Nem tudom, miért jött rám, de egyszeriben szükségét érezem, hogy nekiálljak a fotelnek. Kiterítek egy nagyobb rajzlapot, s addig rajzolok, míg kedvemre való nem lesz az alakja, majd nekiállok lemodellezni az egyes darabokat, hogy aztán kiterítve a nagyobb tervezõ lapot, életnagyságban rajzoljam újra a részeket. Sóhajtva emelem fel a darabokat, hogy kivágjam õket sablonnak. Igaz, nincs nálam most ennyi nyersanyag, meg azt is amúgy is szándékomban áll rendesen kiválasztani, valahogy mégis jól esik annyi kihagyás után alkotni.

Ezt is neki köszönhetem. Egyszerûen nem tudok nem rá gondolni, a gyengéd ujjakra, amelyek mindig puhán és gondoskodón érintenek, egész feltüzelve, a duzzadó izmokra, a formás fenékre... Muszáj elfoglalnom magam.

Épp az egyik láb sablonját vágom körbe, mikor megcsörren a mobilom. Olyannyira elmerültem, akkorát ugrok ijedelmemben, hogy egyrészt elvágom a mutatóujjam, másrészt a mellkasom apróra zsugorodik, s hirtelen nehezebben kapok levegõt. Meg kell nyugodnom! Reflexszerûen görnyedek össze, homlokom a padlónak nyomva, s megpróbálok minél nagyobbakat lélegezni. A szívem majd kirobban a helyébõl. A rohadt életbe!

A telefon viszont türelmetlenül csörög tovább, s tudom, csak egy valaki kereshet. Annyira vágyom a hangjára, de így nem vehetem fel a telefont! Kissé dühösen csapok a földbe, bele is sajdul az öklöm, s kicsordul a könnyem, de a szorítás nem akar engedni, s kezdek bepánikolni. Utolsó kétségbeesésemben nyúlok a telefon után, s ki tudja, hanyadik csörgés után felveszem.

- Végre, azt hittem, fel sem veszed, Nevin - szól bele Ryan kissé szemrehányóan, s ahogy a hangja beeszi magát a hallójáratomba, a feszítõ érzés mintha alább hagyna.

- Beszélj még!... - préselem ki magamból a légvétellel és a könnyeimmel küzdve.

- Jól vagy? Olyan fura a hangod - csendül ki a mély zengésû baritonból az aggodalom.

- Jól vagyok... - sóhajtom ki magamból. - Csak egy rossz álom... - s valóban, mintha minden könnyebb lenne, elönt a nyugalom, s a légzésem is kezd rendezõdni, ahogy a szívritmusom visszaáll normálisba.

- Kis buta - fedd meg kedvesen. - Ráérsz?

- Igen - mi dolgom is lehetne...

- Akkor készülj, nemsokára ott leszek érted. Öltözz melegen!

- O.. oké - felelném, de már le is tette. Mindig ilyen izgatott, meg sem várja, hogy elköszönjek, mert már azon gondolkodik, hogy itt van velem. Legalább is ezt mondta legutóbb, mikor szóvá tettem. Elmosolyodom. Ideje összekapnom magam. Minden szanaszét van, és az ujjam csupa vér.

* * *

Épp azon gondolkodom, mit vegyek fel, még mindig a rossz mackómban állva a szekrény elõtt, mikor felcsendül az ajtócsengõ. Basszus, megint nem készültem el... Persze nem tudom, miért csodálkozom, voltaképp alig negyed órám jutott arra, hogy összerámoljak, és már itt is van értem. Arra nem panaszkodhatok, hogy cseszi a drága idõm.

- Nyitom! - rikkantom ezerszer jobb kedvûen és élettel telibben, mint korábban a telefon esetében. S alighogy kitárul az ajtó, máris az ajkaimra tapad, csókot lopva.

- Úgy látom, még nem vagy kész - állapítja meg a nyilvánvalót rám nézve.

- Nem is értem, mibõl jöttél rá - fintorgok egy rövidet, majd kibontakozva az üdvözlõ ölelésbõl, invitálom beljebb, hogy visszavonuljak a szekrényhez. Hogy itt van, valahogy minden máris sürgõsebbnek tûnik, s alig pár perc múlva már teljes fényemben tûnök fel ismét.

