Karakter: Nakamura Katsuro
Megjegyzés: ~ Nanámnak
Az új császárunknak hála megnyitottuk határainkat a külföldieknek, akik különféle célokból az országunkba érkeznek. S mivel én magam egy ősi japán családból származom, mely mindig is a császárt szolgálta, engem kért fel, hogy a külügyekkel foglalkozzam. Az idősebb politikusok sokszor túl merevek az ilyen dolgokhoz, s bár én magam is rendelkezem a japánok által nagyra becsült hagyományőrzési vággyal, a kíváncsiság is hajt.
Az eddigi tapasztalataim alapján minden nemzetnek megvan a maga furcsasága, melyet nem okkal követ el a japánok ellen, egyszerűen ez neki a normális. A császárunk szerint pontosan eme toleráló képességem miatt vagyok a legalkalmasabb erre a munkára. Igaz, már annyi család érkezik hetente, hogy egy magam nem bírom mindegyikőjüket fogadni. Szeretek minden új családdal megismerkedni, hisz nem csak az illem s tisztelet miatt fontos, hanem azért is, hogy felmérjem kire mit bízhatok. Nincs ez másképp a Costa családdal se, akiknek bőven várniuk kell a látogatásomra. Délutánra beszélünk meg egy időpontot, amikor hivatalos vagyok hozzájuk. Már találkoztam a családfővel, azonban az asszonnyal még nem.
Önszántamból s szándékosan kések öt percet, ugyanis úgy tartják, ennyit illik s szabad. Korán érkezni azonban nem, hisz a házigazda nem várja előbb a vendégeket. Mikor az ajtóhoz érek, csengetek, majd várok. Egy fiatal szolgáló nyitja ki nekem az ajtót, aki cseppet sem lepődik meg jöttömön.
- Jó napot kívánok! – hajol meg illedelmesen, majd szélesebbre tárj az ajtót, s arrébb áll, hogy bemehessek.
- Jó napot kívánok. Mr. Costa-t keresném. – Látom rajta, hogy meglepődik egy kicsit, de ügyesen palástolja s nem szól semmit sem erről. Helyette összeszedi magát.
- Kérem kövessen – feleli végül, amit én egy apró bólintással nyugtázok. További szavak nélkül követem a leányt, aki a könyvtárba vezet engem. - Foglaljon helyen. –mutatok az egyik tipikus behozott találmányra, a fotelre. - Nem sokára érkezik Mr. Costa.
Ezt örömmel hallom, ugyanis nem szívesen várakoznék túl sokáig, de ha a vendéglátóm így akarná, nos, nem tehetnék mást. Nem ez lenne az első alkalom, s eddig mindig türelmesen vártam. Most sem lenne ez másképp. Mikor a szolgálóleány elmegy, elgondolkozva nézegetem a könyveket. Hihetetlen, hogy egyes emberek, miket nem hoznak magukkal az otthon megteremtése érdekében. Mikor azonban lépésekre leszek figyelmes, felkapom a fejemet. Rögtön fel is állok, hisz így illedelmes.
- Katherin – szól hirtelen az ajtóból a háta mögé Mr. Costa, amit végül betudok annak, hogy biztosan a szolgálólányhoz beszél.
- Igen? Valami probléma van a szobával? – kérdez vissza a leány, ki biztosan a férfi mögött áll, én azonban innen nem látom.
- Nincs semmi probléma. A könyvtár tökéletes – feleli a férfi. – Csak annyit szeretnék kérni, hogy a vacsorát a vendégünk ízlésének megfelelően készítsd el, mert ha elhúzódik a megbeszélés, akkor nálunk vacsorázik. – Oh, szóval ez egy burkolt meghívás lenne? Értem.
- Értettem. Engedelmével. – Innentől nem hallok mást, csak az apró lábakat, amik sebesen távolodnak. Mr. Costa ezek után minden figyelmét nekem szenteli. Kezet rázunk, majd leülünk s egy kis szaké társaságában – jó, más szeszes ital is előkerül, de én illedelmesen csak megkóstolom, a többit pedig visszautasítom – társalgunk tovább. Különféle témák kerülnek terítékre, melyekről számomra is meglepően jól el tudunk társalogni. Igen kedvemre valóak ama vendégeink, kik műveltek s nem beszűkült látókörűek. Olybá tűnik az idősödő férfiban ilyen vendéget köszönthetek.
Beszélgetésünket kopogás zavarja meg, majd nyílik az ajtó s a szolgálóleány – kiről addigra megtudtam, hogy Katherinnek hívnak, s igen kedves a család számára – bukkan elő.
- A vacsora tálalva van.
- Akkor menjünk vacsorázni – fordul felém Mr. Costa.
- Rendben és köszönöm a vacsora meghívást is – felelem egy apró meghajlással kísérve. A leány apró meghajlása után el is indul az élünkön, hogy az ebédlőbe vezethessen minket.
- Elnézést kérek, ha esetleg nem olyan az íze, amilyet szoktak enni – fordul felém nagy meglepetésemre. – Ha esetleg valamit hozzak a vacsorához kérem szóljon és hozom.
