|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| linka | 2020. 02. 26. 00:46:10 | #35734 |
 Karakter: Capricorn (Cap)
Megjegyzés: Calaelnek
Szavak nem tettek boldoggá, s míg ő tétova riadalommal próbál jobb belátásra téríteni, az időm jócskán fogyni látszik. Türelmetlen toporgással araszolok egyre inkább az ajtó irányába, vágyom a csendet, nagyon is, ahogyan nem lenne ellenemre az sem, hogy kivételesen megértsen, és hallgasson rám. Én sem unalmamban hagyom őket magukra.
- Szóval sehogy nem tudlak meggyőzni.
Nincs kérdés, de az elfogadása sem nyugtat meg.
Fejemet ingatva lépek ki az ajtón.
.:.: C :.:.
Többre számítottam, vagy jobbra, valami nagyobbra.
Érthetetlen számomra az indíték, noha jó pár átfutott már az agyamon. Az épület maga még csak nem is élhető, kisebb csoda tarthatja egyben. Kopott falak, omladozó vakolat, helyenként penész festi magát, átszövi a plafont, s alattomosan furakszik egyre messzebb, egyre több teret nyel el. Felszínesen lélegzem, undorodom az egész kócerájtól, s hangulatomat az sem teszi jobbá, hogy látszólag felesleges a jelenlétem, mert nagyon is sok itt az élet. Orvosok rohannak kórlapokkal, míg mellettem ketten üvöltenek egymással, fáradtságuk kétségtelen, mégis irritálóan hat számomra mindkettő.
A kölykök anyja egy négyágyas kórterembe kezdte meg a pályafutását, aztán némi közbenjárás után sikerült szobatársainak létszámát egyre redukálni. De még így sem tökéletes, egy öregtől nem várhatom el, hogy vigyázzon rá és megfigyelje.
Rezignáltan figyelem nyugtalan arcát, vonásait árkok árnyalják, nyugtalan, de a sápadtsága jobban aggaszt, ahogyan felrepedt szemöldöke, s duzzadt arca is.
Az itteni emberek figyelmet ígértek, és azt, hogy vigyáznak majd rá, de már kerek harminc perce szobrozok itt anélkül, hogy bárki megkérdezte volna, ki a halál vagyok. Vagy egyáltalán mit keresek itt bent. Ha kedvem támadna még a falról i lelophatnám akár azt az ócska festményt. Lehet még szívességet is tennék vele, egyszerűen borzalmas.
- Uram, megtenné, hogy kimegy innen?
Közelebb hajolok a lehunyt szemhéjakhoz, majd ujjbeggyel maszatolom el a haloványan ragyogó port. Nem vagyok benne biztos, hogy sokáig kitart majd, de legalább lehetőséget kap néhány órányi nyugalomra. Pár órányi békés álom csodákra képes az emberi szervezettel.
Érdeklődve fordulok az ajtóban topogó tagbaszakadt alakhoz, kártyájáról messziről lerí, hogy hamisítvány, jómagam hitelesebbet dobnék össze öt perc leforgása alatt.
- Úgy tűnt, hogy lázas – intek az ágyban fekvő irányába. - Én meg eltévedtem – bökök magamra.
- Igen, igen, azt majd én eldöntöm. Mit keres maga itt?
Hajamat kócolva sóhajtok halkan, mert bár logikusnak gondolom a kérdését, ugyanezt akár én is feltehetném neki. Nem én vagyok az egyedüli, aki tilosban jár jelenleg, de én legalább biztos lehetek magamban, hogy nem vagyok ártalmas a bent fekvőkre nézve.
- Utoljára mondom el, eltévedtem.
- Persze, mert a maga fajták már csak ilyenek. Jönnek mennek ész nélkül, és betérnek kósza kórtermekbe.
- Segítséget akartam kérni, innen meg mintha hangok szűrődtek volna ki.
Látom, ahogy elgondolkodik, de a szemei nem világosodnak, ahogy értelem legcsekélyebb jelét sem vélem felfedezni rajta. Ugyanolyan tulok, mint első percben volt. Zsebeimbe süllyesztem mind a két kezem, nem feltételeztem reggel, hogy már a kórházi látogatásnál valami hasonló fog velem történni.
- Ha megmozdul, átlyukasztom! - S, hogy szavát bizonygassa szembe is fordít velem egy általam nem meghatározható tárgyat. Feltételezhetően valami házi-készítésű lehet, mert semmire nem hasonlít igazán. Riasztópisztolyba oltott gyerekjáték. Még csak el sem rejtette rendesen kabátja alá, látványa elborzaszt, de nem amiatt, mert félnék a fájdalomtól. Számomra ezek különösebben nem sokat jelentenek. Csak a fájdalom lüktetne, de egyszer minden seb beheged.
- Kecsegtető – biccentek. - De ha már mindenáron fenyegetőzni akar, mi lenne, ha azt nem egy nő módjára tenné?
- Miva'?
Azt hiszem túl összetett mondatot tettem neki fel.
Elfintorodom, mikor vállaimmal önkéntelenül is a falhoz dőlök, ruhám ujján terebélyes volt mossa be magát a szövetek közé. Talán az emeletről származik a víz, valamelyik lefolyó nem működik, esetleg a klíma adta meg magát, s az ereszt át.
- Nem igazán sikerült elérnie, hogy féljek magától, sőt, ha élhetek ezzel a kifejezéssel, kifejezetten röhejesen fest. Azzal meg egyenesen ront az összhatáson, hogy beszélni is tud.
Arra, hogy hirtelen haragú, számítani lehetett, ahogyan öklének erejére is. Az első ütést szánalomból engedem megtörténni, míg a második és harmadik véletlen baleset. Egyensúlyomból kiszakadva tántorodom hátra, kézfejemmel érintem ajkaim szélén a vért, aztán viszonozom becéző érintéseit. Bütykeim kivörösödnek ugyan, de nagyobb kárt nem teszek benne annál, mint amit még elbír. De a teste túlzottan is nagy ahhoz, hogy tökéletesen elrejtsem, így legjobb megoldásként hagyom az egészet ott, ahol van. Ha rá is találnak majd, nem lesz bajom belőle. Ujjlenyomatok híján eleve nincs sok elindulási alapjuk, ő pedig kétlem, hogy ésszerű magyarázattal állhatna elő.
De a legszarabb ebben az egészben mégis az, hogy az egész utat feleslegesen tettem meg. Mert minden, amire számítottam, közel sincs jól kivitelezve. Ez pedig csak egy idióta volt, akire a piszkos munkát bízták. Belőlük pedig annyi van, mint a szemét.
Itt az ideje, hogy megkeressem Mathilde felvigyázóját és az uzsorások telephelyét.
Nagyon is tudom, mit kellene most tennem, mégsem vesz rá a lélek, hogy elinduljak. Céltalanul kapirgálom kocsimról a lakkozást, aztán számat elhúzva felszisszenek.
Puha érintés simul vállamra, különösebben nem lep meg. Hamarabb felismertem a jelenlétét, mint, hogy ő megérezte volna az enyémet.
- Rég láttuk egymást – biccentek.
Könnyű illata kellemes, nyugtató. Van a nőben valami otthonos. Visszavágyódom a nyugalmára, holott nagyon jól tudom, hogy néhány óránál tovább az ő társaságát sem bírnám elviselni.
- Ritkán látlak vérezni – fordul felém. - Idejét sem tudom már, mikor látogattál meg utoljára – gyújt rá.
- Idióta vagy és életképtelen – vonok vállat. - Egyik sem egy vonzó tulajdonság.
- Te azért hiányoztál – vonja meg a vállait.
Felhorkantva csóválom meg a fejem, s lopva rá pillantok. Még mindig nem változott semmit, szőke haja egészen rövid, a fülei alatt kunkorodik hetyke kis kócba, ovális arcán őrült színkavalkád, szemeiben mégis elevenek az árnyak.
Közel sem taszít a látványa annyira, mint azt másoknak hangoztatom, a jelenléte pedig kifejezetten hasznos volt a mai napon. Ha ő nincs, akkor sokkal nagyobb szart kaptam volna, mint ami eddig van.
- Él még a kisfiú?
- Rá is én vigyázok – suttogom, majd elfogadom a felém kínált cigit.
- Nocsak – vigyorodik el, s lángot tart felém. Nem élvezem a füst ízét, mégis kellemesnek hat most. Frusztrál, hogy feleslegesen tettem meg ide az utat. De legalább nem távozom üres kézzel, a papíroknak meg akár hasznát is vehetem. Legalábbis erősen bízom benne, hogy az adatokkal legalább sikerülne megnyugtatnom a kölyköket is. - Fogadtunk is rátok.
Felé fordulok ismét. Ujjaim közt lassan emésztődig parázzsá a cigaretta
- Melyikőjüket fojtom meg hamarabb?
Sejtelmes mosolyán én is elvigyorodom, majd bütykeimmel újra átdörgölöm az arcom.
Aries az egyetlen, akire barátként tekintek. Akkor is, ha ő ezt másként éli meg.
- Ugye tudod, hogy segítek, ha kéred? - ütögeti meg mellettem a motorháztetőt.
Biccentek.
- Legnagyobb segítség, ha életben tartod nekem azt a nőt. Gyűlölöm ezt mondani, de ez a szar most rajtam is túlnőtt, a kórház meg közel sem olyan biztonságos.
Megteszek mindent – mosolyog szelíden.
.:.: C :.:.
Érzem magamon a bagót, fáj mindenem, és rohadt hideg van, pedig nem kellene, hogy megkottyanjon ennyi minden. Elpuhultam.
Nyugtalansága rám is átragad, érzem, hogy figyel. Türelmetlensége is szelíd, felpillantok, alakja túl törékeny. Még mindig nem értem, miért őt kaptam magam mellé. Ha a szükség megköveteli, akárkivel képes vagyok együtt dolgozni. Bárki jobb lett volna nála, de így mit kaptam? Mit kezdhetnék vele? Magammal nem vihetem, mert csak útban lenne. De a gyerekeket sem bízhatom rá örökké, mert az meg előbb-utóbb szemet szúr majd neki. Még ha jelenléte tökéletesen felesleges is, nincs rá szükség, hogy a tudtára hozzam. Azzal csak bántanám, azt pedig pont elégszer megtettem már a múltban. Akár emlékszik rá, akár nem.
Fáradtan teszem meg az utat az ajtóig, s most mintha a lépcsőház is tisztábbnak tűnne. Halvány fény oson ki a résnyire tárt ajtón. Megmosolyogtathatna, ha érezném magamban a késztetést bármire is.
- Szia – köszön valahová a sarokba intézve szavait.
Érdeklődve figyelem sápatag arcát, nem nevezném kifejezetten beesettnek a szemeit, de láttam már őt teljes pompájában ragyogni, s az fényévekre van a mosttól. - Nem szeretnél bentebb fáradni?
- Aludtál te egyáltalán?
- Nem.
Vállainak gömbjét féltő óvatossággal érintem, félek ripityára zúzhatnám egyetlen meggondolatlan mozdulattal.
- Így nem tudom bezárni az ajtót – adok magyarázatot.
- Bocsánat.
Vajon kényszer vezérli, hogy itt maradjon? Zsebeimbe süllyesztem mind a két kezem, ujjaim beleakadnak a kulcsokba, aprót csörrennek, mégsem riasztják fel a fiút. Félrebiccentem fejem, mikor az asztalhoz ülve arcát tenyereibe temeti. Mellettem csak szenved, nem neki való munka ez.
Unottan kocogtatom meg a szekrény fiókját, az egyik csálén áll, de még így is ez volt a legjobb hely, ahová hozhattam őket. Leülök a másik székre, s merengve felmérem a konyhát. Nappali fényben úgysem láttam még igazán.
A hűtő halkan búg, egészen apró, egyik oldalán apró repedés szalad.
- Mi a következő lépés?
Talán ha megölném mind a kettőt, nem szenvednének, és engem sem fárasztana többé senki ilyen kérdéssekkel. Pisces szemei túl áthatóak, látni vélem bennük az óceán mélységét.
- Igazából te is gondolkodhatnál ezen. Ketten vagyunk itt, ne csak nekem kelljen azon agyalni, hogy hogyan mentjük meg őket. Egyfelől én már elintéztem, hogy idáig eljussunk, és eddig még nem veszítettünk. Állítólag te vagy a legjobb a problémák megoldásában.
De nem az ilyen gyakorlatias dolgokban... Tudhatnád, hogy ez pokolian messze áll tőlem. Na jó... merre voltál?
- A városban. Biztos forrásból tudom, hogy nem követtek minket.
Tekintetét látva gunyoros félmosoly kúszik ajkaim vonalára, de csak megrázom a fejem. Nem kell, hogy mindenről tudjon.
- Nem fontos. Szóval, senki sem jött utánunk. Megkerestem az anyjukat, és elintéztem, hogy átvigyék egy másik szobába. Utána pedig már jöttem is.
- Értem.
Egyre zavaróbb, ahogy bámul. Tudom, mi foglalkoztatja, és azt is tudom, hogy nem fogom neki megkönnyíteni a dolgokat. Vannak válaszok, amikhez idő kell. S vannak, amikhez a végtelen is túl kevésnek bizonyulna.
- Azokról nem akarsz semmit mondani? - int az arcom felé.
- Mikről? Nincs ott semmi.
Ökölbe szorítom, aztán szét terpesztem az ujjaimat. Mindezt az asztal alatt, Pisces figyelő tekintetétől távol.
- Akkor ennyi információból kellene épkézláb tervet kovácsolnom. Te mivel kezdenéd?
- Lelépnék innen, de feltételezem, erre te is gondoltál.
- Igen, megfordult a fejemben. De te hova mennél?
- Egy nagyobb városba, ahol rengeteg ember között nehezen tudnának kiszúrni minket. Viszont nem a saját problémamegoldásomra vagyok kíváncsi.
- Mi lennem ha keresnénk egy kempinget?
Akkor sem tehetett volna fel ostobább kérdést, ha egyenesen Szibériába tervezné meg a kis kiruccanását. Halovány mosolya nem önt el örömmel, látom, ahogy lassacskán felenged, mintha ötletével hirtelenjében minden problémánkra megoldást kínált volna. Pedig szó sincs erről, mindössze az idegeimet rojtolta, s még csak nem is tudatosan tette.
- Te komolyan képes lennél egy kempingbe menni?
- Igazából lényegtelen. Akár vehetünk egy nagyméretű sátrat is, és kiköltözhetünk egy időre az egyik közeli tó mellé.
- Nekik nincs pénzük. Neked nincs pénzed. Azt akarod, hogy vegyek egy sátrat, és furikázzak ki veletek valahova a világ végére, ahol még bolt sincs, hogy ételt tudjunk venni?
- Nem értem a problémát - mosolyog rám kedvesen.
- Ha felkelnek, indulunk.
- Van már elképzelésük? Hány személyes legyen, vízálló réteget kérnek esetleg? Vannak most akciós termékeink, amikkel bónuszpontokhoz juthatnak. Törzsvásárlói kártya érdekli?
Hiába ragyog rám olyan kedvesen az a mosoly, tekintete túl mélyen ülő, míg szemei egészen aprócskák, s ezzel az összhatással olyan, mint egy elveszett kobold. De közel sem az aranyosabb fajtából. Ritkás szőke hajában tejszerű melírcsíkok vannak, minden tincse az égnek áll.
Összességében egyszerre borzaszt el, és valahogy bizalomgerjesztő. Vagy szimplán túl sokat vezettem ahhoz, hogy seggfejként bánjak még vele is.
- Ne húzzuk az időt, csak adjon valamit- vonok vállat.
Ujjaim közt forgatom a kocsikulcsot, míg türelem híján vagy hatodjára böngészem át a különféle termo pokrócokat és hálózsákokat. Van egy mélykék, amin delfinek dobálják magukat, Pisces valahogy beleillik.
- Cap!
Halk kuncogás szökken mögülem.
- Első közös víkend? - kérdi a nő, válla felett nézem az órát, a pultot kocogtatom, míg ő a csomagolással mókol.