- Szóval, hova megyünk? - érdeklõdöm vidoran, mire csak sejtelmesen elmosolyodik.

- Hamarosan megtudod - azzal kézen fog, s magával von, én pedig hagyom, vigyen, amerre akar.

* * *

- Korcsolya? - kerekednek el a szemeim, ahogy megérkezünk. - De hát én nem is tudok korcsolyázni.

- Ez a lényeg - vigyorog elégedetten, a vállamra téve a kezét, úgy húzva magához közelebb. Nem értem igazán, de megvonom a vállam.

- Akkor mire várunk még? - kérdezem pimaszul, s már az ajtóból integetek orvul elslisszanva mellõle.

Benn hamar megkapom a saját korcsolyám, s tíz perc múlva már a pálya szélén toporgok, míg Ryan már vidáman siklik benn, engem ingerelve. Nem lenne gond, de a ma délelõtti rosszullét kissé rányomja a bélyegét a napomra, s elõtte nem akarok rohamot, azt szeretném, ha ilyen ártatlan maradna minden, még ha önzõ is vagyok. De ha nem póbálom ki, lemaradok errõl, és még magamra is haragítom.

Közel siklik, és a kezét nyújtja: - Gyere, segítek!

Aprót bólintok. Önkéntelen is megbízom benne, néha elgondolkodom, miért, de nem tudok rájönni. Lehetne bizarr, de inkább csak természetes. Van valami különös bája, amellyel egész elvarázsol, s ha magával ránt, újra egésznek érzem magam, s nevetve élek meg minden pillanatot. Elfogadom a kezét, s óvatosan a jégre lépek. Lassan kezd mozogni, magával vonva.

- Próbáld meg utánozni a mozdulataim - utasít, s aprókat kezdem mozgatni a lábam, csúsztatva hol az egyiket, hol a másikat elõrébb. Lassan elengedi az egyik kezem, s mellém szegõdik, ahogy úgy látja, kezdek rákapni a korcsolyázás ízére.

- Ez baromi jó! - fejezem ki kissé hangosabban, mint feltétlen szükséges lenne, izgatott örömöm. De a pillanatnyi nem odafigyelés elég, hogy hatalmasat vágódjak, s rántsam magammal.

- Jól vagy? - hajol fölém, s megilletõdött megszeppentséggel pillantok fel rá.

- Au? - nyögöm ki végül, mire nevetni kezd, s lassan megnyugodva én is. A szorítás elmaradt szerencsére.

* * *

Ezt a kis balesetet még sok hasonló követte, egyszerûen lerontottam az átlagát, de élveztem, s a végén sajnáltam, hogy lejárt az idõnk. Végtére is elment az egész nap.

- Jöhetnénk máskor is, ez nem állapot, hogy nem tudtam két percig állva maradni! - kuncogok saját magam bénaságára gondolva.

- Mindenképp - simít végig az arcomon, amelybe jólesõen beleborzongom. Beleakasztom az ujjam a kabátja gomblyukába, egész közel húzódva, úgy nézve fel rá.

- Remélem, ezek után hozzád megyünk - búgom. - Vágyom egy kis melegségre.

- Még nem - feleli bosszantóan közömbösen reagálva bujálkodásomra. Ciccentek is egyet rosszallásom jeleként, mire a hajamba túrva nevet fel.

* * *

Tényleg nem hozzá mentünk, hanem hozzám.

- Javíthatatlanul aljas tudsz lenni - vetem rá szemrehányó tekintetem. Mintha tudnék rá haragudni úgy igazán. De ahogy belépek, egy pár oda nem illõ dolog fogad. Az asztal csinosan megterítve, rajta gyertyák, s az illatok, amelyek betöltik a lakást, igazán meggyõzõek.

- Ezt meg... hogyan? - akad el a szavam is. Hátulról ölel át, állát a vállamon pihentetve meg.

- Nem volt egyszerû, de végül sikerült mindent elintézni a házmesterrel - jön a megfejtés a rejtélyre magától a trükkmestertõl. Még mindig meg tud lepni.

- Kezdem azt hinni, akarsz valamit tõlem - adok hangot valóban felébredõ gyanúmnak. Persze kedves és törõdõ, de ilyen mértékû figyelmesség után mindig elõrukkol valamivel.

