemet az ajtón.
- Fejezd be ezt a viselkedést végre – mondja halkan megfogva csuklómat. Fogaimat összeszorítva követem őt egészen le a rám várakozó kocsiig. Beülök a hátsóülésre aztán lehunyt szemekkel várom, hogy elinduljunk. Pár percig tart csupán az egész várakozás és már indulunk is. Még véletlenül sem nézek fel amikor elhaladunk a mocsár mellett ki a főútra. Egy teljes hét távol mindentől. Egyik semmiből átvisznek engem a másik semmibe. Az út nagy részét átalszom, unalmas így, hogy senki sincs akivel beszélgetni tudnék. A nap már lemenőben van amikor a kocsi megáll a ház előtt. Már csak a hófehér kerítés hiányzik a képből. Kiszállok a kocsiból, batyumat a vállamra dobom. A ház ajtajából egy ismerős szempár mered rám.
- Geoffrey – köszöntöm biccentve nagybácsimat.
- Dylan – biccent vissza félreállva az ajtóból. Mosoly nélkül megyek el mellette aztán a táskámat ledobom a földre.
- Csak egy hét és nem látjuk egymást – motyogom lehúzva a cipőmet.
- Engem vagy magadat próbálod biztatni ezzel? - kérdi. Nem nézek rá, tudom anélkül is hogy engem figyel éppen.
|
| Andro | 2013. 12. 24. 10:39:06 | #28640 |
Karakter: Ian
Megjegyzés: (vacsorámnak)
Kellemes Ünnepeket Kívánok! ^^
Érzem, hogy Dylan egy pillanatra mozdulatlanná dermed. Most meg tudnám ölni, ha akarnám, de az ajkai egyszerűen túl jó ízűek. Aztán az egyik kezével a tarkómhoz ér, ujjaival a hajamba túr és közelebb húz magához. Mélyítem a csókot, de sajnos a kellemes érzés nem tart sokáig, mert hirtelen mindennek vége szakad, ő pedig elpirulva fordul el tőlem. Nem értem, most mi van. Talán nem volt jó? Nem tetszett neki a dolog? De hiszen éreztem, hogy ő is élvezte. Kissé meg vagyok lepve.
- Mi a baj? – kérdem elhúzódva, de továbbra is nézem őt. Tudom, hogy ő is kíván. Nem néz rám, helyette végigsimít a haján.
- Ilyet ne tegyél többé – mondja kezét a szemére téve.
- Visszacsókoltál – közlöm vele egyszerűen, mire a fejét rázza. Most mi van vele? Nem értem az embereket.
- Ne akard elérni, hogy beléd szeresek – morogja visszadőlve a párnára. Ezt nem értem. Nem vagyok szerelmes belé, egyszerűen megkívántam.
- Hogy mondod Dylan? – érdeklődöm kíváncsian. Az emberek néha olyan furák tudnak lenni.
- Akkor veszed el a lelkem amikor akarod, mint ahogyan mondtad észre sem venném a halálomat – magyarázza ingerülten.
- Ez nem így megy. Túlságosan is feketén fehéren látod a világot – mondom a fejem ingatva.
Dylan egy ideig figyel, majd látom, hogy az arca egyre sápadtabb, aztán az arca kezd vöröses színt ölteni. Most vagy fél, vagy zavarban van, vagy dühös. Az utóbbi a legegyértelműbb, de nem mondok semmit. Ő túlságosan egyszerűen lát mindent. A lidércek számára semmi sem fekete-fehér, hanem inkább szürke, vagy színes.
- Nem – rázza meg a fejét. - Én egyszerűen csak reálisan látom a világot – sóhajt fel, majd kezd lenyugodni.
- Aludj Dylan – szólalok meg halkan, amire nem válaszol semmit.
Csak a hasára fordul, és hamarosan durmol is. Szüksége van pihenésre, mert amilyen állapotban most van, az nem túl jó. Reggel főzök neki valami nyugtató dolgot. Bár ahhoz messzebb kell mennem, de nem baj. Reggelre eláll az eső, nekem pedig az ingovány nem okoz gondot. Remélem, addig nyugton lesz.
~*~
A reggel hűvösen, de viharmentesen köszönt ránk. A fotelben aludtam, és ez egyáltalán nem tett nekem jót. A tagjaim merevek, amikor felkelek, de amikor pillantásom a még mindig alvó Dylanre esik, nem tudok mást tenni, mint elmosolyodni.
– Aludj csak! – suttogom halkan. – Nemsokára megjövök.
