|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Rauko | 2011. 07. 07. 16:42:30 | #14874 |
Karakter: Haiiro
Megjegyzés: ~ Timcsinek
- Én… kezdi, és már majdnem megbánom, amikor hirtelen folytatja is. – Nem baj – mondja, és ezen felbátorodva hajolok közelebb hozzá, majd ajkaimmal érintve az övéit.
Megremeg és felsóhajt, amikor csókolni kezdem, és nekem is ugyanolyan jó érzés, mint neki lehet. Sosem éreztem még ilyet előtte. Annyira más, mint eddig akárki, hogy arra szavak sincsenek már! Imádom.
Amikor megérzem remegő ágyékát, elengedem. Nem akarok neki bajt, hiszen gazdája van.
- Túl… túl jól csinálod – mondja halkan, mire elmosolyodom. Meg is dicséri a mosolyomat, és felnyávog, amikor a hideg kezemmel a hátát kezdem simogatni.
- Csak egy kis forró tea kell és máris jobb lesz – mondom neki, és a konyhába megyek, ahol az ölembe is ül azonnal.
- Szeretnéd, hogy felmelegítselek én is?
- Mire gondolsz?
- Hááát… - kezd gondolkodni. – Például összebújás, igen… akkor biztosan melegebb lesz, és ha szeretnéd, megmasszírozlak. - Hm...
- Jól hangzik, de komolyan gondolod?
- Persze, nem szoktam viccelni – mosolyog, majd bemegyünk a szobába. Leveszem a pólómat és elkezdi. Hm... mennyire jól csinálja. Túl jól... túlságosan is jól.
- Mauro, szerintem elég lesz – szólok rá lágyan, és ahogy hagyja, megfordulok alatta, de csak annyit érek el, hogy még jobban felizgat. Pici körmöcskéivel elkezdi a mellkasom simogatni, amiről persze, hogy azonnal másra asszociálok. És a tény, hogy a csípőmön ül és folyamatosan mocorog, semmit sem segít a helyzeten. Aztán akárhogy kérem, nem hagyja abba, én viszont teljesen beindulok a dologtól... és mivel már nagyon régen éreztem ilyet, sokáig nincs is erőm, tiltakozni. Amikor rádöbben, hogy mit csinált és folytatja, direkt, akkor már nem tudok semmire gondolni. Hangosan dorombolok, ahogyan ő is, majd úgy helyezem el magamon, és a vágya összeérjen az enyémmel, és kezeimet a derekára vezetve mutatom neki, hogy hogyan mozogjon.
- Ezt nem szabad - suttogom neki halkan, de csak elfojtva nyávog, a szemei lehunyva... mi a fenét kellene csinálnom? Nem ronthatom meg valaki más tulajdonát! De nem bírom már.
- Haiiro - nyög fel hirtelen, és még gyorsabban kezd dörgölőzni hozzám. Farkincája a lábam simogatja, miközben az ágyéka épp annyira feszülhet, mint az enyém. Hihetetlen ez az egész helyzet. Egy csomagból került hozzám, azt sem tudtam, mit kellene kezdenem vele, és most olyan ösztönöket szólaltat meg bennem, amiknek a létezését sem sejtettem eddig.
Csak mozog, mozog, nyöszörög és nyávog, és a hangja éppen annyira erotikusan hat a fülemnek, ahogy az illata az orromnak, az érintése a testemnek és a látványa a szememnek. Hihetetlen érzés... egyszerűen hihetetlen. Csodaszép, és minden rezdülése csak tovább korbácsol bennem valamit, amitől már égek, és ő is velem együtt, és jelen pillanatban azt érzem: tovább akarok menni. Tovább kell menni! Most, azonnal érezni akarom, ahogy a forró és szűk teste körülölel, tudni akarom, milyen, amikor a kéjtől remeg és hangosan sikít, amikor előbújik belőle az a kiscica, aki semmi másra nem vágyik csak arra, hogy valaki a magáévá tegye.
- Szép vagy - nyögök fel, majd magával ragad az öröm, és az alsómba élvezek. Nem kellemes ez így, mintha... nem is tudom. Kellemetlen. Nem jut eszembe jó hasonlat erre az élményre.
Végigszánt a testemen az érzés, és nem sokkal utánam ő is elélvez. A nevem sóhajtja, és nagyon remeg, ezért magamhoz húzom.
- Ezt nem kellett volna - suttogom.
- Megbántad? - kérdezi szomorkás hangon.
- Uhm... nem. Egyáltalán nem - rázom meg a fejem finoman. - Csak tudod... nem szeretem elvenni mások tulajdonát. - Ahogy kimondom, már érzem, hogy ezt nem így kellett volna kifejeznem, de már késő. Kicsit elhúzódik, és szomorkás szemekkel néz rám.
- Szerinted csak egy tárgy vagyok? - ül fel, eltávolodva tőlem.
- Nem, kicsim, erről igazán nincs szó - mondom, és ülnék fel, hogy közelebb legyek hozzá, de rám fúj. Gondolom, valami akarata ellenére történő dolog lehet, mert a szája elé kapja a kezét és ijedten néz rám. - Nem, semmi baj - sóhajtok fel. - Szóval nem úgy értettem. Csak tudod... neked el kell menned, és én nem akarom, hogy ez megtörténjen, de muszáj... mert nem tudok ellene semmit tenni. - Rám pislog.
- Ha szeretnél engem, vegyél meg. Mindig azt csinálják - mosolyog.
- De nekem nincs pénzem, Mauro. Én szegény vagyok, magamat is alig tudom eltartani, nem hogy neked biztosítani azt a luxust, amihez hozzá vagy szokva. - Látom, hogy valami fura érzés fut végig az arcán, de nem tudom beazonosítani... - Ne haragudj rám, nem érek hozzád többé - állok fel, és lépek el az ágytól, megcélozva a zuhanyzót, hogy lemossam magam és átöltözzek.
Ahogy folyik rám a víz, elgondolkodom, hogy mit kellene tennem. Nem lophatom el, tudják, hogy nálam van. De akkor mégis mi a frászt csináljak?! Nincs pénzem megvenni... pedig szívesen itt tartanám még. De ha holnap jobb lesz az idő, márpedig jobb lesz, hiszen már most olvad a hó kissé, akkor el kell engednem, el kell vinnem a gazdájához, újra dobozba csomagolva. Feláll a fülemen a szőr, ha erre gondolok, de nincs más út. Én nem tehetek érte semmit sem, hiszen csak egy senki vagyok. Egy szegény mindenes, akinek néha ételre sincs pénze, nemhogy ellátni egy olyan luxusigényű cicát, amilyen ő. Akármennyire szép, akármennyire vonzó és akármennyire kielégíti a testemet.
- Mehetsz - szólok be a hálóba, mikor végeztem, és kiveszem a friss ruhákat a szekrényből. Friss, tegnap mostam őket... így hát neki is készítek az ágyra, és a konyhába megyek. Össze kellene ütnöm valami ételt...
|
| timcsiikee | 2011. 05. 07. 01:42:19 | #13448 |
 Karakter: Mauro
Megjegyzés: ~ Raucicnek
Mauro:
Éjszaka dörgésre ébredek, s csak reszketni tudok. Annyira… annyira félelmetes… nyaú…
- Haiiro – mocorogni, ficeregni kezdek, de csak nem válaszol. Félek… védj meg, kérlek. - Haiiro, kelj fel, kérlek – nyüszögöm halkan.