- Most miért mondod? - játssza a sértõdöttet, de szája szélén mosoly bújkál. Olyan mosoly, mint amikor beletalálok valamibe, s az apró megfigyelésem eredménye örömmel tölti el. Mert olyan, mintha nem három hónapja, de legalább egy évezrede ismernénk egymást.

- Nem is tudom, csak járatom a szám feleslegesen - teszem az ártatlant hát én is, s lehámozom magamról a kabátot, majd az övével együtt teszem el õket az útból, mivel a bejáratnál semmi fogas, vagy hasonló sincs. Lehet, kellene egy már...

- Ó, te jó ég! - huppanok le az asztalhoz, ahogy megpillantom a menüt. - Te tényleg le akarsz venni a lábamról, elõször a jégen, most meg az ebédlõben - szippantok bele a jó illatokat árasztó májgombóclevesbe. Nem a zacskós fajta, ez rendes, éttermes, amit még jobban szeretek, s ezt pontosan tudja, körülbelül az elsõ vendéglõs randink óta, amikor olyan ripacs mód rázoomoltam az étlapon a májgombóclevesre, és utána állítólag olyan kielégült fejet vágtam, hogy féltékeny lett az ételre. Jól zavarba is hozott...

A bõséges levest kellemes húsostál követ rizzsel, majd desszertnek aranygaluska vár. Röpködni tudnék angyalszárnyakon.

- Hah - dõlök hátra jóllakottan, mint a duda. - Ha így folytatod egy elkényeztetett hájpacni leszek - egész elpirulok, olyan elégedett mosollyal néz rám.

- Nevin, szeretnék valami fontosat mondani - hajol közel sunyi mosollyal, s érdeklõdve egyenesedek ki, közelebb kerülve hozzá. Sosem gondoltam, hogy valaha ennyire vágyni fogok egy férfi ajkainak érintésére.

- Csupa szem és fül vagyok - suttogom épp úgy, mint a nevét szoktam, mikor el akarom csábítani, s minden egyes alkalommal élvezem, ahogy szinte beleremeg a felötlõ buja gondolatokba, amelyeket hangtónusom kivált belõle.

Most azonban nem szól semmit, igaz a szeme csillogása mutatja, hogy azok a gondolatok egy pillanatra bizony ott voltak, míg el nem kezd kutakodni a zsebében, s elõ nem húz egy kis dobozkát, felém nyújtva. A lélegzetem eláll, s a szívem háromszor olyan gyorsan kezd verni, mint szabadna neki, aminek következtében az ismerõs "marok" ráfeszít a mellkasomra. Az ingembe markolva szívtájékon igyekszem tartani magam, de a levegõ csak zaklatottan jár ki-be a szervezetemben, s érzem, hogy közel állok egy komolyabb összeomláshoz. Olyan hülye vagy Ryan, ne csinálj ilyeneket!

- Nevin, jól vagy? - terem mellettem, a vállamra és a hátamra téve a kezeit, de ellököm magamtól, s a fél terítéket leverve támolyodom neki a falnak, s összeszorított foggal tûnök el a fürdõben, magamra zárva az ajtót, hogy összeroskadhassak.

- Nevin - nyitna be utánam, de az ajtó kérlelhetetlen, nem enged. - Nevin - kezd dörömbölni. -, ez nem vicces, zárd ki az ajtót, hallod!

Nem felelek, csak kinyitom a csap alatti szekrényt, hogy bevegyek egy rakatot a gyógyszerbõl, amit az orvos adott, s magamra tegyem a lélegeztetõmaszkot. Hogy tetõzzem a légszomjam, a könnyeim is elõtörnek, míg õ odakintrõl dörömböl, én meg szánalmasan szörcsögve, kapkodón próbálom venni a levegõt. Lehunyva a szemem, próbálnám magam nyugtatni, de újra és újra belibben a dobozka képe, és ismét teljesen felizgat, így inkább a zuhanyfüggöny mintázatára igyekszem koncentrálni.

- Nevin, kérlek, legalább szólalj meg! - hagyja abba a dörömbölést Ryan, s olyan, mintha térdre ereszkedve könyörögne az ajtó túlfelérõl. Úgy hozzábújnék, de nem akarom, hogy így lásson. Nem akarom, hogy gyanút fogjon, bár így is szinte elkerülhetetlen.

