Kutatok a kép után, valamelyik kis tartóba tettem, hogy ne gyûrõdjön be, de melyikbe is?

- Miért is ne?

Örülök, hogy eljön, jól érzem magam a társaságában és az az ezer wattos mosoly, amit rám villant még jobban tetszik. Annyira édes…

Hol van már az a… megvan! Elõhúzom a mûanyag tartóval együtt és mosolyogva a kezébe adom. Kíváncsi vagyok mit szól hozzájuk. Most, hogy átfestette a haját, legalább meg van örökítve a régi színe is.

Izgatottan figyelem ahogy sorban kiszedegeti és megnézi õket.

- Ezek nagyon jók! – kiáltja végül, majd kuncogni kezd, amit nem értek, de gondolom jó jel. Azt hiszem nem lett volna jó, ha azt mondja, hogy nem tetszenek neki, de ezért a reakcióért megérte.

– Megtarthatom? – mosolyogva magához szorítja a kis tasakot, kérlelõ szemekkel néz… jesszus, lehet valaki ennyire édes?

- Persze, nyugodtan. Neked hoztam. – finoman a hajába túrok, jót szórakozom, ahogy duzzogást tettet, mint egy kiskölyök.

- Mikor megyünk a moziba? – kérdi a tincsei helyrepakolása után.

- Fél nyolckor vetítik ma utoljára azt, amit kinéztem. Általában akkor a legkevésbé zsúfolt a hely. – nem szeretem a tömeget és így kevesebben vannak körülöttünk, bár nem leszünk kettesben. Tudom, hogy ez nem egy randi, de akkor is… én a randit sem bánnám, de nem hiszem, hogy neki tetszene az ötlet.

-  Akkor, egy pillanat! – felpattan és elszalad valamerre.

Nem értem hová siet, még bõven van idõnk. Sõt!

Úgy gondoltam visszajövök érte kocsival, hogy ne keljen majd a sötétben mászkálnia, de neki más tervei vannak.

Percek után kerül csak elõ és igen csak kicsípte magát. Nagyon jól áll neki az a szûk farmer és a felsõ is. Bár õ mindenben gyönyörû és szexi lenne.

- Tudod, mikor azt mondtad, egy fagyizó mellett szoktál ebédelni, igazán reménykedtem pár gombócban. – a hangja kissé csalódott és fel is hívnám a figyelmét, hogy õ rohant el mielõtt meghívhattam volna, de hirtelen megragadja a kezem és szabályosan húzni kezd kifelé. Ki sem nézni az ember belõle, hogy ilyen szívós.

Ezek után olyan üzemmódba kapcsol, mint egy napelem, ami full fel van töltõdve, mert le nem lehet állítani. „Elrángat” az fagyizóhoz, ahol még nem is jártam. Egy fura rózsaszín épület gyerekes díszítéssel… azt hiszem ezért nem mentem még be soha. Utálom a rózsaszínt…

Bent minden amit csak egy kisgyerek álmában elképzelhet… vattacukor, cukorkák, csokoládé, sütemény és persze a rengeteg fagylalt. A rózsaszín faltól és a mosolygós muffin dekorációtól ugyan kiráz a hideg, de a fagyit szeretem.

Nagito pedig úgy pörög, mint az energiser nyuszi. Csillogó szemekkel nézi a pultokat, jó hogy az üvegre nem tapad, annyira tetszik neki amit lát. Ha ennyire szereti legközelebb ezzel kéne kezdenünk az ebéd helyett.

Nem zavarom meg, mert még mindig fogja a kezem és ez tetszik. Jobban mint ez a hely és ha megzavarom, lehet, hogy realizálja is a jelenlétem és akkor elengedi.

- Oh, Nagito-kun! Régen láttalak! – int neki az egyik eladó.

- Bácsi! – üdvözli Nagito is, mint egy régi ismerõst és bemutat neki engem is. El tudom képzelni róla, hogy itt legye törzsvendég, de… a muffin alakú székek kiakasztóak.

– Junsuke-san! Te mit kérsz?

Végignézem a kínálatot, majd Nagito után én is rendelek és míg készül, leülünk egy asztalhoz.

- Mi ez a hely? – egyrészt úgy néz ki, mint egy gyerek mennyország, másrészt pedig, mint egy fagyizó.

- Ilyen cukrászda féle. – magyarázza vidáman – Bácsi pedig itt helyben készíti a fagyit, a többiek ott hátul – mutat egy ajtóra – Ott pedig a többi finomságot sütik.

Rózsaszín kis nyelvecskéje végigsiklik az ajkain, nem is tudja mennyire érzéki tud lenni ezzel az apró mozdulattal is. Úgy megcsókolnom… biztos nagyon finom lenne.

Elvarázsoltan mered maga elé, míg meg nem érkeznek az édességek. Ráveti magát, ahogy még nem láttam, a megjegyzésére, mi szerint én nem hívtam meg, majdnem teszek egy gúnyos megjegyzést, mi szerit te hoztad oda az álcsajod, aztán meg elrohantál, mint akit kergetnek, de végül erre sem marad idõm, mert elém tol egy adag fagyit a kanalán.