- Ugyan, higgye el, nem kell emiatt aggódnia – felelem oly halovány mosollyal a szájam szélén, melyet a külföldiek nem hívnának annak. – Én köszönöm, hogy fáradozott ezzel. Igazán megtette volna a hétköznapi étek is.
- Katherin szeret kísérletezni s a mindennapokat feldobni ezzel s azzal – feleli Mr. Costa, míg helyet foglal. – Igaz?
- Igen, Mr. Costa – feleli a leány illedelmesen, egyhelyben állva, lesütött fejjel. – Szóljak Mrs. Costának?
- Igaz is, vele még nem találkoztam – szólok én is közbe. – Talán gyengélkedik? – érdeklődöm, mire az idős férfi int egyet.
- Nem, dehogy. Csak tudja milyenek a nők, ha politikáról vagy a gazdaságról van szó, rögtön ledőlnek kicsit pihenni. Ez azonban így van jól! – teszi hozzá széles mosollyal. – Azonban a vacsorára csatlakozni fog hozzánk.
- Rendben van – bólintok aprót, majd helyet foglalok a széken. Katherin elsiet az asszonyáért, közben nem tudja elkerülni a figyelmemet az sem, hogy míg nekem evőpálcák vannak kikészítve, az idősebb párnak a szokásos étkészlet. Persze, nem várható el tőlük, hogy megtanulják használni a mi evőpálcáinkat. Azonban az tényleg értékelendő, hogy könnyebben elkészíthető japán étkeket fogunk enni.
Mikor mind a két asszony visszatér, felállok s illendően bemutatkozom az idősebb hölgynek. Nem lepődik meg a különleges levesen, melyet addig még nem evett, a szolgálóleány biztosan felkészítette arra, hogy aznap este az én hazámban az én étkemet szolgálta fel, a maga módján. Mikor mindannyian az asztalnál ülünk, csak akkor kezdünk neki a vacsorának. Beszélgetünk pár dologról, természetesen hagyom, hogy vendéglátóim terelgessék a témát, akár a folyó teszi ezt az apró kavicsokkal.
Én pedig úszom az árral, közben pedig a meglepően jól sikerült levest majd másodikat fogyasztom el. Nem túl bonyolultak, ez igaz, s nem oly tökéletesek, mint egy gyakorlott háziasszony főztje, de mindezt orvosolni lehet. Vendéglátóimnak így is ízlik, s ha csak a kedvemért is mondják, jól esik. Még marasztalnak, a leánnyal szakét is hozatnak a kedvemért, amit illedelmesen el is fogadok.
- Tessék – hozza oda hozzám Katherin, amit apró biccentéssel köszönök meg. – Ha megengedi a kérdést… - susogja halkan, mire én felé nézek. – Nem szabadna ilyenről faggatnom, tudom jól, de igazán érdekel az ízlése, uram.
- Igen?
- Ízlett a vacsora? – kérdezi újra lesütött fejjel, amit annak tudok be, hogy kényes téma ez neki, de tényleg nagyon tudni akarja a véleményemet.
- Ahhoz képest, hogy elsőnek csinált ilyet, ízletes volt – felelem. – Igaz tényleg nem olyan volt, mint egy japán asszonyé.
- Oh, értem… - feleli kissé búskomoran. Látom, hogy a Costa házaspár is minket figyel, sőt, el is hallgattak.
- Nem olyan vészes a helyzet. Ha szeretné, akkor ezer örömmel ideküldetek valakit, aki tanítgathatja erre meg arra. Igaz, nem tudom garantálni a tökéletes nyelvtudását, de ha önök sem bánják – fordulok Costáék felé -, megoldható.
- Szeretek mindent, ami finom – feleli Mr. Costa, mire mind a két nő felkuncog, én pedig halványan elmosolyodom -, így természetes, hogy nem bánom. Főleg, ha Katherin is örömét leli benne.
- Azt lelném benne – feleli lelkesen. – S nagyon igyekezni fogok!
Még maradok egy kicsit, majd szabadkozva, miszerint nem szeretnék késő éjszakáig zavarni, s még van egy kis munkám, elbúcsúzom a családtól. Mind a hárman kikísérnek az ajtóig, ahol magamra veszem a haorimat, melyet levettem. Túl meleg volt a lakásban, még nekem is.
- Holnap délutánra ideküldetek valakit, aki megtartja az első órát – fordulok feléjük. – Ha bármi probléma vagy gond adódna, keressenek csak fel.
- Nagyon szépen köszönjük – hajol meg Katherin. – De nem szeretném zavarni se önt, se Mr és Mrs Costát.
- Nem fog zavarni, hisz a vendégeinkre mindig van időm. – Hajolok meg búcsúzóul. – S remélem, így segíthetek abban, hogy kultúráink még jobban megértsék egymást. Jó éjszakát! – Pár búcsú szó, s már én kint is vagyokaz ajtón kívül. Érdekes család, ez biztos.
|
