Válaszképpen megrázza a fejét, mire legszívesebben én is megcsóválnám a fejem. Ezek a gyerekek azt hiszik, hogy felnõttek és mindent képesek önerõbõl megoldani. Na, mindegy, majd ha nagyobb baj lesz, úgyis megtalál. Bár, remélem erre nem fog sor kerülni.

Az irodában újból rengeteg munka fogad. Alig tettem ki a lábam az igazgatóiból máris vár egy köteg papír meg egy halom fontos e-mail, és hiába húzom a szám, egyik sem akarja önmagát megválaszolni. Ráadásul valami beszédet is kéne rögtönöznöm, nemsokára ünnepség, pluszba még elõtte pár nappal egy szülõi is. Nem csak itt, hanem a kölköm iskolájában is.

Na, nézzük csak az összeállított ünnepi programtervet… Már úgy elalszom, hogy olvasom… Elképzelni sem tudom, hogy a diákok, hogy bírják ki a végéig. Mondjuk mobiltelefonokkal és tabletekkel nem olyan nehéz, szóval már nem is sajnálom õket annyira. Hogyan lehetne kicsit lendületesebbé tenni egy ilyen napot? Hmm. Annyi vers és idézet meg beszéd van, hogy az irodalom tankönyvekben sem találnék ennyit… Tánc? Áh, túl sablonos… Valami egyszerû, akrobatikus, gagyi cucc, ami vicces, és amit még képesek megcsinálni? Lehet, hogy ez nem is olyan rossz…

Pillanatok alatt az udvaron találom magam a szabad levegõn a tesitanár társaságában. Nem is értem miért halmozódik a papírmunka, de komolyan. Éppen nagyban vezetem fel a csodálatos, világmegváltó ötletem a mûsorral kapcsolatban, mikor régi, ismerõs arcok suhannak el mellettem, plusz egy nem annyira régi, de ismerõs rózsaszín hajkorona. Nicsak, nicsak, szóval az õ osztályának van tesije. Hm, nem úgy néz ki, mint aki beilleszkedett volna, vagy nagyon be szeretne illeszkedni.

Türelmesen megvárom, amíg a tanár kiadja a feladatot, azaz a szabadon választható tevékenységet, aminek mindenki szemmel láthatóan örül. Végülis hogyan máshogy lehetne? Diákokról van szó, bármi marad el, annak örülnek. Ezért is lepõdöm meg, amikor Hojo kisasszony nekikezd a futásnak, hogy diákokra nem jellemzõ módon a szabadidõben rójon pár kört a pályán. Talán sportol valamit és kondiban akar maradni? Vagy lehet, hogy csak azért, mert még mindig nincsenek barátai és egyébként is nehezen barátkozik? Na, mindegy, vissza a nem túl lelkes tanerõhöz.

-Szóval, akkor összeszedne pár diákot, akik jók gimnasztikában? Vagy feltételezhetõen jók benne – teszem hozzá, miután eszembe jutnak az átlagos tesi órák, ahol igazából semmi érdekeset nem csinálnak a diákok csak játszanak vagy kifutják a belüket.

Mielõtt azonban a kedves kollega válaszolhatna, valaki felkiált a közelben. Ösztönösen kapjuk fel a fejünket és nézünk a hang irányába. Az új diák fekszik a salakon, a focilabda a közelében pattog. A tesi tanárral karöltve (plusz mínusz egy tucat diák) sietek oda hozzá, persze nem felejtem el magamra húzni a „nem, most aztán nem leszek jó fej diribá’” arcot.

- Ki volt ez fiúk? – kérem számon a srácokat, mikor már a lány mellett guggolok és nézem azt a gyönyörû sebet, amit az esés okozott.

- Csak véletlenül volt igazgató úr – hangzik az ártatlan felelet, mire elhúzom a szám.

- Nincs semmi bajom – próbál nyugtatni, de a hangja erre elég könnyen rácáfol.

- Én meg a Mikulás vagyok – jegyzem meg, aztán felkaparom a földrõl. – Elviszem a gyengélkedõbe – tájékoztatom Mr. Morgant, aki egy bólintással tudomásul veszi, és már fel is kapom a nem túl nehéz lánykát.

- Nem éppen a legjobb ötlet, hogy cipel. Véres lesz a ruhája. – jegyzi meg, de nem igazán érdekel. Ha a saját lábán jönne, akkor is mindenki megbámulna minket, ráadásul még lassabban is haladnánk.

 - Ez csak egy ruha. Ki lehet mosni, fel lehet gyújtani és akár még a kukát is meglátogathatja. – válaszolom vigyorogva, amit csak egy sóhajtással reagál le.

- Köszönöm – mondja, amikor megérkezünk az orvosi szobába és leteszem az ágyra.

- Nemsokára jönni fog a nõvér és ellátja a sebeidet. Fáj még valamid? – kérdezem és próbálom gyakorlatban is hasznosítani az elsõsegély tanfolyamon tanultakat, a sok év tapasztalatot, amihez nagyban hozzájárult a régi életvitelem és a gyerekem.

- A fejem fáj még egy kicsit, de nem vészes.

- Csodáltam volna, ha nem. Elég keményen megrúgtak azért. – jegyzem meg, majd belép a nõvér, mikor már kérdezném, hogy van-e hányingere, szédül-e? – Kérem, lássa el Hojo kisasszony sérüléseit és írjon neki felmentést testnevelés óra alól. – kérem meg a nõvért, aki csak mosolyogva bólint, én pedig nyugodtan megyek a dolgomra. Kivételesen olyan iskola vagyunk, ahol az orvosiban nem életunt, bunkó szadisták dolgoznak, szóval tudom, hogy jó kezekben lesz.

Viszonylag korán végzek, pedig munka lenne még bõven, de el kell mennem a gyerekért, meg ugye ma van a nagy bevásárlás, kell az autó. Ráadásul megígértem Steve-nek, hogy elmagyarázom neki a földrajzot és vár még ránk egy kellemes beszélgetés a jogosítványról is. Természetesen a feleségemmel sosem vagyunk (ugyanakkor) ugyanazon az állásponton. Fárasztó este lesz… Egy sóhajjal konstatálom, hogy már magára a gondolatra viszket egy cigiért az ujjam, pedig le kéne szoknom. Mielõtt rágyújthatnék, észreveszek egy ismerõs alakot az iskola lépcsõjén. Kezén és lábán jókora kötés, az arca sápadt és senkiben nincs annyi emberség, hogy megkérdezze, hogy van. Sóhajtva csúsztatom vissza a cigisdobozt a zsebembe.

- Gyere, hazaviszlek.

- Nem kell tényleg. Így is annyit tett már értem. – próbál rendesen megállni, de nem túl meggyõzõ.