Az út a mocsár keleti részére sokáig tartana egy embernek, de én húsz perc alatt odaérek. Itt különleges novények teremnek, olyanok, amik minden gondot képesek elmulasztani. Szedek belőlük, teának kiváló lesz, és már úgyis kifogyott a készletem. Sokáig tart, mire minden novényt összegyűjtök a zsákomba, majd visszaérek a házhoz. De valami baj van, ezt érzem. Még inkább megbizonyosodom róla, amikor a házba érve azt üresen találom, az ajtó pedig tárva-nyitva. Dylan elment. De nem lehet messze, és amilyen a ingovány, nem fogja megtalálni a zsombékokat, amikre léphet. Leteszem a zsákom, és valami iszonyatos aggodalom száll meg. Magamhoz veszem a lámpásom, és azonnal hívom kis segítőimet.
– Találjátok meg! – utasítom őket. – De ne nyúljatok hozzá, hanem szóljatok, merre van!
Azonnal elindulnak, míg én magam is próbálom betájolni azt az idiótát. Ha baja esett, sosem bocsátom meg magamnak. Biztosan az én hibám, hiszen megcsókoltam, és tegnap este olyan dolgokat mondtam neki, amik feldühítették és össze is zavarták. Végül az egyik kis segítőm hangját hallom nem túl messze a háztól, és indulok is. Aggódom érte, a szívem hevesen ver a mellkasomban, és mikor megpillantom Dylant, aki éppen készül elsüllyedni két zsombék között, gyorsabban kezdek futni.
– Dylan! – kiáltom felé, mire rám néz. Arcán a küzdelem nyomai. – Ne mozogj, mert gyorsabban elsüllyedsz!
– És az téged miért érdekel? – kérdi bosszúsan. – Senkinek sem hiányoznék.
Egy szót sem szólok, csak felizzítom a lámpást, amelynek ereje elég ahhoz, hogy kiemelje a fiút az ingoványból és minden tiltakozása ellenére mellém repítse. És még mielőtt Dylan bármit is tudna tenni, vagy mondani, egy jókora pofont kap tőlem. A szemeiben döbbenet és értetlenség, plane, amikor meglátja vörösen izzó, dühös tekintetem.
– Te ostoba, félnótás ember! – szídom. – Ha meg akarsz halni, akkor tedd máshol, de ne az én mocsaramban! Pláne ne a házam közelében, hacsak nem az a célod, hogy valami módon innen is elűzz! Halálra aggódtam magam miattad, te felelőtlen kölyök!
A hangom halk, mégis fenyegető, Dylan pedig csendben marad. Aztán nemes egyszerűséggel kézen fogom, és húzni kezdem magam után. Segítőim vartyognak valamit a maguk nyelvén. Én tudom, hol vannak, de Dylan csak a fejét forgatja. Az ő szemének ezek a kis lények láthatatlanok, hiszen jól megbújnakn a sás között az iszapban.
A házban aztán leültetem egy székre, és tiszta ruhát varázsolok elő, amit a kezébe adok. Nem éppen modern cuccok, de megteszi, amíg az övé tiszta lesz.
– Vedd fel őket, én addig készítek neked egy teát – mondom valamivel békésebben. – Teljesen átfagytál.
Dylan egy szót sem szól, én pedig nekilátok teát készíteni a frissen hozott növényekből. De a kezem remeg, és nem is értem, mi van velem. Mintha tényleg féltem volna, hogy meghal. Pedig alig ismerem, mégis… rövid idő alatt igen fontossá vált a számomra. Eddig sosem érdekelt, hány ember hal meg a mocsárban, hánnyal végzek könyörületes, vagy könyörtelen módon. De Dylan más, ő annyira más, mint a többiek. És ez valahogy zavar, ugyanakkor vigyázni is akarok rá. Nem értem, mi van velem.
– Jól vagy, Ian? – kérdi hirtelen Dylan. Először hívott a nevemen. – Minden oké?
– Miért akartad megölni magad? – kérdem csendesen, ahogy a teával foglalatoskodom. – Tényleg ennyire gyűlölsz mindent és mindenkit? Vagy én bántottalak meg azzal, ami múlt éjjel történt?
– Nem akartam megölni magam – jön a válasz. – Haza akartam menni, de nem találtam meg a kiutat.
– Kivezettelek volna – fordulok felé, kezemben egy bögre teával. – Reggel ez is volt a szándékom, erre te majdnem megfulladtál a mocsárban. És még te kérded, hogy miért érdekel ez engem? – Muszáj lenyugtatnom magam, hogy ne pofozzam fel ismét.
– Te akartál megenni, erre tegnap éjjel megcsókoltál, és közölted, hogy nem minden fekete-fehér – morogja Dylan, ahogy átveszi tőlem a bögrét. – Mégis, mit kéne gondolnom?
– Amit akarsz – mondom. – Te különleges ember vagy, nem kéne ilyen könnyedén bánnod azzal, amid van. Élvezd az életet, mert nem tudhatod, mikor ér véget.
Dylan rám sandít, de nem tudom, mi jár a fejében. Én sem tudom, mit gondolok pontosan róla, vagy magamról, kettőnkről. De kezdem azt érezni, hogy ő többet jelent nekem, mint egy egyszerű, három fogásos vacsora.
|
|
