Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3.

Moonlight-chan2015. 03. 25. 19:26:13#32666
Karakter: Courtland de Neverre (A Szörny)





A szép arcra kiülő döbbenet egy cseppet sem lep meg, ahogy lassan elsápad, elnyílt ajkakkal mered rám. Meg sem mozdulok, talán arra várok, hogy mikor tör ki belőle az első kétségbeesett kiáltás, mikor kezd el futni, könyörögni, hogy eresszem el, hogy ne bántsam, közben pedig undorodva fordítaná félre a tekintetét előlem… de hiába telnek a másodpercek, nem történik semmi. Ő ugyanúgy áll ott és bámul rám, mintha nem egy szörnyetegre nézne éppen, s én épp úgy fürkészem az arcát, mintha egy megfejthetetlen furcsaság lenne.

Miért nem fél tőlem?

- Egy életet egy rózsáért. – szólal meg halkan - Most meg fog engem ölni? Mert ha igen, kérem tegye azt addig amíg át vagyok fagyva és nem érzem. Nem tűröm jól a fájdalmat.

Ráncba szalad a homlokom, úgy próbálom megfejteni a szavak mögött húzódó gondolatait, viszont semmi eredménye. A szemei üresek, mintha valóban felkészült volna arra, hogy bármelyik percben véget vethetek az életének.

- Nem akarlak megölni.

- Akkor bántani akar? – kérdez inkább kíváncsian, mint félve - Bezárni egy cellába míg el nem pusztulok, vagy esetleg fogolynak szán engem?

A szemembe néz, s most már látok benne egy árnyalatnyi félelmet ami még inkább elgondolkodtat, hogy miért jött ide, ha arra számított hogy megölöm? Miért halna meg ő ilyen könnyen ahelyett a vénember helyett, akinek már úgy is csak egy-két éve lehet hátra? Ennyire nem érdekli a saját élete? Nem fontosabb-e az, mint bárki másé? Akár az apjáé is?

Ezek a gondolatok cikázna a fejemben, bár az arcomon nem láthat semmit, ahogy máskor sem mutatom ki a vívódásom. - Nem foglak bántani. És... vendég leszel itt. – jelentem ki határozottan - De jól jegyezd meg, a birtokot el nem hagyhatod! Soha! Ha meg is próbálnád, az erdő nem fog kiengedni s ott leled a halálod. A kastély északi részébe pedig tilos a belépés! – figyelmeztetem baljósan, hogy egy percre se felejtse el - Most pedig kövess.

Lassan elindulok el a lépcsőn, hallom hogy követ, tartva a távolságot tőlem, de oldalra sandítva elkapom vacogó alakját a félhomályban. A kastély hidege engem nem zavar, a bőröm kemény páncélja alig enged valamicske hűvöset a csontjaimba, s még ha megfagynék, akkor se bánnám.

Mi értelme lenne félteni az életem? Tudom, hogy nem hallhatok meg egykönnyen, a boszorkány annál sokkal kegyetlenebb volt, mintsem ilyen egyszerűen megszabadulhatnék az átkától. Csak egy lány lehet az, aki megszabadít, de minden hiába. Előbb ugornának ki a kastély tornyából, minthogy egyetlen érintésem is elviselnék. Ebben a rút testben, senki sem tudna szeretni.

A toronyba vezető vaskos tölgyfaajtó közelében lassítok a lépteimen, Airen alig vonszolja magát felfelé, bosszúságomra pedig észreveszem, hogy csurom vizes gönceibe csavargózik. Mintha azok egy csöppet is felmelegítenék. Kelletlenül bár, de a kandalló felé intek, amiben hangtalanul lobban fel a tűz, ahogy nemrég a gyertyák lángjai is tették.

Mosolyog. A jelenlétemben még képes boldogságot mutatni? Különös… talán épp olyan bolond, mint az apja.

A sikoltására megrebbennek a gyertyalángok, az éles hang bántja az érzékeny hallásom, mire szúrós pillantással fordulnék hátra hogy csendre parancsoljam, amikor a teste a hátamhoz csapódik, karjai a vállamra borulnak. Egy pillanatig nem is lélegzem, csupán a felkavart levegőben terjengő rózsaillatot érzem, vadul meredve az ijedt arcra magyarázatért.

- A... az a... vízköpő rám hunyorított! Mégis miért van itt bent egy vízköpő? – sipítja a kastély egyik kőszobornak tetsző őrére mutogatva.

Nem rémül meg egy szörny látványától, de egy vízköpőtől igen? Érthetetlen… és mindenképpen figyelemreméltó, amit még nem tudok hová tenni. Vagy nagyon bátor – ami megkérdőjelezhető az arcára pillantva – vagy nagyon ostoba és e felé a lehetőség felé hajlok. - Félsz a... vízköpőktől, de tőlem... nem?

Ijedten mered a szoborra, majd rám - Ön a szavát adta, hogy nem fog bántani, abban ott viszont kételkedem!

A szobor hunyorogva vizslatja, elsőre talán élettelennek tűnhet, de nagyon is élő, csupán épp oly elátkozott teremtmény, mint én és mindenki más is a kastélyban. Most azonban már biztos vagyok benne, hogy ez a férfi ostoba. Mérhetetlenül ostoba, ha ilyen könnyedén mer bízni...

- Ne aggódj, holnap nem lesz itt. – a derekára markolom, az ujjaim évek, talán évtizedek óta nem érintettek puha, emberi bőrt és most is csak a nedves ruhái tapintása az amit egy kicsit érzek. Semmi meleget, puhát és lágyat, amilyen bizonyára lenne.

Lefejtem a karjait a vállamról, nem mintha ellenemre lenne, de kétlem, hogy őt ugyanazon gondolatok foglalkoztatnák, mint engem. Ha félelmet nem is, de undort minden bizonnyal érez, még ha jól is leplezi, hogy ne sértsen meg és ne sodorja veszélybe a saját épségét.

Jól teszi…

Bántani ugyan nem szándékozom, de soha többé nem hagyhatja el a birtokot. Élete végéig itt lesz, de még nem tudom mit fogok kezdeni vele.

- Hogyan szólíthatom? – hallom a hangját a hátam mögül - Ön tudja a nevem, de én nem tudom az Önét. Mégsem szólíthatom magát név nélkül.

- Courtland. Hívj így. – morgom, visszasüllyedve a komorságba, miközben kitárom előtte a toronyszoba ajtaját - Ez lesz a szobád. Ha valami baj van csak szólj. Vacsora fél óra múlva.

Elindulok lefelé, de a hangja megtorpanásra késztet. Megfordulok.

- Én... nem igazán vagyok éhes. – nyögi ki zavartan - Egy falat se menne le a torkomon. Nagy baj lenne, ha felmelegednék helyette?

A kezeire pillantok, amik szinte reszketnek, a kékesen derengő ajkaira, a csapzott ruháira. Ha megbetegszik csak nyűg lesz és semmi hasznát nem veszem… - Rendben. Holnaptól oda mész a birtokon belül ahová csak szeretnél, de tudod jól, az északi rész tilos! – figyelmeztetem újra, majd eltűnök amerről jöttem.

 

***

 

A hajnalba nyúló lovaglás után remélem átalszom az egész nappali időszakot, amit olyannyira gyűlölök, hogy ki sem teszem a lábam a kastély északi részén lévő szobámból. A legtöbb éjjel ugyanígy teszek, s most sem állt szándékomban másképp tenni, mígnem hirtelen ébredek fel, először fogalmam sincs miért, majd meghallom az újból felhangzó őrjöngő állati üvöltést, súlyos testhez tartozó mancsok dobbanásait a földön, majd Sharan rémült nyerítését melyet hamarosan emberi léptek követnek.

Az ablakhoz lépek, kinézve a tornác árnyékba boruló ablakáról Airent pillantom meg a vártorony tövénél, amint próbál kitérni egy megvadult medve útjából. Tudva mi történne vele ha nem tennék semmit, néhány ugrással odalent termet a földön, a torkomból feltörő vad morgás félelmet kelt bármely állatban, s a medve figyelmét is eltereli védtelen áldozatáról, aki ebben a percben oldalra iramodva lapul meg a rózsabokrok tövében, Sharan védelmezőn követi minden lépését.

Figyelmemet a hatalmas állatra fordítom, aki elbődül mielőtt felém iramodna. Vészjósló mosollyal az arcomon vicsorgok rá, tudva, hogy csak azért nem retten el, mert veszett és ha még mindig halandó lennék nem biztos, hogy túlélném ezt a találkozást, de bármily gyűlöletes is ez az átok, megóv a bajtól. Legalábbis a kisebb sérülésektől, de a medve hatalmas mancsának csattanása a vállamon és az arcomon olyan erős, hogy pár méterrel messzebb repülök, de egy pillanatig sem maradok a földön. Érzem a nedvességet a bőrömön, de nem foglalkozva vele várom meg a medve újabb támadását, figyelmen kívül hagyva Airen hangját. Nem értem mit kiabál, de a következő pillanatban egy gyors mozdulattal térek ki a súlyos mancs útjából, karmaimmal mélyen felhasítva az állat hasát, nyaktól a gyomráig.

Néhány hördülésre futja csupán és máris holtan esik össze, körülötte tócsákba gyűlik a vérrel vegyült húscafatok, ami a karmaimról is csüngnek.

Undorodva rázom meg a kezem, hogy eltávolítsam róla a maradványokat, a ruhám menthetetlen, de mégsem ez zavar leginkább.

- Ne bámulj! – morgok az engem vizslató szempár felé, érzem, hogy a dühöm fellángol, vicsorognom kell, így inkább hátat fordítva neki indulok vissza a kastélyba.

- S-sajnálom…

Pár lépést ha megteszem amikor csuklásszerű hang üti meg a fülem, s mielőtt még hátat fordíthatnék, hogy tudjam az okát, gyorsan mellém szegődik. Nem foglalkozom vele, ingerültségem csenddel palástolom, mert félő szavak helyett csak morgás jönne ki a torkomon ha megszólalnék. Átkozott boszorkány…

Mellettem hat vízköpő repül el, karmos lábaikkal tartva a hatalmas medvét viszik el a kastély kertjéből, majd egy farkas tetem kerül sorra. Miután elvitték észreveszem, hogy Airen lemarad mögülem, de nem szakítom meg a léteim ütemét csak átnézve a vállam fölött látom, hogy egy farkaskölyköt emel fel a földről.

Ostoba… alig egy napja van a kastélyomban, de máris bosszúságot okoz.

 

A vér nagyját már lemostam a testemről, az arcomon és a vállamon ejtett karmolásokból sem szivárog már, percek alatt összeforrott a seb, de a helye sosem tűnik el, ahogy egyik sem. Még csak nem is én szereztem ezt a rengeteg sebhelyet, amint az átok rám szállt, tucatnyi ocsmány vágás, forradás jelent meg rajtam.

 

„A sebek, melyeket ártatlan embereken ejtettél, igazságtalanul.”

Igazságtalanul… mind megérdemelték! Mind!

Belemerítem a hajam a kőmedence hűvös vizébe, a fülemben tompán hallani a dörrenéseket, amik háromszor követik egymást.

Homlokráncolva emelkedem ki, átsétálok a szobákon, az északi szárnyba vezető ajtóig, ahonnan neszezést hallok. A szolgáim nem kopognának, vagyis… - Mit akarsz?

- Bemehetek?

- Nem! – dörrenek rá, magamra pillantva, majd mérgemben inkább egy köpenybe burkolózom, eltakarva ezt az ocsmány testet még saját magam elől is. – Mit akarsz?

- Bocsánat… én csak… meg akartam köszönni…

- Menj innen, nincs semmid, amivel köszönetet mondhatnál. – szakítom félbe durva hangon. Mit adhatna nekem hálája jeléül? Mi olyat, ami még nem az enyém, mi olyat ami még számítana? Hacsak nem tudja megtörni az átkot, akkor semmi mást, az pedig lehetetlen…

Csend az ajtó mögött, de tudom, hogy ott van, hallom a lélegzetvételét, a szívdobogását, ami szaporán zakatol, talán a félelem még mindig a tudatában van, hisz ha nem ébredek fel a hangokra, már halott lenne.

- Én azért szeretném megköszönni… Köszönöm, hogy megmentetted az életem! – mondja halkan, mikor már azt hiszem menni készül.

Ennyi? A köszönetet ki szokták fejezni egy szép ajándékkal, vagy bármivel. Mit ér egyetlen szó? – Legközelebb talán nem leszek ott. Ne kószálj el Airen, ha nem tudod kellően megvédeni magad. – mondom nyugalmat erőltetve a hangomra, majd elfordulok az ajtótól és indulok vissza.

- Várj! Ne menj… értek egy kicsit a gyógyításhoz, a gyógynövényekhez. Megsebesültél… engedd, hogy ellássam a sebeid!

Keserű nevetés tör ki belőlem, öblös, egy csipetnyi vidámság nélkül, amint a szilánkokra esett tükör darabkáiba pillantok. Több ezer apró darabban láthatom a szörnyeteget, aki én magam vagyok.

Meg akar gyógyítani? Engem? – Menj a dolgodra, míg fel nem bosszantasz, hacsak nem akarsz te magad is a medve sorsára jutni! – rúgok bele a szilánkok halmazába, hogy ne lássam bennük a saját ábrázatom.

