- Örömmel látom, hogy nem történt spontán kivégzés a vizsgálóban – szólal meg Ines, míg én és Peter az asztalhoz érünk.

- Ki mondta, hogy a másik orvos is életben maradt? – kérdezek vissza széles mosollyal, míg helyet foglalok az asztalnál. Peter is követi a példámat, egy szimpatikus székért nyúl s leül.

- Szóval, sikerrel járt a hadmûvelet? – érdeklõdik a kisasszony széles mosollyal ajkain.

- Nem csak az enyém a dicsõség – felelem, míg Dr. Garwoodra pillantok.

- Hát persze, hiszen Ines mentette ki Mrs. Kelly karmaiból – vágja rá az említett. Nem pontosan erre gondoltam, de belegondolva az is piszok jól jött. A leányzó jót nevet ezen a megjegyzésen, csilingelõ hangján.

- Való igaz, hogy az nem volt egyszerû eset – helyeselek.

- Mrs. Kelly egy valódi boszorkány.  Néhány éve még Petert is majdnem elküldte egyszer – hozza fel Ines, amin elvigyorodom. Látom lelki szemeim elõtt a kezdõ gyakornokot, akit az osztály boszorkája nem akar beengedni, sõt, még el is küldi.

- Szegény… akkor én még igen jól megúsztam – állapítom meg, amin Ines újra jót nevet.  Beszélgetni kezdünk, amibe mindketten bele-bele csempészünk pár csipkelõdést s terepfelmérést. Õ megkérdezi hogy bírja a barátnõm, hogy távol vagyok, én pedig arról érdeklõdöm, az õ párja hogy bírja azt, amikor éjszakáznia kell vagy hirtelen behívják. A válaszok mindkettõnk számára világossá teszik, hogy szabad a pálya.

Oh, tudom én, hogy nem szép dolog egy orvos tanonccal így kikezdeni, de mikor az ember fél éve férfiakkal volt körbezárva – esetleg fiús lányokkal -, akkor igen hamar keresni kezdi egy csinos nõ társaságát, ha hazakerül. Ines pedig igen csinos, huncut s vicces is. Az pedig mellékes, hogy okos is. Hisz egyetemre jár. Mégis meglep, hogy õ az, aki kezdeményez, az asztalon pihenõ kézfejemet érinti meg mutatóujjával, hergelve érzékeimet. Hihetetlen egy nõszemély, lüktet minden sejtem. Ines egy boszorka, állapítom meg jókedvûen. S pont ekkor csúszik fülembe a fülsüketítõ csipogás, ami Peter felõl jön.

- Ne haragudjatok, de úgy tûnik, nekem mára rövidített ebédszünetet rendeltek – néz ránk halovány mosollyal az ajkain, miután megnézte a kijelzõn szereplõ szöveget. Szedelõzködni kezd, majd elbúcsúzik tõlünk s sietõsen távozik.

- Szegény Peter… szerintem rajta van a dokik „legjobban nyúzható gyakornokok” toplistáján – sóhajt fel Ines. – Mindig õt riasztják elsõnek, ha valamilyen helyzet van.

- Biztos mert szívvel-lélekkel csinálja – állapítom meg.

- Nocsak – kuncogja a lány. – Én is így gondolom. – Összenézünk, majd felnevetünk. Egész ebédidõben beszélgetünk, s érezhetõen flörtölünk is. Kicsit se bánom, azt se, hogy végül egy esti kis randiban állapodunk meg. Engem nem zavar, hogy várnom kell, õt meg nem zavarja, hogy mûszak után lesz.

Míg a látogatás idõ s mûszak vége közötti idõ letelik, a városban nézelõdöm. Rég jártam erre, még gimnáziumban udvaroltam egy helyi lánynak, de azóta sokat változott a város. Jól esik körbenézni, legalább nem festek majd ostobán, hogy nem tudom merre kell menni. Igaz látok egy pár éttermet s büfét, nem tudom melyik lenne jó. Ezt majd Inesre bízom.

Mikor elérkezik a mûszak vége, visszasétálok a kórház elé, hogy várjak az említett hölgyre. Zsebre vágott kezekkel nézem a lassan lemenõ napot, ami az emeletes házak között szórja szét utolsó sugarait. Egész szép, megvan a jellegzetes amerikai hatás.

- Hadnagy? –  A megszólításra döbbenten pördülök meg a kórház bejárata felé, ahol egy hasonló állapotban lévõ Peter pislog vissza rám, kezében egy meggyújtatlan cigarettával. – Mit keres itt ilyen késõn? Valami baj van?

- Nos, baj az nincs… - Nem õt vártam, szóval nem meglepõ, hogy meglepõdöm. Azt hittem már elment, erre itt áll elõttem, teljes aggodalommal. Vajon hogy mondjam el neki, hogy a kolleganõjét várom egy esti afférra? Szerencsére – vagy éppen nem – az önmûködõs ajtó újra nyílik s egy csinosan felöltözött, széles mosolyú Ines lép ki rajta.

- Ó! – kommentálja Peter megvilágosodását.  – Ó.

Pontosan ezért nem akartam neki elmondani, de ez így jött ki. Biztos kellemetlenül érintheti, dehogy miért azt én se tudnám szavakba foglalni. Bizonyos szinten, kollegák vagyunk, vagyis… nem tudom. Hülyeség az egész, nem is kell ezzel foglalkoznom.

- Szia, Peter! – rikkantja boldogan Ines. – A Florioléba megyünk, velünk jössz egy darabon? – kérdezi barátjától érdeklõdve, aki szinte rögtön tagadóan megrázza a fejét.

- Elég fáradt vagyok, én inkább hazamegyek – feleli egy fáradt mosollyal, ami láthatóan inest szemöldök összevonásra készteti. – Jó szórakozást!

Gyors búcsúzás, majd Peter el is indul. Ines egy darabig rajta csámcsog, hogy biztos nagyon leszívta a munka s azért olyan morcos. Nekem nem tûnt fel az utóbbi, így ráhagyom a nõre a dolgot.

Jól telik az éjszaka, jókat nevetgélünk s beszélgetünk, de nem olyan mély témákat érintve, mint ahogy azt Peterrel szoktam. Inkább flörtölgetünk s szóban egymást kóstolgatjuk. Iszunk pár koktélt is a finom vacsora mellé, amit én állok. Van bõven félretett pénzem s nem hagyhatom, hogy egy hölgy állja a számlát. Az apró érintések és a hosszas szemkontaktusok mindkettõnk számára tisztán megvilágítják a helyzetet. Búcsúzóul heves csókokat váltunk, de nem történik több. Egyelõre.

|****¤****|

Hétfõn reggel újra kocsiba ülök, hogy elutazzak Jimhez. Tudom, hogy aznap Ines nem lesz bent, telefonszámcsere után egész hétvégén beszélgettünk. Persze ezt nem kívánom senkinek se elmondani. Otthon se említettem kimaradásom okát, anyám hiába kérdezte. Nem akarom hiú álmokba ringatni, hogy majd nõsülök meg családot alapítok. Ines se hiszem, hogy potenciális tenyészmént lát bennem… vagy ha igen, mellé lõtt.

A szokásos édességadaggal lépek be az osztály kis nappalijába, ahol Jim is ücsörög. Felcsillannak a szemei, ahogy meglátnak. Leülök mellé, figyelem, ahogy egyedül megbirkózik a pite kibontásával, s közben errõl meg arról csacsog. Én is ugratom egy párszor, jó kedvem van. Igaz az éjszakák nem telnek a legjobban, sokat felkelek a rémálmoknak hála, vagy alig alszom azoknak megelõzése érdekében. Ebédidõben még Peter is csatlakozik hozzánk, pont elcsípi Jim Grace klinika elõadását. Összeköttetésbe hozza a viszketõ lányokat a húgommal, miszerint reméli õ nem olyan, különben ne hozzam el látogatóba. Ezután pedig a doktorához fordul, hogy neki is megjegyezze, milyen  jó, hogy õ meg nem kanos puhapöcsû rezidens.

Melegség járja át a szívemet s azt hiszem megnyugszom. Miért is? Mert tartottam attól, hogy Jim visszaesik, ha nekem vissza kell mennem. Azonban látva, hogy Petert is a bizalmába fogadta, már nem tûnik olyan veszélyesnek a dolog. Cinkos mosolyt váltok a boldog dokival, míg a közös páciensünk anyám barackos pitéjébe fullad.

- Tudod, Jim – szólal meg Garwood –, mostanában elkezdtem azon tanakodni, vajon hogyan fogom megmagyarázni édesanyádnak, hogy állandóan megugrik a vércukorszinted. – Majdnem felnevetek ezen, fõleg Jim döbbent pofáján. Komolyan veszi az idióta kölyök.

- Az egész a doki hibája! – próbálja menteni a menthetõt teli szájjal, míg rám mutogat hevesen.

- Ez igazán udvariatlan tõled, Jim – figyelmezteti az ifjút. – Egyébként is, biztosra veszem, hogy õ sem hozna neked ennyi finomságot, ha valaha is visszautasítanád a kedvességét.

- Ne is hallgass rá, kölyök! – hajolok oda Jimhez s suttogok a fülébe, aki erre egy nagyot nyel. Szinte hallom, ahogy a barackdarabok a torkán gördülnek le. Miután az egész falat a gyomrában landol, lassan felemeli a fejét, majd komoly képpel Peterre néz.

- Ha nem ehetek több pitét, tényleg megszökök! – jelenti ki, mire felnevetünk.

- Na és mi van a kávéval? – kérdezek rá, míg elégedett vigyorral a képemen hátradõlök. – Azt itt hagynád?

- Milyen kávéval? – Oh igaz, õ még nem is tudja.

- Fogalmad sincs, micsoda aranybánya van itt, igaz? – húzom tovább a húrt.

- Honnan is tudhatná? – csatlakozik Jim cukkolásához Garwood. – A büfé a központi épületben van, el kéne hozzá hagynia a szárnyat, Jim pedig a társalgónál messzebb még soha nem jutott.  – Hangosan felnevetek, míg Jim durcásan mered az orvosára.

- Ez gonosz volt, Dr. Garwood – jelenti ki, majd rám emeli barna tekintetét. – Szóval… itt jó a kávé?

- Majd megtudod, ha elvonszoltad a segged a büféig, kölyök – vágok vissza, míg a vállát paskolom vigyorogva.

- Pedig arra gondoltam, hogy hoz… - kezdene bele, de Peter közbevág.

- Szigorú kezelõorvosi utasítás. Jimnek senki nem hozhat kávét a büfébõl, maga kell elmenjen érte. – Értem én a célzást, szélesen is vigyorgok miatta. Mikor rendezem arcvonásaimat, Jimhez fordulok.

- Attól tartok, elég kihágás a sok sütemény, ezt már én sem szeghetem meg – mondom neki sajnálkozva.

- Ez egy nagyon helyes meglátás – helyesel a kezelõorvos. Jimnek persze ez nem tetszik, amit a szokásos tíz éves hisztis pofával mutat ki. Jót szórakozom rajta, Peter ettõl sokkal diszkrétebb, csak a tekintetén látni mennyire jót nevet magában a kölykön.

Egészen a látogatási idõ végéig szórakoztatjuk közösen a beteget, aki a végére már el is felejti mennyit cukkoltuk. Azonban mikor menni kell, akkor menni kell. Egyikõnk se akar az osztály boszorkájával veszekedni, így fülünket-farkunkat  behúzva hagyjuk ott Jimet s rohamozzuk meg a büfét két bögre forró kávéért. Nincsenek sokan, így bõven van hely ami közül válogathatunk.

- Ha így folytatom, hamar rá fogok szokni az itteni kávéra – duruzsolom szórakozottan, míg ujjaimat a bögre falán melengetem.

- Szerintem már rászokott – közli Peter a fájó igazságot.

- Most legalább jól is jön a függõség – nevetem el magamat, át se gondolva a szavaimat. Nem kellett volna arra céloznom, mennyire pocsék alvó vagyok, fõleg nem egy orvos elõtt.  Dr. Garwood rögtön kritikus szemekkel kezdi el az állapotomat felmérni.

- Minden rendben van? – érdeklõdik, majd felvont szemöldököm láttán fejével a kávésbögre felé bök. – Van a hasznosságának bármi köze ahhoz, hogy ennyire fáradtnak tûnik?

- Ennyire nyilvánvaló? – mosolygok keserûen.

- Nem vészes – vágja rá túl gyorsan –, azt hiszem, csak az orvos beszél belõlem. Nem akarom ezzel nyaggatni, ha nem szeretne róla beszélni, csak gondoltam megkérdezem. Én soha nem gondolkoztam el a pszichológusi továbbképzésen, de szeretném, ha tudná, hogy ha beszélgetni akar valakivel, én általában remek hallgatóság vagyok. – Jól esik a figyelme, a kedvessége. Még otthon se mernek erre rákérdezni… valahogy sejtik, hogyha válaszolnék is, néma csenddel tudnának nekem segíteni. Vagyis, inkább csak rontanának a helyzetemen evvel.

- Ebben valamiért nem kételkedtem – mosolygok vissza rá, ugyanis végig biztatóan felfelé görbültek ajkai. Úgy érzem, neki mesélhetnék egy kicsit… nem sokat, csak egy kicsit. Mint orvos az orvosnak, vagy mint ember az embernek. Nyitom is a számat, hogy belekezdjek abba, hogy nem alszom túl jól, azonban az asztalunk mellé libbenõ Ines meghiúsítja ezt.

- Helló, fiúk! – köszön ránk jókedvûen, majd rögvest mellém siet, lehajol s egy cuppanós puszival megsüketít. Rögvest mellém ül, s belekezd a csacsogásba, míg az asztal alatt a szabad kezemre simít.  Fél füllel figyelek csak rá, kicsit bánom, hogy nem fejezhettem be a beszélgetést Peterrel, aki láthatóan kellemetlenül érzi magát a körünkben.  Az órájára pillant, felsóhajt, majd zavart mosolyt küld felénk.

- Ismételten elnézést kell kérnem – nyúl az üres poharáért. – Fél óra múlva lesz egy mûtét, amire be kell mosakodnom.

S így akart nekem segíteni? Hihetetlen ez a srác. Elköszönünk tõle, egy darabig még figyelem távolodó alakját, aztán teljes figyelmemet a belém csimpaszkodó s csacsogó Inesnek szentelem. Mégis, valami nem stimmel, nyomja a lelkemet valami, de ez se olyan furcsa. Mióta lelõttem az elsõ embert, mióta láttam haldokolni katonát, mindig is nyomta a lelkemet ez a teher.  Ezért is próbálok nem figyelni erre, s hagyni, hogy a cserfes kisasszony a hálójába csaljon.  Nem bánom meg, akkor se mikor pihegve fekszik mellettem az ágyban, s felnevet azon mennyire mereven fekszem az ágyában.

Remélem tudja s érzi, hogy ez nem lesz örökéletû kapcsolat. Mert ha nem, akkor gáz lesz…

|****¤****|

A hét gyorsan telik, szinte minden délutánomat bent töltöm a kórházban. Otthon már nem is kérdezik hova megyek , már normális, hogy a kórházba. Anyám egyszer rákérdezett miért olyan fontos nekem az a kölyök, miért nem velük vagyok többet. Kicsit össze is vesztünk ezen a témán, amit nagy meglepetésemre apám csitított el. Azt mondta, hogy vannak olyan dolgok az életemben, amirõl nem kell anyámnak feltétlenül tudnia. Persze ezen õ meg is sértõdött s többet nem hozta szóba a dolgot: sütit attól rendületlenül küldött a betegnek.

Azonban Peterrel nem futottam össze. Se a folyosón, se a büfében, se Jimnél.  Nem tudom miért kerül minket. Tudom, hogy így tesz, hisz Ines elkotyogta, hogy dolgozik a fiú, ahogy Jim is elmondta, hogy látogatja a doki, de nem ebédkor, vagy mikor látogatási idõ van.  Nem kérdezek rá egyiknél se miért van ez így, hisz én magam akarok utána járni. Igaz ahhoz elõször el kéne kapnom a leendõ dokit.

Erre egy pénteki nap kerül sor, mikor Jimtõl jövet zajra leszek figyelmes a nõvéri pultnál. Hamarabb elindulok, ugyanis megígértem, hogy otthon leszek vacsorára. Anyu már nagyon húzza a száját a kimaradásaim miatt, amiknek esténként Ines az oka. Azonban már nem sokáig, lassan vissza kell mennem s érezhetõen a kezdetleges lángot kihancúroztuk az ágyában.

A nõvérpulthoz közeledve már látom is a gond okát: megvadult beteg, akivel nem bírnak a vékonyka nõvérkék s ápolók. Nagy meglepetésemre az ötödik félben Petert ismerem fel, aki ugyan olyan lelkesen, de eredménytelenül próbálja egy injekcióval lenyugtatni a szerencsétlent. Pont akkor érek oda, mikor a beteg eléri, hogy az a bizonyos tû nem magába, hanem Peterbe álljon bele. Egyszerûen rossz ránézni arra, ahogy szerencsétlenkednek, így odasietek hozzájuk. 

- Vegye már el tõle! – rivallok rá az egyik nõvérre, aki a hangnemre észhez kap s a beteg feje után nyúl. Ahelyett hogy hasznot hozna ezzel, csak ront mindenen, ugyanis a beteg ránt egyet a fején, a tû pedig Peterben még mélyebbre ágyazódik. Rögtön az ugrik be, hogy a kisasszony a harcmezõn nem bírná, de talán pontosan azért van egy kórházban.

Látom ám, hogy nekem kell tennem valamit, így én magam lépek a tettek mezejére. Két kézzel ragadom meg hátulról a férfi fejét, pontosan azzal a fogással, amit még szanitécként tanultam. Ezt alkalmaztuk, mikor a katona fájdalmában, a sokktól, félelmében vagy egyszerre mindnek hála nem bírt mozdulatlan maradni.  Erõsen tartom a fejét, egyenesbe, míg egy talpra valóbb nõvér siet oda hozzánk, hogy egy másik injekciós tûvel nyugtassa le a pácienst. Nem kell sok idõ, hat is a szer, így már nekem se kell lefognom õt. Végül minden jól sült el.

- Köszönöm – szól hozzám Garwood egy hálás mosollyal az ajkán, míg én teljesen elengedem a beteg fejét.

- Szívesen – viszonzom a gesztust, míg félreállok, hogy a kórházi dolgozók tehessék a dolgukat.

- Szerintem nem ártana elláttatnia a karját – szól oda Peternek a talpra esettebb nõvér, míg fejével a fiatal férfi véráztatta köpenyujjára bök. Itt van az alkalom arra, hogy elkapja a grabancát s kikérdezzem jó pár dologról.

- Majd én segítek – jelentem ki, amire egy meglepett pillantást kapok.

- Ó, igazán nem szükséges, el tudom… - kezdene bele, de nem hagyom neki, hogy kibontakozzon.

- Jobb kezes, ugye? – érdeklõdöm, enyhe célzással.

- Igen – válaszolja, de láthatóan nem érti a kérdést. Aztán látom a szemeiben a felismerés csillanását, amin csak mosolygok. Õ persze halkan elneveti magát, hisz gondolom nem minden ismerõse olyan makacs és eszméletlen, mint én.

- Rendben, gyõzött. Köszönöm. Jöjjön, keressünk egy üres vizsgálót!

Zene füleimnek ez a mondat, széles mosollyal indulok el vele vizsgáló vadászatra. Szinte az összesben van valaki, délutáni rendelés van s ilyenkor mindig befárad valaki apróbb sérülésekkel. Szerencsére azért akad egy üres vizsgáló, amit Peter rögvest ki is akarna nyitni, de nem hagyom neki. Ne babráljon a sérült kezével, míg nincs ellátva, így kikapom a kezébõl a kulcsot, s két mozdulattal ki is nyitom vele az ajtót.

- Azért nem vagyok béna – jegyzi meg, mire én elvigyorodom.

- Még!

- Micsoda biztatás ez így kezelés elõtt, doktor úr – feleli halkan, míg én kuncogva bezárom magunk mögött az ajtót.

- Aggodalomra semmi ok! Tartottam már tût a kezembe, ha netán varrni kell, menni fog – kacsintok rá, mire õ csak megcsóválja a fejét. – Ennyire nem súlyos a vicces kívül – rendezem huncut arcvonásimat sokkal komolyabbra. – Lefertõtlenítem, majd bekötöm. Addig is lenyugodhat a lelked – teszem hozzá, amit zavart pillantásokkal nyugtáz.

Leültettem a székre, majd mindenféle segítségkérés nélkül nekiesem a szükséges dolgok összeszedésének.

- Húzós heted volt? – érdeklõdöm. Hallom, hogy erre elkezd mocorogni a széken, biztosan sejti mi fog következni. Igen, vallatni fogom. Nem nézek hátra rá, a szekrényben keresgélem a kis fém tálba a csipeszt, a vattát s a fertõtlenítõt.

- Nos, igen… - feleli halkan, míg én mindennel a kezemben megindulok felé. A kis asztal ott van mellette, így lepakolok oda mindent. – Sok volt a mûtét, amin részt vehettem.

- Ebédszünetben is? – kérdezek rá nyíltan, míg a csipesszel felveszem a vattacsomót, majd Peter felé fordulok. – Inget le, nézzük csak meg azt a sebet.

- Ebédszünetben én… - motyogja, míg nekiesik az ingje kigombolásának. – Szóval mindig akadt valami dolgom – jelenti ki, míg kiszabadítja a sebesült kezét, hogy megnézhessem. Nem is szólok addig hozzá, míg a mély, de vékonyka tû által okozott sebet vizsgálom. Nem súlyos, de több hajszáleret is érintett, aminek hála vérzett annyira. Tudott az a beteg valamit.

- Értem én. S a látogatási idõvel is ez a helyzet? – kérdeztem rá, míg a csipeszért nyúltam, hogy a vattát az alkohollal jól eláztathassam.

- Igen, ez! – olyan gyorsan vágja rá, mintha örülne annak, hogy nem kell indokot keresnie. Persze, érzem én, hogy ez így is van, így figyelmeztetés nélkül nyomom a sebére a fertõtlenítõt. Csípi, így felszisszen, majd rám néz, de én csak angyali mosollyal pislogok rá.

- Ugyan, katonadolog – mondom neki szórakozottan, de azért még vagy kétszer megismételem a fertõtlenítést, mintha elsõre nem lett volna elég.

- Most vallatsz? – kérdez rá, mikor lerakom a csipeszt a tálra.

- Gondoltam rá, de ha ennyire úgy vagy vele, hogy nem mondod el mi nyomja a szívedet, nem fogom erõltetni. Csak nehogy valami kárára menjen az ostobaságot, Peter – nézek rá komolyan. Látom rajta, hogy gondolkodóba esik, majd nagyot sóhajtva elfordítja rólam a tekintetét.

- Nem akarok zavarni – susogja halkan, mire én hátradõlök a székemen.

- Miben? – kérdezek vissza, ugyanis nem igazán értem mire érti ezt.

- Inesszel randevúztok, nem? – szegezi rám a tekintetét, mire én összevont szemöldökkel nézek rá. Szóval errõl fújt az a bizonyos ostoba fuvallat?

- Igen, de ez nem befolyásolhatja azt, hogy oda gyere hozzánk – szidom le enyhén, ami láthatóan meglepi . - Ha nem is ebédszünetben, de legalább látogatási idõ alatt megnézhetnéd Jimet.  Hiányol téged a trióból, ahogy én is. Emellett Ines miatt se kéne aggódnod… nem tudom miért gondolod, hogy zavarnál.

- Randevúztok, naná, hogy zavarnák – vág vissza, láthatóan õ meg nem érti az én álláspontomat.

- Nem fogunk sokáig randevúzni – közlöm vele a tényt, mire é döbbenten kicsit hátrébb húzódik, de ettõl sikerül leragasztanom a sebét.

- Miért? – kérdez rá kerek perec, mire én egy mosolyt erõltetek a képemre.

- Attól, hogy remekül el lehet velem szórakozni, vannak nekem rossz dolgaim is, Peter – közlöm vele kerek perec. Tudom, hogy figyel rám, míg az ingjét gombolgatja, s míg én az eszközöket pakolom el. – S nem várnám el egy életvidám nõtõl, sõt, igazából senkitõl se, hogy azon aggódjon, mi van velem a harctéren. Rengeteg társam nõs vagy partnere van, de mindkettõjük számára pokol az egész. Nem fogom senki életét azzal megkeseríteni, hogy egy fekete autó fog a háza elõtt állni, mert lelõttek.

- És a családod? – kérdezi halkan, míg én nagyot sóhajtok s felé fordulok.

- Az más. Nekik volt már harminc évük velem, s õk azt hiszem… nem tudom. Az teljesen más – tudom le ennyivel, majd a kukába dobom az elhasznált, véres vattákat. – Nyugodtan elítélhetsz ezért, s azért is, mert ezt neked mondtam el elõször s nem Inesnek. Bár mielõtt az utóbbiért leszidnál, tervezem, hogy szóba hozzam. Három hét és mehetek vissza, elõbb vagy utóbb meg kell vele beszélnem.

- Tudod, szerintem túlreagálod – szólal meg egy hosszabb hallgatás után. – Nem csak a katonák feleségei vannak így, hanem rendõröké, tûzoltóké és még sorolhatnám. Sõt, doki feleségnek se túl jó lenni, mert elsõ a munka.

- De õk legalább naponta hazajárnak – felelem. – Én meg félévente. Nehéz helyzet ez Peter – nézek rá újabb erõltetett mosollyal az ajkamon, míg az asztalra támaszkodom. – Én választottam, leállhatnék vele, de az se segítene. Nézz csak Jimre! Ez… bonyolult dolog. Ha egyszer belekerültél s végig tudtad csinálni, beléd ivódik. Jaj, ne nézz már így rám! – nevetek fel, hisz olyan aggódó képet vág, mintha se kezem se lábam nem lenne. – Ettõl megy az élet tovább, mindig is ment. S nem fogok egy golyó elé se ugrani, mert depressziós vagyok. Viszont téged még elfenekelhetlek – mutatok rá, mire õ zavartan elmosolyodik.

- Pedig már kezdtem reménykedni, hogy ennyivel letudtad a dolgot – jegyzi meg halkan.

- Nem én! Hülyeségért komoly nevelés jár.

- Lehet neked hülyeségnek hangzott, de én nem annak éreztem. Jártam én már így, s nem akartam a boldogságotok útjába állni. Most se akarok. Hisz akárhogy is magyarázod a magányos orvos-katona történetedet, neked is ugyan úgy szükséged van szeretetre, mint mindenki másnak – ecseteli. – Szükséglet akár csak az étel, ital s szaporodás. Még ha Marslow nem is a legalapvetõbb szükségetekhez írta, de ott van a piramisa alja felé – kezeit kicsit széthajtja s úgy magyaráz, ami miatt el kell hogy mosolyodjak. Nekidõlök az asztalnak s úgy nézek le rá. Mivel nem válaszolok semmit se, érdeklõdve néz fel rám oly csodálatosan mélykék szemeivel. Percekig nézzük egymást, láthatóan õt ezt kezdi kicsit zavarni, amire több mint valószínû, hogy a félmosolyom is rátehet.

- Le se tagadhatnád, hogy orvos vagy – mosolygom. – Azért köszönöm, hogy meghallgattál. Azonban ettõl függetlenül, ha lógni mersz, bejelentem az összes mocskos kis bûnödet ám. Hisz ki vagyok én? – mutatok magamra csibészes vigyorral.

- Ellenõr bácsi, katonai egyenruhában, doktori diplomával – mosolyodik el õ is végre. – Biztos hogy nem bánod?

- Szerinted úgy festek én, mint aki elfenekelést ígér valakinek, akinek a jelenlétét bánja? – kérdezek vissza, mire õ válasz gyanánt tagadóan megrázza a fejét. – No látod!  Akkor ezt megbeszéltük – lököm el magamat az asztaltól, majd a falon lévõ órára nézek s felszisszenek.

- Valami baj van? – kérdezi Peter homlokráncolva, míg feláll.

- Ha holnap nem jelennék meg –nézek rá komoly képpel, ami ezer biztos, hogy megrémíti s megdöbbenti -, akkor a család nõi tagjai kivégeztek, mert késtem a nagy családi vacsoráról.

- Oh, Regan… - csóválja meg kuncogva a fejét. – Akkor ne habozz, siess! Holnap délutános leszek, ne feleslegesen jöjjek be látogatási idõre – incselkedik velem, ami csak jót jelenthet.

- Igenis doktor úr! – szalutálok neki szórakozottan. – Akkor a holnapi viszontlátásra!

- Igen, igen – bólogat lelkesen, majd mikor lenyomom a kilincset, még gyorsan utánam szól. – S köszönöm a sebellátást. Meg a beszélgetést is.

- Nincs mit – felelem.

