 Karakter: Borys Czeslaw
Megjegyzés: (Vyvynek)
- Szóval az a nagy terv, hogy rómait játsszunk? – pillantok feletteseimre és öltönyös sztárvendégeinkre, miután eddig csöndben hallgattam a tervüket. A túl sok értetlen tekintet láttán viszont, nem bírok visszatartani egy szemforgatást. – Divide et impera? – Még mindig nem gyúl meg egy villanykörte se a többségnél, és már a nyelvemen van a csípős megjegyzés tanulmányaikat illetően, mikor bátyám megelőz.
- Igen, úgy is mondhatjuk, hogy az „Oszd meg és uralkodj” elvet követjük, de ne most menjünk bele a történelembe! – vet rám szúró pillantást, amit egy vállvonással reagálok le. – Inkább a véleményedet mond el, Borys.
- Ugyan Feliks… – legyintek, és kényelmesen hátradőlök a székemen. A különleges ügynökök James Bond hacukában, rosszallóan méregetik lezser pózomat, de nem fogok csak miattuk átvedleni professzionális fakabáttá. – Ha a véleményemre lettetek volna kíváncsiak, nem egy kész tervet csaptok elém az asztalra, vázlatnak csúfolva, hanem bevontok az előkészületekbe. A dolog állása szerint, annyit akartok, hogy rávágjam, vállalom.
- És megteszi, Czeslaw nyomozó? – szólal meg Öltöny No.1, türelmetlenül lépve közelebb. – A főnöke úgy tájékoztatott minket, hogy maga ismeri a legjobban a varsói alvilágot, és kitűnően beépül bárhová. Rosszul mondta volna?
- Ne köszörülje rajtam a nyelvét, kedves különleges ügynök úr! – ülök fel egyenesebben, ingerült morranással. – Ebben az esetben nem az utcai kapcsolataimról, a bandák ismeretéről, vagy a fedett akciók sikerrátájáról van szó. A nagy terv szerint, beépülök egy piti strici bandájába, aki elvileg üzletet a célszeméllyel, és HA szerencsém van, ez az infó igaz. Kivárom, amíg találkozom vele, megmutatva neki, hogy hasonló körökben mozgunk és ej de ügyes vagyok, hogy ott kolbászolok ahol, majd a csodás szervezéseknek hála, személyesen is „összefutunk”. Akkor aztán megrebegtetem a szempilláim, elvisz a titkos faházba, bevesz a Lányoknak Tilos! klubba, és minden tervét megosztja velem. És ha ez nem lenne elég szürreális, még abba is belemegy, miután megvallottam neki, hogy szánom-bánom, de zsaru vagyok, hogy összefog velünk a világ megmentése érdekében. Már amennyire egy konkurenciájának eltűntetése olyan hősi tett…
- Borys, elég lesz! – csattan fel Feliks, bár nagyon is jól tudom, hogy ő is látja a terv abszurditását, és minden bizonnyal a bürokraták által idevezényelt gyászhuszárok követték el a papírra vetését. – Aegenhoff szervezete olyan, mint egy szekta. Képtelenség beépülni olyan hamar, hogy megállítsuk a nagyszabású terveit, így erős szövetséges kell, akinek befolyása van, és nincs megkötve a keze, mint nekünk.
- ÉS akit, nem mellesleg, el lehet takarítani utána az útból… - mormolom, de elengedi a füle mellett, így kissé más hangsúlyban folytatom. – Jó, rendben, tegyük fel, hogy elfogadtam az összedolgozást. Mi az ördögnek kell túlkomplikálni? Tadeusz nem egy mezei drogdíler. Ha először beépülök ide is, majd oda is, és aztán megemlítem, hogy hopp, ott a jelvény a zoknis fiókomban, nem lesz túl lelkes a közös munkát illetően. Ez olyan, mint tolvajkulccsal, a hátsó ajtón lépni be valaki házába, majd közölni, hogy vendégségbe jöttünk. Mi oka lenne egyáltalán megfontolni a dolgot?
- Itt jössz te a képbe, hogy megpuhítsd… – jegyzi meg Jacek, bátyám jobb keze, kissé zavartan vakargatva a tarkóját. Pár pillanatig értetlenül pislogok rá, majd felrémlik, mi áll még Tadeusz aktájában.