- Igen estére érnél haza, ha tényleg egyedül mennél. – morgom vissza, aztán erõt veszek magamon– Na ne kéresd magad és gyere. – villantok fel egy félmosolyt, hátha így már nem hiszi azt, hogy másodállásban cukrosbácsi vagyok. Végül beadja a derekát, szépen elbotorkál az autómig és beszáll és én is behuppanok a vezetõülésre.

-Ne felejtsd el a biztonsági övet – emlékeztetem, majd miután mindketten becsatoltuk megunkat elfordítom a slusszkulcsot és kitolatok a parkolóból – Merre is laksz?

- Az Emery way-en – hangzik a felelet, de csak hümmögök egyet. Ebbõl késés lesz.

Még az iskola kijáróján félrehúzódom, leállítom az autót és elõvarázsolom a mobilom, hogy szóljak Steve-nek, hogy kamasz mivoltához képest legyen olyan kedves, hogy türelemmel megvár, hiszen még így is õ jár jobban.

- Tényleg haza tudok menni egyedül is, nem akarok gondot okozni – fordul felém Hojo kisasszony miután letettem a telefont és igencsak meglep. Mikor vett az ellenséges viselkedése száznyolcvan fokos fordulatot? Lehet rájött, hogy nem az diákok belének kitaposása a hobbim. Mindegy, így jobb is.

- Egyáltalán nem okozol gondot – nyugtatom miközben újra beindítom a motort és már gurulunk is tovább – Mikor a közelbe érünk, navigálj majd kérlek.

- Rendben – kényelmesedik el az ülésen és már rám sem hederít. Azért egy apró köszönöm jól esett volna, nem a haverja vagyok, aki fuvarozgatja. De végülis mindegy, az utóbbi napok után mégis mire vártam?

- Hallottam a szüleidtõl, hogy sokat utaztok, biztosan izgalmas lehet – próbálok ötpercnyi néma vezetés után valami párbeszédszerûséget kezdeményezni, hátha megtudom, hogy a kis hölgy kezdeménynek mégis mi a baja. Ritkán látok ilyen mufurc diákot, és ami a legszebb, meg sem próbál barátkozni a többiekkel.

- Ja, borzalmasan – hangzik a tömör felelet, mire elõre fájni kezd a fejem. Hosszú lesz ez az út.

- Igaz, a rengeteg papírmunka, a csomagolás és a pakolás nem valami izgalmas. De sok olyan élményben lehetett részed, és sok olyan dolgot láthattál, amikrõl más álmodni sem mer a te korodban. Ráadásul rengeteg új ismerõsre is szert tehettél – egyszerûen nem értem, hogy ezekre gondolva miért nem valami mosolykezdemény jelenik meg az arcán. Nem hiszem el, hogy nem tudja értékelni, mégis mit gondol, húsz év múlva mire fog mosolyogva emlékezni? Biztosan nem arra, hogy fejbe rúgták egy labdával.

- Úgy beszél, mint a szüleim – morogja nem túl sok lelkesedéssel és meredten bámul az útra.

- Elvégre az apád lehetnék – zárom le a témát, és a továbbiakban minden figyelmem az útnak szentelem. Nem is értem miért akartam beszélgetést kezdeményezni. Meg merném kockáztatni, hogy ez a lány savanyúbb, mint én… márpedig ez nem egészséges ilyen fiatalon.

- Itt majd jobbra – kezd az irányításomba, amikor elérünk a megfelelõ városrészhez – A következõ utcán forduljon be, aztán újra jobbra… Ott, az a zöld kerítéses ház lesz az – mutat bal oldalra én pedig bemérem a célpontot és szépen, szabályosan leparkolok a ház elõtt.

- Be tudsz menni egyedül? – kérdem a biztonsági övvel babráló Nanától.

- Persze, már az is bõven elég, hogy elhozott – kinyitja az ajtót, de mielõtt becsukná egy köszönömöt még kapok, majd végignézem, ahogyan végigsántikál a járdán és bemegy a bejárati ajtón. Tudom, ez is régimódiság, de az én koromban még ez volt a divat.

Aztán, amikor épségben beér a házba, gázt adok az autónak és száguldok a fiamért (természetesen a sebességkorlátozást valamennyire betartva). A fél óra, elõre bejelentett késés megbocsátható, legfõképpen akkor, ha hozzáteszem, hogy nemes cél miatt. Remélem, ezt Steve is így gondolja.

-Ez nem volt valami gyors – pattan be köszönés nélkül a kocsiba egyetlen szem fiam mogorván és kicsit sem kedvesen, amikor legalább egy „Csát” vagy „Szeva fatert” azért hozzám szokott vágni. Komolyan… mi van a mai gyerekekkel? Betöltik a tizenvalahányadik évüket és elmegy az életkedvük? Én is ilyen voltam?

- Történt valami? – vonom össze a szemöldököm, mert ahhoz képest, hogy az anyja háta mögött szerettünk volna kettesben beszélgetni a jogosítványszerzés lehetõségérõl elég hallgatag, pedig reggel még be nem állt a szája.

Van egy olyan érzésem, hogy ez az út is hosszú lesz…

Nem is tévedtem sokat, a gyerekbõl harapófogóval sem lehetett kihúzni, hogy mi történt, még annyit sem, hogy milyen volt a teniszmeccs. A jogosítványra sem mozdította a füle botját sem, bennem pedig egyre jobban feltámad a szülõi aggodalom. Amikor hazaérünk legszívesebben rohannék a lázmérõért , hiszen már hetek óta beszél a jogosítványról.

-Biztosan nem akarsz róla beszélni? Lehet, hogy mindig odaégetem egy kicsit a palacsintát, ennek ellenére, lehet tudnék segíteni – próbálkozom még egyszer (a mai napon) utoljára, hátha csoda történik. Mondhatni, félig meg is történik, Steve elveszett, bizonytalan, tanácstalan, zavart és félõ tekintettel néz rám, de nem nyitja szólásra a száját, én pedig egyre inkább aggódni kezdek.

- Figyelj, ha embert öltél az sem gond, majd ketten elássuk – fogom meg a vállát és kacsintok rá, még egy mosollyal is megpróbálkozom, hátha végre megnyílik. Egy újabb hosszabb hezitálás után egy mélyebb levegõt vesz.

- Én… azt hiszem… de ne mondd el anyának, jó? – pillant rám kétségbeesve mielõtt beavatna a titkába, én pedig nagy komolyan bólintok.

- Keath! Nem igaz, hogy nem tudsz beállni a garázsba! Vidd innen a tragacsod! – kiabál be kedves, jólelkû, szelíd feleségem az utcáról, akinek valószínûleg nem úgy sikerült a szeretõjével a délelõttje ahogyan tervezte. Bár ha sikerült volna, akkor sem lenne kedvesebb. Ezenkívül, még Stevent is sikerült kizökkenteni és házira hivatkozva berohan a szobájába és magára zárja az ajtót.