- S szabad gyorsan megkérdeznem mire fel ez a nagy szigor? – érdeklõdik mosolyogva, mire én zavart vigyorral túrok bele a hajamba.

- Nos… harminc lettem. Szar ügy, mi? – nézek felé, míg õ döbbenten pislog rám.

- Ma van a szülinapod? – kérdezi, majd felnevet. – Isten éltessen sokáig! – siet oda hozzám, hogy kezet foghasson velem. Jól esik ez az apró kis gesztus a részérõl, de meglepõ milyen szélesen mosolyog rám az elõzõ komolyabb arckifejezése után. – Még duplán ennyit. Sõt, triplán! Legyél csak kilencven éves vén veterán, sok ükunokával. – Felnevetek erre, megszorítom a kezét, majd lassan elengedem. Oh, jó is lenne. Azt hiszem.

- Így legyen. No de sietek, viszlát holnap - mosolygok rá egy utolsót, s kinyitom az ajtót, hogy aztán végigsiethessek a kórházon a parkolóig. Ha nem érek idõben haza, tuti engem fognak desszertnek feltálalni, húsos piteként. Nagyon nem vágyok rá, fõleg, hogy anyám s húgom is egy házi sárkány tud lenni, ha valami nem úgy megy, ahogy õk akarják. Oh, azok a vörös gének! Biztos azok a hibásak. No meg azt se felejtsük ki, hogy a nõk milyen makacsok tudnak lenni, fõleg ha írek.

|****¤****|

Telnek a napok, szerencsére úgy tûnik, hogy beszélgetés Peterrel meghozta a kellõ eredményt. Amikor bent van, s ideje van, látogatási idõben letelepedik újra mellém s Jim mellé. Nagyon fontosnak tartom, hogy a kölyök kijöjjön az orvosával, több szempontból is. Elsõnek is, a végtagvesztés õt is megviselte, hiába poénkodik vele, érzem s tudom. A pszichológusnak nem tud megnyílni, nekem is alig beszél errõl, azonban tudom, hogy a törõdés és a nevetés gyógyír lehet a számára.

Azonban ha visszamegyek, nem lesz, aki bejárjon hozzá, a családja is csak a nyomorékot látja benne, ezért is kell Peternek az életvidám srácot életben tartania. Egymaga. Ezt pedig csakis úgy tudja megvalósítani, ha Jim bizalmába férkõzik és a barátja lesz. Nagy elvárás, s még kérni is akarok tõle pár dolgot ezzel kapcsolatban, de õt ismerve van annyira elhivatott, hogy ne ellenkezzen. Úgy érzem, Jim neki is fontos. Nem kihívásként tekint rá, nem egy elismerésként. Páciensként, akin segíteni kell, s akin akar is. Ez pedig rengeteget jelent számomra.

Minden nap azért küzdök, hogy a kötelék közöttük elég erõs legyen ahhoz, hogy a késõbbiekben mindkettõjük küzdelmét megkönnyítse. Jimnek lesznek hullámvölgyei, mikor fel akarja adni s véget akar vetni az egész helyzetnek, akkor pedig Peternek kell gatyába ráznia magát, hogy segíthessen neki. Oh, milyen szépen átgondoltam ezt, igaz? Nos, ha az ember alig alszik napi négy órát éjszakánként, bõven akad ideje arra, hogy ilyeneket agyaljon. Sokat. Rohadt sokat.

Roppant módon zavar a fennálló helyzet, s mivel semmilyen homeopátiás cucc se egyéb praktika nem használ, bizonyos szinten várom, hogy visszamehessek a frontra. Ott annyira elfáradok a nap végére, hogy azt a keveset, amit tudok aludni, legalább végigalszom, nem vergõdöm. Mindig akad sebesült, foghúzás, bevetés, tennivaló. Itthon azonban nem fáradok le eléggé, pedig reggelente eljárok futni, lefekvés elõtt pedig edzek kicsit, hogy formában maradjak. Ez sem segít.

Szedhetnék altatót, de félek attól, hogy rászoknék s a dózis növelésével veszélyeztetném a munkámat s azokat az embereket, akik a kezem alá kerülnek. Persze, kialvatlan fejjel sem jobb, azonban sok orvos küzd evvel a problémával. Meg tudom oldani, mert meg akarom. Nincs altató, ebbõl nem adok alább.

A családnak is feltûnik párszor az álmos képem, fõleg ha nem voltam bent a kórházban. A vezetés és a hülyéskedés felszokott dobni, de ha éppen otthon ülök, nincs sok kedvem kimozdulni. Sokat lógok a húgommal, el nem tudnám képzelni mi lenne velem nélküle. Az öcsénk ritkán jár haza, de a hazajövetelem miatt jobban megerõlteti magát. Sokszor leülünk társasozni vagy kártyázni, sõt, egy este még a helyi kaszinóba is beugrunk, amibe mindenféle pénznyelõ eszköz van, többek között táncpad is.

Azt hiszem, ha épp egy ordító kölyköt kell majd darabjaiból újjáélesztenem, erre fogok gondolni. Ahogy kacagva, leizzadva, egymást lökdösve próbáljuk a legmagasabb pontszámot elérni. Én harminc, hisz pár hete ünnepeltük a családdal a születésnapomat, Ally huszonnégy és Henry pedig huszonkettõ. Egyikünk se gyerek, mégis õket megszégyenítve élvezzük az ostoba gép nyújtotta örömöt.

Bele fog szakadni a szívük, ha történik veled valami, öregfiú.

Sose akartam belátni, hogy ez így van. Mindig úgy voltam vele, hogy erõsek, mindannyian. Annyi mindenen mentünk már együtt keresztül, gondok hadán, betegségen, pechsorozaton. Mégis, ahogy a jobb hónom alatt Alison a bal alatt pedig Henry lépdel a sötét utcán, kacagva, leizzadva a sok bohóckodástól, beleszakad a szívem abba, hogy ezt teszem velük. Szeretek katona lenni, szeretem a munkámat, de itt és most bánom, hogy annak idején jelentkeztem.

Ezért kell mindent megtenned, hogy élve és egyben gyere haza. Mindig. S ezért fogok a lehetõ leghamarabb beszélni Inesszel.

- Hé, gyerekek, szerintetek van a városban olyan hely, ahol tízkor még fagyit árulnak? – szólalok meg, mire õk összenéznek. – Megkívántam egy citrom-csoki kombót. Meg egy kis erdei gyümölcsöt s sárkánygyümölcsöt.

- Felsorolhatod az egész menüt, azt is elhinnék rólad – jegyzi meg Henry, mire én beleborzolok a hajába, amibõl nagy felháborodás keveredik.

Ez is, de hiányozni fog!

|****¤****|

Magam sem tudom mi visz rá arra, hogy egy héttel indulás elõtt Alisont is beültessem magam mellé a kocsiba, mikor Jimhez készülõdöm. Nem ellenkezik a kisasszony, széles vigyorral fogja az epres sütit, az aznapi menüt, amit õ készített. Persze az mellékes, hogy már ideje rágta a fülemet Jimmel kapcsolatban, mert hát négy év ide meg oda, az anyai ösztöneit ki kell élnie. Állítása szerint rajtam nem lehet, mert túl dilis vagyok, Henry pedig nem értékeli a törõdést.

Szóval együtt énekeljük az AC/DC, Metallica és Led Zeppelin gyûjteményt a kocsiban, amin hála nekem felnõtt a kisasszony. Hamar eltelik azaz egy óra a kocsiban, hiába van egy kis fennakadás a pályán. Addig remekül elmocorgunk az ülésen egymásra mutogatva és énekelve. Persze, az teljesen más, hogy a körülöttünk lévõk a dugóban totál idiótának néznek minket, de legalább nem ordibálunk agresszívan s nem nyomom a dudát ész nélkül.

Mikor begurulok a kórház parkolójába, Alison láthatóan izgatottan mocorog az ülésén. Nem nagyon kérdezõsködött Jim felõl az úton, bár nem is csodálkozom ezen, hisz otthon már ezer kérdést feltett róla meg a környezetérõl. Peterrõl is meséltem neki, ahogy Inesrõl is. Persze a kis afféromat is megemlítettem, ahogy azt is, hogy már vége is van. Hisz így van, pár napja megbeszéltem vele a dolgokat. Nem akadt ki, nem sírt, nem hisztizett, amit roppant módon értékeltem. Kerek-perec közölte, hogy nem is tervezte komolyra, s megnyugodott, hogy én se. Afférnak tökéletes volt.

Alison csendben követ, fél karral belém karolva, másik kezében az édességgel, míg én lelkesen magyarázom neki, hogy mikor s hol mi történt itt jártamkor. Mielõtt az osztályra érünk, azt is felelevenítem, mikor a boszorka el akart küldeni.

- Ha õ lesz a pultnál, csak annyit fogok mondani, hogy kínai gombóc – suttogom neki oda, mire õ felnevet.

- Miért pont kínai gombóc? – kérdezi.

- Mert olyan kontyban szokott lenni a haja – jelentem ki komolyan, mire Ally újra felnevet. Szeretem hallgatni, olyan dallamosan s csilingelõsen mutatja ki, ha valami tetszik neki. Azt inkább hagyjuk, milyen mikor valami nem… akkor méltó a házisárkány megnevezésre.

- No, nézd ki jön itt! – csillannak fel a szemeim, mikor meglátom az ismerõs fehérköpenyes alakot. Háttal van nekünk, s igazán kiabálni se akarok, így megállok a húgommal együtt, s várok a megfelelõ pillanatra, mikor befordulna valamelyik ajtón vagy folyosón. Lassan ebédszünet, szóval nem kéne elhavazva lennie, van ideje köszönni.

Mikor látom, hogy itt az ideje, heves integetésbe kezdek, amit ki is szúr s felénk fordul érdeklõdve. Kell neki egy pár másodperc míg felismer, hisz nem szokásom egy csinos vörössel az oldalamon járkálni.

- Jó napot Dr. Garwood – köszönök neki elõre, míg õ felénk lépdel széles mosollyal az ajkán.

- Regan, nem mondtad, hogy ilyen cuki – sziszegi oda Ally nekem, mire én beleharapok az ajkamba.

- Nem tudom mi számít annak pasikban – felelem hasonló halk hanggal, amit a húgom apró bólogatásokkal nyugtáz.

- Jogos, jogos…

- Szép jó napot – ér oda hozzánk az említett széles mosollyal.

- Ti még nem ismeritek egymást, bár már hallottatok egymásról – kezdek bele csibészi mosollyal. – Alison, õ itt Peter Garwood. Peter, õ itt a húgom, Ally.

- Alison - javít ki, míg én a szabad kezemmel, csak legyintek egyet. – Örvendek Dr. Garwood! – engedi el a kezemet, majd fognak egymással kezet. – Sok jót hallottam önrõl.

- Ne hidd el egy szavát se! – jelentem ki, amin Peter jót derül.

- Gondolom Jimhez jöttetek – mér végig minket. – Édesség is van, ha jól látom. Komolyan baj lesz a cukrával – kuncogja, amit Alison félre is értelmez.

- Nem szabadna édességet ennie? – néz rám zavartan, azonban helyettem a másik orvos ad neki választ.

- Jaj, dehogynem! – nyugtatja. -  Csak ezzel szoktuk ugratni, hogy a cukra miatt édességmegvonása lesz. Minden rendben van a leleteivel, a vércukra is remek, s semelyik tünetét nem produkálja a cukorbetegségnek. Aggodalomra semmi ok!

- Remek, akkor nem feleslegbe hoztuk a sütit – nyugszik meg a húgom, majd ezután vádlón rám néz. -  Te miért nem tudsz ilyen érthetõen és kedvesen magyarázni nekem, mikor a szak zsánerrõl van szó?  - Erre Peter is érdeklõdve, mosolyogva néz rám. Dupla nyomást gyakorolnak rám, remek!

- Mert vicces, ahogy értetlenkedsz – adok rá választ, egyet a sok közül. – No de mehetünk Jimhez, vagy szeretnétek még más orvosi tudományágat is kivesézni? – érdeklõdöm. Peter jól szórakozik rajtunk, Ally pedig enyhén durcás tekintettel indul el velem.  Mikor elhaladunk a nõvérpult mellett, halkan odaszólok neki:

- Zéró kínai gombóc. – Peter felvont szemöldökkel néz ránk, ugyanis míg Alison próbál nem hangosan felröhögni, én elégedett képpel sétálok tovább a megszokott útvonalon.

- Kínai gombóc? – érdeklõdik, miután elhagyjuk a pultot.

- Tudod, így neveztem el kódnyelven Mrs. Kellyt – susogom oda neki, mire õ a nemrégiben húgom által produkált értetlen tekintettel kísért mosolyt küldi felém.

- Miért? – kérdez vissza, mire egy kontyot formálok a kezemmel, s a tarkóm felett kicsivel fentebb illusztrálom a képet.

- Kínai gombóc – teszem hozzá. Peter szemeiben jókedv csillan, ajkait széles mosolyra húzza, s csak az illem miatt nem kacag fel jó hangosan.

- Regan, ne bohóckodj már!  - szól rám Ally. – Inkább segíts megkeresni a pótöcsédet, hogy odaadhassam az édességet neki.

- Valld csak be, hogy szemügyre akarod venni – vágok vissza neki.

- Még szép, szerinted miért jöttem el veled idáig, hm? – kérdez vissza. – Férfiak!

Nem szólok semmit, csak összenézek a roppant jól szórakozó Peterrel. Érzem, hogy ebbõl nagy kaland lesz.

Nem is tévedek sokat, bár nem tudom ki örül jobban a találkozásnak: a félkarú kölyök, vagy a tõle egy fejjel magasabb vörös ördög. Peter is csatlakozik hozzánk, így négyen csámcsogjuk az édességet. Mivel Ally megijedt, hogy Jimnek nem szabad túl sok cukros dolgot ennie, rám s Peterre parancsol, miszerint segítsünk be Jimnek. Persze az utóbbi ezt kevésbé értékeli, de túlságosan el van foglalva a szemmagasságban ringó nõi keblekkel, mintsem ellenkezzen az én erélyes húgommal. Azt hiszem ez egy remek zsarolási módszer lesz a közeljövõben: Jim, engedelmeskedj, vagy nem hozom el többet a húgomat!

Hihetetlen, milyen jól szórakozunk együtt a sarokban. Bár tény és való, hogy egy életre elkönyvelnek az osztály bohócának, hisz nem csak Jimet és Allyt ugratom, de néha Petert is. A környezetünkben is páran minket hallgatnak s jókat kuncognak életkedvünkön, de ezt cseppet sem bánom. Így a jó, tele boldogsággal és kacajtól zajosan. Szerintem ezt hajtja mindegyikõnket elõre. Jimet a felépülésben, Allyt az otthoni helytállásban s Petert a munkájában. S velem mi a helyzet? Én táplálkozom a nevetésbõl, olykor elraktározom, hogy rosszabb pillanataimban elõkaphassam ezeket a pillanatokat, s kapaszkodónak használjam. Hisz az olyan bohócok is, mint én, sokszor a gödör mélyére esnek s csak nehezen tudnak kimászni onnan.

- Mikorra jöjjek? – kérdezi, mire elmosolyodom.

- Tizenegyre, de ha pár perccel elõtte itt lenne, akkor megvárom a pultnál – felelem. – Úgy könnyebben bejut, nem lesz nagy kérdezõsködés, tudja... – vonok vállat zavartan.

-  Oh igen, az állása kockáztatása. Amúgy meg, tudja... ez a dolgom – suttogja bizalmasan hozzám hajolva, a szemeiben huncutság csillan. – Igazából a tantestület küldött, de kérem, ne mondja el a többi rezidensnek. A maga pozíciója már biztosnak mondható, köszönje a jó kávénak – folytatja, én pedig kuncogni kezdek –, azonban akad pár igen komolyan átgondolandó orvos palánta.

- Komolyan átgondolandó? – érdeklõdöm, próbálván nem túlságosan feltûnõen vigyorogni, pláne nem hangosan felnevetni.

- Komolyan átgondolandó, hogy egyáltalán a beléjük fektetett energiát megérik e. 

- Oh, de nekem nem kell félnem. Igaz? – fonom össze a mellkasom elõtt a kezeimet. 

- Én nem mondok magáról egy rossz szót sem a fejeseknek – jelenti ki, én pedig újfent elmosolyodom. – Az viszont határozottan mínusz pont, hogy hagyja magát. Elterelem a figyelmét, lopom az idejét, kockáztatom a munkáját. S hagyja – hangsúlyozza, a hangneme és a pillantása is feddõ, én pedig nem bírom tovább, elnevetem magam. Kettõnk közül valakinek alighanem lett volna helye a színmûvészetin is.

Nagy sóhajjal bólintok, de nem rontom el a játékot.

- Igaza van, szégyellem is magam érte, s esdekelve kérem, ne írja bele a jelentésébe – kérem behízelgõ mosollyal.

- Jó, meggyõzött – hagyja rám néhány másodperc hatásszünetet követõen. – Nem írom bele.

- Ennyi? Semmi feltétel, alku? – kérdezem meglepetést színlelve, mire olyan csibészes, ördögi mosolyra húzza az ajkait, hogy kénytelen vagyok én is zavartan mosolyogni. – Oh, talán mégis?

- Nos, ki tudja mit hoz a jövõ, kedves leendõ doktor. Nem tartom fel tovább, így is pofátlanul megtettem. A holnapi viszont látásra – mosolyog rám.

Viszonzom a mosolyát, de alig tudom leplezni a kíváncsiságomat és az értetlenségemet. Mi juthatott eszébe és miért nem mondja el? Persze az agyam túlságosan élénk képzelõerõvel rendelkezõ része már olyanokról fantáziál, amirõl egyáltalán nem kellene, ugyanis az általa felvetett lehetõségek bekövetkezési valószínûsége monoton tart a nullához... Na jó, azért egy kis egészséges álmodozást én is megengedhetek magamnak, nemde? Az még nem fáj senkinek.

Újra elbúcsúzunk egymástól, ezúttal már ténylegesen – én sem tartom vissza –, de mikor elindulok vissza az épület belseje felé, még mindig csak az jár a fejemben, hogy mégis mire gondolhatott. Ha józanul akarok gondolkozni azt mondanám, hogy valószínûleg korlátlan hozzáférést szeretne a csodakávéhoz, amíg itthon van, vagy talán szeretne õ is rendesen foglalkozni Jimmel. Esetleg megesket, hogy ha beleun az állandó életveszélybe, szólok majd egy-két jó szót az érdekében, és akkor civilben már ott dolgozhat, ahol isteni a kávé is. Ezek elég reálisnak tûnnek...

De legalábbis annál biztos reálisabbak, mint amelyik erõsen sántító ötlet befészkelte magát a gondolataim mélyére.

***

Másnap már háromnegyed tizenegykor ott vagyok a nõvérpultnál, biztos ami biztos. Ma éppen Mrs. Kelly a délelõtti ügyeletes nõvér és... nos, az õ természete kissé házsártos és szeszélyes. Ezt úgy kell érteni, hogy ha a hadnagy a kelleténél elõbb ideérne, én pedig akkor még nem várnék rá, gondolkodás nélkül – és meglehetõsen kellemetlen stílusban – kipenderítené innen szerencsétlent. Így hát követve a jobb félni, mint megijedni taktikát, inkább korábban érkezem.

Tizenegy óra után két perccel már kétmásodpercenként pillantok aggodalmasan az órára. A hadnagy megígérte, hogy el fog jönni... És bár még nem ismerem nagyon, abból, amit eddig megtudtam róla, egyvalamiben biztos vagyok: mindig betartja a szavát. Most valamiért mégsem érkezett meg, legalábbis biztosan nem idõben. Valami közbejöhetett, vagy feltartották valahol, máskülönben biztos vagyok benne, hogy már tíz ötvenötkor itt toporgott volna a pultnál. Remélem, nem valami rossz hír tartja fel, ne adj’ isten egy baleset, vagy ilyesmi... Még három percet várok, aztán nagyot sóhajtva vetek egy utolsó pillantást az osztály ajtaja felé, de a hadnagynak semmi nyoma. Nem hibáztatom érte, biztosan jó oka van, hogy nem jött el, én viszont sajnos nem várhatok tovább. Az ortopédiáról leküldött orvos így sem fog örülni a késésemnek.

Ines a folyosó átellenes oldalánál beszélgetett eddig az egyik asszisztenssel, most pedig felvont szemöldökkel fordul felém. Õ is tudja, hogy kire és miért várok, most pedig azt is látja, hogy az a bizonyos valaki nincs itt. Vállat vonok, aztán megrázom a fejem és sarkon fordulva sietõs léptekkel elindulok a vizsgáló felé, aminek az ajtaja elõtt már biztosan türelmetlenül vár a specialista. Abba meg inkább bele sem gondolok, hogy Jim milyen hangulatban lehet odabent, hiszen nem mondtunk neki semmit.

Gyorsan kimagyarázom magam Dr. Reednek, az ortopéd orvosnak, aztán benyitok és belépek a vizsgálóba, nyomomban a másik orvossal. Jim a tekintetében nem kevés rosszallással néz rám, Dr. Reedet viszont egyenesen gyanakodva méri végig.

- Szervusz, Jim! – üdvözlöm mosolyogva. – Hadd mutassam be Dr. Reedet az ortopédiai osztályról. Remélem, nem haragszol, hogy késtünk egy kicsit.

- Reggel azt mondta, hogy a doki lesz itt – szól Jim, még mindig Dr. Reedet méregetve, aki erre felvont szemöldökkel rám pillant, de leintem.

- Valószínûleg feltartják, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan itt lesz. – Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy tényleg így legyen... Bár valószínûleg valami isteni csoda kellene ahhoz, hogy átjusson Mrs. Kellyn.

- Oké, akkor mit... – Hirtelen elkerekednek a szemei és hevesen rázni kezdi a fejét, a pillantását követve egyértelmûvé válik, hogy most látta meg Dr. Reed kezében a protézist. – Na nem! Azt akarják rám tenni? És errõl miért csak én nem tudok?!

- Pontosan azért Jim, amit most is csinálsz – sóhajtok fel, mire kapok egy szúrós pillantást, de nem vág vissza, mert õ is tudja, hogy igazam van.

- De ez... – pillant újra a protézisre. – Ez ronda. Mégis mi ez egyáltalán? Nem is néz ki mûkéznek, mintha csak leszedték volna egy próbababáról. Az ufóknak különb végtagjai vannak!

- Mr. Willons, ez még csak a kezdeti prototípus – szólal meg Dr. Reed is. – Különbözõ, a maihoz hasonló teszteket kell elvégeznünk, hogy a végsõ protézist maximálisan az ön igényeihez igazíthassuk.

- Engem ne tesztelgessenek és vigyék innen ezt a rondaságot! – háborodik fel Jim.

- Jim, ez még csak az elsõ darab és ígérem, hogy soha többé nem is fogod látni ezt a néhány alkalmat leszámítva. Az egyetlen dolog, ami ki van rajta dolgozva, az a súlya, a súlyeloszlása és az a rész, ami majd közvetlenül érintkezni fog a karoddal.

- Akkor mégis minek... – kezdené újra, de közbevágva folytatom.

- Muszáj ellenõriznünk, hogy mennyire kényelmes neked ez a súly. Meg kell néznünk, hogyan bírják a hegeid, hogy nem dörzsöli-e ki a karod, nem nyomja-e túlságosan.

- Oké, akkor csinálják meg a végleges darabot és majd azon megmondom, hogy jó-e!

- Értsd meg, Jim, hogy ez nem így megy – ingatom a fejem. – Szükségesek ezek a próbák, hogy a végén tényleg minden szempontból a te igényeidnek megfelelõ protézist kaphass. Olyat, amivel...

Kopogás szakít félbe, mire mindhárman az ajtó felé pillantunk. Inest pillantom meg a kinyíló ajtó nyílásában, mögötte pedig a hadnagyot. Rögtön megkönnyebbülök egy kissé a látványára, bár nem gondoltam volna, hogy Ines lesz az „isteni csoda”... Ez olyan nyálasan sorsszerû.

- Meghoztam a díszvendéget – szólal meg Ines, a hadnagy pedig mosolyogva pillant be a szobába, bár ez a mosoly hamar vigyorrá szélesedik, ahogy végignéz az egybegyûlteken.

- Köszönöm Ines – pillantok Inesre, aki a szemeiben huncut csillogással biccent, majd eláll a hadnagy útjából.

- Én is köszönöm még egyszer – szól utána a hadnagy mosolyogva. Nos, igen. Mint mondtam, nyálasan sorsszerû. Belép a vizsgálóba, de nem is kell bemutatnom, maga veszi kezébe a dolgokat és gyorsan elhadarja Dr. Reednek, hogy ki õ és mi járatban van, aztán a késése miatt is elnézést kér. – Lemaradtam valamirõl?

Ó, igen, azt hiszem, ez a milliódolláros kérdés. Összenézünk Dr. Reeddel, majd zavart mosollyal fordulok újra a hadnagy felé.

- Kínoznak, de úgyis tudsz róla – feleli Jim. – Rám akarnak erõszakolni egy mûkezet, hogy próbálgassam. Legalább olyat adnának, amivel tudok lõni! – teszi hozzá felháborodva, mire Reeddel egyszerre sóhajtunk fel.

- Ahogy már mondtam, ez még csak a kezdet... – ismételné meg Dr. Reed, de Jim felhorkan és már szólna is közbe, de a hadnagy megelõzi.

- Ha jól sejtem, ez még nem a végleges darab. Csak hogy szokja az érzést, megnézzék mennyire bírja. Jól tudom? – fordul Reed felé, aki bólint egy aprót, mire a hadnagy újra Jimre néz. – Ember, olyat fogsz kapni, amivel kötni is tudsz.

- De én nem kötni akarok! – mered rá Jim.

- Persze, értjük, de mindent kis lépésekben kell csinálni – próbálok hatni rá, de ismét csak egy megsemmisítõ pillantás a válasz.

A vita elölrõl kezdõdik, Jim minden erejével tiltakozik a protézis – az õ szavaival élve „mûanyag rondaság” – ellen, ráadásul Dr. Reed még rá is tesz egy lapáttal, amikor Jim karját minden egyes alkalommal érzékletesen csak csonkként emlegeti. Minden egyes alkalommal küldök felé egy figyelmeztetõ pillantást – pedig az ember azt hinné, hogy egy specialista tudja, hogyan kell bánni az amputáción átesett betegekkel –, de õ észre sem veszi, Jim felháborodása pedig csak egyre nõ... A hadnagy csendben, a háttérbõl figyeli a jelenetet, de amikor könyörögve nézek rá, rögtön veszi a lapot.

- Emlékszel a kiképzésre? – szólal meg, mire Jim és Reed is elhallgat.

- Hogyne emlékeznék, az volt a... – Jim hangja továbbra is mélységes felháborodással cseng, de a hadnagy nem engedi, hogy befejezze.

- S arra is emlékszel, hogy nem adtak rögtön a kezedbe fegyvert? S akkor se töltve kaptad elõször a kezedbe. – Mosolyogva figyelem a hadnagyot, tudtam, hogy rá van szükségem. Eszembe sem jutott volna ez a hasonlat, de lám... Õ ismét jött és azt hiszem, hamarosan csodát tesz. – Mindennek megvan a maga ranglétrája. Az ideje. Amúgy is, amilyen kétbalkezes vagy a drága, kiköpésig hasonlító protézist nem kapod meg. Ha én lennék a kezelõ orvosod, fu, nem is tudom, vagy három évig. Akkor elkezdene végre benõni a fejed lágya s talán, mondom talán nem törnéd a második nap össze.

A mosolyom egyre szélesebbé válik és Reed is halvány mosollyal hallgatja a hadnagyot.

- Doki, nagyon szemét vagy – szólal meg végül Jim, már a hangja sem olyan harcias.

Reeddel kuncogva pillantunk rá, a hadnagy pedig gyõzedelmesen fel is nevet.

- Tényleg ne aggódj ezen, Jim. Nem szeretnélek álmokba ringatni, miszerint könnyû lesz az elején, de ettõl jobb lesz, ezt biztosíthatom – veszem át a stafétát. – Ez az elsõ prototípus. Ha szépen haladunk, két héten belül is megkaphatod a másodikat. 

- S az nem úgy fog kinézni, mint egy horrorfilmbeli eszköz? – kérdezi Jim, most már érezhetõen engem sem utál annyira, ami mosolyt csal az arcomra.

- Nos, remélem.

- Kérj terepmintásat – szól közbe a hadnagy. – Még könnyebben tudsz majd beolvadni a puskával – teszi hozzá, majd a kezeivel úgy tesz, mintha éppen tartana egyet. Jim erre válaszul megajándékozza egy széles mosollyal, én pedig megkönnyebbülök. Tényleg jó ötlet volt elhívni a hadnagyot. 

- Kész vagy? – fordulok Jimhez, mire bólint egyet. – Remek. Menni fog, ebben biztos vagyok! 

