Nem merek ránézni, majd hirtelen érzem, hogy megérinti a vállam. Most biztos el fog küldeni, amiért ilyen illetlen, sõt, durva dolgot tettem. Pedig nem akartam, de Alice… õ annyira tökéletes. Nem illik hozzám. Egyáltalán nem.

-           - Hé, Tarrant – mondja, és próbál maga felé fordítani. Nem akarok, nem merek a szemébe nézni. Félek.  – Gyere! Menjünk vissza, játszunk még egy kicsit! – próbál felhúzni.

-           - Alice nem vagy dühös rám? – nézek rá, mire visszaül velem szemben. Nem, az nem lehet, hogy nem mérges, csak jól titkolja. De Alice sosem hazudna nekem.

-          -  Igazándiból… - gondolkodik el egy pillanatra. – Nem dühösnek nem mondanám magam… Meglepett és egy kicsit összezavarodott, de dühös semmiképp – sóhajt végül.

Feltápászkodik, majd csípõre tett kézzel néz rám. Nem tudom, hihetek-e neki. Alice tökéletes, kedves és nem hazudik nekem, de mi van, ha csak meg akar kímélni. Végül megfogja a kezem, és megpróbál felhúzni, mire döbbenten meredek rá. Az arca, a szemei olyan gyönyörûek.  A haja elõrehullik, amit próbál kifújni az arcából. Igazán komikus, mert akaratlanul is elmosolyodom, õ pedig bosszús képet vág. De végül felállok.

-           - Játszunk, még egy kicsit? – mosolyog rám, mint egy gyerek, majd elszalad.

A félelmeimet mintha elfújták volna, és vidáman rohanok utána. Sokáig játszunk, Alice és én is kifáradunk, mire kezd lemenni a nap. Elindulunk visszafelé, és úgy döntök, holnap is megmutatok neki valamit. De még nem tudom, hogy mit, holnapra kitalálom. Csak az az átkozott szõrgolyó ne jöjjön elõ.

-           - Tarrant te nem fáradtál el? – kérdi mosolyogva Alice, mire a fejem rázom. Persze, hogy fáradt vagyok, de neki el nem mondanám. – Régen szórakoztam ilyen jól – vallja be kuncogva, ami nagyon boldoggá tesz.

-           - Örülök, ha Alice örül, hiszen Alice… - kezdem, de leállít, mielõtt túlságosan belemelegednék. Alice mindig tudja, hogy mikor kell engem félbeszakítani. Hiába, õ tökéletes.

-           - Köszönöm Tarrant. Az egész napot nagyon köszönöm – néz a szemembe, engem pedig valami ismeretlen, meleg érzés tölt el. Mint amikor megcsókoltam, de ez mégis más.

      A hazafelé úton nem is szólunk egymáshoz, de a csend egyáltalán nem kellemetlen, vagy zavaró. Mindketten elgondolkodunk. Az én eszem Alice-on jár, és hogy vajon mit is érzek iránta. Õ nagyon jó barátom, de ez az érzés mégis valahogy más. Nem úgy érzek iránta, mint barátom iránt, de nem tudom megfogalmazni a bennem csapongó érzéseket. Vajon örökre itt marad? Szeretném, ha maradna, de nem akarom megzavarni most, amikor úgy tûnik, õ is gondolkodik valamin.

A kastélyba érve felkísérem a szobájába, és az ajtónál mindketten megállunk. Alice keze a kilincsen van, amikor felnéz rám, és elmosolyodik, majd int, hogy hajoljak közelebb. Meg is teszem, mire megérzem mézédes ajkait az ajkaimon. Meglepõdöm, hiszen sosem gondoltam volna, hogy Alice megcsókol. Talán õ is érzi, amit én? Érzem, hogy belemosolyog a csókba. Majd a csók hirtelen félbeszakad, de Alice még mindig mosolyog rám.

-       Köszönöm ezt a napot, Tarrant – mondja halkan.

-       Szívesen – mondom zavartan, és próbálok mosolyogni, de csak egy zavart vigyorra futja. – Holnap… holnap is lenne kedved… valahová elmenni? – kérdem izgatottan. – Még… még nagyon sok minden van, amit nem láttál, és gondoltam… De ha nincs kedved, én…

-       Már hogyne lenne kedvem! – nevet fel csilingelõ hangon, boldogan, mint egy gyerek. – Hiszen annyi mindent nem láttam még Odaországból. És nálad jobb kalauzt keresve sem találhatnék magamnak.

-       Ó, akkor jó, ha Alice mondja, akkor rendben, mert Alice-nak mindent lehet, mert Alice… - kezdeném, de megszakít.

-       Tarrant! – szól rám nevetve, mire megrázom a fejem.

-       Jól vagyok – mondom. – Akkor… akkor… szép álmokat, Alice! – kezdek hátrálni. Rettentõen zavarban vagyok, nem tudom, mi van ma velem.