Lehet fel kéne világosítanom a gyerekem, hogyha hazudni kényszerül, akkor legalább olyat találjon ki, amit el is hiszek. Házi… persze, még hogy házi… ötödikes kora óta nem írt leckét.  

Reggel úgy, mint minden másik napom, átlagosan telik. Felkelek, lehúzom a  napi koffein adagomat, megmosakszom és még mielõtt a feleségem is megjelenne fogom a slusszkulcsot és megyek dolgozni. Az iskolában, mint mindig ugyanúgy köszön a portás, a gazdaságis, a titkár és mindenki más. Minden reggel ugyanaz a mûsor… Ha irodalom tanár lennék azt mondanám, hogy nincs új a nap alatt. De errõl ennyit. Elkezdem a papírokat rendezgetni, a betérõ tanárokkal tárgyalok, elintézek pár telefont és várok egy új diákra, hogy eligazítsam. A képen aranyos lánynak tûnik, fekete hajjal és egy kamerának szánt félénk mosollyal. Vajon milyen régi kép lehet?

Kopogtatnak az ajtón, kiszólok, hogy szabad és várom a megjelenõ lánykát. Tudom, hogy õ az, hiszen a kollégáim nem így kopognak, ha kopognak egyáltalán és diáknak meg harmadik óra után szabad csak bejönni a titkárságra.

- Üdv az iskolában. – mondom, ahogy kinyílik az ajtó és mikor megpillantom hirtelen köpni, nyelni nem tudok. Abból az édes kisegérbõl mikor lett egy ilyen nõ? Akaratlanul is végig stírölöm, hisz idomait nem igazán rejti véka alá és felfedezem, hogy még egy tetoválás is ékesíti, nem csak egy félig rózsaszín frizura.  

- Jó napot. – fonja keresztbe a kezeit. – Csak annyit akarok tudni, hogy hol lesznek az óráim, mik az órarendem és már megyek is. – húzza a száját, már azt nézem, hogy mikor fog ásítani, ráadásul ez a stílus…

- Még is mi ez a modor kisasszony? – állok fel.

- Elöször is bemutatkozol, hogy tudjam ki vagy. – Vázolom neki az illemet, mert úgy néz ki, hogy otthon nem igen lett megnevelve a hölgy. Felõlem lehet lázadó, nagyszájú, de az embertársainak járó alapvetõ tiszteletet adja meg. Megneveltem én már nála rosszabbakat is.– Másodszor ne forgasd a szemed, és végül, ha meg tudtam a nevedet, akkor fogom tudni, hogy melyik osztályba kerülsz és hogy ki vagy. – hát igen, a logika hatalmas úr. Kicsit idegesítõ az az unott kép, amit vág, de én vagyok az igazgató és én vagyok a fõnök, szóval ideje lesz hozzászoktatni.

- Nana Hojo. – nem is volt olyan nehéz, igaz?

- Na látja, hogy megy ez. –kezdek el keresgélni a mappákban– A 3 c-be fogsz járni. – majd egy papírt is elõkeresek neki és a kezébe nyomom. – És ez lesz az órarended.

- Rendben. – veszi el és rötön megnézi.  – Akkor viszlát. – üti meg a gúnyos hangnemet miközben udvarias marad. Hahhh… ezek a fiatalok… nem tudnának valami újat kitalálni? Hozzájuk képest nekem változatos módszereim vannak.

- Ne menj még. – tartom vissza legnagyobb „örömére” és sóhajtva visszafordul.

- Elfelejtett valamit? – néz rám, majdhogynem morogva. Azt hitted, hogy ezek után ilyen könnyen szabadulsz tõlem édesem?

- Nem, csak mivel nem ismered az iskolát, ezért elkísérlek. – próbálom visszafogni a mosolyom.

- Meg találom, higgye el nekem. – persze, mindenki ezt mondja. Simán kinézem belõle, hogy eltévesztené a termet az udvarral, vagy a folyosóval.

- De biztos, ami biztos. – még mindig visszatartom a somolygásom és már indulunk is. Ilyenkor jó érzés vén rókának lenni a szakmában. Ez olyan érzés, mint amikor a sakkban elõre tudjuk az ellenfél lépéseit. Kíváncsi vagyok, hogy fog-e a lányka meglepetést okozni nekem, mert eddig csak a tipikus viselkedés módokat láthattam tõle.

Útközben, rendes „házigazda” lévén arról is gondoskodom, hogy Nanácska ne unatkozzon, bár nyílván kevesebb ásítást fojtana vissza, ha befognám, de jelenleg nem érdekel. Elmesélem az iskola történetét, persze nagy vonalakban. Teljesen felvillanyozódom tõle. Elmesélem milyen volt az iskola, hogy mielõtt idekerültem egész jó volt. Aztán rátérek arra, hogy milyen újításokat hoztam az iskola életébe, hogy mennyire pezsgõ diákélet pulzál a falak közt, hogy milyen színes programjaink vannak, hogy az iskola már a város legjobbjai között van. Büszkeség és boldogság járja át a mellkasom, mikor arra gondolok, hogy ennek én is részese lehettem, hogy sok hagyományt nekem köszönhetnek.  

Mikor megérkezünk, bekopogok és kinyitom az ajtót, ahol az osztályfõnök áll. Amint megpillant, már szól az amúgy is felállni készülõ osztálynak.

- Osztály vigyázz.

- Osztály bemutatom nektek az új osztálytársatokat. – mondom, mikor középre érek.

Egy kicsit elbeszélgetek az osztályfõnökkel, míg Nanát elküldi, hogy keressen magának helyet. Azt hiszem könnyû dolgom lesz, hiszen az osztályfõnök mindig is szimpatizált vele, isten tudja miért és biztos, hogy az elsõ pár hétben mindenfélérõl tudni fogok az új lánnyal kapcsolatban. Vajon tényleg annyira lázadó, mint amennyire mutatja magát és, mint amennyire a szája nagy, vagy ez csak valami álca? Majd kiderül, én türelmes vagyok, nekem már nincs hova sietnem.

Elköszönök az osztálytól és visszatérek szokásos napi teendõimhez, közben kicsit utána járok a kis újoncnak. Felmegyek arra az idióta közösségi portálra, ahol mindenki csak az idejét bassza el, ahelyett, hogy a valóságban találkoznának, de nem. Fáj nekik az a fél óra utazás… Na mindegy.
Meg is találom, de nem megyek vele sokra. Pár fénykép, pár tudható adat, de különben semmit sem tudok meg róla. A fényképek is frissek és mint minden fiatalnál, persze, hogy buli fotók. Majd meglátjuk, hogy mi lesz. Végre valami kis izgalom az iskolában.