Vajon mit gondolhat ő? Milyennek láthat valaki engem, aki ilyen gyönyörű, mint ő? Mit gondolhat? Szánakozik? Lehet, hogy ezért nem retteg? Szánalmat érez?

Még a lehetőség is mélységesen bosszant, felkorbácsolja az éppen csak szunnyadó fenevadat ami a vadászat izgalmában fürdőzhetett. És Airen csábító illatú teste még mindig az ajtó túloldalán van… Csontjaim csak úgy ropognak, mikor összeszorítom az öklök, karmaim a markomba vájnak, de még a fájdalom hiánya is idegesít. Fújtatva kapom le a régi aranyozott tükör keretét és a falhoz csapom, üvöltve, fújtatva dübörgök vissza a szobám sötét rejtekébe hangos döndüléssel csapva az ajtót magam után, Airen illata pedig már eltűnt…

 

***

A kanyargós lépcső közepén álló díszes ingaóra pontban nyolc órakor jelzi a vacsora idejét. Akkora már valamelyest képes vagyok nyugodtabban gondolkodni, a hosszú magányos órák alatt száműztem a hiábavaló reményeket, amik néhanapján még mindig a felszínre tolakodnak.

Airen férfi… még ha nem is fél tőlem, nem jelent semmit. Ő szebb, mint a földön fellelhető valamennyi gyémánt és drágakő, én pedig… Reménytelen. Még ha nem is undorodna tőlem, akkor sem lenne képes szeretni egy szörnyet és akkor sem tudná megtörni az átkot.

Sóhajtva lépek ki az ajtón, immár elfogadható öltözékben, karmos kezeim fekete selyemkesztyűbe rejtve, hogy ne borzassza el a látvány sem. Az ebédlő hosszú asztala minden jóval megpakolva roskadozik, sehol egy vízköpő, mindet a kastélyon kívülre parancsoltam, s csak a belső szolgák maradhattak kiknek külsejük talán nem rémíti majd el őt… bár azt délután már megtettem én magam…

A kandalló előtt találom, az egyik bársonyfotelben ülve. Körbenézve azt is észreveszem, hogy a szoba tiszta, sehol egy pókháló, sehol az ablakon felnövő gaz, de még egy elhullott falevél sem. Felpattan a székről amikor észrevesz, de nem megyek közelebb, az asztalt megkerülve elfoglalom a saját helyem, azt, ahol nincs teríték.

- Ülj le. – intek a tőle nem messze kirakott teríték felé, ő pedig szót fogad. – Egyél!

Hátradőlök a székben, a szemem le sem veszem róla, figyelem az árnyékokat, amiket a kandalló tüze varázsol az arcára, finoman kirajzolva elegánsan metszett arcélét, sötét tincseit, melyek valósággal ragyognak… Aztán halk nyűszögésre kapom fel a fejem, a kandalló felé fordított fotelből leugrik egy kis állat. Egy farkaskölyök…


azariel2015. 03. 22. 20:58:39#32658
Karakter: Airen Lafornon
Megjegyzés: Moonak


 Sarah sírjánál állva merengek az életen. Olyan fiatal, kedves, tüneményes és elragadó személyiség volt. A mosolya is szebbé tette a világot, de ily szörnyű halál ily fiatalon... megszakad a szívem szegény húgomért... Azon az éjjelen velem aludt, zuhogott az eső, tombolt a szél. Verte a redőnyöket félt egyedül. Várta a másnapot, hisz apánk megígérte két héttel ezelőtt, hogy holnap hazatér és hoz neki egy lovat, olyat amiről mindig is álmodozott csak gyógyuljon meg. Nehezen tudtam elaltatni, rettenetesen köhögött, a levegőt is alig-alig kapott. Gyógynövényekből fözött szirupot itattam vele, míg elaludt s én is álomra hajtottam a fejem kicsiny testét ölelve. Másnap furcsa volt, hogy nem a vékony izgatott kis hangjára keltem. Halottan feküdt a karjaim közt. Rohantam ki a szolgálókhoz, sírtam. Akkor jött meg apám is, egy gyönyörű csikót simogatva, boldogan ugrott le a kis szekeréről, majd meglátott engem s azonnal tudta. Azóta sosem kértem apámtól semmit mikor kérdezte mit hozzon egy-egy útja során. Bűntudatom van, hogy szegény kicsi húgom már Zhafirt sem ismerhette meg, apám vissza akarta vinni azt a szegény csikót. Valamiért azt súgta a szívem Sarah most nagyon haragudna rám ha hagynám. Azóta Zhafir a legjobb barátom.


-Airen, indulok. Mit hozzak neked az utamról? - Apám remegő idős keze a vállamon nyugszik, ez hoz vissza a merengésemből.

- Nem kérek semmit, gyere haza biztonságba. - gyenge mosolyt küldök felé, évforduló van, ilyenkor mindig nehezebb elviselni a hiányát.

-Évek teltek el fiam, ne sirasd tovább a húgodat. Kezdj el élni inkább helyette is. Mond mit hozzak neked végre? Miben lelnéd kedved? Hozzak kincset? Ruhát? Lovat? Színes papagájt?

- Egy szál hószín rózsát kérek apám. Régen láttam már olyat. Nálunk csak a vörös testvére nyílik.

-Egy hónap múlva itt leszek fiam. Vigyázz magadra. - arcon csókol, majd elindul vissza a ház felé. Halkan búcsúzom húgom sírjától, lassan követem őt. Sokáig integetek a távozó szekér után,mindig furcsa egyedül a szolgákkal.
Éppen élvezem a csendes hajnali órákat kint a kertben, a napokban nem aludtam szinte semmit. Sokszor küzdök álmatlansággal. Hangos pata dobogás riaszt fel, majd becsörtet a kertbe egy hatalmas csődör. Soha ekkorát nem láttam még, de gyönyörű. Zhafirhoz hasonló de mégsem. Meseszép. A ló utasára pillantva döbbenek meg egy pillanat alatt, hisz az a halálra rémült ember az apám! Gyorsan lesegítem a lóról, aki egyből komótos léptekkel Zhafir mellé áll szénát csócsálni, nem is foglalkozom többet vele. Apámat leültetem a székébe és teával itatom. Magas láza van és csurom víz a ruhája. Annaért kiáltok, ő a szobalányunk, egyből látja ő is, hogy baj van. Felkísérjük apámat a szobájába és az értő kezekre bízom. Apám zekéjében lent a székén észreveszek egy gyönyörű hófehér rózsát, illata betöltötte már az egész szobát. Soha szebbet nem láttam még. Szinte megbabonáz a szépsége, oly fehér akár a hold és az illata! Ó te jó ég, soha ehhez hasonlót nem éreztem! Szinte transzba ejt ez az illat. Egész nap azt a rózsát szagolgattam akár egy szerelmes bugris. Este apám ordítozására keltem, azonnal rohantam a szobába. Amint meglátott átölelt és úgy szorított, alig kaptam levegőt.
- Airen... ígérd meg... ígérd meg apádnak, hogy nem fogsz engem is siratni! Ígérd meg! - mielőtt akár mit is szólhatnék magával ragadja újból az álom. Sikoltozik, kiabál. S közben mesél, meséli mi történt vele, nem nekem. Hanem álmában anyámnak, könyörög neki, jajgat és sír, hogy bocsássa meg neki. Patakokban folyik a könnyem... Hát ilyen magas árat fizetne apám azért a rózsáért amit kértem... Egy borzalmas szörnyeteg áldozatává válna érte, csak a boldogságomért... Csak, hogy mosolyogjak... Drága apám, nem fogom hagyni, hogy az én bűnös kérésemért ily nagy árat adj. Ha valakinek bűnhődnie kell, hát az én legyek! Az íróasztalhoz lépve, papírt és tollat ragadva elbúcsúzok tőle, s kérem nehogy utánam jöjjön. Élje le boldogan hátramaradó idős éveit. Kilépve a szobábol meghagyom Annanak, hogy apámat semmiképpen se engedje sehova többé. Köpenyemet felkapva lépek ki a házból s egy utolsó pillantásra hagyom, emlékezetembe vésni ezt a szerető otthon. Elém üget az a hatalmas gyönyörű ló, s szemeiben szinte biztosan olvasni vélem a kétkedést, biztosan én akarok menni? A ki nem mondott kérdésére határozottan bólintok. Biztos léptekkel közeledek felé, majd lendülök hátára. Megvárja míg kényelmesen elhelyezkedek és a kantárát is biztos kézzel fogom.
- Vigyél hát oda engem. - megsimogatom a nyakát, füleit hátracsapva rugaszkodik el. Megdöbbent milyen gyorsan vágtat velem a hátán, mintha nem is lenne utasa. Köpenyem szinte száll mögöttem, alig tudom fejemre húzni, hogy az elsuhanó fák ágai meg ne sebezzék az arcom, vagy ki ne kapják szemeimet. Ha nem lennék biztos abban, hogy józan vagyok, azt hinném tán megtébolyodtam, egy idő után a fák szinte kitérnek utunkból, a szikla megnyitja gyomrát nekünk s a hegy is arrébb araszol. Ahogy csak tudom, összehúzom magam a lovon, kezeimen már számtalan seb éktelenkedik, s a hűvös levegő szinte a kantárhoz fagyasztotta a kezemet. Úgy érzem, ha rövidesen nem érünk oda, nem kell nekem szörnyeteg, hogy megöljön a fagy elintéz még előtte. Hirtelen lassít alattam ez a gyönyörű csődör, így arra biztatva, most már nyugodtan nézelődhetek. Ahogy csak átfagyott testem engedi felegyenesedek s akkor pillantok meg egy... hát elég ijesztő kastélyt a távolban, de már most ide érzem a rózsák illatát. Ahogy átvágunk az előkerten a lugasokban még a szobrokra is rátekeredve nyílnak a szebbnél szebb rózsák, soha nem látott színekben pompáznak. Szinte rabul ejt a látványuk. Hamar elérjük a főbejáratot, ott szállítom megvárja míg lekecmergek róla, majd ott is hagy engem a lépcsőnél szobrozva. Hatalmasat sóhajtva lépdelek a lépcsőkön fel egészen az ajtóig ami magtól nyílik ki, nem vagyok az az ijedős típus, de azért ez egy kicsit... Belépve az ajtón hatalmas boltívekkel tarkított folyosóra jutok, levetem a vizes köpenyem, majd haladok tovább. Olyan mintha már évek óta senki sem lakná ezt a helyet, de itt-ott mégis gyertya lángja csábít beljebb. Valaha biztos csodás és impozáns lehetett, de így a félhomályban nagyon ijesztő.

- Hahó! Van itt valaki? - lépteim hangosan visszhangoznak ahogy haladok egyre beljebb. Mintha megállt volna itt az idő s az élet is. Lassan közelítek a kastély központi részébe, amit elfoglal egy hatalmas lépcsősor. Mindenhol szobor, szobor hátán is szobor. Végül is amíg sehol egy vízköpő addig semmi gond, halálosan rettegek tőlük... Hiszen apámat valaki csak megfenyegette itt, de úgy néz ki egy lélek sincs itt. Az a ló pedig valakihez akkor is tartozik! Hirtelen egy vad morgás hallatszik a lépcsők felől, arra fordulok hátha meglátok valamit, pár lépést teszek hátha jobban ki tudom venni ki vagy mi volt az.

- Mi a neved? – mély érces hang szól ki a sötétségből s tán félnem kellene, még is megnyugtat ez a mély és erőteljes bariton. Jó érzés hallgatni.

 

- Airen Lafornon. Ön kicsoda, uram?

 

- Ennek a kastélynak az ura. - ennek a hangnak a tulajdonosa itélkzik akkor már az életem fölött. Értem. Bár már rázna a velőt rázó félelem én még mindig nyugodt vagyok. Miért?

 

- Akkor…

 

- Annak a lónak, nem téged kellett volna idehoznia. – Az apámra gondol, nem tudhatta, hogy én jövök helyette. Vajon azt hiszi apám átverte őt?

 

- Én jöttem az apám helyett. Öreg és beteg már, nagyon megviselte az utazás. Utolsó éveit had töltse el békében az otthona biztonságában.

 

Ő küldött ide? – hogy az apám feláldozzon engem, magát mentve? Dehogy!

 

- Nem! Magamtól jöttem, a tudta nélkül.- még elbúcsúzni sem tudtam igazán, nem hagyta volna, hogy eljöjjek... Inkább pusztult volna el ő... De az én hibám, s vezekelni is én fogok.

 

- Az öreg nem beszélt a veszedelemről, ami itt várt volna rá? Miért vagy hát itt mégis helyette? - Mert a külső nem számít! S az apám végtére is miattam lopott bárki dühös lenne ezért, a láztól pedig hallucinálhatott is.

 

Miattam tette. Csakis értem lopta el a rózsát.

 

- Miért?

 

- Mert amikor hazatér az utazásaiból mindig ajándékkal tér vissza, s én egy szál fehér rózsát kértem tőle.

