Oldalra fektet, majd kisiet a szobából. Hallom, hogy Anyának szól rólam, de most inkább leköt az, hogy rosszul vagyok.
            - Kagu! - ahogy beérnek letérdel az ágy mellé, majd megfogja a kezem és kezét végighúzza arcomon - Hiszen Te lázas vagy. - aggódik, de én csak bambán mosolyogni tudok. Egyszerûen semmire sem tudok figyelni, rá is csak úgy ahogy.
            - Kagu, mond jól vagy? – zökkent ki kérdése, hallom, hogy sír. De miért? Egy hírtelen ötlettõl fogva végigúzom kezét az arcomon egészen a nyakamig. Valamiért, tök jól esik.
            - Mostmár jobban. – mosolygok ugyan úgy, majd csak arra eszmélek fel, hogy Anya kelteget, és az orvos is itt van már. Segítenek felülni, aztán megnézi mi bajom lehet, de végül csak arra jut, hogy nincs semmi különös, egy gyógyszer és három szurás rendbe is fog hozni. Amikor megkapom az elõbbieket, az elsõnél kicsit grimaszolok, mert nem sûrûn kapok szurit, de végül is nem fáj annyira, a másik kettõt pedig simán elviselem. Anya hoz egy pohár vizet a gyógyszerhez, amit be is veszek, majd az orvossal vált pár szót, aki hamarosan távozik is.
            - Ayame még itt van? – kérdezem reményteli pillantással Anyát, aki kimegy megnézni, és hamarosan be is viharzik a szobába a lány.
            - Kagu!! – nyüszít felém, amin muszály felnevetnem, majd leveti magát az ágy mellé - Jó-jól vagy? Aggódtam. – jé, ha nem mondod rá se jövök.
            - Kutya bajom. Csak kellett egy lázcsillapító meg még néhány szuri. – mosolygok tovább - Mi lenne ha nem a hideg padlón ücsörögnél? – kezemmel magam mellé mutatok, amire felpattan, és én is felerõlködöm magam az ágyról, és le se veszem a tekintetem róla.
            - Miért csináltad? – érdeklõdöm, remélem tudja, hogy mire gondolok. Még fejét is lehajtja, de állánál kicsit megemelem, hogy ismét rám nézzen.
            - Õõ...mi-micsodát? – próbálja tetetni, hogy nem ért. De látom rajta, hogy tökéletesen tudja mirõl van szó. Nem mond semmit, csak komor tekintettel néz engem. Jó, akkor nekem kell tennem valamit.
            - Valami ilyesmit. – mondom, majd közelebb hajolok hozzá, és épp, hogy nem érek hozzá ajkaihoz – Mostmár emlékszel? – suttogom, majd elhúzom a fejem az övétõl. Hírtelen nekem dõl, a felsõmbe kapaszkodik és sírni kezd. Most megint mi baja van?
            - Hé, nyugi már. – nézek rá kicsit meglepve, de õ csak azért sem hagyja abba. Elég hamar megelégelem a dolgot, és óvatosan egyik kezemmel háta közepénél átölelem, másikkal pedig fejét kezdem simogatni. Egy idõ után kicsit nekem dõl, így lefekszünk az ágyra.
            - Még nem jöttél rá? – szipogja a karjaim közt.
            - Mondtam már, hogy hülye vagyok... – motyogom, amire elmosolyodik. Egy ideig még így fekszünk, aztán kicsit mocorogni kezd, és felhúzza magát addig, hogy egyemás szemébe tudjunk nézni, ami meg is történik.
            - Akkor elmondom. – sóhajt egy mélyet, még kicsit tétovázik – Csak tudod, még senkinek sem mondtam el a családomon kívül, és nem szeretném, ha ez miatt kerülni kezdenél, vagy valami... – ahogy pislog ismét könnyezni kezd, de letörlöm azokat arcáról, majd rámosolygok.