A nap további részében még nem történik semmi érdekes. Illetve, kaptam Nana osztályfõnökétõl egy telefont, miszerint a lány kiprovokált egy verekedést két srác között. Nem tudja miért, de nem is érdekli, azt sem tudja, hogyan, de ez sem érdekli, csak csináljak vele valamit. Istenem, az ilyenek miért mennek osztályfõnöknek? Mondtam neki, hogy ha a közeljövõben is hasonló problémák lesznek, akkor küldje fel hozzám. Kicsit csikorgatta a fogát, de én meg haza szerettem volna menni, meg neki sem árt, hogyha megtanulja, hogy egy osztályfõnöknek nem csak kirándulásra kell kísérni a gyerekeket.

Otthon a feleségem és a fiam is. Tökéletes családi idill lenne, ha valaki meg is szólalna, amibõl aztán egy kellemes kis csevej lehetne. Sajnos a fiam bele van bukva az okos telefonjába, ami csak arra jó, hogy az ember nem érezze magát hülyének, mert az a mobil röhejesen hülye. Feleségem valamit csicsereg, de mivel egyfolytában puffog nem nagyon figyelek oda. Valami baja van a szomszéd kutyával. Egyfolytában ugat. Én még egyszer sem vettem észre, meg hát kutya az isten szerelmére, az a dolga, hogy ugasson! Senki sem kérdezi, hogy nekem milyen volt a napom, ezért ebéd után bezárkózom a szobámba dolgozni és addig ameddig mindenki le nem feküdt én sem dugom ki az orrom. Hogy a feleségem miért nem alszik velem egy szobában? Ó ez igazán egyszerû, már régóta nem alszunk együtt és nagy valószínûséggel nem is fogunk.

Másnap én csinálok reggelit mindenkinek. Attól még, hogy feleségemmel nem a legjobb a viszonyom, attól még egy háztartásban élünk és megosztjuk a feladatokat. Szóval ma tudok úgy elszabadulni, hogy senkivel se kelljen beszélgetnem. A fiamnak tenisz meccse lesz, de megtiltotta, hogy elmenjek és megnézzem a bénázását. Azt mondta, hogyha majd tovább jut, akkor megnézhetem én meg biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog neki. Feleségem meg az autószerelõhöz megy. Lefogadom, hogy vele csal most. Bár… mi egyeztünk meg, hogy azzal járunk össze, akivel szeretnénk, de én attól még nem kötöm az orra alá.

Bent az iskolában minden jól megy, minden csendes, egészen addig amíg valaki el nem kap azzal a problémával a folyosón, hogy a 3 c-be nem találnak helyettesítõ tanárt. Magamban gyorsan gondolok egyet, ezért én megyek be helyettesíteni, mivel nekem most fél nap alapból nincs órám. Vajon Nana mit fog szólni, hogy az unalmas diri helyettesít? Mikor belépek, mindenki feláll és igaz, hogy az új diáklány szájhúzogatva, nagyon ráérõsen, de õ is.  Elmosolyodom.

-Üdvözletem. Sajnos a tanárnõtök beteg és mily fájdalom, nekem kell helyettesíteni. Gyorsan leellenõrizzük a leckét aztán meg kitalálunk valami közös foglalkozást. Tudjátok, mint a csoport terápiákon. – vetem be bohóc mosolyom- Mondjuk ez a legkevesebb, mivel negyvenöt percnyi tömény unalomtól mentettetek meg és az irodám fogságától.  Hiába, ez a hely tiszta börtön. – sóhajtok az asztalra dõlve, de úgy néz ki, hogy ma nincs humorérzékem. Még egy pisszenést se hallani. Oldalra fordítom a fejem, majd látványos grimaszt vágok. – Úristen! Ráadásul még az ablakokon is rács van. – szörnyedek el még jobban. – Komolyan, hogy bírjátok ti ezt? – nézek rájuk hitetlenkedve, mire néhányan vannak olyan kedvesek és felkacagnak. Nana sajnos nem. Hm… csak nem szeretném, ha legalább egy kicsit élvezné az órám? Lehetséges…

A leckével gyorsan végzünk és rögtön kitalálok egy játékot, viszont ez a korosztály már túl felnõtt ahhoz, hogy játsszon, pedig én úgy szerettem volna, de a többség szava szent. Szóval felajánlom, hogy döntsék el õk, hogy mit szeretnének és már épp a csendes foglalkozás unalmaiba hajszolná a fél osztály a csoport másik felét, de valamelyik srác kiszúrja a fesztivál szalagjaim és nagy szemekkel el kezd kérdezõsködni én meg szépen elkezdem ecsetelni a diákéveim. Elég sokszor pillantok a rózsaszín, fekete üstökre, aki el van foglalva azzal, hogy rajzolgasson és a mobilját csesztesse, de azért elég sokszor felém pillant. Erre elégedett mosoly szökik az arcomra. Na ugye, hogy nem vagyok az az uncsi igazgató bácsi?

Mikor kicsöngetnek õ az elsõ, aki távozik a terembõl én meg gyorsan utána loholok.

-Hogy tetszik eddig az új iskola?

- Ugyanolyan, mint az összes elõzõ. – hangja monotonon cseng és pillantásra sem méltat.

- Az osztálytársaiddal jól kijösz?

- Persze.

- A tegnapi verekedés részleteibe beleavatnál?

- Nem verekedtem. – istenem… hogy lehetne belõle tõmondatoknál többet is kihúzni? Vajon mi érdekelheti?

- Tudom, csak az osztályfõnököd azt mondta, hogy miattad történt a nagy hajcihõ.

- Két agyatlan egymásnak esett. Én nem csináltam semmit.

- Nem akartalak megvádolni. – engedek meg egy enyhe mosolyt.

- Akkor inkább mondja, hogy mit szeretne. – néz végre rám.

- Már beszélgetni is bûn? – mosolygok rá. – De ha nincs kedved, akkor békén hagylak. – hirtelen gondolok egyet és beleborzolok a hajába- Ha bármi probléma van, akkor tudod, hogy hol az irodám. – és kicsit mackósra véve a figurát elbattyogok. 

Az ablakhoz lépek, és kinézek a kertre. Szépen virágzanak a virágok, amiket ültettem. De ha Risa megtudná, hogy imádom a virágokat, oda lenne a tekintélyem és az image-m. Végül megszólal.

- Sinya, haza kell telefonálnom, hogy kimaradok egy pár napig... – mondja, mire mosolygok egyet, és elõkapom a mobilom.

- Van telefonotok? Nem azt mondtad, hogy csórók vagytok? – dobom oda a telómat.

 - Bazd meg Kagami! Én már tényleg kezdtem elhinni, hogy normális vagy – néz rám lemondóan, és tárcsázni kezd.