Mutatóujjammal piszkálom meg újra és újra a szórólapokat, megvárom, míg Pisces a gyerekekkel együtt döntésre jut végre a továbbiakkal kapcsolatban. Nekem ugyan mindegy, hogy hol fekszem majd le, a hideg számomra közel sem olyan rettenetes, de ők érzékenyebbek, mint én. Nekik fontos az étel, s hogy melegben legyenek.
Fizetés után egy nagyobb pakkal megyünk ki a kocsihoz, de néhány táska még így is a lábak mellé kerül. A visszapillantó tükörbe pillantva elhúzom a számat, megtanultam már, hogy vannak dolgok, amiket jobb nem kimondani, így inkább csak gyújtást adok.
- A térkép azt mutatja, hogy...
- Áruld már el nekem, minek használod azt a szart?
- Cap!
- Capricorn! - ujjaim a kormányra markolnak, kikerülöm a sorompót, bokor karistolja az ablaküveget, mégsem lassítok le.
- Mondd, Emil.
- Anya jól van? Láttad őt, ugye? Miért nem keresett még?
- Életben van – mondom nagyon lassan. - Egyenlőre örüljünk ennek is. Hasznos információ.
Látom szemükben a könnyek csillogását, s látom Pisces fakó arcán a harag rózsáit. Gyönyörűen bimbóznak, szinte felpezsdítik a bőrét. Elevenség lobban szemeiben is, ahogy rám néz.
- Megegyeztünk valamiben!
- Mi ketten semmiben nem egyeztünk meg – morgom leállítva a motort.
- Hogy mondhattad ezt nekik?
- Ki ne találd, hogy még csak gyerekek – röhögök fel szárazon. - Rohadtul nem érdekel, melyikük mennyi idős. Mind a ketten alaposan részt vettek abban, hogy elbasszák az életüket, legkevesebb, hogy most tesznek az ellen, hogy idő előtt elpatkoljanak.
- Ha nem tudsz semmi kedveset mondani, akkor inkább meg se szólalj!
- Szabad? - tisztelgek gunyorosan.
A kelleténél jóval erősebben csapom be rájuk az ajtót, kulcs a motorban, ha akarnak nyugodtan mehetnek tovább. Részemről befejeztem ezt a mai napot. Elviseltem az egész napos vezetést, több, mint egy órán át vásároltam mindenféle szart csak azért, hogy eleget tegyek nekik, de még így sem tökéletes semmi.
Nem távolodtam el tőlük nagyon, még így is hallom, ahogy csendesen beszélgetnek. A nevem többször is elhangzik, nem tudom most vajon gyűlölnek-e vagy sem.
Ingem alját óvatosan gyűröm fel, hasamon a vágás széle már hegedni látszik, de ez még így is édes kevés. Sokkal jobb vagyok én ennél. Bőröm sápadtságától túlzottan is elütnek a zúzódások, élénkek, morogva tapogatom végig magam, Pisces alatt pedig negyedjére reccsen meg ugyanaz az ág, ahogy toporogva dülöngél.
- Szexi, mi? - engedem le ruhám és fordulok felé.
- Miért nem szóltál?
- Nincs vezetői engedélyed, borzalmas a koordinációs készséged, arról meg szerintem bőven szükségtelen beszélnem, hogy túl sok a természetvédelmi terület itt ahhoz, hogy buldózereset játssz.
- Eltúlzod – mosolyodik el. - És nem a vezetésről beszélek. Hanem rólad, mi történt voltaképpen?
- El – biccentek rá -, de ennyit megengedhetek magamnak. Az anyjuk ramatyul van, és a védelem sem olyan erős, mint hittem, hacsak nem vesszük figyelembe a lánykát. Az is olyan kis buzgómócsing, mint te, az uzsorások meg mind hülyék, akik meg nem, azok erőset tudnak ütni – vonok vállat.
- Ki vigyáz rá? - Nem kerüli el a figyelmemet a mozgása. Lassan ugyan, de közeledik, óvatosan araszol a faágak között, közel sem csörtet úgy, mint idefelé.
- Előbb-utóbb magad is láthatod, ki nem hagyná a látogatást hozzánk – fintorodom el, engedelmesen biccentem oldalra a fejem, mikor az államhoz ér. Tüzetesen szemügyre vesz, mellé szakszerűen hümmög és tapogat.
- Gyere, pihenj le, amíg mi elkészítjük a vacsorát.
- Állnak már a sátrak?
- Emil azt mondta, ért hozzá.
- Ja, elviekben a pénzhez is ért.
- Ne légy gonosz.
- Fájdalmas az igazság, de abból senki nem tanul, ha babusgatják.
- Hagyd, százszor is megbánta már, engedd, hogy jóvátegye.
Korhadt kérget szedek le az egyik fa törzséről, unottan piszkálom, s tépkedem, míg követem a fiút a többiekhez. A sátrak valóban állnak már, de az elhelyezésükkel nem teljesen értek egyet. Nincsenek egymáshoz közel, amit nem is bánok, de maga az erdő sincs kifejezetten messze. Arról nem beszélve, hogy ez kifejezetten nem egy táborozó hely. Azt hittem, hogy miután kiszállok a kocsiból, valaki majd átveszi a helyem, és beljebb viszi a kocsit a tényleges tisztáshoz. Ahol bizonyára vannak mások is. Érdeklődve meredek a siettében összetákolt tűzrakóhelyre, majd a peckesen felállított sátrakra.
- Távolabb tettem őket, mert nem akartuk, hogy megzavarjunk benneteket, vagy halljuk azt, ahogy... - Emil hangja egészen elvész a mondat végére. Felkaromat kapirgálva szusszanok fel, aztán összevonom a szemöldökeimet, és elhúzom az egyik cipzárt. Az ágyakat jobban preferálom, de közel sem olyan kemény a föld, mint korábban feltételeztem volna.
- Hallani mit? Mit feltételeztek, mit csinálunk majd? Amőbázunk?
- Nem teljesen...- nevet fel elégedetten.
- Ne idegesíts! - sziszegem. - Lepihenek, csak akkor szóljatok, ha valamelyikőtök erősen vérzik, vagy haldokoltok. Esetleg ezek kombinációja.
- Meddig maradunk itt? - kérdi Margaret.
- Ne engem kérdezzetek. Ő irányít most – bökök Pisces irányába. - De ha megtudjátok, okvetlenül közöljétek velem is.
- Felkelthetünk?
- Igen – egyezek bele nagy kegyesen, - ha közben vérzik valamelyikőtök. Ellenkező esetben ráér. Néhány napig úgyis itt maradunk, kiélvezzük a természetet, csendet, nyugalmat.
- Te ilyen nagy természetbarát vagy? - Emil szemei egészen elkerekednek, túlzottan is leengedte velem szemben a védelmét, és közel sem tudom, hogy ennek örüljek-e vagy szidjam inkább le érte. Bennem megbízik valamilyen szinten, de remélem nem vesz egy kalap alá majd mindannyiunkat, mert közel sem azonosak a nézeteink. Kevesen vagyunk azok, akik valóban óvják az embereket.
- Ja, imádom a természetet.
- Ne hazudj a gyereknek – fed meg Pisces.
- Csak a testközelséggel akadnak problémáim – javítom ki magam.
- Capricorn, Pisces mutatott néhány trükköt, te is tudsz olyanokat?
- Olyanokat nem – morgom ásítva. - Ha trükköket akartok, akkor menjetek cirkuszba, engem meg ne tartsatok ébren feleslegesen.
- Te mindig ilyen goromba vagy? - fakad ki Emil dühösen. - Próbálunk a kedvedbe tenni azzal, hogy nem zavarunk, alig szólunk hozzád, te meg akárhányszor mondasz valamit, az tele van gúnnyal, minden szóval odamarsz, ahol tudod, hogy fáj.
- Beszélsz – támasztom meg fejemet a tenyeremben.
- Tessék? - akad meg kirohanásában.
- Folyamatosan jár a szád, és lehet nem volt eddig tudatos, de a mondandóid jó hatvan százalékát nekem intézted. Ha a kedvemben akarsz járni, akkor nem kérdezel annyit, és nem várod el tőlem, hogy átlépjem a saját limitemet. Emberhez nem beszéltem ennyit, mióta élek, mint most hozzád.
- Igaz ez? - fordulnak egyszerre Pisces irányába.
Hajamba túrva markolok rá néhány tincsemre, de visszafogom magam még idejében, és nem kezdem el teátrálisan tépni a saját hajamat. Bármit is készítenek a bográcsban, ha így folytatják, akkor oda fog égni még mielőtt puhulni kezdene.
- Jót kérdeztek – röhögök fel. - Ő aztán komplett leírást ad majd nektek rólam, de azt nem ígérem, hogy valósághű lesz. És most könyörögve kérlek, hogy hagyjatok.
|
| Calael | 2017. 07. 12. 23:06:54 | #35168 |
 Karakter: Pisces
Megjegyzés: ~ linkának
A két gyerekkel az oldalamon a kocsi felé vesszük az irányt. Nem vacakolnak azzal, hogy a csomagjaikat a csomagtartóba tegyék, egyszerűen csak a lábuknak kijelölt helyre teszik be őket, majd ügyetlenül bemásznak. Becsukom az ajtójukat, mert nem igazán tudnak odanyúlni a fogantyúhoz, hogy behúzzák. Egy pillanatig szánakozva nézem őket, majd becsúszok Capricorn mellé az anyósülésre. Fél szemmel még hátra pislantok: becsatolták magukat. Gombócot érzek a torkomban, és gyorsan elfordítom a tekintetem.
Simán elindulunk. Révedezve nézem a beszerelt rádiót, hogy mi lenne, ha olyan zenét játszanának benne, amely az én szívemnek kedves. De úgysem játszanak, tudom. Fentebb pillantok, és észreveszem Capricornt. Gyorsan elfordítom a tekintetem és az éjszakai várost kezdem figyelni. Mindig olyan könnyű volt elterelni a figyelmem.
- Mihez kezdünk most? – kérdezem egy kis idő múlva.
Annyi ideig csöndben marad, hogy már azt hiszem, nem is fog válaszolni. Ettől elszomorodom, és teljesen elsüppedek az önmarcangolás mocsarában.
- Elhagyjuk a várost – feleli, miközben irányt vált, a fejem pedig vészesen megközelíti az üveget.
Teljesen szimmetrikus környezetbe csöppenünk. Szalagkorlát mindkét oldalon, három egyforma sáv... Bár nem sokat jártam eddig ilyen helyen, felismerem, hogy egy autópályán haladunk. Egy fél percre beszorulunk egy kamion mögé – a bűztől könnybe lábad a szemem.
- És aztán? – teszem fel a logikus folytatását az előző kérdésemnek. Ránézek, miközben egy könnyed mozdulattal megtörlöm a szemem.
Megijedek, mikor felém fordul, bár nem magam miatt. Nekünk egy közúti balesetben azért nem sok bajunk esne, de a gyerekek szinte biztosan belehalhatnának. Elbűvölve nézem fogait, ahogy az ajkait kezdi marcangolni finoman.
- Egyelőre megpróbálunk észrevétlenek maradni, te pedig megneveled azt a két hülye gyereket, mert nem fogom arra pazarolni minden energiámat, hogy a marhaságaiknak nyomait eltakarítsam. Ne engedd őket el egyedül, és azt se hagyd, hogy tetézzék az adóságukat.
Bólintok, bár nem vagyok biztos benne, hogy ennyi mindenre egyszerre oda tudok figyelni hosszú távon.
- Hogy akarunk pénzt szerezni? – szólalok meg, bár sejtem a választ. Viszont nem akarok csöndben ülni, az túl ijesztő.
- Sehogy. Az már nem lényeg, visszaéltünk kellően a jóindulatukkal. Legjobb lenne megölni őket...
- De nem... – kezdek bele elszörnyülködve, de nem hagyja, hogy befejezzem.
- Tudom – pillant rám, amitől belefeszülök a székbe. – Tudom, hogy tilos, nem szabad, mert nincs megengedve. Nem avatkozhatunk bele az emberek életébe, de ha nem vetted volna figyelembe, mi örökké azt tesszük. Megoldjuk a halandók problémáit, mert ők még erre sem képesek. Mindig csak sopánkodnak, szenvednek, és vegetálnak a sanyarú sorsukra és reménytelen jövőjükre gondolva.
- Én nem szoktam beleavatkozni semmibe. Csak segítséget adok nekik, de nem tettekkel, hanem szavakkal. Az is ugyanolyan hasznos, de te sosem hiszed el ezt nekem – jegyzem meg kissé keserűen.
- Megvannak a magam módszerei, ahogy neked is. De azt nem értem továbbra sem, miért pont téged kaptalak társnak.
- Miért utálsz? – dünnyögöm félhangosan. Azt hiszem, mára besokaltam a túl sok történés miatt, és egy rossz szó is elég ahhoz, hogy magamba zárkózzak. De nem, ezt nem szabad tennem, muszáj odafigyelnem másokra, hiszen ez az életem értelme. A saját bajaimat hátra kell sorolnom. Én nem számítok itt – már bánom, hogy kiszaladt a kérdésem a számon.
- Nem utállak – sóhajt fel. – De a te megoldásaid teljes mértékben szemben állnak az enyéimmel.
Csöndben maradok, és igyekszem a figyelmem a gyerekek felé fordítani. Mindig én vagyok az, akit megszólnak, amiért békésen igyekszem megoldani a bajokat, meg hogy nem tudok megoldani semmit. Most, akaratán kívül, Capricornnak sikerült elérnie, hogy ez az érzés teljesen rám telepedjen.
Zárd ki a fejedből ezt a gondolatot – mondom magamnak némán, és az ablaknak döntöm a fejem. Érzem, ahogy rezonál a jármű, és minden egyes döccenőnél nekikoccanok az üvegnek. Nem törődök vele, igazából igyekszem semmivel sem törődni. Persze ez sosem volt ilyen egyszerű...
A szalagkorláton túl vadregényessé kezd válni a táj, bár ezt inkább csak a fák sziluettjéből sejtem. Az autók fénye néha megvilágítja őket, amúgy teljesen beleolvasnak a sötétségbe.
Letérünk az autópályáról valami mellékútra. Ezt csak onnan sejtem, hogy sokkal döcögősebben haladunk, mint az út elejétől kezdve bármikor. Aztán leáll az autó, és a motor sem dorombol tovább.
- Miért álltunk meg? – emelem el a fejem az ajtóról, és igyekszem felmérni a terepet előttünk.
- Reggel majd tovább indulunk, de egyelőre szükségük van arra, hogy ágyban aludjanak. Legalább éberebbek lesznek másnap, és összeszedettebbek is, ami valljuk be esetünkben nem hátrány.
- Aggódtál értük? – mosolyodom el kedvesen, és kicsit meglepődve is.
- Nem – vágja rá azonnal. – Én a munkámért aggódom, mert nem csak ők kerülnek bajba, ha ránk akadnak, hanem mi is. Nem bukhatjuk el a ránk bízott feladatot, és ezt te is nagyon jól tudod.
- Igen, tudom én is. De nem lesz semmi baj.
Sosem volt. Miért is lenne? Megoldódik majd valahogy, mint eddig is.
Bólint, de elfordítja a tekintetét. Kellemetlen érzés kezd eluralkodni megint rajtam, de igyekszem kizárni, és inkább azzal törődöm, hogy védenceink kinyissák a szemüket, és bejussunk a motelbe.
- Hol vagyunk? – kérdi tőlem Emile, mire a fejem rázom.
- Egyáltalán nem fontos, a lényeg, hogy messzire a lakásotoktól.
Ezután csendben, és nagyon lassan összeszedik magukat és a táskájukat, majd a lezárt kocsit magunk mögött hagyva az épület felé vesszük az irányt.
Mosolyogva biccentek a portaszolgálat felé, ahonnan csak furcsa pillantásokat kapok. Érzem, hogy valami negatív kép alakult ki bennük velem kapcsolatban, és fogalmam sincs, hogy miért.