            - Annyira azért csak nem durva. – mosolygok még mindig – Na, mond már. - érzem, ahogy kicsit szorosabban markolja meg a felsõmet, és annyira izgul, hogy még a levegõt is szaporábban veszi az átlagosnál.
            - Emlékszel arra ami miatt délelõtt sírva fakadtam? – kérdezi egyenesen a szemeimbe nézve. Válaszként bólintok, hiszen tökéletesen emlékszem, hogy leszbinek hívta az a dagadék – Szóval azért sírtam... mert... ez igaz... – ahogy elhagyja az utolsó szó ajkait, teljesen ledermedek. Nem tudok mit mondani, egyszerûen nem vagyok képes szavakba önteni azt amit érzek. Nem tudok mondani semmit...
            - Ne haragudj... egyedül tudnál hagyni? Tudod már késõ van, és eléggé elfáradtam... – motyogom, de úgy jön le neki a dolog, hogy már látni sem akarom.
            - Persze... – még ezt is ki kell csikarnia magából, mert megint sírni kezd, gyorsan feláll az ágyról és kilépked a szobából, közben kezével könnyeit törli az arcáról.
            - Máris elmész Ayame? – hallom Anya kérdését, de a választ már nem. Szóval ezért nem akarta elmondani... De most mégis mi a szart kéne csinálnom?..
            - Kagu, Ayame hazament, holnap reggel megvárom amíg ideér, és csak utána indulok el. – tájékoztat gyorsan Anya, majd bejön és rámteríti a takarót, tisztára olyan mintha megint tíz éves lennék. Betakargat, majd leoltja a villanyom, és egy „Jó éjszakát” keretében csukja rám az ajtót. Nem tudok aludni, csak Ayamén jár az eszem, hogy mit is csináljak. De az ég világon nem jut eszembe semmi. Majd meglátjuk, mit hoz a holnap...
~*~
Amikor felkelek, még Anya még itthon van, de már nagyon készülõdik, szóval hamarosan itt lesz Ayame is. Nem tévedek, már meg is jött, Anya pedig gyorsan lepasszol neki. Szinte egymáshoz se szólunk, leül az ágyra, és maga elé bambul, én pedig õt nézegetem. Most valahogy teljesen máshogy látom, mint ez elõtt. Persze nem szó szerint, de ha ránézek csak olyanokra tudok gondolni, hogy milyen aranyos, kedves lány, és még a „titkát” is képes volt elmondani, én pedig elküldtem a picsába vele.
            - Figyelj... – nézek rá, amire gyorsan felém kapja a fejét – Bocs a tegnapiért, nem akartalak megbántani, vagy hasonló...
            - Tudom. – mosolyog rám. Most még a mosolya is más, rögtön el is pirulok egy kicsit, amiért oldalra fordítom a fejem és kezemmel próbálom takarni a dolgot.
            - Öhm.. akkor jó. – pislogok nagyokat, majd feláll, és elindul a konyhába.
            - Csinálok neked reggelit.
            - Oké... – még most is csak azt nézem a nyitott ajtón át ahogy készíti a kaját. Egy pillanatra sem tudom levenni róla a szemem... Most komolyan... ennyi miatt beleszerettem Ayamébe?

             - Figyelj szép és jó hogy megcsináltad a házit, de sajnos hibás majdnem az egész. Szólhattál volna tegnap és segítek. – néz a szemembe, én meg teljesen ledöbbenek. Mondjuk, nem mintha nem számítottam volna rá, hogy szar lesz az egész, na de, hogy szó szerint az egész, az azért kicsit gáz.
            - Értem... – hallani lehet, hogy csalódott vagyok. Ha így folytatom, sose lehet büszke rám, és csak teher leszek neki, mert Anya befogta mellém korepetálni.
            - De héé! Nem szabad fel adni. – vet egy mosolyt rám - Rómát sem egynap alatt építették. – lehet… hogy igaza van. Ha már gyökér vagyok, megpróbálok kevésbé az lenni. Visszamosolygok, felülök a padra és elkezdjük javítani a feladatokat. Hirtelen a semmibõl egy számomra ismeretlen hang üti meg a fülem.