- Mi a baj? – duruzsol halkan, és ez máris megnyugtat.
- Olyan hangos és olyan félelmetes.
- De nem tud bejönni, nem lesz baj.
- De olyan hangos – egyre közelebb kucorodom hozzá, lassan belébújok. Simogatása olyan mint az édes megváltás, hatására még a vihar is csillapodni kezd, s lassan sikerül visszabújnom az álmocskák világába.
Mikor felkelek sehol nem látom, viszont itt hever egy cetli. Hmmm… majd jön.
Készített ki nekem tejecskét is, de jó. Mindig gondol rám. Nyaú~ Ettől boldognak érzem magam.
Amikor feljön hirtelen hozzá sietve fogadom.
- Nagyon hideg van kint? – kérdezem hidegcsípte arcát figyelve.
- Eléggé, és rengeteg hó esett, ne haragudj, hogy nem voltam itt, mikor felkeltél, de muszáj volt eltolnom, mert teljesen betemetett volna minket.
- Ugyan, semmiség – amíg nincs csúnya, gonosz vihar, addig én jól megvagyok. Erről jut eszembe - Sajnálom, hogy nem hagytalak aludni – szégyellem magam, hogy miattam nem tudta kipihenni magát, fáradtnak is látszik. Nyugtatólag simítja meg arcocskámat.
- Az esti reakciód után inkább megkérdezem. – mi? micsoda? - Megcsókolhatlak, Mauro? Nagyon haragudnál érte? – ajkacskáimat eltátva nézek fel rá, kissé csodálkozva. A gondolatra azonnal sütni kezd pofim. Ráaádsul ahogy néz, még teljes testem is felforrósodik. Farkincám irányítatlanul mozgolódik ide-oda.
- Én… - lassan lesül pofimról a bőr. Mit mondhatnék? Nem bántam amikor csinálta, de olyan szokatlanul jó volt. Lehet, hogy neki is tetszett? Akkor szeretnék örömet szerezni neki, ha már így gondoskodik rólam. – Nem baj – mondom halkan, félénk mosollyal, ujjai arcomat simítják ismét. Remélem nem süti kezét forró pofim.
Szívecském gyorsan ver, úgy érzem torkocskámban dobog amikor felém hajol, szája puhám érinti enyémet majd lassan megmozdul rajta, s finom, fullasztó csókot kapok tőle, ösztönösen karolom át nyakát. El… el fogok olvadni. Tarts meg engem Haiiro, mert össze fogok esni, ha nem fogsz meg.
Derekamnál átölel, szorosan tart, s sokáig csókol, alhasamnál gyülekezik a forróság, s ijedten nyöszörögni kezdek, de ahogy lassan elhajol tőlem, hozzá kucorodok.
- Túl… túl jól csinálod – suttogom olyan halkan, hogy úgy érzem egy levegővételnyi hang sem jött ki az ajkaimon és „válasza” is erről tanúskodik.
- Már nem is fázom – jelenti ki jókedvűen, engem ölelve, s amikor felnézek rá, láthatok egy lágy mosolyt. Nyaú~ Milyen jól áll neki.
- Többet kéne mosolyognod- arcára simítom kezecskémet – sokkal jobban áll neked – boldog mosollyal hegyezem fülecskéimet, de szög egyenesen borzolódik fel farkincám, amikor a pólóm alá csúszik egyik ölelő keze. Nyaúúú~ ez hideeeeee~g – Nyaú~ Biztos, hogy nem fázol? A kezed jégcsap – megfogom mindkettőt és dörgölni kezdem meg fújkálni, de nem látszik úgy, mintha sok hatása lenne.
Halkan nevet fel, és fejemet simítja meg.
- Csak egy kis forró tea kell és máris jobb lesz – a konyhába megy, követem, majd mikor leül és a teáját kortyolgatja, finoman az ölébe ülök keresztben, nyakát átkarolva dőlök hátra.
- Szeretnéd, hogy felmelegítselek én is? – nézek rá ártatlanul, de csak kérdő tekintetével találkozok.
- Mire gondolsz? – kérdez vissza kíváncsian, majd valahogy rajtam keresztül iszik bele csészéjébe.
Hogy mire? Hmm… talán nem tudja, hogy az milyen.
- Hááát… - elgondolkodott szemekkel pillogok párat, majd egyre szebb színű arcára pillantok. – Például összebújás, igen… akkor biztosan melegebb lesz, és ha szeretnéd, megmasszírozlak.
- Jól hangzik, de komolyan gondolod? – megrezzennek fülecskéim, sértetten csücsörítek.
- Persze, nem szoktam viccelni – elmosolyodik szélesen, az utolsó korty teát is megissza, majd elteszi a csészét.
- Akkor a masszírozást lehet, hogy igénybe venném – boldogan felcsillanó szemekkel azonnal megfogom kezét, és a szobájába vonszolom be, az ágyra. Megmutatom, milyen jó is vagyok a masszírozásban, a gazdijaim mind imádták.
Az ágyra fektetem, csak a pólót vetetem le róla, és popsijára ülök, miközben dögönyözöm a hátát.
Hihi… jól hallom, hogy dorombol? De jó! Még egy olyan gazdi sem volt, aki dorombolt volna, igaz soha nem volt neko gazdim, sőt eddig más Nekokkal is alig találkoztam. Hmm…
Vállától lefelé haladok, majd vissza fel, ujjacskáimmal minden pontot alaposan megmasszírozok, hogy jobban érezze magát. Lehet majd még el is alszik alattam, hihi.
Nem tudom mióta csinálhatom, de nagyon élvezem, olyan jó.
- Mauro, szerintem elég lesz – mondja halkan, megfordul alattam addig térdeimre támaszkodom, majd mikor a hátára fekszik, visszacsüccsenek rá. Hihi… Mellkasán támaszkodom meg, s ahogy végigfuttatom rajta tekintetem, felcsillannak szemeim. Hű… milyen izmos, és szép a bőre, és olyan… nem is tudom… Megnyalom kiszáradt ajkacskámat, majd felkuncogva karmolok végig lágyan mellkasán.
- Itt már nem tudok masszírozni – kuncogom halkan, és simítom finoman karmolászom tovább, egyre hangosabban kezd dorombolni, kezei csípőmre vándorolnak.
- Mauro… ne – utasít halkan, de csak játékosan ficánkolni kezdek, és játszom a süketkét.
- Nem értettem jól… még? Hihi… - csípőm ficánkol rajta, ujjaimmal bőrét simítom, de hirtelen lefigja kezeimet, és meglepetten pillantok rá.
- Hagyd abba – kér lágyan, kényelmetlenné vált hirtelen ahogy ülök így mocorgással próbálom eligazítani magam, de csak még nagyobb lesz az a valami, amire ráültem.
A hirtelen felismeréstől mély pirosság süti arcomat és olyan forróság önt el, mint az előbb, kint. Oh… forró? Akkor ezzel biztosan őt is fel tudnám melegíteni.
- Még mindig fázol? – motyogom halkan, csak kíváncsian néz fel rám. Előre hátra mozdítom csíőmet, mire megfeszül. Elmosolyodom – mert így fel tudlak melegíteni. – mondom boldog mosolykával, és előre hajolva simulok teljesen hozzá, de ettől úgy érzem apró kis lángban fellobban a vágyam mellette. Nyaú… ilyenkor mindig gyengébbekké válnak az izmaim és remegni kezdek, de szeretném, ha boldog lenne, és nem akarom, hogy megfázzon. Engedelmesen bújok hozzá ahogy megígértem, hogy felmelegítem.
|
| Rauko | 2011. 05. 03. 20:13:52 | #13382 |
Karakter: Haiiro
Megjegyzés: ~ Timcsinek
Az ágy szélénél bukkan fel, a fülei lelapítva. Hm...