- Ryan - nyögöm ki visszafojtott zokogással a nevét, ahogy a gyógyszer végre úgy tûnik, hatni kezd.

- Hál' Istennek! - sóhajt fel kissé megnyugodva, bár aggódón. - Nem akartalak halálra ijeszteni, ez csak egy lakáskulcs.

- Kulcs? - kérdezem erõtlenül, egyre mélyebbeket szippantva az oxigénbõl. Az erõs marok, amely a szívemre és a mellkasomra kulcsolódott, lassan kezd engedni.

- Arra gondoltam, hogy összeköltözhetnénk... Tudom, hogy korainak tûnik, de azt hittem, jó ötlet.

Nyelek egy nagyot: - Ez nekem... még... korai... - sajtolom ki magamból a választ, bár hazugság. Nem a korai vagy nem korai kérdése a dolog. Egyszerûen nem lehet. Akkor biztosan nem tudnám többé leplezni.

- Sajnálom, hirtelen jött hülye ötlet volt - csalódott, a hangjából egyértelmûen megállapíthatom, s látom magam elõtt a megtört csillogást a szemében. Olyan, mint egy gyerek, s ilyen alkalmakkor átkozom az eget, amiért így kellett találkoznunk. Az ujjaim elfehérednek, oly erõsen markolok ismét az ingembe. - Csak rossz volt hallani reggel a hangod. Ha mellettem ébrednél minden reggel, többé nem kellene egyedül megbirkóznod a rémálmokkal.

Hátrahajtom a fejem, a plafont bámulva. Az tényleg jó lenne. Ha nem rejtegetném a valódi rémeim... Visszateszem halkan a kis oxigénpalackot a maszkkal, majd elfordítom a kulcsot. A zár kattanva enged, s õ óvatosan nyit be.

- Jól... - kérdezné, de könnyeim félresöpörve vágok a szavába segélykérõn.

- Ryan, ölelj át! Kérlek, csak ölelj át! - szó nélkül teljesíti a kérésem, s én hálásan döntöm mellkasának a homlokom minden erõmmel belékapaszkodva.

- Beviszlek a hálóba, rendben? - kérdezi, s lassan emel fel, mozdulataiból kicseng az igyekezet, nem akar ismét megijeszteni.

- Sajnálom - súgom. Elrontottam az estét.

- Semmi baj - lehel csókot a hajamba, s puhán érkezem az ágyamban. Elengedve nézek rá sírástól kivörösödve, majd mielõtt elléphetne, karjaim a nyaka köré fonom, "fogságba" ejtve, s magamhoz húzva csókolom meg. Bár minden olyan egyszerû lenne, mint amennyire szeretném. - Kérlek, maradj velem - paskolom az ágyat magam mellett, miután elváltak ajkaink. Jó lenne úgy elaludni, hogy átölel, s tudni, tényleg nem haragszik. Nem akarom elveszteni.

Újabb reggel, újra nem történik semmi. Kivéve, hogy Gombóc már a kezemet lökdösi, adjak neki enni, simogassam meg, és fésüljem meg a bundáját. Álmosan nyitom ki a szemem, és tekintetem egybõl az engem figyelõ tapsifülesre irányítom. Halvány mosoly kúszik arcomra, de olyan vérszegény, hogy szerintem senki sem venné észre. Lágyan megsimogatom Gombóc pihe-puha bundáját, mire hízelegni kezd, mint egy kiscica. Õ az egyetlen lény, akit érdekel, mi van velem. Az egyetlen, aki miatt nap mint nap kényszerítem magam, hogy életben maradjak. Végül ülõ helyzetbe tornászom magam, aztán felállok, és Gombóc tálkájához lépek. Õ követ, és mikor tápot szórok bele, vidáman kezdi enni. A vizes tálkáját, meg a zöldségest is felveszem, és lassú léptekkel indulok az ajtóhoz.

- Mindjárt jövök, Gombóc – ígérem a nyuszinak, majd elhagyom a szobámat.