Választ sem várva iszkolok be a saját szobámba és zárom magamra az ajtót. Vajon most haragszik rám? Mi van, ha rosszat tettem? Mi van, ha most megbántottam? De nem tudom, mit is kéne tennem. Hátamat az ajtónak döntve próbálok lenyugodni, de igen nehezen megy. Félek, össze vagyok zavarodva, a szívem hevesen kalapál, mégis valami jólesõ érzés nyomja a mellkasomat. Ilyet még sosem éreztem. Egyszerre boldog és izgató, ugyanakkor nyugtalanító érzés is. Alice biztosan tudná a választ, talán Bölcselõ is. Meg kell tudnom. Muszáj, mert különben…

-       Úgy nézel ki, mint aki nincs teljesen magánál – hallok meg egy ismerõs hangot, és mikor az asztalra nézek, ott találom Bölcselõt.

-       Bölcselõ! – sietek a kis kék pillangóhoz, aki nyugodtan pipázik. A pipa kék füstje sejtelmes felhõbe burkolja az apró rovart. – Mondd, mit tegyek? Nem tudom, mi van velem – nézek rá kétségbeesetten, mire õ csak bólogat. – A szívem, és az agyam zakatol, a mellkasomat valami nyomja, amit még sosem éreztem, a gondolataim csaponganak, és az egész olyan, mint egy láz, mint valami betegség. De ha Alice-szal vagyok, csak akkor érzem ezt. Mi lehet ez? Tán beteg vagyok? Haldoklom? Mondd meg, Bölcselõ, hiszen te mindent tudsz.

-       Semmi baj veled, Tarrant – fújja ki pipafüstjét a pillangó. – Mindössze azt érzed, amit a Felföldiek szerelemnek hívnak.

-       Mi az a szerelem? – kérdem értetlenül. A szó idegenül cseng a fülemben, sosem hallottam még ilyesmirõl. Itt az Alvidéken még soha senki sem volt szerelmes.

-       A szerelem egy érzés, amit akkor érzel, ha olyannal vagy együtt, aki mindennél többet jelent neked – magyarázza türelmesen Bölcselõ. – Amikor mindent megtennél, hogy a szeretett személlyel légy, mindent megtennél, hogy boldognak lásd és megvédd õt, akár az életed árán is. A szerelem itt Odaországban ismeretlen, hiszen nincs rá szükségünk, de a Felvidéken ennek az érzésnek nagyon nagy jelentõsége van. Azt hiszem, te vagy az elsõ Alvidéki, aki ilyesmit érez. Kivéve talán a néhai Vörös királynõt, de az õ érzéseit Bubi iránt aligha lehetett szerelemnek nevezni.

-       Halálos ez a kór? – kérdem aggódva. – Meg fogok halni?

-       Nem, nem fogsz belehalni – rázza a fejét Bölcselõ. – Amennyire én tudom, a szerelem jó dolog, de könnyen összetörheti a szíved, ha azt a nem megfelelõ személynek adod.

-       Alice a megfelelõ személy, én tudom. Mert õ kedves, tökéletes, bátor, hõsies és sosem hazudik – mondom határozottan.

-       Ebben ne légy olyan biztos, Tarrant – int a lepke. – Alice a Felvidékrõl származik, ott született, nevelkedett, és bár már harmadszor jár itt, sosem lesz teljesen közénk való. És a felföldiek szíve könnyen csábul. Lehet akármilyen hõs, lehet akármilyen kedves és bátor, de nem a mi fajtánk. Õ Odaország Hõse, de akkor is felföldi. Ezt soha ne feledd el!

Mielõtt még válaszolhatnék, Bölcselõ szárnyra kap, majd kirepül az ablakon. Elgondolkodom a szavain. Tehát amit érzek, az szerelem, ami itt nálunk nem létezik. Sosem hallottam még ilyesmirõl, Nyalka sem beszélt errõl a dologról, mintha valami rég felfeledett tabu lenne. Vagy talán valóban sosem létezett ilyesmi. Azon kívül, nem értem, hogy Bölcselõ miért nem bízik Alice-ban. Hiszen Alice legyõzte a Sárkánygyíkot, megmentett minket, õ tökéletes, és sosem ártana senkinek, fõleg nem nekem. Végül nagy sokára sikerül ágyba kerülnöm, de álom alig jön a szememre.

~*~

Másnap reggel késõbb ébredek a szokásosnál.  A nap fényesen süt, én pedig mikor ezt észreveszem, szinte kipattanok az ágyból. Alice! Hiszen megígértem, hogy ma is elviszem valahová. De a tegnap esti beszélgetés Bölcselõvel azonnal eszembe ötlik. Vajon megkérdezzem Alice-t, hogy szeret-e engem? Vajon mit fog válaszolni? Igent? Nemet? Igazat mond, vagy hazudik? Megrázom a fejem. Nem, sosem hazudna nekem. És ha nem szeretne, miért csókolt volna meg? Vajon a csók a Felföldön a szerelmet jelenti? Vagy csak barátilag csókolt meg? Nem akarok ezen gondolkodni, inkább gyorsan felöltözöm, majd kiválasztok egy ruhát Alice-nak. Ma úgy döntök, hogy megnézzük a szivárvány madarakat a magas dombon. Mindig ott repkednek, a tollaik olyan színesek, mint a szivárványok, a hangjuk pedig földöntúli muzsika. Igen, Alice-nak biztosan tetszeni fognak.