– Mond: Á. – nem értem mit akar, de aztán ahogy a számhoz tolja bekapom a kiskanalat, de el már nem eresztem. – Hé, én is enni akarok!

- Bocs. De amúgy finom volt. – mondom mosolyogva és épp visszatérek a fagyi második feléhez, de ekkor hirtelen megszólal.

- Azt hiszem Nagito módba kell kapcsolnunk. – mutat az órára. Nagito mód?

Az órára pillantva látom, hogy már nem sok idõnk van, mire õ gyorsan enni kezdi a finomságát. Én is jobban sietek bár nem annyira mint õ, mert nem akarok torokgyulladást kapni.

Fizetünk, köszönünk és futunk. Ha így folytatom a végén még sportoló leszek vagy mi, mert nem tudom mikor sprinteltem ennyit utoljára.

- Mindjárt jön a busz. – mondja lihegve a futástól.

Most jut eszembe valami…

- Oké. De meg sem kérdezted, mit nézünk meg. – összefont karokkal dõlök neki a táblának, azért is lett volna jó, ha megkérdezi, mert ha nem tetszik neki a film, akkor nézhettünk volna másik mozit.

- Tényleg. Na, mit nézünk meg?

- Így utólag már nem fogadom el! Majd meg tudod! – ellenkezek vele egy picit. Nagyon édes mikor duzzog és kicsit felfújja az arcát. Pont mint a hörcsöge.

Végül éppen hogy beérünk a film kezdete elõtt és most én húzom Nagitot magam után. Megmutatom a jegyeket az ellenõrnek, majd már bent is vagyunk.

Leülünk egymás mellé, de persze tíz percig még azok a reklámok mennek, amit már láttam párszor. Aztán kezdõdik a film is. Ezt még csak egyszer láttam és tulajdonképpen horror-vígjáték, így van benne néhány vicces rész.

Nagito jobban rám hozza frászt mint akárki, mikor a film alatt néha-néha mellettem sikkant fel. Még szerencse, hogy nem sokan vannak, mert meg is szólították volna. A felénél már a vállamhoz bújtatja az arcát és nem is nézi. Én nem gondolom, hogy ennyire durva lenne, de ezek szerint õ nem gyakran néz horrort. Ezért lett volna jobb ha hamarább rákérdez, mert aztán már nekem sem volt eszembe, hogy esetleg nem horroros kéne.

- Bo… bocsi. – motyogja és nagy nehezen visszafordul.

Egy ideig ismét nézi, nem tudom, hogy a képernyõt-e vagy csak oldalra pillant, de aztán egy véresebb jelenetnél megint hozzám bújik.

Még tetszene is a bújás, ha nem tudnám, hogy azért teszi mert megijeszti a film. Rápillantva látom, hogy még a szemeit is összeszorította. Nem szeretném, ha rosszul érezné magát. Õ nem szól, hogy menjünk, vagy félelmetes neki, tudom, hogy nem is szólna, de nekem elég, hogy nem tetszik neki.

- Akarod, hogy kimenjünk? Már úgyis mindjárt vége. – majd megnézem dvd-n ha egyedül leszek.

- Nekem jó lesz így… ha már mindjárt vége, akkor nézd meg. – morogja a felsõmbe kapaszkodva.

Visszafordulok és a felé esõ karomat a hátára simítom és mivel nem tiltakozik lassan végigsimítok rajta.

Aztán persze jön a film vége, a véres jelenetek a vidámparkban, de Nagito csak a hangokat hallja. Elõször nincs gond, mert csak lövöldözést lehet hallani, de amikor az ordító, hörgõ zombik is befutnak már érzem, hogy jobban megszorítja a pólómat.

- Oké. Menjünk ki, a végét megnézem otthon. – felhúzom, de persze nem nagyon kell noszogatni. Feláll, a cipõjét nézve kiaraszol a sorból és a hátsó bejáraton ki is megyünk. Az elõtér még üres, mert mindenki bent van így lassan haladunk kifelé. Ránézve látom, hogy az arca fehérebb a szokásosnál is.

- Jól vagy? – kérdezem aggódva.

- Nem igazán. Innom kell valamit. – motyogja. Az automatához megyünk, ahol vesz magának egy szénsavas innivalót.

Megvárom, míg iszogat belõle, majd rácsavarja a tetejét.

- Jobb?

- Kicsit. – sóhajtja – Utólag elmondom, hogy nem bírom a horrorfilmeket és a sok vért. – magyarázza türelmesen.

- Erre már rájöttem. Legközelebb – persze, ha még lesz kedved eljönni – egy vígjátékra ülünk be. – ígérem, és remélem lesz legközelebb.

Bólint és el is indulunk kifelé mielõtt még véget ér a film és mindenki kitódul. Tulajdonképpen innen egyikünk lakása sincs messze szóval nem gond még gyalog sem, bár picit hûvös van.

- Hazakísérjelek? – kérdezem – Még mindig sápadt vagy…

Remélem nem lesz rosszul, vagy ilyesmi.