Persze gondosan bezárom, a kulcsot meg zsebre vágom. Nem szeretném, ha bárki belépne a szobámba, és bántaná a nyulamat. A bátyám egyszer belerúgott, azóta nagyon fél, ha meghallja nii-chan lépteit. Kicsit húzom a lábam, a legutolsó tanárom két napja ment el, de elõtte jól megvert. Szerinte csak szimuláltam. Anyámék meg, mintha észre sem vették volna, nem szóltak semmit. Pedig a szemük láttára vonszolt le a lépcsõ feléig, utána egyszerûen lelökött, de úgy, hogy a fejem nagyot koppant. Csoda, hogy nem tört be. De nem érdekel senkit sem, és engem sem érdekel, hogy õk mit gondolnak. A mi családunkban senkit sem érdekel senki, csak saját maga. Akkor sem szóltak semmit, mikor kizártak az iskolából, mert szétszedtem a termet. Akkor sem, amikor az ötödik tanárom is itt hagyott. Habár anyám mindig talál másikat, de nem értem miért, ha nem foglalkozik vele, mit is akarok.

Mikor leérek a konyhába, anyám a reggelit készíti. Rám néz, még egy mûmosolyt is megereszt, de csak üres tekintettel átnézek rajta. Egyszerûen nem veszek tudomást a világról. A hûtõhöz lépve némi sárgarépát, és salátát veszek elõ, majd a konyhapulton felaprítom õket, és a zöldséges tálkába teszem. A vizesbe meg vizet töltök. Talán ma kiviszem Gombócot levegõzni. Szép idõ van, és neki is kell a mozgás.
Épp indulok vissza, amikor a bátyám felbukkan. Mellette egy lány, igencsak csinos, kifejezetten babaarcú. De tuti hogy egy rongyos kurva, a bátyám minden héten másik lányt hoz haza.

- Ez ki? – kérdi a lány, és rám mutat.

- A hülye öcsém – von vállat a bátyám. – Ne is törõdj vele, nem normális.

Nem válaszolok, csak elmegyek mellettük. Útközben apámat is látom, de õ sem figyel rám. Mint egy zombi. Én is az vagyok, egy zombi, vagy egy szellem. Tudomást vesznek rólam, de igazából nem törõdnek vele, mi van velem. Már a lépcsõ alján járok, amikor meghallom anyám hangját.

- Satoya-chan, ma délután fog jönni az új magántanárod – mondja, de nem reagálok rá. Nem érdekel.

Felmegyek a szobámba. Nem értem anyámat. Ha ennyire nem törõdik semmivel, miért akarja, hogy tanuljak? Engem nem érdekel semmi, sem a tanulás, sem az iskola, sem az élet. Ha Gombóc nem lenne, már rég megöltem volna magam, vagy nem is tudom. Soha senki nem ölelt meg, soha senki nem beszélgetett velem, soha senki nem figyelt oda, mit akarok. Miért nem? Néha elgondolkodom rajta, vajon a mi családunk miért ilyen? Miért nem tudunk olyanok lenni, mint mások? De aztán mint mindig, most is megrázom a fejem, és nem törõdöm vele többet.

A szobámba érve aztán leteszem Gombócnak a zöldséget és vizet. Úgy veti rá magát, mintha hetek óta nem látott volna ilyet. Letérdelek mellé, és megsimogatom a fejét. Olyan aranyos. Nyolc hónapja van velem, és azóta sok mindenre megtanítottam. Tud ülni, feküdni, hallgat a nevére, és ismeri az alapvetõ parancsszavakat. Mint egy kiskutya. Mikor végre evett, elõveszem a kefét, és szépen kifésülöm rövid, selymes, puha bundáját. Ezt nagyon szereti, és mindig becsukja a szemét. Szeret engem, vagy egyszerûen csak tudja, hogy egyedül rám számíthat.

- Mit szólnál egy kis sétához? – kérdem. – Kimegyünk a parkba, jó?

Ha az új tanár ma érkezik, akkor jobb, ha nem találkozom vele túl hamar. Nem szeretem az idegeneket, és a gyomrom mindig összeugrik, valahányszor anyám bejelenti, felvett valaki mást, hogy tanítson. Nem fogok visszamenni a suliba, akárhogy is akarja. Mert tudom, hogy titkon ezt akarja. De miért térjek vissza valahová, ahol fellöknek, mert nem akarok arrébb állni?
Befejezem Gombóc szépítgetését, majd elõveszem az utazókosarát. Szépen beleugrál, én meg bezárom. Jól szellõzõ vesszõkosár, és van neki benn rágnivaló fa is. Felöltözöm, majd elhagyjuk a szobát.