Pár csengetés után valaki felveszi. Ahogy kihallom, az apja az. Nem igazán figyelek oda, de azért furcsa érzésem van. Vajon milyen lehet, ha valakinek normális családja van, és nem olyan, mint nekem? Milyen lehet, ha a családtagok szeretik egymást, törõdnek egymással, és nemcsak érdekbõl vannak együtt? Nem tudom, de hirtelen fáj valami. Nem is fáj, csak… rossz. Nekem sosem lesz olyan családom, mint neki, vagy a többieknek a suliban. De kell nekem igazi család?

Risa befejezi a telefonálást, majd látom, hogy fel akar kelni. Na nem, még pihennie kell. Odalépek hozzá, amikor épp próbálkozik a felállással.

- Pihenj! – fejtem ki kezébõl a telefont, majd egy szó nélkül távozom. Szükségem van egy kis magánéletre.

~*~

Egész délelõtt a virágaimmal vagyok. Ai elment valahová, gondolom Jo-val, vagy a barátnõivel, vagy valakikkel. Én meg jól elvagyok magamban. Nem féltem, erõs lány õ, meg tudja védeni magát. Ráadásul a sofõrje sosem téveszti szem elõl, tehát teljes biztonságban van.

Munka után viszont szükségem van egy jó forró zuhanyra. Megnézem Risát, aki még alszik. Elmosolyodom. Olyan édes, csak ne lenne ekkora alkesz ez a lány. A végén tönkrevágja az életét. Azt hiszem, kezdem megkedvelni, vagy inkább megszokni a jelenlétét. Vigyáznom kell rá, úgy érzem, mert ha nem, akkor nagy bajba fog keveredni. Aztán a saját szobámba megyek. Risa aktája az asztalon van, talán ki kéne dobnom, el kéne égetnem. Elvégre, amiért kutattam utána, már rég nem érdekes. Õ viszont érdekes lány, szeszélyes, makacs, akaratos. Be akarom törni, azt hiszem, vonzódom hozzá. Aztán megrázom a fejem, és a fürdõbe sétálok.

Ledobom a ruháimat, és beállok a zuhany alá, majd megnyitom a vizet. Kellemes a meleg víz, és nem is gondolok semmire, mígnem hirtelen a zuhanykabinom ajtaja el nem nyitódik.

- Ez meg mi a szar? – hallom Risa mérges hangját, és valami csattan a hátsómon, mivel éppen az ajtónak háttal állok.

- Mit keresel a szobámban Risa? Mit jelentsen ez? – pislogok rá nagy szemekkel. Mi a fasz van itt ma?

 
- Itt egyedül te tartozol magyarázattal te beteg állat!

 Nem értem, mit rikácsol, de mire felfoghatnám, már el is rohan. Aztán lenézek. A mappa! Ezek szerint meglátta. Mérgesen átkozom magma, és magam köré tekerve egy törülközõt rohanok utána. De már nem érem utol. Csak az inas tájékoztat, hogy Risa mérgesen elhúzott innen. És ezért csak magamat okolhatom, én is tudom. Ha betettem volna a mappát a fiókba, vagy elégettem volna, nem látta volna meg.

Szitkozódva vonulok el felöltözni, de most semmit sem tehetek. Ha megpróbálnám megmagyarázni neki a dolgokat, akkor biztosan csak rontanék a helyzeten. Nem is hinne nekem. De a mappát el kell égentem.

~*~

Lassan két hete nem megyek suliba. Nem azért, mert félek, errõl szó sincs. De nem akarom látni Risát. Ai szerint õ is kihagyott egy hetet a suliból. Azt hiszem, merges rám, és szerintem most, hogy én sem megyek, nem igazán érdekli semmi. Biztos egy nagy senkinek tart, aki csak erõszakoskodik. Talán igaza is van. Talán tényleg ilyen vagyok. De valami belül nem hagy nyugodni. A mappát persze elégettem, rögtön aznap. Ami fura, hogy Jo sem akart rám törni, pedig azt hittem, minimum beveri a fejem. Talán Risa nem szólt semmit, vagy Ai beszélte le a fiút arról, hogy megverjen. Mindegy is, nem érdekes az egész.

Aztán a második hét szombatján jövök rá, aznap van Toshi halálának az évfordulója. Pontosan három éve annak, hogy szórakozni mentünk, és õ meghalt. Ha aznap nem mentünk volna sehová, akkor még ma is élne. De ezzel hiába vígasztalom magam. Arashi elköltözött Hong-Kongba, Satoshi pedig azóta sem tud járni, ráadásul Amerikában él két éve. Csak én maradtam itt, nem is tudom miért. De muszáj elmennem a temetõbe, muszáj meglátogatnom azt a fiút, aki némileg miattam halt meg.

Kapom magam, szépen kiöltözöm, hiszen a temetõbe úgy illik menni, majd kimegyek a kertbe és felveszem az elõre odakészített, cserepes jázmint. Ez volt Toshi kedvenc virága, minden évben ezt viszek neki a halála napján. A temetésre is ezt vittem, bár az anyja azzal vádolt mind a hármunkat, miattunk halt meg. Engem azóta is gyûlöl, de mivel tudom, hogy õ délelõtt megy, én délután szoktam meglátogatni a barátomat.

- Elmegy, úrfi? – kérdi az inasom, mire biccentek. – A temetõbe igaz? Ma van az a nap.

- Igen – bólintok. – Vacsorára megjövök. Ai hol van?

- Ai-sama Hagiwara-sannal ment el valahová – tájékoztat a férfi.

- Értem – válaszolok. – Legalább vele jóban van, ha már engem gyûlöl – sóhajtok. – A kocsi készen áll?

- Igen, úrfi – hajol meg az inas. – Jó utat!

Nem válaszolok. Jó utat? Minek? A temetõbe megyek, nem valami buliba, vagy estélyre. Minek sok sikert kívánni, meg jó utat? Beülök a kocsiba, majd elhajtunk. Nem sietek, közben legalább van idõm gondolkodni. Magamról, Toshiról, a többiekrõl, Risáról. Talán tényleg meg kéne változnom, ha nem akarok olyanná válni, mint apámék. Márpedig nem akarok, de nem tudok más lenni. Engem így neveltek fel, én ilyen vagyok, és nem tudom, hogy kell másnak lenni. Szabad vagyok, mégis kötnek a kötöttségek, a névvel, ranggal járó felelõsség, amely alól nem tudok kibújni. Sóhajtok egyet, és behunyom a szemem.

- Szólj, ha ott vagyunk – mondom Akirának.

- Igenis, uram – hallom az udvarias választ.

~*~

Amikor megérkezünk Akira szól, majd kinyitja nekem az ajtót. Kiszállok, és elindulok a temetõ kapuja felé. Ahogy belépek, valami nyugalom száll meg, magam sem tudom, miért. De itt minden békés, csendes, nem olyan, mint a külvilágban. Elindulok a sorok között, egészen Toshi sírjáig. Mint minden gazdagabb család, neki is díszes sírhelye van a családi helyen. Ahogy odaérek, leteszem a virágot, majd tiszteletem és hódolatom, jóindulatom jeleként háromszor összeütöm két tenyerem és meghajolok. Aztán csak állok ott némán a nagy kõbe vésett név és a két egymástól kötõjellel elválasztott szám elõtt. Alig volt tizenhat éves. Egy évvel fiatalabb volt, mikor meghalt, mint én vagyok most. Nem kellett volna meghalnia.