- Nem kell, majd fogok egy taxit. – kilépünk a járdára, õ pedig gyorsan körbenéz minden oldalra. Nem értem.

- Baj van?

- Nem! – vágja rá, szerintem túl hirtelen.

- Hazudsz – az állánál fogva magam felé fordítom – Mond el! – kérem halkan, picit megsimítom az arcát és elmosolyodom, ahogy a sápadtságot felváltja az enyhe pír.

- Azt hiszem paranoiás leszek a filmtõl - motyogja.

Ezek szerint zombikat keresett? Kitör belõlem a nevetés, nem tehetek róla egyszerûen nem bírom megállni. Megérzem Nagito kis ökleit a mellkasomon, ahogy mindkét kezével rám csap.

- Ne nevess ki! – kiáltja és még egyszer rám csak, de elkapom a csuklóját, hogy megússzam a többit.

- Oké, oké, oké! Nem nevetek. De néha olyan édes vagy, hogy nem bírtam ki. – mosolygok rá, majd elengedem a kezét.

Duzzogva felfújja az arcát, de ahogy kiszúr egy taxit leinti.

- Akkor szia!

- Szia, majd holnap felhívlak. – kiáltom mikor már száll befelé, majd onnan integet.

Én is elindulok hazafelé, bár én gyalog. Megmosolyogtat a gondolat, hogy valószínûleg azért ment taxival, mert nem akart a sötétben sétálgatni. Zombiveszély…

***

Otthon online kikeresem a filmet és megnézem az utolsó tíz percet. Vacsorára összedobok egy tányér tojássalátát, majd megfürdöm és megyek is aludni. Tulajdonképpen még csak tíz óra, de már elfáradtam. Rájöttem, hogy egy fél napot Nagitóval tölteni fárasztóbb, mint egy vizsgára felkészülni, de sokkal szórakoztatóbb. Van ebben a srácban valami, ami miatt még inkább a közelében szeretnék lenni. Vonz magához.

Egy ideig még jártatom az agyam, de már nem sokáig, mert gondolkodni sincs kedvem. Lassan hagyom, hogy az álmok elragadjanak.

Hirtelen riadok föl a mobilom hangos csörgésére, ami az éjszaka csöndjében még hangosabbnak tetszik. Morgolódva felkapcsolom az éjjeli lámpát és az órára hunyorogva látom, hogy hajnali fél kettõ. Ki az az eszement, aki ilyenkor hív?

Felemelem a mobilt és kijelzõre pillantva kiszökik az álmosság a szemembõl. Nagito.

Miért hív õ ilyenkor?

- Haló?- szólok bele miután fölvettem.

- Junsuke… Nagito vagyok… - furcsa nyöszörgõ hang.

- Mi a baj? Jól vagy? – még nem hallottam ilyennek a hangját?

- Én… át tudnál jönni?

- Most? Nagito hajnali fél kettõ van! – az álmot ugyan már kirázta belõlem, de akkor is. Az éjszaka közepén járunk, pizsamaalsóban vagyok és… késõ van.

- Kérlek! Esküszöm meghálálom! Veszek neked fagyit, vagy meghívlak vacsizni… lécci! Félek…

- Mitõl? Történt valami? – az kéne még, hogy egy betörés vagy valami ilyesmi legyen.

A kérdésemre nem érkezik válasz és már azt hiszem, hogy letette, de hallom a szuszogását.

- Ki fogsz nevetni. – suttogja.

- Nem foglak. Mi a baj?

Egy pillanatig csend aztán… - Rémálmom volt és félek. Nem merek elaludni, mert… jaj! Kérlek gyere át! – kéri ismét nyöszörgõ hangon.

Felsóhajtok majd a hajamba túrok. Az a film… tuti. Át kell mennem, végül is én vittem el megnézni, és egyébként sem tudnám azt mondani neki, hogy nem.

- Jól van. Összekapom magam, olyan tizenöt perc és ott vagyok. – kikelek az ágyból és egyenesen a fürdõszobába megyek.

- Köszönöm… akkor várlak! – leteszi, én pedig nekilátok a villámgyors készülõdésnek.

Egy gyors fogmosás, fésülködés, öltözés… táska, pénztárca, mobil, kocsi kulcs… kész is.

A városban szerencsére nincs nagy forgalom, ezen az úton nincsenek szórakozóhelyek így egy-két autóval ha találkozom. Tíz perc alatt odaérek a lakásához, a magas épülettömbben csupán egy ablak van kivilágítva, gondolom az a Nagitoé.

Felsietek a lépcsõn, majd megállok az ajtaja elõtt és csengetek. Pár másodperc és nyílik az ajtó, elõbb csak kikukucskál, majd leveszi a láncot is és beenged.

Látszik rajta, hogy zaklatott, egy alsóban és egy pólóban áll elõttem kissé kócosan.

- Köszi, hogy jöttél… és tudom hülye vagyok, de tényleg nagyon nagy hülyeséget álmodtam. – az ajkait rágcsálva lehajtja a fejét.

- Tény, hogy melletted nem lehet unatkozni… - ismerem be, egy halvány mosollyal - …, de nem bánom. Akkor… mit is csináljunk pontosan?