- Aztán retteghetek, hogy mit fog lemûvelni – sóhajt fel a hadnagy. – Még a végén újra egy osztagba osztanak minket...

- Ezen ne múljék doki, szívesen megyek még jó pár évig az agyára. – Szerencsére Jim végig a hadnagyra figyel, míg Dr. Reed elõkészíti a protézist a felhelyezésre.

- Az a jobbik eset. Most gondolj bele, hogy a húgom is jönni akart! Szerinte egy húsz éves kölyök a katonaságban cuki.

- Van húga? – pillantok fel kíváncsian, mire a hadnagy bólint egyet.

- S vörös, ha? – vigyorodik el Jim.

Kihasználva a fokozott figyelmetlenségét, mindketten lefogjuk két oldalról, hogy ne mozduljon el a karja, miközben Reed ráhelyezi a protézist. 

- Oh, az egész család az, kölyök.

Jim még akkor is csak rá figyel, mikor biztonságosan rögzítjük a protézist.

***

Az ominózus elsõ próba végül jócskán belenyúlik az ebédidõbe is, viszont amilyen nehezen indult, a körülményekhez képest annál jobban fejezõdik be. Jim persze alaposan el is fárad, de ez várható volt, akármennyire elszántan is próbálja titkolni a dolgot... Akkor viszont egyáltalán nem ellenkezik, amikor visszakísérjük a kórtermébe. Hagyja meggyõzni magát, hogy pihenésre van szüksége, de arra azért még ráveszi a hadnagyot, hogy látogatási idõben ismét bejöjjön hozzá.

- Köszönöm, hogy eljött – szólalok meg, mikor a hadnaggyal az oldalamon elhagyom Jim szobáját. – Tényleg nagyon sokat segített.

- Elnézést még egyszer a késésért – húzza zavart mosolyra az ajkait. – Kis fennakadás volt reggel... a kolleginája mondta, hogy várt rám. – Zavartan pillantok oldalra, reméltem, hogy Ines nem fog árulkodni... vagy még inkább az én káromra megpróbálni bevágódni. – Nem szerettem volna kellemetlenséget okozni. 

- Nem okozott kellemetlenséget – ingatom a fejem. – Biztos voltam benne, hogy nyomós oka van azért, amiért nem jön. Nem olyan embernek tûnik, aki megszegné a szavát.

- Oh, ez kedves. Köszönöm. – Az arcán megjelenõ hálás mosoly olyannyira ragyogóra sikeredik, hogy egy pillanatra muszáj elfordítanom róla a pillantásomat... Te jó ég, remélem Ines nem kezdett pletykálni az elsõ találkozásuk alkalmából! Tõle még az is kitelne, hogy félvállról megemlíti a hadnagynak, hogy mindketten mélységesen egyetértünk abban, mennyire szexi. – Maga szerint lehetséges, hogy még egyszer bûnbeessek az itteni kávéval?

A hangja visszaránt a gondolataimtól, a kérdése pedig kuncogásra késztet. Tényleg sikerült elcsavarnia a fejét a mi csodakávénknak.

- Szeretne? – pillantok az étkezõ felé mosolyogva, és közben azon gondolkozom, vajon megemlítsem-e neki, hogy most valószínûleg Inest is ott találja.

- Nos, tényleg igazán jó kávéról beszélünk, emellett várnom is kell, s az alvás se úgy jött össze, mint szerettem volna – feleli, az utolsó mondatrészre viszont a szemem sarkából ránézek, mert akaratlanul is megüti a fülem a tartalma. Ha jobban megnézem... igen, azok határozottan sötétedõ karikák a szemei alatt. – Bár maga is jól tudja, hogy a kávé egy doktor legjobb barátja. Csatlakozik? – A kérdés õszintén meglep, az elõbb még Inest akartam ajánlani neki, õ viszont velem akar kávézni? – Ha más dolga van se gond, csak gondoltam elmondhatná miért jó itt dolgozni...

A hozzáfûzésbõl arra következtetek, hogy a meglepetésem az arcomra is kiülhetett.

- Ebéd idõ van... – szólalok meg elgondolkozva. – S a kávé mellett a szendvics is nagyon finom a büfében.

- Ezt igennek veszem – teszi zsebre a kezeit kuncogva.

Rámosolygok, majd sóhajtok egy nagyot és újra az ebédlõ felé pillantok. Valamiért furcsa elõérzetem van, és majdnem biztos vagyok benne, hogy valóban össze fogunk futni Inesszel. Csak azt nem tudom, jó vagy kellemetlen vége lesz-e a dolognak… Illetve hogy melyik kire nézve lesz igaz.

- Az indokok pedig, hogy miért itt jó dolgozni vegyesek – felelek végül a kérdésére is. – S hogy biztosan jó döntést hozhasson, el fogom mondani a rossz oldalát is ám! – veszem célba az étkezõt egy halvány mosollyal az arcomon.

- Oh, kértem volna rá – hallom a hangját magam mögött. – Tudja a katonaságnál is megemlítették, hogy stresszes meló, meg hogy életveszélyes, de kölyök fejjel nem igazán gondoltam bele.

- Fiatalon csatlakozott? – fordulok felé kíváncsian.

Felsóhajt, majd merengõ mosollyal, csendesen néz maga elé néhány másodpercig, mielõtt válaszolna.

- Érettségi után rögtön – feleli aztán, mire meglepve felvonom a szemöldököm. Nem gondoltam volna, hogy annyira fiatal volt. – Húsz éves koromra már én is sok helyet megjártam, de aztán a katonaság úgy döntött tudnának velem kezdeni valamit. Így lettem katonaorvos.

- Érdekesnek hangzik. – Közben elérjük az ebédlõt, a hadnagy pedig megtartja nekem az ajtót, hogy beléphessek rajta. Egy kicsit meglep ez az udvariasság, nem vagyok hozzászokva, de egyáltalán nem kellemetlen. – Köszönöm – pillantok rá.

- Szívesen. S igen, az. Azonban nem egy kávé s szendvics mellé való dolog, kicsit hosszabb, bonyolultabb. Emellett épp a kórházra kéne rábeszélnie, nem nosztalgikus emlékeket felhoznia! – teszi hozzá feddõn, mire elnevetem magam.

- Sajnálom, tényleg – ingatom a fejem mosolyogva. – Csak kíváncsi vagyok, emberi dolog. Nem sok orvossal találkoztam, aki a katonaságban dolgozik. Sõt, õszintén, maga az elsõ.

- Ígérem, egyszer tényleg mesélek már, de attól tartok, hogy akkor maga akar katonai szívsebész lenni.

A megjegyzésével újabb nevetést csal ki belõlem, miközben beállunk a sorba. Én mindig a szokásosat veszem, már mondanom sem kell Helennek, elég megpillantania, és már adja is a sajtos-sonkás szendvicset, mellé pedig egy pohár gõzölgõ hosszú kávét. Félreállva megvárom, hogy a hadnagy is megvegye a maga szendvicseit és a kávéját, majd kuncogva végignézem a jelenetet, amint Helent is egyetlen mosollyal és néhány kedves szóval egy egész életre megnyeri magának.

Miközben rá várok, már fél szemmel bõszen az esetleges szabad asztalokat keresem, de sajnos ebédidõben egy szabad asztal megtalálásának az esélye egyenlõ a nullával. A hadnagy is csatlakozik hozzám és a kereséshez egyaránt, de így sincs több szerencsénk.

- Ez ott nem a kolleginája? – szólal meg hirtelen.

Követem a pillantását, és mikor valóban a buzgón felénk integetõ Inest pillantom meg, bólintok egyet. A megérzéseim még mindig a régiek.

- S úgy látom egyedül van. Jöjjön! – indulnék is el, de aztán hirtelen megtorpanok. Attól még, hogy én fejben összeboronáltam õket, és 99%-ig biztos vagyok benne, hogy Ines nem több mint tíz perc alatt képes lenne elérni nála egy randit, elképzelhetõ, hogy õ nem kifejezetten erre vágyik. Úgy értem, az elõbb még a karrierjérõl érdeklõdtem, talán inkább folytatná azt a beszélgetést kettesben. – Nem bánja...? – fordulok felé.

- Mit nem bánok? – mosolyodik el zavartan.

- Nos, hogy... – A tekintete a legkevésbé sem sugallja, hogy ellenére lenne Ines társasága, úgyhogy gondolatban gyorsan leintem magam. – Oh, semmi. Butaság – sóhajtok egy nagyot.

Intek, hogy kövessen, aztán megcélzom az asztalt, ahol Ines már olyan tekintettel figyeli a hadnagy közeledtét, hogy szinte látni vélem a hálóját, amit köré készül fonni. Elnyomok egy sóhajtást, egyre biztosabban érzem, mi készül itt, és bár legszívesebben sarkon fordulnék, nem teszem. Ines az egyetlen, akit legjobb barátomnak nevezhetek és a hadnagyot is megkedveltem, úgyhogy én bizony nem leszek semmi jónak az elrontója, még akkor sem, ha engem nem érint a dolog.

- Örömmel látom, hogy nem történt spontán kivégzés a vizsgálóban – szólal meg Ines huncut mosollyal, mikor odaérünk az asztalhoz.

- Ki mondta, hogy a másik orvos is életben maradt? – vigyorodik el a hadnagy, miközben helyet foglal az egyik széken.

Én is leülök a másik szabad székre, megkönnyebbülten konstatálva, hogy a székek úgy vannak elrendezve, hogy nem kettõjük közé kerültem. Az lenne csak az igazán kínos.

- Szóval, sikerrel járt a hadmûvelet? – villant egy elbûvölõ mosolyt a hadnagy felé Ines.

- Nem csak az enyém a dicsõség – mosolyodik el a hadnagy is rám pillantva.

- Hát persze – helyeselek –, hiszen Ines mentette ki Mrs. Kelly karmaiból.

Az említet egy gyöngyözõ kacagást hallat, de elkapom a szeme hálás villanását.

- Való igaz, hogy az nem volt egyszerû eset – vigyorodik el a hadnagy.

- Mrs. Kelly egy valódi boszorkány – cseveg tovább Ines. – Néhány éve még Petert is majdnem elküldte egyszer.

Ismételten szívesen, drága Ines, legalább még a kezdõ beszédtémát is adhatom én. Elnyomok egy lemondó sóhajt, de nem szeretnék bunkónak tûnni, ezért türelmesen elfogyasztom mellettük a szendvicsemet és a kávémat. Miközben õk jókedvûen beszélgetnek – és flörtölnek – egymással, igyekszem nem sok vizet zavarni, és csak annyira minimálisan belefolyni a társalgásba, hogy ne tûnjek teljesen felesleges harmadik keréknek… még ha valójában az is vagyok. Amikor a flört eljut arra a szintre, hogy Ines már a finom kis érintéseket is beveti, elfojtom a késztetést, hogy felnyögjek kínomban, és magamban azért kezdek imádkozni, hogy történjen valami. Nyíljon meg alattam a föld, vagy csak simán jelenjen meg valaki az ebédlõben, akinek kizárólag rám van szüksége, lehetõleg most azonnal, halaszthatatlanul.

Komolyan mondom, ez rosszabb, mint annak a bizonyos gyertyatartónak a helyzete.

Amikor már tényleg kezdene nagyon kínossá válni számomra az egész szituáció, és éppen elkezdenék azon gondolkozni, hogy melyik lenne az a nagyon is kézenfekvõnek tûnõ, egyszerû indok, ami anélkül kimenthetne ebbõl a kellemetlen helyzetbõl, hogy túlságosan is egyértelmû lenne, hogy menekülök, a szerencse rám mosolyog. Mintha csak a néma segélykiáltásomat hallotta volna meg, a csipogóm megszólal a köpenyem zsebében, én meg azt hiszem életemben elõször örülök annak, hogy a vékony kijelzõn a sürgõsségi felirat kezd villogni.

- Ne haragudjatok, de úgy tûnik, nekem mára rövidített ebédszünetet rendeltek – mosolygok a gerlepárra bocsánatkérõen. Próbálom nem túlságosan gyorsan hátralökni a székemet, pláne nem feldönteni az asztalt nagy igyekezetemben, hogy minél hamarabb eltávolítsam magam a vonzalom szikráinak kereszttüzébõl. Biztosítom õket, hogy ne zavartassák magukat, õk maradjanak csak ameddig szeretnének, aztán gyorsan búcsút intek nekik és már ott sem vagyok.

Arra azért figyelek, hogy ne futólépésben távozzak.

Egy újabb hosszú nap után nem is vágyom másra, csak egy forró zuhanyra és az ágyamra. Meg egy szál cigire. Ines valamiért nagyon sietett, úgyhogy átöltözés után szokásosan az utolsók között – kivéve persze az ügyeletben lévõket –, viszont kivételesen egyedül hagyom magam mögött az öltözõk folyosóját. Egész délután nagyon furcsa volt, pedig nem is tartott élménybeszámolót, hogy mirõl cseverésztek tovább a hadnaggyal. Csak azt nem tudom, hogy engem akart tapintatosan megkímélni a részletektõl, vagy… nos, nem, õt ez eddig sosem zavarta.

Az elõtéren átvágva kiveszem a cigis dobozomat a dzsekim zsebébõl, majd kihúzok belõle egy szálat és az ajkaim közé csúsztatom. Miközben az egyik kezemmel visszateszem a dobozt, a másikkal már a másik zsebemben kotorászok az öngyújtóm után. Éppen akkor akad a kezembe, amikor kinyílik elõttem a fõbejárat fotocellás ajtaja, de alig sietek le a lépcsõn, meglepve torpanok meg, ugyanis ismerõs arcot vélek felfedezni a járdán ácsorogva.

- Hadnagy? – kérdezem meglepve, miután kihúztam a cigit az ajkaim közül. – Mit keres itt ilyen késõn? Valami baj van?

Akaratlanul is csak arra tudok gondolni, hogy talán történt valami Jimmel, vagy olyasmit említett neki, aminek én nem örülnék, de jobb, ha tudok róla. Nem is igazán értem, még délután is benéztem hozzá, és a nap kezdetéhez képest kifejezetten vidám volt, fogalmam sincs, mi történhetett.

- Nos, baj az nincs… - Kezdi, az értetlenségemet pedig fokozza, hogy mintha õ is meglepõdött volna, hogy engem lát. De akkor miért…

Erre a miértre gyors és egyértelmû választ kapok, amikor ismételten meghallom az önmûködõ ajtó jellegzetes hangját, és mikor – a hadnaggyal együtt – odapillantok, Inest látom ezer wattos mosollyal kilibbenni rajta.

- Ó! – vonom fel a szemöldököm. Nos, ez sok mindent megmagyaráz, kezdve Ines titokzatosságával és azzal bezárólag, hogy nem csatlakozott hozzám. Valószínûleg már legalább egy órája tollászkodhatott a nõi mosdóban, mert nem úgy néz ki, mint a sebész rezidensek egy majdnem 12 órás mûszak után. – Ó.

Gratulálok, Peter, ez egy rendkívül frappáns reakció volt részedrõl. Ines leszökdel a lépcsõn, majd felém is megvillantja azt a széles mosolyt, amit szerintem levakarhatni sem lehetne az arcáról.

- Szia, Peter! – köszön vidáman. – A Florioléba megyünk, velünk jössz egy darabon?

A kérdés teljesen jogos, ugyanis történetesen én is arra lakom, de szerencsére nem is kell komolyabban elgondolkoznom a dolgon, már a „velünk jössz” rész után rázni kezdem a fejem.

- Elég fáradt vagyok, én inkább hazamegyek – mosolyodom el bocsánatkérõen. Látom, hogy Ines enyhén összevont szemöldökkel szóra nyitja a száját, hiszen pontosan tudja, hol lakom, de nem hagyom szóhoz jutni. – Jó szórakozást!

Gyorsan búcsút intek, majd sarkon fordulva elindulok az ellenkezõ irányba. Nem állt szándékomban kerülõ úton hazamenni, de így legalább út közben be tudok majd ugrani a boltba, hogy valakinek én is örömet okozhassak a mai napon.

Alig nyitom ki a lakásom ajtaját, máris a lábszáramnak nyomódik valami, aminek olyan hangja van, mint egy traktornak. Halkan felnevetek, Scott mintha elõre érezte volna, milyen hangulatban vagyok, megállás nélkül, dorombolva dörgölõzik a lábamnak, alig tudok bemenni tõle az ajtón. Persze az is lehet, hogy csak sejti, mit rejtegetek a zacskóban… de abból ítélve, hogy amint bezárom az ajtót és lehajolok hozzá, rögtön felugrik a kezembe, inkább az elõbbi a valószínû. A füle tövét vakargatva dobom le a táskámat az egyik székbe, majd vele és a zacskóval felszerelkezve megyek tovább a konyhába, miközben élvezem, hogy a selymes bundája átmelegíti a testem, a dorombolása pedig a lelkemet is. Kész szerencse, hogy beugrottam lazacot venni a nagyfiúnak, mert most kifejezetten megérdemli.

Másfél órával késõbb már frissen megfürödve fészkelem be magam az ágyamba, Scott pedig már fel is ugrik mellém és megint éktelen dorombolásba kezd. Hagyom, hogy elhelyezkedjen mellettem, aztán az egyik kezemmel simogatni kezdem, a másikkal pedig bekapcsolom a tévét. A képernyõ felé fordulok, de nem igazán figyelem, mi megy éppen, a gondolataim jóval messzebb járnak. Vagy inkább ott maradtak a kórház elõtt.

Felsóhajtva fúrom az arcomat Scott bundájába. Nincs mit szépíteni rajta, irigylem Inest, a könnyedségével, a kacérságával, a megnyerõ természetével és a szeretõ, népes családjával együtt… meg most már még egy bizonyos valaki miatt is. Imádom õt, nem sajnálom tõle a hadnagyot, sõt, szerintem remek párost alkotnának, de ettõl én csak még ramatyabbul érzem magam. Ines remek ember, csakúgy, mint a családja összes többi tagja. Velük ünnepeltem meg a rezidenssé válásomat is, egyedül nekik köszönhetem, hogy nem úgy sült el az egész, mint a diplomaosztóm, ahova anyám oda se dugta a képét.

Kinyitom a szemem és a doromboló szõrgombócra pillantva elmosolyodom. Nos, igen, nem teljesen igaz, hogy egyedül ünnepeltem… A diplomaosztóm után leptem meg saját magam ezzel az éhenkórász, fennhéjazó kis traktorral, aki akkoriban tényleg nem volt több egy szürke szõrcsomónál, de valószínûleg rögtön belém szeretett, amikor elsõ vacsorája alkalmából apró falatokra vágott lazaccal kínáltam meg.

- Lássuk be, én amúgy sem vagyok alkalmas egy kapcsolatra... – mormolom, mire álmosan rám emeli nagy, borostyánszínû szemeit. – Veled is csak azért tudok együtt élni, mert kezdettõl fogva tudom, hogy a lazac a gyengéd.

A válasza nem több egy méltatlan nyávogásnál, mielõtt visszatenné a fejét a szabad kézfejemre. Mosolyogva kezdem el simogatni, és hagyom, hogy a monoton dorombolásával engem is álomba ringasson. Még szerencse, hogy most két nap pihenés jöhet…

***

Hétfõn mondhatni szokatlan jókedvem van egész nap. Szokatlan a péntek estémhez és a hétvégémhez képest. Szokatlan, mert ma nem kellett hajnalban bejönnöm, elég volt reggel fél 8-ra ideérnem. Szokatlan, mert Inesnek ma szabadnapja van, és most elõször talán örülök is neki valamelyest. Szükségem van még erre a napra, mielõtt meghallgatnám az élménybeszámolóját, mert nem szeretném megbántani. Esküszöm, mintha még Dr. O’Connell is észrevenné, hogy amolyan nagyon-könnyen-elszúrható jó napom van, mert Dr. Andrews mellé oszt be egész napra. Tudja õ, hogy melyik szakág felé húz a szívem, csak néha szereti elfelejteni… de legalább ma nem szúrt ki velem.

Dr. Andrews mellett a napok mindig egyszerre izgalmasak és nyugodtak. Nem szokott indokolatlanul visszafogni, mindig felügyel rám persze, de ezen felül hagy kibontakozni és tapasztalatot szerezni, minden mûtétnél megengedi, hogy én csináljak valamit, nem csak az a feladatom, hogy álljak és nézzek. Mûtéteket, azon belül is a komolyabb beavatkozásokat tekintve azonban ritkán akad egy napra két-három páciensnél több, és így nem tûnik végtelenül fárasztónak a nap sem.

Miután végigkísértem a vizitelésnél, el is enged egy jó két órás szünetre, így van idõm foglalkozni a saját betegeimmel is – többek közt a szokásos ellenõrzõ körutam során csatlakozhatok egy kicsit Jimhez és a kötelességtudó látogatójához is. Örülök, hogy a hadnagy nem említi a tegnapot, meg annak is örülök, hogy én is könnyedén tudok függetleníteni. Mindketten tudjuk, hogy most Jim a fontos, Jim, aki egyébként éppen azt ecseteli, hogy tegnap egész este a Grace Klinikát nézte, és hogy abban micsoda „kanos puhapöcs” minden orvos, nem is beszélve a „szexõrült hülye picsákról”. Mindketten vigyorogva hallgatjuk a kirohanását, engem viszont mégis az érint meg igazán, ami ezután történik. Elõször a hadnagy felé jegyzi meg, hogy reméli, a vörös húga nem olyan, mint azok a nõk, különben nem hozhatja látogatóba… Utána viszont hozzám fordul, és a maga csipkelõdõ stílusával megjegyzi, hogy milyen szerencse, hogy én nem olyan vagyok, mint a filmbéli orvosok.

Nem is a dicséret az, ami miatt meghatódnék, ha hajlamos lennék rá. Sokkal többet jelent, hogy Jim már kezd hozzám is azzal a hasonló, oldott hangulattal viszonyulni, ami a hadnaggyal való beszélgetéseit is jellemezni szokna. És azt hiszem, ezt a hadnagy is így gondolhatja, már abból a mosolyból és pillantásból ítélve, amivel rám néz Jim feje fölött, miközben õ lehajol, hogy újabb adag – azt hiszem, most éppen barackos – pitét tömjön magába.

- Tudod, Jim – nézek le a két pofára zabáló rosszcsontra –, mostanában elkezdtem azon tanakodni, vajon hogyan fogom megmagyarázni édesanyádnak, hogy állandóan megugrik a vércukorszinted.

Látom, hogy elkerekednek a szemei, a hadnagy viszont láthatóan igyekszik nem elnevetni magát.

- Az egész a doki hibája! – vágja rá teli szájjal, miközben még mindig a tálca fölé hajolva vádlón a hadnagyra mutat.

- Ez igazán udvariatlan tõled, Jim – vonom fel a szemöldökömet, míg õ a szeme sarkából néz rám. – Egyébként is, biztosra veszem, hogy õ sem hozna neked ennyi finomságot, ha valaha is visszautasítanád a kedvességét.

- Ne is hallgass rá, kölyök! – súgja a fülébe vigyorogva a hadnagy.

Jim egy hatalmasat nyel, hogy az egész falatot eltüntesse a szájából, majd lassan felemeli a fejét és rám mered.

- Ha nem ehetek több pitét, tényleg megszökök! – fenyeget meg, mire felnevetek.

- Na és mi van a kávéval? – dõl hátra a székében a hadnagy újfent elvigyorodva. – Azt itt hagynád?

- Milyen kávéval? – néz rá gyanakodva Jim.

- Fogalmad sincs, micsoda aranybánya van itt, igaz?

- Honnan is tudhatná? – mosolyodom el. – A büfé a központi épületben van, el kéne hozzá hagynia a szárnyat, Jim pedig a társalgónál messzebb még soha nem jutott.

A hadnagy elneveti magát, Jimtõl pedig kapok egy megsemmisítõ pillantást.

- Ez gonosz volt, Dr. Garwood. – A hadnagyra pillant, majd vissza rám. – Szóval… itt jó a kávé?

- Majd megtudod, ha elvonszoltad a segged a büféig, kölyök – paskolja meg a vállát a hadnagy vigyorogva.

- Pedig arra gondoltam, hogy hoz…

- Szigorú kezelõorvosi utasítás – vágok közbe. – Jimnek senki nem hozhat kávét a büfébõl, maga kell elmenjen érte.

A hadnagy rám vigyorog, majd sajnálkozva Jimhez fordul.

- Attól tartok, elég kihágás a sok sütemény, ezt már én sem szeghetem meg.

- Ez egy nagyon helyes meglátás – bólintok egyetértõen.

Kis híján elnevetem magam Jim sértõdött arckifejezésén: nem csak morcosan néz, hanem még a száját is összepréseli, az alsóajka pedig kissé lebiggyed. Pontosan olyan, mint egy kisgyerek, akitõl elvették a kedvenc játékát.

Dr. Andrews idõközben értesített, hogy a délutáni mûtétet elhalasztották, úgyhogy igazából szabad vagyok. Megígéri azt is, hogy errõl nem szól Dr. O’Connellnek, így én is megvárhatom a látogatási idõ végét – akkorra már Jim is kiheveri a sértettségét a cukkolása miatt. Mivel ráérek, és látszólag a hadnagy sem siet, ismételten az ebédlõben kötünk ki egy-egy ínycsiklandozó kávé mellett. Az ebédidõ már jócskán elmúlt, így még helyet is könnyen találtunk.

- Ha így folytatom, hamar rá fogok szokni az itteni kávéra – jegyzi meg a hadnagy somolyogva.

- Szerintem már rászokott – ingatom a fejem kuncogva.

- Most legalább jól is jön a függõség – neveti el magát.

Ahogy felpillantok az arcára, nem kell megkérdeznem, mire céloz. Már korábban is kiszúrtam, hogy mintha enyhe karikák sötétlenének a szemei alatt, de hiába töltött el aggodalommal, nem akartam szóvá tenni. Eddig.

- Minden rendben van? – kérdezek rá most. Mikor felvonja a szemöldökét, a kávé felé intek a fejemmel. – Van a hasznosságának bármi köze ahhoz, hogy ennyire fáradtnak tûnik?

- Ennyire nyilvánvaló? – húzza halvány mosolyra az ajkait.

- Nem vészes – nyugtatom meg gyorsan –, azt hiszem, csak az orvos beszél belõlem. Nem akarom ezzel nyaggatni, ha nem szeretne róla beszélni, csak gondoltam megkérdezem. – Vállat vonok, majd rámosolygok. – Én soha nem gondolkoztam el a pszichológusi továbbképzésen, de szeretném, ha tudná, hogy ha beszélgetni akar valakivel, én általában remek hallgatóság vagyok.

- Ebben valamiért nem kételkedtem – viszonozza a mosolyomat. Látom, hogy újra szóra nyitja a száját, de mielõtt még akár egy hang is kijöhetne a száján, valaki az asztalunk mellé lép.

- Helló, fiúk! – hallom meg Ines csilingelõ hangját magam mellett, de nem kell felnéznem, mert már hajol is le, hogy egy cuppanós puszit nyomjon a hadnagy arcára, mielõtt leülne mellé.

Igyekszem nem túlságosan értetlen arcot vágni, hiszen úgy tudtam, ma szabad napja van… és eddig nem is volt bent. Nem teszem viszont szóvá, nincs is rá okom, de azt nem mondanám, hogy jó volt az idõzítés, vagy hogy különösebben örömmel tölt el a felbukkanása. Õszintén remélem, hogy nem akar rátelepedni a hadnagyra, mert ha elüldözi a magatartásával, akkor tényleg kénytelen leszek helyretenni. Jimnek még mindig szüksége van a hadnagyra és ezt nem hagyhatom figyelmen kívül.

Nem hozom fel újra a hadnagy kialvatlanságának problémáját, majd õ eldönti, hogy szeretne-e errõl beszélni az egyikünkkel vagy mindkettõnkkel. Õ sem hozza szóba, bár én ettõl függetlenül is teljesen feleslegesnek érzem magam, attól a pillanattól kezdve, hogy Ines megjelent. Igyekszem nem pánikszerûen, de azért elég gyorsan elfogyasztani a kávémat, viszont hiába járok sikerrel, ezúttal elkerül a szerencse, és nem szólal meg sem a csipogóm, sem a telefonom. Semmi. Azt hiszem, eddig túl jól alakult a napom, és most kénytelen leszek saját magamat menteni.

Látványosan az órára pillantok, aztán felsóhajtok és egy bocsánatkérõ mosollyal hátratolom a székem.

- Ismételten elnézést kell kérnem – fogom meg az üres papírpoharamat. – Fél óra múlva lesz egy mûtét, amire be kell mosakodnom.

Rezzenéstelen arccal füllentek, de egyikükön sem látszik, hogy ne hinnének nekem. Valószínûleg még örülnek is, hogy kettesben lehetnek.

Ki gondolta volna, hogy egy nap majd én magam fogom megkérni Dr. O’Connellt, hogy adjon nekem munkát?