- Te tudsz gondolat olvasni? – szegezi nekem a kérdést, és egészen őszintén, fogalmam sincs, hogy erre mit kellene mondanom. Nem vagyok én az ilyen helyzetekhez szokva. Sosem beszélgetek ennyit senkivel...
- Ezt most, hogy érted? – Hirtelen válasz helyett kiugrik az ágyból, és az ölembe bújva dörgöli a hasamhoz a fejét. Huha... érdekes cica, de ha azt akarja, hogy simogassam, akkor megtehetem.
- Nos… néha szoktam gondolni rá, hogy… vajon milyen lehet egyedül élni, de utána mindig elterelte valami a figyelmemet. – Előre hajolva nézek rá, kicsit kíváncsian. Már az sem zavar, hogy meglátja a szemeimet. Attól valahogy nem tartok, hogy ő ezt szóvá tenné. De arra sem számítok, hogy kis kezét az arcomra simítja. – Szépek a szemeid – szólal meg pár perc csend után. Olyan aranyos cica, de most sem kaptam választ.
- Mauro, megint elkalandoztál – szólok rá.
- Oh, igaz! Miről is beszéltünk? Ja igen… - Arca megváltozik, de azért folytatja. – Szeretnék egyszer egyedül élni… de nem tudom, megéri-e. Jól elvagyok most is, és nem tudom, mit tehetnék azért, hogy önálló lehessek. Pedig… jó lenne.
Milyen szomorú cica... és mennyire belenevelték, hogy önállótlan. Pedig mindenki tud egyedül élni, hiszen az ételt elkészíteni nem nehéz, takarítani sem, és ő biztosan nem is lenne magányos sem, hiszen nagyon aranyos. Könnyen találna párt akkor is, ha nem kéjsóvár gazdagok között kellene élnie.
Közelebb hajolok, és piszézek vele. Nem is emlékszem, mikor csináltam ilyet utoljára, de a kedves mosoly, ami az ajkaira kúszik jelzi, hogy megérte. A baj csak az, hogy ez a közelség kicsit túlságosan is hat rám... vagy nem is tudom. De olyan jó lenne megcsókolni. Vágyom az ízére.
- Szerinted is lehetetlen, hogy valaha is egyedül éljek? – szakít ki gondolataimból.
- Dehogy… ki mondta ezt neked? – kérdezek vissza meglepve. Sejtettem, hogy valami ilyesmi, de érdekel, hogy ki...
- Apa… - jelenti ki, én meg megremegek. Hogy lehet egy apa ilyen?! Ő viszont azonnal a nyakam köré fonja karjait, ezzel kicsit sem segítve azt a tényt, hogy még mindig érezni akarom őt. – Haiiro. Köszönöm… még senki nem mondta nekem azt, hogy önálló is lehetnék – jegyzi meg hálásan, és kapok a szám sarkába egy kis puszit. Nem tudom, hogy ez mennyiben jelent neki akármit is, de engem jobban feltüzel, mint kellene, így nem gondolkodom tovább. Közel hajolok hozzá, és megcsókolom. Először meglepve nyög fel, de aztán átadja magát nekem, és élvezni kezdi. Érzem az illatán, hogy mennyire vágyik rám, az egész szobát beteríti az a kellemes illat, amit olyan rég éreztem már... szeretem az olyan ártatlan kis nekokat, mint amilyen ő. Még olyan nehezen tudják ezt az ösztönt visszafogni, és ők maguk észre sem veszik. Ezért is lep meg, amikor eltol magától és úgy néz rám, mintha bántani akarnám. Nem nagyon értem... miért csinálja ezt, ha egyszer eddig élvezte?
- Te… te megcsókoltál? – kérdezi, mintha pánikba lenne esve. Hihetetlen... ennyire félreértettem volna?
- Ne haragudj – mondom neki, és nyúlnék a teste alá, hogy feltegyem az ágyra, de hirtelen visszaránt magához. Most akkor mi történik?
- Nem… nem baj. Tényleg – suttogja, nekem meg hirtelen... ah, érintenem kell, simogatni akarom. De azt hiszem, élvezi is, mert pillanatokon belül kuncogva ölel át, egy kedves nyávogás után.
Éjszaka nem kelek fel efy darabig. Ez az első ilyen alvásom mostanában, de nagyon élvezem. Ahogy kicsit kevesebb álom van a szememben,. csak szaglászom egy kicsit a karjaim közt szuszogó pici cicust, és rögtön nincs is ingerem arra, hogy felkeljek, csak mocorgok kicsit és jobban magamhoz ölelve szenderedem el.
Ezért is lep meg, amikor valamikor hajnaltájt mocorgásra kelek. Hallom, hogy vihar van kint, hó- és szélvihar lehet, de én már megszoktam, abból a tényből viszont, hogy ő épp a karomat rángatja tartok tőle, hogy ezzel most egyedül maradtam.
- Haiiro - hallom meg keserves hangját, aztán ahogy egy újabb széllökés hangja üti meg a fülem, ő keservesen felnyávog. - Haiiro, kelj fel, kérlek - nyöszörgi.
- Mi a baj? - kérdezem álmos hangon és kicsit feljebb ülök, de ő ezt kihasználva már az ölemben is ül, és ahogy megölelem érzem, hogy mennyire remeg szegényke. Kis szépség... ennyire félne a vihartól?
- Olyan hangos és olyan félelmetes - nyöszörgi.
- De nem tud bejönni, nem lesz baj - suttogom fülecskéjébe, és visszafeküdve húzom őt is, így majdnem teljes testével rajtam fekszik, de tekintve, hogy olyan kicsike, ez nem baj.
- De olyan hangos - suttogja, de már félálomban van, én pedig felsimogatva a hátán elkezdem a fülecskéjét kényeztetni finoman, lágyan hozzáérve. Nem is nagyon van ellenére, sőt, elégedetten mormogva alszik vissza perceken belül.
Nekem is könnyen sikerült, hiszen annyira aranyos, olyan kis kedves, hogy magával ragadt a szuszogása. Kivételesen nem is álmodok semmit, csak alszok és pihenek, így reggel kipihenten, nyugodtan kelek fel. Ő még alszik, kint is félhomály van, de majdnem egy fél órába telik, hogy le tudjam úgy pakolászni magamról a cicust, hogy ne ébresszem fel. Amikor ez sikerül, megpuszilom a füle tövét, és kipattanva az ágyból elindulok reggeli utamra: zuhany, hasonlók. Miivel nem tudom, hogy ő mit szeret inni, csinálok teát, egy kis adag kávét is, és forralok tejet, és kipakolok neki. Reggelinek sem nagyon tudom, hogy mit eszik, ezért a lefagyasztható mirelit péksüteményből veszek ki neki és azt csinálom meg, hogy ha felkelek, tudjak neki adni. Miközben ez süt, én az ablakhoz lépve látom, hogy annyi hó esett az éjszaka, hogy teljesen betemette a ház előtt, így gyorsan tálalok neki mindent és írok egy cetlit, hogy ne izguljon, de muszáj eltolnom a havat, mert még mindig esik.