- Áh, értem! – nevetek fel szárazon. – Dobjuk a biszex nyomozót a mélyvízbe, hátha kevesebb eséllyel fullad meg, mint a többi.
- Borys, szó sincs arról, hogy le kéne vele fe…fe…
- Hogy dugnom kéne vele? Bele ne törd a nyelved, bátyuskám – vigyorgok rá testvéremre, aki először elvörösödik, majd lesápad, a minden bizonnyal szeme előtt lejátszódó képektől. Hát igen, van amit az ember nem akar elképzelni a testvéréről. – De nem vagyok apáca, ő meg jól néz ki, szóval ettől az eshetőségtől nem fogok sikítva világgá szaladni. Szóval rendben, rajta vagyok az ügyön, és még ezt az ostoba ki/beépülős előjátékot is végigcsinálom, ha annyira vérzik érte mindenki szíve, és fontos ahhoz, hogy jól aludjon a vezetősség, de a nyakamat rá, hogy ostobaság.
Mielőtt bárki bármit mondhatna, felpattanok, az egyik asztalról bekotrom a táskámba a szükséges aktákat, papírokat és felszerelést, majd megcélzom az ajtót. Mielőtt kilépnék, még hallom, ahogy Öltönyös No.1 odasúgja 2#-nek, hogy az utcai stílus már megvan. Bűbájos vigyorral fordulok vissza feléjük, és a világ minden táján jól érthető középsőujj felmutatással búcsúzom tőlük. A dühtől égő rákvörösség az arcukon, megérte a borítékolható fejmosást a bátyámtól.
~oOo~
A „zseniális” terv első lépése gyerekjáték volt, hála a profilomnak, amit az évek során felállítottam magamról Varsó legkétesebb negyedeiben. Kemény munka volt, és mindig is tisztában voltam vele, hogy egy rossz lépés, és lőttek az egésznek. Akkor pedig oda minden infóforrásom, az itt tevékenykedők és lakók bizalma, mindaz, amivel segíthetem társaim munkáját.
Erre most itt ez az okos ötlet, ami nem csak az egész, kiépített hátterem összedőléséhez, de a halakkal való úszásomhoz is vezethet, amit látszólag mindenki igyekszik nem felemlegetni. Kivéve persze a bátyámat, aki az elmúlt hetekben a legváltozatosabb módokon figyelmeztetett, hogy legyek óvatos.
Mindenesetre, most itt vagyok Mauryc raktárában, amit épp készül átruházni a terv célszemélyére.
A rám szabott munkát végezve, és elég sok kíváncsi téblábolással kóválygok a tárgyalgatás során, nem véletlenül úgy intézve, hogy Tadeusz észrevegyen. Amennyire a szájról olvasással megértem, feltűntem neki. Komolyabban viszont nem ejt szót rólam, és rövidre zárják az üzletelést, Mauryc hamarosan elhajt minket, mondván, hogy itt mostantól nem áll semmi, és nem tudunk semmit. Hát persze…
- Megvolt a beépülős és a vegyen észre része a tervnek – tájékoztatom unottan bátyámat, mikor már kis lakásomban vagyok, és előkotortam a fiókom titkos rekeszéből a védett vonalas, rendőrségi mobilt. – Még mindig nem értem, miért nem indíthatok az igazsággal Tadeusznál, de akkor este elmegyek a bárba.
- Rendben – feleli, fáradt sóhajjal. Valószínűleg ő se aludt sokat az elmúlt hetekben, és ha még a család többi részének a fülébe jut az okos terv, na akkor lesz még nyugtalan éjjele és nappala… - Tadeusz jobb keze megkapta a meghívókat, így 80%, hogy ő is ott lesz vele. És Borys, nem leszel ugyan bedrótozva, de ha lehet, ne…ne kerülj az ágyába. Nem szívesen lőném le kapásból, mert megrontotta az öcsémet.
- Megrontott? – nevetek fel, mire morog valami olyasmit a vonal túl feléről, hogy ne romboljam le az illúzióit. – Ugyan Feliks, ismered a mondást, miszerint a férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út, ugye? Na hát az totál baromság. A farkán át jóval könnyebben eléred…
- Te jó ég, Borys! – nyekken fel, én meg röhögve kinyomom a telefont. Visszasüllyesztem a helyére, a jelvényem, az igazi papírjaim, és az egyéb fontos, hivatali cucc mellé, majd megállok a nyitott szekrényem előtt.