 

- Kérlek… mutasd meg az arcodat. – ha meg is kell halnom, legalább lássam ki veszi azt el. Szürke kéz simít a lépcső korlátjára, majd hirtelen minden gyertya égni kezd. Hirtelen a sok fénytől nem látok semmit. Majd meglátom Őt magát. Bőre szürke és kérgesnek tűnik akárcsak egy szoboré, de mégis telis teli van sebhelyekkel amik kínzó fájdalommal járhatnak, haja ősz, de mintha nem is haj lenne, szeme pedig véres és barna. Semmilyen érzelem nem látszik bennük, mintha egy halott szemébe néznék. Hirtelen azt hiszem, hogy Ő maga egy szobor, de látom, hogy lélegzik, szemei engem fürkésznek. Mintha arra várna, hogy sikoltozva fogok kiugrani az ablakon, de valamiért... soha nm érzett nyugalom szál meg. Nem érzem úgy, hogy menekülnöm kéne. Nem értek félelmet. Egyedül amit érzek, a kezeimben lüktető fájdalom és a jéggé fagyott tagjaim tompa lüktetése.

- Egy életet egy rózsáért. Most meg fog engem ölni? Mert ha igen, kérem tegye azt addig amíg át vagyok fagyva és nem érzem. Nem tűröm jól a fájdalmat.- mintha hitetlenkedne, szemöldökei ráncba szaladnak és úgy tekint rám, mintha valami fura szerzet lennék.
- Nem akarlak megölni.

- Akkor bántani akar? Bezárni egy cellába míg el nem pusztulok, esetleg fogolynak szán engem? - szemeibe nézek végig, tudnom kell mi lesz velem, nem akarok kétségek közt vergődni.

- Nem foglak bántani. És... vendég leszel itt. De jól jegyezd meg, a birtokot el nem hagyhatod! Soha! Ha meg is próbálnád, az erdő nem fog kiengedni s ott leled halálod. A kastély északi részébe pedig tilos a belépés! Most pedig kövess. Hirtelen fordul és indul meg. Alig tudom követni őt fel a lépcsőn. Egyre inkább érzem, ide fogok fagyni a márványpadlóra. Fogaim is hangosan vacognak, testem reszket. Próbálom a kezeimmel melegíteni magam, de a ruháim nedvesek a fákról rám zúduló harmattól így semmi esélyem sincs. Más ruhát meg nem hoztam magammal. Hatalmasat sóhajtva kecmergek a lépcsőn, hősiesen mászok remegő tagjaimmal, szerencsére baleset nélkül feljutok, ahol egy folyosóra fordulunk le. Kicsit lassít a tempóján így én is beérem. Sokkal magasabb és robusztusabb mint én. Szélesek a vállai, igazi férfias termete van. Leszámítva a külsejét, nem is olyan szörnyű, hiszen meg is ölhetne, meg kínozhatna most még is lassít a járásán és hátra pillantgat, hogy le ne maradjak. Megmosolyogtat ez a törődés. Nézelődni kezdek ahogy haladunk, csodás festmények vannak a falon, aranyozott díszek és régi bútorok. Csodás látvány. Közeledve a folyosó végéhez, megpillantok egy rút vízköpőt éppen mellettem, azonnal lefagyok, megáll egy pillanatra a szívverésem, mikor meg mintha rám hunyorítana, nem bírom tovább hangosan sikítva ugrok kalauzom nyakába, aki ledermedve mereszti rám a szemeit.

- A...az a... vízköpő rám hunyorított! Mégis miért van itt bent egy vízköpő? - hangom remeg, kétségbeesetten bámulok rá.
- Félsz a... vízköpőktől de tőlem... nem? - kétkedve néz rám én meg már a sírás szélén egyensúlyozok. Nem bírom a vízköpőket nagyon nem!
- Ön a szavát adta, hogy nem fog bántani, abban ott viszont kételkedem! - mutatok remegve a még most is hunyorgató szobor felé.
- Ne aggódj, holnap nem lesz itt. - nyugottan derekamra fogva tesz le, majd indul el megint. Lábaimat szedve követem, szinte a sarkában vagyok.
- Hogyan szólíthatom? Ön tudja a nevem, de én nem tudom az Önét. Még sem szólíthatom magát név nélkül. - szeretném tudni, hogyan hívják. Apám csak Szörnyként utalt rá.
- Courtland. Hívj így. Ez lesz a szobád. Ha valami baj van csak szólj. Vacsora fél óra múlva. - azonnal megfordul, majd menne el.
- Kérem várjon! Én... nem igazán vagyok éhes. Egy falat sem menne le a torkomon. Nagy baj lenne, ha felmelegednék helyette? -kezeimet tördelem, túl hirtelen történt ez a sok változás, csak egy meleg takaróra és egy kis pihenésre vágyom.
- Rendben. Holnaptól oda mész a birtokon belül ahová csak szeretnél, de tudod jól az északi rész tilos! - megfordulva szinte azonnal eltűnik a sötétségben. Nem tudom, mi van az északi részben ahová ennyire tilos mennem, de jobb ha egyenlőre nem bolygatom. Sóhajtva lépek be a szobába de a látvány letaglóz. A kandallóban már ég a tűz, varázslatos hangulatot adva a szobának, ahol minden egyes kis szegletben különféle színű rózsák illatoznak. Magával ragadó a látvány, körbe körbe forogva csodálok meg mindent, kellemes meleg uralkodik a szobában így lassan elfagyott tagjaim is felengednek. A hatalmas ágyra lehuppanva szinte azonnal besüppedek. Sohasem feküdtem még ilyen kényelmes fekhelyen. Nem kellet sok, hogy el is aludjak.

Reggel amint felkeltem a kandalló előtt egy hófehér prémen hatalmas utazóláda foglalja a helyet. Óvatosan nyitom fel a fedelét, de nem az van benne mint vártam. Ruhák, szebbnél szebb és melegebb ruhák. Hiába van tavasz a levegő még igen csak hűvős és a kastély sem mondható a legmelegebb helynek. Levetem a gyűrött ruhákat, összehajtogatva egy székre teszem őket. A ládábol kihalászok egy barna nadrágot, fehér kék díszes inget és egy tér alá érő csizmát. Apám is finom anyagból készült ruhákat vett, de ezek mégis... szinte simogatja a bőröm és a csizma is mintha rám szabták volna. Óvatosan nyitom ki az ajtót, de valóban nincs már itt az az ijesztő szobor. Elindulok a lépcső felé, hátha megint összefutok házigazdámmal. Szinte az egész kastélyt bejártam őt keresve de sehol, biztos a tilos részen tartózkodik. Kuncogva indulok ki a kertbe.
Nappal még szebb látvány mint a holdfényben, hatalmasat szippantva élvezem a csodás látványt. Hirtelen fordulok a tornyok irányába, mintha valaki bámulna. Éreztem. De nem látok tisztán odáig. Kicsit bolyongok a kertben, de minidg a fehér rózsáknál kötök ki, hiába van ezerféle színű és formájú. Mind közül ezek tetszenek leginkább, mintha engem hívna, csábítana vissza. Hirtelen hangos nyüszítés rázza fel a nem messze fekvő erdő csöndjét. Testem azonnal mozdul, valami megfogalmazhatatlan félelem társul mellém. Soha gyorsabban nem futottam még, hirtelen pillantok meg egy hatalmas veszett medvét. Szája habzik, szemei pedig tompán csillognak. Egy elejtett farkas teteme felett áll két lábon, előtte egy kölyök farkas próbálja élesztgetni társát, valószínűleg az anyját. Hangos pata dobogást hallva fordulok meg, kedves útitársam vágtat felém , hangosan nyerítve ágaskodik két patára köztem és a medve közt. Amíg eltereli a figyelmét felkapom a kis kölyköt és megpróbálok a ló hátára ugrani. Hirtelen terem előttem a medve én pedig csak hátrálni tudok. Hirtelen ismerős morgást hallok magam mögött, s szinte azonnal nyugalom áraszt el.



Szerkesztve azariel által @ 2015. 03. 22. 21:13:07


Moonlight-chan2015. 03. 11. 20:19:13#32614
Karakter: Courtland de Neverre (A Szörny)




Sűrű, sötéten gomolygó felhők lengik be az eget, a szél süvöltve szaggatja a kövek között felfutó borostyánt. Mintha kísértetek raja kószálna odakint, várva, hogy valaki kilépjen azon a kapun. Az éjszakát csak a sebesen cikázó villámok ragyogása tölti be, a villanások, melyek fényében feldereng egy ember a baljósan fölé magasodó vízköpők árnyékában.

Egy ember. Egy idegen ember. Egy idős férfi jár a kertemben, ahová hosszú évek óta halandó lény nem tette be a lábát.

Haragosan fújtatva markolok a molyrágta brokátfüggönyre, s tépem le a helyéről, érdektelenül meredve a szanaszéjjel repülő anyagdarabkákra.

Az ember lassan eltűnik a dühös fellegek árnyékába, amik óvón vonják körbe, elrejtve előlem őt, de minden hiába.

A kastély ajtaján éktelen dörömbölés zendül. Felmordulva támasztom a homlokom az ablak kőkeretének, de újra és újra zeng a kastély, míg végül nyikorogva kitárul az ajtó. Beengedték, még ha nem is egyeztem bele. Azt parancsoltam ne zavarjanak a magányomban, és súlyosan meglakol az, ki ellenem szegül ebben a birodalmamban.

A léptek zaját panaszos recsegés követi, a lépcső fokai pontosan a tudtomra adják merre jár az idegen, miközben azon gondolkodom mihez kezdjek vele. Síri csend vesz körül, a szolgáim egy ember számára észrevétlenül is figyelnek mindent, minden lépését, mit ezeken az elátkozott köveken tesz.

A vihar tükrözve a haragom még dühösebb tombolásba kezd, a gyengébb fákat tövestül csavarja ki az ázott földből és hajítja a legközelebbi vaskos törzshöz. Percekig mozdulatlanul állok, csupán a karmaim vésnek hosszú árkokat a kövekbe, de a bőröm sértetlen marad, hisz nem sokban különbözik a kőtől. Mi egykor csábító aranyfényű barna volt, most sivár, halotti árnyalatot öltött, érintést szinte nem is érezve, sérthetetlenül mégis hegesen borít be.

Az átok, ami soha nem törik meg, ami örökkön örökké a rabságában tart majd egy szörny testébe zárva, de mára már talán valóban szörnyé is változtam és ez a birodalom a börtönöm.

Kivetem magam az ablakom, s fáradhatatlanul kutatom az erdőt vadak után, ami majd a vacsorám lehet. Az ember nem érdekel.

- Kapjon szállást és ételt! – parancsolom a kapuban álló szálfaegyenes inasnak, ki nehézkesen helyezi egymás elé kővé vált lábait.

Meg sem állva egészen addig míg a vihar kissé csitulni nem látszik, szelem a sűrű rengeteget nem törődve tüskékkel és bozóttal. Csupán a hajnal közeledte az mi visszaűz a kastélyba, de mikor belépek az ajtón egy pillanat csupán, de a harag egyszeriben ezerszeresen tér vissza, mint egy sűrű, ragacsos iszap mi nem hagy mást a felszínre törni és húz lefelé a tomboló mélységbe.

Az ember sikoltva esik hanyatt mikor felé vetődöm, vicsorogva markolok a torkára, karmaim hegyét a húsába vájva üvöltök rá, a szemeim le nem véve a kezében tartott fehér rózsáról, amit akkor tépett le, amikor beléptem.

- K-k-ki…. m-mi-mi… va…

- Megvendégeltelek! – szorítom el a torkát, hogy ráforrasszam a félelem szavait – Szállást adtam, kényelmet! Ez a hála érte!? Tolvaj módjára meglopod a vendéglátód?!

Vicsorogva szakítom ki a markában szorongatott nyeregtáskát, amiből sorban gurulnak szanaszét a zafírok, rubintok, gyémántok… az egykor féltve őrzött kincseim és még egy aranyserleg is, ami a legpompázatosabb darab volt az egész királyságban. Nyomorult tolvaj…!

Elengedem a torkát, mielőtt még kitépném a helyéről, ő pedig halálfélelemmel az arcán kúszik hátra, de a kandalló fala nem ereszti tovább.

- Ki… ki vagy te… mi… hogy…

- Egy hálátlan tolvaj nem méltó arra, hogy ismerje a nevem! – nézek gyűlölettel telve a rózsára.

- Nem vagyok tolvaj. Tisztességes ember vagyok. – áll fel védve magát, de hiába is rejtegeti előlem a rettegését. Egy szörnyeteggel áll szemben, olyan lénnyel, akit egyetlen élő ember sem látott még.

Nem számít. Drágakövek tucatjai sem érnek már semmit, pusztán díszes követ. Nem érdekelnek. De a rózsa… az átkos virág mit egyszerre vetek meg mélységes gyűlölettel és egyszerre védelmezném, mint a legféltettebb kincsemet.

- Nem volt elég a drágakő? Hát még a rózsámat is el kell lopnod?

- A gyermekemnek szánom. – mondja, mintha ezzel semmissé válna a tette – Ő a legfontosabb nekem és semmi mást nem adhatok már neki. Kérlek, engedd, hogy legalább ezt a szál rózsát elvigyem neki!

Elengedni? Darabokra kellene szabdalnom, amiért meg akart lopni! A vártoronyban kellene megrohadnia! Mikor legutóbb esős éjjelen visszautasítottam egy öregasszony kérését a legnagyobb árat fizettem érte, amit csak lehetett. A boszorkány egyetlen szál fehér rózsát ajánlott fizetségül, ez a öregember pedig egyetlen szál rózsát választ ajándékul a temérdek kincs és gazdagság helyett.

