Mikor kinyitom a szemem, kórházban vagyok. A vállam, pokolian fáj, mégsem mutatok semmit, annak ellenér, hogy nincs itt senki. De ahogy körbenézek, megpillantom Arnoldot, a társamat. Mit kereshet itt? Elgondolkozom. Igaz, hogy jól esik, hogy itt van mellettem, de mért kavarognak bennem ilyen érzések? Eddig senki nem mert ellenszegülni nekem. Senki nem tûrte egy percnél tovább a pillantásom. A jobb kezemet a fejére rakom. Ekkor tér magához. Gondolom egész éjjel nem aludt.

- Mit keresel itt? – kérdezem, és rá pillantok.

- Mi az, hogy mit, hát, maga mellett akarok lenni. – suttogja. Nem tudom mért, de elragadtatom magam, és megragadom ingjénél, mire a gépek hangos vijjogásba kezdenek, és nõvérek jönnek be.

- Azonnal menjek ki! – ordítják, mire õ kirohan. Engem meg visszaaltatnak. Lassan csukódik le a szemem.

  Szörnyû álmom volt. 

  „ - Ne kérem, ne bántsa õket. – kiáltom, de hasztalanul. Látom, hogy édesanyámat megerõszakolják, majd élettelen teste a földre hull. Apám próbál kitörni, de hiába. Látom, hogy õt fejbe lövik. Majd hozzám lép a pasas. Lefektetnek és kikötöznek. A késsel szemem felé közelít, majd elviselhetetlen fájdalmat érzek. Majd egy kicsit abbamarad, végül megint ugyanaz a fájdalom, csak most a torkomban. Majd minden sötét. Egy hangos férfihangra ébredek. Szemeimet nem tudom kinyitni, hang nem jön ki a torkomon.

- Tudod ki vagy? – nem tudok rá felelni, de bólintok. – Magához tért! Életben van! Gyorsan! A kocsit készítsék elõ! – majd ismét sötétség. „

  Szemeimet nem nyitom ki, viszont kapálózni kezdek. Egy kezet érzek az enyémen. Ujjaink összekulcsolódnak. Érzem, hogy izzadok, és könnyek áztatják arcomat. Erõt véve magamon kinyitom szememet. Rögtön társam világosszürke szemeit pillantom meg. 

- Jól vagy? – hallom aggódó hangját. Elkapom kezemet és letörlöm könnyeimet.

- Mi közöd hozzá? – kérdezem, semmit mondó hangon.

- Igenis van közöm hozzá. A társad vagyok! – mondja erélyesen.

- Nem érdekel. Tûnj el innen! – mondom, ellentmondást nem tûrõ hangon, ám õ nem mozdul. Bejön Alex.

- Áááááá, a kis beteg magához tért. Hogy vagyunk? – kérdezi boldogan.

- Közöd hozzá? – nézek rá keményen. Oda jön és a homlokomra rakja a kezét.

- Csak nem megint az a rémálmod volt?

- … - hallgatok, mint a sír.

- Ezt igennek veszem. – mondja, majd társam felé fordul. - Arnold maradj mellette, akármit csinál, vagy mond is. Most nincs olyan állapotban, hogy õ dirigáljon.

- Már pedig én vagyok a kapitány. – mondom, és megpróbálok felülni, de egy pofon csattan az arcomon.

- Ezt lehet, hogy nem kellett volna. – mondja Alex.

- De igen. A golyó széttörte a csontját, és még fel akar ülni? Majd akkor, ha én azt mondom. – hallom Arnold hangját, ellentmondást nem tûrõen. Nem szólok egy szót sem.

- Megkukultál? – kérdi gúnyosan Alex. 

  Nem tudom mért, de valahogy Alexet a legjobb barátomnak tekintem, és Arnoldot… Arnoldot többre. Nem tudom, pontosan milyen érzések keringnek bennem iránta, de kezdek többet érezni iránta, mint egy átlagos társ, vagy barát iránt. És az, hogy fel mert pofozni, csak dobott rajta. 