            - Na mi van Ayame... – lép elénk, egy szép nagydarab lány, már ha mondhatom erre, hogy az. Gúnyos hangnemet vesz fel, ami már most nem tetszik nekem - Nézzétek, a kis stréber, még most is tanul. – folytatja, majd egyszerûen lelök mindent a padról. Az én könyvem, Ayame könyveit és minden más dolgát, ez után hátrafordul és a mögötte álló hasonló jellegû lányokkal röhög. Már ott tartok, hogy pofán verem, szerintem ez meg is fog történni 5 percen belül.
            - Gyerünk, szedd össze! – kiabál a dagadt, amire a lány már áll is fel a székrõl. Na ne már. Azonnal visszanyomom, és a nagypofájú elé állok.
            - Te meg mi a faszt képzelsz magadról ribanc? Nem vagy te egy kicsit pofátlan? – kiabálok rá, már szinte érzem ahogy az öklöm eltalálja a hájas fejét.
            - Ohh, csak nem a hírhedt Kagura?! – kezd nevetésbe - Csak nem te lettél a kis leszbi picsa új kis szexjátéka? – kiabál rám. Leszbi?... Jó, mindegy. Szinte észre se veszem, már ökölbe szorított kezemet lendítem. Eltalálom, a dagadt eltaknyol, a mögötte állók pedig azonnal felsegítik.
            - Ezért még kapni fogtok, mind a ketten. – vágja hozzánk az egyikük. Jó, ha ennyire akarja, akkor még ma megverhetem.
            - Suli után a szemben lévõ parkban találkozunk te szemét! – kiáltok rá, és megint ütném meg, de Ayame elkapja a kezem.
            - Ne! Hagyd. – szipogja. Arca csupa könny, amitõl még jobban begurulok. Már nyitnám a szám, de becsöngetnek. Felveszem a cuccokat, és átfutok a mi termünkbe. Az órák most valahogy sokkal lassabban telnek. Csak az a disznó jár a fejembe, és az, hogy miért bántotta meg ennyire Ayamét ez a leszbizés. Hiszen csak egy beszólás, csak tudja, hogy nem kell ilyenért sírni. De az az állat, tuti, hogy nem egyedül jön majd, egyedül képtelen lenne kiállni elém, ahhoz túlságosan fél. Remélem nem egy komplett bandát hoz, ha csak 2-3 ember akkor még esélyem is van.
Hamarosan vége minden órának. A hülye töri tanárnak meg persze, hogy kell még fél perc mire kikeresni mit ad fel. A szomszédos terem ajtaját hallom kinyílni, ezért gyorsan felpattanok és kifutok a terembõl. A dagadt a sor elején megy, szóval a hosszabb úton megyek ki.
~*~
Itt állok elõtte. Pontosabban elõttük. A dagadton kívül 5 másik ember van itt. Hamarosan befut Ayame is, mert miért ne. Kellett neki idejönni.
            - Kérlek, menjünk innen. – suttogja. Na persze, majd most elmegyek.
            - Még mit nem! Nem ússza meg ennyivel. – mondom hangosan. Nincs mit csinálnom, ha kell megveretem magam, legalább nem mondhatja senki sem, hogy nem próbáltam meg. Azért, egy nagyon kicsit, talán parázok.
            - Menjetek már! – kiabál rá a mögötte állókra a dagadt, akik azonnal meg is lódulnak. Talán, ha kiütöm a dagit elõször, akkor igazából meg is nyerem ezt az egészet, hiszen csak õt hívtam ide. Mikor már közelednek, elindulok én is. Valahogy sikerül kikerülnöm õket, így egybõl ennek a szemétnek rohanok. Már lendül futás közben a kezem, amikor hátulról megmarkolja az egyik csicskása, majd magához szorít, az elõttem álló pedig hatalmas vigyort húz a képére.