Egy halványzöld ruhát választok, hozzá sötétzöld cipõvel, fehér kalapkával, azon zöld szalaggal. Tökéletes lesz számára. A ruha derekén is sötétzöld szalag van, ami hátul egy masniban végzõdik. Remélem, tetszeni fog neki. Kilépek a szobából, karomon a ruhával és kiegészítõkkel, majd Alice szobájához sietek. Idegesen megállok, majd halkan kopogok.

-       Tessék! – szól ki egy igen éber hang, mire belépek. Alice-t az öltözködõ asztalnál találom, éppen fésülködik. – Jó reggelt, Tarrant! – mosolyog rám vidáman, nekem pedig megint olyan fura érzés van a mellkasomban.

-       Jó reggelt, Alice! – mosolyodom el én is. – Már fenn vagy? Ezúttal nem késtél el, mint szokásod – tréfálkozom. – Ma nagyon szép helyre viszlek téged, tetszeni fog, és hoztam neked ruhát is, remélem, megfelel. De ha nem, azt is megmondhatod, mert…

-       Ez tökéletes! – áll fel, és veszi el tõlem a ruhát, majd egy puszit nyom az arcomra. – Köszönöm, Tarrant! Ez… ez gyönyörû! Te vagy a legjobb az egész kerek világon, ugye tudod?

Zavartan állok egyik lábamról a másikra. Alice-tól hallani ilyen dicséretet teljesen más, mint a Fehér királynõtõl. Úgy tûnik, Alice nem ideges, ellentétben velem. Hátramegy, hogy felöltözzön, én pedig csak várom õt.

-       Alice! – szólalok meg tétován, a hangom is enyhén remeg. – Kérdezhetek valamit?

-       Persze, kérdezze nyugodtan – hallom vidám hangját.

-       Te… szóval… Alice te… szeretsz engem? – kérdem félve a választól. 

-           - Hová megyünk? – kérdezem, mire rám mosolyog.

-          -  Az titok, de tetszeni fog. Talán jártál már ott, és talán emlékezni fogsz rá – kuncog, mire csak kissé összezavarodottan összehúzom a szemöldököm. – Igyekezzünk, mert el fogunk késni és vége lesz a mókánek.

-           - Miféle mókának? – kérdezem. Ismerõs ez a tengerpart…

-           - Hát a mókának, ami ott zajlik ahová megyünk – veszi fel a komoly arcát. – Ilyet biztosan nem látsz a Felvidéken, de nem ám. Egyébként is, a te Felvidéked lehet akármilyen szép, de az Alvidék még sokkal szebb.

-           - Honnan tudod, ha még sosem jártál odafenn? – kérdem egyszerûen. Nem lehet véleményt formázni anélkül, hogy ne ismernénk mindkét tényezõt. – egyáltalán fel tudsz jönni?  - kíváncsiskodom. Ez mindig is nagyon foglalkoztatta a fantáziám.

-           - Nem – feleli kereken. – Csak Nyalka képes rá, mert nála van az óra, de te, mert te különleges vagy. De mi többiek nem mehetünk a Felvidékre, még a Fehér királynõ sem.

-           - Miért nem? – kérdezõsködöm tovább.

-           - Mert ez Odaország törvénye – vágja rá rögtön. – Most pedig menjünk, mert mint mondtam, elkésünk.

Ahogy megindul követem, nehogy lemaradjak, de elmerengek a szavain. Mikor megérkezünk a helyszínre kissé furcsa szemekkel nézek a játszó állatokra, és rémlik, hogy én ezt már egyszer láttam. Valamint ezt a dalt is ismerem, nem fogom tudni kiûzni a fülembõl.

-           - Ez… erre emlékszem! – adok hangot gondolataimnak. – De még mindig nem értem a dolgot.

-           - Körbecsukóznak – nevet, majd kezemet megfogva húz maga után. Sose értettem a játék lényegét… - Csak fuss, fuss, hogy megszáradj, Alice! Fuss gyorsan, vagy lassan, nem számít.

-           - De hát sosem száradok meg, ha folyton betemet a hullám – nevetek, de a móka kedvéért futok Tarranttal. – És ki nyer?

-           - Mindenki nyer – kiabál oda hozzánk a sirály. – Ez a lényege a játéknak.

-           - De hát nem nyerhet mindenki – mondom rögtön.

-           - De igen, mindenki nyerhet, mert így senki sem szomorú – nevet fel Tarrant hangosan.

Végül kifulladva fekszünk le a homokban a többi állattal együtt. Boldogan nevetek fel, nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire mókás! Máskor is kell majd körbecsukóznunk! A többi állat felpattan és játszik tovább, de nekem még muszáj pihennem és feküdnöm egy csöppet, hogy kifújhassam magam. Oldalról rápillantok Tarrantra, mire õ feltámaszkodik és közelebb húzódik hozzám. Furcsa pillantásokkal nézek rá, miért jön ilyen közel hozzám? Végig simít az arcomon.