Cap vezetésével felmegyünk a szobába, ahol nem sok minden fogad minket. Valaminek enyhén szúrós szaga van, így az ablakhoz megyek, hogy egy kis friss levegőt juttassak a szobába. A kinti teret figyelem, a parkolót, meg a porlepte növényeket. Régen esett már az eső, és a szél könnyedén befedi kosszal a zöld leveleket. Sokáig álldogálok így, megfeledkezve mindenről a környezetemben, majd mikor meghallom Margaret hangját, hogy "Jó éjt!", feleszmélek, és gyorsan becsukom az ablakot.
- Velünk maradsz? – fordulok Capricorn felé, aki sokáig szótlanul ül az asztalnál.
- Még nem tudom – válaszolja évekkel később; legalábbis én így érzem. Rám néz, nekem pedig összeszorul a szívem.
- Szükségünk van rád – felelem gondolkodás nélkül.
- Az éjszakát csak kibírjátok nélkülem is – mosolyodik el. – Egyébként is, akár itt vagyok, akár nem, mindig figyelek rátok.
Nem vagyok lelkes, egyáltalán nem. Miért nem lehet csak egyszer engedni nekem...? Miért kell mindenért küzdenem?
A kanapé felé sandítok, aztán visszanézek rá, de még véletlenül sem a szemébe. Legalábbis pár pillanatig. Utána felemelem a tekintetem, és még egy elkeseredett próbálkozásra veszem rá magam.
- Cap...
- Felejtsd el – rázza meg a fejét finoman. – Csak megijednének, ha ne adj Isten arra ébrednének, hogy nincs itt egyikünk sem. Bírd ki ezt a pár órát.
- De hová szoktál menni? Egyáltalán minek mész?
- Csak körülnézek.
- Jó, veled megyek – vágom rá. Végig se gondolom, hogy igazából mire vállalkozok.
- Pisces, ha mind a ketten mennénk, mit gondolsz, ki maradna itt velük? – int a fiatalok felé.
- Nem lenne biztonságos egyedül odamenned.
- Ugyan miért? – kérdi felvont szemöldökkel. – Kettőnk közül te vagy a béke apostola és nem én.
- Nem ölhetsz meg senkit! – Emlékeztetem ismét, mert attól tartok, hogy el fogja ragadni a hév, és nem fog törődni ezzel.
- Nem is akarok – lepődik meg, és én is vele együtt, bár én az ő reakciója miatt. – Eleve nem azt céloztam be, hogy észre vegyenek. Csak megfigyelem őket, hogy terveznek-e valamit. Te meg addig itt maradsz, és vigyázod az álmukat, ha felriadnak, megbékíted őket.
- Szóval sehogy nem tudlak meggyőzni.
Megingatja a fejét, majd elfordul tőlem, és az ajtóhoz indul. A számhoz emelem a kezem, és beleharapok az ujjamba, olyan erősen, amennyire csak bírok. Nyílik, majd csukódik az ajtó, én pedig leengedem a kezeim, és az ablakon át fürkészem a kinti éjszakát. Nemsokára megjelenik Cap alakja is, ahogy beszáll a kocsijába, majd elhajt innen.
Megint magamra maradtam...
Talán aludnom kellene, bár fáradtságot nem érzek a testemben. A lelkem kívánja az eszméletlen állapotot, a gondolatok nélküli békességet. Nem is tudom, szeretném megvárni, amíg visszaér, de reggelig biztos nem fog újra megjelenni előttünk. Addig mit tudok csinálni?
A gyerekek békésen alszanak, legalábbis egyelőre. Halkan dúdolni kezdek egy rég elfeledett dalt, hátha így kipihenten kelnek fel reggel. Bár jövőjük nem sok van, legalábbis itt. Meg az anyjuk... Ő vajon kihez tartozik? Bár, ha csak ketten vagyunk, és nem hozzánk, akkor legalább ő biztonságban van.
Nesztelen léptekkel sétálok fel-alá a szobában, míg végül meg nem unom. Az ablakpárkányra támaszkodom, és nézek ki az éjszakába, néma csendben, mozdulatlanul. Nincs erőm mozogni, aludni, dúdolni...
Nem látni a napot az ablakból, csak annyit, hogy az ég alja elkezd világosabb lenni. Talán, ha kihajolnék, végig nézhetném a naplementét, bár ezt a csodát már megszámlálhatatlanul sokszor láttam.
A fiatalok csendesen szuszognak mögöttem, én pedig egy pillantást sem vetek rájuk. Szégyellem magam; ennél több figyelmet szoktam a védenceimnek szentelni. De olyan rég volt velem más is, és maga a feladat, amelyet most ránk bíztak, teljesen távol áll tőlem. Én megtettem, amit tudtam, mit várnak még tőlem? Tényleg semmi hasznom, Capricornhoz képest én gyenge vagyok.
A távolban egy csillogó pontra leszek figyelmes. Egyre csak közeledik, mígnem ráismerek benne Cap autójára. Nemsokára leparkol, és ahogy kiszáll, az ablakokat kezdi megszemlélni, mígnem rám nem akad a tekintete. Int felém, majd elindul az épületbe, én meg merev arccal figyelem, ahogy eltűnik a képből.
Automatikusan vonszolom magam a bejárat felé, hogy beinvitáljam, bár tudom, erre semmi szükség, ámbár az illem megköveteli. Igyekszem a lehető leghalkabban elfordítani a zárt és kinyitni az ajtót, nem sok sikerrel. A gyerekek mocorogni kezdenek, de szerencsére csak Emile fordul át a másik oldalára, és mire Cap felér, már teljesen mozdulatlanul alszik tovább.
- Szia – köszönök fásultan, fel sem emelve a pillantásom, csak meredek az ajtólapra. Mikor belép, meg is áll előttem, úgyhogy egy idő után ráébredek, hogy a ruháját bámulom. Azt hiszem, ez kínos egy kicsit. – Nem szeretnél bentebb fáradni? – kérdem alig hallható hangon. Mintha a teljes szervezetem ki lenne száradva, nem csak a szám.
- Aludtál te egyáltalán?
- Nem – felelem automatikusan, és teljesen őszintén.
A keze felemelkedik, mintha át akarna karolni, mire kissé félre biccentem a fejem. Végül a vállamnál fog meg és fordít bentebb a lakásba.
- Így nem tudom bezárni az ajtót.
Útba lettem volna? Haszontalannak érzem magam.
- Bocsánat – csak ennyit tudok mondani, és inkább a konyha felé veszem az irányt. Bent egy kis asztal és két szék van, na meg a főzőlap, mellette pár szekrénnyel és egy hűtővel. Gépiesen leülök az asztalhoz, és a kezembe temetem az arcom. Nem sírok, az távol áll tőlem, csak teljesen kimerültnek érzem magam. Miért kell mindig túlkomplikálnom a dolgokat, és miért ragaszkodok ilyen görcsösen mások társaságához? Hiszen nekünk az a feladatunk, hogy vigyázzuk a hozzánk tartozók lépéseit, és ennyi. Ezzel kell beérnünk, de akkor... miért vágyok én ennél többre?
Cap csatlakozik hozzám, ledobja magát a szemben lévő székre. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy előbújjak a fedezékemből, és az ölembe teszem a kezeim. Előbb egymásba fonódnak az ujjaim, majd a jobbal átfogom a bal csuklóm. Végül megkeresem Cap pillantását, de ő sem rám figyel, hanem valahova a hűtő felé réved.
Mintha véraláfutás lenne az arcán... Vagy csak a fényviszonyok teszik?
- Mi a következő lépés? – suttogom bele a helyiség csöndjébe, hogy ne hallatszódjon át a másik szobába.
Végre felém néz, de látom, hogy kivételesen nincs itt. El nem tudom képzelni, mi járhat a fejében.
- Igazából te is gondolkodhatnál ezen. Ketten vagyunk itt, ne csak nekem kelljen azon agyalni, hogy hogyan mentjük meg őket. Egyfelől én már elintéztem, hogy idáig eljussunk, és eddig még nem veszítettünk.
Elszégyellem magam. Mindenki jobban járna, ha én nem lennék itt...
- Állítólag te vagy a legjobb a problémák megoldásában.
- De nem az ilyen gyakorlatias dolgokban... – próbálom összeszedni a gondolataimat, és újra megjátszani a higgadt, nyugodt, figyelmes lényt, akinek hisznek, és tudok lenni sok akarattal. – Tudhatnád, hogy ez pokolian messze áll tőlem. Na jó... Merre voltál?
- A városban. Biztos forrásból tudom, hogy nem követtek minket.
Kérdőn pillantok rá a hanghordozás miatt, amivel a "biztos forrásból tudom"-ot ejtette, de csak elmosolyodik, és megrázza a fejét.
- Nem fontos. Szóval, senki sem jött utánunk. Megkerestem az anyjukat, és elintéztem, hogy átvigyék egy másik szobába. Utána pedig már jöttem is.
- Értem.
A szeme helyett továbbra is az arcát fürkészem, ahol a foltok mintha egyre jobban kirajzolódnának a fény hatására.
- Azokról nem akarsz semmit mondani? – bökök az arca felé.
- Mikről? Nincs ott semmi.
Szúrósan nézek rá, de nem teszem még egyszer szóvá. Ha nem akar róla beszélni, akkor úgyse fog, ennyire azért ismerem.
- Akkor ennyi információból kellene épkézláb tervet kovácsolnom. Te mivel kezdenéd?
- Lelépnék innen, de feltételezem, erre te is gondoltál.
- Igen, megfordult a fejemben. De te hova mennél?
- Egy nagyobb városba, ahol a rengeteg ember között nehezen tudnának kiszúrni minket. Viszont nem a saját problémamegoldásomra vagyok kíváncsi.
- Mi lenne, ha keresnénk egy kempinget?
Látom, ahogy megrökönyödik, én pedig hosszú idő után őszintén el tudok mosolyodni. Annyira felbátorodom, hogy még a bal kezem fel is merem rakni az asztalra, hogy kevésbé legyen zárkózott a testtartásom.
Legalább egy percig bámul rám, mire végre meg bír szólalni.
- Te komolyan képes lennél egy kempingbe menni?
- Igazából lényegtelen. Akár vehetünk egy nagy méretű sátrat is, és kiköltözhetünk egy időre az egyik közeli tó mellé.
- Nekik nincs pénzük. Neked nincs pénzed. Azt akarod, hogy vegyek egy sátrat, és furikázzak ki veletek valahova a világ végére, ahol még bolt sincs, hogy ételt tudjunk venni?
- Nem értem a problémát – felelek kedvesen mosolyogva.
- Ha felkelnek, indulunk – morogja maga elé, majd felpattan a székről és kisiet a konyhából.
Egy kicsit büszkének érzem magam. Az emberekkel megértőnek kell lennem, ez világos... De a magunkhoz hasonlókkal hogyan kellene viselkednem? Túl ritkán keresztezik egymást útjaink, és most... jól esett felhúznom Capricornt. Így már nem érzem olyan magányosnak magam.
|
| linka | 2016. 05. 29. 14:08:34 | #34351 |
Karakter: Capricorn (Cap)
Megjegyzés: Calaelnek
Csúnya ötlet volt ez tőle és mellette még eszméletlenül felelőtlen is. Csak egyetlen egy szabályom volt, de ez a kis hülye még azt is bámulatos gyorsasággal szegte meg, de emiatt sem fogok neki gratulálni azt elhiheti. Ahelyett, hogy látnám a fényt az alagút végén csak még mélyebbre süllyedtünk, pedig ennél mélyebbre már aligha juthatnánk.
Pisces elsápad, fakó-fehér jelenésként pislog körbe, mintha maga sem tudná, merre van éppen vagy, hogy milyen rendezvényen egyáltalán. Ujjaim indulatosan görbülnek, vékony szál tart attól vissza, hogy felrobbanjak mérgemben, de még így sincs veszve minden. Ha tudnánk szerezni egy kis időt...Nem is szükséges semmi más, kocsi van, slusszkulcs a markomban lapul, minden adott.
- Három nap! Nem, nem játszunk ilyet. Semmi kedvem figyeltetni titeket, és biztos megpróbálnátok meglépni ezalatt. De ha szeretnétek még egy kis időt... - felkuncog újra, undorodom, gyilkos indulatokat ébreszt bennem a hangja, ami még engem is megriaszt. - Legyen egy nap. Ne is gondoljatok szökésre. Amint eszetekbe jut.. Azt hiszem, nem kell befejeznem a mondatot.
Sarkon fordulva indul az ajtó felé, de egy vékonyka hang megállítja őt újra. Szemeimet lehunyva szívom magamba mélyen a levegőt. Igazán nem lenne jó magunkra haragítani őt, egy nap haladék is nagy ajándék, hiszen én még annyiban sem reménykedtem.
- De szükségünk van arra a három napra! - nyekergi Emile.
- Tanuljatok meg gyorsak lenni – fordul felénk vissza. - A kölcsönt is igen hamar eltapsoltátok.
Nevetése hosszan visszhangzik az üres falak közt, még akkor is, miután elment. Felesleges időpocsékolás volt ez a könyörgés azért a három napért. Semmire nem megyünk az időhosszabbítással, ha egy nap alatt nem tudunk innen elhúzni, akkor felesleges minden más próbálkozás is.
Indulatosan vágom be utána az ajtót, aztán a kölyköt a pólójánál fogva rántom magamhoz. Látom szemeiben a rémületet, holott igazán nem én vagyok az, aki a legnagyobb veszélyt jelenti rá nézve.
- Eszednél vagy?! - förmedek rá haragosan. - Hogy képzeled, hogy felelőtlenül ígérgetsz fűt-fát? Azt tervezed, hogy megnyered a lottót, vagy kifosztasz egy bankot? Ennyi pénzt a világon nem lehet összeszedni három nap alatt! És csak egy napot kaptunk... – taszítom magamtól el, de arra még így is figyelek, hogy ne a falnak vagy a földre toccsanjon, hanem neki a kanapénak. Az legalább felfogja a lendületét.
Legkevesebb lenne, ha ezek után lekevernék neki egy jókora büdös pofont, de még ennyit sem ér ez az egész. Van a nevelésénél jóval fontosabb dolgom is. Kell a megoldás, valamit kénytelen leszek kitalálni, mert nem ülhetünk ölbe tett kézzel.
- Mi járt a fejedben, mikor ezt kitaláltad? - Pisces halk hangja balzsamként hat megtépázott idegeimnek, de a kérdésére a válasz engem is foglalkoztat.
Egyszerűen nem értem. Nem fér a fejemben, hogy hogyan is gondolhatta ezt. Mégis mit hitt? Hogy majd kedvesen elmosolyodik és nyugodt szívvel beleegyezik abba a három napnyi haladékba? Hol él ez a kölyök?
- Ne most roppanj össze – horkant fel könnyektől csillogó szemeibe nézve.
- Én csak egy kis időt akartam... – nyögi ki esetlenül.
Időt....Időt...?...IDŐT? És hogy a bús picsába? Azzal talán lesz ideje, ha megöleti magát? Újra érzem fellángolni magamban a haragot, ami újonnan némiképpen enyhe gúnnyal is vegyül. Tőlük elfordulva bámulok ki az ablakon túli sötétségbe. Ez pokoli rossz ötlet volt tőle. Hihetetlen. Elképesztő, hogy ennyire el tudja szúrni pár perc leforgása alatt ezt az egészet.
- Időt ő is tudott volna szerezni nekünk – hallom meg társam lágy hangját.
- Van valami ötletetek? – legalább a testvére gyakorlatiasabb ennek a kis hülyének.
- Én nem igazán vagyok otthon a pénzszerzésben.
- Talán vehetnénk kaparós sorsjegyet – veti fel ötletként Emile.
- Nem szeretném az összes pénzemet szerencsejátékra költeni – fordulok hozzájuk vissza.
- Talán kifoszthatnánk a bank automatákat a környéken – jegyzi meg újra a kölyök.
Ennél már az is jobb lenne, ha mégis csak itt maradnánk és megvárnánk, míg agyonüti valaki ezt a srácot.
- Hogy aztán a rendőrség is rátok szálljon? Igaz, a börtönben kisebb az esély, hogy hozzátok tud érni, de biztosan megoldaná, hogy ne gyertek ki onnan élve.