Mi lehet az oka? Miért értékesebb egyetlen szál rózsa egy láda drágakőnél? Miért?

- Legyen hát. Vidd azt a rózsát. – egyenesedem ki, kimérten pillantva a reszkető emberre, de mielőtt még megkönnyebbülten hálálkodna… - Azonban… három nap múlva visszajössz ide és életed hátralévő részével rovod le a tartozásod. – indulok el a lépcső felé, de mielőtt még eltűnnék a szeme elől visszafordulok a meredten bámuló szempár felé – Ha nem leszel itt, én megyek majd el érted és az egész családod fizetni fog, szeretett gyermekeddel kezdve…

 

***

A telihold sugarai megvilágítják az egész hegyet, az áthatolhatatlan berkeket, melyek úgy húzódnak szét Sharan útjából, mintha soha ott sem lettek volna, felfedve ezzel azt az ösvényt, ami az egyetlen ide vezető út.

Hát mégis visszajött – pillantok le a torony tetejéről. A lovam, ami hazavitte őt, tévedhetetlenül vissza is hozta a kastélyba, bár nem hittem volna hogy valóban megteszi majd.

Egy életét, egy rózsáért cserébe.

A sötét utazóköpenye vadul lobog mögötte a sebes vágta közben, Sharan csak akkor lassít egy kicsit amikor már az kastély előkertjében jár, majd az ajtó előtt hirtelen megáll, a férfi pedig fürgén átlendíti fölötte a lábát és leszáll. Sharan azonnal elvágtat, vissza arra a helyre, ami neki lett szánva, a férfi pedig egyedül marad az ajtó előtt, ami hamarosan sarkig tárul előtte.

Lehet, nem is kellett volna megfenyegetnem, csak nyűg lesz, idegesít majd, nemsokára pedig úgyis meghal. Addig talán a szolgám lesz…

Hátat fordítok neki, majd a tetőről könnyedén az erkélyre ugorva lépek a szobámba, felmarkolom a kesztyűmet az ágyról az árnyékba húzódva indulok lefelé. Alig ég néhány gyertya a hatalmas folyosón, éppen elég, hogy elrejtsen a homály még a saját magam tekintete elől is. A lépcsőfordulóban azonban megtorpanok, s mielőtt észrevenne, egy kőszobor mögé húzódva tekintek le rá, hogy megbizonyosodjam róla nem káprázik-e a szemem, de nem. Ez az ember valóban nem az-az öreg, hanem valaki egészen más.

- Hahó! Van itt valaki?

A hangja mint a lágy selyem és simogató bársony, visszhangot ver az üres falakról, de nem felelek a kérdésére. Első pillantásra úgy hittem hogy egy lány, de a hangja bármilyen gyönyörű is nem hasonlít egy asszonyéra. A haja viszont gyönyörű barna csigákban omlik alá, a legtöbb tincs már kibomlott a szalag alól és kócosan fonódik össze, hosszan, le egészen a combjáig.

Egy férfi. Egy gyönyörű férfi – gondolom, mikor hirtelen megfordul és megpillanthatom az arcát is.

Az ujjaimon lévő karmok akaratlanul is átszakítják a bársonykesztyű végét, mire ingerült morgással tépem le a kezeimről, megfeledkezve arról, hogy csendesen tegyem.

A szépség felém fordulva közelebb lép, sápadt bőre szinte világít a halvány fényben, de számomra olyan mintha nappali világosságnál látnám, minden részletet tökéletesen az eszembe vések, mielőtt hátrébb lépnék, ki a szobor takarásából, de közel a falhoz, hogy mégis árnyékban, rejtve maradja a kutató szempár elől.

Mozdulatlanul áll és fürkészi a sötétséget, de emberi szemei nem elég élesek ahhoz, hogy mindent láthasson.

- Mi a neved? – kérdezem.

- Airen Lafornon. – válaszolja nyugodtan – Ön kicsoda, uram?

Elmosolyodom, bár félig vicsornak tűnhet, mert egyszerre két ellentétes érzés akar szétszakítani: a vágy, hogy megérintsen, és a bosszúvágy, hogy megöljem a boszorkányt, amiért ilyenné tett.

- Ennek a kastélynak az ura.

- Akkor…

- Annak a lónak, nem téged kellett volna idehoznia. – vágok erélyesen a szavába. A legkevésbé sem érdekel az a vénember, de az annál inkább, hogy miként került Sharan ehhez a szépséghez.

- Én jöttem az apám helyett. – mondja halkan, enyhén leszegve a fejét, de hallgatok, míg újra meg nem szólal. – Öreg és beteg már, nagyon megviselte az utazás. Utolsó éveit had töltse el békében az otthona biztonságában.

Tehát az apja. – Ő küldött ide? – gyáva módon elküldte a fiát, hogy szabaduljon?

- Nem! – vág közbe határozottan, még közelebb is lép mire morogva húzódom hátrébb, egészen a falhoz. Egy pillanatra megtorpan, az árnyékot fürkészi a lépcső aljából, majd újra megszólal. – Magamtól jöttem, a tudta nélkül.

- Az öreg nem beszélt a veszedelemről, ami itt várt volna rá? - résnyire húzott szemekkel fürkészem, vajon mer-e hazugságot állítani. Válasz helyett csak bólint egyet. – Miért vagy hát itt mégis helyette?

Lesüti a szemeit, az ujjai a combján a nadrágja szövetébe marnak, a szavakat pedig az összeszorított ajkain keresztül préseli ki. – Miattam tette. Csakis értem lopta el a rózsát.

- Miért?

- Mert amikor hazatér az utazásaiból mindig ajándékkal tér vissza, s én egy szál fehér rózsát kértem tőle.

Egy szál fehér rózsa, pedig bármit kérhetett volna. A ruhái díszesek, finom anyagból készültek, bizonyára vagyonos családból származik, akkor miért egy nyavalyás rózsa, ha a világ bármely csodáját megkaphatta volna?

- Kérlek… mutasd meg az arcodat. – néz rám tiszta kék szemeivel.

Az arcom? Kíváncsi vajon az apja bolondokat beszélt-e egy kastélyban élő szörnyetegről? Legyen hát. Hadd lássa a szörnyeteget, aki a mai naptól fogva ura és parancsolója, aki rendelkezik felette és akitől rettegni fog.

Lassan előre lépek a faltól, egyik kezemet a lépcső korlátjára simítom míg a másikkal a gyertyák felé intek, mire azok nyomban lángra kapva világítják be a hosszú lépcsősort, s engem is…


Reira*2012. 07. 14. 21:22:55#22194
Karakter: William Black
Megjegyzés: nyunyónak~


 - Rendben, kész vagyok. De nem mehetek veled, hisz tanulnom kell. – mondom a tényeket Seb szemébe.
- Majd kitalálsz valamit, mint máskor is. – mondja magabiztosan. – Van már benne tapasztalatod.
- De..
- Nincs semmi de, megígérted, akkor el is fogsz jönni.
- Jó, elmegyek. – hiszen igaza van. Majd megoldom. Semmi kedvem tanulni…
- Akkor siess, mert el fogunk késni!
Ahogy kilépünk ott áll egy lány. Csodálkozva pislogok rá.
- Hát te? Mit keresel itt? Tegnap megmondtam, hogy elég volt, nem akarok többet. – mondom ridegen, majd becsapom az ajtót. Milyen nyomulósak a mai kurvák…
- De kemény itt valaki. Ő volt a tegnapi játékszered?
- Úgy is lehet mondani… nem tudom, mit akarhat itt.
- Oké, de sietnünk kell! - sürget
- Ha fél órát késünk az nem sok, annyit tudunk várni. Legalább ez a kis drogos is elmegy. Remélem. Semmi kedvem egy ilyennel összejönni…
Amíg várom benyomom a tévét, de valami rémunalmas természetfilm megy, oda se figyelek, csak nézek ki a fejemből, de érzem Seb tekintetét magamon.
- Na jó, most már remélem, hogy elkotródott innen, induljunk. – mondom kicsit lelkesebben.
Amint kiérünk a lány eltűnt. Csodás.
- Ez egy kicsit… - kezdem, de ekkor meglátom a fát az utca közepén. Csakhogy a fán a lány teste van és fellógatva. Most komolyan öngyilkos lett? A vér szaga beteríti a környékét. Olyan irritáló…
- Ez meg mi a fene? – kérdi Seb, de nem válaszolok. Hívom a rendőrséget, akiknek elmondom mi történt.
- Most akkor mi van? Mert nem nagyon értem ezt az egészet.
- Nem is kell értened. Tegnap megvolt a kicsike, ma meg halott. Ennyi. Nem érdekel. Egy kurva volt.
- Rendben, te tudod, egy kicsi együttérzés, vagy valami? Esetleg?
- Fogd be Sebi! Megmondtam, hogy nem érdekel. Induljunk már. – válaszolok. Magasról leszarom. De tényleg. Egy kurva miattam ölte meg magát. Ez csak eggyel több ok miért utálom az embereket. Olyan hülyék…
 Mikor beérünk, a klubba már sötét van. Sokan vannak, szinte teltház. Nem hiába járunk ide. Ismert, jó klub. Kell nekem valaki, akit ronggyá baszhatok. Fel idegelt az a csaj és ez az eset, valakin le kell, vezessem a feszültséget. Vagy inkább valakiken?
- Mit szólnál, ha reggel találkoznánk, nekem most van egy kis elintézni valóm. – mondom, majd indulnék is.
- Rendben, persze, ahogy szeretnéd, akkor holnap. Hello. – hangja kicsit csalódott, de ez van…
- Hello. – köszönök.
 
Elmegyek egy másik klubba, ott seggrészegre iszom magam, majd felszedek 3 csajt és 2 srácot, akik jó háziállat módjára követnek engem. Hehe… Egy fiú fut felénk, mikor meglátom, ki az szólok neki.
- Sebi hívj egy taxit! – mondom közönyös hangnemben. Vajon mióta van itt? Nem emlékszem.
- Oké. Kedvesség fájna… - morog, de azért teljesíti kérésemet. A taxi gyorsan megjön, mi pedig immár 7-en nyomorgunk hátul. Gyorsan megérkezünk a lakásomra, ahol kezdődik a parti. Beérve az egyik lány letámadja sebbit, 2-en engem a két fiú, pedig egymást nyalja-falja. Miután mindketten meztelenek vagyunk, jön a java. A két lány elkezd engem kényeztetni. Én a sajátszobámba velük. Sebbi a kanapén a csajjal. Sebby láthatóan próbálja lerázni magáról a csajt. Ő nem bukik a nőkre. Ez tény. E szőnyegen meg a két fiú fetreng, már egy ideje meztelenül. Épp az egyik szopja a másikat. Csodás. Engem épp a két szőke cica kóstolgat. Úgy a felénél a két liba egymásra veti magát. Sebbinek pedig sikerül lerázza magáról a csajt. Odamegyek hozzá. háttal áll nekem. Átkarolom derekát, majd nyakába csókolok, és finoman meg is szívom, mire felnyög. Aztapicsa. De jó hangja van… Áh baszki. Áll a farkam a barátom hangjára. Ez normális? Nem, de leszarom… Most amúgy sem vagyok képes rendesen gondolkozni, így kezemmel lejjebb nyúlok, majd ujjaimat farkára kulcsolom, majd elkezdem kényeztetni. Fejét hátraveti, úgy piheg. Jézusom, de édes… Fejét szabad kezemmel magam felé fordítom, majd vadul megcsókolom. Érzem, hogy próbál dominanciára törni, de nem igazán jön össze neki. Azt hiszem nem igazán volt még alul. Ez változni fog. Én irányítok. Elkezdem a vendégszoba felé húzni, ahol az ágyra lökve mászok felé, vadmacska módjára. Végigcsókolom izmos felsőtestét. Közben a hajamba túr.

- Ah…William.. – nyögi nevem. Ez az édes. Sikoltsd, nyögd, a lényeg, hogy halljam az édes kis hangod. Számba veszem, és szopni kezdem. Nem sokkal később számba élvez, egy hangos sikollyal, én pedig fölé mászok.
- Szopj… - súgom fülébe, ő pedig engedelmesen lejjebb csúszik, majd finoman végigharapdálja belsőcombom, és elkezd nyalogatni, majd szájába fogad. Ő nem olyan heves, mint én, de ettől is sikerül elmenjek. Szájába élvezek, ő pedig lenyeli. Felhúzom magamhoz egy csókra, majd, úgy ahogy vagyok karjaimban Sebyvel kidőlök. Reggel arra kelek, hogy valaki Jajgat, és a földre esik. Felülve az ágyon meglátom Sebet, ahogyan nyöszörögve mantrázza, hogy:

- Nem lehet. A legjobb barátom. Ez lehetetlen… - menne el, de megállítom.
- Mit csinálsz? – megdermed.
- Semmit, izé… - kezdi, mire felvonom egyik szemöldökömet. A többiek már eltűntek a lakásból, én pedig ködösen emlékszem csak a tegnapra, és láthatóan még nem rémlett fel mi is volt Sebbbel, mert különben biztosan nem így viselkednék…

(Ui: Bocsi tudom mit mondtál, nem kell sietni, és hajrá :')
 )


Reira*2012. 07. 06. 16:02:51#21994
Karakter: William Black
Megjegyzés: vámpírkának


A zene hangosan dübörög. A fények letaglózóan, hívogatóan villognak a táncparkett felől. Mindenki vadul táncol, és vonaglik a számra, ami épp megy. Egy jó kis bulizós zene. Tény.
Én a pultnál ücsörgök és a mai áldozatomat lesem. Na, nem, mint vámpír, hanem mint kiéhezett srác. Ekkor mellém veti magát nevetgélve, karjában egy szőke kissráccal Sebastian.