  Pár percig néma csend telepedik ránk, amit Alex tör meg.

- Akkor én most megyek.

- Alex… - szólok utána, de meg is bántam.

- Igen?

- Hoznál be nekem pár cuccot?

- Kapitány?! – mondja gúnyosan.

- Ez nem parancs volt… - mondom és elfordítom a fejemet. Kinézek az ablakon. Egy ajtócsukódást hallok, mire egy halk sóhaj szakad ki belõlem.

- Elmondod mi volt az álmodban?

- A múltam. – felelem egyszerûen.

- És mi történt a múltadban? – kérdezi.

- Jó, rendben. Az a tisztességes, ha elmondom a társamnak. Mit akarsz tudni?

- Mindent?!?

- 8 éves voltam. Az iskolából mentem haza, mikor valaki berontott egy furgonba. Ellenkeztem, de hiába. Leütöttek. Amikor magamhoz tértem, már otthon voltam, de a székhez kötözve. Anyát az ágyhoz kötözték meztelenül. Apámat nem sokkal az ágy mellett kötözték meg, szintén egy székhez. Anyámat megerõszakolta, majd megölte. Apámat kényszerítették, hogy nézzem, mert ha nem, engem is megölnek. Miután megölték anyámat, apámat fejbe lõtték. Engem egy asztalra kötöztek, és ezt tették velem. – mutatok az arcomra.

Nem kell sok, kb. fél óra és a helyszínen vagyunk, én és a csapatom. Elhelyezkedünk, és én már mennék be, de ekkor kap az egyik emberem egy telefont, hogy Alex és az új társam erre felé tartanak. Nem veszem figyelembe és mennék be, de a vállamon egy kezet érzek.

- Rex, ne lõjetek, mert ismerem az apát. – mondja akadozva.

- Ne merészelj így hívni, meg te honnan ismerhetnéd, hiszen nem is vagy benne a csoportban. – mondom neki gúnyosan

- Az egy dolog, hogy nem vagyok benne, de attól még ismerhetem, ugyanis õ a nevelõ apám testvére. – jelenti ki, mire én összeszûkült szemekkel meredek rá.

- Engem ez nem érdekel, meg különben is mit keresel itt, azt adtam nektek parancsba, hogy tegyetek rendet. – mordulok rá.

- Alex elvileg hívott, hogy jövünk, arról nem tehetek, ha a kollégáid nem adták az üzenetünket. – a kis szemtelen vállat von. – Bent van a házban?

- Mit mondtam neked, azt, hogy húzd vissza a segged az irodába. – morranok rá ismét.

- Leszállhatnál rólam, most ha megbocsátasz, diplomatikusan elintézem ezt az ügyedet. – feláll és a ház felé megy, mire én, ráordítok.

- Te ütõdött, gyere vissza! Most! Ez parancs! – úgy tesz, mintha süket lenne. Na jó. Kap egy esélyt, de ha elpuskázza, én megfojtom.

Egy kis idõ múlva egy lövést lehet hallani. Jelzek az embereimnek, hogy mehet a füstbomba, mire be is lövik az ablakon. Én berúgom az ajtót, és elindulok a köhögés felé. Pár emberem jön utánam, õk elkapják a menekülni akaró férfit, mire én a társamhoz megyek, aki a földön fekszik. Megvizsgálom, hogy nem találta-e el egy golyó, s mikor meggyõzõdtem, hogy nem, egyszerûen felpofozom.

- Mégis mi a jó, fészkes fenét képzelsz magadról? Lehet, hogy ahonnan te jöttél ott te voltál a legjobb, de itt nem. Mellesleg, ha még egy ilyen magán akcióba kezdesz, megfojtalak.

- Nem kell ám komolyan venni. – hallom Alex hangját. Fenyegetõen nézek rá, mire behúzza fülét farkát.

- Volt rajtam védõ mellény. – szólal meg a társam.

- Nem érdekel. De ha megsérülsz, engem vonnak felellõségre, hogy mertelek beengedni egyedül. – mondom és beront az egyik emberem.