-           - Tarrant? – kérdezem, hátha ezzel visszazökkentem a valóvilágba. – Tarrant… Mit csinálsz… Tarrant…

Nem szól semmit, s mire észbe kapok ajkát az a számon érzem. Meglepettségemnek nincs határa, majd amilyen hirtelen történt olyan gyorsan is ér véget. Tarrant tépi el magát tõlem, és elfordulva mutatja nekem a hátát. Behunyom a szemem, veszek egy mély levegõt, majd felülök és megérintem a vállát. Nem fordul meg, mire sóhajtok egyet.

-           - Hé, Tarrant – próbálom magam felé fordítani. – Gyere! Menjünk vissza, játszunk még egy kicsit! – próbálom felhúzni.

-           - Alice nem vagy dühös rám? – néz fel rám, mire visszaülök vele szembe.

-          -  Igazándiból… - akadok el egy pillanatra, s elgondolkodom. – Nem dühösnek nem mondanám magam… Meglepett és egy kicsit összezavarodott, de dühös semmiképp – sóhajtok egy mélyet.

Feltápászkodva csípõre teszem a kezemet, s végignézek Tarranton. Nem úgy tûnik, mintha hinne nekem, így megint sóhajtok egyet, s lehajolva megfogva kezét próbálom felhúzni, mire csak meglepetten pislog fel rám. Hajam elõre omlik, így bele a szemembe, próbálom kifújni az arcomból, de nem sok sikerrel járok. Viszont a próbálkozásom komikusnak hathat, mivel Tarrant arcán egy vigyor jelenik meg, majd végre hajlandó feláll. Egy gyors mozdulattal kisöpröm a tincseket az arcomból, és én is mosolyogva állok a férfi elõtt.

-           - Játszunk, még egy kicsit?

Mosolygok rá, mintha megint hat esztendõs lennék, és futni kezdek hátrapillantva õ is jön e. Szerencsére jön, így én gyorsítva a tempón szaladok, és nevetek. Felszabadultan és vidáman. Mire végzünk nagyon fáradt vagyok a lábaim már sajognak, és a szám is szinte már fáj a sok nevetéstõl. Nagyon régen nem éreztem ilyen jól magam, mint ma. Elindulunk vissza, holnap is van nap, holnap is megnézünk valamit. Nem aggódom emiatt, csak egy nagyon kicsit a lelkem mélyén afelõl, hogy jutok majd haza. Hiszen haza kell majd jutnom, rengeteg dolgom van.

-           - Tarrant te nem fáradtál el? – kérdezem mosolyogva, mire csak egy fejrázást kapok. – Régen szórakoztam ilyen jól – vallom be kuncogva.

-           - Örülök, ha Alice örül, hiszen Alice… -kezdené, de nem hagyom, hogy belelovallja magát.

-           - Köszönöm Tarrant. Az egész napot nagyon köszönöm – nézek a szemébe.

Nem szólunk mást, míg vissza nem értünk, de egyáltalán nem kellemetlen a csend. Csupán mindkettõnk esze valahol máshol járkál éppen, s nem zavarjuk a másikat az elmélkedésben. Szeretem, hogy Tarrant mellett sohasem kínos egyetlen csend sem. Beérve felkísér a szobámhoz, majd az ajtóban megállunk. Kezemet ráteszem a kilincsre, és felnézek a szemébe, félig az ajtó felé fordulva. Elmosolyodom, s mintha súgni akarnék valamit, ujjammal mutatom, hogy hajoljon le hozzám. Elõre mozdítom a fejem, hogy ajkam hozzáérjen az õ ajkához. Jó érzés, érzem, ahogy meglepõdik, mire csak belemosolygok. Köszönöm Tarrant a napot. 

Reggel elsõ utam Alice szobája elé vezet. Még alig pirkad, de muszáj megmutatnom neki a ruhákat, amiket csak neki varrtam. Remélem, mind tökéletesen Alice-méretû lett, hogy passzoljon rá. Hangosan kopogok az ajtón, majd kisvártatva meghallom a hangját.

-       Nyitva! – mondja halkan, mire benyitok. Õ még az ágyban fekszik, fejére húzva a takarót. De hát odakinn már világos van!

-       Alice! Már fent van a Nap! Szóval ideje felpróbálni a ruhákat, aztán elindulunk, elvégre mindent meg akarok mutatni! Odaország pedig hatalmas szóval ideje felkelni! Ezért, ha be akarjuk járni, ideje lenne felkelned. Alice! – mondom izgatottan, Alice pedig végre lehúzza a fejérõl a takarót. A haja borzas, de õ még így is gyönyörûszép.

-       Tarrant… - nyöszörgi, majd felül az ágyban és nyújtózik egyet. – Mi az a sok valami a kezedben? – pillant a ruhákra.

-       Ezek ruhák, neked – nyújtom át hatalmas vigyorral. Õ meglepetten veszi el, majd az ágyra rakja õket.

-       Ezeket mind te készítetted? – kérdezi elámulva. – Köszönöm! – mosolyog rám, és megölel, amitõl valami nagyon kellemes, meleg érzés árad szét bennem. – Kimennél, egy kicsit? Szeretném felpróbálni õket – kel ki az ágyból.