Nem tudom, meddig állok ott, míg léptek zaját nem hallom. Felnézek, és döbbenten látom, hogy Ai az, mellette Risa, aki amint meglát, máris fordulna hátra, de Ai visszatartja.

- Mit kerestek itt? – kérdem csendesen, minden harag, vagy indulat, minden gúny nélkül.

- Mi csak kijöttünk Toshi sírjához – mondja Ai halkan. – Gondoltam, hogy itt leszel, mivel mindig ilyenkor jössz.

- Szóval nem véletlen volt – hallom Risa hangját. – Nos, Ai-chan, én megyek, ha nem gond. Semmi kedvem vele helyen lenni.

- Legalább addig maradj, míg vizet hozok a virágoknak – mondja Ai. – És ne feledd, amit mondtam. Légy higgadt! – azzal elmegy. Nézem távolodó, szürke szoknyás alakját.

Nem szólalok meg. Igaza van, ha haragszik rám. Risa helyében én sem bocsátanék meg magamnak. Hallom, hogy lassan mellém sétál, de nem szól semmit, nem is jön túl közel. Mig mondjak? Ha bocsánatot kérek, nem oldok meg semmit, csak rosszabbítom a helyzetet.

- Két hete nem láttalak – kezd bele Risa.

- Azt hittem, örülsz neki – mormogom. – Vagy fel sem tûnt. Tudom, hogy a Pokolba kívánsz, és nem is hibáztatlak érte. Igazad van, ha gyûlölsz. Én is gyûlölném magam, és gyûlölöm is – meredek a sírra.

- Jól is teszed, mert amit tettél, arra nincs bocsánat! – sziszeg. – Ha Ai-chan nem ráncigált volna ide, nem lennék itt. Õ tudta, hogy itt leszel, én meg botor módon eljöttem.

- Szerintem azt akarta, hogy megbeszéljük – ülök le a padra a sír elõtt. – A mi dolgunkat, még rendbe lehet hozni, ha akarjuk. De van, amit nem lehet.

- Hogy érted? – kérdi, a hangjában kíváncsisággal.

- Látod õt? – kérdem a sírfeliratra mutatva. Risa bólint. – Tizenhat eves volt, amikor meghalt. Most tizenkilenc lenne, ha aznap nem erõsködöm, hogy elmenjünk bulizni.

- Mi történt? – ül le mellém Risa.

- Tizennégy voltam, akkor már keményen ittam, drogoztam, dohányoztam. Anyámék szartak rám. Egy este pedig a barátaimmal együtt elmentünk bulizni. Toshi vezetett. Odafelé nem is volt baj. De a szórakozóhelyen rendesen berúgtunk, alig tudtuk egymást eltámogatni a kocsiig – mesélem halkan. Még mindig kísértenek az emlékek. – Toshi vezetett, õ már tizenhat volt akkor, jogosítvánnyal, mindennel. Volt bennünk némi anyag is, nem tudom már mi, talán speed, vagy extasy, fene tudja, nem emlékszem. Aztán – sóhajtok halkan és ránézek Risára – hazafelé menet nekünk jött egy teherautó. Toshi azonnal meghalt. Arashinak három bordája tört el, Satoshi pedig örök életére lebénult. Csak én úsztam meg egy karcolással. Szó szerint – hajtom le az ingem gallérját. – És ez kellett ahhoz, hogy abbahagyjam az ivást, a drogokat. Önként jelentkeztem elvonóra tizennégy éves fejjel. Toshi szülei gyûlöltek engem, ma is gyûlölnek. Az anyja a temetésérõl is majdnem elzavart minket, mert mi hármunkat okolt a fia haláláért – suttogom. – Látod, azt már nem tudom jóvátenni, Risa. Nem tudom visszahozni a barátomat – hajtom le a fejem. – Soha többé. Ez az én keresztem.

Nem szólalok meg. Nem érdekel, mit gondol rólam. Leszarok mindent. Leszarom, minek tart, mit gondol rólam ez a bige. Az sem érdekel, ha elhúz, és többé nem látom. Elegem van mindenbõl. 