- Kapitány, a 15487-es rendõr segítséget kér. Lövöldözésbe került. Mi vagyunk hozzá a legközelebb. Egy bankba szorult be.

- Rendben… hogy hívnak? – kérdezem és felállok.

- Arnold Hell. – mondja, mire a kezemet nyújtom.

- Rex Kim Wallace, kapitány. Gyere. – mondom és kiindulok. Bepattanok a kocsimba és megvárom, míg Arnold is beül. Viszont azt már nem várom meg, hogy becsukja az ajtót, mert, ahogy berakja a másik lábát, már nyomom is a gázt. Õ becsukja az ajtót, és kapaszkodik. Õrületes sebességgel hajtok. Nem sok idõ kell és ott vagyunk. Kiszállok a kocsiból és a figyelõ egységhez megyek. – Mi a helyzet? – kérdem.

- Azonosítsa magát.

- Rex Kim Wallace, 18642-es kapitány. Õ pedig itt a társam, Arnold Hell. – mondom, mire a személy, hajlandó megfordulni.

- Ne haragudjon, nem ismertem fel a hangjából. – mondja és meghajol.

- Nem gond. Mi az állás? – megyünk oda a képernyõhöz.

- 43 civil, és 2 rendõr van bent. Az egyik meghalt, a másik súlyosan megsérült. Ha nem hozzuk ki 10 percen belül, meghal.

- Civilek közül sérült valaki?

- Még senki.

- Rendben, bemegyek. – mondom és elindulok. Arnold hangja állít meg.

- Én is megyek.

- Nem, te kint maradsz.

- De…

- Azt mondtam, itt maradsz. – üvöltök rá, és elindulok. Se mellény nincs nálam, mellesleg egy golyó van a fegyverembe.

Mikor belépek, rám szegezi a fegyvert.

- Ki maga? Egy ujjabb rendõr, aki megpróbálja belém magyarázni, hogy dilis vagyok?

- Nem. Azért jöttem, hogy kivigyek innen mindenkit. – mondom, teljesen nyugodtan.

- Te meg vagy húzatva.

- Ezt nem egyszer mondták már nekem. De valahogy soha nem hallgattam senkire. – mondom és én is elõveszem a fegyverem. Kezdek homályosan látni, és remegni kezdek. De kívülrõl nem mutatok semmit. – Párbaj? Amelyikünk a gyorsabb, az marad életben. – kérdem, mire bólint. Kibiztosítjuk a fegyvereinket, és várunk. A másikra várunk, hogy õ löjjön elõbb. Végül õ húzza meg a ravaszt, ami eltalál a vállamnál. A pillanat tized töredéke alatt húzom meg a ravaszt, és lövöm fejbe. Õ holtan esik a földre, míg én elkezdek remegni. Minden elkezd homályosodni. Az ajtó felé fordulok, és látom, hogy társam vezetésével, a mentõsök jönnek be. Arnold hozzám siet, de már nem bírok tovább talpon maradni, mert 78 órája nem aludtam, ráadásul, most még vállon is lõnek. Összeesem, de nem a kemény földre érkezem. Nem tudom hova, de nem a padlóra érkeztem. Aztán feketeség.

 Éppen egy sorozat gyilkos után nyomozok. Szokásommá vált, hogy a nekem kialakított, kihallgató-iroda szobaféleségbe, beveszem magam, és olykor napokig nem bújok elõ. Így volt ez most is. 

 Korán reggel van, ennyit még érzek és tudok. Igaz nem aludtam már kb. 3 napja. Mivel napok óta nem aludtam egy szemet sem, ezért most szemüveg van rajtam. Mert ilyenkor látásom, kicsit romlik és homályosabb lesz. Hajam most vizesen omlik hátamra, mert megmostam, hogy lehûtsem magam. Nyár lévén, elég meleg van, így nincs rajtam egy nadrágon kívül semmi. Felsõtestem kendõzetlenül látszik. A tetoválás a derekamon, csak félig látszik, de valamennyi akkor is kivehetõ belõle.