***

A hét hátralevõ részében igyekszem nem láb alatt lenni. Az ellenõrzõ körútjaimat is kihagyom, mindig csak távolról ellenõrzöm, hogy a hadnagy továbbra is látogatja-e Jimet, magához Jimhez pedig más idõpontokban megyek be, hiszen azt nem szeretném, hogy az a fejlõdés, amit elértünk egymással, kárba vesszen, vagy esetleg semmivé is legyen. Amikor szóvá teszi, hogy a szokásos idõben miért nem vagyok már velük, mindig kimentem magam valami mondvacsinált indokkal. Ellenõrzöm a hadnagy jelenlétét, mert meg akarok bizonyosodni arról, hogy Ines nem üldözi el a nyomulásával, de egyébként hagyom õket kibontakozni. Még a szendvicsemet is inkább elhozom az ebédlõbõl, nehogy esetleg megzavarjam õket, ha éppen együtt ülnek le egy asztalhoz.

Ez a taktika már a gimiben is remekült bevált. Igaz, ott egy triónak indult az „örök” barátság, de miután a legjobb barátnõm és a legjobb barátom egészen másként kezdtek egymásra nézni és közeledni a másik felé, ösztönösen félreálltam az útból. Ha jól tudom, azóta már össze is házasodtak – bár az esküvõre nem hívtak meg –, és már az elsõ közös gyermeküket várják.

Nem szeretek a puszta létezésemmel más emberek boldogságának útjába állni.

Pénteken egész délelõtt Dr. Andrews-zal vagyok a mûtõben, ezért már délben ólmos fáradtsággal kell küszködnöm. Igyekszem kitartani, de megint balszerencsés napom lehet, mert alig teszem be a lábam a sebészeti osztályra, éktelen kiabálás üti meg a füleimet. Valahonnan a nõvérpult felõl jöhet a hang, azért kicsit sietõsebbre fogom a lépteimet, hogy megnézhessem, mi lehet a baj.

Valóban a nõvérpult mellett van a nézeteltérés… vagy bármi legyen is ez. Közelebb érve látom, hogy négy ember küszködik egyetlen beteggel, néhányan pedig csak állnak körülöttük és nézelõdnek. Homlokráncolva közelebb lépek, de akkor már nagyjából kezdem is sejteni, hogy mi lehet a baj. A kiabálás forrása maga a beteg, az arckifejezésébõl ítélve pedig nem egészen a megfelelõ osztályon van, sokkal inkább a pszichiátriáról szökhetett meg valahogyan. Egy nõvér és egy másik ápoló éppen egy kerekesszékbe próbálja betuszkolni, egy másik nõvér a kerekesszéket tartja egy helyben, a harmadik pedig éppen egy steril injekciós tût bont fel, hogy aztán valamilyen nyugtatóval töltse meg.

A beteggel küzdõk mellé állva megragadom a beteg felém esõ karját, mire kapok néhány hálás pillantást, de a lényeg, hogy hármunknak már sikerül leültetni és a székben is tartani a lármázó férfit. A nõvér a karját fogja a szék karfájához, mi pedig az ápolóval a felénk esõ vállát és térdét tartjuk stabilan. A nõvér a beteg mögé lép az injekciós tûvel és már majdnem sikerül is hozzáférnie a nyakához, mikor a férfi hirtelen felé rántja a fejét, majd mire kettõt pislogunk, szó szerint kiharapja a kezébõl az injekciós tût. A nõvér ijedtében hátra is ugrik, és mielõtt még bárki megpróbálhatná elvenni a betegtõl az eszközt, õ azt továbbra is a szája segítségével egyenesen beleállítja az én alkaromba. Felszisszenek, mert bár a szájával szerencsére nem tudja beadni nekem a nyugtatót, folyamatosan rángatja a fejét, így az egyszerû szúrásnál kicsit hatásosabb sebet okozva, a nõvér pedig láthatóan alig mer hozzányúlni.

- Vegye már el tõle! – szól rá a mellettem küszködõ ápoló a nõvérre, mikor a köpenyem ujján megjelenik az árulkodó vörös folt.

A nõvér megpróbál a beteg feje után nyúlni, de az újra ránt egy nagyot a fején. A nõvér ijedtében ismét hátraugrik, én pedig összeszorítom a fogaimat, ahogy az egyébként sem vékony injekciós tûvel tovább henteskedik a karomban. Nem kell viszont sokáig várnom a segítségre, csak az lep meg, hogy honnan érkezik. Két kéz ragadja meg határozottan a férfi fejét hátulról, a hüvelykujját a tarkóján támasztva meg, a többi ujjával pedig az állkapcsa alá nyúlva. Egy határozott mozdulattal egyenesbe húzza a beteg fejét, mert stabilan ott is tartja, miközben egy másik nõvér már érkezik is egy újabb injekciós tûvel. Ezúttal sikerül beadni a nyugtatót a betegnek, aki hamarosan el is ernyed, és így elengedhetjük.

- Köszönöm – pillantok fel a hadnagyra, ahogy õ is elengedi a beteg fejét.

- Szívesen – mosolyog rám, aztán félreáll, hogy az ápoló és az egyik nõvér szintén hálálkodások közepette eltolhassa a beteget a pszichiátria felé.

- Szerintem nem ártana elláttatnia a karját – jegyzi meg a másik nõvér a köpenyem pirosló ujjára pillantva, én pedig egyetértõen biccentek.

Még szerencse, hogy a tû sterilen került az én karomba.

- Majd én segítek – szólal meg a hadnagy, mire meglepve felpillantok rá.

- Ó, igazán nem szükséges, el tudom…

- Jobb kezes, ugye? – vág közbe.

- Igen – felelem homlokráncolva, de mielõtt még megkérdezhetném, hogy ez miért érdekli, rá kell jönnöm, hogy a jobb karom sérült meg.

Mikor újra ránézek, csak mosolyog, én pedig halkan elnevetem magam.

- Rendben, gyõzött – ingatom a fejem. – Köszönöm. Jöjjön, keressünk egy üres vizsgálót!

- Tudja, amikor megtudtam, hogy civil kórházban kezelik tovább, egy kicsit aggódtam, hogy megfelelõ kezekbe kerül-e. – Vallom be, s hogy igazán érezze mennyire hálás vagyok, továbbra is mosolygom. Nem mintha olyan nehezemre esni, hisz nagy kõ gördült le a szívemrõl, hogy jó kezekben tudhatom a kölyköt. – Örömmel látom, hogy nagyon is jó kezekben van.

- Jim jó srác, csak még nagyon fiatal és túl sok mindenen kellett keresztülmennie. Megérdemli, hogy a körülményekhez képest normális és boldog élete legyen – feleli halovány mosollyal az ajkain.

- Szerencsés a kölyök, hogy az orvosa ennyire a szívén viseli a sorsát – mondom ki kerek-perec a véleményemet, ami láthatóan zavarba hozza.

- Ugyan már – mosolyogja zavartan, míg bozontos fejét rázza. – Egyébként ön is kiváló munkát végzett. – Erre felkapom a fejemet, õ pedig folytatja. -  Úgy értem... fogalmam sincs, milyenek lehetnek ott kint a körülmények és tudom, hogy ilyesmire sosem vagyunk büszkék, de mi itt a kórházban sem végzünk szebb amputációkat. Nem lépett fel sem komplikáció, sem fertõzés, elég volt néhány hétig megfigyelnünk és biztosítanunk a sebgyógyulást, aztán nemrég el is kezdhettük nála a rehabilitációt.

- Köszönöm – tudom le egy apró biccentéssel. Más körülmények között biztosan úgy fognám fel, hogy csak meg akar nyugtatni. Azonban õ ért hozzá, tudja mirõl van szó, s ha ezt mondja, akkor így is van… ez pedig megnyugtat. Legalább felesleges kínszenvedést nem okoztam a kölyöknek.

- Én köszönöm, hogy hajlandó rá áldozni az idejébõl. Tényleg nagyon hálás vagyok érte, és biztos vagyok benne, hogy Jim is az lesz a társaságáért. Azt hiszem, nem igazán találta meg itt a közös hangot senkivel, jó lesz, ha tud valakivel beszélgetni – csacsogja tovább mosolyogva, ami csak növeli bennem azt az érzést, hogy nincs olyan nagy baj, amit ne lehetne megoldani.

- Örömmel jövök, ha segíthetek, higgye el. Nem kell gyõzködnie, doktor – vigyorgom, amire újabb zavart fény csillan szemeiben.

- Rendben, rendben, bocsánat – neveti, míg kezeit maga elé tartja védekezésként. – Most már nem rabolom tovább az idejét, esküszöm.

- Ó, engem igazán nem zavar – dalolom egyre jobbkedvûen. -  A döntésem ugyan végleges, de ha vannak még érvei, csupa fül vagyok – fonom össze mellkasom elõtt kezeimet, míg vigyorogva figyelem mit reagál erre.

- Nem szükséges, most már meggyõzött, hogy valóban el fog jönni holnap – feleli magabiztosan, amire én csak felvonom a szemöldökömet, majd felnevetek. Ez már igen! Így kell ezt. A határozottság minden titka.

- Szép kibúvó, már majdnem el is hittem. – Szimpatikus doki, nem olyan gõgös istenkomplexusos, mint akikkel én voltam anno összezárva. Széles vigyorral a számon lököm végül el magamat az ajtótól. – De azért jó, hogy nem a színmûvészetit választotta.

- Touché – mosolyogja, míg kisétálunk a hirtelen irodává felavatott vizsgálóból. Tetszik a kórház is, nagyon rég jártam erre, talán még kölyökként. Akkor ramatyabb állapotban volt, jó látni, hogy felújították s adnak rá. Bár nekem se kéne panaszkodni, a hadsereg remek mûszereket s gyógyszereket biztosít. No de, ez Amerika. 

- Tényleg köszönöm, hogy bejár majd hozzá... – szólal meg újra a fiatal doktor, míg épp kulcsra zárja az ajtót. Tudom én, hogy mi jön, így már széles vigyorral fordulok felé. Õ sem rest, elneveti magát, majd rögtön védekezésbe kezd. – Ez most nem egy újabb érv akart lenni! – Én is felnevetek, majd megrázom a fejemet. Jim, kishaver, jobban meg kéne ismerned a dokidat!

- Viccen kívül, tényleg szívesen teszem. – Közlöm vele az igazságot, miután vállára simítom kezemet, s vigyoromat mosollyá fokozom le. Ilyen komoly dolgot nem lehet fülig érõ szájjal közölni, oda a varázsa.

Miközben elveszi a kezét én is elmosolyodom és biccentek egyet, ezúttal nem kezdek újabb hálálkodási-rohamba.

- Akkor gondolom holnap lehet, hogy találkozunk – jegyzem meg, miután a kezemet a válla után a zsebembe mélyesztem. A tányér ott lapul a másik kezemben, vigyázok rá, anyám megöl ha újabb tányérját töröm össze: így nincs meg a tökéletes arányszám, s vacsoráknál vegyítenie kell. Azt pedig nem szereti.

- Mindenképpen ellenõrizni fogom – kuncogja.

- A fenébe, akkor tényleg kénytelen leszek eljönni – vigyorgom, bár egyáltalán nem bánom. Nem kell otthon ülnöm s azon törnöm a fejemet, mit kezdjek magammal. – Nos, ez esetben a holnapi viszontlátásra.

- Viszlát! – köszön el mosolyogva.

Nem köszöngetek tovább, még a belém rögzült biccentést is visszatartom, s inkább elindulok kifelé. Otthon vár rám egy alapos beszélgetés még, s biztos vagyok benne, hogy a húgom alaposan ki fog kérdezni mindenrõl, ahogy anyám is. A hazafelé vezetõ úton boldogan dobogok a kormányon a zene ritmusára. Nagy kõt görgetett le ez a nap a szívemrõl, sok kételyemet s félelmemet oszlatta el.

Ahogy beállok a feljáróra a kocsival, az ajtó kicsapódik, s kedvenc, no meg egyetlen húgom vetõdik ki rajta. Csibészes vigyorral indul meg felém, s minden ilyen alkalommal elfelejtem, hogy már huszonnégy éves, nem pedig tíz. Próbálok nem vigyorogni s úgy kiszállni a kocsiból, míg õ elém lépdel, s megköszörüli a torkát.

- Igen, Ally? – kérdezem, míg lezárom a kocsit. A megszólításra felhúzza a szemöldökét, már rég nem szereti, ha kislányosan becézem. Azonban nekem még mindig az a göndör hajú kislány, akit a nyakamban hurcoltam mindenhová. – Elnézést, Alison. Miben segíthetek?

- Oh, tudod te jól. Olyan sokáig voltál oda – csillannak a szemei, mire én nevetve odalépek hozzá, s átkarolom a vállánál fogva fél kézzel. A másikban anyánk tányérját tartom hõsiesen.

- Amint beértünk eldalolom neked mi volt, mit szólsz hozzá? – simogatom meg a vállát, míg õ is átkarol s elindulunk együtt.

- Csak ha felvehetem videóra, ahogy dalolva mesélsz – kacagja, s hamar én is csatlakozom hozzá.

- Azt lesheted! Aztán meg felkerül facebookra, youtube-ra, meg fene tudja hova. – Együtt nevetünk, míg Alison jobban odabújik hozzám.

- Azaz enyém… nem raknám fel sehová. – Néz fel rám, míg én kinyitom a bejárati ajtót. Apró puszit hintek a homlokára, majd elõre lököm. – Hé!

- Big gun – kezdek bele, mire máris felnevet a kissé hamiskás hangzáson -, big gun number one!

- Jól van, jól van big gun! Csak fejezd be!

- Szerintem egész jó lett – értetlenkedem, míg õ nevetve elveszi tõlem a tányért.

- Kihagytad a léggitárt – kacsintja, mire én elvigyorogva beállok igazi énekes-gitáros pózba.

- Akkor még egyszer – megköszörülöm a torkomat, majd bele is kezdek. – Big gun, big gun number one!

|****¤****|

Másnap is elmegyek Jimhez, ahogy utána való nap is. Ha kell vonatozom, vagy elkérem bátyám kocsiját. Nem minden nap kap süteményt, mint orvos felvilágosítom anyámat, hogy egy dagadt katona nem katona. Persze kapok is érte rendesen, hogy olyan nem is létezik. Nem akarom elszomorítani azzal, hogy márpedig igen. Tudhatná, hogy megy ez: fent zaba, lent maradék. Emellett eleget eszünk mi, csak eldolgozzuk. Így is attól tartok, sikerülni fog pár felesleges kilót magamra szednem, ír anyám úgy tömi belém, amit épp fõz.

No de vissza a kölyökhöz, aki minden nap fél kézzel fog velem kezet, vagy bokszol vállba. Ha nem is változik számomra semmit, úgy tûnik a külvilágnak igen. Dr. Garwood ellenõrzi megjelenésemet, mintha feljebbvalóm lenne. Nem bírom ki, hogy ne mosolyogjam meg ezt a tényt: betartja szavát, efelõl nincs kétségem. Emellett maga a tény, hogy netán tényleg ellenõriz… nem bírom ki mosolygás nélkül, kész, bûnös vagyok. Remekül szórakozom, lehet nem kéne, de nem tudok ellene mit tenni. Egyszerûen kellemes a társaság, felszabadult vagyok, így mosolygom.

A fiatal doki is le-leül hozzánk, valamikor tovább is marad egy kis illedelmes helyzetfelmérésnél. Jim is egyre felszabadultabb a jelenlétében, s mikor már õ is marasztalja, tudom, hogy jó úton haladunk, még ha kissé döcögõsen is. Minden kezdet nehéz, emellett Jim s Garwood is nagyon próbálkozik. Ez pedig jól tudjuk mennyit jelent.

Otthon is viszonylag minden rendben van, az öcsémet is láttam egy hétvégére. Elmentünk erre meg arra, én meg a két kicsi – Alison és Bran – ennek köszönhetõen pedig még jobban fel vagyok töltõdve. Minden napos programom pedig csak segít abban, hogy az addigi üresnek mondható otthon töltött napjaimat kitöltse végre valami. Anyám szerint túlságosan is apámra ütöttem eme téren: muszáj valamit csinálnom, különben beleõrülök a semmittevésbe.

Jim rendes kölyök, s tényleg megérdemli, hogy a sok borzalom után átéljen valami jót is. Még az is megfordul a fejemben, hogy a húgomat is magammal rángatom, hisz úgyis cuki pofa kell neki… azonban Ally huszonnégy, Jim meg húsz. Nem kételkedem, biztosan tudja hova kell berakni, de én nem szeretném, hogy ha mégse, a húgomon próbálgassa. Efelett nem tudom Jim tényleg cuki pofának számít e, mikor múltkor megkértem, hogy fejezze ki mit ért ez alatt, leintett, hogy úgyse értem.

A bajtársaktól is kapok egy-egy e-mailt. Megírtam nekik, hogy meglátogatom Jimet, jól van a kölyök, megmarad. Minden biztató szavat összegyûjtöttem neki, s egyik nap kinyomtatva a kezébe nyomtam. Sajnos a laptopomat nem vittem be, emellett az idõeltolódás nagy ellensége egy kiküldetésen lévõ katonának. Azonban annak az apróságnak is nagyon örül, vigyorog rajta, s azt hiszem ez is segít neki a helyzet elfogadásában. Legalábbis remélem.

Nem is tudom mennyi idõ telik így el, biztosan két hét is. Ha jól szórakozik az ember, gyorsan elszalad az idõ. Ezért is tûnik fel az egyik délután, hogy Garwood nem tisztel minket meg még egy röpke pillanatra se. Bár az feltûnik, hogy nagy szaladgálás van az osztályon, meg úgy az egész kórházban, szirénákat is hallottam, balesetnek tudom be. Senki nem mond semmit, én pedig nem kérdezek. A saját kis páciensem épp bosszankodik az anyján, meg az unalmas életvitelen, ami a kórházban van.

- A seregben legalább lehetett kártyázni, meg röhögcsélni a haverokkal – sóhajtja. – Itt meg… nézz rájuk! – mutat az idõsebbekre, majd a többiekre. – Még humoruk sincs! A nõvéreknek se. A dokiknak se… jó, talán Garwoodnak.

- Jó hallani – vigyorgom. – Ha nem is olyan mocskos, perverz dolgokat magyaráz, mint amihez hozzászoktál, azért valld be, hogy külsõsnek nem is rossz – fenyegetem az ujjammal.

- Jól van, elismerem, na! Nem rossz, van valami humora, na – szuszogja, majd mikor meglátja az elégedett képemet, mordulva meglök a vállamnál fogva. Rögtön nevetésbe török ki, de csak diszkrét hangnemmel. – Te szemét.

- Köszönöm. De akkor már kommunális… - figyelmeztetem, mire kapok egy újabb oldalba lökést, amit nem bírok ki nevetés nélkül.

A látogatás idõ végéig nem látjuk Garwoodot, így elkönyvelem magamban, hogy biztosan szabadnapos vagy esetleg beteg. Nem kérdezõsködöm utána, végtére is nem tartozik õ nekem elszámolással azzal kapcsolatban hol van. Nem tagadom, hogy hiányzik egy kis incselkedés a foglalkozásomban megfelelõ személlyel, de túlélem.

A látogatási idõ végén elbúcsúzom Jimtõl, majd elindulok a parkírozó felé. Aznap nincs nálam semmi, nem vittem se süteményt, se pitét, se cukrot, se csokit, csakis magamat. Pontosan azon gondolkozom, mit fogok másnap vinni magammal, mikor egy alak szalad nekem. Naivan azt hiszem kikerül, ezért se lépek arrébb, de nem, egyenesen belém szalad.

 - Hé, hé, csak óvatosan! – Szólok rá, míg a vállainál fogva tartom. Doki köpeny, borzos, sötét haj, majd az ismerõs kék szempár. Nocsak, mibe botlottam!

- Egek, elnézést, nem néztem a lábam elé... Ó, McLoughlin hadnagy! – Rögtön mosoly kúszik az ajkaimra.

- Nocsak, még a végén tájékoztatnom kell Jimet, hogy mégis ki lehet mondani a vezetéknevemet. Hiányoltuk ma az ellenõrzõ körútját – teszem még hozzá a tényt.

- Tömegbalesetünk volt, idáig azt sem tudtam, hol a fejem – sóhajtja, majd egy halvány mosoly kúszik ajkaira. – Jól hallottam a többes számot?

- Igen, Jim is várta – vigyorgom, majd hogy még komolyabban vegye, bólintok is helyeslõen. – Még a végén kiderül, hogy tényleg jó hatással vagyok rá. – S eme jókedv után elgondolkozom az elsõ mondatán, amit mondott. Emellett oly sápadt, szemeiben feldúlt tûz ég, nem láttam még ilyennek, s ez bizonyos szinten aggódásra ad okot. Mélyen a szemeibe nézek, nem akarom, hogy lepattintson olyan egyszerûen, s felteszem a kérdést. – Viccet félretéve, minden rendben? Meglehetõsen zaklatottnak tûnik. Jól van?

- Igen, ne haragudjon, csak hajnal óta bent vagyok és túl sok beteget vesztettünk el, és ilyenkor... –kezd bele, én pedig máris átérzem a helyzetet.

- Rendben, tudja mit? – vágok közbe még mindig mosollyal a számon, ugyanis ezt nem lehet a folyosón pár percben lerendezni. Ehhez több kell. – Jöjjön, leülünk valahová és meghívom egy kávéra, mit szól hozzá? Talán végre szaván fogom és kihasználom a lehetõséget, hogy látogatási idõn kívül a kórházban lófráljak – incselkedem kissé, próbálom a feszültséget oldani. Hisz ott van, érzem. Körülöttünk lebeg, mint reggeli pára a fák között.

- Még a végén kiderül, hogy tényleg játszani akar az állásommal – jegyzi meg mosolyogva.

- Nos, valahogy be kell bizonyítanom a kölyöknek, hogy melyik orvosa a jobb, nem igaz? – vigyorgom teli szájból. – Mutassa az utat, én közben imádkozom, hogy itt is olyan szörnyû legyen a kávé, mint nálunk, különben újra kell gondolnom a karrieremet.

- Akkor már kezdheti is a gondolkodást – kuncogja, míg elindul, én pedig révén, hogy nem ismerem a járást, ráhagyatkozom. Ez a kávés dolog azonban nagyon is piszkálja a fantáziámat…

- Most csak szórakozik velem, ugye? – méregetem, hátha feltûnik, hogy tényleg csak viccel. Egy jó kávéért egy orvos mindig ölni tudna. Mindig.

- Sajnálom, de nem. Jobb a kávénk, mint a Starbucksban.

- Sosem voltam még ott – vallom be felvont szemöldökkel.

- Én sem, de jó hasonlatnak tûnt – feleli nevetve, amitõl megnyugszom, s újra elvigyorodom. Már kezdtem félni, hogy ez valami helyi doktoros, esetleg még sznobos hely is, amit csak bizonyos körökben lehet megérteni… s én nem tartozom oda. Soha nem is tartoztam, az egyetem alatt se. Ez van.

Nem kell sokat várnom a gõzölgõ – állítólagos csodás – kávéra. Bár mivel nem automata köpi ki, már érzem, hogy fájni fog a szívemnek. Elég mûanyag ízû feketelevest kortyoltam már, belegondolni sem akarok abba mit hozhat el eme pohár tartalma számomra. S tény, egy jó kávénál kevés jobb dolog akad egy munkahelyen. Sajnos a katonaságnál ez a pont alapos mínuszt érdemel. legalábbis az én szakaszomnál.

- Szóval, el akarja mesélni, mi történt? – kezdek bele a faggatózásba, míg érdeklõdve figyelem arcvonásait. Látom rajta, hogy nyomasztja a téma, de nagy örömömre s megtiszteltetésemre belekezd.

- Robbanás és lövöldözés egy fiatalokkal teli szórakozóhelyen – sóhajtja. meglep ez az információ, a rádióban se hallottam róla, a kórházban se susmorogták.

- Az ember azt hinné, hogy ilyen esetekkel inkább mi foglalkozunk – jegyzem meg felvont szemöldökkel. Szörnyû, hogy már egy békés országban, amit mellesleg a szabadság hazájának is hívnak, ilyenek történnek. Hallottam már elég rosszat Amerikáról, hozzánk is elértek iskolai lövöldözés hírei, de mikor az ember ilyen közelrõl hallja, még jobban összeszorul tõle a szíve.

- Ha hiszi, ha nem, nekem is ez volt az elsõ gondolatom – feleli kesernyés mosollyal ajkán, majd mintha az ezernyi súlyos gondolatot próbálná fejébõl kirázni, megrázza kissé fejét. – A legidõsebb 25 éves volt, a legfiatalabb 16... Még csak ott sem szabadott volna lennie – hangja elhal, tekintetét leszegi, nem is rám figyel. Nincs jó érzésem ezzel kapcsolatban, ez olyan téma, amit még nem szabad feszegetni. Túl friss.

- Jól van, ebben az esetben azt hiszem célravezetõbb lenne, ha inkább elterelnénk a témát, hm? – Erre lassan felnéz rám, én pedig biztató mosolyt küldök felé. Megnyugszom egy kissé, mikor viszonozza. – Meséljen inkább arról, hogy mióta van itt.

- Harmadéves rezidens vagyok – kezd bele, én pedig érdeklõdve hallgatom. – Már csak néhány hónapom van a szakorvosi vizsgáig.

- Általános sebész, vagy van valami, ami kifejezetten érdekli? – teszem fel a kérdést kíváncsian. Emlékszem milyen nehéz volt egy irányt választani… minden úgy érdekelt volna. S az eddigi ismereteink alapján, a fiatal rezidens is nagyon nyitott mindenre.

- Ami azt illeti, meglehetõsen vonz a szívsebészet – vallja be, ami kicsal belõlem egy elismerõ füttyentést. Sajnálom, a katonaságot sem tudom lemosni már magamról… ösztönösen jön néha. A választás pedig igazán figyelemreméltó!

- A kardio nem kis dolog. De akkor hogyhogy mégis elvállalta Jim esetét?- ötlik fel bennem a kérdés, ugyanis a kettõ nem összeköthetõ. Mielõtt válaszolna, tekintete a távolba réved, míg ajkaira nosztalgikus mosoly kúszik, végül pedig felkuncog. Úgy érzem Jim esetéhez azzal a kedvességével állt már akkor is, mint most.

- Nos, elõször is szeretném leszögezni, hogy a környéken a mi kórházunk az egyik legjobb civil kórház, és általában tartjuk is magunkat ehhez... de azt látnia kellett volna, milyen arcot vágott szinte mindenki, amikor megtudták, hogy áthelyeznek hozzánk egy katonát. – Máris fülig ér a szám, érzem a végkifejlett mókás jövetelét. – A szakorvosok rögtön lepasszolták az aktáját, mondván: rengeteg dolguk van. Maradtunk mi, rezidensek, de mindenki úgy próbált megszabadulni az esettõl, mintha égették volna a papírok a kezét... pedig még csak bele sem olvastak. Egyszerûen berezeltek, eldöntötték magukban, hogy Jim egy erõszakoskodó, agresszív, kezelhetetlen beteg lesz, akit õk a hátuk közepére sem kívánnak.

- És maga? – kérdezek rá rögtön. Már az elejétõl kezdve ez járt a fejemben, õ miért vállalta el.

- Én sem olvastam el az aktáját, csak miután elvállaltam – intézi el egy vállrándítással. – Nem hittem, hogy csak azért tartanunk kéne tõle, mert nem szokványos beteg. Tény, hogy Jim soha nem könnyítette meg a dolgomat, de még így is én jártam a legjobban. – Meglep a válasz, emellett nem igazán tudok rajta kiigazodni.

- Milyen értelemben? – bukik ki belõlem a kérdés felvont szemöldökkel.

- Engem néha megajándékozott egy halvány mosolykezdeménnyel – vigyorodik el a válasz közben, amitõl halkan felnevetek. Oh, hogy így! – Mindig morcos volt és lehetõleg mindenkivel goromba, de miután megbizonyosodott róla, hogy én tényleg segíteni akarok neki, elkezdett beletanulni a kedvességbe. Most pedig megjelent a kinti orvosa és csodát tett. – Nem bírom ki, még egyszer felnevetek. A széttárt karjaival olyanok ezek a szavak, mintha csodatevõ volnék, ami, nos, bõven nem vagyok.

- Segítek, ahol tudok. – Terelem a témát, s inkább belekortyolok a kávémba. Addig szeretem, míg meleg. Ahogy lecsusszan a torkomon az elsõ korty, meglepett nyögés hagyja el torkomat, s tágra nyílt szemekkel nézek a velem szemben ülõ rezidensre. - Ez tényleg a karrierembe fog kerülni. – Szemei pajkosan csillannak, kacaja szívmelengetõ, s máris úgy érzem tettem érte valamit. Valamit, amivel jobbá tehettem kicsit a napját, s egy pillanatra elfelejthette a reggeli rohanást s a sok fájdalmat.

