Ismét reggel. A nap még nem kelt fel, hisz máskülönben nem kellene a gyertya lángját használnom olvasásra, ám a kastély lakói már ébredeznek. Még nem, de lassan szolgálók jönnek majd kelteni, hogy atyámmal és fivéremmel közösen elkölthessük reggelinket. Sajnos, ez most nem fog megtörténni, hiszen az éjjeli démonûzés, bár nem volt nehéz, mégis kivett nem keveset az erõmbõl, így aztán az, hogy én lemenjek reggelizni, eléggé távoli, és elképzelhetetlen eshetõségnek tûnik. Nem, azt hiszem, most kihagyom a közös reggelit, ahogyan minden egyes démonûzés után tenni szoktam. Nem akarom, hogy atyám és fivérem még jobban aggódjon értem, hisz az is eléggé aggasztó számukra, ha nem megyek le, de ha lemennék, és látnák megviselt állapotomat… nem, ebbe jobb nem is belegondolni.

Már hallom is a folyosón közeledõ lépteket; a szolgák jönnek, hogy felkeltsenek. Eloltom gyertyám lángját, és gyorsan szétlegyezgetem füstjét, nehogy az árulja el, hogy már rég fönt vagyok, sõt. Ma éjjel egyáltalán nem sokat aludtam. Lehunyom szemeimet, majd mikor halkan benyitnak szolgálóim, úgy teszek, mintha még mindig aludnék. Tudom jól, hogy apám parancsára ilyenkor – mikor nem mutatom, hogy ébren, vagy akár félálomban volnék –, hacsak nem valami fontos esemény miatt kell kelni, hagynak még egy keveset aludni. Most is, amilyen halkan csak tudnak, kihátrálnak szobámból, és hamarosan újra csend és nyugalom vesz körül.

Zuhanok. Nagy feketeség, békés semmi vesz körül.

- Nem jöttél reggelizni – riaszt föl mély, pihentetõ, ám annál rövidebb álmomból bátyám, Willoughby szemrehányó hangja. Fölpattannak szemeim, fölpattanok én is. Megrémített. – Sajnálom – teszi hozzá, mikor látja, hogy kivételesen tényleg aludtam, és fölébresztett, nem pedig, mint általában, csak tettettem álmomat. Egy intésére egy szolgáló jön, és olvasóasztalomon helyet csinál, hogy lehelyezhesse rá a reggelimet tartalmazó tálcát. – Edd meg a reggelidet, aztán öltözz át. Ez a hálóing nem igazán alkalmas a templomba – mondja, és segít, hogy föl tudjak állni. Rettentõen gyönge vagyok, gyönge és erõtlen. Egyre jobban megviselnek ezek a démonok, hiába ûzöm ki egybõl, mintha tíz teremne a helyére. Sohasem fogy, míg az erõm… az erõm egyre csak elszáll. Nem tudom, meddig lehetek még Zadekiel, az Úr angyala, nem tudom, meddig lehetek még Zacharyah, atyám és fivérem szeretett rokona.

- Szörnyen sovány vagy – dohogja bátyám, miután jóízûen megettem reggelimet, s miközben rám adja a ruhákat. A kardozástól érdes ujjai végigfutnak kiálló bordáimon, lesoványodott derekamon. Ég az arcom, zavarban vagyok, nem merek felelni sem. Tudom jól, milyen rettenetesen vékony vagyok, hogy szinte már csak csont és bõr vagyok, hála a hatalmas mágiámnak, ám nem tehetek ellene semmit. Étkezek, sokszor többet is, mint amennyit hoznak, hisz néha le szoktam osonni a konyhára, elcsenni kis ételt, ám így sem tudok fölszedni magamra egy gyûszûnyi húst sem. Bátyám szerencsére nem folytatja tovább sovány testem kritizálását, inkább kérdezés nélkül melegebb holmikat választ, olyanokat, amik elrejtik a soványságomat, és segít is fölvenni õket. Általában egy szolgáló szokta segíteni öltözködésemet, ám most túlságosan fáradt vagyok, hogy fölhozzam, miért is fivérem öltöztet.

- A kocsiban tudsz még aludni – vigasztal bátyám, amikor ásítok egy nagyot, majd elégedetten jelenti ki, hogy készen vagyok, indulhatunk is. – Szerintem mehetünk is, már valószínûleg elõ állt – mondja, és miután fölvettem szívemnek kedves, erõmnek fontos Bibliámat, szinte karjába kapva segít ki a kocsiig. Arcom teljesen elvörösödik, rettenetesen zavar, hogy ennyire másnak az erejére vagyok utalva. A mindennapi életben fivérem segítségére, küldetésem idején pedig fegyverhordozóm hûségére. Férfi vagyok, s híres démonvadász, és mégis, néha már jártányi erõm sincs.