- Nem tudom, de nem akarok aludni. – mondja majd körbenéz.

Homlokráncolva nézek az ujjaira és észreveszem, hogy remegnek. Te jó ég! Ennyire nem lehetett durva az a film! Vagy mégis?

- Fázol? – kérdezem azért, nehogy megint megsértsem a büszkeségét.

- Nem, nincs itt olyan hûvös. – elindul a konyha felé, de finoman visszahúzom a csuklójánál fogva.

- Ki fogsz rám akadni, ha most megölellek?

Tétován megrázza a fejét, ezért magamhoz húzom és átkarolom. Lassan simogatom végig a hátát egy jólesõ sóhajt kicsalva belõle. A fejét az állam alá bújtatja és így állunk egy picit.

Külsõ szemlélõ számára lehet, hogy fura lenne, hogy két pasi ölelkezik, de meg akarom nyugtatni. És tényleg csak azt akartam minden hátsó szándék nélkül, de amikor felemelte a fejét túl közel voltak azok a szép szemek és a puha ajakak. Mindene túl közel került hozzám és szinte nem is tudok gondolkodni, csak érezni.

Finoman az ajkara tapadok és lágyan megcsókolom, ujjaimat a tarkójára simítom, de alig fogom fel mit teszek. Csupán a finom puhaságra tudok koncentrálni, de amint észhez térek és rájövök mit csináltam elhúzódom tõle.

Rápillantok, az arca a tulipán színével vetekszik, az ajkai picit nyitva és nagyra nyílt szemivel édesen pislog felém. Fenébe…

- Ne haragudj, nem akartam kihasználni a helyzetet, csak… nem tudtam neked ellenállni. – ismerem be egy kissé feszülten – Többet nem fordul elõ.

Nem azért hívott át, mert erre van most szüksége. Én marha… lehetne nagyobb önkontrollom is.

Én hülye, teljesen megfeledkeztem Junsukéról. Nem baj, futok egy kicsit, az egészségemnek nem árt és kondiban is maradok. Ahogyan a fõút mentén rohanok, érzem magamon a járó-kelõk furcsálló tekinteteit. Jól tudom, hogy itt nincs futópálya, de repülök éppen egy fickóhoz, hagyjanak már!

  Oké, ötutcányira vagyok, már nem kell sok Nagi drágám! Nehogy most essél itt össze, milyen fényt vetne ez rád? Gyerünk, emeld a lábaidat! Egy-kettõ, jobb-bal, még egy kicsit! Látod, ott van a lakásod bejárata, az utolsó hajrát! – Saját magam ösztönzésének köszönhetõen aztán berobbanok szinte szó szerint az ajtón, mint egy irányítását vesztett rakéta, csoda hogy az ajtó épségben maradt. Nem a maratonhoz vagyok szokva, nem volt valami kellemes ez a negyven perces kemény sprint, de itt vagyok élve és –még- nem vesztettem  el egyik lábamat sem tudtommal. Amíg vissza nem nyerem valamennyire az erõmet és helyre nem áll a lélegzetvételem gyorsasága, lefelé görnyedve pihenek. Soha többet ilyet. Junsuke meg mintha senki nem lenne itt, tovább nyomkodja azt a lapos ketyerét! Hahó!

- Sokat vártál? Siettem és tényleg bocs, hogy elmentem. – mikor realizálja, hogy ezek a mondatok hozzá intézõdtek, felém tekint és mintha valami ördög állna elõtte, kigúvadt szemekkel bámul.

- Nem… nem sokat. – Erõltetett és alig hallható hangon beszél hozzám. – Te jó ég… - ebben a mondatban már azért némi életerõ is volt, de mi baja? Egy sárkány áll mögöttem?!

- Hé, jól vagy? – kopogtatom meg óvatosan a vállát. Nem is tudom, mit várok tõle, talán azt, hogy a következõ pillanatban a szívéhez kap és szívrohamot kap?

- Persze… mit csináltál a hajaddal? – Hogy errõl van szó? Ennyire félelmetes vagyok így? Uram bocsáss.

 - Ja, hát izé… megláttam egy plakáton és megtetszett. Egy szalonban átfestettem. – most mondjam el, hogy van egy szerzõdésem azzal, hogy ilyen-olyan híres vagy pénzes nõkkel fogom tölteni az estét és leinni magamat? Nem mintha nem hangozna jó mókának, de azért az ember nem szokott ilyeneket hangoztatni, még egy végletekig kedves és aranyos pasinak sem.  De miért állunk itt? Gyorsan elõ is halászom a kulcsaimat a miniatûr zsebembõl, mert az biztos, hogy a tervezõ úgy gondolta, hogy egy épp eszû ember majd retikült visz magával sétálás közben és a fenéket neki bármit is beletenni a két kis lyukba.

- Oké, csak meglepett, hisz tegnap még barna voltál. – én is nagyon szerettem azt a hajszínt és szinte biztos is, hogy vissza fogok térni rá, de kell egy kis felfrissülés. Szeretem néha meglepni az embereket a kis dolgaimmal.