            - Asszem most bajban vagy. – röhög a képembe. Lassan körénk gyûlik a többi embere is, akik persze engem fognak le, semmi esélyem sincs kiszabadulni innen. A két kezem fogják hátra, valamint a derekamnál szorítanak. Nem törõdök vele, csak próbálok ellenállni, de nem megy. Valamit akar, mivel még mindig vigyorog.
            - Kagura! – hallom Ayame hangját, de hátranézni nem tudok.
            - Kuss legyen! Ha nagyon szeretnéd, utána téged is megverünk! – kiált rá, amitõl még inkább nekimennék – Szóval, hol is kezdjük Kagura? – néz rám megint vigyorogva.
            - Leszarom… - válaszolok makacsul. Elkapja a fejem, és a hajamnál fogva nyomja elõre azt, majd a hasamba rúg párat, közbe néha a fejemet csapja meg. Egy idõ után ahogy elnézem már unja a dolgot, szóval matatni kezd a kabátzsebében, és egy bicskát húz elõ. A szemeim kikerekednek, és csak az elõttem álló kezében lévõ tárgyra, és a vigyorgó pofájára tudok figyelni.
            - Remélem mától elõbb gondolkodsz, hogy kinek mész neki, ribanc. – lép közelebb, majd lassan a bal vállamba szúrja a bicskát. Tessék, elérte, sikítok, és már a könnyeim is folynak. Érzem a pengét a vállamban, ahogy mozgatja benne jobbra ballra, hogy még jobban fájjon. Lassan húzza ki, még az ujjával is beletúr a sebbe. Kurvára fáj, erre nem lehet jobbat mondani.
            - Ennyire fájt Kagura? – röhög a képembe. Nem válaszolok semmit, úgy sem úszom meg – Akkor fájjon még jobban! – megint lendíti a bicskát, de most a combomba vágja bele, tiszta erõbõl. Ugyan úgy mozgatja fel le, én pedig csak sírva kiabálok, hogy hagyja abba, pedig nem is akarok kiabálni, de valahogy muszáj. Szintén lassan kihúzza, majd int, hogy elengedhetnek, és pedig egybõl a földre esek. Még kapok pár rúgást a fejembe és az oldalamba, majd elmennek, de közben fellökik Ayamét is. Bármennyire is szeretnék, nem tudok felállni. Csak azt érzem, hogy mindenem sajog a fájdalomtól. Gyors cipõkopogást hallok, majd Ayame fürtjei lógnak a szemem elé.
            - Kagu! Kagu!!! – kiabál sírva a lány, én csak a hasamon fekve, fejemmel felé fordulva nézem, amit látok belõle.
            - Bocsi… - próbálok mosolyogni, de a fájdalom amit érzek nem engedi. Végül, nem tudtam megvédeni õt se – Ugye nem haragszol rám? – nyögöm ki döcögve, a hangomon is hallani a fájdalmat.
            - Miért haragudnék?… - szipog a lány, majd megfogja a bal kezem – Gyorsan el kéne mennünk a gyengélkedõre.
            - Ja… - még ennyit is nehéz kimondani. Vállán átveszi jobb kezem, majd valahogy sikerül felállítania. Menni ugyan rohadt lassan tudok, de még így is viszonylag hamar beérünk. A nõvér szörnyülködve fogad, az egyik betegágyon kötök ki. Miközben a nõ a sebeimet látja el valamilyen szinten, Ayame elmeséli mi történt, és mivel én is gyerek vagyok azonnal hívni kell a szüleim, jelen esetben Anyát. A nõvér a lányt kéri meg, hogy menjen el érte, azonnal szalad is.
            - Feltudsz ülni? – kérdezi a nõvér, majd a segítségével felülök. Le kell vennem a felsõm, hogy rendesen kezelni tudja a vállamon lévõ sebet. Oké. Pár perc múlva nyitódik az ajtó, Ayame és Anya állnak kissé szaporán véve a levegõt, ami körülbelül belefagyott Anyába amikor meglátta a vágásokat és a vért körülöttem, a mellette álló lány pedig teljesen elpirulva néz rám. A nõvér végez a sebek kitisztításával és bekötözésével.