 Fel alá sétálgatok egy aktát olvasva és miután rájövök az indítékra, az aktát a falhoz csapom, de ekkor nyílik ki az ajtó. „Legjobb barátom” jön be rajta, egy szõke 180 centi körüli fiúval. Elég jól néz ki. Szõke haja van, mely az ég felé van zselézve, szemei egész világosszürkék. Teste jól ki van dolgozva. Izmos lehet, hisz az izom pólón keresztül is látszanak a kockák, a hasán. Ha így akar be vágódni nálam, akkor nyert ügye van. Miket beszélek?

- Mit akarsz, Alex? – kérdezem magamhoz térve, és a falhoz csapott aktát kezdem el összeszedni.
- Csak nem megint dühös lettél, Re-chan. – mondja és olyan iszonyatos dühbe jövök, hogy az elsõ kezembe kerülõ dolgot – ami egy alma – a fejéhez vágom. Õ sikeresen elhajol, de a szõkét találja fejbe.
- Auu. Ez mire volt jó, Re… - nem tudja befejezni, mert Alex, befogja a száját.
- Ne hívd úgy, ha élni akarsz. – mondja és az asztalra csapom az aktát.
- Akarsz valamit, vagy csak a levegõt jöttél rontani? – kérdezem idegesen, de semmi nem látszik rajtam. A tábla felé fordulok és azt kezdem el szemlélni.
- Igazából, be szeretném mutatni az új társadat. – mondja, de nem nagyon figyelek rájuk. A táblát nézem, amin mindenféle írás van, képekkel, nyilakkal és egyéb szép dolgokkal. – Figyelsz te rám, egyáltalán? – kérdezi, kicsit idegesen.
- A rohadt életbe. Hogy nem vettem észre? Végig itt volt elõttünk! – kiáltom fel és felkapom az ingemet, amit „szépen” leraktam a földre. Majd a fegyveremért nyúlok.
- Mi van? Meg van a gyilkos? – kérdi izgatottan.
- Igen meg. Az apa az. – felelem, és a képét leveszem a tábláról, majd Alexhez nyomom, miközben elhagyom a termet.
- És én? Velem most mi lesz? A társad vagyok, vagy nem? – kérdezi a szõke hajú srác.
- A társam akarsz lenni? – kérdezem és elé sétálok. Bõven lenézek rá. Szemei valahogy megfognak. Felnéz rám.
- Igen az. – mondja határozottan és állja pillantásomat.
- Rendben, akkor rakj rendet itt a szobában, mire visszajövök. De minden a helyén legyen!
- De honnan tudom, hogy minek, hol a helye?
- Alex majd segít.
- De Re-ch… - nem fejezi be, mert a fegyveremet rászegezem.
- Mondtam valamit. Ahhoz tartsd magad, kérlek. – szólok és fegyveremet elrakva, elindulok. Félúton megállok és visszafordulok. Õk már bementek a szobámba.  Nem szokásom, de most hallgatózok.
- Az elõzõ társával mi lett?
- A diliházban van. – hallom Alex hangját.
- Mért?
- Mert nem bírt elviselni. – benyitok, és én válaszolok a kérdésére.
- Mit hagytál itt, Kim? – kérdezi Alex.
- Semmit, csak elfelejtettem valamit. – felelem, és a nyakláncomhoz nyúlok. A szõke srácnak adom.
- Minek ez?
- Ezt egy pecsétnek is veheted. Azért adtam, hogy a többiek tudják, te az enyém vagy. – mondom és lépnék ki az ajtón.
- Nem vagyok a tiéd. Nem vagyok senkié. – kiálltja fel.
- Talán azt akarod, hogy kicsináljanak? Azt akarod, hogy jól segbe dugjanak? – kérdezem
teljesen nyugodtan. Nem felel, csak felveszi a nyakláncot. – Jó döntés. – mondom még és
elindulok a gyilkos után.