~*~

Egész délelõtt sétálunk, sõt, a délután feléig is. Nem akarok hamar hazamenni. A parkban azért kieresztem Gombócot, hadd mozgassa meg a tagjait. Szépen elugrál körülöttem, én meg szedek egy kis füvet, amit egy zacskóba teszek. Tudja, hogy nem legelészhet, megtanítottam neki, és be is tartja. Azt hiszem, õ okosabb, mint sok ember. De alkonyodik, és ideje hazamennünk.

- Gyere, Gombóc! – szólok neki, megveregetve a kosár oldalát. Õ meg szépen belugrál. – Jó fiú vagy.

Senki sem jött oda hozzánk egész nap. Az emberek már tudják, hogy úgysem válaszolok semmire. Sokan dilisnek tartanak, elmeroggyantnak, elmebetegnek, mert nem egyszer kiakadtam, ordítottam, sikítottam, és több embert is bántani akartam. Azóta messze elkerülnek. Nem is baj, nekem így jó.
Lassan megyek hazafelé, egyik kezemben a zacskó, másikban a kosár. Hallom, hogy Gombóc rágcsál, szereztem neki új fadarabokat. Hadd koptassa a fogait. Amikor a házunk elé érünk, idegen autót pillantok meg. Márkásnak tûnik, drágának. Talán valaki jött hozzánk? Az lehetetlen, hogy a tanárom járna ilyen kocsival. A tanárok többnyire busszal jönnek, maximum biciklin, de nincs ilyen luxuskocsijuk. Végül megvonom a vállam. Talán apámhoz jött a fõnöke, bár az is igen furcsa lenne. Mikor beérek és leveszem a cipõm, egy másik pár cipõre esik a pillantásom. Finom bõrbõl van, drága lehet. Aztán anyám hangját hallom a konyhából, mintha beszélgetne valakivel. Arrafelé veszem az irányt, és megpillantom anyámat, amint egy magas férfival beszélget, aki nekem háttal áll, így nem látom az arcát. Egy pillantást vetek rá, majd feliszkolok az emeletre, és be a szobámba. Még hallom, hogy anyám utánam kiált, de csak a „Satoya-chan”, és a „tanár” szavakat sikerül kivennem. Ezek szerint ez az ember az új tanárom?
A szobában kiengedem Gombócot, és magamhoz ölelve ülök le az ágyamra. Simogatni kezdem, és közben igyekszem kizárni a világot. Hamarosan hangokat hallok. Aztán valaki megáll a szobám ajtaja elõtt, és benyit. Nem nézek rá, de a lépteibõl tudom, hogy férfi. Gépiesen simogatom Gombócot, aki nem mozdul. A férfi megáll elõttem, de én üres tekintettel csak elõre nézek, nem rá, így csak finom, elegáns nadrágját látom. De miért érdekel ez engem? Aztán megszólal.

- Te vagy Kanada Satoya, igaz? – kérdi, de nem válaszolok. – Kanbayashi Ruka vagyok. Mától én leszek a magántanárod.

Erre a mondatra már felnézek rá, a hideg fut végig a hátamon, ahogy arcába nézek. Bõre aranybarna színû, szemei sötétbarnák. Arca markáns, mégis jóképûnek mondható. Tekintete tiszta, haja sötét színû, termete magas, teste arányos és izmos. Nem tudom miért, de ez az ember halálra rémít, és sikítani kezdek.
Gombóc riadtan ugrik le az ölembõl és keres menedéket, míg én felállok és a lehetõ legmesszebb megyek a férfitól. Aztán felkapok mindent, ami a kezem ügyébe kerül. Könyvek, mangák, párnák, és bármi, amivel el tudom ûzni, záporozik rá. Üvöltök, hogy menjen el, el akarom ûzni, nem akarom, hogy itt legyen. Nem akarok még egy tanárt, nem akarok senkit! Csak tûnjön el. Sírok, sikítok, ordítok, üvöltök. De õ nem távozik, hanem közelebb lép, nekem pedig elfogynak a dobálható tárgyaim, pedig már a székemet is nekivágtam, de õ egyszerûen elkapta. A falnak lapulok, és érzem, hogy megint elönt az az érzés. Már nem érdekel semmi, élettelen szemekkel meredek rá, ahogy közeledik.