Fáradt vagyok, annyira fáradt… ahogy fejem a kocsi üléséhez ér, már alszom is, meg sem várva, hogy a lovak elinduljanak. Úgy érzem, szinte semmit sem aludtam, mikor fivérem megrázza vállamat, ám tudom jól, hogyha fölébreszt, az azt jelenti, megérkeztünk. Nehezen ébredek, fejemet kótyagosnak, testemet ólom nehéznek érzem.

- Gyere, bekísérlek a templomba – nyújtja a kezét, és kisegít a kocsiból. Gyengeségem miatt a múlt heti misét kihagytam, a mostanit nem hagyhatom ki. A kocsi annyira közel áll a templomhoz, amennyire csak lehetséges, így csak pár lépés elérni a kapukat. Kitárja elõttem a széles vasajtót, majd becsukja mögöttem. Még nincs ideje a reggeli misének, õ majd csak akkor jön be, én viszont szeretek elõtte is itt lenni, imádkozni, s kérni Istent, hogy áldja meg hívõ bárányát. Belépve füstölõ, s gyertyaillat, félhomály és békés csönd ölel karjaiba. Mintha csak haza érkeztem volna, szívem megnyugszik, támaszra lel, bár ahogy az oszlopok közt sétálok, pöttömnek, semminek érzem magam. Isten hatalmas, míg én csak egy porszem vagyok, ám mégsem adom föl, imádkozom Hozzá, hátha letekint gyarló hívére.

Odalépek a szenteltvíz tartóhoz, s belemártom ujjaim hegyét. Keresztet vetek, miközben így suttogok: - In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen.

Halk hangom visszhangzik a falak közt; mindig megfogadom, legközelebb halkabb leszek, s mégsem sikerül megtartanom. Elõrébb sétálok a padok között, el egy idegen, még sosem látott alak mellett, egészen az oltár elõtti elsõ padsorhoz. Letérdelek, és összekulcsolt kézzel imádkozni kezdek. Sokat kell elmondanom, nem csak magamért – a tegnap, és az elõtte levõ kiûzött démonokért, megtévesztett férfiakért és asszonyokért. És persze hû fegyvernökömért is, ki ismeretlenül is bármikor rendelkezésemre áll, csak hívnom kell õt.

Hamar eltelik az imádsággal töltött idõ, s már csak arra eszmélek, hogy körülöttem a templom megtelik fojtott hangú élettel, kellemes zsibongással. Mellettem megnyikordul a pad; fivérem is megérkezett. Lágy mosollyal konstatálom jelenlétét, majd áhítattal hallgatom a mai misét.

A mise végeztével, bár lenne mit meggyónnom, most nem teszem meg, helyette a pár házzal arrébbi kolostort látogatom meg, melynek könyvtára még az én gyûjteményemnél is érdekesebb könyveket tartalmaz. A kedves atyák örömmel fogadnak, bár tekintetükben látom, hogy mit gondolnak: hogy nem sokáig leszek én a látogatójuk, hamarosan az Úr Jézust fogom közelrõl imádni. Nincs igazuk, még élni fogok, nem adom fel!

A könyvtárban sok az általam még nem olvasott könyv, és kiderül, még újabbak jöttek. Megmutatják a külön szobát, ahol kedvemre olvasgathatok, amit csak akarok, és teljesen elmerülök a leírt, kódolatlan, és mágiával belenyomott, kódolt szövegek olvasásában.

Füstszagra, és hangos csattanásra riadok. Egy rémült fiatal szerzetes ront be, hogy segítsen nekem kimenekülni a kigyulladt épületbõl. Nem tudom, hogy történhetett ez meg, hiszen tömör kõbõl áll ez az épület, ám mikor megérzem a kén, a gonoszság, és a rothadás semmivel össze nem téveszthetõ szagkeverékét, rájövök. Egy újabb démon találta meg szeretett városkám tisztelt kolostorát. Ezt nem engedhetem!

Szerencsére már az udvaron járunk, rajtunk kívül talán már mindenki kimenekült, azonban ahogy menekülünk, elõttünk egy fal omlik össze. Én megmenekülök a recsegõ-ropogó, mindenfelé szétszóródó fa-, és kõtörmelékektõl, ám az engem kísérõ csuhás már nem ilyen szerencsés; valahol eltalálja az egyik darabka, amitõl megtántorodik, s összeesik. Hiába sietek segítségére, súlyát nem bírom el, nem tudnám kicipelni. Szemem sarkából egy feketébe öltözött alakot pillantok meg, úgy tûnik, nincs sok idõm. Köhögés rázza testem, és közben hirtelen eszembe jut, mit kell tennem. Körülnézek, sehol senki. Hatalmam kis részét kiengedem, s az eszembe jutó legegyszerûbb igét kezdem mormolni. Hamarosan villám szeli át az eget, majd olyan égomlás következik be, ami pillanatokon belül eloltja az tüzet.

Remek. Már csak az okozóját kell megtalálnom.