Azonnal elhagyom a szobát, Alice kérése számomra parancs, és tudom, hogy egy hölgy szeret néha egyedül lenni. Remélem, tetszenek neki a ruhák. De mi van, ha nem tetszenek neki? Mi van, ha utálja õket és széttépi mind?! De nem, Alice nem olyan, õ jó ember, tökéletes, bátor és erõs, hiszen õ a mi Bajnokunk. Végül gondolataimból Alice édes hangja riaszt fel, aki behív a szobába. Izgatottan lépek be, és a szemem-szám elkerekedik a látványtól. A kék ruhát vette fel, a felhõtlen tavaszi eget idézõt, amelynek sötétkék hímzése a dekoltázsnál fut végig. Pont jó rá, úgy illik rá, mintha a második bõre lenne. Még egy hozzá illõ kalapka is van a fején. Egyszerûen tökéletes.

-       Na, milyen? – forog elõttem kislányosan mosolyogva.

-       Egyszerûen csodálatos – lehelem ámulva, õ pedig odatipeg hozzám.

-       Imádom ezt a ruhát Tarrant, köszönöm, hogy elkészítetted! – mondja hálásan, majd egy puszit nyom az arcomra. Hirtelen meg sem tudok szólalni, nem tudom, mit tegyek. – Te mindig mindenre gondolsz, és olyan figyelmes vagy!

-       Ugyan. Hozzád képest semmi sem vagyok. Hiszen Alice annyira gyönyörû, és okos, és bátor… - mondom hadarva, mire Alice félbeszakít.

-       Tarrant! – szól rám nevetve.

-       Bocsi… Jól vagyok – nézek rá bíztatóan. Tényleg jól vagyok, mellette csak jól lehetek.  

-       Olyan rég jártam itt. Ma mit csinálunk? – kérdi csillogó szemekkel. – Te leszel a vezetõm, kérlek, mutasd meg nekem Odaországot! – kiált fel lelkesen.

Lelkesen elindulok, õ pedig követ. Már tudom is, hová fogom vinni, olyan helyre, ahol még biztosan nem járt. Elviszem a tengerhez, ahol az állatok mindig körbecsukót játszanak, hogy megszáradjanak. Persze nem száradnak meg.

~*~

Sikerül kiosonnunk a kastélyból, majd elindulunk. Most még Mally, Badar és Nyalka sem követ minket. Sõt, az az idegesítõ szõrgombolyag sem tûnik fel, aminek nagyon örülök. Még a végén elvinné a kalapom, az a piszok macska. Egyszer adtam neki kölcsön, és féltem, hogy örökre nála marad. De akkor az szükséges volt.

-       Hová megyünk? – kérdi élénken Alice, mire rávillantok egy mosolyt.

-       Az titok, de tetszeni fog. Talán jártál már ott, és talán emlékezni fogsz rá – kuncogom halkan, ahogy a tengerpart felé sietünk. – Igyekezzünk, mert el fogunk késni és vége lesz a mókának.

-       Miféle mókának? – kérdi Alice.

-       Hát a mókának, ami ott zajlik, ahová megyünk – mondom nagyon komolyan. – Ilyet biztosan nem látsz a Felvidéken, de nem ám. Egyébként is, a te Felvidéked lehet akármilyen szép, de az Alvidék még sokkal szebb.

-       Honnan tudod, ha még sosem jártál odafenn? – kérdi Alice, mire megállok. – Egyáltalán fel tudsz jönni?

-       Nem – mondom kereken. – Csak Nyalka képes rá, mert nála van az óra, és te, mert te különleges vagy. De mi többiek nem mehetünk a Felvidékre, még a Fehér királynõ sem.

-       Miért nem? – kíváncsiskodik Alice.

-       Mert ez Odaország törvénye – vágom rá. – Most pedig menjünk, mert mint mondtam, elkésünk.

Elõre indulok, és Alice követ. Már nincs sok hátra, nemsokára ott vagyunk. Mikor megérkezünk, hála égnek, még tart a körbecsukó. Egy halom állat rohangál egy szikla körül, ki lassabban, ki gyorsabban, és nem is egyszerre indulnak el, mert még csatlakoznak hozzájuk. Persze mindig vizesek lesznek a hullámoktól, de azért játszanak. Egy vén sirály bíztatja õket, miközben valami idétlen dalt énekel.

-       Ez… erre emlékszem! – kiált fel Alice, mikor megállunk. – De még mindig nem értem a dolgot.

-       Körbecsukóznak – nevetek rá, majd kézen fogom, és magam után húzom. – Csak fuss, fuss, hogy megszáradj, Alice! Fuss gyorsan, vagy lassan, nem számít.

-       De hát sosem száradok meg, ha folyton betemet a hullám – nevet Alice, de fut velem. – És ki nyer?

-       Mindenki nyer – kiabál a sirály. – Ez a lényege a játéknak.

-       De hát nem nyerhet mindenki – mondja Alice futás közben.

-       De igen, mindenki nyerhet, mert így senki sem szomorú – nevetek hangosan.