- A barna is csak festék volt. – mint törzsgyökeres, hamisítatlan Japán, minden olyan hajszín, ami nem fekete, az nem a természetes hajszínem. Nem is tudom, mióta vagyok mogyoróbarna. Meg van már öt éve. – Szerinted… szerinted ronda lett? – Komolyan megijedek. Az osztályomon és a három fiún kívül nem sok mindenkivel beszélgetek, nem tettek semmit azért, hogy közelebbrõl megismerjenek, azaz nem is érdekeltem õket. Nem, mintha nagy gond lenne, elegen vagyunk az osztályban, de ha vannak ilyen emberek –pláne ilyen kedves emberek…-, nem szeretném, ha rosszat gondolnának rólam. Így gondolkozva csak kicsúszott a számon a kérdés és eszeveszettül tördelem az ujjaimat egymás után, szépen sorban.

- Nem ronda, csak furcsa. Olyan… furcsa. Meg kell szokni, az biztos. - ha nagyon nem tetszik neki, beszélek az igazgatóval és átfestetem, csak mondja ki.

- Nekem is meg kell még, szoknom, de a színe tetszik. Remélem, nem hozom majd a frászt magamra, ha reggel tükörbe nézek.

- Biztos nem. Nem tûnsz olyan ijedõsnek. Szabad? – Azok a hosszú, erõs kezek egyre jobban közelednek az újdonsült hajkoronámhoz.

- Öhm… igen. – szemeimet a lehetõ legmélyebbre sütöm és csak reménykedni tudok, hogy az arcomba szökött vér nem annyira tûnik fel neki. Végül is, meleg van, miért ne lehetne attól. Arrébb tol egy tincset ezzel tejesen szabaddá téve teljesen a homlokomat. Nem vagy picit túl közel?

- Úgy tûnik, jó munkát végzett a fodrász. – töri meg végül a mély hallgatást. Jó munkát végzett, csak ne lenne olyan undorító vanília illata a hajamnak! Szó szerint mind két tenyere tele volt az olyan illatú habféleségnek, amit szétkent rajtam. Legközelebb szólnom kellene, hogy ki nem állhatom az illatát? És amúgy is, eper illattal aranyosabb lennék. Nem mintha mérges lennék, tényleg jól megcsinálta a hajamat, de attól még szúrja a vanília a kis pösze orraimat.  – Olyan lettél, mint egy filmcsillag.

- Köszönöm. – nem tudok erre mit mondani, aranyos volt tõle. Kezdem azt hinni, hogy nem az a normális barátok vagyunk, akik cikizik egymást és a bunkóságokat, amiket egymás irányában csinálnak, pusztán viccnek fognák fel, de az is lehet, hogy így az elején még félünk a másik gondolataitól.

 Oh, az ott a táskám? Gyorsan fel is pattanok a helyemrõl és egybõl a tárgyra vetem magamat. Ügyesen kibogozom a pici csomót, amivel lezárom és gondosan átnézek benne minden egyes dolgot. Szerencsére a füzetem érintetlen, pontosan ugyan úgy van lezárva, ahogyan hagytam. Oh, micsoda megnyugtatás.  Kívülrõl minden bizonnyal úgy tûnök, mint valami idegbeteg, aki boldogságrohamot kapott! Igen Nagi, ezt nagyon jól elintézted!

- Nem nyúltam bele, nem szoktam turkálni mások holmija között. – Nem mintha baj lenne, ha turkált volna, akkor nyugodtan megtehette volna, ha nem ez a rajzfüzet van benne.

- Tudom, nem is gondoltam azt, csak megnéztem, hogy biztos bele tettem-e a rajzaim. – behúzom a cipzárt és visszakötöm a csomót a kis válltáskámra, hogy biztosan ne essen ki belõle semmi.

– Rajzolsz is? Megmutatod?

- Ne haragudj, de ezek a rajzok… magánjellegûek. – Egy kicsit meg is szorítom szerencsétlen táskámat, ahogyan szóbahozza a rajzokat. Ebbõl talán úgy tûnhet, hogy valami pornográf dolog, de egyáltalán nem, csak… csak néhány portré, magamnak.

- Értem. Míg vártalak átnéztem a mozi ajánlatokat. – Lassan feláll és elveszi a saját kis táskáját. Az én kis, összeköthetõs, krémszínû táskámhoz képest az övé kicsit durvább, anyagilag is. Fekete mûanyag szálakból készült, gondolom fõleg a fényképezõjét és hasonlókat tart benne. – Lenne kedved eljönni velem ma este? – kérdezi az elõbbi mondat után egy gondolatnyi idõ múlva.

- Miért is ne? – arcomra akaratlanul is egy óriási mosoly kúszik, szinte levakarhatatlanul. Bár, már így is hamarosan este van.

  Junsuke egy picit még kutakodik a jól meg pakolt hordozó eszközben, amíg végül úgy tûnik, megtalálja azt, amit szeretett volna, és kedves tekintettel fordul felém és csaknem a kezembe nyom egy kis mûanyag bugyit, amibe néhány kép díszeleg. Kíváncsian kiszedem õket és szép sorban elkezdem nézegetni õket. Mindegyiken én vagyok, ahogy a hintán elõre-hátra billegek és elmerülök a gondolataimban. Így nézve tényleg aranyos voltam!