Konrad. Meg kell találnom a fegyverhordozómat (vagyis inkább neki kell megtalálnia engem), de elõbb lehajolok a szerzeteshez. Még lélegzik, talán csak túl sok füstöt szívott be… Kioldom csuhájának az övét, egyrészt, hogy könnyebben lélegezhessen, másrészt, hogy magamra teríthessem a barna szövetet. Mivel nincs más köpenyem, mivel eltakarhatnám magam, csak ezt tudom átmenetileg átváltoztatni fekete köpönyeggé, és miután ezt meg is tettem, megérintem a nyakamban lógó smaragd medált.

Egy újabb este köszöntött rám, és a csoport tagjaira. Amint a bárba érkeztünk készséggel vetették magukat a különféle italokba. Mindig ezt csinálják, ezen már csak nevetni tudok, de nem foglalkoztat a dolog. A lényeg az, hogy engedelmeskednek nekem. Apám után, én örököltem a maffia irányításának jogát. Azt be kellett látnia, hogy sokkal jobb fõnök vagyok, mint õ valaha is volt. A bárban szokásos helyemre ültem, ami egy piros bársony fotel volt. Ez csakis az én személyemnek lett kihelyezve. Ezen az estén is sok a ribanc, de ezek is csak egy menetre érdemeltek, másra amúgy se lennének jók. Orrom elõtt sétálva hívják fel magukra a figyelmet. Chh... mocskos kurva mind, de nadrágomban a jelzõ férfiasságom szexre vágyik, ezért jobb lesz cselekednem. Egy barna hajú lányt húzok az ölembe, majd csókolgatni kezdem a nyakát, halkan nyögdécsel, emiatt mosolyra húzom a számat, majd felállok vele és a pultra helyezem. Nem foglalkozva érzéseivel, letéptem róla a ruháit, majd mindenféle gondolkodás nélkül magamévá tettem. Azt azért hozzátenném, hogy ezekkel a nõkkel csakis óvszerben vagyok hajlandó közösülni. A legtöbb bár arról híres, hogy beteg nõkkel van tele. Néhány emberem ebbe halt bele. Visszagondolva erre, már csak nevetek. Szex közben a lányra nézek, aki kéjesen nyög alattam, de engem csak a saját érzéseim érdekelnek, így nem foglalkoztam vele. Nem is kellett sok és elélvezhettem. Farkamat kihúztam a lányból, az óvszert a kukába vágtam, majd nadrágomat visszahúztam magamra és kényelmesen vissza ültem a székembe. Néhány emberem az imént használt lányra vetette magát, nem zavart a dolog, ugyanis sokszor történt ez meg. A legtöbb esetben élvezettel nézem. Ám, most megzavartak.

• -Fõnök, egy ellenséges banda zaklat egy nõt! - sosem tûrtem meg más bandákat az én területemet, fõleg nem azt, ha az én játékszereimmel élik ki mocskos vágyaikat. Fegyveremet kézbe vettem, majd elindultam a hátsó kijárat felé, 5 emberem jött velem, afféle védõpajzsként, bár eddig nem volt nagy hasznom belõlük, magam is meg tudom oldani a dolgaimat. Szemeim elé egy kép tárul. Egy lány fekszik a földön, felette egy gusztustalan alak és kéjesen vigyorog. Nem is kellett nekem sok, a férfi szemei közé céloztam, majd fegyveremet elsütöttem. A vér beborította a lányt, majd, miután felállt, nekem ütközött, ijedt tekintete nem lepett meg. Mikor össze esett karjaimba vettem, majd a bárba vittem õt, ahol egy székre helyeztem. Egyik emberemet megkértem, hogy vigye a házamba. Miután elmentek, ismét helyet foglaltam a székemben, ámbár nyugtalan voltam. Nem a hulla zaklatott fel, nem ellenséges ember volt, viszont nagyon érdekelt, hogy miért volt itt. Mindegy, ezen nem kellene gondolkodnom. Nem is telt bele sokba, összeszedtem magam, majd a csoport tagjait megkérvén haza vitettem magam. Erre az éjszakára talán egy újabb lánykát tehetek a magamévá.

• -Miért vitette haza azt a lányt fõnök? - kérdezte egyik szolgálóm, Frank. Már régóta szolgál nekünk, apám szinte testvéreként tekintett rá. Bár számomra csak egy csicska, de a tiszteletet mégis megadom számára.

• -Játszadozni szeretnék vele! Hiszen láttad, hogy egy szépségrõl van szó. - ajkaimat megnyaltam, majd ravasz mosolyt engedtem el.

  Néhány perces kocsikázás után a házam parkolójában voltunk. A kocsiból kiszállva, gyönyörû rózsáimra emeltem szemeimet. Ez az egyetlen olyan dolog, ami bármikor levesz a lábamról. A nagy házba beérve sóhajtottam egyet, majd szobámba mentem. Ott feküdt az ágyamban, amit csak az ajtómból néztem.