Rémesebbnél rémesebb ötlettel állnak elő, amivel nem, hogy könnyítenék, de még a dogunkat is megnehezítenék. A legjobb az lenne, ha valahogyan elhúzhatnánk innen, de ahhoz fegyelem kell és néma kuss. Úgy érzem magam, mintha ide küldtek volna engem gyereket nevelni a világ legszelídebb társával. Pisces szeretetteljes, akit imád mind a két kölyök, és ezzel nincs is semmi baj, de ne most ápolgassa a lelkecskéiket, amikor lenne éppenséggel fontosabb feladata is.
- Nincs használható ötletem – biggyeszti le búsan az ajkait Pisces. – Feküdjünk le aludni, hátha holnap több ötletünk lesz.
- Ha illegális módon akarunk pénzt szerezni – és hogy máshogy... – jegyzem meg halkabban. – ...akkor azt ma este kell megtennünk. Vagy megpróbálunk mégis meglépni előlük. Lent parkolok.
- Elmenni? Anyával akkor mi lesz? - kérdi a fiú aggasztóan sírós hangon még mindig.
- Ő jelenleg biztonságban van. Később érte mehetünk.
- Biztosan figyeltetni fogják a kórházat – teszi hozzá eszesen Pisces.
- Akkor se mehetnek be érte. Pakoljátok meg a táskáitokat a legfontosabb dolgaitokkal, és húzzunk el innen.
Jobb ötletem nincsen és gyorsan kell cselekedni. Szorít az idő bennünket, nem állhatunk le totojázni és elmélkedni azon, hogy vajon mit lenne jó lépni. Nyugtalanul pillantok a békés kék szemekbe, gyönyörű még mindig, bámulatos, hogy egy ilyen ügyhöz képesek voltak pont őt leküldeni mellém. Egek, milyen rég nem láttam őt, és most amiatt van itt, hogy nekem segítsen, s a gyerekeket védje. Szelíden mosolyogva viszonozza kétkedő pillantásom.
- Jobban csinálod, mint én – szólal meg, mikor kettesben maradunk a sivár és lehangolt nappaliban.
- Nem nagy dolog – morgom a bejárati ajtóhoz ballagva. - Lejössz velem elsötétíteni?
- Persze – ragyog rám újabb mosollyal. - Majd gyertek utánunk!
- Van öt percetek! - teszem hozzá mogorván.
Az öt percből természetesen sokkal több lesz, mert ők csak kölykök, olyanok, akik akár még pár pillanatig sem hajlandóak komolyan venni a körülöttük zajló világot. És pontosan ez a magatartás az, amivel a végtelenségig ki tudnak engem borítani. Nem jó tündér vagyok, hogy kedvesen és szeretetteljesen dédelgessem őket, és tutujgassam mind a kettőt, míg újra és újra elkövetik személyre szabott marhaságaikat. A folyosók és a lépcsőház lepukkant, nem csoda, hogy szinte alig akad lakója ennek az épületnek. Aki csak teheti elkerüli ezt a helyet, s megpróbál találni valami elfogadhatóbbat. Ha másért nem, emiatt mindenképp halvány tiszteletet érdemelnek a kölykök, mert képesek voltak alkalmazkodni a környékhez. Már amennyire erre lehetőségük volt a négy fal között. Pisces mögém húzódik, kíváncsian pillantok rá hátra.
- Mi az?
- Nem akarok pókhálós lenni – dünnyögi mögülem. - Egyáltalán nem szépek idebent. Egy erdőben sokkal jobban mutatnak.
Magára marad ezzel a véleménnyel, mert én nem osztom. Mutatósak a pókhálók, ez tény és elfogadom én magam is, de azt már kevésbé, hogy bárhol is úgy kimondottan szemet gyönyörködtetőek lennének. Harmonikus szótlansággal indulunk el az egyik jármű irányába.
- Látsz valami szokatlant? - kérdi csendesen.
- Semmit, de jobb elővigyázatosnak lenni.
Körbenézek, míg ő mellettem türelmetlenül toporog. Ideges lenne? A két gyerek jelenlétére kialszanak a lámpák, s álmatag sötétség borul a parkolóra, Pisces a kettőshöz siet, és kézen ragadja a fiú. Nem szóltam előre, mert bíztam benne, hogy majd használni kezdi azt a csinos kis kobakját, bár így utólag belegondolva hiábavaló reménykedés volt ez részemről. A rossz kocsi felé indulnak, aztán látom kiülni mindhármuk vonásaira a tanácstalanságot.
- Ide – suttogom. - Itt állok.
Neveltetésből legalább jót kaptak. Bekötik magukat, míg Pisces mellém ül az anyósülésre. Nem kérdezősködnek, és nem faggatnak arról sem, hogy most majd mit fogunk kezdeni. Pedig örülnék neki, legalább egyetlen „Hogyan tovább?” kérdést feltehetnének, mert úgy legalább rákényszerítenének arra, hogy elgondolkodjak rajta. De így csak a méla üresség tölti ki az elmém, és nincs semmi, amivel arra sarkalhatnám magamat, hogy tervet eszeljek ki. A visszapillantó tükörre esik a pillantásom, hátul már elpilledtek, és Pisces sem tűnik úgy, mint aki különösebben odafigyelne az útra. Az ablakon át mered a sötétségbe, tükörképe elmosódott színfolt csupán.
- Mihez kezdünk most? - kérdi anélkül, hogy felém fordulna.
Kérdését átrágom, elidőzöm rajta, hogy minél később kelljen rá választ adnom. Vannak megoldások, de egyiknek sem lenne túlzottan sok értelme hosszú távon. Az uzsorásoktól csak ideiglenesen szabadulunk, de előbb utóbb lebukunk. Azt pedig nem szeretném megvárni, mert ezzel a húzásunkkal is csak még mélyebb gödröt ástunk a problémáknak. Ahelyett, hogy megpróbáltuk volna összeszedni a pénzt, ami valljuk be egyenlő a lehetetlenséggel, mi fogtuk magunkat is leléceltünk. A városban semmiképpen nem maradhatunk. Innentől kezdve már ez sem biztonságos, és egyetlen szerencséjük az, hogy készenléti állapotban vagyunk legalább mi ketten örökké. Vigyázunk rájuk, míg ők az igazak álmát alusszák. El sem hiszem, hogy gyakorlatilag gyereket nevelek, mert intelligenciában egyenlőre egyikük sem üti meg az életkorukat.
- Elhagyjuk a várost – felelem lekanyarodva a mellékútról.
Az autópályán már jobban tudunk haladni, kényelmesebb tempóban, nem mintha bárki meglesné, hogy átlépem-e a megengedett sebességet.
- És aztán? - fordul végre felém.
Rápillantok pár másodperc erejéig, hogy aztán számat beharapva agyaljak kérdésén.
- Egyenlőre megpróbálunk észrevétlenek maradni, te pedig megneveled ezt a két hülye gyereket, mert nem fogom arra pazarolni minden energiámat, hogy a marhaságaiknak nyomait eltakarítsam. Ne engedd őket el egyedül, és azt se hagyd, hogy tetézzék az adósságukat.
- Hogy akarunk pénzt szerezni?
- Sehogy. Az már nem lényeg, visszaéltünk kellően a jóindulatukkal – horkantok fel gúnyosan. - Legjobb lenne megölni őket...
- De nem...
- Tudom – pillantok rá újra élesen. - Tudom, hogy tilos, nem szabad, mert nincs megengedve. Nem avatkozhatunk bele az emberek életébe, de ha nem vetted volna figyelembe, mi örökké azt tesszük. Megoldjuk a halandók problémáit, mert ők még erre sem képesek. Mindig csak sopánkodnak, szenvednek, és vegetálnak a sanyarú sorsukra és reménytelen jövőjükre gondolva.
- Én nem szoktam beleavatkozni semmibe. Csak segítséget adok nekik, de nem tettekkel, hanem szavakkal. Az is ugyanolyan hasznos, de te sosem hiszed el ezt nekem – húzza el a száját.
- Megvannak a magam módszerei, ahogy neked is – vonok vállat. - De azt nem értem továbbra sem, miért pont téged kaptalak társnak.
- Miért utálsz? - dünnyögi.
- Nem utállak – sóhajtom. - De a te megoldásaid teljes mértékben szemben állnak az enyéimmel.
Nem felel, helyette hátrapillant, aztán újra az ablaküvegnek hajtja a fejét, nem zavarja az sem, mikor egy-egy élesebb kanyar bevételekor halkan nekikoccan a koponyája. A várost már elhagytuk, helyette a tátongó semmiben haladunk, mert a kivilágított útszakaszon kívül semmi mást nem látni. Egyedül a nehéz lombkoronájú fák árnyai vetnek időnként terebélyes árnyékot ránk. Nem akarok bejutni a következő városba, helyette lekanyarodok újra egy mellékútra, és egy helyi motel parkolójában állok meg. Leállítom a motort.
- Miért álltunk meg?
- Reggel majd tovább indulunk, de egyenlőre szükségük van arra, hogy ágyban aludjanak. Legalább éberebbek lesznek másnap, és összeszedettebbek is, ami valljuk be esetünkben nem hátrány.
- Aggódtál értük? - mosolyodik el szelíden.
- Nem – vágom rá. - Én a munkámért aggódom, mert nem csak ők kerülnek bajba, ha ránk akadnak, hanem mi is. Nem bukhatjuk el a ránk bízott feladatot, és ezt te is nagyon jól tudod.
- Igen, tudom én is. De nem lesz semmi baj.
Bólintok, de nem lettem teljes mértékben meggyőzve.
Kiveszem a szobát, míg Pisces ébresztgeti védenceinket, valahogy neki a közvetlen emberekkel való foglalkozás sokkal jobban ment mindig is. Ő megérti őket, ismeri a félelmeiket, örömeiket, bánataikat, megvan hozzá minden képessége, hogy szeressék őt, bárhol is jár. Én ilyen téren egészen más vagyok, mert én nem tudok mit kezdené azokkal, akik élnek. Nem tudok támaszt nyújtani nekik, sem szavakban támogatni, biztatni és megnyugtatni őket.
A szoba maga nem a legrosszabb, jobbat vártam, de számítottam ennél borzalmasabbra is. Átlagos, egyszerű dekorral, puritán elrendezéssel. Fertőtlenítő szaga árad, de ezt leszámítva megvan az otthonossága és a maga, sajátos hangulata ennek a helynek is. Leülök az asztalhoz, míg a két ember egymást követően bevonulnak a fürdőszobába, aztán bágyadtan elköszönnek, és bebújnak az ágyba. A felesleges kérdéseket elkerülve sajátjaimként tüntettem őket fel, nehogy arra gyanakodjon a motel tulaja, hogy rabolt csemeték. Az hiányozna a legkevésbé.
- Velünk maradsz?
Kinyújtom kezemet az asztal lapján, szórakozottan figyelem ereim kékes ragyogását, bőröm sápadt fényét. Már-már majdnem emberi, leszámítva azt a sejtelmes belső fényt, ami bőrünk alá szövi magát.
- Még nem tudom – felelem felnézve rá.
- Szükségünk van rád.
- Az éjszakákat csak kibírjátok nélkülem is – mosolyodom el. - Egyébként is, akár itt vagyok, akár nem, mindig figyelek rátok.
Elhúzza a száját, aztán lopva az ágy felé pillant, majd vissza rám. Azt hiszem kezdem sejteni miben spendírozik, de nem fog összejönni. Ha én elmegyek, neki maradnia kell. Nem hagyhatjuk őket magukra mind a ketten, főleg így, hogy a távozásunkról nem tudna egyikük sem.
- Cap...
- Felejtsd el – csóválom meg a fejem. - Csak megijednének, ha ne adj Isten arra ébrednének, hogy nincs itt egyikünk sem. Bírd ki ezt a pár órát.
- De hová szoktál menni? Egyáltalán minek mész?
- Csak körülnézek.
- Jó, veled megyek – pattan fel ültéből.
Szórakozott mosollyal figyelem keresztbe font karjait, eltökélt az tény, de akkor sem fogom őt magammal vinni.
- Pisces, ha mind a ketten mennénk, mit gondolsz, ki maradna itt velük? - intek az ágyban szunyókáló testvérpár felé.
Elbizonytalanodik, szép arcára sötétlő árkok szöknek.
- Nem lenne biztonságos egyedül odamenned – motyogja utolsó mentsváraként.
- Ugyan miért? - kérdezek vissza megemelve egyik szemöldökömet. - Kettőnk közül te vagy a béke apostola és nem én.
- Nem ölhetsz meg senkit!
- Nem is akarok – hökkenek meg. - Eleve nem azt céloztam be, hogy észrevegyenek. Csak megfigyelem őket, hogy terveznek-e valamit. Te meg addig itt maradsz, és vigyázod az álmukat, ha felriadnak, megbékíted őket.
|
| Calael | 2015. 06. 11. 19:16:15 | #32977 |
Karakter: Pisces
Megjegyzés: ~ linkának
Úgy érzem, az idő elkezd lelassulni. A szívverésem pedig vele együtt követi a másodpercek múlását, szinte némán keringetve a vért a testemben. Alig mozdulva mérem fel a környezetemet újra, míg végül megállapodik a pillantásom Capricorn kezén. Lőfegyver? Túl sok rossz emlék villan fel az elmémben ahhoz, hogy megőrizzem a nyugalmam. Mennyi ember húzta meg a ravaszt, miközben a csövet a saját fejükhöz tartották...
- Mi is tudtunk arról, hogy anya kitől akarja elfogadni a pénzt – szólal meg Emile nővére, mire a fejem felé kapom, kitörve a megbűvölt időből, amely eddig megláncolt. Nem néz ránk, csak a fegyvert bámulja, ahogy az előző pillanatig mindenki más is.
- Miért engedtétek? – kérdi a lánytól Cap, aki a szavak hatására végre megmozdul. Felismerem, milyen érzelmet tükröznek a szemei, és egy pillanatra teljes súlyával átérzem a helyzetét.
- Egyedül élünk anyával már lassan két éve. Akkor halt meg apa egy balesetben... Anyának nem volt elég pénze, hogy eltartson mindhármunkat. Én is kerestem magamnak munkát, suli után dolgoztam, de ez is kevésnek bizonyult. Anya néhány hónapja uzsorakölcsönt vett fel. Negyvenezer dollárt. Mindannyian tudtuk, hogy honnan lett hirtelen ennyi pénze, néhányan a szomszédok közül furcsállották, de nem kérdeztek semmit. Három hetet adott neki az uzsorás, hogy visszafizesse. Természetesen nem tudtuk összeszedni a pénzt.
- Margaret... – szólítom meg a lányt együtt érzően, és kezemet megnyugtatóan a karjára helyezem. Nincs egyedül ezzel a hatalmas teherrel, ezt tudnia kell. Mikor rám mosolyog, úgy érzem, valami reményt mégis sikerült adnunk neki a jelenlétünkkel. S mikor újra szólásra nyitja a száját, el is párolgok a közeléből, hadd mondhassa ki azt, ami belülről mérgezi.
- Az uzsorás eljött egy hete. Amikor megtudta, hogy nincs meg a pénze, anyát összeverette.
- Nincs semmilyen más mód, amivel megszerezhetnénk a pénzt? Ha hagynátok, talán meg tudnám győzni... – kérdi Emile halkan, enyhén felemelve a fejét, de ügyelve arra, hogy senkinek se nézzen a szemébe.
- Ja, persze – nevet fel Cap kissé gúnyosan, ami miatt összeszorul a szívem. – Képzelem mennyire hatásos lenne a beszéded. Most nem egy hozzád hasonlóval kell alkudoznod, hanem egy olyan emberrel, aki alapvetően tisztességtelen és kegyetlen lapokkal játszik. Bízd ránk, ezt majd mi elintézzük.
Cap végig a szemeibe néz, hátha így meg tudja győzni, de Emile-en nem azt látom, mint aki elfogadta volna az előbb hallottakat.
- Igazad van, de nincs több időnk a pénz megszerzésére, kizárt, hogy pár perc alatt sikerülne összeszednünk bárhonnan is ekkora összeget – sóhajt fel Margaret és eltolja a kezem.