- Ne aggódjon – kezd bele, miután vállamra simítja kezét együtt érzõen -, a fõnök biztosan értékelné a szakértelmét – biztat, sõt, még egy kacsintással megfûszerezi szavait.

- Ez jó hír – bólogatok, s bár eszemben sincs egyelõre pályát váltani, jól esik a figyelme. Ki tudja mit hoz a jövõ.

Hamar megiszom a fekete nedût, s hiába minden, bizony a tízes skálán bõven tízest ér el. Azonban ettõl nem ér véget a beszélgetés, s megmaradok hû hazafinak. Mindketten elveszítjük kissé idõérzékünket, még ha csak a munkáról is esik szó. Bár két doktornál ez megérthetõ: nincs jobb, mint egy szakmabelivel társalogni. Peter pedig igen széles látókörû, ami kifejezetten tetszik.

- Köszönöm ezt a beszélgetést – szólal meg, miután kidobtuk a papírpoharakat s lassan a kijárat felé indulunk. Remélem nem kezd megint hálálkodásba, hisz õ is megtette volna. Ebben biztos vagyok.

- Ugyan már, öröm volt játszani az állásával – vigyorgom pimaszul, mire õ csak kuncogva megrázza a fejét.

- Tényleg, nagyon hálás vagyok, hogy itt maradt velem. Már sokkal jobban érzem magam, remekül alakította a pszichológust. – Nem tudom elkerülni, de végül is nem kell nekem mindent halál komolyan vennem. Akkor minden olyan unalmas lenne, arról ne is essék szó, hogy ezzel együtt én is.

- Talán majd jelentkezem továbbképzésre – jegyzem meg továbbra is széles mosollyal a számon. Biztos tarolnék a sok iskolában kitanult, igazán komoly esetekkel alig találkozó „szakemberek” között.

- Ha már úgyis újra kell gondolnia a karrierjét... – neveti.

- Pontosan. – átfut a fejemen pár kósza gondolat, amitõl szelíd mosollyá simulnak arcvonásaim. Mégis csak szeretnék valami komolyabb dolgot mondani neki, amit lehet nem fog kihasználni, de ha megtenné se bánnám. A vállára teszem kezemet, hogy még jobban érezze a helyzetben rejlõ bizalmat, s azt, hogy nem csak holmi kedvesség vezérel arra, amit mondani készülök. – Szívesen tettem, én is jól éreztem magam. Ha bármikor szüksége lenne egy újabb adag lelki segélyre, csak szóljon.

- Sajnálom, de nagy az esélye, hogy szaván fogom – feleli egy halk nevetéssel, amiben már nyoma sincs az elõzõ jókedvnek.

- Csak nyugodtan – bólintok. Innentõl nem esik közöttünk több szó, pedig kikísér a kijáratig. Ott mindketten megállunk, én pedig felé fordulok még pár szóra.– Akkor holnap már remélhetõleg nem marad ki az ellenõrzõ hadjárat?

- Nagyon, nagyon remélem. Szóval mondhatjuk, hogy a holnapi viszontlátásra.

- Úgy legyen, ez legutóbb is bejött – mosolygom az emléket, majd végül intek egy aprót s elindulok a kocsihoz. Még meg kell keresnem, a bátyámé, õ pedig természetesen egy tucat márkát választott tucat színnel.

- Ó, és hadnagy! – Csendül fel mögöttem Peter hangja, s kell egy kis idõ, míg eljut az agyamig, hogy az a hadnagy még mindig én lennék. Megállok, majd érdeklõdve visszafordulok felé. – Látja, ha elég sok idõt tölt a társaságomban, hallgatni fog a hadnagyra is.

- Milyen igaza van! – nevetem.

- Egyébként csak azt akartam mondani, hogy bár õ még nem tudja, Jim holnap kapja meg a protézise elsõ típusát.

- Csakugyan? – kérdezek vissza. Ez új információ, a kölyök se tudja, így nem mondhatta… érdekes ez. Bár, Jimet ismervén nem csodálom, hogy pont vele nem lett közölve.

- Arra gondoltam, hogy talán örülne neki, ha ön is ott lenne. Tudja, hogy legyen kit gyõzködnie, hogy azzal még fegyvert is foghatna és senki nem venné észre a különbséget.

- És a fejemhez vághassa, hogy ha nem mondom el mindenkinek, hogy amputálnom kellett a karját, simán visszavennék a seregbe – csóválom fejemet. Magam elõtt látom a pukkancsot, s már ez mosolyt csal az arcomra.

- Pontosan. Szóval ha gondolja, én szívesen becsempészem a nagy alkalomra. Már úgyis egészen belejöttünk, hogy az állásomat kockáztassam ön miatt – teszi hozzá huncut vigyorral. Felnevetek, majd zsebre dugott kézzel pár nagyobb lépéssel már ott is vagyok elõtte. Érdeklõdve figyel, biztos sejti, hogy szeretnék valamit mondani.

- Mikorra jöjjek? – teszem fel az elsõ kérdést kicsit messzebb állva tõle. Elsõnek tudjuk le a formális dolgokat, hogy biztosan ne késsek s tervezhessek.

- Tizenegyre, de ha pár perccel elõtte itt lenne, akkor megvárom a pultnál – feleli mosolyogva – feleli mosolyogva. – Úgy könnyebben bejut, nem lesz nagy kérdezõsködés, tudja… - sorolja míg zavartan megvonja vállát.

-  Oh igen, az állása kockáztatása. Amúgy meg, tudja… ez a dolgom – suttogom oda neki bizalmasan, s próbálom magam nem elnevetni közben. – Igazából a tantestület küldött, de kérem, ne mondja el a többi rezidensnek. A maga pozíciója már biztosnak mondható, köszönje a jó kávénak – teszem hozzá, mire felkuncog, én pedig folytatom -, azonban akad pár igen komolyan átgondolandó orvos palánta.

- Komolyan átgondolandó? – kérdez vissza, míg próbál nem szélesen mosolyogni. A szemei azonban elárulják milyen jól szórakozik rajtam, s attól tartok én is hasonló huncut lánggal tekintek le rá.

- Komolyan átgondolandó, hogy egyáltalán a beléjük fektetett energiát megérik e.

- Oh, de nekem nem kell félnem. Igaz? – kérdezi, míg mellkasa elõtt összefonja két kezét.

- Én nem mondok magáról egy rossz szót sem a fejeseknek – nyugtatgatom, mire elenged egy mosolyt. – Az viszont határozottan mínusz pont, hogy hagyja magát. Elterelem a figyelmét, lopom az idejét, kockáztatom a munkáját. S hagyja – rovom meg, de érzi, hogy csak viccelek vele, s eddig bírja. Felnevet, majd nagyot sóhajtva bólint egyet.

- Igaza van, szégyellem is magam érte, s esdekelve kérem, ne írja bele a jelentésébe – mosolyog rám, míg szemeiben ott csillog továbbra is az a huncut fény.

- Jó, meggyõzött – felelem egy kis hezitálás után. – Nem írom bele.

- Ennyi? Semmi feltétel, alku? – Hirtelen ugrik be valami apró ötlet, ami lehet mindkettõnknek nagyon sokat segítene. Elmosolyodom, talán kissé ördögien is, mert máris zavartan elmosolyodik. – Oh, talán mégis?

- Nos, ki tudja mit hoz a jövõ, kedves leendõ doktor. Nem tartom fel tovább, így is pofátlanul megtettem. A holnapi viszont látásra – mosolygom rá, amit õ is viszonoz, de csillog egy kis értetlenség a szemeiben. Nem is csodálom, azonban tényleg komolyan megfordult a fejemben valami, amire lehet megkérem majd, ha eljön az ideje. Van még rá egy hónapom. Addig kitalálom tényleg akarom e, s ha igen, hogy adjam elõ neki…

Még egyszer elbúcsúzunk, én pedig végül csak elindulok kocsit keresni a parkolóban. Egész hazavezetõ úton ezen jár a fejem, míg be nem mondják a hírekben a lövöldözést és robbantást a szórakozóhelyen. Kellemetlenül mocorgok a vezetõülésen, hiába láttam már eleget, még mindig meg tudok döbbenni.

|****¤****|

Az addigi otthonlétem alatt mondhatni elég jól aludtam. Ha nem is sokat az utóbbi idõben, de jól. Aznap azonban ennek vége szakad: jönnek a rémálmok. Én magam sem tudom, hogy azért mert már kellõ képen kipihentem magamat vagy esetleg a robbantás s lövöldözés említésétõl… esetleg mindkettõ. Nem is lényeg: egyszerûen újra pocsékul alszom, rémálmokkal. Izzadságban ázva kelek hajnalban, hajam a tarkómhoz, nyakamhoz s arcomhoz tapadva, s ahogy ráeszmélek mi történt már megint, nagyot sóhajtok. Egyetlen egy dolog jó a saját lakásban, hogy nem ordítok már fel senki se. No meg a szabad fürdõ, oh, az mindent megér. Nincs sorban állás, magyarázkodás, egyszerûen csak levetek magamról mindent s beállok a meleg vízsugarak alá, míg ki nem tisztul az agyam.

Mielõtt átmennék a szüleimhez, iszok egy jó erõs kávét, ami meg se közelíti a tegnapi kórházit. Elgondolkodásra ad e még mindig okot? Sajnos igen. Nem tudom Jim sejti e a keserû nedû létezését a kórházban, ha nem, feltétlenül fel kell világosítanom. Aranybányán mereszti a seggét a tudta nélkül.

Korábban indulok, sétálok a viszonylag hûvösnek mondható kora õszi idõben. Kitisztítja s lehûti fejemet, ami igazán jól jön. S nem is sejtem mennyire. Elõzõ nap hiába voltam otthon, elfelejtette apám közölni, hogy kell neki aznapra az autó, a bátyám pedig elõre jelezte, hogy aznap dolga van. Nem is maradok sokáig a magyarázkodó anyámnál, már csak az, ahogy apámat védi teljesen feltüzel. Nem értem miért nem lehetett szólni: akkor a korábbi vonattal simán elindulhattam volna. Így meg, imádkozhatok, hogy jegyet is tudjak váltani, majd felszállni a vonatra, majd a városban a buszra, révén, hogy a kórház s az állomás a két végében van.

A vonatot elérem, de a busz pontosan az orrom elõtt megy el. Fél órát kell csak várnom a következõ járatra, addig pedig bõven van idõm, hogy kimérgelõdjem magamat. Foghatnám a rossz alvásra, de az elmúlt pár évben én szinte mindig rosszul alszom… egyszerûen már felhúz minden, emellett megígértem, hogy idõben ott leszek. utálok késni, utálom a szavamat megszegni. Minden emberi kapcsolatnak ez az alapja: betartani, amit megígértünk s mondtunk. A munkámban még fontosabb… Egyszerûen feldühít már minden.

Tizenegy után hat perccel esem be a kórházba, s pontosan négy perc kell, még az osztályra sietek. Végig az jár a fejemben mit mondhatnék a pultnál, révén, hogy még nincs látogatási idõ, nem hivatkozhatok Jimre. Szinte odasomfordálok a pulthoz, fejemben ezernyi lehetséges indokkal, mikor beugrik a legjobb: ha nem kereshetem még a pácienst, keresem az orvosát.

Egy középkorú nõvér ül a pult mögött, mintha épp jelentést írna, nem is figyel fel rám, míg meg nem köszörülöm a torkomat. Már ahogy rám néz, s ahogy ráncolja homlokát érzem, hogy nagyon nehéz dolgom lesz.

- Jó napot kívánok, asszonyom – kezdek bele mosolyogva, mire ha lehet még csúnyábban néz rám. – Nem szeretném zavarni…

- Pedig épp zavar – közli kegyetlen nyersséggel, sõt, még folytatja is. – Nincs még látogatási idõ, jöjjön vissza egy óra után. – Hirtelenjében köpni-nyelni nem tudok, sok ez nekem így egy napra. Szüleim jó modorra neveltek, az ehhez hasonló hárpiáknál is, azonban kell egy nagy lélegzet, hogy ne szóljak neki egy szaftosat vissza. Mosolyt erõltetek az arcomra, ugyanis a döbbenettõl határozottan lefagyott, majd újra megköszörülöm a torkomat.

- Akkor kérem ne haragudjon azért, mert zavarni fogom újra, de nem látogatóba jöttem. Nem pácienshez. Most – fejtem ki, míg elsétál mögöttem valaki, de nem igazán figyelek rá, csak a csúf vén boszorkány undorral teli képet mérem fel, de csak azért, hogy legyen min képzeletben lõgyakorlatoznom. – Kérem, segítsen.

- Kit keres? – röffenti oda, de még mindig ott a toll a kezében, jelezvén, hogy sietõsen pofázzak.

- Dr. Garwoodot. Tizenegyre lett volna idõpontom hozzá, hogy…

- Egy- vág közbe unott, lenézõ tekintettel -, ez nem szakrendelõ, kettõ a fiatal rezidens nem tartózkodik az osztályon. Három, legközelebb idõben jöjjön – feleli, majd mint aki jól végezte a dolgát, folytatja az ûrlap kitöltését. Olyan mély levegõt veszek erre a viselkedésre, hogy fél szemmel rám néz. Mosolyt erõltetek az arcomra, mire õ újra tesz rám magasról. – Viszlát – böki még oda jelzésképpen, hogy ideje mennem. Olyan düh kezd el lelkemben kerekedni, hogy majdnem elsodorom a mellém lépõ alakot.

- Elnézést kérek – motyogom oda, s mennék is tovább, de a nõ, méghozzá orvosi köpenyes elém lép magabiztosan. Sötétebb a bõre, mint nekem, ami lehetne újdonság is, de nem az. Kontyban van a haja, vékony, alacsony, fiatal. Más helyzetben, egy jobb napomon még meg is nézném magamnak.

- Nem szerettem volna hallgatózni, de pont meghallottam, hogy Petert keresi – értetlen tekintetemre zavartan elmosolyodik vékony ajkaival, majd kijavítja magát -, bocsánat, Dr. Garwoodot. Ön Jim volt bajtársa, igaz?

- A volt? Akkor nem lennék itt – felelem, mire zavartan elmosolyodik.

- Elnézést. Dr. Ines Gomez vagyok, ha úgy vesszük Pe… Dr. Garwood munkatársa. Várta magát.

- Lekéstem a buszt – felelem. – A vonatot is majdnem. Mindent. – Együtt érzõen elmosolyodik, majd aprót köhintve a fejével a pult felé int. Mikor odanézek, az a szipirtyó elkapja a tekintetét s ír tovább. – Menjünk kissé arrébb – javasolja, én pedig ezer örömmel teljesítem. – Elkísérem, ha szeretné – jegyzi meg pár lépéssel s egy biztos sarokkal arrébb.

- Oh, nagyon hálás lennék érte – mosolyodom el lelkesen. Remekül hangzik, végre valami jó a napban. – Már ha magát nem zavarom… a kedves nõvérke a pult mögött ugyanis éreztette s megjegyezte, hogy nem épp a legmegfelelõbb idõben tartózkodom ott, ahol.

- Mrs. Kelly mindig ilyen – neveti, míg elindul. Belekezdünk egy kisebb beszélgetésbe, s mire a megfelelõ osztályra érünk, határozottan jobb a kedvem. Mielõtt azonban bekopogna, a jobbomat nyújtom felé.

- Elfelejtettem, nem is, egyszerûen nem mutatkoztam be. Pótolni szeretném. Regan McLoughlin. S köszönöm a segítségét – teszem még hozzá, míg õ kezet ráz velem.

- Ugyan, nincs mit. S mondja, hagynagyozhatom? – kérdez rá bazsalyogva, mire én elnevetem magamat.

- Feleslegesen mutatkoztam be, ugye? – kérdezem sokat sejtõen, mire õ csillogó szemekkel oldalra biccenti a fejét. – Értem. Azt hiszem – vigyorgom. Nem felel semmit se, csak lazán bekopog, majd benyit.

- Meghoztam a díszvendéget – jelenti be, míg én belesek a válla felett mosolyogva. Azonban hamar vigyorognom kell, ahogy a vizsgálóasztalon egy roppant durcás képpel ülõ Jim néz vissza rám, mellõle pedig egy kissé kétségbeesett Garwood. A harmadik személyre is vetek egy pillantást, középkorú férfi, láthatóan õ sincs a helyzet magaslatán.

- Köszönöm Ines - szól oda Peter, míg az említett bólint egy aprót, s óvatosan kiaraszol alólam.

- Én is köszönöm még egyszer – mosolygom a fiatal nõ után, aki kacéran elmosolyodik. Nem tétovázom tovább, belépek a kivizsgálóhoz hasonló terembe, majd bezárom magam után az ajtót. Gyorsan ledarálom ki s mi vagyok az ismeretlen orvosnak, majd elnézést kérek a késésért Jimtõl s Garwoodtól.

- Lemaradtam valamirõl? – kérdezek rá végül, mire a két orvos összenéz, Peter pedig zavartan elmosolyodik.

- Kínoznak, de úgyis tudsz róla. Rám akarnak erõszakolni egy mûkezet, hogy próbálgassam – közli. – Legalább olyat adnának, amivel tudok lõni! – háborodik fel, mire mindkét doki felsóhajt.

- Ahogy már mondtam, ez még csak a kezdet… - kezdene bele a férfi, de mikor Jim felhorkan, s nyitná a száját, közbeavatkozom.

- Ha jól sejtem, ez még nem a végleges darab. Csak hogy szokja az érzést, megnézzék mennyire bírja. Jól tudom? – apró bólintás a válasz, mire én Jimre nézek. – Ember, olyat fogsz kapni, amivel kötni is tudsz.

- De én nem kötni akarok! – vég vissza. Látom rajta mennyire nem akarja, s bizonyos szinten meg is értem a helyzetet.

- Persze, értjük, de minden kis lépésekben kell csinálni – gyõzködné Peter is, mire Jim küld felé egy felháborodott pillantást. Újabb vita kerekedik a két orvos s páciensük között, amit én csak hallgatok. Jim tiltakozik, nem akarja a mûanyag rondaságot magára, ha csonknak nevezik az amputált kezét – ezt nem Peter mondja, hanem a másik doktor - a kölyök felháborodása csak nõ. Egészen addig nem szólok közbe, míg Garwood egy kérlelõ pillantást nem küld felé.

- Emlékszel a kiképzésre? – szólalok meg, mire mindenki elcsendesedik. Eddig ezen törtem a fejemet, hogy vehetném rá. Nem akarom gyõzködni, érzem, hogy most nem menne úgy.  Még a fele se ment le a napnak, máris rengeteg dolog történt.

- Hogyne emlékeznék, az volt a… - mielõtt folytatná a háborgást, közbevágok.

- S arra is emlékszel, hogy nem adtak rögtön a kezedbe fegyvert? S akkor se töltve kaptad elõször a kezedbe. – Jim a szemöldökét ráncolva figyel, míg én kihasználva, hogy csendben van, folytatom. -  Mindennek megvan a maga ranglétrája. Az ideje. Amúgy is, amilyen kétbalkezes vagy a drága, kiköpésig hasonlító protézist nem kapod meg. Ha én lennék a kezelõ orvosod, fu, nem is tudom, vagy három évig. Akkor elkezdene végre benõni a fejed lágya s talán, mondom talán – ecsetelem egyre nagyobb beleéléssel, hisz Jim szemeiben is felgyullad az ismerõs fény – nem törnéd a második nap össze.

- Doki, nagyon szemét vagy – jelenti ki, mire mindhárman felkuncogunk. Jó, én elégedetten fel is nevetek, ugyanis tudom, hogy rábeszéltem.

- Tényleg ne aggódj ezen, Jim. Nem szeretnélek álmokba ringatni, miszerint könnyû lesz az elején, de ettõl jobb lesz, ez biztosíthatom – kezd bele Dr. Garwood nyugodt hangon, figyelmesen. – Ez az elsõ prototípus. Ha szépen haladunk, két héten belül is megkaphatod a másodikat.

- S az nem úgy fog kinézni, mint egy horrorfilmbeli eszköz? – kérdez rá érdeklõdve, mire a fiatal férfi elmosolyodik.

- Nos, remélem.

- Kérj terepmintásat – jegyzem meg. – Még könnyebben tudsz majd beolvadni a puskával – emelem fel a kezemet, mintha egy szép nagydarabot tartanék a kezemben. Kapok egy széles mosolyt a kölyöktõl, úgy tûnik kellõen felbátorítottuk.

- Kész vagy? – kérdezi tõle Peter, mire kap egy bólintást. – Remek. Menni fog, ebben biztos vagyok!

- Aztán retteghetek, hogy mit fog lemûvelni – jegyzem meg sóhajtva. – Még a végén újra egy osztagba osztanak minket…

- Ezen ne múljék doki, szívesen megyek még jó pár évig az agyára – jegyzi meg Jim, míg a másik orvos a protézissel matat. Kihasználja, hogy a kölyök nem rá figyel.

- Az a jobbik eset. Most gondolj bele, hogy a húgom is jönni akart! Szerinte egy húsz éves kölyök a katonaságban cuki.

- Van húga? – kérdezi érdeklõdve Garwood, mire én bólintok.

- S vörös, ha? – vigyorog félreérthetetlenül Jim, még akkor is, mikor elkapják két oldalról, hogy biztosan ne mozogjon a felhelyezés közben.

- Oh, az egész család az, kölyök – vigyorgom a meglepett képét.

|****¤****|

Ahhoz képest, ahogy indult a dolog, jobban végzõdik. Jim is megbékél a végére, s ez bizony nagydolog. Sokat fog segíteni a fejlõdésében, mind testileg mind lelkileg. Visszakísérjük Jimet a kórtermébe, s révén, hogy körülbelül még egy óra van látogatási idõig, hagyom pihenni. Hiába a nagy szája, látom rajta, hogy elfáradt. Igazából mennék is haza, de megkér, hogy maradjak kicsit, mert szeretne beszélni velem. Természetesen nem tiltakozom ellene, idõm is van.

- Köszönöm, hogy eljött – szól hozzám kilépvén a kórterembõl Peter. – Tényleg nagyon sokat segített.

- Elnézést még egyszer a késésért – mosolygom zavartan. – Kis fennakadás volt reggel… a kolleginája mondta, hogy várt rám – ettõl láthatóan zavarba jön. – Nem szerettem volna kellemetlenséget okozni.

- Nem okozott kellemetlenséget – rázza meg kissé a fejét. – Biztos voltam benne, hogy nyomós oka van azért, amiért nem jön. Nem olyan embernek tûnik, aki megszegné a szavát.

- Oh, ez kedves. Köszönöm – mosolygom hálásan, amitõl mintha még jobban másra koncentrálna, csak nem rám. – Maga szerint lehetséges, hogy még egyszer bûnbeessek az itteni kávéval? – érdeklõdöm, mire felkuncog.

- Szeretne?

- Nos, tényleg igazán jó kávéról beszélünk, emellett várnom is kell, s az alvás se úgy jött össze, mint szerettem volna. Bár maga is jól tudja, hogy a kávé egy doktor legjobb barátja. Csatlakozik? – kérdezem érdeklõdve, mire nagyot pislantva rám néz. – Ha más dolga van se gond, csak gondoltam elmondhatná miért jó itt dolgozni…

- Ebéd idõ van… - motyogja hirtelen. – S a kávé mellett a szendvics is nagyon finom a büfében.

- Ezt igennek veszem – kuncogom zsebre tett kézzel. Halovány mosolyt küld felém, majd nagyot sóhajtva kihúzza magát.

- Az indokok pedig, hogy miért itt jó dolgozni vegyesek. S hogy biztosan jó döntést hozhasson, el fogom mondani a rossz oldalát is ám! – indul el, én pedig követem.

- Oh, kértem volna rá. Tudja a katonaságnál is megemlítették, hogy stresszes meló, meg hogy életveszélyes, de kölyök fejjel nem igazán gondoltam bele – felelem.

- Fiatalon csatlakozott? – kérdezi érdeklõdve, mire én felsóhajtok. Nosztalgikus mosolyra húzom ajkaimat, életem egyik legnagyobb döntését hoztam meg annak idején, s azt hiszem, sõt, biztosra veszem, nem változtatnék ezen felnõtt fejjel se.

- Érettségi után rögtön – felelem. – Húsz éves koromra már én is sok helyet megjártam, de aztán a katonaság úgy döntött tudnának velem kezdeni valamit. Így lettem katonaorvos.

- Érdekesnek hangzik – feleli, míg én megtartom neki az ebédlõ ajtaját, hogy bemehessen. – Köszönöm.

- Szívesen. S igen, az. Azonban nem egy kávé s szendvics mellé való dolog, kicsit hosszabb, bonyolultabb. Emellett épp a kórházra kéne rábeszélnie, nem nosztalgikus emlékeket felhoznia! – szidom meg viccelõdve, mire felnevetve kezd el szabadkozni.

- Sajnálom, tényleg. Csak kíváncsi vagyok, emberi dolog. Nem sok orvossal találkoztam, aki a katonaságban dolgozik. Sõt, õszintén, maga az elsõ.

- Ígérem, egyszer tényleg mesélek már, de attól tartok, hogy akkor maga akar katonai szívsebész lenni. – Felnevet a feltételezésre, míg beállunk a sorba. Elõre engedem, addig is felmérem mit s mennyiért vehetek. Akkor esik le, hogy aznap még a kávén kívül nem is vittem be a szervezetembe semmit se. Kezdek éhes is lenni, az étvágyam is megjön a gusztusos szendvicsektõl. Kettõt veszek, meg egy csodakávét. Nem vagyok rest megjegyezni, hogy imádom, amiért a büfés hölgy zavartan mosolyog ráncai alatt. 

Peter megvár, együtt indulunk el egy üres asztalt keresni. Elõzõ nap szinte üres volt az ebédlõ, azonban az ebédidõben mindenhol orvosok, asszisztensek, ápolók s nõvérek hemzsegnek. Egyszer csak egy kéz lendül a magasba, s felénk kezd el integetni.

- Ez ott nem a kolleginája? – hajolok oda Peterhez, aki buzgón szabad helyet keres nekünk. Érdeklõdve fordul oda, majd helyeslõen bólint.

- S úgy látom egyedül van. Jöjjön! – indul meg, majd hirtelen megtorpan. – Nem bánja…? – néz rám, mire én zavartan elmosolyodom.

- Mit nem bánok?

- Nos, hogy… oh, semmi. Butaság – sóhajtja, majd int a fejével, hogy menjünk. Nem értem miért zavarna, s lehet õ is átgondolta, s erre jutott. Találkoztam már a hölggyel, Inesszel, szóval még igazán vadidegenhez se kellett ülnöm.  Legalább helyet találtunk, együtt, nem külön.

Azt meg sem jegyzem, hogy érdekel a kisasszony, már csak a huncut tekintete miatt. Elnézést, még mindig férfi vagyok, méghozzá katona, kiküldetésen, ahol a nõket hat réteg ruhába bugyolálják. 

- Nézze, Dr. Decker, én igazán nem tudom, mit vár tõlem...

- Tudom, hogy még csak rezidens – vág közbe az asztalánál ülõ férfi egy teátrális sóhaj kísérletében, én pedig visszafogom magam, és nem emlékeztetem rá, hogy már csak néhány hónapig élvezheti, hogy ennyire fölém helyezi magát –, de akkor is maga a páciens kezelõorvosa.

- Ön pedig a pszichológusa – emlékeztetem enyhén felvont szemöldökkel.

- Mr. Willons kezelhetetlen – jelenti ki. – Egyszerûen képtelenség akár egy lépést is tenni elõre a terápiában, mert visszautasít minden segítséget. Nem hajlandó megnyílni nekem.

- Még mindig nem értem, hogy tõlem mit vár.

- Nos... maga is fiatal – mér végig, el sem titkolva, hogy azt gondolja, még ott a tojáshéj a hátsó felemen. – Talán jobban megértenék egymást, el tudna vele beszélgetni, rávenni, hogy kezdjen el beszélni a problémáiról.

- Dr. Decker, én sebész vagyok – vonom fel a szemöldököm. – Az egyedüli dolog, amit fel tudok nyitni, az a betegek teste. Az elméjük megnyitása nem az én szakterületem.

- Azért csak próbálja meg – int le türelmetlenül, majd újra a papírjaiba temetkezik. – Úgy vettem észre, magát mindenki másnál jobban el tudja viselni.

- Talán mert rajtam látja, hogy tényleg érdekel, mi van vele... – mormogom az orrom alatt.

- Hogy mondja? – emeli fel a fejét.

- Nem érdekes – nyúlok a kilincsért. – Viszlát, Dr. Decker!

A fogaimat csikorgatva hagyom el az irodát, és közben igyekszem nem túlságosan felhúzni magam. Tudtam, hogy Jim nem lesz könnyû eset, mind tudtuk, hogy nem lesz az, de azért arra nem számítottam, hogy Dr. Decker egyszerûen feladja, elvégre õ a pszichológiai osztály feje vagy mi... Direkt azért osztották a vezetõ pszichológusra Jim esetét, mert remélték, hogy õ azért elég jó szakember hozzá, de nem. Õ inkább átruházta rám a feladatot.