- Tündér keresztanyám, nincs mit felvennem a bálba!
~oOo~
Alapjáraton kedvelem az ilyen helyeket. Elegáns, privát, mégis pezseg a hangulat, fűti az ember vérét a minőségi pia, és zene, nem beszélve a szemrevaló vendégekről. Az álcám miatt viszont, mely a rongyosabb rétegekhez köt, ritkán élvezhetem. Így most megteszem, mivel úgyse tudja majd meg senki a kapitányságon. Míg meg nem érkezik nekik a számla persze…
A bárpult egyik végén telepszem le, miután táncoltam kicsit. Innen jól belátom a terepet, és eléggé félreeső helyen vagyok ahhoz, hogy nyugodtan szürcsölgethessem az italom, ne kelljen folyton levakarnom magamról valakit. Így töltök el majd egy órát, és lélekben felkészülök, hogy rohadt hosszú estém lesz, mikor feltűnik a várva várt személy. A pult közepe táján telepszik le, én meg mély levegőt véve hagyom el a helyem, hogy még azelőtt foglaljam el a mellette lévő széket, hogy más megtehetné.
- Hagyd csak! – inti le éppen a bartendert, aki készülne kiszámolni a borravalót. Whisky, nem is akármilyen. Hát persze, hogy kifinomult ízlése van.
- Szép jatt, igen bőkezű vagy – helyezkedem el mellette kényelmesen, felhívva magamra a figyelmét.
- Az apró lehúzná a zakóm zsebét – válaszolja, felém fordulva. Baszki… élőben még annál is jobban néz ki, ahogy a képen. Abszolút nem lenne ellenemre pár menet, és ha ez ráadásul munkaügyi kötelességem is… Ki vagyok én, hogy ne tegyek meg mindent a nemes cél érdekében?
- Igaz – mosolyodok el féloldalasan, és bár látom a szemében az érdeklődést, tudom, hogy ez még semmit sem ér. - Láttalak ma.
- Én is téged, megesik – feleli kurtán, bizonyítva a sejtésem, pláne azzal, hogy feláll, és faképnél hagy. Owowoww… Ne olyan gyorsan, Don Juan, még megsértődöm…
Leugrom a magas székről, majd a nyomába szegődök. Nem nehéz utolérnem, épp elfordul a társától, így rögtön elé kerülök.
- Akarsz valamit? – kérdezi közönyösen. Soroljam?
- Ami azt illeti, igen – simulok közelebb hozzá.
- Még komolyan is vennélek – hajol hirtelen közelebb a fülemhez, hogy belesuttoghasson, miközben szabad kezével a hajamba túr. -, ha nem érezném rajtad kilométerekről az egyenruhád szagát.
Éééés, pacsit nekem!
Előre tudtam, hogy őt nem lesz egyszerű átverni, de hitt nekem bárki is? Naná, hogy nem! Mert végül is nem én viszem ám vásárra a bőröm, minek aggódnék és igyekeznék megtudni róla mindent, hogy kiismerjem, kivel van dolgom…
Sebaj, nem ez az első eset. Nem vesztem el a nyugalmam, meg se rezdülök, és mikor elhajolva lenéz rám, egy rezdülésemmel se árulom el, hogy telitalált. Bár ahogy elnézem a tekintetét, ami az enyémbe fúródik, nincs szüksége megerősítésre.
- Nem tudom, miről beszélsz – felelem értetlenkedve, csak hogy ne mondhassa később senki, hogy meg se próbáltam.
- Magasról leszarom, mit csinálsz – húz magához az ingemnél fogva, és basszus, ez így izgató -, de ha engem környékezel meg, számolj a következményekkel! – Már az arcom is csak milliméterekre van az övétől, neki köszönhetően. - Jobb, ha hazaszaladsz, mielőtt még bajod esik. – Az ajkamra nyal, és oké, itt van végem. Kissé lábujjhegyre állok, és számat az övének tapasztva, éhesen megcsókolom.