- Nálam van valamennyi, azzal talán időt nyerhetünk... – jegyzi meg Cap, de nem tudok mit mondani rá. Nálam nincs pénz, sosem merültem el annyira ebben a világban, hogy rendelkezzek fizetési eszközzel.
Némán várakozunk tovább, alig mozogva. Az este főszereplőit nézem, hol egyikükre, hol másikra pillantva. Ebből csak a közeledő léptek zaja zökkent ki, így kényszeredetten az ajtóra vetem a tekintetemet.
Nem kell senkit megkérdeznem, hogy tudjam: őt vártuk. Nálam magasabb, és erősebb testalkatú. Nem nagy igazság mindez azonban, hiszen a legtöbb férfihoz képest törékeny testalkatúnak tűnök. Mikor rám néz, döbbenetet látok tükröződni az arcán, aztán a lenézést. Nem tart tőlem, és ebben egyet is tudok érteni vele. Azonban állom a pillantását, majd mikor tovább nézelődik, kifújom az eddig benntartott levegőt.
- Alkut ajánlok – szólal meg Cap, teljesen magára vonva a fickó figyelmét.
- Már így is túl sokat engedtem, lejárt a határidő. Tudtok fizetni vagy nem?
- Várjon... – pattan fel a kanapéról Emile. Egy pillanatra ráhangolódok az érzéseire, amelyben a merészség és az öngyilkos hajlam egyesül. – Adjon nekünk még három nap haladékot, és a tripláját fizetjük vissza!
Hogy mi? A fiú helyett én sápadok el viaszfehérre. A kacaj, amit a férfi hallat pedig végképp nem tesz boldoggá. Egyre jobban nevet, szinte beszakítja a dobhártyámat. Előbb Margaret, majd Emile is rádöbben arra, hogy mi hangzott el. Épp csak Capricornra nézek, és látom, hogy küzdenie kell azért, hogy ne vesse magát az uzsorásra.
- Három nap! Nem, nem játszunk ilyet. Semmi kedvem figyeltetni titeket, és biztos, megpróbálnátok meglépni ezalatt. De ha szeretnétek még egy kis időt... – Kuncog fel, ami igen hitványan áll neki. – Legyen egy nap. Ne is gondoljatok szökésre. Amint eszetekbe jut... Azt hiszem, nem kell befejeznem a mondatot.
Sarkon fordul, és már hagyná is el a szobát, mikor Emile újra megszólal.
- De szükségünk van arra a három napra!
- Tanuljatok meg gyorsak lenni – fordul vissza. – A kölcsönt is igen hamar eltapsoltátok.
Felnevet, és elhagyja a lakást.
Cap mozdul először; becsapja az ajtót, majd megragadja Emile-t a pólójánál fogva és magához rántja.
- Eszednél vagy?! Hogy képzeled, hogy felelőtlenül ígérgetsz fűt-fát? Azt tervezed, hogy megnyered a lottót, vagy kifosztasz egy bankot? Ennyi pénzt a világon nem lehet összeszedni három nap alatt! És csak egy napot kaptunk... – sóhajt fel, ellökve magától a fiút, aki keményen a kanapéba csapódik.
Tudom, hogy nem akarja bántani Emile-t, különben nem úszta volna meg a fiú ennyivel. Ritka kivétel az életemben, hogy Capricornnal értek egyet a védencem helyett. Hogyan tudnánk ennyi pénzt szerezni? Nem, értelmetlen ezzel a kérdéssel foglalkozni. Úgysem tudjuk összeszedni.
- Mi járt a fejedben, mikor ezt kitaláltad? – kérdezem a fiút, de az csak néz előre, és próbál erősnek látszani könnyekkel a szemében.
- Ne most roppanj össze – horkant fel Cap mérgesen, de látszódik rajta, hogy fokozatosan kezd lenyugodni.
- Én csak egy kis időt akartam... – nyögi ki végül a választ, mire én bólintok, Cap meg elfordul.
- Időt ő is tudott volna szerezni nekünk – mutatok égi társam felé, aki jelenleg az ablakon bámul kifele.
- Van valami ötletetek? – kérdezi Margaret félve.
- Én nem igazán vagyok otthon a pénzszerzésben – vallom be a cipőmet bámulva.
- Talán vehetnénk kaparós sorsjegyet – veti fel Emile.
- Nem szeretném az összes pénzemet szerencsejátékra költeni – szólal meg Capricorn visszafordulva a körbe.
- Talán kifoszthatnánk a bank automatákat a környéken – száll be az ötletelésbe Emile.
- Hogy aztán a rendőrség is rátok szálljon? Igaz, a börtönben kisebb az esély, hogy hozzátok tud érni, de biztosan megoldaná, hogy ne gyertek ki onnan élve.
Én csendben maradok, ami nem esik túl nehezemre. Mit is tudnék mondani? Festek annyi pénzt, amennyi kell, még szebbet, mint amilyet az emberek használnak, de nem fogadnák el fizetőeszközként. Ha készítenék egy portrét, amit el lehetne adni... De nekem nincs nevem, semmit nem érne a festményem.
- Nincs használható ötletem – vallom be lefelé görbülő ajkakkal. – Feküdjünk le aludni, hátha holnap több ötletünk lesz.
- Ha illegális módon akarunk pénzt szerezni – és hogy máshogy... – jegyzi meg egy fokkal halkabban Cap. – ...akkor azt ma este kell megtennünk. Vagy megpróbálunk mégis meglépni előlük. Lent parkolok.
- Elmenni? – kérdezi bizonytalanul Emile. – Anyával akkor mi lesz?
- Ő jelenleg biztonságban van. Később érte mehetünk.
- Biztosan figyeltetni fogják a kórházat – szólok bele.
- Akkor se mehetnek be érte – zárja rövidre a dolgot Cap. – Pakoljátok meg a táskáitokat a legfontosabb dolgaitokkal, és húzzunk el innen.
Ahogy őt nézem, egyből rájövök, hogy nem lehet aktuálisan vitába szállni vele. Nagyon céltudatosnak tűnik. Mikor rám pillant, elmosolyodom kedvesen.
- Jobban csinálod, mint én – dicsérem meg, miközben a két fiatal külön-külön bemegy a saját szobájába és csomagolni kezdenek.
- Nem nagy dolog – feleli, majd a bejárati ajtóhoz sétál. – Lejössz velem elsötétíteni?
- Persze – felelem mosolyogva. – Majd gyertek utánunk!
- Van öt percetek! – fűzi hozzá Cap, és kinyitja az ajtót.
Most először járok ezeken a folyosókon, lépcsőkön. Szinte undorodom mindentől magam körül, így rövid úton behúzódok Capricorn mögé.
- Mi az? – kérdezi éppen csak hátrapillantva a válla fölött.
- Nem akarok pókhálós lenni – felelem őszintén. – Egyáltalán nem szépek idebent. Egy erdőben sokkal jobban mutatnak.
Az utcára érve egy kék Ford felé indulunk el.
- Látsz valami szokatlant? – kérdezem, miközben mozgó alakokat vadászok a tekintetemmel.
- Semmit, de jobb elővigyázatosnak lenni.
Társam feszülten áll mellettem, és pedig egyik lábamról a másikra állva táncikálok tőle kétlépésnyire. A közelben lévő lámpák egy idő után pislákolni kezdenek, majd mikor újra nyílik a ház ajtaja, hirtelen mindegyik kialszik. Két védencünkhöz sietek hangtalanul, majd Emile kezét megfogva húzom őket a helyes irányba. A kék Fordhoz érve azonban csak döbbenten pislogok – Cap nincs itt.
- Ide! – súgja halkan, de parancsolóan. – Itt állok.
Értem. Szóval más autóra terelted az esetleges figyelő szemeket. Nem rossz.
|
| linka | 2015. 05. 01. 14:43:50 | #32809 |
Karakter: Capricorn (Cap)
Megjegyzés: Calaelnek
Vékony ujjaimmal szabálytalan ütemben dobolok a kormányon. Leheletem füstgomoly a levegőben, míg az alkony párás, hűvös függönyt borít a külvárosra. Fél szemmel a műszerfalon világító számokra nézek.
Már csak harminc perc.
Érzem, hogy lassan megváltozik körülöttem minden. Már korábban megsejtettem, hogy van itt valami. Valami nagy, ami már rég túlnőtt mindannyiunkon. Amikor a helyiek rátaláltak arra az összevert nőre, több, mint egyértelmű lett, hogy valaki amolyan elégtételt vett, és további törlesztések is lesznek majd.
Hamar egyértelművé vált az is, hogy a nő és a családja állnak mindennek a középpontjában.
Ostoba emberek mind, akikkel örökké csak a baj van. Mindig maguknak generálják a problémákat, aztán másoktól várják a megoldást rájuk.
Lefordulok egy félreeső részére a parkolónak, aztán leállítom a motort. Az autó halk duruzsolása egyszeriben elhal, kongó csendet hagyva maga után, míg én elindulok a számomra kijelölt hely felé. Nem feladatom, hogy embereket pátyolgassak, leginkább küldtek, mert már senkinek sem volt ennél jobb megoldása. Ruganyos léptekkel célzom meg az ajtót, közelebb merészkedek, billenve megtorpanok és várok. Nem törhetek csak úgy be hozzájuk, mert rájuk ijesztenék. Összeszorítom az ajkaimat és kihúzom magam, mielőtt bármit is tennék. Egyszerűbb lenne, ha egymagam oldanék meg mindent, anélkül, hogy a többieket is belekeverném. Nincs szükségem senkire ahhoz, hogy megoldjam az éppen kialakuló helyzetet. Volt már ennél kilátástalanabb is az élet.
Rendíthetetlen nyugalommal csengetek be egyszer, majd mikor hosszas várakozás után sem érkezik semmi felelet, egyszerűen rátenyerelek, és úgy maradok egy darabig. Megtehetném azt is, hogy egyszerűen berontok az ajtón, vagy más megoldást használva bejutok, de azzal csak újabb megoldást igénylő gondokat generálnék. Hangosan zörögve, már-már kínos lassúsággal fordul el zárjában a kulcs és nyílik ki a bejárati ajtó. Az épületet, amiben élnek, még a legnagyobb jóindulatommal sem nevezhetném otthonosnak, vagy tisztának. Undorító, ocsmány, pergő vakolattal és pókok szövevényes hálóival, amikbe bogarak teteme, és szemét gabalyodott. Por sár és kosz mindenütt, néhány ajtónál láttam, hogy még ki tudja mikor behorpadtak, de azóta is ugyanúgy állnak változatlanul.
- Ki vagy te?
Halk, félénk hang, de a tulajdonosából ennél többet ki sem néztem volna. Vékony testű lány, nem az a lélegzetelállítóan gyönyörű, de van olyan szép, hogy belevésse magát az emberek emlékezetébe. Ovális arcából mélyen ülő, halványbarna szemek néznek rám vissza. Nem mosolyog, ahogy én sem teszem. Egyikünknek sincs meg rá az oka. Nem látom értelmét annak, hogy bármit is feleljek a kérdésére. Eleve nem amiatt vagyok most itt, hogy magamról meséljek.
- Segíteni jöttem. Eressz be és mindent elmagyarázok – felelem vontatott mosollyal.
Összerezzen, amikor teszek felé egy lépést, de enged nekem és hagyja, hogy belépjek mellette a lakásba. Ennek sincs sok köze az otthonhoz, mert itt nincsenek meleg színek, nincsenek képek vagy családi fotók, se semmi más. Olyan, mintha már évek óta kihalt volna innen minden lakos, és csak néhány kósza szellem járna ide vissza kísérteni puszta megszokásból.
- Nem tudsz segíteni – hallom meg halvány, remegő hangját mögülem. Felé fordulva hátamat a falnak támasztom, míg őt figyelem, ahogyan a fotelban kuporog, mint valami elárvult kisgyermek. Ha úgy vesszük, akkor kis híján az történt. Elárvult. Ő is, ahogyan a testvére. Nem tartom életbevágóan fontosnak a részletes beszámolót, így csak annyit mondok el, amit magam is jónak látok. Se többet, se kevesebbet.
- Tényleg ekkora bajban vannak? - lágy, szinte még gyermekinek tűnő hang. Felismerem könnyedén még annak ellenére is, hogy rég volt már, mikor legutóbb találkoztunk. Akkor is néhány percre, futó pillanatok sora. Felé fordulok, semmit nem változott. Ugyan olyan maradt, mint amilyennek az emlékezeteimben is megmaradt. Fiatal, kedves arc, időtlen bölcsességgel a szemeiben. Fura mosolyfintor tódul az arcomra.
- Úgy áll a helyzet – értek vele egyet. - Ketten csak megoldjuk.
- Így van.
Mosoly.
- Legközelebb ne hagyjátok édesanyátoknak, hogy ilyen helyzetbe kerüljön – dorgálja meg a gyerekeket a csilingelő, kedves hang.
- Igen, az nem ártana...- értek vele egyet, fél szemmel rá sandítok, aztán egyből vissza az ajtóra.
Van nálam némi pénz, amit koránt sem tisztességes úton szereztem meg, azzal talán ideig-óráig elhúzhatjuk ezt az egészet. Jobb ötletem egyenlőre nincs. Újfent a kékszemű felé fordulok, aki elmélyülten nézi a kezemben lévő pisztolyt. Tudom, hogy mire gondol, megértem, hiszen szerintem is természetellenesen fest a kezemben minden emberi fegyver, ugyanakkor inkább nem fedném fel magam senki előtt, ha nem muszáj. Elmosolyodom, hiszen látni az arcán, hogy nem szívesen van itt. Gondterheltnek és feszültnek tűnik.
A falon lógó óra szerint még tizenkettő perc van hátra, hogy ideérjenek.
Bár a két kölyök anyját félholtra verték, nekik még adtak lehetőséget arra, hogy a mai napon megpróbáljanak törleszteni, ellenkező esetben a lányt használják fel, és lesz ő a fizetség. Persze a pénzt továbbra is megpróbálnák behajtani.
- Mi is tudtunk arról, hogy anya kitől akarja elfogadni a pénzt – szólal meg Margaret, de nem néz egyikünkre sem, ő is csak a kezemben tartott pisztolyt bámulja. Míg Pisces meglepetten, addig én komoran fordulok felé, hisz teljesen biztos voltam benne, hogy az anyja rángatta a családot bele ebbe az ostobaságba.
- Miért engedtétek? - kérdem meg halkan, mire végre felpillant a lány. A szemeiben most először vélek felfedezni fájdalmat, amitől valamelyest színpatikusbabnak tűnik számomra. Talán a gyengesége miatt, vagy mert egyszerűen ő is csak egy gyerek még.
- Egyedül élünk anyával már lassan két éve. Akkor halt meg apa egy balesetben... - meséli, és egy pillanatra megcsuklik a hangja, de azért folytatja. - Anyának nem volt elég pénze, hogy eltartson mindhármunkat. Én is kerestem magamnak munkát, suli után dolgoztam, de ez is kevésnek bizonyult. Anya néhány hónapja uzsorakölcsönt vett fel. Negyvenezer dollárt. Mindannyian tudtuk, hogy honnan lett hirtelen ennyi pénze, néhányan a szomszédok közül furcsállották, de nem kérdeztek semmit. Három hetet adott neki az uzsorás, hogy visszafizesse. Természetesen nem tudtuk összeszedni a pénzt.
- Margaret...- Pisces együtt érzően a kezét a karjára rakja, mire a lány halványan rá mosolyog a gesztustól, de rögtön el is tűnik, amint folytatja tovább a mondandóját.
- Az uzsorás eljött egy hete. Amikor megtudta, hogy nincs meg a pénze, anyát összeverette.
- Nincs semmilyen más mód, amivel megszerezhetnénk a pénzt? Ha hagynátok, talán meg tudnám győzni...- kérdi csendesen a fiú.