Amikor ezzel megvagyok, felkapok a kabátomat, és már kint is vagyok. Tényleg rengeteg hó esett, így még azzal is megy el idő, hogy a kocsit valamennyire kiszabadítsam, mert ha szaladni kellene valahova, esetleg Mauronak lenne gondja, akkor mindenképp fontos lenne, hogy időben ki tudjak állni az autóval.
Nem lep meg, hogy mire felmegyek, Mauro már a nappaliban ücsörög, és ahogy látom, túl van a reggelin. Órákat lehettem kint, fázom is egy kicsit, ezért egy gyors jó reggelt után a konyhához sietek és melegítek magamnak egy kis teát, mégiscsak jobb, mint a semmi, és különben is kell valami meleg ital, nehogy megfázzak. Ahogy ezzel tevékenykedek, hirtwelen megérzem magam mögött az illatát, így megfordulok, és ott áll, mosolyogva.
- Nagyon hideg van kint? - kérdezi kedvesen.
- Eléggé - felelem. - És rengeteg hó esett, ne haragudj, hogy nem voltam itt, mikor felkeltél, de muszáj volt eltolnom, mert teljesen betemetett volna minket.
- Ugyan- semmiség - feleli. - Sajnálom, hogy nem hagytalak aludni - nyávogja elpirulva, mire közelebb lépek hozzá, és megsimogatom az arcát.
- Az esti reakciód után inkább megkérdezem. - Mélyen a szemébe nézek. - Megcsókolhatlak, Mauro? Nagyon haragudnál érte? - kérdezem halkan, picit még közelebb lépve.
|
| timcsiikee | 2011. 04. 27. 15:10:05 | #13258 |
Karakter: Mauro
Megjegyzés: ~ Raucicnek
Mauro:
- Természetesen az ágyamban – válaszol határozottan a kérdésre, mintha ennyire természetes lenne, de én csak értetlenül pislogok rá, és megrezzennek fülecskéim is. De… de ha nem ő a gazdim, akkor… hogy gondolta azt, hogy én vele aludjak az ágyában? - Én meg természetesen nem az ágyamban – teszi még hozzá egy sóhaj keretében. Áh, így már értem - Leszaladok boltba, addig kérlek, maradj itt, rendben? – zavartnak tűnik. Miért?
Csak bólintok, és pár pillanattal később már el is tűnt.
Nyaú… egyedül hagyott? Hmm… de legalább hoz csokit. Nyaúú…
Hogy ne unatkozzak, kiülök az ablakba, és a szálingózó hópelyheket figyelem. Olyan érdekesek… Az ég ilyenkor olyan mintha nem tudná eldönteni, hogy most be akar borulni vagy kiderülni, sötét foltok tarkítják a fehér eget, és a nap ebben az évszakban teljesen eltűnik. Csak sejtetést ad magáról olykor, amikor egy-egy tisztább napon sugarai áttörnek a felhők és ködréteg között.
A lehulló hópelyhek nagyon könnyednek tűnnek, hisz nem zuhannak le azonnal, hanem még a levegőben kisebb keringőt járva, lassan érnek csak földet. Hmm… szeretnék táncolni.
Mereven mégis kényelmesen csücsülök az ablakban, farkincám néha ide-oda billen füleim néha lekonyulnak ahogy lankad a figyelmem.
- Látsz valami érdekeset? – mordul fel mögöttem kellemesen jelenlegi házigazdám, picit megijedek a hirtelen hangtól, hisz eddig néma csend volt az egész lakásban, csak egy óra kattogott szinte nesztelenül.
Megfordulok, majd cicamód másznék felé lelkesen a csokiért kunyizva, de kissé kelletlenül szólal meg újra. - Figyelj. Két lábon járj, amíg itt vagy, rendben? – én jó cica vagyok, azt csinálom, amit mondanak. Megcsörren a kezében pár zacskó, és felcsillan a szemem - Vagy egyedül iszom meg ezt – mosolyogva pattanok fel egy fél pillanat alatt.
- Hoztál csokit? – kérdem nyávogva, követve vissza a konyhába.
- Hoztam. Talán nem olyan drága, mint amit az emberek adtak neked, de megpróbálom finomra csinálni. – oh, nekem az teljesen mindegy, csak legyen benne kakaó és tej, na meg persze cukor. - Nézd, ide teszem a csokijaidat, innen szedhetsz, amit megkívánsz – hű… sosem kaptam még egyszerre ekkora kupacot, általában nem mernek egyszerre többet adni nekem, mert hamar befalom… de… most megmutatom, hogy képes vagyok tartalékolni. - De ne egyél sokat, el ne csapda hasad. – lelkes mosollyal bólogatok. Olvas a gondolataimban? Akkor lehet azt is tudja, hogy szép cicusnak tartom? Nyúh… elfordítom fejem, hogy le lássa zavaromat, de amikor meghallom, hogy készíti minden elfelejtődik.
Lefürdök és utánam ő is, ad nekem ruhát, és mikor kijövök a fürdőből kedvesen lép elém.
- Megcsináltam az ágyat, gyere, pihenjünk le – bepattanok az ágyba, mosolyogva élvezem a kényelmet. Ez jobb, mint hittem.
- De kényelmes – bebújok a takaró alá – és milyen puha és meleg. – láthatok tőle egy mosolyt, és felcsillan szemem, mellkasomban forróságot érzek.
Lefekszik az ágy mellé.
- Mauro – halkan susogja nevemet, fülecskéim megrezzennek. - Sosem akartál önállóan élni? Szegényebben… de önállóan. Anélkül, hogy másokat kellene szórakoztatnod… félre ne értsd! Nem ítéllek el ezért, csak te olyan különlegesnek látszol – sóhajtozik, füle tövét kezdi el vakargatni, mintha így űzné el kisebb zavarát.
Nem bántott meg, hisz tudom, hogy nem ritka mégis nem szokványos élet az, ahogyan én élek. De… az sokkal, de sokkal érdekesebb számomra, hogy… ezt kérdezte. Talán tényleg tud olvasni a fejemben?
Érzem, ahogy arcomon apró foltok jelennek meg, kicsit úgy érzem jobban melegem van mint az előtt, de lehet, hogy ez is csak a takaró hatása.
Lassan az ágy széléhez kúszom lekonyult fülekkel, a peremébe kapaszkodom, és előre hajolva nézek le rá, kíváncsi, érdeklődő szemekkel.
- Te tudsz gondolat olvasni? – kérdem félénk hangon, mire csak felvonja egyik szemöldökét felül a szőnyegen és egyik térdét felhúzva támasztja meg rajta egyik karját.
- Ezt most, hogy érted? – Prrr… Kipattanok az ágyból, egyenesen mellé, fejemet az ölébe hajtom, és követelem, hogy fejemet simizze. Szerencsére kicsi utalások után is sikerül ezt elérnek, és boldog, elégedett mosollyal folytatom gondolatmenetemet.
- Nos… néha szoktam gondolni rá, hogy… vajon milyen lehet egyedül élni, de utána mindig elterelte valami a figyelmemet. – ujjai egy pillanatra megállnak a mozdulatban, pilláimat felnyitva nézem érdeklődő arcát. Ahogy picit előre hajtja fejét, haja takarásából jobban látszik a szeme. Milyen szép… nem láttam még felemás szemű nekot, de nagyon szép.