- Sebbiii. Olyan furcsán érzem magam. Nincs kedved feljönni a szobámba és segíteni a problémámon? – kuncog a fiú. A mellettem ücsörgő barnahajú halkan felnevet, majd egy rókavigyort vet rám.
- Jó vadászatot. – kacsint, majd felkel, és a szőkéhez simul. A szöszi engedelmesen kulcsolja karjait Seb nyaka köré és vadul ajkaira cuppan, mint egy kiéhezett kurva. Italomba kortyolok. Seb a srác füléhez hajol, majd belesúg valamit, amitől a szöszi arca tűzvörös lesz. Seb finoman a srác nyakába csókol, majd elindulnak fel a bár feletti szobákhoz. Biztosan itt lakik a szöszi.

Én kinézek magamnak egy nagymellű, jó alakú, formás, feszülős ruhás csajt, hosszú barna hajjal, igéző fekete szemekkel. Igazi kis dög és szexi. Tökéletes lesz ma estére.
Az illata enyhén drogos, de nem érdekel, hiszen most nem emiatt vagyok itt. Inkább csak a vágyaimat akarom kielégíteni. A pultnál még elviselhető volt a zene hangereje, de itt a táncparketten fülsüketítő. Grr… Gyorsan el kell, vigyem innen a csajt, mert ezt nem fogom sokáig bírni.

A barnahajú lány, szinte azonnal kapott az alkalmon, és a szobájába mentünk. Természetesen jól megdolgoztattam a drágát, és miután végeztünk megkérdezte akarok-e még egy menetet, de mivel nem volt kedvem hozzá, így inkább gyorsan távoztam.
Lent még nagyban bulizott a nép. Mindenki sikongott és újabb számot kért a DJ-től, aki szíves örömest teljesítette a kéréseket.

Kiérve az utcára az egyik padra leülve gyújtok rá egy szál cigire. Most kissé beütött az alkohol és ezzel próbálom elkergetni magamtól a furcsa képzelgéseket. Ekkor egy ismerős, finom illat csapja meg orromat, majd egy test vetődik el mellém, felsóhajtva. Nem nyitom fel szemeimet, tovább cigizek.

- Hát te? – kérdezek rá, mire egy fáradt sóhajt kapok válaszul.
- Fáj a fejem.
- Kellett neked sokat inni megint Sebbi. – oktatom ki a nyöszörgő barnahajú srácot.
- De köcsög itt valaki… mintha te nem lennél bebaszva. - morogja.
- Nem köcsög, csak realista, de tudhatnád, nem de? Én nem is annyira, mint te. – felnyitja szemeit és az eget kémleli. A hold most nagyon szép. Kivételesen egy felhő sincs az égen.
- tudom, tudom. Hogyne tudnám. – fintorog, mint egy kisgyerek.
- Akkor?
- Semmi.
- Menjünk haza.
- Jó ötlet. – ad nekem igazat, majd feltápászkodunk a nyirkos padról és elindulunk. Seb kicsit sokat ivott, mivel végig dúdolgatott valamit magában. Szerencse, hogy ugyanarra lakunk, csak a házszám más, különben ha nem kapom el párszor közelebbről is megszemlélte volna a köves utcát.
- Jó kis buli volt nem? – vigyorog rám Seb.
- De. Tény, hogy kibaszott jó volt. Látom, te se unatkoztál.- utalok itt a nyakán lévő szívás nyomokra. Vállat vonva vigyorog.
- Te se. – néz ő is kivillanó vállamra, amin hasonló fognyomok vannak, mint neki.

Egy ideig csöndben sétálunk, amikor megérkezünk utcánkba.

- Na végre. Már kezdtem unni. – nyöszörgi, és majdnem felbukik egy kőben az utcán. Vissza kell, tartsam röhögő görcsömet.
- Még szerencse, hogy holnap vasárnap. Nekem tanulnom kell. – fintorgok. Vállat von.
- Így jártál. Szerencsére én nekem holnap se lesz semmi dolgom. – vigyorog jókedvűen. Dögölje meg. Mázlista. – Sosem értettem miért tanulsz. – von vállat. Na, igen. Én se, de hagyjuk is a témát, mielőtt komolyabban elkezdek agyalni e kómás fejjel és még hozok valami elbaszott döntést is, kitelik belőlem, hogy meg is valósítsam.
- na, én megjöttem… - intek, majd a házam felé veszem az irányt, ahogyan ő is.
- Will! – kiállt még utánam, mire hátrafordulok. – Délelőtt tanulj, mert délután buli! – kacsint. A francokat. Bár a vége úgyis az lesz, hogy elmegyek vele. Majd azt hazudom a tanárnak, hogy beteg lettem… Jó ötlet, csak így negyedszerre a hónapban?. Intek neki, majd szinte úgy esek be az ajtón, miután kinyitottam azt. A szobámba vánszorogva levetem magam a kényelmes ágyra, és szinte azonnal ki is dőlök.

***

Reggel arra kelek, hogy valaki az ajtót veri. Megölöm.
Feltápászkodok, majd kinyitom az ajtót, mire beesik rajta Sebastian.

- Na végre. már este 8 óra! Készen… - kérdezné, de ahogy végignéz, rajtam bent reked a levegője.
- Szopatsz? – felvonom szemöldökömet. Álmos tekintettel méregetem. Miért tenném? – Aludtál? Komolyan aludtál? – kérdi dühösen. Igen aludtam. Idáig.
- Öltözz! – jelenti ki, majd a szobámba lökdös, és a kezembe nyomja a ruháimat, amiket el is kezdek felvenni. Szívbaj nélkül vetkőzök le előtte, még úgyis, hogy tudom, hogy a fiúkat szeretni. A barátom ezen kívül nem kezdene ki velem soha. Ő is tudja és én is tudom, hogy így van. Kölcsönös…


yoshizawa2012. 02. 10. 20:14:31#19109
Karakter: Mitsunari Moichi
Megjegyzés: (Lyennek)


  Rám néz, viszont válasz helyett ismét elfordul előlem, duzzog, úgyhogy sóhajtva mászok ki ágyunkból, és keresem meg kedvenc bilincseim.

Nem akartam bántani, de ahhoz hasonlóképp fogok vele viselkedni, mint ahogy ő bánik velem. 

 

- Csak azért, hogy ne menj el tőlem. – suttogom neki azonban mégis, amikor meglátom hatalmas könnyeit, és még egy puszit nyomok pofijára, mielőtt letenném a mellette lévő éjjeliszekrényre bilincse kulcsát, valamint magamhoz szorítanám remegő testét.

Nem tudom őt megérteni, kiismerni. És… Az egyik pillanatban éppen emiatt verném, amíg a másikban éppen emiatt szeretném a karjaim közé szorítani, és soha el nem engedni.

Motyog valami választ, de azt már nem értem, hogy mit, annyira kimerített a nap, hogy hamar elalszom.

 

***

 

Arra ébredek, hogy a kicsike békítő puszikat hint ajkaimra, mielőtt érzékien kezdené el merevedésem cirógatni az ujjaival. Grr… Annyira ügyesen, hogy kedvem lenne egész nap henteregni vele.

- Ezt minden reggel el tudnám viselni. – nyújtózom egyet kéjesen.

- Könyörgöm engedj el,. Mert ide fogok pisilni. – he? Pisilni? Miért nem szabadította még ki magát, és ment el??? Nem mondtam volna el neki, hogy hogyan szabadulhat?

- Ott van melletted a kulcsa. – nyögöm meglepetten.

 

Pillanatok alatt szabadítja ki magát, majd tér vissza hozzám, és mászik be megkönnyebbülten az ágyba, mosolyogva ölelem magamhoz testét:

 - Valamit elfelejtettél. – búgom közben neki lágy hangon, hiszen a takaró alatt áll a bál…

- Azt hittem nálad van a kulcs, nem akartál felkelni semmire sem. – nyüszög édesen, és ahogy közben néz rám… Ehh… Nem tudom bántani.

 

- Most az egyszer ezt elhiszem neked, de ma várost nézünk, fagyizunk. – utána meg nyalni fogja az én tejszínemet is, mert megjárja, ha nem.

Biccent, és már bújik is hozzám, de fájón lüktető merevedésem miatt hamar kimászok mellőle, hogy egy hideg zuhany után reggelit csináljak nekünk.

 

Mire késsz lesz, és kiporciózom, ő is teljesen éberen ül le mellém, kezd el enni. Azzal az arccal, amit közben vág, mosolygásra is késztet.

- Ízlik? - kérdezek rá, miután egy újabb falatot betöm, bólint, úgyhogy kuncogva folytatom mondandóm:

- Helyes, reggeli után mehetünk is. – hirtelen áll meg az étel lapátolásában, és néz végig magán, ezért újra megszólalok, igyekszem megnyugtatni miközben illatos tincseibe simítok, hogy összekócolhassam fejét:

- Ne pánikolj folyton, adok ruhát. - szavaim miatt csúnyán néz felém, miközben megvakarja kobakját, de legalább nem szól semmit gonoszkodásomra, hanem folytatja a reggelit.

Sőt… Még el is mosogat addig, amíg én egy rám kicsi, de rá nagyjából jó ruhát keresek neki.

 

- Ha készen vagy mehetünk is. – jelentem ki neki, amikor magára kapja őket, majd ismét egyedül hagyom azért, hogy a kocsival, nameg persze dudaszóval járulhassak elé, és invitálhassam az utazásra.

Először lehet talán meg is leptem azzal, nem gyalog megyünk, viszont hamar izgatottan kérdez rá arra, hogy mégis hova akarom elvinni.

Persze elmondom neki, mik a terveim, szándékomban is áll mindent megmutatni neki, miután pótlom azokat a ruháit, amiket széttéptem.

 

- Itt nézz magadnak köntöst. – állok le a város legjobb köntös boltja előtt, invitálom be. Majd… Meglepetten viszonzom ölelését, csókját.

Annyira egyszerű ajándék egy ruha… Nem is értem, miért van feldobódva ennyire attól, hogy kap párat. Tényleg boldoggá tehet valakit az ilyesmi???

- Köszönöm. – jelenti is ki, mielőtt elengedne, és körbejárná a boltot, mosolyogva figyelem útját.

 

Sokáig válogat, mielőtt visszatérne hozzám, viszont legalább elégedett azokkal a köntösökkel, amikkel végül mellém lépett, boldog mosolyra húzott ajkakkal néz rám.  

 

- Csak ezeket szeretnéd? - kérdezem meg vigyorogva, mialatt ő odaadja kincseit a közben ruháiért nyúló eladónak, hogy az becsomagolhassa őket.

Majd… Amikor látom tekintetén, hogy nem érti, mire gondolok, kiegészítem a szavaim:

- Többet is választhatsz, nem muszáj csak kettő köntöst vennünk neked. - hajolok jobban arcához, hogy közelebbről is gyönyörködhessek mélybarna szemeiben, és talán épp közelségem miatt vörössé színeződött arcában.

- Köszönöm szépen, de egyenlőre elég lesz ez a pár darab. - motyogja aranyosan, majd mielőtt kérném lehel újabb édes csókot az ajkaimra.

 

Persze egyből felmorranva mélyítem el, használom ki az ajándékát.

Meg is fektetném itt, a pultra rádöntve, de félek attól, hogy akkor már soha többé nem vehetném le róla a láncokat otthon, mert menekülne előlem.

Pedig… Az eladó nem hívná ki ránk a rendőröket, hagyna minket elmerülni egymásban, van olyan dolga, amit nem akar nyilvánosság elé tárni, viszont én már tudok.

 

Sóhajtva szakadok el inkább Lyentől, és fogom vissza vágyaim, mielőtt pénzt húznék elő zsebeimből, amikor az emlegetett zavaró tényező köhögve nyújtja felénk a ruhásszatyrok, valamint utasít minket arra, hogy fizessünk, és távozzunk az üzletből, mert zárna.

 

Kapott bőségesen borravalót, úgyhogy nem szólhat, mi is továbbindulunk fizetés után a mai napra tervezett programunk második, és egyben a sötétedés miatt utolsó állomása felé.

Legalábbis mára az utolsó. 

Sőt… Azt hiszem, meg is változtatom kicsit az úti célunk. Remélhetőleg még úgyis sokáig lesz velem, bőven ráérek neki minden nap csak kicsit mutatni a környékből.

 

Csendben utazunk, titkon örülök is neki, hogy nem kérdez rá arra, merre megyünk, mert így még véletlenül se kotyoghatom el neki azt, amivel meg akarom lepni, amint teljesen besötétedik, viszont amikor rá nézek, úgy látom abból, ahogy köntöseinek táskája fülét morzsolgatja, hogy valami bántja.

- Miért vagy ennyire csendben? Mi nyomaszt? - kérdem azonnal tőle. - Mégse tetszenek?

 

- De. Nagyon. - motyogja aranyosan. - Csak most már nem mehetünk sehova, mert annyira elhúztam az időt a válogatással.