Nem mintha bármi bajom lenne Jimmel, épp ellenkezõleg. Igazából nagyon bírom a srácot, mindannak ellenére, amin mindössze húszévesen keresztül kellett mennie, vannak jó pillanatai. Néha egy-egy pillantásából úgy érzi az ember, hogy a lelke mélyén még ott rejtõzik valahol a kölyök, de mosolyogni még jóformán soha nem láttam néhány apró, halovány próbálkozást leszámítva. Abban igaza volt Deckernek, hogy ezeket a próbálkozásokat is csak nekem sikerült elõcsalnom belõle, de ez még nem jelenti az, hogy jó pszichológusa lennék... Egyszerûen csak tudok bánni a betegekkel. Azt hiszem.

- A kis katona miatt baszogatott? – bukkan fel mellettem Ines a következõ folyosón.

- Úgy döntött, hogy egy idõre átadná a stafétát – sóhajtok fel.

- Amíg a srác meg nem szólal, aztán meg learatná a babérokat, mi? – ingatja a fejét. – Ne is törõdj vele! Szerintem úgyis jobban érzi magát a te társaságodban.

Hálás mosollyal pillantok rá, éppen elkapva a kacsintását. Inesszel hosszú évek óta legjobb barátok vagyunk, plusz egymás legfõbb támaszai az egész kórházban. Egyszerre kerültünk ide az orvosi után, együtt voltunk gyakornokok, aztán együtt avanzsáltak minket sebész rezidenssé. A rossz idõk hamar összehozzák az embereket, ráadásul mostanra már csak mi ketten maradtunk rangidõs, utolsó éves rezidenseknek. Egymással valahogy sosem versengtünk, pedig mindig azonos szinten voltunk és ugyanabban a tempóban haladtunk, azzal a különbséggel, hogy míg én egyre biztosabban a szívsebészet felé kacsingatok, addig õ inkább a traumatológiával szemez.

És persze közben egyre kétségbeesettebben bizonygatja – nekem és önmagának is –, hogy ennek nem az az oka, hogy a traumatológia vezetõ sebésze egy dögös negyvenes pasas, akinek azóta be akar bújni az ágyába, amióta felvettek minket gyakornoknak.

- Na és mi újság Mr. Észveszejtõvel? – vigyorodom el, mikor a nõvérpulthoz érve megállunk, hogy bevárjuk a mentorunkat a megbeszélt eligazításhoz.

Bár már mindkettõnknek vannak saját betegei, hivatalosan még mindig a mentorunk, Dr. O’Connell, egy általános sebész-szakorvos felügyelete alatt állunk, és továbbra is vannak minden hétnek olyan napjai, hogy õ oszt be minket egy adott osztály valamelyik sebésze alá, és jóformán az egész napot ott kell töltenünk. Olyankor a kötelezõ napi viziteket végezhetjük el a betegeinknél, és ha nincs semmi sürgõs beavatkozást igénylõ komplikáció, akkor kötelezõ jelleggel térhetünk vissza a napi beosztásunkhoz.

- Ne is mondd, tegnap egész nap a traumatológián voltam – felel Ines ábrándos sóhajjal. – És meg is dicsért, közben meg mosolygott! Tuti, hogy kifehérítette a fogait Manninggel. Túl tökéletes.

- Manning plasztikai sebész – nevetek fel.

- Tökmindegy! – int le. – Akkor õ faragta ki az arcát. Az a pasi... túl tökéletes.

- Igen, ezt már hallottuk – ingatom a fejem vigyorogva.

- Na és neked milyen napod volt? Sok mellkasüregben turkáltál?

- Mellkasüregben? – kérdezek vissza. – O’Connell meggondolta magát és inkább maga mellett tartott. Egész nap azt hallgattam az egyik betegtõl, hogy tudom-e, milyen kellemetlen és gusztustalan a sztómazacskó.

- Részletezte is a problémáit? – pillant rám, miközben pukkadozva igyekszik visszafogni a kárörvendõ nevetését.

- Még szép – sóhajtok szemforgatva.

- Ne már, ez undorító! – tör ki belõle a nevetés.

- Garwood, Webster! Maguk meg mit röhögcsélnek ott?! Nyomás dolgozni!

O’Connell, a mentorunk hangjára mindketten sarkon fordulunk.

- Csak az utasítását várjuk, hogy hova menjünk, Dr. O’Connell – feleli szelíden Ines.

- Garwood, maga Dr. Andrews mellett lesz ma – utasít, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok a kedvenc szívsebész-szakorvosom neve hallva. – Webster, maga velem jön.

Ines arca egykettõre olyan lesz, mint aki citromba harapott. Vigyorogva oldalba bököm és közelebb hajolok hozzá.

- Sztómazacskó! – súgom a fülébe.

Mielõtt még elkaphatná a köpenyem, nevetve húzom a nyúlcipõt és megcélzom a lépcsõket, hogy megkeressem Dr. Andrewst.

***

Éppen az utolsó beteg szobájából lépek ki, mikor Dr. Andrews szembe is jön velem a folyosón.

- Dr. Andrews! – állítom meg. – Végeztem a preopokkal, szüksége van még valamire?

- Nem, nincs – mosolyog rám kedvesen a nõ. – Köszönöm, így is rengeteget segített. Menjen csak ebédelni! Egy órakor lesz egy sternotomia a kettes mûtõben, ha gondolja, mosakodjon be.

- Ott leszek! – vágom rá széles mosollyal.

Inest nem találom az ebédlõben, úgyhogy kikérem mindkettõnk szokásos ebédjét – egy-egy fél szendvicset –, aztán az öltözõ felé veszem az irányt. Ott már rábukkanok, a szekrénye elõtti padon ül elõregörnyedve, a homlokát a térdére fektetve... Hangosan felnevetek a látványon, aztán mellé ülök.

- Sztómazacskó... – nyöszörgi eltolva a szendvicsét tartó kezem.

- Mi történt? – kérdezem vidáman.

Nem zavartatom magam, én enni kezdek, mert nincs sok idõm, ha még a szokásos vizitet is meg akarom tartani.

- Kiszakította – suttogja elkínzottan, épp csak annyira emelve fel a fejét, hogy a szeme sarkából rám pillanthasson. – Egyenesen a lábamra.

A szám elé szorítom a tenyerem és megpróbálok együtt érzõ maradni, de nem tudom visszafogni a nevetésemet. Nem hat meg a gyilkos pillantása sem, ahogy megjelenik a lelki szemeim elõtt a látvány... újult erõvel tör ki belõlem a nevetés.

- Ne haragudj, de ez...

- Ne merészelj tovább nevetni! – rivall rám. – Undorító volt.

- Hát nem egy dögös negyvenes a traumatológiáról – jegyzem meg vigyorogva.

- Peter! – nyög fel elszörnyedve. – Most ha rá gondolok, akkor...

Újra felnevetek, aztán gyorsan eltüntetem az utolsó falatot is és gyorsan felpattanok a padról, mielõtt még Ines utánam kaphatna.

- További szép napot O’Connellel! – búcsúzom vidáman.

Út közben gyorsan iszom egy kávét, de tíz perc múlva már ott is vagyok a sebészeti osztály társalgójában. Ilyenkor a legtöbb páciens itt szokott lenni, de ha valaki mégis a szobája magányában maradt volna, akkor hozzá majd bemegyek késõbb.

- Dr. Garwood! – csillan fel az egyik legkedvesebb betegem, Robert szeme, amikor belépek a helyiségbe.

Néhány hete hozták be, súlyos autóbalesetet szenvedett és három életmentõ mûtét után is egy teljes hétig kómában feküdt. Amnéziája van, nem emlékszik semmire, a nevét is csak onnan tudtuk meg, hogy a hatóságok megtalálták a pénztárcáját a roncsban, de azóta sem jelentkezett senki, aki ismerné. Sem feleség, sem gyerekek, sem szülõk... Mondhatni senkinek nem hiányzik és õ mindezt mégis mosolyogva viseli.

- Hogy van ma, Mr. Hawton? – lépek hozzá mosolyogva. – Fáj még a feje?

- Hányszor kértem már, hogy hívjon Robertnek? – csipkelõdik mosolyogva. – Hiányoltam ma reggel.

- Sajnos ma a felettesem osztja be az idõmet – vonok vállat.

- Azért remélem holnapután ön is ott lesz a mûtétemen – sóhajt fel. – Olyankor mindig úgy érzem, biztos kezekben van az életem.

- Ez megtisztelõ – teszem a kezem a vállára mosolyogva. – Ígérem, mindent el fogok követni a cél érdekében.

Sorban végigjárom az összes beteget, mindegyikükkel váltok néhány szót és meggyõzõdöm róla, hogy egyiküknek sincsenek fájdalmai vagy panaszai. Csak akkor pillantok körbe zavartan, mikor végigérek az egész termen, és a tévé elõtti kanapét is elhagyva az egyetlen pácienssel nem találkozom, akiben biztos voltam, hogy itt lesz. Mindig itt van, a tévé elõtt ül valahol és a meccset nézi, most pedig...

Zsebre tett kezekkel fordulok meg, de még mielõtt keresni kezdeném Jimet a tekintetemmel, megpillantok egy férfit az egyik távoli sarokban, akit még egészen biztosan soha nem láttam itt. Az a fajta férfi, akit már csak a külseje miatt is nehezen felejtene el az ember. Egyszerû póló és farmernadrág van rajta, de még abban a pólóba is tisztán látszanak a széles vállai, nekem mégis akkor dobban meg a szívem, mikor az arcára pillantok és találkozik a tekintetünk. Soha nem láttam még ilyen árnyalatú acélszürke szempárt, egészen világos, szinte mint az ezüst... és a színét csak még jobban kiemelik a szintén különleges árnyalatú sötétvörös tincsek, amik a homlokába lógnak. Azt hiszem az a karakteres, férfias arc is sokáig kísérteni fog még.

Csak ekkor vagyok képes elszakítani róla a pillantásomat, aztán már jön is a következõ meglepetés: nem más ül mellette, mint maga Jim, aki ráadásul úgy töm magába valamilyen süteményt az ölében lévõ tálcából, mintha az élete múlna rajta. Elmosolyodom, miközben feléjük indulok, azóta nem láttam senkivel külön üldögélni, pláne nem ilyen örömmel enni, amióta itt van. Jim ugyan nem veszi észre a közeledtemet, minden érzékével a süteményre koncentrál, a mellette ülõ ördögien jóképû férfi azonban annál inkább figyelemmel kíséri a lépteimet, és végül õ böki oldalba a könyökével Jimet, hogy emelje fel a fejét a tálcából.

- Dr. Garwood! – köszönt teli szájjal, meglepõ jókedvvel, mikor észrevesz. – Jó napot!

- Szervusz Jim s jó étvágyat – mosolyodom el, akaratlanul is vetve egy újabb pillantást a mellette ülõ férfira. – Nem zavarok?

- Ó, nem! – feleli gyorsan. – Nem... Dr. Garwood, õ itt doki... mármint... – Még csak most nyeli a falatot a zavaros magyarázat közben, de a férfi meg is unhatja a dolgot, mert egy nagy sóhaj kíséretében feláll és inkább magára vállalja a bemutatkozást.

Igazából a „doki” jelzõvel Jim nagyon is kíváncsivá tett, de nem vagyok felkészülve rá, milyen magas lesz az ismeretlen férfi, és ez el is tereli egy kissé a figyelmem. Amikor feláll és legalább egy fejjel fölém magasodik, újra megdobban a szívem, de ezt igyekszem leplezni, miközben felnézek rá.

- Regan McLoughlin, örvendek – szólal meg borzongatóan mély hangon, miközben egy kedves mosollyal felém nyújtja a jobb kezét.

A vezetéknevébõl ítélve skót felmenõkre gyanakszom, ami meg is magyarázná a vörös hajat is. Viszonzom a mosolyát, közben pedig igyekszem nem tudomást venni róla, hogy szinte eltûnik a kezem a tenyerében.

- Én is örvendek, Dr. Peter Garwood vagyok, Jim orvosa – mutatkozom be én is. – Ha jól értelmezem, akkor maga...? – kérdezném, miközben sajnos elengedjük egymás kezét, de a kérdést sem tudom befejezni, Jim máris válaszol.

- Bajtárs – feleli. – Doki, vagyis McLoul-gh-lin, atyaég, még mindig nehéz kimondani fõtörzszászlós. – Muszáj vagyok megmosolyogni azt a rosszalló pillantást, amit Jim a férfitõl kap a helytelenül kiejtett vezetéknév miatt. – Szóval csak doki, mert így egyszerûbb, és könnyebben kiabálható, ha gond van.

- Hadnagy – szólal meg a férfi újra. – Elõléptettek.

Jim erre vidám kurjantással sóz egy jókorát a combjára, mire érezhetõen rájuk néz a teremben lévõk többsége.

- Gratulálok, doki! Most már összeakaszthatod a bajszodat a beképzelt Carter hadnaggyal! Helyettem is, jó?

Kezdem teljesen feleslegesnek érezni magam, Jim láthatóan sokkal jobban van, mint az elmúlt hetekben bármikor, és én a világért sem szeretném ezt elrontani. Akárki legyen is ez a McLoughlin hadnagy, nagyon jó hatással van rá.

- Nos, akkor én... – szólalok meg, de még be sem fejezem a mondatot, Jim ismét közbevág.

- Egyen pitét velem, doki! – int le. – Hadnagy anyuka csinálta, ilyet nem eszik mindennap! – Úgy emeli fel a tálcát az ölébõl és tartja felém, mintha kincset szorongatna a kezében. – Üljön le, beszéljenek szakszavakkal, hogy ne értsem. Úgyis mindkettõjüknek remekül megy!

Úgy érzem, ha most mégis elmennék, talán azzal rontanám el a hangulatot, úgyhogy inkább engedek Jimnek és leülök a másik oldalára. Végül õ kezd el beszélni, de annyit, hogy szerintem ennyi mondatot összesen nem hallottam tõle, amióta áthelyezték hozzánk. Újra és újra megpróbál belém erõszakolni némi pitét, és végül kénytelen vagyok beadni a derekam és enni egy vékony szeletet, mert látom rajta, hogy addig nem fog békén hagyni, míg rá nem bólintok. Megmosolyogtat és õszinte örömmel tölt el Jim hangulata, tényleg soha nem láttam még ilyennek, és ez pont az az állapot, amire a teljes felépüléshez szüksége van. Még feleselni is kezd a hadnaggyal... vagy doktorral... Nem is tudom, hogyan szokás õket szólítani. Soha nem találkoztam még olyan orvosokkal, akik a seregben szolgálnak.

- Szóval Dr. McLoughlin hadnagy – fordulok az említett felé, végül a legbiztosabbnak vélt megszólítást választva –, most szabadságon van?

- Szerencsére igen. Kisebb fennakadások miatt fél évig voltam oda, így két hónap kimenõt kaptam. Szóval Jim – paskolja meg Jim vállát –, majd jövök és szórakoztatlak. Ha pedig gondja akad vele – ajándékoz meg egy újabb mosollyal – két szavába kerül, megnevelem.

Kuncogva bólintok, míg Jim felhorkan köztünk. Igazság szerint elgondolkoztat ez a felajánlás... Na nem az a része, hogy Jim nevelésre szorulna, az viszont annál inkább, hogy meglátogatná Jimet. Annyira más most ez a szegény srác, eddig általában búskomor hangulata volt, most viszont vidám, csipkelõdik, felszabadultnak tûnik. Ez pedig azt hiszem egyedül ennek a titokzatos férfinek köszönhetõ, aminek bizonyára az lehet az oka, hogy már a háborúból ismerik egymást. Mit is tudhatnánk mi, egyszerû civilek arról, hogy mi zajlik ott? Bele sem merünk gondolni, mi mindenen mennek keresztül, hogyan is érthetnénk meg Jimet jobban, mint valaki, akivel együtt szolgált? Talán meg kéne kérnem, hogy a lehetõ legtöbbször járjon be hozzá, ha nem nagy teher számára.

Szívesen maradnék még tovább, hogy hallgassam Jim jókedvû csacsogását, vagy a hadnagy kellemes, mély hangját, de amikor az órára pillantva látom, hogy már háromnegyed egy van, gyorsan kimentem magam. Elnézést kérek, majd sietõsen távozok, hiszen ha be akarok mosakodni a mûtétre, akkor jobb lesz, ha húzom a nyúlcipõt.

***

A mûtét simán, minden komplikációtól mentesen lezajlik, és a beteget visszavisszük a szobájába, ahol a távozásom elõtt még ellenõrzöm az életfunkcióit és felvezetem a kórlapjára is az adatokat. Dr. Andrews már a váróban aggódó családtagokkal beszél, és pont akkor lépek ki a szobából, mikor õ arrafelé tereli õket a folyosón. Mosolyogva biccent felém, ezzel megadva a kimenõmet, amire éppen szükségem is van.

Miközben a sebészeti osztály felé sietek, magamban imádkozom, hogy Jim látogatója még itt legyen. Muszáj beszélnem vele, de ha idõközben távozott, fogalmam sincs, hogy fogom elérni. Éppen akkor lépek ki a liftbõl, mikor ismerõs alakot látok hosszú léptekkel haladni a fõlépcsõk felé – eltéveszthetetlen a tökéletesen deltás alkat és a vörös haj. Megszaporázom a lépteimet és utána sietek, ismét elgondolkozva, hogy mégis hogyan kéne megszólítanom.

- Hadnagy, hadnagy! – Elõször azt hiszem, meg sem hallja, vagy talán a rossz megszólítást választottam, de mielõtt még megkísérelném én magam is kiabálva kiejteni a vezetéknevét, szerencsére megtorpan, majd meg is fordul. – Azt hittem már nem áll meg! – sóhajtom fáradtan, mikor végre utolérem, õ pedig a szokásos kedves mosolyával figyel.

- Nos, ha hadnagyot kiabál utánam, nem is fogok. S mivel Jimtõl tudom, hogy nehéz a családnevemet megjegyezni, megértem, hogy ez hamarabb a szájára jött – neveti el magát, én pedig zavartan lesütöm a szemeimet.

Valahogy nem szerettem volna éppen elõtte beégni azzal, hogy képtelen vagyok kimondani a nevét. Pláne nem kiabálva.

- Biztos váratlanul éri a dolog, de... beszélhetnék magával? – térek a tárgyra. – Jimrõl lenne szó. – A megjegyzésemre legnagyobb sajnálatomra eltûnik a vigyora, és hosszan kifújja a levegõt, mielõtt bólintana. – Ne aggódjon, nem súlyos... – próbálom megnyugtatni.

- Oh, már megállt egy pillanatra a szívem, hagyja – sóhajt fel, én pedig megpróbálkozom egy szánakozó mosollyal.

- Ne haragudjon, sokkal... kímélõbben s körültekintõbben kellett volna elõadnom, de megijedtem, hogy várnom kell ezzel a következõ alkalomig. Beszélhetnénk négyszemközt? Azt se szeretném, ha Jimnek feltûnne – teszem hozzá. – Okos srác...

- És nagyszájú meg kombináló – bólint egyetértõen. – Mutassa az utat.

- Pont errõl lenne szó... erre jöjjön – indulok el a folyosón, majd balra fordulok a vizsgálók felé. Mindegyik ablakán belesek, és mikor végre találok egy üreset, a zsebembe nyúlok a kulcsaimért és kinyitom. – Irodával nem tudok szolgálni, de biztos megérti – pillantok rá zavart mosollyal.

- Egy konténerben dolgozom, doktor – vigyorodik el. – Higgye el, ez igazi orvosi iroda. – Nem tudom nem viszonozni a mosolyát, miközben belépünk a helyiségbe és õ be is zárja maga mögött az ajtót. – No de... Jimrõl lenne szó. Mi baj? – dõl lezserül az ajtónak.

Gyorsan összeszedem a gondolataimat, majd megköszörülöm a torkomat és ránézve belekezdek.

- Kedvtelen, csendes, ellenkezik... nem láttam mosolyogni még. Ha együtt kell dolgoznia valakivel, nem megy neki. Igazából velem is eléggé nehezen jön ki, így mikor... megláttam, hogy elvonult magával nevetgélni, nagyon meglepõdtem. – Meglepve, nagyra nyílt szemekkel figyel, én pedig megadom a kegyelemdöfést is. – Már õszintén bevallom, a pszichológusa panaszkodott arról, hogy nem tud vele haladni, nem nyílik meg...

- Pszichológus? – kérdezi döbbenten.

- Kötelezõ a végtagvesztése miatt – felelem. – Azonban nem itt lenne a helye. Azért küldték át ide, mert a katonai kórház tele van... és nem bizonyult olyan nehéz páciensnek, ami így is van, de biztos vagyok benne, hogy maga is jól tudja se nekem, se másnak elképzelése sincsen min mentek maguk ott keresztül. Mondhatjuk, hogy van, de nem igaz... A fájdalomcsillapítók mellett éjszakánként az ügyeletes nõvért mindig altatóért zaklatja, s még így is van hogy... – akadok el egy pillanatra a megfelelõ szót keresve, de sajnos nem tudok szépíteni rajta – felordítja a több beteget álmában. S hiába minden, nem... nem akar megnyílni.

- Nem tudnák megérteni – mondja halkan, én pedig komoran bólintok. – S úgy gondolja, tudok segíteni?

- Remélem – felelem õszintén, komolyan nézve a szemeibe. – Nagyon remélem az õ érdekében is, hogy boldog élete lehessen mindezek ellenére is... Gondolom, hogy akad bõven dolga, jobb s vidámabb, de nagyon el vagyok keseredve. Magával látva úgy tûnt, hogy... hogy boldogabb. Nem láttam még ilyennek.

- Nincs jobb dolgom – mosolyodik el, de mosolya most inkább komor és értõ, mint kedves. – Én amputáltam a kezét, doktor. Bajtársam. S ha úgy látja, segíthetek, ezen ne múljék. Holnap, látogatási idõben? Hozok valami más pitét is, mit szól hozzá? – Ahogy fokozatosan visszatér a mosolyába a kedvesség, képtelen vagyok visszafogni a saját mosolyomat is.

- Az remek lenne – sóhajtok fel megkönnyebbülten. – Ha pedig esetleg lesz olyan nap, hogy nem megfelelõ az idõpont, mert más dolga van, de egyébként bejönne hozzá, akkor nyugodtan szóljon nekem, és látogatási idõn kívül is bármikor bejuttatom, ha kell.

- Tudja, amikor megtudtam, hogy civil kórházban kezelik tovább, egy kicsit aggódtam, hogy megfelelõ kezekbe kerül-e. – A mosolyába a kedvesség mellett költözik valami egészen más is, valamiféle... tisztelet, öröm, vagy megnyugvás. – Örömmel látom, hogy nagyon is jó kezekben van.

- Jim jó srác – mosolyodom el én is –, csak még nagyon fiatal és túl sok mindenen kellett keresztülmennie. Megérdemli, hogy a körülményekhez képest normális és boldog élete legyen.

- Szerencsés a kölyök, hogy az orvosa ennyire a szívén viseli a sorsát.

- Ugyan már – rázom meg a fejem zavart mosollyal. – Egyébként ön is kiváló munkát végzett. Úgy értem... fogalmam sincs, milyenek lehetnek ott kint a körülmények és tudom, hogy ilyesmire sosem vagyunk büszkék, de mi itt a kórházban sem végzünk szebb amputációkat. Nem lépett fel sem komplikáció, sem fertõzés, elég volt néhány hétig megfigyelnünk és biztosítanunk a sebgyógyulást, aztán nemrég el is kezdhettük nála a rehabilitációt.

- Köszönöm – biccent, és bár a mosolya ismét komorabb lett egy kicsit, megnyugodva látom, hogy nem vette rossz néven a dicséretemet, értette, hogy ez amolyan sebész-a-sebésznek féle bók volt.

- Én köszönöm, hogy hajlandó rá áldozni az idejébõl – mosolygok rá. – Tényleg nagyon hálás vagyok érte, és biztos vagyok benne, hogy Jim is az lesz a társaságáért. Azt hiszem, nem igazán találta meg itt a közös hangot senkivel, jó lesz, ha tud valakivel beszélgetni.

- Örömmel jövök, ha segíthetek, higgye el. Nem kell gyõzködnie, doktor – vigyorodik el.

- Rendben, rendben, bocsánat – nevetek fel zavartan és feltartom a kezeimet. – Most már nem rabolom tovább az idejét, esküszöm.

- Ó, engem igazán nem zavar. A döntésem ugyan végleges, de ha vannak még érvei, csupa fül vagyok – fonja össze a mellkasa elõtt a kezeit, továbbra is jókedvûen vigyorogva rám.

- Nem szükséges, most már meggyõzött, hogy valóban el fog jönni holnap – vigyorodom el ezúttal én.

Felvonja a szemöldökét, aztán felnevet és elismerõen biccent.

- Szép kibúvó, már majdnem el is hittem. – Még mindig vigyorogva ellöki magát az ajtótól, én pedig nem tudom eldönteni, hogy az a huncut vigyor tetszik jobban, vagy az, ahogy megfeszül a pólója a bicepszén. Ha olvasni tudna a gondolataimban, biztosan könnyesre nevetné magát rajtam... Ines is azt fogja tenni, ha elmesélem neki. – De azért jó, hogy nem a színmûvészetit választotta.

- Touché – mosolyodom el, és miközben kimegyünk a vizsgálóból azon gondolkozom, hogy még én is többet mosolyogtam mellette, mint általában szoktam. Lehet, hogy a hadnagyot receptre kéne adni a pszichiátrián. – Tényleg köszönöm, hogy bejár majd hozzá... – kezdem, miközben újra kulcsra zárom az ajtót, de a szemem sarkából megpillantom a széles vigyorát, amivel felém fordul és elnevetem magam. – Ez most nem egy újabb érv akart lenni!

Nevetve megrázza a fejét, aztán a vállamra teszi az egyik kezét, és a vigyora újra azzá a kedves mosollyá szelídül.

- Viccen kívül, tényleg szívesen teszem. – Miközben elveszi a kezét én is elmosolyodom és biccentek egyet, ezúttal nem kezdek újabb hálálkodási-rohamba. – Akkor gondolom holnap lehet, hogy találkozunk.

- Mindenképpen ellenõrizni fogom – ígérem kuncogva.

- A fenébe, akkor tényleg kénytelen leszek eljönni – vigyorodik el ismét. – Nos, ez esetben a holnapi viszontlátásra.

- Viszlát! – búcsúzom mosolyogva.

Bevallom, egy kicsit a távozó alakján felejtem a pillantásom, és végül az ment meg a kínos bámulástól, hogy valaki megragadja a könyököm és szó szerint maga utána kezd rángatni a folyosón az ellenkezõ irányba. Meg sem állunk egy nyitott ajtóig – a szertárig –, de csak akkor tudok igazán rápillantani, amikor becsapja mögöttünk az ajtót.

- És most mesélj! – bámul rám csillogó szemekkel Ines.

- Meséljek? – kérdezek vissza zavartan. – Mit meséljek?

- Hogy mit? – teszi csípõre a kezét felvont szemöldökkel. – Mondjuk a dögös vöröst, akivel tizenöt teljes percen keresztül bezárkóztál a vizsgálóba!

- Csak Jimrõl beszélgettünk – rázom meg a fejem.

- Ismeri a kis katonát? – ráncolja a homlokát.

- Hogy ismeri-e? – nevetek fel. – Együtt szolgáltak.

- Katona? – guvadnak ki a szemei.

- Nem egyszerû katona... Õ kezelte Jimet – vigyorgok rá.

- Katona és még orvos is?! – nyög fel. – Ó, édes istenem, most segíts rajtunk! És hajtasz rá?

- Tessék?? – meredek rá. – Ines, az a fickó mosolyt és jókedvet csalt ki Jimbõl. Szerinted elrontanám annak a szegény srácnak az egyetlen lehetõségét a vidámságra azzal, hogy a civil orvosaként ráhajtok a katonai orvosára?

- Szerintem nincs abban semmi rossz – vonja meg a vállát.

- Hát persze, szerinted Mr. Dögös Negyvenesben sem lenne semmi rossz, még akkor sem, ha felesége és gyerekei lennének – emelem az égre a pillantásom.

- Amirõl nem tudnak, az nem fáj – jelenti ki büszke vigyorral. – Nos, mindenesetre ha te nem, akkor majd én. Tudod a telefonszámát?

- Hát persze, és holnap meglátogatom a szüleit is otthon. Jézusom, nem!

- Reménytelen vagy. Mindegy – legyint sóhajtva –, akkor mikor jön legközelebb?