Végül megállunk, és mindenki más is megáll. Elterülünk a száraz homokon, és Alice boldogan kacag, majd rám néz. A szemei úgy csillognak, mint a csillagok az égen, az arca kipirult, én pedig nem tudom, mit csináljak. Az állatok megint játszani kezdenek, de engem nem érdekel. Engem csak Alice érdekel. Feltámaszkodom, és közelebb hajolok hozzá, mire õ kíváncsian tekint rám. Van valami a tekintetében, amit nem értek. Fél tõlem? Miért félne, hiszen nem bántom. Olyan gyönyörû, olyan puha a bõre, ahogy megsimítom az arcát.

-       Tarrant? – kérdi tétován, de alig hallom. – Tarrant… Mit csinálsz… Tarrant…

Ajkaim ajkaihoz érnek, és megízlelem a világ legédesebb ízét, mely semmihez sem fogható. De észbe kapok. Ezt nem tehetem, és hirtelen tépem el magam tõle, lihegve, kifulladva, szégyenteljes arccal fordulva el. Ezt nem tehetem! Tilos, nem szabad! Mit tettem?! Ó, mit tettem?! Nem merek ránézni, nem bírnám látni, hogy gyûlöl, amiért olyat tettem, ami tiltott.

-       Úgy látom, sok kalandban volt részed, Alice – mondja a királynõ, mikor befejezem a mondandóm. – Bizonyára fáradt lehetsz. Nekem van még egy kis dolgom, de Tarrant majd megmutatja a szobádat. Biztos sok megbeszélnivalótok van, nem igaz, Tarrant?

-       Felség… - szólal meg Tarrant, mire Õfelsége halkan kuncog. – Gyere, Alice! Megmutatom a szobád.

-       Rendben van. Jó éjszakát, Felség! – köszönök el.

-       Szép álmokat, Alice!

***

Ugyanaz a szoba, mint ami legutóbb volt, ami kissé megnyugtat, hiszen legalább már biztosan tudom mi hol van. Amint megpillantom az ismerõs balkont, mosolyogva sétálok ki, Tarrant pedig követ.

-       Emlékszel, Tarrant? – pillantok fel rá. – Itt beszélgettünk aznap este is. Pont ilyen gyönyörû este volt, min a mai -  pillantok fel a teliholdra, amely fényével mindent beragyog.

-       Igen – néz fel az égre õ is. – Emlékszel, mit mondtál aznap? Azt mondtad, csak álom vagyok csupán, hogy minden az, és semmi sem valódi. Hogy mind csak káprázatok vagyunk, a te képzeleted szüleményei. – ó, hogy is feledhetném ezt.

-       De másnap rájöttem, hogy ez a hely létezik – folytatom a visszaemlékezést. – Sajnálom, amit akkor mondtam. De akkor még nem emlékeztem arra, hogy gyermekként már jártam itt. Megbocsátasz nekem, Tarrant?

-       Sosem tudnék rád haragudni – mosolyog rá, mire én kissé megkönnyebbülök. – Örülök, hogy visszajöttél, és remélem, tovább maradsz, mint legutóbb – teszi hozzá.

-       Még nem tudom – válaszolom a lehetõ legõszintébben. – Odahaza is sok dolgom van, de most maradok egy ideig, jó?

-       Az nagyon jó lenne, mert sok mindent nem láttál ám még Odaországból – lelkesedik. – Majd holnap elmegyünk valahová, jó? Elviszlek, ahová szeretnéd, mert mindent meg akarod mutatni neked ám, ugye tudod?

-       Tarrant – nevetek fel túlzott lelkesedésén, majd nem bírok uralkodni magamon, és megölelem. – Köszönöm! Te nagyon jó barát vagy, és nagyon szeretlen, ugye tudod? 

Nem válaszol, hanem csak bólint egyet. Visszaölel, majd pár perc után elengedjük egymást, engem pedig elönt az ólmos fáradság, Visszakísér a szobába, majd elmegy, én pedig elfekszem az ágyon, és szinte rögtön el is alszom. Elég eseménydús napon vagyok túl, akárhogy is nézem.

***

Reggel heves kopogásra kelek fel. Jobban mondva keltenek fel. Kipillantok, és látom, hogy épp csak feljött a hatalmas napkorong a horizont peremérõl. Szóval még nagyon korán van, de a vad kopogás csak nem akar abbamaradni.

-       Nyitva! – nyögöm kicsit hangosabban, és a fejemre húzom a takarót.

-       Alice! Már fent van a Nap! Szóval ideje felpróbálni a ruhákat, aztán elindulunk, elvégre mindent meg akarok mutatni! Odaország pedig hatalmas szóval ideje felkelni! Ezért, ha be akarjuk járni, ideje lenne felkelned. Alice! – hallom Tarrant izgatott hangját, mire lehúzom a takarót az arcomról.

-       Tarrant… - nyögöm, és felülök az ágyban, majd nyújtózkodni kezdek. – Mi az a sok valami a kezedben? – pillantok a mindenféle textíliákra.