- Nyugalom. Nem húztad el az időt. Ráadásul még ma mindenképp elviszlek valahova. - mosolygok rá bátorítóan. - De… Ígérem, minden helyet megnézünk, amit csak tudok meg fogok neked mutatni a környéken. - simítok bele selyemhez hasonló puhaságú tincseibe, most, hogy megálltunk egy lámpánál.

 

- Tényleg nem haragszol? - kérdi újra félénk hangon, miközben rám néz, viszont amikor elkuncogom magam azzal, hogy azt hittem már tudja, mikor is haragszom rá pontosan, inkább elfordul felőlem az ablak irányába, hogy azt a látszatot keltse, a tájat nézi.

 

- Innen a legszebb a kilátás nappal, és éjszaka is. - fordulok felé, amikor elérjük a város legmagasabban fekvő pontját, és leparkolok, majd mielőtt bármit is kérdezhetne tőlem, kiszállok az autóból, lépek át az ő oldalára, és nyújtom felé a kezem azzal, hogy jöjjön, majd meglátja.

 

Tétován teszi remegő ujjait markomba, viszont egészen a korlátig fut, amikor meglátja a velünk szemben tornyosuló hegyek halovány körvonalát.

- Most úgy nézem, eléggé ködös arrafelé az idő. Pedig akkor a legszebbek, amikor látszik az ottani ösvény kivilágítása. - mutatok neki egy csíkot a hegyeken.

- Nekem így is tetszenek, egyszer meg is nézhetnénk őket. - mosolyog rám úgy, hogy közelebb kell hozzá hajolnom egy újabb csókért.

Annyira vonzó, és csábító egész lénye…

Ha nem riadna tőlem arrébb pár beszélgetőtől, akik elsétálva mellettünk csodálják meg a tájat, és nézné újra vörös arccal a hegyeket, egy kis fehérje dús arcpakolással tennék azért is, hogy megtarthassa szépségét.

 

- Mennyire vagy fáradt? Hazamenjünk aludni? - ölelem át vékony vállát. - Vagy szeretnél még előtte beugrani a közelben lévő étterembe enni valamit? - nagy szemekkel néz rám, majd kérdi meg azt, hogy tényleg van-e itt étterem.

- Van, van. És… - teszem hozzá - Mint mondtam el is mehetünk odáig enni valamit. Persze csak akkor, ha szeretnéd, és húztál fel egy pulcsit. - teszem hozzá. - Hideg van itt ahhoz, hogy pólóba rohangálj. Még a végén megfáznál itt nekem. - meg még a végén nem tudnám kivinni a mosdóba is, mert hidegnek találná a két kézmosó közötti pultot, ahova fel akarom ültetni, ha még ennél is édesebb lesz, és nem bírom ki hazáig.

Az étteremben úgyis mindenkit ismerek… 


yoshizawa2011. 11. 19. 18:54:06#17770
Karakter: Mitsunari Moichi
Megjegyzés: (Lyennek)


 - Állj meg. – feleli elég komoly hangon, ezért rá nézek, hogy tudjam, ténylegesen úgy gondolta-e, egyedül hagy, amíg újból el nem kapom.

Semmi kétség nincs tekintetében, ezért félreállok, és nézem, ahogy kioldja övét, és félig kilép az ajtón.

Azonban…

Már pont a kocsi motorját felbőgetve rántanám vissza, hogy máshol tegyem ki, amikor meglátom az érzéseit, életét annak az alaknak, aki a közeli sikátorban toporog, amikor legnagyobb döbbenetemre ő maga fogja magát, és ül vissza, kapcsolja be magát.

 

- No’ mivan’? - faggatom elégedetten.

- Inkább veled megyek. – mosolyogva mondom meg neki, ez helyes döntés volt a részéről.

- Remélem. – biccent egyet, a hangja olyan, mintha pont most halt volna meg valakije, és gyászolná. Hehe… Mondjuk az igaz, hogy most vesztette el végérvényesen a szabadságát. Bár… Ha jó kisfiú lesz, akkor egy idő után ő maga fog könyörögni azért, soha ne engedjem el.

 

De… Ahhoz képest, ezt gondolom, mégse bírom sokáig nézni, hogy ennyire szomorú, hozzá hajolva igyekszem megvigasztalni:

- Higgy nekem, hogy helyesen döntöttél. Az a férfi ott. Nemrég kiderült róla, hogy AIDS-es és nem egy áldozatát megfertőzte már. Ha kiszálltál volna lecsapott volna a formás kis fenekedre. - beleborzongva szavaimba nyel egyet.

Nem is fűzök mást a történtekhez, hazáig pedig már meg se állunk többször.

 

Azt tervezem, hogy bemegyünk, és teszek azért egy keveset, szép maradjon, ha már egyszer ténylegesen eldöntötte, velem marad, viszont az a szomorúság, amivel végignézi a környéket, elbizonytalanít.

- Gyere, vagy kint maradsz. - térítem ki szelíden gondolkodásából.

 

Persze fél haragomtól, ezért már szalad is hozzám, udvariasan engedem magam elé addig, amíg tudnia kell a járást.

Utána helyet cserélünk, és én mutatom az irányt.

Azonban… Még mindig erősen emésztheti magát belülről, mert nem áll meg mögöttem, hanem egyenesen nekem fúródik, amikor megállva a bejáratot próbálom kinyitni.

- Ne haragudj. – mentegetőzik, mielőtt belépnék, kezem a vállára téve jelentem ki azt, hogy nem történt semmi.

Nem győztem meg, még mindig rettegve esetleges dühömtől lép be kuckómba, a lámpát is én nyomom fel, mert ha rajta múlna, addig nem tenné, amíg nem kap rá engedélyt, vagy parancsot.

 

Persze most, hogy fény van, kíváncsian néz körbe hajlékomban is, bár fáradtságát mutatja, hogy hamar leül.

- Ha fürdeni szeretnél, arra van a fürdő. - segítem ki kedvesen.

Amire… Minden köszönöm, és udvarias főhajtás nélkül siet el a mondott irányba.

Vagyis nincs jól… Szuper…

 

- Lyen mi a baj? – lépek be utána minden szívfájdalom nélkül, amikor egy rá talán pont jó boxert beviszek a fürdőbe az helyett, ami rajta van. Úgy gondoltam csak nem szégyenlős ha már egyszer a testét árulta.

Rám emeli tekintetét, amiből mintha kiveszett volna az élet, hozzá lépek, és kezét megszorítva állítom fel, mielőtt a rá zúduló hidegvizet átállítanám meleggé.

Végre ettől fürdeni kezd, nyugodtabban hagyom ott.

Nem gondoltam, hogy ennyire sebezhető lesz, amint kikerül abból a kupiból…

Amikor visszalép hozzám, a nappaliba, és még mindig csak félelmet látok egész lényében eldöntöm, valahogy ki fogom engesztelni azért a két szadószexért.

Leteszem azt a poharat a kezemből, és elvonulok egy gyors tusra.

 

Nem merem sokáig egyedül hagyni, az ő szavában ugyanannyira nem bízok, mint másokéban, ezért egy kicsit meglep az, meg se próbált elmenni. Helyette a kanapén vetett ágyat?

- Mit csinálsz? - kérdezek rá elképedve.

- Megágyazom idekint magamnak. - válaszol csöndesen, amikor felül, kicsit indulatosan ragadom meg a karját, és párnáját is, hogy így tisztázhassam vele, miközben elindulok a háló fele, hogy velem alszik odabent.

Az kéne még nekem, itt megöregedjen, és egy dédapóról gondoskodjak ahelyett, egy luxuskurvával dugok.

 

- Nem akarok zavarni, nekem ide kint is jó. - próbál halk hangon ellenkezni, de megint hamar leintem:

- Felejtsd el, velem alszol, nincs vita. - persze erre már folyik is végig egy könnycsepp szomorú arcán, bosszús sóhajjal engedem el a kezét, és törlöm le gyönyörű bőréről, mielőtt a párnájával vonulnék szobámba.

Parancsot kapott, úgyhogy jön utánam, mint egy engedelmes kisállat, hogy aztán bebújjon a takaró alá, ahol tovább szipoghat. 

 

Hagyom aludni, nem cukkolom azzal, hogy kielégíthetné érte lüktető tagom, bár így csak nagyon nehezen jön álom a szemeimre.

 

Nem is sokáig, hamarosan ismét fent vagyok, de még egy újbóli zuhanyzás után is engedek a kísértésnek, lehúzva fejéről, testéről a takarót gyönyörködöm benne.

Hirtelen, talán félálomban fordul meg, és néz rám, viszont mielőtt szólhatnék hozzá már, sírva szalad kifelé a szobából.

A fürdő csapódása jelzi, hogy oda bújt el.

Hjajj… Ez se volt bekalkulálva… 

 

- Lyen gyere ki… - lépek utána, kicsit még kómásan. - Kérlek… Nem akartalak megijeszteni. - nem jön válasz a fürdőből, csak azt hallom, ahogy szipog.

Eddig se volt sok kedvem ahhoz, hogy a holnapi nap bemenjek dolgozni, de most már biztosan tudom, beteget jelentek.

Kirúgni úgyse rúghatnak ki, mert akkor a fél város értesülne arról, hány alkalmazottját baszogatta szó szerint a vezérkar, mielőtt fizetésemeléseket osztott volna ki.

 

Ha be is zárkózott volna ahelyett, hogy csak magára csukta az ajtót, megfenyegetném Lyent is, de szerencséjére le tudom nyomni a kilincset, követhetem a fürdőszobába.

Vagyis… Inkább balszerencséjére, mert egyből felébredve, mérgesen húzom magammal vissza a szobába, és lököm az ágyra, hogy felé mászhassak, amikor a sarokban összegömbölyödve, még kezeit is maga elé szorítva kiáltja rám hisztisen, hogy menjek innen, hagyjam magára.

 

- Velem jöttél, szóval most viseld a döntésed következményét. - jelentem ki, még mindig indulatosan. - Nem primadonnáskodhatsz, és sajnáltathatod magadat. Megértetted?! - lehunyt szemei alatt könnypatak fut, miközben apró kezeivel próbál magától eltolni, továbbra is azt susogva, hogy ne bántsam.

 

Fél kézzel kapom el kezeit, és szorítom őket feje fölé, hogy enyhébb hangszínnel tudjak a fülébe duruzsolni, mielőtt megharapdálnám neki egy egész kicsit:

- Nem foglak ne izgulj. - mintha meg se hallotta volna, amit mondtam könyörög tovább azért, engedjem-e, de egyből benne reked a szó, és összeretten egy arcára adott csóktól.

A következő, és az azt követő arcára kapott puszitól már szoborrá merevedik, és levegőt is minimálisan kezd el venni.  

 

Nem próbál akkor se beszélni, amikor arcom kicsit távolabb húzom ajkaitól, hogy belelássak még mindig könnytől csillogó szemeibe.

Ajkait összeszorítva azon mesterkedik, hogy magában tartsa sóhajait, mialatt szabad kezemmel pólója alatt cirógatom tovább selyem bőrét, holott teste apró rezdüléseiből, nameg persze jelenlegi érzéseiből nagyon jól tudom, élvezi, amit teszek vele.

Gonosz mosollyal tapadok az ajkaira, miközben tovább cirógatom, kényeztetem testét ujjaimmal, különös tekintettel, és gonddal mellbimbóira.

Így azért csak-csak kicsusszannak egy idő után végre élvezetének halk hangjai, hogy még ízletesebbé tegyék csókunk.

 

Hamarosan már azt is hagyja, nyakát csókolgassam, mialatt kezeit mellkasomra teszem. Sőt… Bátortalanul, és vörös arccal ugyan, de ő is simogatni kezd.

 

Amikor csókjaimmal még lejjebb haladok testén, valamint végignyalok mellbimbóin, hasán, már apró ujjai remegve túrnak tincseim közé, simogatnak, mielőtt tulajdonosuk megfeszülve kapaszkodna vállamba, amikor benyúlok nadrágjába, és rámarkolok merevedésére.

Hamarosan már se póló, se nadrág nincs rajta, és büszkeségét a számba vehetem tagját, hogy eddigi sóhajai, pihegései még hangosabbak legyenek, és betöltsék teljesen a szobát, érzékeim.

 

Rövid idő kell ahhoz is, hogy sikítva élvezze tele a számat, viszont legnagyobb kárörömömre utána még teljesen merev marad.

- Látom, most nagyon élvezed. - jegyzem meg neki, viszont mielőtt válaszolhatna valamit, vagy elmúlhatna élvezete utáni bódultsága, tapadok egy újabb csókra az ajkaira, hogy még mielőtt teljesen elvesztem az eszem kezdhessem el tágítani.

 

Nem kell sokat foglalkoznom felkészítésével, olyan nedves, és olyannyira élvezi ujjaim, hogy hamarosan ledobva a rajtam lévő alsót hatolhatok testébe.

Felnyögök forrósága miatt, amíg ő megfeszül méretem következtében, de nem kezdek el még mozogni benne, várok addig, amíg ő is készen áll rám, és ezt csípője feljebb tolásával jelzi, mialatt csókoljuk egymást.

Ekkor is csak lassan, hosszasan elnyújtva egy-egy lökést, indítom meg a csúcs felé magunk, és még az ütemet is fokozatosan gyorsítom csak, hogy kiéhezettebbek legyünk a másikra, mialatt egyre közelebb kerülünk a beteljesedéshez.