- Ja, persze – nevetek fel gúnyosan. - Képzelem mennyire hatásos lenne a beszéded. Most nem egy hozzád hasonlóval kell alkudoznod, hanem egy olyan emberrel, aki alapvetően tisztességtelen és kegyetlen lapokkal játszik. Bízd ránk, ezt majd mi elintézzük – nézek a szemeibe és megpróbálom meggyőzni, de nem úgy veszem észre, hogy hatnak rá a szavaim.
- Igazad van, de nincs több időnk a pénz megszerzésére, kizárt, hogy pár perc alatt sikerülne összeszednünk bárhonnan is ekkora összeget – sóhajt fel reménytelenül Margaret és Pisces rajta tartott kezét eltolja.
- Nálam van valamennyi, azzal talán időt nyerhetünk...- jegyzem meg zsebre dugott kezekkel.
Egyiknek sincs jobb ötlete és ez látszik mindenki arcán, ha úgy vesszük, akkor nálam van az aduász. De még így is csak bízni tudunk benne, hogy nem bukunk bele ebbe az egészbe, bár szerintem ennél mélyebbre és kilátástalanabb helyzetbe már aligha süllyedhetnénk. Innen már nem igen látok kiutat, legfeljebb késleltetni tudjuk az egészet, ha kapunk is időt, az továbbra sem lenne elég ahhoz, hogy a pénzt elő tudjuk teremteni, így kizárásos alapon maradna az, hogy elhúzunk innen minél messzebbre. Az anyjuk ilyen téren szerencsés, a kórház biztonságos, folyamatos megfigyelés alatt tartják a nőt.
Pisztolyomat valamilyen szinten megpróbálom elrejteni, hogy ne látszódjon és ne legyen annyira feltűnő se, amikor meghallom a közelgő lépteket, aztán az ajtó nyitódását.
Úgy tűnik a család már bőven kiesett a kegyeikből, ha még azt az alapvető illemet sem tartják be, mint a kopogás. A fickó, aki elsőként belép, alig négy-öt évvel tűnik idősebbnek a gyerekek anyjától. Vállig érő, világosbarna haja és borostás arca van. Első döbbenetén túllépve szótlanul mered először Piscezre, majd rám. Közelebb ballag, zsebébe süllyeszti a kezét és ajkain gyanús vigyor árnya terül szét. Fölényessége egy szikra a gyűlöletemnek.
- Alkut ajánlok – szólalok meg olyan hangerővel, amivel meg is érti a szavaimat, de nem hallatszódik ki a lakás falai közül az, amit mondok.
- Már így is túl sokat engedtem, lejárt a határidő. Tudtok fizetni, vagy nem?
- Várjon...- lép előrébb Emile, látom rajta az elszántságot, de szemernyi jó előérzetem sincs vele kapcsolatban -...adjon nekünk még három nap haladékot, és a tripláját fizetjük vissza!
Elhűlve meredek a fiúra, úgy, ahogy a többiek is. Szavaira a férfitól csak egy gúny-ittas, harsány kacaj a válasz. Lassan hunyom le a szemeimet, még mielőtt olyat tennék, amit megbánok. Ujjaim ökölbe szorulnak, míg magamban gyerekes módon számolni kezdek azért, hogy lehiggadjak valamelyest.
Egy. kettő.
Három-négy-öt-hat-hét-nyolc-kilenc-tíz-tízen egy-tízenkettő-tízenhárom.
Ahhh.
Élesen kacarászva ringatózik a sarkain, jól láthatóan tetszik neki a lehetőség, az új ajánlat, amit Emile a beleegyezésünk nélkül tett félelmében. Minden apró pórusom bizsereg, hogy elintézhessem az uzsorást. Akarom, hogy vége legyen végre ennek az egésznek, de tudom, hogy azzal, ha őt megölném, semmin nem változtatnék. Ő is csak egy mozdítható sakkbábú, egy a sok közül. Lecserélhető és könnyen pusztítható. Hiába szeretném már magaménak tudni a győzelem nyughatatlan, részegítő kábulatát. Csak várok, várok, várok és várok. De, hogy mire azt magam sem tudom még. Ezzel az egyetlen mozdulattal most úgy tűnik sikerült keresztbe vágnia azt az egyetlen tervemet is, ami még működőnek látszott. Először Margaret, majd a saját szavait felfogó Emile tekintetébe nézek. Mindkettő szemeiben kikristályosodik a félelem, ami már most semmi jót nem ígér.
Szerkesztve linka által @ 2015. 05. 11. 22:23:36
|
| Calael | 2015. 03. 31. 13:13:55 | #32688 |
Karakter: Pisces
Megjegyzés: ~ linkának
Az erkélyen állt, és a mélybe révedt. Már megszoktam, hogy hirtelen jelennek meg emberek mellettem, habár ennek a fordítottja talán igazabb: az emberek mindig meglepődnek, ha egy furcsa külsejű alak felbukkan a semmiből az oldalukon.
- Ne tedd – szólalok meg halkan, hátamat az erkély szélfogó falának döntve. – Van más kiút ebből a helyzetből.
- Nincs – feleli keserű mosollyal a tizenéves fiú, bár közelebb van a húszhoz, mint a tízhez. Nem tűnik meglepettnek, de érdeklődőnek sem. Mintha mindig is tudta volna, hogy valaki fel fog tűnni, és megmenti őt az élete elhamarkodott végétől.
- Mi lesz a nővéreddel?
- Idősebb nálam két évvel, tud magáról gondoskodni. Ha megtudja, hogy nem kell megvédenie engem, akkor majd elmenekül ebből a lakásból, és semmi baja nem lesz, mikor megérkezik.
- Ki érkezik meg? Mesélj nekem erről! – kérem áhítatos hangon, és szinte csüngök a szavain.
- Akkor kezdődött, mikor édesapám meghalt – fog bele csendesen, hátralesve a válla fölött, hogy a nővére még mindig nem tud arról, hogy hol és miért van. – Anya nem tudta eltartani a családot, ezért kölcsön kellett kérnie. Egy férfi adott is neki pénzt, de persze uzsora kamatra. Ma jön behajtani a tartozását. El akarja vinni a nővéremet, és futtatni akarja.
- Édesanyátokkal mi van?
- Múlt héten szinte agyonverette. A kórházban van. Mi nem tudunk hova menni, nincs pénzünk utazni. Csak nemrégiben költöztünk a városba, nem ismerünk senkit.
- Akkor miért gondolod, hogyha véget vetsz az életednek, akkor ő el fog menni?
- Biztos lenne valaki, aki őt befogadná. Engem nem szeretnek az emberek, könnyen magamra haragítom őket.
- Nem hinném, inkább véletlennek tartanám ezt. Tudom, hogy milyen vagy valójában, és biztosra veszem, hogy soha, senkinek sem ártottál. Ezért kérlek, hogy magadnak se ártsál. Kérj segítséget a rendőrségtől vagy a szomszédoktól.
Tovább réved maga elé, majd megrázza a fejét. Könnyek csillognak a szemében, mintha megtört volna az elhatározása. Ezt kellett elérnem, de még mindig visszafordulhat a rossz irányba.
- Ha szeretnéd, átkísérlek a szomszéd lakásba, és segítek neked segítséget kérni. Neked kell megtenni az első lépést, de utána már veled tudok menni.
Biccent köszönetképpen, majd ráteszi az erkélyajtó kilincsére a kezét, hogy kinyissa.
Csengetnek. Folyamatosan szól, mintha valaki ráfeküdt volna. Elengedi a kilincset, és már vetődne is át a korláton, hogy a mélybe vesse magát - ekkor kapom el a kezét, és nem engedem el. Soha nem voltam a legerősebb a csillagképek közül, de egy fiatal fiút még vissza tudok tartani.
Odabent feltűnik a nővére, aki remegve, lábujjhegyen merészkedik oda az ajtóhoz, hogy kinézzen az apró kukucskálón. A csengő még mindig visít, még akkor is, amikor a lány elfordítja a kulcsot a heveder zárjában, és kinyitja az ajtót.
- Ki vagy te? – Hallatszódik ki hozzánk tompán a hangja. A választ nem halljuk, de mikor feltűnik az alak az ajtóban, egyből felismerem.
- Gyere be velem, Emile.
A fiú zihál, és észvesztve próbál menekülni, még akkor is, ha nincs veszélyben. Szinte rögeszméjévé vált, hogy az a férfi jött meg, még akkor is, ha nem így van. Erősebben szorítom meg a kezét; az ujjaim elfehérednek, ő pedig felkiált. Szinte már pofonra emelném a kezem, hogy kizökkentsem ebből a tébolyból, mire zokogva a földre rogy. A vállára teszem a másik kezem, majd egy elfeledett nyelven megnyugtató szavakat suttogok a fülébe. Nem mágia ez, viszont a szavak zöngése mindig is hatott az emberekre. Végül feláll, és besétálunk a lakásba.
A nappaliban a lány és a számomra nagyon is ismerős férfi található. Előbbi a kanapén ül, utóbbi vele szemben, zsebre vágott kézzel nézi a bejárati ajtót. Látom rajta, hogy feszült, tartása is arra utal, hogy képes széttépni bárkit, aki besétál legközelebb az ajtón.
- Tényleg ekkora bajban vannak? – kérdezem Capricornt.
A lány meghökkenve néz rám, de ez nem zavar. A legtöbben így reagálnak rám, főleg, ha nem a bejárati ajtón érkezem.
Capricorn is rám emeli a pillantását, és keserű mosolyra húzódik a szája.
- Úgy áll a helyzet – feleli. – Ketten csak megoldjuk.
- Így van – felelem csengő hangon. Emile a nővére mellé ül, és átkarolja, mintha soha nem is lett volna olyan gondolata, hogy önkezével vet véget az életének.
- Legközelebb ne hagyjátok édesanyátoknak, hogy ilyen helyzetbe kerüljön – szólítom meg őket. Mintha hipnotizáltam volna őket, úgy néznek rám.
- Igen, az nem ártana – fűzi hozzá Cap.
Egy pillanatra egymásra nézünk, majd együttesen bámuljuk az immáron nyitott ajtót. Tárt karokkal várjuk a rossz fiút, aki egy kis elrettentést igényel.
~ ° ~ ° ~ ° ~ ° ~
|
| linka | 2013. 10. 27. 12:26:03 | #27911 |
Karakter: Alec Grey
Megjegyzés: Manának
- Ha kell a könyv, majd szépen elolvasod a könyvtárban. Megnyugodhatsz, vissza fogom vinni. Ezért igazán felesleges volt rám törnöd az éjszaka közepén. Nem tudom, hogy mit akartál ezzel, de a helyedben én gyorsan eltűnnék, mielőtt nem lármázom fel az egész házat – fenyegetése mulattató, ha nem lennék ennyire illedelmes talán még fel is nevetnék rajta.
- Add ide a könyvet és, már el is tűntem. Nem akarok kárt tenni, sem benned, sem pedig a testvéreidben – nem volt szükségszerű ezt mondanom, de már igazán nincs jobb ötletem. Szükségem van arra a könyvre, vagy így vagy úgy de megszerzem.
- Szóval a testvéreimről is tudsz – fel áll – mégis mióta figyelsz te minket? – kérdi mellkasomba bökve. – Valamiféle perverz kukkolló vagy?
- Utoljára mondom, add ide a könyvet – kérem könnyedén bevetve az utolsó lehetőséget. Remélhetőleg fogékony a természetfeletti dolgokra. Ha igen, akkor nem kellesz sokáig győzködnöm őt, hamar megkapom a könyvet. Felé nyújtom a kezem, csak hogy átvehessem tőle azt a fránya értelmetlen szövegekkel teletömködött könyvet. Megdöbbenésemre rácsap a kezemre egyet. Nos, ezt nem igazán így terveztem.
- Én azt hittem, hogy ez csak egy rakás hülyeség, de ha ennyire érdekel téged, bizonyára lehet benne valami érdekes is – mondata végeztével hangja egészen felerősödik.
- Mana! Megbolondultál? Álmodban beszélgetsz, vagy van ott valaki? – valaki bekopogtat az ajtón. Ezt a percet választom én is ahhoz, hogy visszavonuljak. Ma este úgy sem tehetek semmit. De ne higgye azt, hogy nem fogom felkeresni őt.
- Még visszajövök – mondom eltűnve onnan. Had agyaljon csak azon, hogy kivel is húzott ujjat. Idegesítő kis csitri. Fogalma sincs, hogy mibe keveredett azzal, hogy rábukkant arra a vacakra.
…ooOoo…
Odakint hűvös nyirkos idő van. A hűvös léghullámok ruháim alá kúszva próbálják meg lefagyasztani minden egyes porcikámat. Kevés sikerrel, ugyanis nem igazán érzem sem, a hideget sem a meleget. Legnagyobb boldogságomra még az eső is esni kezd. Csodálatos a mai időjárás. Nem mesze előttem Mana szórakozik a motorjával. De bájos, viszont nekem változatlanul csak a könyv kell. Azt odaadja, kikérdezem mi mindenre jött rá, aztán mehet amerre lát.
- Mondtam, hogy még találkozni fogunk – szólalok meg, talán nem pont a háta mögé kellett volna állnom.
- Ide is képes voltál követni? – fordul szembe velem. – Nagyon kelhet neked az a könyv
- Félre értesz.
- Tűnj innen, vagy feljelentelek zaklatásért. Vagy akár itt helyben is lepofozhatlak, nekem mindegy. Te egy őrült vagy és diliházban a helyed – morogja. Hát ez igazán kedves tőle.
- Most komolyan Mana, te is tudod, hogy nem vagyok az – mondom közelebb lépve hozzá. Kíváncsian néz szemeimbe, de semmit sem fog látni rajta. Semmi olyat, ami különbé tenne egy embertől engem. Vizsgálódva szemlélem zavaros arcát, hol rám hol pedig a motorjára pillant. Óh, köszönöm. Ez igazán hasznos segítség volt. Megfordulok és a motorhoz lépve, átkotorászok mindent, amíg végül rá nem bukkanok a könyvre.
- Ehhez nincs jogod. Add vissza – kiált rám magához térve. Felemelem a könyvet aztán csalódottan, pillantok le a lányra, majd torkától egy ujjnyira megnyomom ő, pedig ájultan esik karjaimba. Könnyedén felkapom őt és percek alatt hazaérek. Legalább csend van egy jó darabig. Súlyát átbillentem egyik kezemre amíg a másikkal kinyitom az ajtót és belépek. Az ájult lányt a kanapéra teszem le aztán egy széket odahúzva mellé helyet foglalok rajta és nézem őt. Jobb dolgom amúgy sincsen. Ő pedig még egy jó darabig ájult marad.
…ooOoo...
Soha sem hittem volna, hogy ez megtörténik velem, de unatkozom. Egy nap már másodjára. Azt hiszem ez önmagamhoz képest egy új rekord. Ujjaimat tördelve nézek a lány arcára, ő felnyitja szemeit aztán nyöszörögve felül.
- Jól aludtál? - kérdem kedvesen, mire ő riadtan néz fel rám. Majd aztán riadalmát egy egészen más érzelem váltja fel, a harag.
- Mégis hogy kerültem én ide? - int kezével körbe.
- Én hoztalak téged ide.
- Miért? És hogyan? - túl sok kérdést tesz fel egyszerre. Felállok helyemről és két bögrét elvéve az asztalról visszasétálok a lányhoz. Remélhetőleg már lehűlt a tea, nem szeretném ha leforrázná magát. Átnyújtom neki, gyanakodva de elfogadja tőlem és megfújva kortyol bele. Egyszerű zöld tea. Nem kell tőle félni, én kimondottan szeretem.
- Nem könnyítetted meg a dolgom, úgyhogy elkábítottalak és elhoztalak téged a lakásomba – magyarázom könnyedén aztán belekortyolok én is a forró italba. A lány továbbra is gyanakodva mered rám.
- Miért kell neked ennyire az a könyv?
- Gondolom nem hinnél nekem ha azt mondanám, hogy tetszik – mondom mosolyogva.
- Miért vagy annyira rászállva? - kérdi letéve a bögrét a kisasztalra. Felsóhajtok és hátradőlök. És ő miért van ennyire rászállva erre a kérdésre?