            - Akkor nem kell bennmaradnia? – kérdezi Anya. Látom rajta, hogy ha itt is kéne maradnom elhurcolna, szóval nem értem miért kérdezett.
            - Csak egy kis odafigyelés kell az enyhe agyrázkódás miatt, meg amíg begyógyulnak a sebei, tehát inkább maradjon otthon. És jobb lenne ha  mindig lenne vele valaki. – pakolgatja a dolgait a nõvér.
            - Istenem… - sóhajt Anya, hiszen õ nem tud foglalkozni velem napközbe, a rokonai meg utálnak engem és én is õket.
            - Izé… - kezd beszélni Ayame a nõvéri asztal mögül – Ha szükség van rá, akkor vigyázhatok Kagurára… - félénken és elpirulva, az ujjaival játszva piszmogja, aztán megbeszélik a részleteket.

Ma valamiért semmi sem akar sikerülni. Reggel Anya keltett, de visszaaludtam, és csak a második órára értem be az iskolába. Két tárgyból is röpdolgozatot írattak, persze semmit nem tudtam. Most a délutáni korrepetálások közötti ebédszünetben vagyok. Semmi kedvem nincs még 3 órán át hallgatni a tanárok pofázását, rohadt unalmas. Felemelek egy falatot a kajából amit Anya hozott, mivel az iskolai menzán nem vagyok hajlandó kajálni, undorító. A folyosó üresen kong, csak az ebédlõbõl hallatszik ki néhány kósza kiabálás, vagy egy-egy hangosabb szó, kacagás. A falnak támaszkodva eszek, lassan, hogy rá tudjam fogni a kajára a késésemet, de hamar elfogyasztottam az ételt. A kukához sétálok, és kidobom a dobozt, majd megtörlöm kezemmel a számat. És visszasétálok eddigi helyemhez. Egyszer csak a folyosó végén álló lépcsõ irányából lassú léptek hallatszanak, majd egy papírokból, könyvekbõl és egyéb dolgokból alig kilátszó lányt pillantok meg. Ahogy lekanyarodik a lépcsõre, és tekintetünk találkozik. A másik osztályból való, ha jól emlékszem. Csak bámul rám, mintha valami közveszélyes emberrel találkozott volna. Egyik lábammal kicsit elõre lököm magam, majd elé lépek, de megpróbál hátrálni. Leemelek egy keveset a kezében tartott dolgokból, majd elindulok elõre.
- Gyere már, nem tudom hova vigyem ezeket! – kiabálok neki hátra, majd megfordulok és úgy lépkedek hátrafelé, tudván, hogy még elég sok van hátra a folyosó végéig. Õ csak szorítja magához azokat a lapokat amiket hagytam neki, és még véletlen sem akar rám nézni. Biztos ugyan azt hallotta rólam, mint mindenki más, pedig én nem magamért verekszek, hanem másokért. Annyira idegesítõ, hogy nem érti meg ezt senki. Visszafordulok, majd megállok, várva rá. Lassú léptekkel halad mellém, gondolom arra vár, hogy én is elinduljak, és nem akar a közelembe kerülni. Végül egy kis habozás után megáll mellettem, még mindig kerüli a szemkontaktust.
- Szóval, merre? – kérdezem unottan, arcát fürkészve. Gondolkozik egy kicsit, majd bizonytalan léptekkel elindul.
- Azt hiszem… Kiyama-sensei asztalára kell vinni… - motyogja halkan, és még mindig a bizalom apró szikrája nélkül. Hé… Várjunk egy kicsit! Kiyama-sensei?! De hát õ Anya! Rendben, végül is csak leteszem az asztalára a papírokat. Nem lesz semmi baj.
- Aha~. – egy mosolyt erõltetek arcomra, majd elindulok a tanári felé, õ is követ. Beérünk, letesszük Anya asztalára a papírokat és egyebeket, aztán elém áll és meghajol.