Kissé újra elkalandozok, ahogy elmerülök tekintetében, egyik kezemet lassan emelem fel, és kisimítom arcából az előre hulló tincset, és füle mögé terelem. Olyan kellemes érinteni, bizsereg a bőröm. Elmosolyodom a tiszta szemek láttán. – Szépek a szemeid – jegyzem meg halkan, érzem, ahogy megfeszül teste, keze megáll a mozdulatban így ficergek egy kicsit, hogy folytatásra kényszerítsem.
- Mauro, megint elkalandoztál – jegyzi meg halkan, s csak ez után cirógat újra puha mancsa, elégedett, kíváncsi mosollyal nézek fel rá.
- Oh, igaz – felhúzom lábaimat úgy, hogy talpaim még a szőnyeget érik, de nem mozdulok el öléből. – Miről is beszéltünk? Ja igen… - elgondolkodva hunyom le egy hosszú pillanatra szememet, mosolyom kissé lefagy, de érdeklődő kedves kifejezésem nem tűnik el, érzem arcom vonásaiból. – Szeretnék egyszer egyedül élni… de nem tudom, megéri e. Jól elvagyok most is, és nem tudom, mit tehetnék azért, hogy önálló lehessek. Pedig… jó lenne.
Aprót szusszanok, s mikor újra felnyitom a szemem, hajtincsei már arcomat cirógatják, közel hajolt arcomhoz, s meglepett, csillogó tekintettel mérem végig szép arcát. Orra enyémet simítja, mosolyogva piszézek vissza. Milyen kellemes.
Érzem, ahogy lágy lehelete lecsap arcomra, mellkasomból forró hullámot csapnak szét egész testemben. Vágyakozást érzek. Szeretnék még több ilyet érezni. Még…
- Szerinted is lehetetlen, hogy valaha is egyedül éljek? – kérdezem mélyen szemeibe nézve. Mennyi érzelem kavarog benne…
- Dehogy… ki mondta ezt neked? – kérdez vissza halkan, fülecskéim lelapulnak, lehunyom lassan szemhéjaimat, majd visszanézek rá.
- Apa… - megfeszülnek izmai, cseppnyi feszültséget érzek kisugárzásában, s ösztönösen fonom nyaka köré karjaimat, hogy közelebb bújva feledtessek el vele bármit, ami zavarhatja. – Haiiro – nyávogom halkan és máris érzem, ahogy a feszültség kezd elcsitulni. Újra mosolyomat villantom felé – Köszönöm… még senki nem mondta nekem azt, hogy önálló is lehetnék – nyakába csimpaszkodva húzom fel magam, majd szája szélére, mindinkább arcára nyomok egy köszönő puszit és lassan visszaereszkedem ölébe. Annyira… másnak érzem magam mellette… annyira könnyed és jó minden, mintha régóta élnék vele, és úgy érzem, hogy ez így jó. Hihetetlen… vajon csak azért érzem ezt, mert ő is neko?
Épp, hogy visszasimulok ölébe, vissza, előre hajol arcomhoz, s szája számra simul, először meglepetten tágul ki a szemem, de ahogy ajkaival cirógatni kezd, meglepetten nyögök egyet, lehunyom szemem, közelebb húzom magamhoz, az én szám is megmozdul, s olyan forró, fülledt lesz, hogy úgy érzem, mindjárt eléget.
Mi… mi ez? Miért ilyen jó? Ajkaim résnyire nyílnak, majd egyre jobban érzem, szinte felfal, de élvezem.
Amikor megérzem nyelvét ajkamon végigsiklani, felnyikkanva tépem el magam tőle, visszahuppanok ölébe, karjai körbeölelnek, de elhajolok tőle, teljesen.
Karjaim lecsúsznak, nagy, félénk szemekkel nézek fel rá, mancsaimat szám elé feszítem, lábaimat összeszorítva húzom fel térdeimet egészen hasamra, hogy ágyékomat minden mértékben eltakarhassam előre. Ott a legforróbb minden. Mi történt velem? Miért bizsergek?
- Te… te megcsókoltál? – dünnyögöm mancsaimba, könnyfátyolos, kába szemekkel. Olyan… olyan fincsi volt, de megijesztett. Máskor ennyitől sosem éreztem még ilyet, ez miért más?
- Ne haragudj – hitetlenül pillogok fel rá, mély sajnálat és valami más bújik meg tekintetében… ne… nem akarom ezt látni. Már érzem, hogy épp fészkelődne, hogy visszautaljon az ágyba, de pólójába markolva rántom vissza magamhoz. Arcom úgy ég, mintha mindjárt lesülne óla a bőr. Nyaú~
- Nem… nem baj – súgom halkan, alig nyikkannak ki torkomon a hangok. El sem hiszem, hogy ezt mondom, de olyan jó… még akarok. – Tényleg – teszem még hozzá halkan, végig bizsereg bőröm, ahogy felhúzott lábszáramon simít végig, lassan derekamat is eléri pólón keresztül, ami így kissé csiklandoz. – Nyaú~ - kuncogok fel halkan, és közelebb bújok hozzá teljesen átölelve, hátán éppen hogy összeérnek ujjaim.
|
| Rauko | 2011. 04. 05. 13:16:29 | #12783 |
Karakter: Haiiro
Megjegyzés: ~ Timcsinek
Rám néz. Miért néz ilyen kíváncsian?
- Akkor nem te vagy az új gazdim? – Hát persze. Sejthettem volna. gazdi, mi? Hah.
- Nem – felelem és visszamegyek az asztalhoz. Éhes vagyok… és már ideges is. Miért kell az ilyen aranyos nekoknak is gazdájuknak lenni? Ráadásul ezt a szerencsétlent papírdobozban akarták elküldeni a másik emberhez! Felháborító…
Arra figyelek fel, hogy elindul felém, aztán hasra vágódik a szőnyegen és nyújtózik. Annyira aranyos cica… de ha itt is akarna maradni, nem tudnék neki olyan körülményeket biztosítani, amit az emberek. Szomorú… Aztán nem bírom ki persze, hogy ne érintsem meg. Olyan finomnak látszik a bőre… és tényleg az. De milyen kis érzékeny! Alig értem hozzá, máris dorombol. Én milyen régen dorombolhattam akárkinek is… irigylem. Legalábbis ebből a szempontból, hiszen ő nincs egyedül, ahogyan én.
- Te mit eszel?
- Ugyan azt, amit te.
- És te azt a trutyit is megeszed?
- Haiiro… - Rá nézek. – Nincs csokid? – kérdezi kényeskedve. Hát persze… egyszerűbb egy nekot csokival meg édességgel lefizetni azért, hogy nyugton legyen. Szegény cica… de mit tehetnék érte? Biztos nem akar egy ilyen helyen maradni. Kicsi is, és alig vagyok itthon.
- Sajnos nincs - felelem, de ahogy szomorúan felnyávog, eszembe jut valami, ami ugyan nem csoki, de édességnek nevezhető. - De ha felállsz, és leülsz a székre, akkor csinálok neked cukros tejet – újra felélénkül arcom, majd rábólintok.
- Oké – egyezik bele azonnal, aztán amíg én a tejet csinálom, ő egy kicsit nyújtózik. Milyen szép az alakja is. Mennyre csábító mindene… még jó, hogy nem tavasszal bukkant fel az életemben Egy ilyen kedves nekonak nehéz lenne ellenállni akkor, amikor egyébként is érzékenyebb vagyok a helyes, fiatal cicákra.