- Ezek nagyon jók! – Pedig teljesen azt hittem, hogy förtelmesen mutatok rajtuk! De nem kell agyon dicsérni a fiúkat, a végén még elszállnak maguktól, és azt persze nem akarjuk, ugye bár – kuncogom magamban. Látok egy mosolyt gyorsan végigfutni az õ arcán is, ahogy meghallja, amit mondok neki. – Megtarthatom? – ölelem magamhoz a kis tasakot benne a sok kicsi énnel.

- Persze, nyugodtan. Neked hoztam. – borzolja meg kicsit a hajkoronámat. Értem én! Elõször rendbe rakod, aztán meg jól összekuszálod. Én pedig természetesen álduzzogva pakolgatom a helyükre a tincseket.

- Mikor megyünk a moziba? – érdeklõdöm, miután elviselhetõ kinézetet kölcsönöztem magamnak.

- Fél nyolckor vetítik ma utoljára azt, amit kinéztem. Általában akkor a legkevésbé zsúfolt a hely. – egy picit elkalandozom, hogy miért akarja, hogy ne legyen ott annyi ember, de persze nem komolyan. Minden esetre, vicces dolgok sülnek ki abból, ha komplikálok.

-  Akkor, egy pillanat! – pattanok fel és már is a szobám felé veszem az irányt a második emeleten ahol már elõre elkészítettem a ruháimat, amik nem álltak másból, mint egy ujjatlan, kapucnis fekete színû pólóból rajta egy farkassal illetve egy szürkére színezett csõfarmerbõl, meg persze az elengedhetetlen fehér sportcipõm. Kicsit olyan, mintha fentrõl lefelé világosodnék.

  Ezek után, kicsit mint egy madam, kimért léptekkel és a korlátot fogva adok lépés oktatást a társamnak, aztán elejtek egy modell integetést – alkar és felkar derékszöget zár, csukló jobbra-ballra fordítgat szép lassan-, aztán mielõtt végleg elér a röhögõ görcs, visszamegyek a helyemre.

- Tudod, mikor azt mondtad, egy fagyizó mellett szoktál ebédelni, igazán reménykedtem pár gombócban. – vallom be neki enyhén  csalódott hangnemben, aztán minden egyéb magyarázat nélkül megfogtam a kezét és elkezdtem kifele rángatni a helyiségbõl. Ezek után kulcsra zárom az ajtót, és Junsuke vállát megfogva tolom elõre. Oké, súlyos egy srác nekem, úgyhogy inkább maradok a ráncigálós módszernél. – Nagito te bolond, nem mintha nem tudna e nélkül is járni. Buta, buta, buta!

   Meg sem állok egészen húsz percen keresztül, mindaddig, amíg a gyönyörû, vattacukor rózsaszín épülethez nem érek. Kívülrõl talán a római épületekhez tudnám hasonlítani, a szépen kifaragott oszlopaival. A tetején ez áll „Sugimura Azonnalfagylaltozó”, csupán, így egybe az utolsó két szó. Egy nagyon kedves, bár kicsit drága hely, amit ideköltözésem óta endszeresen látogatok. Hogy miért is?

  Ahogyan belépünk, mintha a cukor mennyországban lennénk. A falon ínycsiklandozó, mosolygó muffinok, édességek és kedves sütemények ráfestett képe díszeleg, a padló akár egy csokoládé folyam, az asztalok meg leginkább a fehér csokoládéra emlékeztetnek, a muffin székekrõl meg ne is beszéljünk. A bejárati ajtó elõtt terpeszkednek az asztalok, utána pedig a helyiség közepén a pult, ahol elkészítik a rendelést. Igen, ott készítik el, már ha fagylaltról van szó.

- Oh, Nagito-kun! Régen láttalak! – int nekem az egyik kopasz, harmincas éveiben járható bácsi, amint felismer.

- Bácsi! – integetek felé nagy mosolyogva, és már is pattogok a pult felé, hogy újra megízlelhessen a mesés fagyijait. – Junsuke-san! Te mit kérsz? – amíg õ végig bogarássza a menüsort én kérek egy gombóc pisztáciát és citromot, aminek Bácsi egybõl neki is áll én meg csak csillogó szemmel figyelem, ahogyan egymáshoz önti a különbnél különb színû hozzávalókat, jól összekutyulja és elkezdi forgatni a forró fémtáblán, ugyan ezt téve a másik, fehér színû gombóccal is, ezek után betéve a mélyhûtõbe. Aztán ugyan ilyen villámgyorsasággal Junsu –röviden jobban hangzik, és milyen cuki! – rendelésével is végez. Innentõl tíz perc és már is fogyasztható a hideg csoda. Addig leültetem egy két személyes asztalra, magammal és a pulttal szembe, míg én az utcát látom, ha elnézek a válla felett.