-       Ezek ruhák, neked – nyújtja a hatalmas kupacot, mire én meglepett arccal átveszem õket, és lerakom az ágyra.

-       Ezeket mind te készítetted? – kérdezem elámulva. – Köszönöm! – mosolygok rá, és megölelem. – Kimennél, egy kicsit? Szeretném felpróbálni õket – kelek ki az ágyból.

Nyikordul az ajtó, és újból egyedül vagyok a szobában. Kiterítem egyesével a ruhadarabokat az ágyamon, majd egy tükörhöz odalépve, elõször megmosakszom, majd belebújok az egyik ruhába. Gyönyörû kék árnyalatban pompázik, pontosan olyan a színe, mint a felhõtlen tavaszi kék ég. Rövid az ujja, szabadon tusok benne mozogni. Sötétkék hímzés van végig a dekoltázsnál, ami kicsit sem kihívó, igazán szerény, de ez teszi gyönyörûvé.

Egyszerûen majd kicsattanok az örömtõl, miközben fésülködöm. Minél többet pillantom meg magam a tükörben, annál jobban tetszik magamon. Az egyik kalapot is felpróbálom, és széles a mosollyal a számon hívom be Tarrantot.

-       Na, milyen? – forgok elõtte, kislányosan mosolyogva.

-       Egyszerûen csodálatos – leheli, mire én odatipegek hozzá.

-       Imádom ezt a ruhát Tarrant, köszönöm, hogy elkészítetted! – hálálkodom neki. Majd pipiskedve puszit nyomok az arcára. – Te mindig mindenre gondolsz, és olyan figyelmes vagy!

-       Ugyan. Hozzád képest semmi sem vagyok. Hiszen Alice annyira gyönyörû, és okos, és bátor… - kezdene belemelegedni de inkább félbeszakítom.

-       Tarrant! – szólok rá nevetve.

-       Bocsi… Jól vagyok – néz rám bíztatóan.

-       Olyan rég jártam itt… Ma mit csinálunk? – kérdezem csillogó szemekkel. – Te leszel a vezetõm, kérlek mutasd meg nekem Odaországot! –lelkesedem.

Õ is lelkesedve indul el, én pedig szorosan követem. Hiányzott nagyon ez a hely, ráadásul nagyon keveset láttam belõle, szóval most fel szeretném fedezni az egészet!

Emlékeztetnem kell magam idõrõl-idõre a képtelenségekre, mert segítenek feleleveníteni Odaországot, Idõközben még egy unokaöcsém is született, aminek õszintén örülök.  A kisfiú nagyon hasonlít Margaretre, és mindig ha náluk éjszakázom mesélek neki. Nem-nem is neki, inkább magamnak. Csak sajnos keveset vagyok otthon, és akkor is a házassággal zaklatnak. Édesanyám megérti az álláspontom, hogy nem házasodni akarom, hanem folytatni azt, amit apám elkezdett, de nõvérem sajnos nem ennyire megértõ. Szerinte nem volt bölcs döntés elutasítanom Hamisht…

Alig két napja értem haza, rögtön hivatalos vagyok egy vacsorára édesanyámhoz. Azt szeretné, ha részletesen mesélnék neki keletrõl, a városokról a kultúráról, mindenrõl. Kelet gyönyörû be kell valljam, de semmi nem fogható Odaországhoz, és a maga különös bájához. Néha úgy érzem mintha valami honvágyszerû érzésem lenne mikor arra a helyre gondolok. Összekészülök, majd beülve a hintóba elindulok édesanyámhoz.

A táj megváltozott, ami nem csoda hiszen hamarosan beköszönt itt a tél. Ujjaimat összefonom, és kibámulok a hintó ablakán ábrándos tekintettel. Percekig hallgatom a kövek csikorgását a hintó alatt, majd megpillantok egy kék foltot. Egy kék pillangó lett volna? Gyorsan megállítatom a hintát, és hosszú lépésekkel elindulok a pillangó után, amely beröppent a közeli kis erdõbe. Felhúzom a ruhám alját, hogy könnyebben tudjak mozogni és követem.

-          - Bölcselõ! – kiáltok a pillangó után, majd beakad a lábam valamibe, és beleesek egy sötét lyukba.

Nem sikítok, pedig lehet, hogy kellene, de ez az egész annyira nosztalgikus. A hajam teljesen összeborzolódik és a ruhám is koszos, és mire észbekapnék, már újra szilaj talajt érzek magam alatt. Most nem egy szobába érkeztem, mint legutóbb, nem most valami erdõ féleségben lehetek. Felállok, majd körbetekintek vajon hova keveredhettem. Ezek nem is fák, hanem óriási gombák! Elmosolyodom, hiszen ez csak azt jelentheti, hogy Odaországba érkeztem, és beváltottam az ígéretem.

Elindulok az ismeretlen területen, majd kisvártatva egy ismerõs kalapot látok meg. Gyorsítok lépteimen, és boldogság árad szét a testemben, mikor megpillantom Tarrant arcát. Alszik, így gyengéden megfogom a vállát, és gyengén rázni kezdem hátha felébred. Végigsimítok az arcán, mire kinyitja a szemeit. Hunyorog a hirtelen fénytõl, aztán szemei elkerekednek.