- Köszönöm. Nyaú… azt mondtad másfél napig? - kérdezi érdeklődve.
- Igen, a nagy havazás miatt, amíg rendesen el nem takarítják, nálam leszel – feleli, és mintha megkönnyebbülést vélnék felfedezni a hangjában. Hát persze… nem akarhat egy olyan ronda nekoval maradni hosszabb ideig, mint én. Ember sem vagyok, gazdag sem, miben is reménykedtem?
- Egyedül laksz? – kérdezi, miközben felfedezi a nappalit tekintetével.
- Igen – válaszolok neki.
- Ééés hol fogok aluszni? - Mennyit kérdez…
- Természetesen az ágyamban - felelem az egyértelműt, mire kicsit meglepve pislog rám, én meg rájövök, hogy mit is mondtam. - Én meg természetesen nem az ágyamban - sóhajtok fel. - Leszaladok boltba, addig kérlek, maradj itt, rendben? - káérdezem, mire kíváncsi szemekkel néz rám újra, de azért beleegyezően bólint.
Felöltözöm, és már megyek is. Természetesen rázárom az ajtót, hiszen nem akarom, hogy elcsatangoljon. Velem fizettetnék ki, és egyébként is megfagyna odakint, azt meg nem akarom, hogy baja legyen. Ő nem tehet róla, hogy házicica. Gyanítom, soha nem is volt másmilyen élete, kiscica korától valaki mellett volt, valakit szórakoztatott, és abba inkább bele sem merek gondolni, hogy milyen módszerekkel kellett mosolyt csalnia a gazdái arcára. Ezért utálom én az embereket! Mindegyik mocskos, kihasználják az olyan butus cicákat, mint amilyen ő is. Pedig nagyon szép… könnyedén lehetne más hivatása, hiszen hiába neko, kifejezetten szemrevaló. Akár bolti eladó is lehetne, sőt, itt a sarki közértben is.
De már megint mikre gondolok… soha nem maradna egy olyan szegény nekoval, mint én. Nem tudom neki azt a színvonalat nyújtani és feltehetően nem is tetszem neki. Miért jut állandóan eszembe, hogy milyen jó lenne? Hah… buta vagy, Haiiro.
A kisboltban veszek édességet… hiszen azt kért. Majd kiböjtölöm, ha elment, addig szeretném, ha minden meglenne, hiszen ha meg fog látszani rajta, hogy nem érezte jól magát nálam, akkor megint engem vesznek majd elő, és kirúgnak. Télen pedig nehéz új munkát találni sajnos.
Forrócsoki, sütemény, reggelire valami sütőben kisüthető, édes péksütemény, és csirkehús, az azt hiszem, szereti. Majd valamit adok neki hozzá, azt hiszem, salátát tudok csinálni, ahhoz minden van fent. Nem lehetek távol olyan sokáig, és amikor kinyitom az ajtót, a cicus épp az ablakban ül és kémlel kifelé.
- Látsz valami érdekeset? - szólítom meg, mire picit összerezzen, de ahogy meglát, mosolyogva sétál elém. Helyesebben négykézláb indulna el, de én ezt nem hagyom. - Figyelj. Két lábon járj, amíg itt vagy, rendben? - kérdezem tőle, majd felmutatom a forrócsoki hozzávalóit. - Vagy egyedül iszom meg ezt - mondom neki, mire mosolyogva áll két lábra, így indul el.
- Hoztál csokit? - kérdezi megint kicsit kényesen, de nem baj… elkényeztethették, persze, hogy picit furán beszél.
- Hoztam - felelem. - Talán nem olyan drága, mint amit az emberek adtak neked, de megpróbálom finomra csinálni. - A konyhába megyek és kipakolok. - Nézd, ide teszem a csokijaidat, innen szedhetsz, amit megkívánsz - mosolygok rá, miközben kipakolom a pultra a neki szánt édességet. - De ne egyél sokat, el ne csapda hasad. - Bólint, majd türelmesen várja, hogy elkészítsem neki a csokit.
Miközben iszogatja a csokiját, csendben ücsörög tovább az ablakban, és nézelődik, én pedig egy könyv mögé bújtatva magam, lopva nézem őt. Olyan szép… annyira jó lenne egy ilyen társ nekem is. De csak önálló akaratából. nem akarnám erőszakkal itt tartani, és ha nem ér az új tulajdonosához, minden bizonnyal engem fognak felelősségre vonni, és nincs annyi pénzem, hogy megvegyem őt. Valószínűleg hatalmas összegeket kérnek érte.
Kicsit később lezuhanyozik, ahogyan én is, és keresek neki valami kényelmesebb ruhát, és nem tudom megállni, hogy ne remegjenek meg a füleim, amikor kilép a fürdőmből az én pólómban és az én alsómban. Olyan kis szép… miért kell egy ilyen szép cicát is elragadniuk az embereknek?! Neki hozzánk kellene tartozni,a szabadon élő nekokhoz.
- Megcsináltam az ágyat, gyere, pihenjünk le - mondom neki, mire persze azonnal bólint, és kicsit fecseg arról, hogy milyen puha az ágy és milyen meleg a takaró. Mosolyogva hallgatom, miközben lefekszem az ágy melletti, puha szőnyegre.
- Maoru - szólítom meg, mire lepillant rám. - Sosem akartál önállóan élni? - kérdezem, mire hatalmas, meglepett szemekkel pislog rám. - Szegényebben… de önállóan. Anélkül, hogy másokat kellene szórakoztatnod… félre ne értsd! Nem ítéllek el ezért, csak te olyan különlegesnek látszol - sóhajtok fel.
|
| timcsiikee | 2011. 03. 04. 23:49:11 | #11944 |
Karakter: Mauro
Megjegyzés: ~ Raukonak
Mauro:
Halkan dorombolva kuporgok a kispárnámon, de valamiért furcsa előérzetem van. Nem olyan kellemes a simi, mint lenni szokott, nem olyan jó a kandalló tüze, és ha picit mocorogva hozzá dörgölőzök gazdim lábához, még az sem csitítja bennem a cseppnyi feszültséget.
Pár pislogással tekintek ki az ablakon, fehér hópelyhek szállnak alá lassan ringatózva. Olyan szépek, csak kár hogy hideg, ezért nem szeretem… annyira.
- Mauro… - sóhajt halkan gazdim, megrezzen a fülem a szólításra, lassan rá siklatom tekintetem, farkincámat ide-oda ingatom, csak hogy megmozgassam egy kicsit.
- Nyau? – reagálom le halkan nyivákolva, ezzel csak azt jelezve, hogy rá figyelek. Alábbhagy a simogatás, elszontyolodott arccal pillogok fel aggodalmas arcára.
- Holnaptól új gazdád lesz – nyau… nem lep meg, hisz már egy ideje itt vagyok csak… azért azt hittem, hogy hamarabb szól, mint egy nappal előtte, de… nem szólok semmit.
- Prrr – fejemet lábához dörgölöm, mintha semmi nem zavart volna meg, egy sóhajjal érzem, hogy ő is megnyugszik. Vajon mióta tartogatja számomra ezt a „meglepetést”? – És milyen lesz az új gazdim? – kérdezem feltápászkodva, egy kicsit négykézláb nyújtózok, hogy ne húzódjon meg semmim, amikor felállok, és a fotel karfájára ülök. Karja derekamra siklik, mancsom vállán talál pihenőt, és tovább dorombolok, ahogy oldalamat simogatja tovább.