Risa a mosdóba megy, majd mikor visszajön, Jo rosszallóan néz rá. Valami nem tetszik neki, és én is látom, hogy a kiscsaj már be van rúgva. Most megint leitta magát, és arra vár, hogy megkeféljem. Ezúttal meg is fogom tenni, ha hagyja magát.
- Baj van Jo? – kérdezi meg Ai.
- Nem, csak szerintem Risa már eleget ivott! Haza kellene, hogy vidd – mondja nekem címezve.
- Arra semmi szükség! Maradni akarok még! – Risa meglengeti a virágot a feje felett, majd Aira néz. – Nézd csa,k mim van? Ezt egy titkos rajongómtól kaptam! Mint ha csak egy sztár lennék.
Hangosan felnevet, majd a táncparkettre siet. Nem normális. Hulla részeg, és még táncolni akar. Ezt nem hagyom. Utána sietek, és lefogom a derekára téve a kezem. Rám néz, és látszik, nem tetszik neki a dolog.
- Mit akarsz Kagami? – néz rám.
- Ideje haza menni Hagiwara! – mondom ellentmondást nem tûrõen.
- Én még maradni akarok! – szabadulni akar, de erõsen tartom.
- A nagy szart maradsz! – megragadom a karját, és magam után cibálom.
Pénzt dobok az asztalra, elég nagy összeget, majd Johoz fordulok.
- Vidd haza az unokatesómat, én hazaviszem Risát.
- Remélem, nem élsz vissza a helyzettel Kagami, különben megkereslek a sulin kívül!
- Szerinted mihez kezdenék egy segg részeg picsával? – horkantok fel megvetõen, majd kifelé tuszkolom Risát a kocsihoz.
Persze Risa minden gombot megnyomogat a kocsiban, de rászólok, hogy ne csinálja. Rágyújtok, ám alig szívok pár slukkot, mikor kikapja a kezembõl, és kidobja a cigit az ablakon. Mégis mi a jó fészkes fenét képzel magáról ez a ribanc?! Még fészkelõdik, fel is áll, úgy tesz, mint aki nincs is itt. Lenyomom az ülésre, mialatt már a városban száguldunk. Fölé magasodok.
- Hol jársz te Hagiwara? – meredek rá villámló tekintettel.
Erõszakosan csókolom meg, és nem ellenkezik. Tehát durván szereti a kis ringyó, hát tõlem megkaphatja. Tudtam, hogy õ is csak olyan, mint az összes nõnemû ribanc, hagyja magát megbaszatni bárkivel, aki szembejön vele. Mélyítem a csókot, és közben már a nadrágja cipzárjával szórakozom. Ám ekkor kipattannak a szemei, és eltol magától. 
- Ne! – lök le magáról.
Meg vagyok döbbenve. Inkább venné megtiszteltetésnek a kis szuka, hogy megizéltem volna, erre itt kényeskedik, mint valami hercegnõ. Risa kinéz az ablakon, majd szól a sofõrnek, hogy álljon meg, amit Akira meg is tesz. Risa meg szállna kifelé, de nem engedem.
- Mégis mit képzelsz hová mész? – mordulok rá, és rántanám vissza, de nem engedi.
- Hagyj békén! – vág képen, mire ledermedek. Megütött. Egy kis senki szuka mert rám kezet emelni!
Majdnem kiesik az ajtón, aztán szédelegve tántorogni kezd egy ház felé. Eléggé putri kinézete van. Egy ilyen ólban él? Mi ilyenben maximum a disznókat tartanánk, már ha lennének disznóink. Utána rohanok, és megragadom a karját, majd megfordítom. 
- Te kis ribanc! – sziszegem, mire elneveti magát.
- Mit fogsz most tenni Kagami Shinya?
- Majd meglátod! – mondom, és nekivágom az egyik épület falának. 
A feje nagyot koppan, de õ attól még vigyorog rám. Látja, hogy ideges vagyok, de húzza az agyam, a kis nyavalyás.
- Minek kellek én neked? Nézz már magadra, aztán meg rám! Tiszta hülye vagy bazd meg! Nézd meg ezt a környéket; fogadok még soha nem tetted be ide a lábad! Ez egy kibaszott gettó! Az a hely ahová vittél minket ma este… mindenki kinézett onnan. Soha nem fogok felérni a te szintedre Kagami! Mit akarsz te tõlem a több ezret érõ öltönyöddel és a több milliót érõ limuzinoddal? - Hallom, hogy a hangja megremeg. Ha elkezd itt bõgni nekem, tuti megagyalom. Ki nem állhatom a rinyáló picsákat. - Azt mondtad nem vagy képes szeretni… Akkor meg mire kellek én neked? Miért pont engem szemeltél ki magadnak? Meg akarsz dugni?
- Te is akarod, ne tagadd! Látom rajtad, hogy fel vagy húzva mint a taxi óra! Csak azt nem értem miért ellenkezel ennyire? – mordulok rá. Elég egyértelmû volt, hogy oda akarta adni magát.
- Miért akarsz ennyire megdugni?
- Nekem senki nem mond nemet! Tudom, hogy te is ugyanúgy akarod, különben nem viselkednél úgy mint egy ribanc, amikor velem vagy!
- Szóval szerinted csak egy ribanc vagyok… - fakad ki. – Rendben, akkor egy ribanc vagyok! Tudod mit, szarok rá! Terád is szarok nagy ívben! Hitesd el magaddal mekkora szerencsétlen vagy és sajnáld magad a végtelenségig! Eljátszod a kemény fiút; a nagy bagós dugómûvészt, minden csaj álmát! „Ezt láttam anyámtól” – kicikizik, pedig nem tudja, hogy ezt nem kéne. – Én tudod mit látok anyámtól már több mint tíz éve? Egy nagy lószart! - Most már bõg is, remek. Asszem hagyom a fenébe a kis luvnyát. Nem ér ennyit egy hisztis nõszemély. - Tíz kibaszott éve azt sem tudom, hogy él-e még egyáltalán, mert le sem szar minket! Lelépett egy idegen fazonnal és azt sem mondta, hogy isten veled kislányom! Itt hagyott a nyomorban, hogy apám egyedül neveljen hármunkat. Töltöttél te már egyetlen téli hónapot anélkül, hogy a seggedet ne melengesse a kibaszott távfûtés? Elhiszem, hogy neked is szar, de meg sem próbálsz változtatni, hogy te ne olyan legyél! Ribancnak találsz? Legyek ribanc nem érdekel, de akkor azt mond meg, hogy miért? Miért kell neked annyira egy csóró ribanc teste? Mert a szívem nem kellene erre már rájöttem magamtól is… tudod mit Kagami Shinya? –most rá ingerülten mered rám, mintha joga lenne hozzá. – Vedd el amit akarsz, essünk túl rajta! Dugj meg most! Vagy nem ezt akartad?
Nem mozdulok, csak lassan elengedem õt, és állok ott. Õ lassan elindul. Nem tudom, mit gondoljak. Vannak dolgok, amik igazak, és talán tényleg nem gondoltam bele, hogy õ mit érezhet. Nézem, ahogy tántorgó léptekkel elindul, majd megszédül, és beesik a kukák közé. Odarohanok, hiszen mégsem vagyok szívtelen, bár a részegeket utálom. Elájult, ahogy veszem észre, és ha itt hagyom, a végén megfázik. Így fogom magam, és a vállamra rakom, majd visszaviszem a kocsihoz. Beteszem a kicsikét hátra, és lehúzom az ablakot. Alkoholbûz. Viszont cigire gyújtok, és hívom az orvosomat, hogy rendezkedjen be, beteget hozok, valószínûleg alkoholmérgezéssel. Akira már indít, és hazafelé robogunk.