- Holnap, látogatási idõben – ingatom a fejem. – De Ines. Ha elkergeted a nyomulásoddal a kórházból és miattad nem fogja látogatni Jimet, rajtad fogom elvégezni a következõ életmentõ szólómat, megértetted?

- A világért sem feküdnék pont a te késed alá – nyitja ki az ajtót nevetve.

***

Szokás szerint késõ este érek haza. Nem mintha néhány hónappal a szakorvosi vizsga elõtt az a veszély fenyegetne, hogy kirúgnak minket a kórházból, de soha nem tanulhat eleget az ember, mûtétek meg mindig vannak. Egyébként sem vár otthon senki, aki miatt érdemes lenne lemondanom a túlórázásról, leszámítva az egyetlen lakótársamat, de õ már úgyis évekkel ezelõtt eldöntötte, hogy örökre meg lesz rám sértõdve.

Az én szürke skót lógófülûm, akit roppant elmésen Scottnak neveztem el, most is panaszos nyávogással fogad, mint minden nap. Borostyánszínû szemeivel úgy néz rám, mintha nem lenne alapból is egy szõrös kis dagadék, és egész nap éhen akart volna halni, de ezzel derít igazán jókedvre egy hosszú nap után. Egyszerûen imádom ezért az öntörvényû viselkedését, és azt a felsõbbrendû nézést, amivel rám tud tekinteni, mindig azt sugallva, hogy nem õ az én háziállatom, hanem én vagyok az övé. Mintha nem õ lenne az, aki éjszaka hangosan dorombolva bevackolja mellém magát az ágyba... Csak az õ imádnivaló önálló személyisége óv meg a magány érzésétõl minden nap.

***

A következõ néhány nap mind nagyon hasonló forgatókönyv szerint zajlik. McLoughlin hadnagy minden nap meglátogatja Jimet, én pedig minden nap ellenõrzöm is a jelenlétét – részben azért, mert nagyon jó érzés végre azt látni, hogy Jim egyre többet mosolyog és egyre felszabadultabb, részben pedig azért, mert a hadnagy huncut, mindentudó vigyora is mindig feldobja a napomat. Tudja, hogy õt ellenõrzöm, vagy legalábbis ezzel leplezem, hogy szemmel akarom tartani Jim fejlõdését. Van, hogy csak néhány udvarias szót váltok velük – még a hadnaggyal is kölcsönösen érdeklõdünk egymás hogyléte felõl –, de elõfordul olyan is, hogy leülök hozzájuk és egy kicsit én is bekapcsolódom a beszélgetésbe... illetve Jim vidám csacsogásának hallgatásába. Valamelyikük mindig marasztal, és ha nincs halaszhatatlan dolgom és a csipogóm sem jelez sürgetõen, akkor nincs is semmi akadálya, hogy csatlakozzam hozzájuk. Csak egy-két ilyen alkalom után jövök rá, hogy a hadnagy folyamatosan azon munkálkodik, hogy Jim mellettem is könnyebben engedje el magát, és ezért végtelenül hálás vagyok neki.

Bevallom, némi megnyugvással és elégtétellel tölt el, hogy Inesnek sincs semmi nyoma a hadnagy körül. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert mindig megvárja, hogy tiszta legyen a terep – azaz hogy én eltûnjek a színrõl –, és csak azután megy oda hozzá, vagy egyáltalán nem is próbált meg rányomulni, esetleg a hadnagy lekoptatta... Fogalmam sincs, de én valamiért örülök, hogy nem legyeskedik körülötte.

Amikor egyik nap kora reggel, vagy még inkább késõ hajnalban idegesítõ, magas hangú csipogás riaszt fel a legmélyebb és legkedvesebb álmomból, már félúton vagyok a fürdõszoba felé, mire rendesen ki tudom nyitni a szemeimet és képes vagyok kibogarászni a csipogó kijelzõjén lévõ betûket. A sürgõsségi, tömegbaleset. Ha egy kórházban dolgozol, ráadásul sebészként, még ha csak rezidens is vagy, tudod, hogy soha nem jó jel, ha éjszaka a csipogód ver fel az álmodból... de ha a sürgõsségi osztály riaszt, akkor csak fokozott lehet a baj. A tömegbaleset pedig mindennek a teteje.

- Mink van? – kérdezem a többieket, miközben felöltöm a köpenyt és gumikesztyût húzok a kezemre.

- Robbanás és lövöldözés egy szórakozóhelyen – feleli az éppen mellém lépõ Dr. Eckhart, alias Mr. Dögös Negyvenes.

- Robbanás és lövöldözés? – meredek rá hitetlenkedve.

Akaratlanul is az az elsõ gondolatom, hogy ez McLoughlin hadnagynak biztosan mindennapos lehet.

- Sokan lesznek és lesz köztük súlyos égés is – biccent, majd komolyan rám néz. – Gondolja, hogy készen áll, Garwood?

- Nagyon is, uram – bólintok határozottan.

A következõ percben már meg is halljuk a mentõautók egyre közeledõ szirénázását, és már ezekbõl a hangokból tudni lehet, hogy tényleg rengeteg beteg érkezik. És ahogy az várható, rövidesen teljes lesz a fejetlenség és el is szabadul a pokol.

Ki tudja hány órával késõbb éppen egy harmadfokú égési sérülés ellátásának a kellõs közepén vagyok, mikor valaki a nevemet kiáltja. Felpillantok az elsõéves rezidensre, aki eddig a tizenhét éves fiú megnyugtatásával volt elfoglalva, de szerencsére sem zavart, sem undort, sem nyugtalanságot nem látok a szemeiben. Az ilyen súlyos égéseket nehéz nézni, fõleg a szagot elviselni, de megtanulta kezelni a helyzetet.

- Emlékszel Dr. Eckhart utasításaira? – kérdezem.

- A bõr leszedése után befedem a sebet, aztán ezüst szulfadiazint teszek rá és gézt lazán.

- Fejezd be, de ne szorítsd rá a gézt! – utasítom, õ pedig szapora bólogatások közepette átveszi tõlem a csipeszt.

Megfordulok és a tekintetemmel Dr. Andrewst keresem, mert az õ hangja szólított az imént. Hamarosan meg is pillantom, egy hordágyon fekvõ  beteg mellett siet és újra felém int.

- Dr. Garwood, jöjjön, szükségem van magára! – Még be sem fejezi a mondatot, már mellé is szegõdök. – Húszéves lány, négy lõtt seb a mellkasán, egy a csípõjén, még csak most hozták be. Stabilizáltuk, de azonnal a mûtõbe kell vinnünk.

- Kimeneti sebek vannak? – kérdezem, és próbálok nem fennakadni azon, hogy egy húszéves lány fekszik elõttünk nem kevesebb mint öt lõtt sebbel.

- Két golyó még benne van valahol – ingatja a fejét.

- Az édesanyám... – suttogja a lány halkan, erõtlenül.

- Már értesítettük a szüleidet, drágám – mosolyog rá Dr. Andrews.

- Nem lesz semmi baj – simítom hátra a haját a homlokából.

Én is megnyugtatóan mosolygok rá, de közben azért imádkozom, hogy tényleg ne legyen semmi baj.

- Miért alacsony a vérnyomás? – pillant fel a monitorra Dr. Andrews. – Vérzik? Minden golyót eltávolítottunk...

- Nem, már kontrolláltam – felelem, miközben befejezem az egyik varratot a beteg mellkasában.

- Sóoldatot és vért kap, mióta behoztuk, de nem elég. Vérzik a máj? – pillant a mellette dolgozó Dr. Eckhartra.

- Nem, elállítottuk.

- Dr. Eckhart, igaza van – szólal meg Ines –, vérzik a retroperitoneum.

- Ez sok vér – ingatja a fejét Andrews. – Látod a helyét?

- Nem látok semmit – mordul fel Eckhart.

- A szívás nem megy! – rázza a fejét Ines, miközben a monitorok egyre hangosabb és gyorsabb csipogásba kezdenek mellettünk.

- Jó, akkor kézzel! Gyerünk, menjünk be!

- Már csak 64/32, állítsátok el, vagy elveszítjük! – néz ismét a monitorra Andrews.

- Nem találom...

- Jézusom! – kapom félre a fejem a nõvérrel együtt, mikor hirtelen vér spriccel fel a mellkasból. – Mi a franc volt ez?

- Nem tudom, a szív mellõl jön...

- Tachycard! – pillant fel Eckhart is a felgyorsuló csipogásra.

- Gézt! Kérek még gézt! – Andrews-zal közösen próbáljuk csillapítani a vérzést, de nincs könnyû dolgunk, mert közben a helyét is meg kell találnunk. – Nem találom a vérzés helyét! Garwood, lát valamit?

- Az égvilágon semmit! – rázom meg a fejem, miközben a nõvér megkísérli letörölni valamelyest a nyakamra csapódott vért.

Mindannyian a monitorok felé kapjuk a fejünket egy pillanatra, amikor az esztelen csipogást felváltja a hosszú sípolás.

- Kérem a tappancsokat! – szólok a nõvérnek, aki már a kezembe is nyomja õket. Andrews helyet ad, én pedig a szív két oldalára csúsztatom õket. – Töltés 300-ra!

- Kész!

- Hátra!

Mindenki elhúzza a kezét, én pedig kiütöm a szívet, miközben mindannyian a monitorra meredünk, de semmi.  És hiába próbálkozunk többször is, mind hiába. A lány feladta. Mindannyian hallgatunk néhány másodpercig, a kesztyûink könyékig véresek, csakúgy, mint a padló a talpunk alatt, de mi a nõvérrel kaptunk bõven az arcunkra és a felsõtestünkre is.

- A halál ideje? – sóhajt fel Andrews.

- Délelõtt tíz óra húsz perc – feleli halkan a nõvér.

Mire minden beteget ellátunk, mindent lemosok magamról, átöltözök, és a véres ruhadarabokat belehajítom a veszélyes hulladékot tartalmazó szemetesbe, már majd’ megveszek egyetlen szál cigiért. Ilyenkor jön a legjobban a nikotin, még csak délután van, de mind szinte hajnal óta itt vagyunk és legalább tíz pácienst veszítettünk el azóta. Egyikük sem volt huszonöt évesnél idõsebb. Az intenzív és az égési osztály tele van, és még a sürgõsségin is több ágyat és traumaszobát elfoglalnak azok a betegek, akiket nem tudtunk máshol elhelyezni.

Fogalmam sincs, hová tart ez a világ, hogy csak úgy lövöldözés törhet ki egy szórakozóhelyen, ahová fiatalok százai járnak, a robbanásról nem is beszélve... Egyszerre vagyok dühös és zaklatott, és azt hiszem ennek köszönhetõ az is, hogy nem látok ki a fejembõl és egyenesen belerohanok valakibe.

- Hé, hé, csak óvatosan! – Hirtelen csak azt tudom feldolgozni, hogy ismerõs a hang, de nem igazán tudom hová tenni. Azért viszont hálás vagyok, hogy két erõs kar tart meg a vállamnál, megkímélve ezzel attól, hogy közelebbi ismeretséget kössek a padlóval.

- Egek, elnézést, nem néztem a lábam elé... – rázom meg a fejem, de amikor felnézek, az arcot már nagyon is könnyû beazonosítanom. – Ó, McLoughlin hadnagy!

- Nocsak, még a végén tájékoztatnom kell Jimet, hogy mégis ki lehet mondani a vezetéknevemet – mosolyog rám a szokásos kedves mosolyával, ami most mindennél többet ér. – Hiányoltuk ma az ellenõrzõ körútját.

- Tömegbalesetünk volt, idáig azt sem tudtam, hol a fejem – sóhajtok fel, de aztán halványan elmosolyodom, mikor a szavai eljutnak a tudatomig. – Jól hallottam a többes számot?

- Igen, Jim is várta – bólint elvigyorodva. – Még a végén kiderül, hogy tényleg jó hatással vagyok rá. – Az arca komollyá válik, ahogy egyenesen a szemembe néz. – Viccet félretéve, minden rendben? Meglehetõsen zaklatottnak tûnik. Jól van?

- Igen, ne haragudjon, csak hajnal óta bent vagyok és túl sok beteget vesztettünk el, és ilyenkor...

- Rendben, tudja mit? – vág közbe egy értõ, komorabb mosollyal. – Jöjjön, leülünk valahová és meghívom egy kávéra, mit szól hozzá? Talán végre szaván fogom és kihasználom a lehetõséget, hogy látogatási idõn kívül a kórházban lófráljak.

- Még a végén kiderül, hogy tényleg játszani akar az állásommal – mosolyodom el.

- Nos, valahogy be kell bizonyítanom a kölyöknek, hogy melyik orvosa a jobb, nem igaz? – Rám vigyorog, én pedig újra elmondhatatlan hálát érzek, amiért igyekszik elterelni a figyelmem, és még jól is csinálja. – Mutassa az utat, én közben imádkozom, hogy itt is olyan szörnyû legyen a kávé, mint nálunk, különben újra kell gondolnom a karrieremet.

- Akkor már kezdheti is a gondolkodást – indulok el a büfé felé kuncogva.

- Most csak szórakozik velem, ugye? – néz rám a szeme sarkából.

- Sajnálom, de nem. Jobb a kávénk, mint a Starbucksban.

- Sosem voltam még ott – vonja fel a szemöldökét.

- Én sem, de jó hasonlatnak tûnt – nevetem el magam halkan, mire õ is elvigyorodik.

Tíz perccel késõbb már az egyik félreesõ asztalnál ülünk egymással szemben, elõttünk egy-egy papírpohárban kávé gõzölög. Nem hazudtam a hadnagynak, nálunk nem divat a kávéautomata, ráadásul amióta csak itt vagyok, ugyanaz a kedves mosolyú hölgy készíti a kávékat és cappuccinókat, méghozzá igen jól. Tudja, hogy általában csak azért isszuk, hogy éberek maradjunk, de azzal is tisztában van, hogy mindig értékelni tudjuk, ha nincs mosogatólé íze.

- Szóval – pillant rám a hadnagy a pohara felett –, el akarja mesélni, mi történt?

- Robbanás és lövöldözés egy fiatalokkal teli szórakozóhelyen – sóhajtok fel.

- Az ember azt hinné, hogy ilyen esetekkel inkább mi foglalkozunk – vonja fel a szemöldökét.

- Ha hiszi, ha nem, nekem is ez volt az elsõ gondolatom – mosolyodom el keserûen, aztán megrázom a fejem. – A legidõsebb 25 éves volt, a legfiatalabb 16... Még csak ott sem szabadott volna lennie.

- Jól van, ebben az esetben azt hiszem célravezetõbb lenne, ha inkább elterelnénk a témát, hm? – Felpillantok rá és a kedves mosolya láttán nekem is mosolyognom kell. – Meséljen inkább arról, hogy mióta van itt.

- Harmadéves rezidens vagyok – felelem. – Már csak néhány hónapom van a szakorvosi vizsgáig.

- Általános sebész, vagy van valami, ami kifejezetten érdekli? – néz rám õszinte kíváncsisággal.

- Ami azt illeti, meglehetõsen vonz a szívsebészet – mosolyodom el, mire elismerõen füttyent egyet.

- A kardio nem kis dolog – vigyorodik el. – De akkor hogyhogy mégis elvállalta Jim esetét?

Ahogy felidézem a napot, amikor tudomást szereztünk a hamarosan érkezõ új esetrõl, akaratlanul is kuncogni kezdek.

- Nos, elõször is szeretném leszögezni, hogy a környéken a mi kórházunk az egyik legjobb civil kórház, és általában tartjuk is magunkat ehhez... de azt látnia kellett volna, milyen arcot vágott szinte mindenki, amikor megtudták, hogy áthelyeznek hozzánk egy katonát. – Õ is elmosolyodik, a szemeiben huncut szikrák csillognak, azt hiszem sejti, mi lesz a vége. – A szakorvosok rögtön lepasszolták az aktáját, mondván: rengeteg dolguk van. Maradtunk mi, rezidensek, de mindenki úgy próbált megszabadulni az esettõl, mintha égették volna a papírok a kezét... pedig még csak bele sem olvastak. Egyszerûen berezeltek, eldöntötték magukban, hogy Jim egy erõszakoskodó, agresszív, kezelhetetlen beteg lesz, akit õk a hátuk közepére sem kívánnak.

- És maga? – kérdezi mosolyogva.

- Én sem olvastam el az aktáját, csak miután elvállaltam – vonok vállat. – Nem hittem, hogy csak azért tartanunk kéne tõle, mert nem szokványos beteg. Tény, hogy Jim soha nem könnyítette meg a dolgomat, de még így is én jártam a legjobban.

- Milyen értelemben? – vonja fel a szemöldökét.

- Engem néha megajándékozott egy halvány mosolykezdeménnyel – vigyorodom el, mire halkan felnevet. – Mindig morcos volt és lehetõleg mindenkivel goromba, de miután megbizonyosodott róla, hogy én tényleg segíteni akarok neki, elkezdett beletanulni a kedvességbe. Most pedig – tárom szét a karjaimat – megjelent a kinti orvosa és csodát tett.

Újra megajándékoz a nevetése hangjával, aztán vigyorogva rám néz.

- Segítek, ahol tudok. – Belekortyol a kávéjába, aztán szinte felnyög és tágra nyílt szemekkel rám néz. – Ez tényleg a karrierembe fog kerülni.

Felnevetek, majd együtt érzõn a karjára teszem az egyik kezem.

- Ne aggódjon, a fõnök biztosan értékelné a szakértelmét – kacsintok rá.

- Ez jó hír – bólogat vigyorogva.

Bár a kávék jóval hamarabb elfogynak, csak nagyjából háromnegyed óra múlva állunk fel az asztal mellõl. Furcsa, általában nem vagyok jó új emberekkel való megismerkedésben és társalgásban, de vele valahogy még nekem is nagyon gördülékenyen ment a beszélgetés. Talán a barátságossága teszi, vagy a kisugárzása, esetleg az állandó jó kedve, vagy valami olyasmi, amit magam sem értek. Persze nem feszegettünk nagyon mély vagy komoly témákat, jobbára egymás munkája volt a téma, de tény, hogy remekül elbeszélgettünk.

- Köszönöm ezt a beszélgetést – pillantok fel rá mosolyogva, miután kidobtuk a papírpoharakat a szemetesbe és elindultunk a kijárat felé.

- Ugyan már, öröm volt játszani az állásával – vigyorodik el, mire kuncogva megrázom a fejem.

- Tényleg, nagyon hálás vagyok, hogy itt maradt velem. Már sokkal jobban érzem magam, remekül alakította a pszichológust.

- Talán majd jelentkezem továbbképzésre – vigyorog rám.

- Ha már úgyis újra kell gondolnia a karrierjét... – nevetem el magam.

- Pontosan. – A vigyora lassan egy bátorító mosollyá szelídül, miközben a vállamra teszi az egyik kezét és figyelmesen rám néz. – Szívesen tettem, én is jól éreztem magam. Ha bármikor szüksége lenne egy újabb adag lelki segélyre, csak szóljon.

- Sajnálom, de nagy az esélye, hogy szaván fogom – nevetek fel halkan.

- Csak nyugodtan – bólint mosolyogva. Mikor elérjük a kijáratot mindketten megállunk, õ pedig felém fordul. – Akkor holnap már remélhetõleg nem marad ki az ellenõrzõ hadjárat?

- Nagyon, nagyon remélem – mosolyodom el. – Szóval mondhatjuk, hogy a holnapi viszontlátásra.

- Úgy legyen, ez legutóbb is bejött – bólint vigyorogva, majd int egyet, mielõtt sarkon fordulna.

- Ó, és hadnagy! – szólok utána, és akaratlanul is elmosolyodom, mikor megtorpan és visszafordul a megszólításra. – Látja, ha elég sok idõt tölt a társaságomban, hallgatni fog a hadnagyra is.

- Milyen igaza van! – neveti el magát.

- Egyébként csak azt akartam mondani, hogy bár õ még nem tudja, Jim holnap kapja meg a protézise elsõ típusát.

- Csakugyan? – vonja fel a szemöldökét.

- Arra gondoltam, hogy talán örülne neki, ha ön is ott lenne. Tudja, hogy legyen kit gyõzködnie, hogy azzal még fegyvert is foghatna és senki nem venné észre a különbséget – mosolyodom el.

- És a fejemhez vághassa, hogy ha nem mondom el mindenkinek, hogy amputálnom kellett a karját, simán visszavennék a seregbe – ingatja a fejét mosolyogva.

- Pontosan. Szóval ha gondolja, én szívesen becsempészem a nagy alkalomra. Már úgyis egészen belejöttünk, hogy az állásomat kockáztassam ön miatt – teszem hozzá elvigyorodva.

Az egész felhajtás úgy kezdõdött, hogy öt hónap szolgálat után minimum egy hónap pihenés járt volna. Azonban nem jött a váltás doktor, õ nem csak remélt, biztosra ment. Felmondott. Hirtelenjében nem tudtak kit keríteni, senki nem volt kéznél, legalábbis nekem ezt mondták, így megkértek, hogy maradjak még egy hónapot: cserébe én kettõt maradhatok otthon. Csakis eme tényezõ miatt mentem bele, ugyanis az utóbbi idõben már számoltam a napokat, hogy mikor távozhatok.

Két héttel a valós szolgálati idõm lejárása elõtt az egyik felderítõcsapatot súlyos támadás érte. Halálos áldozat szerencsére nem volt, azonban a két súlyosan megsebesült bajtárs közül az egyik sorsát igazán a szívemen viseltem. Jimnek hívták a kölyköt, hisz a húsz évével még az volt. Emellett… a támadás során – ami robbantással kezdõdött – a bal keze súlyosan megsérült. Könyök alatt amputálnom kellett, amiben a legszörnyûbb az volt, hogyha fél órával hamarabb sikerül visszaszállítani, talán még mindig meglenne a keze. Bár, nem tudom mire tudná még használni, de az õ húsa és csontja lenne ott... sajnos õt nem tudtam errõl megkérdezni. Se akkor, mikor a döntést meghoztam, se késõbb. Bár egyáltalán ki kellett volna?

Jim végül félkezû fiatal lett, visszatérhetett Amerikába. Ott kezelték tovább, mûkezet is az állam állja neki, s mivel többet nem térhet vissza katonaként, bizonyos jutatást is kapni fog. Fiatal, erõs, a hazaért már nyomorék is. Fõ célom már mióta visszavitték, hogy amint lejár a szolgálatom s hazakeveredek, meglátogatom. A kórház ahová került pontosan abban a városban van, ami a megyeszékhelye a tengerparti kisvárosomnak.  Egy óra vonatot biztos voltam benne, hogy gond nélkül végigülök, esetleg apám kocsija is szóba kerülhet…

 |****¤****|

Nem szóltam elõre, hogy mikor érkezem, így mikor beállítok a kapuba a bõröndömmel, van ölelkezés és családias összeülés. Anyám már aznap nekiesik a kedvenceim fõzésének, míg húgom képes egy könnyed süteményt is sütni. Este nagy vacsora, közös ima, amit igaz nem részesítek elõnyben, de a családdal megteszem. Bátyám is átugrik a családdal, a két kislányával s feleségével. Öcsém – a család legkisebbike - fõiskolán van, hétvégére várjuk. Nélküle is zajos a ház, élettel teli. A lurkók a lépcsõn szaladgálnak, vagy felváltva az ölemben ülnek. A bátyámat a fegyveri része érdeklik, anyámat hogyan etetnek minket, míg húgomat melyik bajtársam szingli és „cukipofa”. Apám csak ül a szokásos helyén, s halovány mosollyal figyeli kis családját, ölében a reggeli újsággal.

Igen. Itthon vagyok. Épségben, egyben… a családommal.

Három nap otthonlét után kellõ erõt érezek magamban, hogy apám kocsijába ülve elinduljak a nagyváros felé. Persze mindenki tudtára kell adnom hova s miért igyekszem, amirõl kissé nehézkesen már, de beszélek. Bajtárs, szinte még kölyök, lesérült, meg szeretném látogatni. Anya csomagol egy kis pitét, természetesen nem az útra, hanem a szegény fiúnak.

Apám az öreg tragacsát leváltotta egy modernebb, fiatalabb járgányra, miután én s bátyám kiszálltunk a fészekbõl. Jobban tellett rá, bár nem kellett túl sokat használnia a családnak. Én tankoltam meg, míg az öcsém a régi rádiót lecserélte egy CD olvasósra. Áldottam érte, berakhattam egy válogatást magamnak, míg a megengedett sebességhatárral robogtam a város felé. Civilben voltam, nem akartam a katonai egyenruhámban a kórházban szaladgálni: elég volt Afganisztánban, a munkám alatt.

Tizenegyre érek a városba, s a kevés helyi ismeretemmel elég hamar a kórházhoz érek. Hatalmas nagy komplexum, a parkolóban sikerül helyet kerítenem, s a süteményt majdnem benne is felejteni. Nem tudom Jim mennyire édesszájú, vagy hogy milyen koszt jár egy katonának ebben a kórházban… vagy hogy látni akar e. Hirtelen fog el a kétely, a bizonytalanság. Nem vagyok benne biztos jó ötlet volt e idejönni, s hiába indulok meg a kórház bejárata felé, még mindig ezt érzem. A fõbejáratnál lévõ recepcióhoz lépek, s míg kivárom a soromat, összerakom mit is kéne mondanom, fél tepsi pitével a kezemben.

- Jó napot kívánok – kezdek bele, mikor a pulthoz lépek és a középkorú nû érdeklõdve néz rám. – Jim Willons közlegényhez jöttem látogatóba, viszont nem tudom melyik osztályon van. Katona. Amputálták… - teszem még hozzá.

- Rokon? – kérdezi, de látom rajta, hogy sejti a választ.

- Bajtárs, asszonyom.

- Mr. Willons már nálunk van lassan egy hónapja – kezd bele, míg a gépet nézi – és nézzük csak… igen. Keleti szárny – mutat az említett oldal felé, amerre el kell indulnom -, ott pedig a második emelet. Még egyelõre a sebészeten van, de már a rehabilitációt is elkezdték nála.

- Köszönöm a segítségét – biccentek aprót, mire egy mosolyt kapok. Nagyot nyelve indulok el a megadott irányba, s hála az alapos kitáblázásnak, oda is találok az osztályra. Ott is belebotlok egy pultba, ahol megkérdezem merre találhatom a kölyköt. A fiatal nõvér készségesen segít nekem, s egy szoba helyett a társalgóba vezet. Vegyes a társaság, korban és nemben is, azonban a sarokban kiszûrök egy ismerõs, bozontos fejet.

- Jim, látogatód van – szól oda neki a nõvér, mire a fiú felsóhajt, míg a televíziót bámulja.

- Mond Elsa, hogy nem anyám az… ez egy fontos meccs!

- Végtére is visszajöhetek késõbb is – szólok oda neki, mire hirtelen felém kapja a tekintetét. Nem is olyan érdekes már az amerikai foci többé, úgy tûnik. Egészen addig levegõt sem merek venni, míg fel nem derül az arca, szemei boldogan fel nem csillannak, s a szája az ismerõs, bambán boldog mosolyra nem húzódik.

- Doki! – rikkantja boldogan, míg én hasonló boldog mosollyal indulok meg felé. Feláll, míg én akaratlanul is a csonkjára nézek, s hirtelen elszorul a torkom. Nem tudom, tényleg nem tudom…

- Gyerünk, öleljen meg, csókoljon meg, gyerünk! – zökkent ki a boldog hangja, míg épp kezét nyújtja felém szélesen vigyorogva. Barna szemei csillognak bozontos szemöldöke alatt, míg vékony ajkai a lehetõ legnagyobb mosolyra húzódik. Egy pillanatnyi hezitálás után megragadom a kezét, s erõsen odahúzom magamhoz. Minimum egy fejjel alacsonyabb tõlem a kölyök, ha nem másféllel, s hiába minden izom, elveszik mellettem. – Doki… - rebegi halkan, míg én fél kézzel átölelem.

- Hoztam neked pitét – dörmögöm, míg fejemben ezer gondolat cikázik. Él. Túlélte. Nem haragszik.  – Anyám szerint éheztetnek minden katonát – engedem el, míg õ nem mozdul, csak szabad kezével ölel. – Üljünk le, gyere. – Nehezen bár, de sikerül egy csendes sarokba terelnem. Láthatóan oda az öröm, átveszi a helyét egyfajta döbbenettel teli öntudatlanság. Arcát simogatja, maga elé mered én pedig nem tudom mit mondjak. Vagyis tudnám, de a hely s idõ nem alkalmas.

- Nem gondoltam, hogy be fog ugrani – motyogja. – Maga az elsõ a családon kívül. A képeslapot is megkaptam, amit küldtek az osztaggal – teszi még hozzá, majd fél szemmel felém néz. – Nincs doktorim, de látom, hogy nyomasztja a dolog. Legalább messze lakik?

- Dehogy, egy óra vonattal, de kocsival jöttem, hamar ideértem – felelem. – Hogy vagy? – kérdezek rá végül. El kell kezdeni a diagnózist, mit s merre csinálhatok.