- Mi ez a hely? – kémlelõdik érdeklõdve körbe, de látom az elfojtott kis mosolyt az arcán. Tényleg, eddig nem is figyeltem a reakcióját! De, nagyon remélem, neki is annyira tetszik ez a hely, mint amennyire nekem.

- Ilyen cukrászda féle. – kezdek bele a magyarázatba. – Bácsi pedig itt helyben készíti a fagyit, a többiek ott hátul – mutatok magam és a pult mögé, ahol a falban van egy eltolható fa ajtó. – Ott pedig a többi finomságot sütik. – ahogyan belegondolok, milyen falatok készülhetnek ott, önkénytelenül is meg kell, hogy nyaljam az ajkaimat. Maga a paradicsom! Ha tehetném, az egész életemet képes lennék itt leélni.

  Aztán Bácsi meg is hozta a két tálkát benne a hatalmas, de tényleg óriási gombócokkal, meg két-két kanállal.

- Itadakimasu! – hangoztatom és egybõl rávetem magamat a jeges csodára. – Ha már te nem hívtál meg, akkor én. – a kanál a számban maradt, mondhatni szopogatom le róla a fagyit, miközben Junsuhoz beszélek.

  Egy hirtelen ötlettõl vezérelve felkapok a kanálra egy kis adagot a pisztáciásból és a társam szája felé közelítem a falatot. – Mond: Á. – A reakciója egy értetlen tekintet de azért elfogadta az ajánlatot és ráharapott a csalira. Mikor ki akarom húzni, õ a fogaival ráharap a fém tárgyra és el nem ereszti. – Hé, én is enni akarok! – nevetem, mire lassan elengedi.

- Bocs. De amúgy finom volt. – hint felém egy óriási mosolyt. Ennyit arról, hogy én vagyok itt az aranyos! Aztán a faliórára kandikál a tekintetem. Te szent isten! Hét óra últ!

- Azt hiszem… - mutatok a falon lógó idõmutatóra. – Nagito módba kell kapcsolnunk. – és egy szempillantás alatt bekapom az utolsó falatokat, és már állok is fel. Junsuke sem tétovázik tovább és õ is követi a példámat. A környéken csak egy mozi van, szóval amint elköszönök Bácsitól, már is viharzom az épület elõtti buszmegállóhoz, oldalamon a magas barna „drágámmal”.

- Mindjárt jön a busz. – konstatálom, ami után átböngésztem a menetrendet.

- Oké. De meg sem kérdezted, mit nézünk meg. – Dõl neki a táblának és fonja izmosnak tûnõ mellei elõtt át a kezeit. Woah, szépek… De ne kalandozzunk el.

- Tényleg. Na, mit nézünk meg?

- Így utólag már nem fogadom el! Majd meg tudod! – nyújtja rám a nyelvét. Vigyázz, mert leharapom! Na jó, talán mégsem.

  Vetítés elõtt csupán percekkel toppanunk be a moziba, és Junsu már is a vetítõterem irányába indul. Út közben odanyújtja az ellenõrnek a jegyeinket, aki eltépi és már bent is vagyunk. Õszintén szólva, nem nagyon járok ilyen helyekre, nem igazán nézek filmeket sem, vagy ha igen, csak letöltöm õket.

  Leülök, mellém Junsu és már indul is a film. Elõször a szokásos, öt-tíz percen át a reklámok mennek, majd indul az, aminek indulni kell. A legelsõ kép, ami fogad, egy teljesen véres, tátott szájú, félig lebomlott kopasz fej, ahogyan teljes erejébõl üvölt. Jézusom! A rémülettõl hirtelen felsikkantok és a mellettem ülõ társam vállába temetem a fejemet. Nem hallok mást most, csak a hevesen zakatoló szívverését.

- Bo… bocsi. – fordulok vissza egy kis idõ után az eredeti helyemre, félõen sandítva vissza a vászonra. Nem, mintha nem láttam volna már horrorfilmet, vagy félnék tõlük, de jobban preferálom a lightosakat. Egy kis vér itt, egy kis vér ott, de ez azért túlmegy a határomon. Ezek után már nem annyira vészes a dolog. A zombik mászkálnak ide-oda a városban, idõ közben egyet-egyet agyonlõnék egy sörétes puskával, és ennyi. De aztán újabb sokk. Ahogyan az élõhalott feltépi az egyik visító nõ koponyáját, és megeszi annak tartalmát, mindezt elõttem. Hányingerem támad tõle és a félelem is elfog, így csakugyan megint Junsu vállában találom magamat. Remek, hogy tervezted, ezek után hogy fogok én aludni?

A szavaimat csend követi, a vonal másik végén semmit sem hallani és megfordul a fejemben, hogy esetleg letette, de aztán végül beleszól.

- E… gézségedre. – böki ki végül, de legalább nem csapta le - Viszont most megyek, még szeretném befejezni a könyvet ma, ha lehet, akkor holnap beszélünk!

Elköszönünk, majd letesszük. Sóhajtva, de mosolyogva dõlök hátra a kanapémon, Nagiton jártatva az agyam. Bár mindig oda lyukadok ki, hogy egy édes, kétségtelenül érdekes fiú. Nem is tudom találkoztam-e már olyannal, mint õ.