 

Együtt érjük el végül a csúcsot, felsóhajtok az élvezettől, amíg ő újra tagom köré szorítva forróságát feszül meg.

Amikor szinte ájultam hullik vissza az ágyra dőlök le róla, ettől a fergeteges menettől kifáradt teste mellé, és kérdezném meg arról, így is szörnyű volt-e velem a szex, hogy nem bántottam.

Nem válaszol, mintegy tiltakozásként az ellen, hogy az érzéseibe látok, még a szemeit is lecsukja.

 

- Mindegy… - cirógatom meg tincseit. - Ha nem volt jó, akkor majd visszatérünk a bilincses módszerhez. - újra könnyezni kezd, de még mindig konokul hallgat. Pedig… Ha tudná mit terveztem holnapra…

Bár… Nem értem, miért is ne tudhatná.

- Azért holnap lesz velem kedved eljönni, és fagyizni, miközben megmutatom neked a környék nevezetességeit? Olyasmit is terveztem, hogy veszek neked ruhákat. Két köpenyt mindenképp a széttépettek helyett.

 

 


yoshizawa2011. 10. 23. 09:31:33#17394
Karakter: Mitsunari Moichi
Megjegyzés: (Lyennek)


  

Amikor hazaérek belefekszek egy kád meleg vízbe. Fantasztikus volt az éjszakám hála annak a kicsikének, van egy olyan érzésem, nem sokáig fog abban a kupiban dolgozni. Sőt… Biztosan tudom, hogy elhozom onnan.

Kell nekem, és úgy tudom majd a legteljesebb mértékben kihasználni, ha csak nekem tud puncsolni a fiatalságáért.

Hmm… Igen…

Áll a farkam már attól, hogy könnyes szemmel látom térdelni lelki szemeim előtt. Ha gyorsan öregszik a szexhiánytól, szinte állandóan könyörögnie kellene majd azért, hogy akárhogy is, de tegyem a magamévá.  

 

***

 

Másnap mielőtt elindulnék ahhoz a tegnapi tüneményhez, beszélek a zsaruk vezetőjével, milyen piszkos ügy miatt tartóztassa le a kupleráj vezetőjét. Valamint azt is tisztázom velük, Lyent, aki minden bizonnyal segít nekik, hagyják, hogy én óvadék fejében majd a gondjaimba vegyem. Természetesen azt is megszabom neki, erre mikor kerítsenek sort.

Ő mivel tudja, az elődei ügyeit is én lepleztem naná, hogy inkább segít, mint hagyja, kiteregessem mocskos kis titkait, úgyhogy minden okom megvan a jókedvre.

 

Hatalmas vigyorral lépek a kupiba, majd a VIP részlegbe is. Hamarosan senki nem szedheti el tőlem.

Nem is kell rá annyit várnom, mint tegnap, rövid idő múlva belép, gyönyörködhetek a látványomtól arcára ülő félelemben.

- Szia - köszöntöm, azonban mielőtt kezdésre buzdítanám, felmordulva vág a szavamba:

- Nem akarok, több szado mazo szexet, ha lehet, mert fáj. - eszemben se volt, így kinyílhat a csipája egy nap után, hatalmas farkasvigyorral lépek elé, tépem le testéről ismét azt a gonosz ruhát, ami eltakarja előlem puha, vágytól forró bőrét.

Kíváncsi vagyok arra, meddig bírja tartani magát ehhez a véleményéhez, mikor kezd el csak azért színészkedni, hogy elengedjem.

Mert fog. Ebben biztos vagyok.

 

Elgondolkodva simítom végig mellkasát, majd amikor sóhajt azt mondom neki, talán kíméletesebb leszek vele. A nyakát is gyengéden nyalom meg, viszont amint másodszor is felsóhajt az élvezettől, úgy gondolom, inkább meghagyom a kívánságteljesítést Tibi-bácsinak, és az ágyra lököm, egy gyors mozdulattal kezeit is összebilincselve.

 

- Könyörgöm ne. – próbál udvariasan ellenkezni, amikor az ágyékára ülök, viszont hamar lerendezem ezt a viselkedését annyival nem áll neki jól, ha könyörög.

Halk hangomtól összeretten, inkább elfordulva próbál tudomást se venni rólam, mialatt a tegnapihoz hasonló módon kikötöm.

 

- Nocsak, mi a baj? – cukkolom ekkor meg szótlansága miatt, lányos vonású arcát is magam felé visszafordítva – Felelj. – azt se igazán szeretem, ha semmibe vesznek.

- Rendben. - nézek rá haragosan, majd mielőtt szólhatna, megütöm arcát. Egyszer, majd még egyszer, aztán az élvezet kedvéért újra, amikor kiabálni kezdi, hogy ne. 

- Inkább élvezd, ha már rengeteg pénzt beléd öltem. - mondjuk… A pénzemért lehet nekem kéne élveznem azt, amit nyújt, bár az meg bőven megvan.

 

Büszkeségén kezdem el gyors ütemben húzogatni a bőrt, hogy nekem még nagyobb gyönyört tudjon nyújtani, de ekkor kerek perec megmondja, neki így nehezen megy.

Hmm… Tetszik őszintesége…

- Akkor könnyítünk a helyzeteden. – mászok le róla, és keresek egy vibrátort, rémült tekintettel figyeli ténykedésem.

Most azért teszem ezt vele, mert pénzért árulja a testét, de lehet, később azért kicsit kedvesebb leszek vele, ha továbbra is azt mondja ki, mint amire gondol.

 

Némán figyeli, ahogy zselét nyomok az eszközre, és felemelve fél lábát kezdem vele izgatni bejáratát. Csak akkor nyomom testébe, amikor már nedvesnek ítélem, mégis még így is fájdalmasan nyüszög.

- Ez sem tetszik? – kérdem vigyorogva, biccent válaszként. Nehéz a kedvére tenni, mégis…

Annyira sóvárgok teste után, hogy amint erekciója lesz, és jobban benedvesedik, már hasra fordítva hatolok forróságába, amíg hosszú szőke tincseivel húzom fejét, testét közelebb az enyémhez. Másik kezemmel közben a derekát ragadom meg.

 

Nem is szállok ki belőle addig, amíg el nem hajszolom mindkettőnk a beteljesedésig, még ekkor is rá fekszem a gynege kicsi Lyenre, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz.

Tudom, hamarosan úgyis idő van, és soha többé nem hagyhat majd magamra, vagy szeretkezhet mással, mégis… Mindennél jobban birtokolni akarom.

-  Rendőrség, kezeket fel. - törik ekkor ránk az ajtót a kicsike legnagyobb elképedésére, és riadalmára.

Azt az egyet sajnálom, elvezetésén nem nevethettem hangosan. De legalább, mivel a zsaruk túl hamar jöttek, a gondolataim közt mindig meglesz, és emlékezhetek majd a pillanatra, amikor azon a szíjon, amivel én kikötöttem vezetik el…

 

***

 

- Talán a hős lovagnak kellett volna érted jönnie? - faggatom újra a kocsiban Lyent. Először csillogó szemmel kereste azt a személyt, aki letette érte az óvadékot, de amikor észrevett, elsápadt, és inkább vissza akart menni a cellájába, amíg mellém nem vezették, és át nem karoltam vállát az egyik kezemmel.

Azóta elcsendesedett, meg sem szólalt, most is szótlanul helyezkedik el a mellettem lévő ülésen, miután becsatolja az övét, és kezével szorosabbra fogja magán azokat a hosszú ruhákat, amiket itt benn kapott az őrsön.

 

- Nem… - sóhajtja halkan végre, amikor elindulok vele. - De nem is számítottam arra, hogy pont ön hoz ki arról a borzalmas helyről. Miért tette? Mit akar? Még tovább kínozni? - szemeiből csak úgy potyog a könny, ahogy hangja erősödik, meg kell állnom azért, hogy vigyorogva nézhessek rá, miközben válaszolok:

- Akár azt is, ha így folytatod. - dacosan csatolja ki az övét, és szállna ki, ha az autómban nem működne olyasmi, hogy központi zár.

 

- Köszönöm szépen, hogy megmentettél, hálás is vagyok érte, egyszer, amikor újra eljössz hozzám, viszonzom a szívességed, de most eressz el, egyedül szeretnék visszamenni. - hehe… Azt hiszi hagyom?!

Meg különben is… Hova? Azt a kupit a földdel tetetem egyenlővé.

- Figyelj Lyen. - fordítom komoly tekintettel magam felé babaarcát. - Két ok miatt sem hagyhatom, hogy most lelépj. Az egyik ok az az, hogy nem lenne hol aludnod, amíg azt a bordélyházat átvizsgálják, a másik, a fontosabb ok pedig nem más, minthogy elég pletykás vagyok, és félek, ha nem szabályoznának be folyamatosan, még elkottyintanám valakinek, hogy valójában nem vagy ember.

 

- Ezt meg mégis honnan tudja? - kérdi ellenségesen, és meglepetten, kezeit, amikkel magyarázatom közben próbált magától eltolni is leengedi szavaim hatására.

- Honnan tudom? - kuncogok, és újra indítok, csak utána kezdek válaszba:

- 16 éves korom óta mindent tudok, még azt is, amiről nem szeretnék tudni.

 

Nem fejtem ki neki teljesen az erőm, amíg nem azonosít be gondolatolvasónak, ekkor is csak azután, miután rendesen kinevettem magam.

- Akkor csak azokról a dolgokról tudnék, amik éppen mások fejében járnak, és nem tudnám az egész életük nyomon követni csak annyival, hogy egyszer a szemeikbe nézek. - elfordul, aranyos reakcióján megint nevetnem kell.

Hamar meg is nyugtatom, mielőtt ideges lenne:

- Épp azért mondtam, hogy tisztában vagyok azzal, nem vagy ember, ahogy azzal is, mit kell tenned a fiatalságodért a lehető legtöbbször. De… Ha velem jössz, megtartom a titkod, és szadizni se foglak. - legalábbis nem annyit, mint a kupiban.

                                  

- Hogy döntöttél? Kitegyelek? - kérdem tárgyilagosan, amikor úgy érzem néhány fullasztóan csendes perc után, hogy elég gondolkodási időt kapott. 


yoshizawa2011. 09. 17. 20:55:52#16721
Karakter: Mitsunari Moichi
Megjegyzés: (Lyennek)


 - Még mindig a legdrágább kurváját szeretném. - nézek szigorúan a piroslámpás negyed főnökére.

Korrupt egy rohadék, aki a legtöbb pénzt elhappolja magának alkalmazottjai elől, és itt velem próbál alkudozni csak azért, mert azt hiszi, miattam sok pénztől esne el.

Igaz, ami igaz, nem öltönyben virítok, és nem csüngenek rajtam tonnás aranyláncok, gyűrűk, mint ahogy eddigi vendégein, de azért van mit a tejbe aprítanom nekem is. 

 

- Uram… - kezd bele újból abba, hogy lebeszél egy szado szexről, és áldozatjelöltemről - Én csak jót akarok magának. Nem hinném, hogy van annyi pénze, pont Lyent bérelje ki magának egy egész éjszakára. Még pár óra is kisebb vagyonba kerül vele.

- Higgye el - sóhajtok színpadiasan, mielőtt kinyitva elé tolnám azt a készpénzzel teli bőröndöt, amit magammal hoztam. - nem kell aggódnia miattam. - ez a pénz úgyis csak egy része annak, amit kurvájából, belőle is ki fogok zsarolni - Még akár azt is leellenőrizheti, a bankók eredetiek-e.

 

Végre nyájasabb, vidám mosollyal az arcán közli erre semmi szükség, majd miután a bőröndöt magához ölelgeti, küld is az egyik elit szobába, ahova állítólag perceken belül meg fog érkezni áldozatom is.

Percek kérdése…

 

Sóhajtva sétálok a félhomályos szoba erkélyéhez, gyújtok rá egy cigarettára.

Meglehetősen sok ideje nem kínoztam már meg tényleg senkit, jó lesz végre indulataim csillapítani valakin, mielőtt teljesen szétfeszítenének.

Ritkán dohányzom, viszont most a nikotinra is legalább annyira szükségem van, mint arra, valakit tönkretegyek. Egyre nehezebben bírom már megint a körülöttem élők gondolatait.

 

Itt, ebben a kuplerájban is ármánykodásból szőtték a falakat, vagy öt másik szobából hallom az itt élő fiúk, lányok nagyratörő terveit, ugyanúgy, ahogy partnereikét is.

 

Végre belép bérelt szeretőm, és gondosan bezárva maga mögött az ajtót lép hozzám. Nem nézek rá, nem érdekel a külseje, csak gondolatai.

Egy valamit már tudok is róla, amikor hozzám lép, cigim elnyomva szorítom a falnak, tépem le testéről hófehér bőrét takaró köntösét.

 

- A kedvenc köntösömet tetted tönkre. - nyafogja, vigyorogva nézek haragtól csillogó mélybarna szemeibe, mielőtt alsójától is megszabadítanám az előző módszeremmel.

- Szadomazó szexet szereted? - kíváncsian tanulmányozom hosszú aranyszőke tincseit, amik lepelként borítják derekáig előlem, a kicsike igen tetszetős testét, miközben türelmetlenül várom a válaszát.