- Mert nem akarom, hogy ostobaságokat olvass a démonokról.
- És te honnan tudod, hogy mi ostobaság és mi nem az? - von kérdőre. Miért van egy olyan érzésem, hogy ragyogó ügyvéd válna belőle?
- Élek már annyi ideje, hogy tökéletesen kiismerjem magam. És higgy nekem, az ami a könyvbe bele van írva hülyeség.
- Te most azt próbálod bemesélni nekem hogy te is egy olyan...- elakad a szava én pedig továbbra is csak mosolyogva nézek rá. Legyintek neki sürgetően hogy fejezze be a mondatot. De csak elképedve mered rám aztán megrázza a fejét és az ajtó felé indul. Na azt már nem. Én is leteszem a bögrét aztán pillanatok alatt közé és az ajtó közé állok.
- Te...hogy...miért? - fejemet csóválva fogom meg a karját és vonszolom el őt az ajtótól. Újonnan hobbija hogy megnehezíti a dolgomat? És miért dadog? Azt hittem tud beszélni.
- Mondtam már, hogy egy démon vagyok. Miért nem figyelsz másokra? - morgom, aztán leültetem őt és én is visszaülök a helyemre. A lány sértődötten fonja keresztbe karjait. Most meg mit dúzzog?
- Te egy őrült vagy – fél szemöldökömet felvonva meredek rá. Hogy mi vagyok? Én őrült? Mégis miért?
- Jó, tőlem aztán – vonok vállat. Már meguntam a vitatkozást vele. Ha azt mondja húsvéti nyúl vagyok akkor az vagyok. Nem leszek hajlandó vitába szállni vele.
|
| linka | 2013. 09. 21. 20:39:18 | #27415 |
Karakter: Alec Grey
Megjegyzés: Manának
Mérhetetlen unalommal nyúlok végig a kanapémon. Senkim sincs, akivel beszélgetni tudnék. Nem mondom, hogy mindenki kerül engem, vagy hogy utálnak. Egyszerűen belefáradtam már ebbe az egész titkolózásosdiba. Nem tudom, hogy a szomszédjaim honnan ismernek, akárhányszor rákérdezek erre, furán merednek rám. Tehát, ahhoz, hogy elkerüljem az esetleges elmei állapotomról való analizálást, nem szabad további hasonló témájú kérdésekkel zargatnom a környezetembe élő embereket. Remek terv, de így hogy a fenébe tudjam meg hogy mégis honnan pottyantam le ide. Arra már sikeresen rájöttem, hogy nem vagyok ember. Nem is ez a gond, hiszen ezt már akkor tudtam, amikor magamhoz tértem ebbe a házba. Valaki az ajtómon kopogtat, felpattanok, és ajtót nyitok.
- Sajnálom fiacskám a zavarás miatt, de tudnál egy kicsit segíteni? – kérdi kedvesen mosolyogva. Miért is ne. Egyébként sincs semmi dolgom. Még csak repedéseket sem tudok bámulni a falakon. Mert ami nem létezik, azt nem lehet bámulni.
- Természetesen – mondom és az időshölgy után, megyek. Egy régi TV-hez vezet, amin hatalmas csomókban áll a rögzitőkötél. Bárki is tette ezt rá, fel nem bírom fogni, hogyan hozta össze. Erre már valami jutalmat kellene kapnia. Például az év hülyéje díjat. Megtapogatom, mintha azon agyalnék, vajon hogyan vigyem el a házig. A nő kétségbeesetten néz engem. Jaj szegény én.
- Ne szóljak még valakinek? Nagyon nehéz, nem akarom, hogy valamid meghúzódjon. Az nagyon tud fájni, és sajnos sokáig. Nemrégiben a testvéremnek is meghúzódott a dereka. Alec kérsz egy kis üdítőt? – pislogva meredek rá. Na ez most hogyan kapcsolódott a testvére derékfájdalmaihoz? Mindenesetre továbbra is mosolygok és bólogatok, hogy igen én nagyon szomjas vagyok. Azonnal a ház felé veszi az irányt, ilyen gyorsan öreg nénit szaladni még nem láttam. A rögzítő köteleket, letépem a TV-t, pedig egy könnyed mozdulattal kapom fel és viszem a nő lakásába. Ott lepakolom az előszobába, és mielőtt még kiérhetne az itallal gyorsan, elsprintelek. Mire fel kell a hold, úgyis elfelejt mindent. Én meg addig elmegyek a könyvtárba. Már későre jár, ilyenkor térnek általában haza a munkáikból az emberek. Szóval elkerülöm a forgalmas utakat. Nincs szükségem semmilyen járműre ahhoz, hogy gyorsan haladjak. Egy lakatlan útra érek, velem szemben egy motoros jön. Talán nem épp az út közepén kellett volna megállnom. Nem tesz jót a motoros egészségének, ha belém ütközik. Gyorsabb tempóra vált, és megpróbál kikerülni engem. Mielőtt elérhetne hozzám, továbbmegyek. Ami az ő szemeinek olyan, mintha egyszerűen eltűntem volna. Már sötétedik, nem láthatta az arcom. A könyvtárba már lassú emberekéhez hasonló tempóban megyek be, illedelmesen köszönök a nőnek és még egy ragyogó mosollyal is, megajándékozom. Késő van már, nem hiszem, hogy feldobom a napját azzal, ha csak úgy beállítok, mondván olvasgatni szeretnék egy kicsit. Mélyen a nő szemeibe nézek, kicsit csavarok az emlékein, semmi különleges egyszerűen arra fog emlékezni, hogy én már jó ideje a könyvtárban csücsülök. A könyvtáros egy fiatal lányt vezet ahhoz az asztalhoz, aminél éppen én ülök. Vékony alkatú alacsony lány, rövid sötét hajjal és csillogó szemekkel. Egy démonokról szóló könyv társaságában telepszik le az asztalhoz.
- Érdekes könyv? – kérdem meg tőle. Kíváncsi vagyok milyen okkal, olvasgatja pont ezt a könyvet. Én is belekukkantottam már, a szövege néhány pontban jócskán eltér a valóságtól. Engem semmiféle varázslattal nem lehet elűzni. Annyi ostobaságot képesek összeírni az emberek. Némelyiken igazán jót derülök.
- Fogalmam sincs – lapoz néhányat a könyvben – még csak, most kezdek neki.
- Hiszel a démonokban?
- Hogyne – mondja vigyorogva – meg a fogtündérekben és a húsvéti nyusziban. Ez érdekes.
A legtöbb ember, így gondolkozik. Gyakran jársz ide? – kérdem terelve a témát. Nem áll szándékomban beszélni a démonokról senkivel sem. Felnéz a könyvből, szemei hamar megtalálják az enyéimet.
- Hé téged ismerlek – döbben meg, kijelentésére többen is lepisszegik őt. Agyamban gyorsan végigpörgetem a napjaimat. Nem, nekem határozottan nem rémlik az arca. Határozottan emlékeznék arra, ha láttam volna már valahol. – Te voltál az, akit egy órával ezelőtt majdnem elgázoltam.
- Biztos összetévesztesz valakivel – mondom mosolyogva. Valami mintha rémlene. – Én már egy órája itt ülök a könyvtárban. Kérdezd csak meg a könyvtárost – mondom ártatlanul. Egy pillanatig még bizalmatlanul mered rám, végül feláll székéből és elindul. Nem hagyom ennyiben, nem igazán szeretném, ha kombinálni kezdene a mai napi eseményekről. Én is felállok, és követni kezdem őt. Megtudakolja a könyvtárostól, igaz-e amit mondtam. A válasz hallatán, mintha némi csalódottságot látnék az arcán. Mégis miben csalódott? Kilép az ajtón, felszáll a motorra és elhajt. Könnyedén, hangtalanul követem őt. Épségben megérkezik egy takaros házhoz, semmi különös nincs a lakásán. Az ajtóban egy lány várja. Testvérek. Hasonlítanak egymásra. Tisztes távolságban figyelem őket, ahogyan bemennek a házba. Várok néhány órát, amíg mindannyian saját szobáikba térnek aludni aztán a bejárati ajtóhoz lépek. Bütykölök egy kicsit a zárral, aztán belépek a házba. Itt sincs semmi szokatlan, ugyan olyan, mint minden más ház belseje. Képek a falon, cipők, szekrények kabátok. Csak a szokásos jelei az életnek. Rövid céltalan bóklászás után rátalálok a lány szobájára. Az illata alapján könnyedén rátaláltam. Benyitok, már az ágyában alszik, ugyan úgy, mint mindenki más ebben a házban. Elmosolyodom, de nem a miatt jöttem ide, hogy nézzem, ahogyan alszik szóval kutakodni, kezdek. Csalódottan sóhajtok fel, amikor a könyvet megpillantom az ujjai között. Hogy volt képes elaludni olvasás közben? Letérdelek az ágy mellé, és finoman kicsúsztatom a könyvet kezeiből. Pechemre felriad rá. A mai nap egy piros betűs ünnep lesz számomra, egészen eddig még egyszer sem buktam le semmivel. Erre felbukkan ő, és egyből elrontok mindent. Már így is lehetetlen helyzetben vagyok, ennél jobban nem tudom rontani, szóval megszólalok: - Nem szép dolog elcsenni egy ilyen régi könyvet.
- Hogy jutottál be ide? – kérdi felülve a takarót maga elé, rántja. Összevont szemöldökkel nézem őt. No igen, határozottan logikus kérdés ez tőle. Nem tűnik helyénvalónak azt válaszolni, hogy hazáig követtem, úgyhogy kitérek a válaszadás elől.
- Nem lényeg. Miért érdekelnek ennyire téged a démonok?
- És téged miért érdekel az, hogy engem miért érdekelnek a démonok? – kérdi gúnyosan. Újabb remek kérdés, amire nem volna jó választ adnom.
- Vissza kellene vinned a könyvet. Előbb utóbb rá fog jönni a nő, hogy te csented el. Nagy balhé lesz belőle – mondom, amire ő kinyúl és visszaveszi a könyvet. Úgy tűnik, nem szereti, ha valaki megmondja neki mi a helyes és mi nem az.
- Ki a fene vagy te? – morogja, és távolabb megy tőlem, egészen az ágy széléig.
- Remek kérdés. Alec Grey a nevem. Most pedig ad szépen ide azt a könyvet – mondom még mindig kedvesen, és várakozva kinyújtom felé a kezem. Tudom, hogy úgy sem adja ide, de ha majd elveszem legalább nem mondhatja azt, hogy nem próbáltam kedvesen elkérni tőle.
|
| Reira* | 2012. 07. 14. 18:12:35 | #22190 |
Karakter: Tim (Dark)
Megjegyzés: Leonak~
- Értettél? – kérdem, miután végzek a feladat elmondásával.
- Naná. – válaszolja higgadtan.
- Ha velem beszélsz, kérlek használd a főnök szót. Itt például a helyes válasz: Igenis főnök! lett volna. – mondom, arcomra gonosz vigyor kúszik és az éles kést kezemben vállába szúrom.
Megragadja nyakam, és kicsit fel is emel a földről. nocsak… Nem is olyan gyenge mint gondoltam volna. Hehe… Végül is a vártaknak megfelelően cselekszik. A földre tesz, majd fülemhez hajol.
- Tudod, én a helyedben kicsit odafigyelnék arra hogy kit hogyan kezelek. Ne érts félre nagyon cuki vagy, de ha továbbra ilyen agresszívan fogsz parancsolgatni nekem, akkor nem leszünk jóban. – elkuncogja magát. Cuki? Vegyük úgy, hogy nem hallottam…
- Nem félsz vadász? – kérdem egy vigyorral arcomon.
- Ki mondta, hogy vadász vagyok? – kérdi ártatlan képpel, majd elmegy.
Én megyek vissza az irodába, majd miután megtudom, hogy valaki nem végezte el a munkáját… Fogom magam, majd elmegyek megkeresni…
***
Éjjeli 3 környékén megtalálom azt, aki nem csinálta munkáját. Természetesen vele is jól elbánok. Kiélvezem szenvedését, ahogyan golyót eresztek talpába, és karjaiba, mintha lyukas lenne keze. Lábra alig bír állni. Végül csak megkönyörülök rajta. Elengedem, de olyan szánalmas, ahogyan a földön kúszik, mint egy féreg… Ordít, segítségért kiabál… muszáj, tegyek valamit. Tarkón lövöm. Azonnal meghal a sok szenvedés után. Élvezet volt nézni. Még fel is izgultam a sikolyaitól, hehe… Nem volt ő olyan ronda… Sajnáltam is a szép pofiját… Most már csak egy élettelen test. Párszor belérúgok. Egyre nagyobb vértócsa nő a test körül. Olyan lesz a szép cipőm, így kénytelen vagyok belétörölni. Ezután megyek a kocsihoz. negyed óra múlva 6. Tökéletes. Pont időben.
***
Pontban 6-kor az ’új’ fiú célszemélyének háza előtt várok. Ha már itt voltam a közelben megnézem, hogyan teljesít.
Mikor meglátom, kifelé jönni elvigyorodok. Ez gyors volt. Megvárom, míg beszáll, majd rákérdezek.
- Nos?
- Meghalt. – mondja vigyorogva. Szerencséje. Egy biztos… Helyben elvérzett, a lövéstől, amit kapott volna, ha nem sikerül megölnie…
- Ez remek. Nem tűröm magam mellett a megbízhatatlan emberek - mondom neki, de ő csak a kilátást figyeli.
- És még nem is tudtunk beszélgetni… egymással – felkuncogok, végül megszólal. Hátradől, majd rám pillant. Mosoly szökik arcára.
- Ez igaz is…- vigyorog.
- Szóval… William… Ugye tisztában vagy azzal, hogy tudom, ki vagy? – kérdezek rá egy negédes mosoly kíséretében.
- És azt, hogy én is nagyon jól, hogy te ki, vagy inkább mi vagy Tim? – vág vissza.
- Nem meglepő. Mindenki tudja. De adok egy tippet. Jobb, ha nem bízod el magad velem szemben. Voltak itt nálad jobbak… - mondom végül, majd elindítom a kocsit. Közelebb hajol.
- Oh, valóban? Hát Tim bocsáss meg, nem tudom mit olvastál, vagy hallottál rólam, de sokan hazudnak. – kacsint. Hmm… nem is néz ki olyan rosszul. Szívesen látnám viszont másképp…
- Ez tény. Szóval… Azt hiszem, ki kell tapasztaljam. – mondom végül, mire csak egy halkkuncogást kapok válaszul. Előveszek egy lapot, és az ölébe hajítom.
- Tessék. – indulok el, a kocsival ő közben elkezdi olvasgatni.
- Mindent megtalálsz rajta. Holnapra hozd el hozzám a fiút. Azt csinálsz vele, amit akarsz, de élve kell. – szögezem le. A célszemély egy viszonylag fiatal, jóképű, menő ingatlanügynök. Legalábbis annak tűnik. Esténként egy perverz, pedofil állat, aki a szado-mazo szexre izgul és drogmániás. Az, viszont nem fizet. És hát ki ne utálná a fizetésképtelen kuncsaftokat?
- Jó. – mondja végül, és tovább figyeli az egyhangú tájat. Természetesen tudom, hol lakik, így odaviszem. Közel van a városközponthoz a lakás.
- Szóval.. – kezdi, majd közelebb hajol. Megtámaszkodik az ülés kéztartóján, úgy méreget szemével.
- Szóval? – kérdezek vissza. – Megjöttél. – világosítom fel, ha, véletlenül süket, és vak is lenne…
- Na nem mondod? – fintorog, majd kinyitja az ajtót.
- Tudod… Nem zavar, hogy vadász vagy. Csak mondom, hogy én mindig megszerzem, amit akarok, bármi áron. – vetek egy csábos mosolyt felé. Hasonlóan visszavigyorog. Becsapja az ajtót, majd elhajtok. Érdekes…
***
Másnap jön is dél környékén hozzám. Itt van a fiú, bár kicsit… ki van ütve. Jó sok sérülése van, és egy golyó a vállában. Kimegyek, majd most fordítva megyünk. Ő vezet, én pedig nézek ki az ablakon. Nocsak. Tudja ez hova szoktam járni. Az üres hatalmas betonból készült garázsba visszük, illetve ő viszi én követem a srácot. Egy székhez kötözi, majd mellém lép.