-         -  Alice? – kérdi, mintha csak egy álomban lenne. Bólintok, mire felpattan és magához ölel. – Tudtam, hogy visszajössz hozzám, én mindig tudtam, mert te nem hazudnál nekem, arra nem lennél képes, mert te mindig igazat mondasz, és tökéletes Alice-méretû és te vagy a Bajnok aki legyõzte a Sárkánygyíkot és megígérted, hogy visszajössz, én pedig mindig vártalak, mert…

-         -  Tarrant! – nevetek fel, mire elenged. Hiányzott nekem.

-         -  Bocsi… Jól vagyok – vigyorog rám. – Örülök, hogy visszajöttél. De nagyon elkéstél ám, rossz kislány! – fenyeget meg játékosan.

-          - Elnézést a késedelemért – mondom mosolyogva. - Bölcselõ segített visszatérnem, ide. Annyi ideig odaát voltam, úgyhogy eléggé furdal a lelkiismeret. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnod – mondom, megejtve egy bocsánatkérõ mosolyt.

-         -  A lényeg, hogy itt vagy, hogy újra itt van a mi gyönyörû, és bátor, és okos Alice-ünk… - mielõtt megint belemelegedne félbeszakítom egy mosoly kíséretében.

-         -  Találkozni szeretnék a Fehér Királynõvel. Hozzá is köt az ígéretem – mondom határozottan. – Elkísérnél? – mosolyodok el ismét.

Felszabadító a közelében lenni, és csak hallgatni, ahogy mesél, és viccelõdik. Én is beszélek neki az utazásaimról, Kínáról, Japánról, Ázsiáról. Olyan jó lenne, ha egyszer egy utazásom alkalmával eljöhetne velem, bár sajnos ez csak egy ábránd marad, hiszen nem hiszem, hogy elhagyhatja ezt a helyet. Ahogy beszél hozzám egyik pillanatról a másikra valami puha simítást érzek a karomon, majd halk dorombolást.

-         -  Nocsak, visszatért a mi Bajnokunk? – jelenik meg elõttem Vigyori feje, és hatalmas zöld szemeivel engem fürkész.

-         -  Le kellene szoknod arról, hogy hirtelen megjelensz. Tudod, a frászt hozod vele néha az emberekre – fedem meg kissé, mosolyogva.

-          - A Fehér Királynõhöz tartotok? – búg tovább, és a levegõben Tarrant felé úszik, aki szúrós szemekkel, magához szorítja a kalapját.

-         -  Igen – válaszolok a kérdésére. Még villant rám egy vigyort, majd eltûnik mintha itt sem lett volna. – Néha nehezen tudok kiigazodni ezen a macskán… - sóhajtok, a szemem sarkából látom, hogy Tarrant elengedi a kalapját. –Induljunk tovább – mosolygok Tarrantra.

Kisvártatva elérkezünk a Fehér Királynõ palotájához. Még szebb, mint ahogy emlékeztem rá. Pár pillanatig végigjáratom a tekintetem mindenhol, majd határozott léptekkel elindulok a bejárat felé, úgy érzem a gyomrom dió nagyságúra szûkül, vajon a Királynõ örülni fog a jöttömnek?

-          - Mondd csak Tarrant– fordulok felé. – Még mindig a Fehérkirálynõ kalaposa vagy?

-         -  Igen. De nagyon szívesen készítek neked is egy kalapot. Persze csak ha szeretnéd. Elkészítem a legjobban illõ kalapot Alicenek, hiszen Alice a tökéletes kalapot érdemli, hiszen õ maga is tökéletes, ezért nem csinálhatok egy kevésbé tökéletes kalapot hiszen…

-         -  Tarrant! – szólok rá szelíden.

-          - Bocsi… Jól vagyok – vigyorog.

Lenyomom a kilincset és végignézek az ismerõs falakon, díszeken. Hosszú léptekkel indulok el a trónterem felé, ha van egy kis szerencsém ott találom a királynõt. Gondolom mióta a Vöröskirálynõ számûzetésben van, még több munkája lehet, elvégre most már egész Odaország uralkodója. Csak remélem, hogy nem zavarom meg semmilyen fontos ügyben. Benyitok a trónterembe és elõször elképedt pillantásokkal találom szemben magam. Aztán kiszúrom Vigyorit, aki ott lebeg a Királynõ mellett. Úgy tûnik a hírem megelõzött engem.

A Fehérkirálynõ mosolyog, és a szokásos kecses, légies mozdulataival int, hogy menjek közelebb. Az én ajkaimra is mosoly húzódik, ahogy közeled a trón felé, majd ott pukedlizek a királynõ elõtt. A hajam elõre hullik a vállamnál.

-         -  Ó, Alice végre visszatértél! – mondja a királynõ, és feláll. – Tudtuk, hogy visszatérsz közénk, biztosak voltunk benne. Egy szoba is van neked a kastélyban, majd késõbb megmutatom neked merre találod. De most mondd, mennyi idõ telt el nálatok? Milyen a fenti világ?