Az előbb, amikor belenéztem fejébe, azt láttam benne, hogy gyűlöli az erőszakot. De… Nem hinném, ezt így egy kuncsaftja lelkére akarná kötni.

Hazudni fog?

- Hát talán belemegyek. - válaszol halkan, mosolyogva hajolok hozzá közelebb, amit talán szemeim figyelése miatt észre se vesz.

 

- Helyes a válasz. – talán mégse kínzom meg annyira, azért, mert nem próbált átvágni. - Merre vannak? - folytatnom se kell, előző kérdésem miatt már tudja, a kínzáshoz használt legjellemzőbb kellékekre gondoltam.

A szekrényben, amire mutat, meg is találom mindet, miután elengedem.

 

Bár… Egy mínusz pont jár neki azért, mert követésem, és kényeztetésem helyett, volt ruhája darabjait kezdi el összegyűjteni.

Mintha ezt reggel nem tudná megtenni.

Mutatom neki a bilincset, és intek neki, keljen fel, úgyhogy végre összeköthetem, az ágyára lökhetem.

 

Félelem csillog gyönyörű szemeiben, még se szól azért, inkább ne tegyem ezt vele.

Szüksége van rám, ha nem szeretkeznének vele egy ideig, egyszerűen meghalna.

Nagyon érdekes ez a tény, ő talán a legérdekesebb lény, akivel eddig találkoztam, de mivel rövid az éjszaka, nem a beszéddel kéne kezdenem az ismerkedést, emlékeztetem magam a dolgok állására.

Összebilincselt kezeit az ágyhoz is kikötöm ezen elhatározással, műveletem végeztével pedig játékosan végigsimítok felkarja forró bőrén.

Ettől a kis cirógatásomtól is összerezzen, bár ezen nem csodálkozom, egész arcom ellepő gyilkos mosolyomon legelteti szemecskéit.

 

- Most már kezdhetjük. - állok az ágya mellé színpadias sóhajtással.

Az ostor természetesen a kezemben ficeg, amikor felé mászok is, csak addig tettem le, amíg levetkőztem, és ruháim az ő elszakadt köntöse mellé dobtam.

 

Nem tudja eldönteni, rám vagy szerszámomra figyeljen, ezért válaszolva fel nem tett kérdésére markolok szabad kezemmel puha tincseibe, emelem feljebb fejét egy határozott mozdulattal, hogy pillantásom gyönyörű szemeibe tudjam fúrni:

- Engem figyelj. - teszem is hozzá, nem törődve fájdalmas felszisszenésével.

 

Engedelmesen sóhajtja, hogy igen, majd viszonozza vad csókom, amivel az ajkaira tapadok, miközben ujjaimmal elengedem végre tincseit, és végigcirógatom puha, finom illatú bőrét.

 

Ajkairól a nyakára térek át, csókolgatom, nyalom, habzsolom, csak akkor kezdem el úgy harapdálni, fájjon is neki, mialatt eddig testét cirógató kezem körmeit is húsába mélyesztem, amikor már feléledt büszkeségét az enyémnek dörgölve elkönyveli magában, hogy csak átvágtam, nem is akarok szadomazó szexet, úgyhogy csak egy kielégítő menet erejéig leszek a vendége.

 

Egyből fájdalmasan kiált fel, sóhajtozása helyett, szép arcát pedig könnyei kezdik áztatni. Nem tetszik neki, nagyon nem, amit teszek, de akkor is tovább folytatom a harapdálását, karmolászását.

Én nagyon élvezem, hogy nem mer visszaszólni.

 

Mellbimbóit is elég keményen rágcsálom meg, mielőtt lába közé helyezkednék, és új kínzási területet keresnék magamnak.

- Most nem ajánlgatod? - cirógatok végig elmélázva legérzékenyebb testrészét, amire félve rázza meg a fejét.

- Értem. - kuncogom, miközben az ostor legvékonyabb részét veszem a kezembe. Összeretten a mozdulatomtól, de mivel a bilincsek tartják nem tud előlem arrébb mászni.

 

Már nem kiált fel, minden egyes harapásomkor, úgyhogy új kínzási területet néztem ki magamnak, hiába rázza meg attól szép tincseit, és suttogja, hogy ne, amikor megcirógatom az ostorral, vékony kis lyukacskáját veszem célba, abba igazítom bele az ostorhelyet, miközben rászorítok büszkeségére.

Nem tudom, ez milyen lehet, rajtam még nem próbálták. Bár… Ahogy az arcát elnézem, nem is fogják.

 

- Ejj… Pedig azt hittem tetszeni fog… - csóválom meg fejem, mielőtt az ostor vastagabb végét előkészítés nélkül dugnám forróságba. - Akkor majd talán ez. - nem biztos hallotta hangom, sikollyal feszült teste ívbe a fájdalomtól.

Olyan gyönyörűen, csak attól el tudnék menni, hogy nézem, úgyhogy az ostorvéget farkammal helyettesítve részesítem egy vad élményben, miközben ajkaira is újból rátapadok.

 

- Rendszeres vendéged leszek, és holnap is jövök hozzád. - engedem el végül, miután egy nagy hördüléssel a testébe élvezek, és felkelek róla. - Mond szépen, hogy boldoggá tesz.

Összeszorítja csinos kis ajkait, ezért inkább nem kíntatom tovább, amíg összeszedi magát, én az igazgatóhoz megyek, és lefoglalom ma éjszakára is.

A kocsimban úgyis van még egy bőröndnyi bankó. 


timcsiikee2011. 07. 21. 00:28:07#15253
Karakter: Mauro
Megjegyzés: ~ Ciccemnek


 

Mauro:

Egyre jobban hevül a levegő körülöttem, még a légzés is nehezebbé válik ,de valamiért kellemes érzéssel tölt el.

-
 Ezt nem szabad – duruzsolja halkan, de már csak tompán hallom. Ez… ez annyira jó, miért ne lenne szabad? Látom arcán, hogy ugyan azt érezheti, amit én. Az pedig jó… mert nekem is jó.

- Haiiro – nyávogom erősebben, mint kellene, egyre gyorsabban mozog a csípőm is, lábam között forrósodik fel minden, még a kis nacim is feszül.

- Szép vagy – mély hangja nyögősen hallatszik, mélyen beleborzongok szavaiba, majd ekkor, mint egy villámcsapás, úgy cikázik keresztül testemen egy erős érzés, felnyögve robban bennem végig. Ez… ez olyan furcsa volt. Jó volt, de a végén annyira féltem… és… mégsem bírtam megállni. Mit tettem?

- Ezt nem kellett volna – susogja fülembe magához ölelve. Olyan mintha valami hazudna. A szavai, vagy az ölelése? Vagy… egyik sem? Az nem lehet. Magához ölel, simít, nyugtat, erre van szükségem, szerintem érzi… mégis. Akkor miért mond ilyet?

- Megbántad? – remélem nem, mert akkor nem is tudom mit csinálnék. Szerintem szégyenemben bebújnék a szőnyeg alá.

- Uhm... nem. Egyáltalán nem – ez igazán megnyugtató - Csak tudod... nem szeretem elvenni mások tulajdonát. – a szavakra viszont mosolyom lefagy. Miért? Miért mondta most ezt? Ez olyan… olyan…

- Szerinted csak egy tárgy vagyok? – miért kellett ezt mondania?

- Nem, kicsim, erről igazán nincs szó – ő is ülne fel, de ösztönösen fújok rá, így fekve marad. Jaj… én… én ezt nem akartam. - Nem, semmi baj. Szóval nem úgy értettem. Csak tudod... neked el kell menned, és én nem akarom, hogy ez megtörténjen, de muszáj... mert nem tudok ellene semmit tenni. – Elmenni?

Tényleg… el is felejtettem, hogy nem hozzá küldtek. De… de én… én nem akarok innen elmenni.

- Ha szeretnél engem, vegyél meg. Mindig azt csinálják – és akkor örökre vele maradhatnék.

- De nekem nincs pénzem, Mauro. – megint lekonyul a szám - Én szegény vagyok, magamat is alig tudom eltartani, nem hogy neked biztosítani azt a luxust, amihez hozzá vagy szokva. – de… nekem nem kell luxus, nekem csak Ő kell… nem hiányzik semmi, abból a nagy házból. - Ne haragudj rám, nem érek hozzád többé – De… de… Meow~

Nyüssz…

Utána nyúlok, de eltűnik az ajtó mögött. Összecsukom térdeimet, rátámaszkodom, majd a szőnyeg mintázatát figyelve érzem hogy égni kezd a szemem, és lassan homályos lesz.

Azt mondta nem ér többet hozzám. Vajon tényleg?

De én ezt nem akarom.

Haiiro…

Kis idő múlva nyílik a fürdő ajtaja.

- Mehetsz – hangja nyugodt és kellemes, de valamiért most szomorúsággal tölt el. Megmosakszom, de nem pepecselek vele sokat, mikor kimegyek, finom illatok lengenek körül. Felveszem a ruhát amit nekem rakott ki, felkapom magamra.

Fincsi Haiiro illata van. Miért szúr megint a mellkasom, ha csak rá gondolok most?

Kitotyogok a konyhába, épp akkor készül el a hal. Olyan fincsi az illata, de valamiért nem érzem magam éhesnek. A gyomrom ugrál bennem.

Elém tesz egy adagot majd leül velem szemben, enni kezd, de én csak beleturkálok a villával.

- Nem szereted? – kérdi érdeklődve. Olyan kedves, mintha semmi nem történt volna, úgy viselkedik. Neki tényleg csak ennyi lenne? Amíg kell itt tart, aztán tovább ad? Én ezt nem akarom… miért? Nem fogok előtte pityeregni.

- De… a kedvencem – motyogom halkan, bekapok egy falatot, de csak egy pici megy le a torkomon. Aprócska falatokban tüntetem el végül az egészet.

Elmosogat, majd közli, hogy leül tévézni. Oh, az biztosam izgi… egy pillanatra fellelkesülök de mégis követem, leül, én mellé, de uncsinak tartom. Viszont ha őt érdekli, nem szólok közbe. Lassan elálmosodom és oldalra dőlök, fejem lábára hajtom, mire simizni kezd és megvakargatja a fülem tövét.

Prrrr…

Ez olyan jó… mosolyogva dorombolok, és lassan elalszom.

~*~

- Mauro… Mauro… - álmosan csámcsogok párat, de hiába nyitom ki a szemem csak résnyire megy és szinte semmit nem látok. – Ágyba kéne feküdnöd, meg fogsz fázni. – egy hang suttog. Haiiro. Nyúh…

Érzem ahogy közelebb hajol és gyorsan nyaka köré fonom karjaimat, rácsimpaszkodom, majd lassan felemel így lábaimmal is átölelem. Hihi… elbír.

Puha ágyban landolok óvatosan, de nem engedem el, csak akkor hagyom hogy kényelmesen feküdjön el, amikor már betakart minket. Legalább így biztos, hogy mellettem alszik.

Ez után fokozatosan ébredezek fel hiába sötét van, fejemben kavarognak a gondolatok Ő viszont biztosan fáradt, mert hamar nyugodt szuszogásba kezd.

Végig őt figyelem, arcából elsimítok néha egy tincset, majd ujjaim nyakára is letévednek. Megrezzen. Olyan vicces, hogy ez miattam történik.

Szép az arca így, nagyon tetszik és… ez az egész. A lakása, ahogyan él. Szabadabbnak érzem magam, mint egy mindenféle giccses házba zárva. Megint fojtogató érzés fog el, szemem is nedves lesz.

Nem akarom itt hagyni. De nem tud megvenni. Akkor hogy lehetne?

Közelebb kucorodom hozzá, karját átveti rajtam, és közelebb húz. Olyan jó forró az ölelése.

- Haiiro – halkan szólongatom, először semmi, majd játékosan, finoman megharapdálom az orrát. Erre végre kicsit feléled, ha álmosan is, az ablakra néz, de most nincs csúnya vihar.

- Mi a baj Mauro? – motyogja álmoskás hangon. Halkan szipogok, mert már nem igazán bírom tovább.

- Én… én nem akarok elmenni. – pityergősen, remegve hallom vissza hangomat, szorosabban ölel meg, homályosabban látok már megint. – Ha… ha… - már a beszédem is akadozni kezd. – ha nem tudsz megvenni akkor… légyszi… gyere velem. Hidd el nem rossz. – megtörölgetem arcomat, de nem sokat segít rajtam.

Halkan sóhajt, tudom mi lesz.

- Nem lehet. Én nem tudnék úgy élni, ahogyan te. Te sem tudnál így élni, ahogy én.

- Ez nem igaz – vágom rá. – Én… én nem bánnám. Nem hiányzik az a sok minden ami a gazdáknál szokott lenni. Nekem nem kell onnan semmi. Ha nem vagy velem akkor semmit nem ér… semmi – nem is tudom hogy mondjam, azt sem tudom mit szeretnék igazán, de… de én őt akarom.

- Nyugodj meg – arcomat simítja meg, tenyerébe törleszkedek, és a kellemes érzés kicsit megnyugtat. Viszont belül még mindig szorongok egy kicsit. Homlokomat az övének döntöm végül, már picikét tisztábban is látok.

- Én… nekem… én csak téged akarlak… Haiiro. Nem akarok elmenni. Veled akarok lenni… Kérlek… - szorosabban bújok hozzá, könyörgő kis szemecskékkel. 


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).