- Nos, marha unalmas itt minden – néz rám fél szemmel. – Egyedül a meccsek érdekesek, már amennyire lehet, nem akadozik ez tény, de… - megakad a beszédben, majd felsóhajt. – Nem tudom eldönteni, hogy az õrület hiányzik, vagy amit mellette adott a katonaság.

- Mindkettõ – mosolygom együtt érzõen. – Legalábbis magamból kiindulva, mindkettõ hiányzik. Még nem… de, majd az itthon tartózkodásom felénél már így lesz – birizgálom a pitét borító alufóliát. – Mikor engednek ki? – nézek rá, míg õ elintézi egy vállrándítással.

- Dr. Garwood, az orvosom, nem igazán mondott még semmit. Vagy mert még õ sem tudja pontosan vagy tudja és fel attól, hogy megszököm, aminek elég nagy esélye van, mert már… - felsóhajt, majd a kezét nyújtja. – Megkaphatom? Leesett a vércukrom – bök a fejével a pitére.

- Mint volt orvosod… - kezdenék bele, mire rám grimaszol. – Vicceltem, tessék – adom neki oda, de mielõtt elvehetné, visszahúzom. – Inkább mégse. Így belegondolva… maradj csak a kórházi kosztnál.

- Doki, ne akarja, hogy agresszív magatartást produkálva – itt már mindkettõnk szája fülig ér a szakaszvezetõnk szavait felidézve -, amerikai katonához, bocsánat, volt katonához nem méltó módon nyolc napon túl gyógyuló seggberúgást adjak megának. S helyben van! Még össze is varrhatják. Akár a mostani kezelõorvosom, még szebb lesz, mint volt! – Rám vicsorog, tudom jól, hogy ezt az öreg Bobtól vette át, aki a szárnyai alá vette.

- Bob jobban csinálja – közlöm vele. – Még meg is ijedek… - Ettõl mégis odaadom neki a pitét. Nem hagyja, hogy segítsek, s az elsõ próbálkozás után nem is erõltetem. Sok minden szóba kerül, mesél a családjáról, hogy élték meg a dolgot, hogy az anyja tombolt, miszerint nem kellett volna katonának mennie. Megkérdezi mi volt azután, hogy õ megsérült, én pedig készségesen elmesélem neki.

Halkan beszélgetünk, nem akarunk senkit sem zavarni. Persze ez nem mondható el a tévé elõtt ülõkrõl, akik mindenki tudtára adják folyton a játék menetét. Jimmel csak mosolyogjuk a helyzetet, ismerõs a dolog, csak nálunk még a rossz inte5rkapcsolat is okot adott az õrjöngésre. Igaz, én soha nem néztem.

Egyszer csak belép a társalgóba egy fehér köpenyes, láthatóan doktorátussal rendelkezõ férfi.  Nem igazán szentelek neki nagy figyelmet, épp Jim félrenyelt pitedarabját próbáltam egy kisebb hátba veregetéssel jó újra téríteni. Már kínosan mosolygom a fiú ügyetlenkedését, mikor végre úgy tûnik, hogy helyreköhögte magát.

- Vizit van… - köhécseli, majd a fejével a köpenyes alak felé bök. – Dr. Garwood. Az orvosom… ebédidõben mindig végig jár s megkérdezi élünk e még… - Érdeklõdve nézek az említett felé. Fiatal, biztosra veszem, hogy harminc sincs. Lehet frissen végzett is, bár elég magabiztosan suhan pácienstõl páciensig, s vált velük pár szót. Õt figyelem, révén, hogy a mellettem ülõ újra a pitébe temeti minden figyelmét. Mi messzebb ülünk az ajtótól, már úgy vagyok vele, hogy felénk se néz, de nem így van.

A fehér köpenyének zsebébe süllyesztett kézzel fordul lassan ama sarok felé, ahol mi is vagyunk. Nem is tudom miért követem minden mozdulatát szemmel, s miért dobban akkorát a szívem mikor egyenesen rám néz. Munkám során találkoztam már sok emberrel, a tábortól nem messze van is egy falu, ahol különösebbnél különösebb emberekkel akadtam már össze. Egy fiú, alig lehet tíz éves, például ritka gyönyörû zöld szemekkel jött eme világra, s igen, akad bajtársam kék szemekkel is… mégis, a fiatal orvos tekintete mindet túlszárnyalja.

Mélykék szemeit enyéimbe fúrja, látom rajta, hogy nem ismer ezért feltérképez. Nem sokáig tart, utána kiszúrja a mellettem falatozó Jimet, mire halovány mosollyal az ajkán megindul felénk könnyed léptekkel. Én a könyökömmel bököm oldalba a kölyköt, aki teli szájjal morog fel rám, s kiszúrja a kezelõorvosát.

- Dr. Garwood! Jó napot! – köszön neki oda rögtön, s igen, még nem nyelte le teljesen a falatot.

- Szervusz Jim s jó étvágyat. Nem zavarok? – kérdez rá a doki illedelmesen, halovány mosollyal ajkain. Hangja se nem túl mély, se nem túl magas: pont külsejéhez illik.

- Ó, nem! Nem… Dr. Garwood, õ itt doki… mármint… - nyeli le a nagy falatot, míg én nagyot sóhajtva inkább felállok s magam mutatkozom be.

- Regan McLoughlin, örvendek – nyújtom jobbomat barátságosan, míg ajkamon is hasonló mosoly játszik. Minimum egy fejjel kisebb tõlem, így felnézve rám mélyeszti apró kezét az én csontos, szögletes markomba. Viszonozza a gesztust, kék szemeivel érdeklõdve vizslatja arcomat.

- Én is örvendek, Dr. Peter Garwood vagyok, Jim orvosa. Ha jól értelmezem, akkor maga…? – kérdezne rá, míg elengedjük egymás kezét, de a közös páciens belekotyog.

- Bajtárs – jelenti ki. – Doki, vagyis McLoul-gh-lin, atyaég, még mindig nehéz kimondani fõtörzszászlós. – Rosszállóan nézek rá, mert már megint rosszul ejtette ki a vezetéknevemet. – Szóval csak doki, mert így egyszerûbb, és könnyebben kiabálható, ha gond van.

- Hadnagy – nézek le rá elégedetten, mert el is felejtettem vele ezt közölni. – Elõléptettek – közlöm vele, mire õ az épp kezével odacsap a combomra felkurjantva. A pite az ölében, s a fél terem ránk néz.

- Gratulálok, doki! Most már összeakaszthatod a bajszodat a beképzelt Carter hadnaggyal! Helyettem is, jó? – kérlel, révén, hogy sohasem csipázták egymást.

- Nos, akkor én… - kezdene bele szegény Dr. Garwood, hogy távozna is, de Jim határozottan leinti.

- Egyen pitét velem, doki! Hadnagy anyuka csinálta, ilyet nem eszik mindennap! – jelenti ki, míg óvatosan felveszi a tányért, s a döbbenten pislogó férfi felé nyújtja. – Üljön le, beszéljenek szakszavakkal, hogy ne értsem. Úgyis mindkettõjüknek remekül megy! – jelenti ki, míg az orvos Jim másik oldalára telepedik. Jim kezd el csacsogni nekünk, közben odatartja a fiatal orvosának a pitét, s addig nem tágít, míg egy kisebb szeletet ki nem vesz. Én nem kérek, bár ezután meg is kapom, hogy úgyis anyám csinálta, ne is merjek…

- Szóval Dr. McLoughlin hadnagy – fordul hirtelen felém, mire én felkapom a fejem erre az összetett megszólításra. -, most szabadságon van?

- Szerencsére igen. Kisebb fennakadások miatt fél évig voltam oda, így két hónap kimenõt kaptam. Szóval Jim – lapogatom meg a kölyök vállát -, majd jövök és szórakoztatlak. Ha pedig gondja akad vele – szólok Dr. Garwoodhoz mosolyogva – két szavába kerül, megnevelem. – Szórakozott kuncogást kapok válaszul, míg Jim csak felhorkant. Nem sokáig marad, elnézést kér s távozik a könnyed lépteivel.

- Amúgy jó fej, bírom. S õ még megnevelni sem akar – csipkelõdik kicsit a kölyök, mire én felvont szemöldökkel lenézek rá.

- Mert õ már elkönyvelt reménytelen idiótának – vágok vissza vigyorogva.

|****¤****|

Sokáig maradok, több mint két óráig. Addig a pite maradékát szétosztjuk, hogy a tányért haza tudjam vinni a következõ adagnak. Jól esik a tudat, hogy a kölyök nem haragszik, s örült nekem. Búcsúzóul játékosan megbokszolja vállamat épp kezével, majd nagyot sóhajtva int, hogy menjek végre, nem bírja tovább nézni az ír s skót korcs képemet. Mégis boldog a lelkem. Féltem, hogy haragudni fog, hogy tényleg nem akar látni többet… de úgy tûnik, megbékélt. S azt hiszem azáltal, hogy láttam mosolyogni, velem nevetni, az én lelkem is lassan megnyugszik, hogy jót tettem érte… vele. Széles mosollyal az ajkamon, tányérral a hónom alatt indulnék ki az osztályról, s igazán fel se figyelek a sietõs léptekre.

- Hadnagy, hadnagy! – szemöldökömet ráncolva toppanok meg, majd az ismerõs hangra megfordulok. Meg sem fordul a fejemben, hogy nekem szólnak, sõt, meg is lepõdöm mikor a fiatal orvos, Dr. Garwood siet felém. Köpenye lobog, haja ide-oda száll, én pedig csak mosolygom. – Azt hittem már nem áll meg! – sóhajtja kifáradva.

- Nos, ha hadnagyot kiabál utánam, nem is fogok. S mivel Jimtõl tudom, hogy nehéz a családnevemet megjegyezni, megértem, hogy ez hamarabb a szájára jött - nevetem, míg õ zavartan süti le a szemeit. Jó kedvem van? Borzasztóan!

- Biztos váratlanul éri a dolog, de… beszélhetnék magával? Jimrõl lenne szó – teszi még hozzá, mire ráfagy a képemre a vigyor. Kifújom a levegõt, majd bólintok egy aprót. – Ne aggódjon, nem súlyos…

- Oh, már megállt egy pillanatra a szívem, hagyja – sóhajtom, míg õ sajnálkozva rám mosolyog.

- Ne haragudjon, sokkal… kímélõbben s körültekintõbben kellett volna elõadnom, de megijedtem, hogy várnom kell ezzel a következõ alkalomig. Beszélhetnénk négyszemközt? Azt se szeretném, ha Jimnek feltûnne. Okos srác…

- És nagyszájú meg kombináló – egészítem ki. – Mutassa az utat.

- Pont errõl lenne szó… erre jöjjön – indul meg a folyosón, s lefordul balra, s kinéz egy üres vizsgálót, kulcsot ránt elõ a zsebébõl, s kinyitja. – Irodával nem tudok szolgálni, de biztos megérti – mosolyog rám zavartan, míg én elvigyorodom.

- Egy konténerben dolgozom, doktor. Higgye el, ez igazi orvosi iroda – felelem, s befáradok utána, bezárván magam mögött az ajtót. – No de… Jimrõl lenne szó. Mi baj? – kérdem, míg hátamat az ajtónak vetem, õ pedig torkát köszörülve rám néz.

- Kedvtelen, csendes, ellenkezik… nem láttam mosolyogni még. Ha együtt kell dolgoznia valakivel, nem megy neki. Igazából velem is eléggé nehezen jön ki, így mikor… megláttam, hogy elvonult magával nevetgélni, nagyon meglepõdtem – kezd bele hirtelen, míg én nagy szemekkel figyelem. – Már õszintén bevallom, a pszichológusa panaszkodott arról, hogy nem tud vele haladni, nem nyílik meg…

- Pszichológus? – kérdek vissza döbbenten.

- Kötelezõ a végtagvesztése miatt – indokolja, amit én is tudok, de akkor is meglepett ez a dolog. – Azonban nem itt lenne a helye. Azért küldték át ide, mert a katonai kórház tele van… és nem bizonyult olyan nehéz páciensnek, ami így is van, de biztos vagyok benne, hogy maga is jól tudja se nekem, se másnak elképzelése sincsen min mentek maguk ott keresztül. Mondhatjuk, hogy van, de nem igaz… A fájdalomcsillapítók mellett éjszakánként az ügyeletes nõvért mindig altatóért zaklatja, s még így is van hogy… felordítja a több beteget álmában – nyögi ki nehezen, mire belõlem kitör egy gondterhelt sóhaj. – S hiába minden, nem… nem akar megnyílni.

- Nem tudnák megérteni – felelem halkan, mire a doki bólint. – S úgy gondolja, tudok segíteni?

- Remélem. Nagyon remélem az õ érdekében is, hogy boldog élete lehessen mindezek ellenére is… - feleli komolyan engem nézve. – Gondolom, hogy akad bõven dolga, jobb s vidámabb, de nagyon el vagyok keseredve. Magával látva úgy tûnt, hogy… hogy boldogabb. Nem láttam még ilyennek.

- Nincs jobb dolgom – közlöm vele mosolyogva, de ez a mosoly inkább együtt érzõ s mindent értõ, mintsem kedves. – Én amputáltam a kezét, doktor. Bajtársam. S ha úgy látja, segíthetek, ezen ne múljék. Holnap, látogatási idõben? Hozok valami más pitét is, mit szól hozzá? – érdeklõdõm mosolyogva, amitõl végre neki is halovány mosoly kúszik az ajkaira. 

- Embry bácsi! – kiáltja kitörõ örömmel az édes unokahúgom, mikor meglát az ajtóban.

- Szia, prücsök! – köszönöm egy nagy öleléssel ezt a tündéri kislányt. Arany haja, mikor rám ugrik, összekeveredik az én barna hajammal, kék szemei boldogan csillognak. Ezért szeretnék én is egy kislányt. Hát vagy kisfiút, mert teljesen mindegy, a lényeg egy egészséges kisbaba. Kár, hogy meleg férfiként ez majd, hogy nem lehetetlen. Örökbe is fogadhatnék egyet, de az meg azért nem jó, mert egyedül nem tudnék vele foglalkozni. Egy kisgyereknek két szülõ kell.

- Embry!! – kiáltja rám Sophie durcásan. – Figyelsz te rám? Embry bácsi!

 - Bocsánat, kicsikém. Csak kicsit fáradt vagyok. De most már figyelek. Mit is kezdtél el mesélni? – kérdezem kedvesen és megpuszilom az arcát. Felvidulva és mosolyogva  kezd berángatni a szobácskájába, közben csacsogva meséli a tegnapi napját.

- …és akkor egy naaaaagy ugrás után szaltóztam egyet, és egy spárgában érkeztem le a földre. Mindenki megtapsolt! És elsõ helyezett lettem! Olyan kár, hogy nem jöhettél el… - meséli föl-le ugrándozva. – De megmutathatom! Ugye akarod látni? – kérdezi, én meg úgy gondolva, hogy megmutatja a tegnap felvett videót, beleegyezek. De aztán elkerekednek a szemeim, amikor leveszi a pulcsiját, és csak úgy, zene nélkül elkezd táncolni. Még szerencse, hogy nagy a szobája, és nem ver le semmit, ami törékeny. Az elõadása végeztével meghajol és én meg megtapsolom.

- Nagyon ügyes vagy! – dicsérem meg.

- Kicsim, már megint nem bírsz magaddal és untatod szegény nagybátyádat? – kérdezi Kate az ajtóból, mosolyogva. – Szia, Embry.

- Anyaaaa! – húzza össze morcosan a szemét és maga elõtt összekulcsolt kezekkel toppant egyet kicsi lábával.

- Szia. Dehogy untat. Szeretem nézni, ahogy mozog. Olyan kis aranyos – mosolygom.

- Na látod! – ölel át engem Sophie, miközben kinyújtja anyjára a nyelvét. – Szeretlek Embry – puszil meg és teljesen hozzám bújik. Kicsit megsimizem és összeborzolom Sophie haját, aki nevetve távolodik el tõlem. Ha majd valamikor lesz gyerekem. Egy ilyen édes kislányt vagy kisfiút szeretnék. De addig tökéletesen elégedett vagyok az édes kis unokahúgommal.

- Na, de nekem most mennem kell, csak beugrottam megnézni, hogy vagytok – mondom.

- Nem maradsz vacsorára? – kérdezi Kate, de megrázom a fejem.

- Sajnos nem maradhatok. Holnap hajnalban be kell mennem, mert a sürgõsségi osztályon a tömegbaleset miatt hiány van, és az „ráérõ” – mintha lenne olyan az orvosok között, aki ráér – sebészeket és más orvosokat is félig áthelyezték a sürgõsségire – mesélem. Kate csak megértõen bólogat, õ is tudja, milyen egy orvos élete, még ha annak a bizonyos orvosnak egy doktorhoz képest egész könnyû az élete, magánorvosként.

- Hát sajnálom. Olyan ritkán tudunk összeülni és beszélgetni. De itt van az õszi szünet, a hétvégén gyere el egy ebédre vagy vacsorára. Készítek sült húst, sütõtököt krumplipürét és sütõtök pitét. Tudom, hogy szereted – kecsegtet egy finom meleg étkezéssel. Hmm…

- Rendben. De majd telefonálok, hogy mikor tudok majd jönni – mondom és fölkelek az ágyról.

- E~mbry~, ugye akkor tényleg átjössz majd hozzánk? – kérdi Sophie boci szemekkel pislogva. Elmosolyodva simogatom meg a fejét, és bólintok. Történjék bármi, most át fogok jönni hozzájuk enni.

- Sziasztok – köszönök el a lányoktól és beleülõk a kocsimba, és elhajtok a sötétben.

---*---*---*---

Ááááá! Utálok korán kelni! Olyan rossz… Még aludni akarok! Elegem van mindenbõl. A korán kelésbõl, a gyerek nélküliségbõl és a szingliségbõl is. Áh, nem akarom fölkelni.

De föl kell kelni. Vár a munka. Vár a sok emberi élet, akiknek segíteni kell. Ezért szeretek orvos lenni. És nem pedig a korai kelés miatt…

Kávé! Kávé kell nekem. Most!

Gyorsan ki is veszem a már lefõzött kávét a kávéfõzõbõl és simán, cukor és tej mentesen fölhajtom. Ah, végre kávé! Ez kellett már. Kicsit éberebb is vagyok tõle, szóval jól jött. Bár kéne reggeliznem, nem megy. Ilyen korán reggel a kávén kívül semmi sem megy le a torkomon. Majd veszek a kórház büféjében valami kis ennivalót, és azt eszem meg.

Szóval reggeli helyett inkább lezuhanyozom és fölöltözöm. Egy fehér vászonnadrágot és egy sötét kék, hosszú ujjú fölsõt veszek föl, és fölkapva a táskám és a kulcsom, elindulok. Bepattanok a kocsiba és irány a munka! Ehh, de jó.

Beérve a kórházba, egybõl a sürgõsségire viharzom. Na jó, nem, mert még föl kell vennem a köpenyemet, szóval útba ejtem a szobámat és fölöltözködöm, aztán sietek a sürgõsségire.

- Dr. Burrell! – kiáltja az egyik nõvér, mikor meglát engem. – Dr. Burell, a mûtõbe, kérem! Nemrég hoztak be a mentõsök egy fiatal, húsz év körüli férfit. Betört a koponyája és elég sok vért vesztett. Dr. O’Danell már bent van a mûtõben, kérem, siessen! – terelget Penny a mûtõbe. Gyorsan bemosakszom, és besietek. O’Danell már elkezdte a mûtétet, de a koponya összefoltozásával megvár. Ahhoz még nincs elég tapasztalata. Nem tudom, kit mûtök, de nem is baj. Nem jó dolog látni, hogy egy embert mûtönk, mert ilyenkor nem embert, hanem egy testet mûtök. Csak a fekete haját látom magam elõtt, majd már csak a koponyájának azt a részét, ami teljesen behorpadt. Szerencséje, hogy túlélte. Nem szabad elszólni, mert még a mûtétet és az azt követõ éjszakát túl kell élnie, de az teljesen jó, hogy a balesetét túlélte.

---*---*---*---

- Dr. Burell! Fölébredt a tegnapi férfi! – szalad hozzám Penny. Áh, a tegnapi koponya sérült fiú? A mûtét után nem is láttam. De azt tudom, hogy túlélte. Csak éppen ránézni nem tudtam, túl sok volt a sérült. De most már mind túl vannak a kritikus 24 órán, így van idõm megnézni a fiút.

- Melyik szobában van? – kérdezem.

- A tizennégyesben – válaszolja, és mutatja az utat. Egy kába, nálam valamivel fiatalabb, helyes férfit látok meg. Egy pillanatra ledöbbent, hogy milyen helyes, de fölrántom magamra a szakmai álarcom, és elhessegetem az elmémbõl a „helyes fiatal férfi, aki potenciális barát-jelölt” képet, és a helyére tuszkolom a „beteg” címkével ellátott képet.

- Jó reggelt! Hogy érzi magát? – kérdezem.

Szép reggel virrad ránk. A madarak csicseregnek az ablakban, Berry pedig, ahogy mindig szokta, az arcomat nyaldossa. Türelmesen tolom el magamtól, lassan már ébresztõórának is elmehetne, olyan pontossággal ugrik rám.

A szám elé rakva a kezem felülök az ágyban, és ásítok egyet. Berry nyüszögve toporog a lábam elõtt, ami azt jelenti, hogy valami sürgõs problémája van. Mivel féltem a szõnyegem, és nincs is kedvem takarítani, inkább leviszem. Kapok magamra egy köntöst, és pár perc múlva már a kijárati ajtó elõtt állok.

A levegõ csípõs, és erõsen pillognom kell, hogy a fény ne bántsa a szemem. Nem szoktam még hozzá az ilyen korán keléshez, pedig innentõl mindig így lesz. Orvos lettem, most már kötelességem hajnalok hajnalán bent szobrozni a kórházba.

Na nem mintha ez engem zavarna, csak… Berry össze-vissza szaladgál, gyanítom, már elvégezte a dolgát, egyszerûen csak nem akar visszajönni. Hagyom kicsit, hiszen úgyis egész nap be lesz zárva, legalább most érezze szabadnak magát.

Ahogy így figyelem felszabadult ebecském, már csak azt veszem észre, hogy hirtelen elsötétül a világ. Ajjaj, csak egy valaki tör rám ilyen orvul, a szomszéd lány…

- Jó reggelt! Találd ki, ki vagyok! - Más választást nem is hagy nekem? Gonosz!

- Aoi-san? - kockáztatom meg, mire a világ ismét láthatóvá válik, és egy vidám mosolyú nõi arccal találom szemben magam.

- Talált! - Elmosolygom magam. Ez a lány már ideköltözésünk óta legyeskedik körülöttem, úgy három évvel lehet fiatalabb. Különösebben nincs bajom vele, de nem is mondhatnám, hogy nagyon megkedveltem. A munkám mellett nincs idõm jó kapcsolatot kialakítani vele.

- Hogyhogy ilyen korán fent vagy, Law-san? - szökken elém, és még mindig rejtély számomra, hogy tud reggel 5-kor kicsattanni az energiától.

- Berry felkeltett, de ma amúgy is korábban kell dolgozni mennem, úgyhogy felesleges lenne visszaaludni - magyarázom, miközben elfogom az épp erre ugráló kutyám. Nem nagyon örül a fogságba ejtésnek, de ez van, nem késhetek el már az elején.

- Értem. Hát akkor jó munkát neked, Law-san - köszön el, miközben én a lépcsõ felé veszem az irányt.

Búcsúzóan intek, aztán visszacsoszogok a lakásomba, és Berryt a földre helyezve, nekilátok a készülõdésnek. Házi kedvencem egy darabig kaparja az ajtót, és való igaz, nekem is jobb lenne, ha többet foglalkozhatnék vele, de nem lehet, a munkám fontosabb. Végül egy tál kaja õt is meggyõzi errõl.

Miután mindennel elkészülök, a kórház felé indulok, ahol most dolgozom. Szerencsére nincs messze, közel lévõ albérletet választottam. Így kevésbé áll fenn az esély, hogy elkéssek, meg amúgy is, a mai nap különleges, hiszen kapok egy új beteget. Dr. Fujimaru szerint tiszta dilis, és sok türelmet igényel, bár nem tudom, ez a kettõ hogyan függ össze. Az biztos, hogy Fujimaru nem türelmes, ami szegénykének csak még rosszabb lehet…

Viszont nem lehet annyira dilis, különben már pszichológus is kezelné, és ilyenrõl nem tudok. Na mindegy, majd meglátjuk, mi lesz. Én egy betegemet sem ítélem el, és mindegyiket meggyógyítom. Ez a jelmondatom.

- Elment az eszed?! - A kés csörömpölve hullik a földre, én pedig kissé meglepett képpel állok az ajtóba. Éppen azért indultunk, hogy Fujimaru megmutassa a beteget, de nem gondoltam, hogy épp egy ilyen különös helyzetben látom elõször. Ha jól tippelek, éppen megölni akarta magát. Ez valahogy nem fest túl jól. Nagyon rossz állapotban lehet lelkileg, ha ilyenre vetemedik.

Nyugodt léptekkel indulok meg az ágy felé, ahol rózsaszín hajú páciensem fekszik.

- Ez itt Tsukiyomi Kiseki - magyarázza Fujimaru közel sem kedves hanglejtéssel. - Az új betege.
- Örülök a találkozásnak. Dr. Marik Lawrence vagyok. Mostantól én leszek az, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy visszanyerd a látásod! - Igyekszem a lehetõ legmegfontoltabban és kedvesebben beszélni, olvastam, hogy az ilyen betegekre különösen rossz hatással van a bizonytalanság és a düh. Jelenleg bennem egyik sincs meg, ez jóval megkönnyíti a dolgomat.

- Bármit mondhat, csak ne hazudjon - szólal meg Kiseki felém fordulva, és bár a feje a megfelelõ irányban van, a szemei mégis üresek, a távolba vesznek. - Ne hitegessen azzal, hogy meggyógyulok.
Teljesen reményveszett, és ez megnehezíti a dolgom. Az még inkább, hogy öngyilkosságot kísérelt meg, mikor már az én felügyeletem alatt van. Nem magamat féltem, egyszerûen csak képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen kis dolog miatt adja fel. Ezt a bátyám nem engedné. És megígértem neki, hogy én sem fogom!

- Nekem még dolgom van, sok sikert a kölyökhöz - veszi sietõsre a dolgot kollégám, és megy is el, mintha semmi más mondanivalója nem lenne. Nem szabad ilyen hatásoknak kitenni a betegeket, akkor sem, ha nem kedveljük õket. Az orvosok nem véletlen tanulnak pszichológiát is. Ezzel mi magunk is ártunk a betegünknek. Persze vannak öntörvényû orvosok. Dr. Fujimaru is ilyen.

- Miért akartál kárt okozni magadban? - fordulok Kisekihez, és neki kezdek, hogy ellássam a sebét, de õ elhúzza tõlem a kezét.

- Mert nem akarok így élni - válaszol robotias hangon, és ez az, amitõl már az én tekintetem is megkeményedik, még szerencse, hogy õ nem látja. Utálom, ha egy betegem ezt meri mondani. Ha õ nem bízik, én mégis mi olyat mondhatnék neki, ami bíztató lenne?

- Nem gondoltál a gyógyulásra? - A hangomon egyáltalán nem hallatszik, mit gondolok, ezt legalább tökéletesen be tudtam tanulni.

- Hasztalan - fordul el tõlem, és látszólag már nem is akar tovább beszélgetni. Komoly tekintettel bámulom, végül lehunyom a szemeim.

- Mostantól jobban fogunk figyelni rá, hogy ne maradj egyedül evés közben. És jó lenne, ha délután kimennél egy kicsit sétálni. Közben elmondanám, hogyan fogsz meggyógyulni.

- Nem akarok, felesleges. Már minden tényt ismerek. Tudom, hogy nem fogok meggyógyulni.

Makacs egy jószág, bárcsak gyógyulás terén lenne ilyen.

- Megmondtam, hogy mindent megteszek a felépülésed érdekében. De neked is hinned kell benne!

Erre már tényleg nem válaszol, úgy tesz, mintha nem is hallana. Úgy döntök, nem is zargatom tovább, viszont délután akkor eljövök majd érte, hogy kimenjünk egy kicsit. Ez benne van az elõírásokban, minden betegnek levegõznie kell néha. Persze nem rángathatom ki az ágyból, ha nem akar, és nem is vinne rá a lélek. Csak azt szeretném, ha kijönne egy kicsit ebbõl a nyomott hangulatú kórterembõl.

Viszont ameddig nem jön el ennek az ideje, átvizsgálom még tüzetesen az aktáját. Biztos van egy kiskapu, amit más még nem vett észre. Egy eset se reménytelen. Az övé se. El fogom hitetni vele, hogy tényleg nem!