- Köszönöm szépen a segítséged… õ… - kezdi el már kicsit magasabb hangon, de a nevemnél megbotlik, amin elmosolyodom.
- Yoshiku Kagura, bár most már utálom a nevem.
- Szóval… köszönöm Yoshiku-san! – „folytatja” a mondatot, ekkor egy picit ráütök a fejére.
- Nem kell semmilyen jelzõ, sõt hívhatsz a keresztnevemen is. – nézek kicsit mogorván, majd mikor látom, hogy kellõképpen megijedt egy mosolyt öltök magamra és megsimogatom a fejét, ekkor valaki belép a tanáriba. Ahogy tekintetem oda kapom, Anya arcát pillantom meg. Tükrözõdik rajta az aggodalom és a szigor is, mint mindig.
- Csak nem történt valami Kagura? – kérdezi, keresztbe fonja karjait, és engem néz.
- Hát.. izéé.. az úgy volt, hogy… - kezdem el a mondatom, de a lány kiegyenesedik és határozottan Anya irányába néz.
- Kiyama-sensei, nem történt semmi, Yoshiku-san… vagyis… Kagura… - a mondat elejét még zökkenõmentesen elmondja, de amikor a nevemhez ér valamiért megakad, kérdõen nézek rá. Nyel egyet, kicsit megrázza a fejét és újra elkapja Anya tekintetét – Szóval, segített lehozni ezeket. – mutat az asztalra tett dolgokra, én pedig bólintok egyet.
- El se hiszem, hogy ugyan arról a Kaguráról beszélünk. – sóhajt Anya, majd közelebb jön és megpöcköli a homlokom, jelezve, hogy álljak odébb. Így is teszek, majd szúrósan nézem ahogy pakolászni kezd – De azért köszönöm, hogy lehoztátok. – mondja, majd az órára mutat. Rá nézek, és látom, hogy kerek 10 perce elkezdõdtek a délutáni óráim.
- Bocsi de mennem kell, már így is elkéstem! – intek egyet a lánynak, majd kiviharzok a szobából. Hallom, hogy beszélgetnek még valamirõl, de nem értettem mirõl, inkább csak futottam emeletrõl emeletre, mivel a tanári a földszinten, az osztály pedig a harmadik emeleten van. A tanár meg se lepõdik a késésen, a többi délutánis se. Leülök a szokásos helyemre, és bambulok ki az ablakon. A lány jár az eszembe, még a nevét se tudom. Eszembe sincs a tanárra figyelni, nemhogy még jegyzetelni, és megtanulni amit elmond. Miután vége ennek a plusz 3 óra kínzásnak, a szokásos lassú tempómban megyek hazafelé. Nem sietek sehova, mivel senki nem hív el moziba, vagy csak a parkba egy kis beszélgetésre. Senki sem tudja, hogy mit érzek, ha azt mondják nekem, hogy „már megint”.
- Senki! – ejtem ki magamnak halkan a szót, majd nekivágom öklöm a mellettem végigfutó betonfalnak. Fájni fájt, de ez van. Háttal nekitámaszkodom a falnak majd a földet bambulva gondolkozok. Irigylem azt a lányt. Semmi baja nincs, nem csesztetik, hogy már megint összeverekedett valakivel, vagy bármi más. A jegyei is biztos jók, és nem kell aggódnia, hogy melyik egyetemen fog továbbtanulni. Pár percig még a földet bambulva a falnak dõlve töltöm az idõm, majd elrugaszkodok és gyors léptekkel haladok hazafelé. Az oldaltáska már húzza a vállam, hetek óta csak sajog. És ami a legrosszabb, hogy Anya már otthon van. Nemsokára haza is érek, az ajtóban leveszem a cipõm és lerúgom valahova. De álljon meg a menet, itt van egy ugyan ilyen cipõ… Biztos csak korep. Tovább haladok, egyenesen a nappaliba.
- Megjöttem. – jelentem ki, amikor Anyán kívül AZ a lány fordítja felém arcát.