Nem kell a halk, de mély morranása, és a tarkómra kúszó ujjainak szorítása, hogy tudjam, jó a technikám, de a megerősítés sose árt. Az irányítást azonban gyorsan átveszi, és bár az incselkedő küzdelem a dominanciáért, nem kevesebb, mint minden erőm bevetése, végül persze magamtól adom át neki. Élvezem, hogy végre olyan partnert találtam, aki tudja, mit csinál.
Karjaimat a nyaka köré fonva simulok hozzá még jobban, mélyítve a csókot, és mikor a levegőhiány elszakít tőle, továbbra se húzódom el. Centikre az arcától, levegő után kapkodva nézek fel rá, kihasználva a tényt, hogy különlegesen erős, zöld szemszínem van, amit eddig minden partnerem vadítónak talált. És igen! Rajta is látom, hogy hosszú pillanatokig fókuszál tekintetemre, majd a még mindig kezében tartott poharat, ingerülten nyomja az első mellette elhaladó markába.
Szabaddá vált keze a derekamra siklik, én pedig elkönyvelem a dolgot egy apró győzelemnek. Még nem nyertem viszont, ezt nagyon jól tudom, és következő szavai is bizonyítják.
- Zsarukkal nem szokásom kezdeni – leheli a számra, engem pedig akaratlanul is végigbizserget a vágy egy újabb forró csókért. – Miből gondolod, hogy veled kivételt tennék?
- A rendőrség tabu? Csak nem a fánk kártékony hatásától tartasz? – vigyorgok fel rá, majd megragadva mindkét csuklóját, a fenekemhez vezetem őket. – Csak hogy ne mondhasd, zsákbamacskát ajánlok, tesztelheted a minőséget.
Lassan ringatom a csípőmet, tenyereihez dörgölőzve, és érzem, ahogy erősödik a szorítása farpofáimon, míg egészen beléjük nem markolva, közelebb ránt magához. Halk nyögéssel, félig lehunyt szemmel mosolygok fel rá.
- És ha már rendőr, ott van a bilincs, hmmm? Képzeld csak el – futtatom végig ujjaimat elegáns inge alatt megbúvó mellkasán, és basszus milyen mellkas az… - Megbilincsellek, majd vadul meglovagollak – most én nyalok a szájára -, vagy te bilincseled a kezeimet az ágytámlához, és építesz bele a matracba, uralva az érzékeimet, megszabva, hogy mikor élvezhetek el. És nem tudok tenni semmit, mert a kezem mozdíthatatlan. Csak vergődöm alattad… - Rekedtes, kéjtől remegő hangon vázolom a szemem előtt lepergő lehetőségeket, és basszameg, hiányolom a bilincsem!
- Veszélyes játékot űzöl, kölyök – suttogja a számra, melyet egy pillanatra se húztam el a közeléből.
- Szeretem a veszélyt – lehelem a szájára, kiérdemelve ezzel egy forró, vad csókot. Hagyom, hogy szinte felfaljon, de közben a tartásommal, a felsőtestén barangoló kezeimmel tudatosan mutatom, hogy nem hódoltam be. Ez látszólag felforralja a vérét, mert erőteljesen magához ránt, egyik kezét a hajamba túrva megint, és szinte fájdalmasan rászorít, míg fulladás közeli állapotig csókol.
- Nem vagyok…nagy fanja az exhibicionizmusnak… így esetleg…szobára? – lihegem, mikor elszakad tőlem. Woá…szinte már szédülök a levegőhiánytól, és kezd szűkös lenni a nadrágom, bár utóbbival nem vagyok teljesen egyedül, ha jól érzem a köztünk lévő, nem létező távolságnak köszönhetően.
- Nem félsz, hogy betoncipővel ébredsz? – mormolja, és bár még mindig közönyös a hangja, a mélysége, és a tekintete arról mesél, hogy igenis felkeltettem az érdeklődését.
- Ha igen, legalább volt előtte egy remek éjszakám – nyalom meg a számat, egyik kezemet levezetve a farkához, és ruhán keresztül végigsimítva rajta. – Mert nem fogsz csalódást okozni, igaz?
Megvillan a tekintete, és szó nélkül ragadja meg a csuklómat, hogy minden finomkodás nélkül, maga után cibáljon. Egyenesen az emeleti VIP szobákat célozza meg, és elég pár szót váltania az ott álló őrrel, hogy szabadon felmehessünk.