- Fiatalabb mint én, hasonlóan gazdag, és sokkal több ideje lesz, mint nekem. – Oh, az nem is rossz, talán jobb lesz mint Ő, és… és talán nem fogom rajta érezni mások szagát. – Ajándékként szeretnélek adni neki, de nem tudlak elvinni neki. Holnap jönnek majd érted, de nem akarom, hogy lássanak, egy dobozban kellene elutaznod hozzá.
Ujjacskámat számhoz emelem, és nagy cicaszemekkel nézek rá.
- Ha odaérek, kapok forrócsokit? – nyávogom halkan, mire csak elmosolyodik.
- Akár egy egész vödörrel, ha ez kell, majd szólok neki, hogy készítse elő. – felcsillannak szemecskéim, alsó ajkamra harapok, és egyik lábamat felhúzom ölembe.
- Akkor nyó… - egy vödör forrócsokiért bármit.
~*~
Hideg van, rázkódok, és… és hideg van. Nem szeretem a hideget. Sokkal fincsibb volt a kandalló tüze, mert még ruci nélkül is melegem volt mellette. Most meg egy pulcsiban és még naci is van rajtam, a doboz ki van bélelve nekem párnákkal meg mindennel, de még így is fázom. Brrr…
Körmeimet a párnákba vájom, halkan nyüszögve próbálom átvészelni ezt a kis időt, amíg odaérek.
Megéri kivárni, csak… csak még egy kicsit kell kibírni.
Forrócsoki, forrócsoki, forrócsoki, forrócsoki, forrócsoki.
~*~
Hirtelen megállunk, majd a rázkódást óvatos zötykölődés váltja fel, végül csend és nyugalom. Megérkeztem? Tényleg itt vagyok már? Akkor tessék kibontani a dobozt, és megadni a forrócsokimat, mert ha nem, akkor szétcincálok egy milliós függönyt.
Nem történik sokáig semmi… Miért nem bont már ki? Miért várat még? Lehet, hogy nincs kész a csokim és azért várat, hogy azzal lepjen majd meg azonnal? Nagyon remélem.
Lassan kezdek elbóbiskolni, mire végre mocorgást hallok magam körül, csúszik a papír, én pedig visszatartott lélegzettel, nagy szemekkel, izgatottan nézem, ahogy felnyílik végre a doboz teteje.
Furcsa illat tódul be, lassan kukucskálok ki, majd szaglászni kezdek.
Nem érzek csoki illatot, helyette valami olajos, büdös izé… mrr… ez így nem lesz jó…
Körbenézek, újabb szimat, s a kellemetlen lágy illatot egy másik cicus illata öleli körbe, így kíváncsian lesek körbe. A volt gazdim ne mondta, hogy egy neko lenne a gazdám… azt sem, hogy lenne másik nekoja az új gazdinak. Hmm… Nekem mindegy, csak szeressen jobban.
Meglátom a másik nekot, csak fél szemét látom, fehér fülei megrezzennek, és ahogy hirtelen ugrik el tőlem, fújtatva dőlök picit hátra, farkincám az égnek áll, és felborzolódik rajta a szőr.
Visszajön egy takaróval, amit sunyin megfigyelne marok el mancsából, magam köré tekerem, mert már nagyon fáztam. Azt hittem elég lesz a vékony pulcsi és cicanaci.
- Haiiro – nyútja felém az erős mancsot, először csak érdeklődve figyelem, de… érzem az aurájából, hogy nem akar bántani. Kisebb mosollyal válaszolok.
- Mauro – kipirosodik arcom, ahogy pocim is bemutatkozik neki, sarkon fordulva hagy magamra. Nyú… Hol vagyok? Van még itt pár doboz, vajon mi van bennük?
Alig telik el pár pillanat, hoz nekem valamit enni. Ez… ez nem forrócsoki. De éhes vagyok, úgyhogy nem marcangolok szét semmit… még… majd utána, ha jóllaktam.
- Mond csak, Mauro… mit keres egy magad fajta helyes, kis neko egy ilyen kartondobozban? – ő lenne az új gazdi? Akkor feltehetne valami jobb kérdést is… azt hittem jobban fog örülni nekem. Nyaú… - Én egy csomagküldő szolgálat futára vagyok, és a havazás miatt kell nálam maradnod, előre láthatóan még másfél napig.
Felpillantok a tányérkámból, és az egyetlen kilátszó szemébe nézek, nagy, kíváncsi szemekkel, biggyesztett ajkacskákkal.
- Akkor nem te vagy az új gazdim? – kérdem vékonyka hangon, mire elkomorul az arca, és nagyot sóhajtva lép el a doboztól.
- Nem – válaszol közben kedvetlenül, és magamra hagy. Nyaú… nem szeretek egyedül lenni.
Megeszem a fincsi husit, a zöld trutyit mellé kotorva, leteszem a tányérkát, s miközben folyamatosan körbe nyalogatom szácskámat, égnek álló farkincával lassan, nesztelenül kukkantok ki a dobozkámból. A másik szobában egy asztalnál ül.
Nesztelenül kimászom, hívogat a cicaillata, s lassú pislogásokkal, négykézláb mászok lassan oda hozzá.
Vékony nyakörvemen most nincs lánc, csak az egyik karkötőm csúszik meg kicsit a szőnyegén, és ahol épp beleakad, a gyenge húzóerőtől hanyatt vágódom, elmacskásodva fetrengve egy kicsit, mire felkapja a fejét.
Mosolyogva elkapom mancsomat, érdeklődő szemeinek kereszttüzében közelebb mászom hozzá, először csak érdeklődően szaglászva, majd illatának bűverejétől kábultan körbe mászva lábához kezdek dörgölőzni.
Ahogy tenyere végigsimul hátamon, miközben körülötte járkálok négykézláb, azonnal dorombolni kezdek, lehunyt szemekkel élvezem a pillanatnyi simit, de felemeli kezét, farkincámat kicsit ringatom, majd kezeimet combjára támasztva emelem meg magam kissé, hogy feljebb nézzek.
- Te mit eszel? – pislogok fel a tányérjára, majd arcára, kíváncsi szemekkel
- Ugyan azt, amit te. – válaszol türelmesen. Hm…
- És te azt a trutyit is megeszed? - csak bólint, bár jobb kedélyű lett egy pillanatra az arca, mint az előbb amikor teljesen morci lett. Nyaú…
- Haiiro… - lepillant rám újra, és most láthatom, hogy a másik szeme más színű. Pár pillanatig csillogó szemecskékkel nézem, kérdő tekintetére kérdéssel felelek. – Ninc cokid? – reménnyel teli szemekkel pillogok fel rá, még mindig egyik combjára nehezedve, egyre feljebb támasztva magamat.
- Sajnos nincs.
- Meow~ - lekancsalítom füleimet, és szomorkásan nézem száját majd megint szemét, mire felsóhajt.
- De ha felállsz, és leülsz a székre, akkor csinálok neked cukros tejet – újra felélénkül arcom, majd rábólintok.
- Oké – lábára támaszkodva tornászom fel testem, ő is feláll, addig én nyújtózok egy kicsit. Sok volt a csücsülés a dobozban. Épp oldalra dőlve, bal kezemmel jobb combomat fogom meg nyújtás közben, mikor visszajön, egy pillanatra megáll, majd gyorsan visszaegyenesedem, és lecsüccsenek a székre, majdnem át is esem rajta.
Én jó kiscica vagyok. Azt mondta, hogy üljek, és ülök. Kérem a tejem!