- Elmehetsz. – mondom végül.
- Ha nem zavar… inkább maradnék a műsorra. – vigyorog. Ahogy akarod… A közeli falnak dőlve figyeli ténykedésem. Ahogy felnyitja a szemét a fiú. Szőke haja csapzottan lóg kék szemébe, így takarva azt.
- Hol vagyok? – nyöszörgi.
- A pokolban… - kuncogok. Először nem érti, de ahogy álla alá teszem késem, élével bőre felé, és finoman hozzányomva vércseppek esnek a földre, megérti. Mögém pillant, és amint meglátja a kárörvendően vigyorgó Willt, elszörnyed.
- Nem vagy ember… beteg állat… mit akarsz tőlem?- nyögi ki. Ebben nem téved, ahogy előző áldozataim egyike sem.
Felkuncogok.
- Ténymegállapítás ötös. És kérlek. Mondj még ilyen szép dolgokat. Egészen felizgulok tőlük… - kuncogok. - De most nem te beszélsz.. –kést ajakihoz teszem. Megdermed. Könnyek kezdenek el folyni arcán. Jézusom, de undorító. Szánalmas…
- Féreg.. – suttogom halkan, hogy csak ő hallja, majd késemet ujjaihoz irányítom.
- Játszunk… - nevetek fel. – Ahány kérdésemre igennel válaszolsz annyi ujjad bánja. Csakhogy tisztázzuk. Hazugságért kettő jár. – kuncogok.
- Szóval… Igaz, hogy nem fizettél? – kérdem.
- Nem. – nyögi ki végül. Nyissz. Kettő ujjának annyi. Felkuncogok, ő pedig csak szűköl, és ordít, üvölt, mint egy állat.
- Megmondtam. Hazugságért kettő jár. Szóval… Megkérdezem újra. igaz vagy nem? – szemeim villannak, ő pedig könnyekkel küszködve, dadogva tátogja, hogy igaz. Nyissz. Még egy. Felsikít.
- Ez az sikíts csak. Úgy élvezem. – nevetgélek. Baszki, még a végén tényleg felizgulok… Hehe…
|
| Reira* | 2012. 06. 14. 00:29:29 | #21507 |
Karakter: Tim (Dark)
Megjegyzés: kis harciasnak
A nagy fekete furgon halkan zötykölődik a kitaposatlan rengetegben. Az erdő erre felé járhatatlan, autóval is csak nehezen. A hatalmas növények és az „útra” belógó faágak a hatalmas sötétített ablakoknak csapódnak. Én nem törődve az akadályokkal haladok előre. A hátsó ülésen egy lekötözött fiú fekszik, szájában egy ronggyal, hogy ne beszéljen, ha felébredne, hiszen most épp ki van ütve.
A jármű az erdő elhagyatott széléhez közeledik épp, egy kis rövidítéssel. Miért? Merő unalomból.
Amint lefékezek, a rövid, barnahajú fiú előrehanyatlik, így elkezdi felnyitni szemeit. Kiszállva a kocsiból lépek az elhúzható ajtóhoz, majd kinyitva nézek végig a még kissé kómás tekintetű fiún, aki látszólag nem egészen érti, mi történik vele.
Megfogom a haját, majd felrántom a kocsiból, mire a kendőtől egy erőtlen nyöszörgés hagyja el torkát. A kocsitól távolabb cibálva a földre dobom, mire megpróbál felkecmeregni, de lábain és a kezein lévő csomó nem engedi, így félig nyitott szemmel tekint rám, továbbra is a földön fekve.
Előveszem késem, majd odamegyek hozzá. Látszik szemében a félelem. Ahogy mögé megyek, és már nem látja testemet, sem azt, hogy mit csinálok, vagy épp fogok eszeveszett mocorgásba kezd, mire könnyed mozdulattal teszem az éles kést nyakához. Az enyhe vágásból pár kósza vércsepp folyik ki.
- Maradj nyugton, vagy elvágom a torkod… - sziszegem, mire látszólag a túlélőösztöne miatt addig rúgásra feszített izmai elernyednek. Elmosolyodom. – Ügyes fiú.
A kést a kezeihez irányítom. Amint megérzi, a pengét megremeg. Pedig igazán nincs oka félni… Még.
Egy gyors mozdulattal vágom le róla a szoros kötelet, aminek köszönhetően mély sebek díszelegnek csuklóján, majd lábához nyúlva az ott lévő „bilincsektől” is megszabadítom. Most érdekes módon nem kezd öngyilkos merényletbe és kezd el futni. Talán mégiscsak van némi esze. Szájából kiveszem a rongyot, mire felköhög.
- Mit akarsz csinálni? – kérdi köhécselve, reszelős hangon. Gondolom torka kiszáradt, hiszen az autóút több mint 4 órás volt, ő pedig nem ihatott, révén végig ki volt ütve.
Egyik ujjammal álla alá nyúlok.
- Majd úgyis megtudod… Ne akarj ennyire sietni – kuncogok fel, majd távolabb lépek tőle. Pisztolyomat elővéve kibiztosítom. Klikk-Klikk. A rémület gyorsan söpör végig testén. Mozdulni se bír.
- Van 5 perced elfutni… - Nyomom meg a stoppert, mire értetlenül mered rám. A pisztollyal feje mellé célzok, mire veszi az adást és feltápászkodik. – Még 4 és fél perc… - közlöm vele, mire elkezd hátrálni.
- Te beteg vagy – suttogja rémülten.
- 4 perc – kijelentésem hallatán megrémül, szemeimbe nézve tudatosul benne, hogy nem viccelek. Hátat fordítva nekem kezd el botorkálni az erdő felé, majd a fák mögé érve futni kezd. Arra amerre nem kéne. Be az erdő sűrűjébe. A fekete autónak dőlve várok, majd mikor órám jelez, elvigyorodok. Induljon a játék.
Lépteim hangosak így tudja, merre járok. Az erdő csöndes. Nem hallok hangokat semerre. Az erdő közepén megállva pillantok széjjel.
- Cicc-cicc. Gyere elő… - hangom sejtelmes és vészjósló. Vigyorogva fordulok körbe, de mivel minden tiszta így megállok egy helyben. Szemeimet lecsukom, majd hallgatózok. Az egyik közeli fa mögül hangos szuszogás hallatszik. Még szerencse, hogy démon vagyok, így könnyedén megtalálom a hang forrását. Fejemet arra felé szegezem, majd megindulok annak ellentétes irányába. Nem lenne élvezetes, ha rögtön lelőném. Adjunk neki egy esélyt. Hallom az avar zörgést, majd lépéseket, aztán futást. Hátrapillantva meglátom a barna fiút. Ejj-ejj. Még ennyit sem tud?
Feje mellett eresztek meg egy golyót, mire egyensúlyát elvesztve zuhan a földre. Amint meglát, kúszva kezd el hátrálni. Közelebb megyek hozzá. Fegyveremet rá szegezem, majd hirtelen elhajítom. Még játszani akarok. Szemében némi reményt látok megcsillanni. Ez olyan élvezetes. Leguggolok elé, majd egyik ujjamat végighúzom felsőtestén.
- Az emberek olyan buták… - kezdem, mire értetlen pillantást vet rám. – Nem tudják mi az a fájdalom, és ha egyszer bajba kerülnek… - nézek rá, majd hirtelen nyaka köré kulcsolom kecses ujjaimat, mire megremeg kezem között. Szemeiben újra félelem csillan. -… nem képesek semmire, csak könyörögnek… - ujjaim hurokként szorulnak a nyaka köré, mire fuldokolva kapkodja a levegőt. Istenem, de szánalmas. – Szégyenlem, hogy a csapatban voltál – eszelős vigyorral mélyesztem körmeimet nyakába, mire könnyei kezemre folynak. Undorodva engedem el, majd elővéve egy zsebkendőt törlöm meg kezem.
Fuldokolva próbál arrébb kúszni. Ez már több mint szánalmas. Felkelve megyek hozzá, majd hátára lépve nyomom a földre, mire felnyikkan.
- Mond csak, milyen érzés? – kérdem, mire megremeg.
- Miért? – nyöszörgi, mire felkuncogok. Lábamat leveszem hátáról, majd mellé guggolok, és hajába túrva rántom fel fejét a földről, hogy kétségbeesett tekintetébe nézhessek.
- Azt kérded miért? Megmondtam. Nekem csak pontos munkát végző emberek kellenek.
- Én azt csin… - kezdené, de megállítom. Ujjamat szája elé szorítva pisszegem le.
- Ne rontsd a helyzeted. Mit mondtam mikor kell megölni azt az embert? – kérdem, mire a felismerés villan át szemein. Ohh igeeen.
- Szóval érted.
- 5 perc… - szavai megremegnek, ahogyan kimondja. Felkuncogok. Igen, 5 perc késéssel ölte meg az áldozatot.
- Te nem vagy ember – suttogja, mire felkuncogok.
- Nem-nem vagyok az édes… Nemsokára te sem leszel az... – mondom egy negédes mosoly kíséretében. Értetlen tekintettel mered rám. Nem érted? Bemutatom…
Elővéve késem anélkül, hogy a fiú látná, nyúlok hátához, majd kézfejemmel végigsimítok gerincén, erre összerezzen, és mikor a legkevésbé számítana rá, vágom hátába az éles tárgyat. A hirtelen fájdalom miatt felüvölt. Ahh…
Elvigyorodva hallgatom hangját, majd a kést újra belé mélyesztem. A könnyek áztatta arcát felém fordítja.
- Kérlek… Könyörgök… - suttogja. Füléhez hajolva suttogom a szavakat.
- Erről beszéltem… - mondatom közben hasába rúgok, mire összegörnyedve terül el a földön. Testére lépek, így ő felköhög. Erősebben szorítom őt a földhöz lábammal, mire egy csíkban vér csordul ki szája szélén. Elnevetem magam. Késem végighúzom oldalán, mire megremeg, majd belévágom. Sikoly. Késemet megtörölgetve teszem el, majd egy levelet csúsztatok a fiú alá, és elindulok. Még hallom hangját.
- Gyere vissza! Ne hagyj itt! Ezt nem teheted! – sikítja, mire elnevetem magam. Ó, dehogynem. Előbb utóbb úgyis elvérzel, nem úszod meg élve. – Neh.. – hangja elcsuklik. Már nincs sok hátra.
Az autóm felé indulok, majd beszállva gondolkozok el. Holnap 6 körül majd megtalálják talán, vagy ha nem akkor felfalják az erdei állatok. A borítékra gondolok, amiben egy szó volt.
„Kösz.”
A rendőrség ugyebár azt mondta, ha nem bántom a falu lakóit azt ölök meg az alvilágiak közül akit akarok, és eltakarítják a hullát.
Beindítva a motort kezdek el visszafelé menni. Még mindig a fülemben cseng az a sikoly. Mmm….
***
Visszaérve a roskadozó épületbe lemegyek az alaksorba, ahol már nagyban készülődik mindenki. Amint meglátnak, mindenki abbahagyja a munkáját és megvárják, míg elmegyek. Félnek tőlem? Jól teszik.
- Shen! – üvöltöm, majd bemegyek szobámba, és leülve székembe várom meg amíg nem nyílik ki az ajtó nagy zajjal és ez kócos göndör, szőke hajú, alacsony fiú lép be rajta, aki kinézetre 19 éves, közben pedig csak 17.
- Igen? – kérdi zaklatottan, mire elvigyorodom.
- Kell valaki Rin helyett – mondom nyugodtan, mire elborzad, én pedig csak figyelem, ahogy próbálja rendezni vonásait. – Van valaki, aki szabad? – kérdem szórakozottan, mire aprót bólint.
- Név? – kérdem, mire azonnal sorolja is.
- Willim P.Harris, 25, jól harcol, egyebet nem tudunk róla, de ő van a soron.
Bólintva jelzek neki, mire fut is a telefonhoz. Pár perc múlva már jön is vissza, és elmondja, hogy 1 óra és itt van. Hmm… Harris? Kíváncsi vagyok, vajon mit tudhat…
***
Mikor megérkezik a fiú első dolgom, hogy végigmérem. Izmos test, neon sárga szemek, hamuszürke rövid haj. Hanyag öltözet. Nem néz ki 25-nek (max.21), sem erősnek. Elvigyorodom. És egy vadász. Csak nem azt hitte, hogy nem veszem észre? Hmm… Teszteljük le.
- Dark – bemutatkozásom tömör. Timet minek mondjam, mindenki ismeri. Látom, hogy ő is végigmér. Elvigyorodom, majd a megkövülten parancsra váró Shenre pillantok.
- Teszt – mondom, mire ugrik is és nyitja az ajtókat, a fiút pedig bevezeti a hatalmas légüres térbe, én pedig követem. Hallom, ahogy elmondja, neki mit kell, csináljon. Csak egy sima bunyó, amolyan képesség felmérő.
Amint látom rajta, hogy készen áll elé lépek.
- Jöhet kés is. Amit akarsz – vigyorgok, mire ő is elmosolyodik, és előveszi a szúró eszközt.
- Kezdhetjük… - mondja, majd esik is nekem.
Első csapása alap, így simán térek ki előle. Hátulról vágnék rá, de megfordulva tartja ki elém a kést, így inkább alulról kezdve gáncsolom ki, majd elugrok tőle. Felkelve jön utánam. Én csak várom a csapást. A kést felém hajítja, amíg kitérek előle, elém jön és vágna pofon, de kezét megállítva ütöm hasba, mire csak enyhén megrázkódik, pedig jó erős voltam. Hehh… Nem is olyan gyenge, mint gondoltam. Nem esik össze sőt, másik kezével is próbálkozik, de azt is megfogom. Lábával hasba rúg, de így mindketten a földre kerülünk. Felveszi eldobott fegyverét, majd gyorsan felpattanva esik nekem a késsel, mire én kezemet kitartva elé hagyom, hogy a fegyver átszúrja kezemet, majd rámarkolok az éles tárgyat fogó kezére, nézek vele farkasszemet, közben a vércseppek a márványpadlóra csöppennek. Istenem, de jó érzés. Ez a fájdalom. Megborzongok. Imádom ezt. Meglepetten pislog, én pedig lábammal oldalba rúgom, mire a földre zuhan, így ránt magával. Shen meglepetten figyeli az eseményeket. Nem látott még engem mással így küzdeni, hisz nem is szoktam. Gyorsan reagálva mászok rá. Véres kezemben még mindig ott a kés, így fogom az egyik kezét, majd másikra rálépek. Ekkor hátulról kulcsolja lábait testem köré, és hátraránt. Gyorsan felkelek, ahogyan ő is. Egy ideig farkasszemet nézünk, majd abbahagyva játszadozást fut felém és én könnyedén térhetnék ki előle, de hagyom magam, így magával sodor. Erre nem számíthatott. Lábaimat teste köré fonom, majd lefejelem, mire mellém görnyed. Így újra én vagyok felül. Kezeit lefogom ismét, és kicsavarom belőle a kést, majd nyakához szegezem. Nem volt rossz, de ellenem kevés.
- Ennyi – vigyorgok rá, mire szemei villámokat szórnak. Felkelve róla dobom el a kést, majd Shentől elveszek egy kendőt, és megtörlöm véres kezem.
- Felvéve – vigyorgok, majd távozok, Shen pedig követ.
- Holnap 6-ra, Délen, Roberta Doerro-t kérem holtan tőle.
- Főnök a keze… - kezdi, de leintem. Csak ne aggodalmaskodjon itt nekem. Engedelmesen hallgat el, majd távozik. Visszamegy elmondani a fiúnak, a célszemély adatait, és bűnét, amiért halált érdemel a lány. Érdekes lesz. Kíváncsi vagyok meddig megy, majd el ez a kis ficsúr, hogy megölhessen, hiszen azt akarja. Csakis azt, mint mindenki.
Szerkesztve Reira* által @ 2012. 06. 14. 00:42:50
|
|