~*~

Mire hazaérünk, már Ai is otthon van. Aggódva nézi Risát, kérdezget, de elzavarom. Tudja, hogy ideges vagyok, így nem is faggat tovább, várja, hogy lehiggadjak. Tanamura-sensei is megérkezett már, elõkészítettek egy vendégszobát Risának. Mikor beviszem, magára hagyom a doktorral, én pedig Ai utasítására elmegyek lefürdeni.
- Hülye picsa! – morgok halkan. – Mégis mi a jó fenének kellett leinnia magát, és kéretnie magát elõttem, ha nem akar semmit?
- Szerintem õ fontos neked – mondja Ai, mire megállok, és meglepetten nézek rá. – Ha nem törõdnél vele, nem hoztad volna ide, nem igaz?
- Csak azért hoztam ide, mert az osztálytársam, és egy lány, és ma este felelõsséggel tartozom érte – vágom rá, majd elhúzok a szobám felé. De megállok. – Az a Jo gyerek rendesen bánt veled?
- Jo igazi úriember – vigyorog Ai. – Hétvégén moziba megyünk, már ha nem baj.
- Nekem nyolc, de ha rád mászik, szétverem a fejét – vonok vállat, majd belépek a szobám ajtaján.
Ledobom a ruháimat, és beállok a zuhany alá. Folyatni kezdem a meleg vizet, és közben Ai szavai járnak a fejemben. Tényleg fontos lenne nekem? Végülis, sosem tepertem ennyit egy numera miatt sem. De nem lehet nekem fontos, õ is csak ugyanolyan lány, mint a többiek. Azt várja, mikor kerül bele egy farok, amelyik megbassza. Nem, Risa csak szexet akar, én is csak szexet akarok. Anyámék legnagyobb hibája volt, egy ilyen suliba írattak. A mi fajtánk nem keveredik az aljanéppel. Õk a pornép, én a felsõ tízezer tagja. De végülis, minden nõ ugyanolyan kis ringyó, akárhány márkás cuccot is aggat magára. Kivéve Ai, de Ai egy kincs. Meg Yumi. Ez utóbbi név gondolatától a hidegrázás jön rám. Nem szeretek rá gondolni sem. Ainak sem kéne Joval járnia, de hát nem is fog. Ez csak pár alkalom, míg a szülei találnak neki egy megfelelõ partit, akivel összeházasítják, ha itt az ideje.
Végre tisztán ellazultan, és nyugodtan lépek ki a fürdõ ajtaján, mindössze egy póló, rövidnadrág van rajtam. A szobámba érve a kisasztalon a szokásos tea és sütemény fogad, némi gyümölcs társaságában. Biztos Touya tette ide, az õ dolga errõl gondoskodni, elvégre akkor minek lenne az inasom? Falatozni kezdek, majd nem sokkal késõbb a doktor lép be kopogás után az ajtómon.
- Nos? – kérdem, és várakozástelien nézek rá.
- Hagiwara-san jól van – mondja a sensei. – Sokat ivott, kiütötte magát, és van egy pár csúnya sérülése is, gondolom esésbõl származhatnak. Azokat lekezeltem, adtam neki antibiotikumot, és altatót. Most reggelig aludni fog. Odakészítettem pár gyógyszert, azokat majd vegye be, ha rosszul lesz. Szóltam errõl Yuraki-sannak is, ha Ön esetleg elfelejtené. A kisasszony jobb, ha pár napot pihen, mert esetleg enyhe agyrázkódása lehetett az eséstõl.
- Értem – bólintok. – Ez minden?
- Igen. Ha esetleg a kisasszony állapota rosszabbodna, hívjon, Kagami-sama! Én most megyek, ha nincs más – hajol meg az orvos. – Viszontlátásra, és üdvözlöm Ai-samát.
- Átadom – válaszolom, majd az orvos távozik.
Tovább eszem. Tehát Risa megúszta. Akkor minden rendben. Kialussza magát, holnap meg hazavitetem. Úgyis hiányzik neki a tetves gettója, meg a putrija, amit õ gondolom háznak nevez.

~*~

Reggel korán kelek, mint mindig. Vasárnap van, de én nem az a fajta gazdag gyerek vagyok, aki délig az ágyban heverészik. Felöltözöm, és pont végzek a fürdõben is a fésülködéssel, amikor Touya halk kopogtatás után meghozza a reggelimet.
- Jó reggelt, Shinya-sama! – hajol meg, miután leteszi a reggelimet az asztalra, és széthúzza a függönyöket. – Jól aludt?
- Tûrhetõen – mondom tömören. – A vendégünk?
- Risa-san még alszik – válaszol Touya. – Óhajt még valamit?
- Nem, köszönöm – rázom a fejem. – Elmehet. Ha esetleg Risa felébredne, vigyen neki reggelit!
- Igenis, Shinya-sama! – hajol meg ismét Touya, majd távozik.
Reggelihez ülök, majd mikor kész vagyok, megyek is ki a virágaimhoz. Szalmakalap a fejre, munkáskesztyû a kézre, locsolókanna fel, és már itatom is a szomjas szépségeimet. A virágokat szeretem a legjobban a világon, de a többiek kicikiznének a suliban, ha megtudnák, hogy imádom ezek az élõlényeket. A fiúk szerint lányos, mégis, sok férfi kertész van.

Sokáig dolgozgatok, gyomlálok, elültetem az új palántákat, és észre sem veszem, hogy már majdnem dél van. Ideje pihenni, és a többit a hivatásos kertészemre bízni. Gyorsan besietek, lefürdök, átöltözöm valami hozzám illõbb ingbe is nadrágba, majd lesietek Risa szobájába. Talán már magához tért. A szobából halk beszélgetés zaja hallatszik kifelé. Az egyik hang Risáé, a másik Aié. Beszélgetnek, de nem akarom õket hallani, így kopogok, és belépek.
- Jó reggelt a hölgyeknek! – mosolygok rájuk. Risa meglepetten néz rám. – Valami baj van?
- Ki vagy te, és mit csináltál Kagamival? – kérdi megrökönyödve Risa.
- Látod, mondtam, hogy tud udvarias is lenni – kuncog Ai, és hozzám sietve apró puszit nyom az arcomra. – Magatokra hagylak titeket – azzal kilibben a szobából.
Risát fürkészem. Jobb színben van, úgy tûnik, a pihenés jót tett neki. A tálca is üres, tehát vagy õ ette meg az egészet, vagy ketten Aival. Átsétálok a szobán, és az egyik fotelba ülök. Risa még mindig megilletõdve, és gyanakodva néz rám.
- Hogy vagy? – kérdem. – Elég rondán betintáztál az este, csoda, hogy nem a detoxban kötöttél ki. Hálás lehetsz nekem, amiért idehoztalak.
- Hálás?! – kérdi döbbenten. – Mégis kinek a jóvoltából vertem be a fejem?
- Igaz, de nem miattam dülöngéltél úgy, mint egy részeg csacsi – mutatok rá. – Nem én itattalak le úgy, hogy hulla részegen azt sem tudtad, merre van a merre. Szóval, jobban vagy?
- Fogjuk rá – bólint. – Te meg mióta lettél ilyen udvarias?
- Tudok az lenni, ha van rá okom. És nem szokásom belerúgni egy földön fekvõ emberbe – dõlök hátra.
- Pedig azt hittem, az a specialitásod – gúnyolódik.
- Azért örülök, hogy a humorod a régi – kuncogok. – Ha jobban vagy, pár nap múlva hazamehetsz. Az orvos szerint pihenned kell. Enyhe agyrázkódásod is lehetett az eséstõl.
- Csak nem aggódsz értem? – kérdi.
- Frászt. Mindössze felelõs vagyok érted, amíg itt tartózkodsz – vonok vállat. Miért aggódjak érte? Nem ér annyit. – Szóval pihenj! Ha jól leszel, holnap felkelhetsz.
Látom, hogy ez nem tetszik neki, de leszarom. Ha valami baja lesz, Jo rajtam veri el a port, és nem szeretnék Ai miatt összeveszni azzal a faszfejjel is. Risa elgondolkodva néz rám, mialatt az ablakhoz sétálok, és kinézek rajta. Gyönyörû idõnk van. Kár, hogy õ még nem élvezheti.