Elém rakja én pedig megfogva a bögrét számhoz emelem, és belenyalintok párat, majd boldog fejecskével lefetyelem addig, míg a nyelvem eléri utána már rendesen innom kell, de így is nagyon fincsi.
- Köszönöm – mert én nagyon jó kiscica vagyok, és jól nevelt. – Nyaú… azt mondtad másfél napig?
- Igen, a nagy havazás miatt, amíg rendesen el nem takarítják, nálam leszel – hm… akkor megnyugodtam, hogy nem ő az új gazdi, mert már azt hittem, hogy a régi hazudott nekem és elküldött a… a sehova…
Újat kortyolok a tejecskéből, és körbenézek. Elég kicsinek tűnik a hely, de takaros, olyan… olyan barátságosnak tűnik az egész.
- Egyedül laksz? – kérdem halkan, és lassan a plafonon ível végig tekintetem, majd rá a bútorokra, a falra, és ki az ablakon, figyelve a sötétben a hópelyhek körvonalát.
- Igen – kíváncsi lennék hol is vagyok pontosan, de… mivel azt sem tudom, hogy hova fogok majd menni, így mindegy.
Hirtelen visszanézek rá, pár pillanatik csak figyelem szép arcát, szápat szimatolok az egész szobát, sőt az egész lakást betöltő illatától, majd pici, kíváncsi mosollyal szólalok meg ismét.
- Ééés hol fogok aluszni?
|
| Rauko | 2011. 02. 28. 17:19:09 | #11823 |
Karakter: Haiiro
Megjegyzés: ~ Timcsinek
Megint tél van. Nem szeretem a telet. Helyesebben nincs vele bajom, csak utálom a havat, a hideget és a szelet. Mindegyik zavaró, mindegyik idegesítő, mindegyik… túl jó ahhoz, hogy élvezetes kegyen. Legalábbis egyedül nem lehet élvezni a sétákat a hóesésben…
És micsoda balszerencse: akkora hófúvás van, hogy a kiszállítandó csomagok is nálam kell, hogy maradjanak. Legalább két nap, mire helyreáll az idő, és ki tudom szállítani őket. Merthogy jelenleg egy csomagküldő cégnél vagyok futár. Kellemes munkakör, és még szerencse, hogy pár éve megszereztem a jogosítványt. Furán néztek rám, hogy nekoként ezt akarom, de átmentem a vizsgákon, és nem tagadhatták meg az engedélyt, hiszen erre vonatkozó törvény nem létezik. Akkor saját butaságomnak tartottam, de most ez a munka mentett meg az éhen halástól.
Tekintve, hogy hatalmas hóvihart mondanak, nem merem azt a pár dobozt a furgonban hagyni. Az hiányzik, hogy valamelyiknek valami baja legyen, így is az egyikre rá van ragasztva a matrica, hogy különösen óvatosan kell bánni vele. Biztos valami extra-ritka porcelándolog lehet, amit ha lent hagyok a csomagtérben, szétfagy hajnalra. Bár nem tudom, miért érdekel ez engem….
Végül mégis felviszek mindent. Négy hatalmas doboz, amit nehezen, de sikerül felcipelnem a lakásba és két kisebb, az egyik a nagyon marecás. Érdekes érzések futnak t a testemen, amikor a karomban tartom. Nem csörög, nem nehéz annyira, de mintha neko-illat lengené körül. Mindegy, minden bizonnyal csak beképzelem a dolgot. Azt is az előszobába teszem, majd a konyhába megyek. Sütök magamnak egy kis halat, párolt brokkolival és egy kis sajttal nagyon finom lesz. Utána egy nagy pohár tej, és azt hiszem, elteszem magam holnapra. Minek éjszakázzak?
Épp jóízűen falatozok, amikor megcsörren a telefonom. Anna, a főnökasszonyom… mit akarhat ilyenkor? Este hét óra van…
- Igen? - veszem fel kicsit morcosan a készüléket.
- Haiiro, ne haragudj, de nagy hibát követtünk el! - kezd hisztizni.
- Ne izgulj, ne idegeskedj, mert csak zavaróbb… - sóhajtok fel, mire megszeppen, pedig tudja, hogy utálom az embereket, és ő is az. Miért kivételeznék vele?
- Az a gond, hogy van egy doboz, KF-matricával.
- Igen. Itt pihen a többivel együtt az előszobámban - morgom unottan.
- Azonnal fel kell bontanod, Haiiro! - üvölt bele a telefonba.
- Miért kellene? Ez egy csomag. Különösen figyelek rá, hogy ne essen baja, felbontani nem fogom - sóhajtok fel. Micsoda idióta és elviselhetetlen nőszemély!
- Idefigyelj Haiiro! Most hívott a feladó, hogy a dobozban egy neko van! Nem akart szólni, de a hó miatti csomagküldés leállás aggasztja - mondja Anna elhaló hangon, mire azonnal bontom a vonalat, és a dobozhoz lépek. Finoman, legkevésbé sem sértve a csomagolást, nyitom fel, és tényleg…
Először csak egy fekete fülecske… aztán még egy, és követi a fekete haj is. Nem sokkal később, és a fülecskék bátortalan megrezzenése után kibújik egy kíváncsi fejecske is. Nem sápadt, nem látszik betegnek… és milyen elragadóan kékek a szemei. Csodálatos! Az orráig látszik ki a barna kartonból, és érdeklődve kémlel körbe. Fülei irányába mozdul tekintete és buksija, aztán a levegőbe szippant, és végül rám néz. Egyenesen a szemembe… és persze, hogy nem szól. Biztosan megijedt. Gyorsan megpróbálom a hajam a szemembe söpörni, de ekkor kibújik teljesen a dobozkából, és nekem eláll a lélegzetem.
Nem visel semmit, csak egy testhez álló, nadrágot és egy ugyanolyan pulcsit. Ahogy meglátom, hogy milyen lengén van öltözve, és már ki tudja, hogy mióta lehet úton szegény, gyorsan felpattanok, mire ő ijedten fúj egyet, de nem foglalkozok vele. nem szabad megfáznia, most csak ez a lényeg! A hálóban felkapom a takarót, és visszarohanva megállok előtte, és felé nyújtom. Először csak előre hajol, megszaglássza a takarót, aztán a kezemet, és kikapva a kezemből, magára teríti. Mosolyogva figyelem… régen láttam ilyen aranyos és kedves nekot. És ezek a szemek… hihetetlen.
- Haiiro - nyújtom felé a kezem újra, hogy bemutatkozzak. Ő először csak néz, a kezemre, majd az arcomra, de aztán elmosolyodik.
- Mauro - mondja ő is a nevét, majd szinte ugyanabban a pillanatban hangosat kordul a hasa. Ő picit elpirul, majd kérlelően néz rám. Azonnal eszembe jut az étel, amit vacsorára készítettem, és már pakolok is neki egy adagot, és a dobozhoz viszem. Ő összekuporodik a kartonban, és így eszik, körbetekerve takaróval, kezében egy kis tányér sajtos csirkemell és egy kis brokkoli.
- Mond csak, Mauro… mit keres egy magad fajta helyes, kis neko egy ilyen kartondobozban? - kérdezem tőle, de csak bizonytalanul pillant fel rám. - Én egy csomagküldő szolgálat futára vagyok, és a havazás miatt kell nálam maradnod, előre láthatóan még másfél napig - mondom neki.
|
|