- Na, semmi mozi, meg csigás étterem? – élcelődök, miközben igyekszem vele lépést tartani. Megtorpan az egyik ajtó előtt, az emeleti folyosón, majd felém fordul.
- Az kell? – mér végig olyan szemmel, hogy huh, úgy érzem, már nincs is rajtam ruha. Kiszáradt szájjal ingatom meg a fejem, és miután egy mágneskártyával kinyitotta az ajtót, bevonulok előtte.
A szoba minden pontja mutatja, hogy milyen funkcióra szánták. Mély, sötét színek, kényelmes plüss anyag akárhová nézek, hatalmas ágy, és hangszigetelt falak. A lenti zenének csak a vibrálását érzi az ember a gyomra táján.
Sokat nézelődni viszont nincs időm, mert a következő pillanatban a falnak nyomva találom magam, és miközben vadul megcsókol, elkezdi szó szerint letépni rólam az ingem. Pár gombnak biztos búcsút mondhatok, de jelenleg marhára leköti a gondolataimat a tevékenysége, és elkábulva viszonzom a csókot, és igyekszem megtartani magam remegő lábaimon.
Mikor minden finomkodástól mentesen, felső nélkül az ágyra dob, kétség sem fér hozzá, durván szereti. Nem is néztem ki belőle mást, és lábaimat kissé széthúzva fogadom, mikor fölém tornyosul.
- Szóval, ki is vagy te, és mit akarsz egészen pontosan? – kérdezi mély, reszelős hangon, és a tekintetemet figyelve nehezedik ágyékával az enyémre.
- Most épp, téged, magamban… - szisszenem, nyögésbe fulladóan, de aztán erővel kijózanítom magam kissé. Állom a pillantását, és van elég józan eszem még ahhoz, hogy tudjam, felesleges bármilyen mesével előállnom, így a szemem forgatva sóhajtok fel. – Kapja be a vezetősség, a tervük egy rakás szar, már bocsánat. Tehát, a nevem Borys Czeslaw. Nyomozó vagyok a varsói rendőrségnél, de mielőtt lelőnél, ami igen kellemetlen lenne ilyen felizgult állapotban, kielégületlenül, békével jöttem.
Felvont szemöldökkel, némán bámul le rám, és valahogy nem tudom eldönteni, hogy azon agyal, miképpen nyírjon ki, vagy hogy melyik pózban döngöljön az ágyba.
- Vázolom a részleteket, csak nem lehetne, hogy előbb… - Jelzés értékűen megemelem kissé a csípőm, hogy ágyékunk ismét összeérjen, és látom, ahogy égetőbbé válik a tekintete, és megremeg az arca. Mikor azonban elhúzódik a mozdulatlansága, gyakorlott, hirtelen mozdulattal fordítok a felálláson. Magam alá teperem, és mivel nem számított a dologra, van időm előkapni az éjjeliszekrény felső fiókjából a reményeimnek eleget tevően, ott leledző szőrős bilincset. Elvigyorodok, és elkapva az egyik csuklóját, az ágytámlához bilincselem. Nem vagyok ostoba, és tudom, hogyha igazán akarta volna, simán megakadályozza a dolgot, hisz nagyobb és valószínűleg erősebb nálam, de nem tette, én meg örülök, mint majom a farkának.
- Nagyon meg akarsz halni, kölyök? – kérdezi szárazon, míg én kényelmesen elhelyezkedem az ölében, szándékosan összeérintve egyre érdeklődőbbé váló öleinket.
- Nem siettetem a dolgot, ha nem muszáj – felelem gondtalanul, és nekiállok kigombolni az ingét. Látom, hogy mozdul, de nem akadályozom meg, hogy szabad kezével elkapja a torkom.
- Ha most megölsz, nem csak az ajánlatomat szalasztod el, megnehezítve ezzel a legnagyobb konkurenciádtól való megszabadulást, de még egy jó kis éjszakát is kihagysz, valamint jó darabig nem lesz, aki kinyissa a kilincset – vázolom neki, miközben nem foglalkozva a szorításával, lejjebb hajolok, és miközben végignyalom a száját, szépen ringatni kezdem a csípőmet az ölében. – Megéri?
|