***

Reggel megy a szokásos rutin miután kikecmeregtem az ágyból. Imádom a szombatokat, mert hétvégén nem kell órára kelnem és aludhatok ameddig tetszik. A fürdõben elkészülök, egy vékony sötétbarna vászonnadrágot és egy kék rövid ujjút veszek föl, hisz elég jó idõ van odakint. Nem is akarok sokáig a lakásban kuksolni, összedobok egy kis reggelit, az elmaradhatatlan lótuszteát majd felkapom a táskámat és már itt sem vagyok.

Út közben beviszem a fényképeket a napilaphoz és kikapom az újabb munkát, ami a környezetszennyezés káros hatásait kell, hogy prezentálja és ez Tokióban egyáltalán nem fog nehézséget okozni. Ilyen fotókat bárhol készíthetek.

Megkapom az e-heti fizumat is, majd az egyetem felé veszem az utam. Igaz, hogy ma nincs suli, de el kell mennem a kocsimért, amit voltam olyan hülye ott hagyni, mert a mini tornádónak hála tegnap csak a buszon kattant be, hogy nekem kocsim is van.

Mindegy… fél óra séta jól fog esni ebben az idõben. Imádom a napsütést.

***

A parkolót szerencsére éjszakára bezárják így semmi vandál nem firkálja össze festékszóróval, mint némelyik út mellett hagyott kocsit. Hazaviszem és otthon felkapom Nagito táskáját és elsétálok a lakásához, keresztül a parkon, ami már zsúfolásig megtelt emberekkel. Nem is csoda, hogy a város a felújítás és a kibõvítés mellett döntött. Persze elõbb még meg kell nyerniük a pályázatot, hogy legyen rá pénzük megcsinálni.

Nagitóhoz érve felmegyek, majd becsengetek, de semmi. Még kétszer megismétlem, majd várok egy kicsit, de semmi.

Tegnap azt mondta itthon lesz, ezért inkább elõveszem a mobilomat és felhívom. Hallom, hogy kicsöng és rögtön fel is veszi szerencsére.

- Szia Nagito. Hol vagy? Azt mondtad, jöjjek át. – remélem nem történt semmi baj.

- Öh… azt hiszem, Shibuya közepében, de rögtön indulok, bocsi. – hadarja gyorsan, én pedig elgondolkodom, hogy mit csinál õ fényes nappal Shibuyánál, hiszen ott fõleg éjszakai szórakozóhelyek vannak?

- Rendben. – sóhajtom megkönnyebbülten és nekidõlök a folyosó falának – Azt mondtad, késõig fogsz aludni, ezért most hívtalak.

Úgy tûnik mégsem volt annyira szüksége az alvásra, ha már most is császkál. Leteszem a táskáját a földre, majd az enyémet is, hogy ne keljen tartanom, míg ide nem ér.

- Az igazság, hogy elég korán keltem ma, de nem baj. – mondja, a hangján még a telefonon keresztül is hallani a vidámságot.

- Hallom jó kedved van. – én is elmosolyodom az édes arcára gondolva és leguggolok a fal mellett.

- Öhm igen… én… este befejeztem a könyvet szóval most van egy kis pihenõ. És jó idõ van.

- Igen, nekem sem esett jól odabent maradni ezért elsétáltam a kocsimért – felkuncogok, hisz valószínûleg totál idiótának néz most.

- Akartam is kérdezi, hogy miért jöttél buszon, ha kocsival vagy, de aztán elfelejtettem.

Pedig ha akkor megemlíti, nem kellett volna buszon mennünk.

- Meg akartam kérdezni, hogy hazavihetlek-e, de… - akkor kijött azzal a pasival, akit egész úton méregetett - …úgy lerohantál, hogy kiment a fejembõl.

- Bocsi, ha tudom, hogy hazaviszel, nem rohantunk volna a buszra. – motyogja tûnõdve – Muszáj volt, mert nem akartam megint utána rohanni.

- Szoktál utána rohanni? – kérdezem, bár el tudom képzelni.

Belekuncog a telefonba, ezek szerint vagy valami mulatságosat kérdeztem, vagy fején találtam a szöget.

- Inkább azt kérdezd, hogy szoktam-e pontosan érkezni. – halom, hogy mosolyog.

- Hm… ha jobban belegondolok, ahányszor csak találkoztunk eddig, mindig futották valahová. – a játszótérrõl elsietett, az ebédrõl szalad órára, aztán szalad a buszra, a buszról pedig lefelé. Most pedig ha jól hallom fut, vagy nagyon siet idefelé.

- Van benne valami bár… az egyetem miatt túl sûrû a program. Alig várom már, hogy végezzem!

- Még csak elsõéves vagy. Nem túl korai ezt kívánni? – még van neki három éve és ha már most unja…

- Lehet. Nem tudom…

- Figyelj, nem muszáj rohannod, nem akarom, hogy eless vagy valami. Majd visszajövök késõbb. – hallom a telefonban, hogy gyorsan szedi a levegõt. Nem lakom innen messze és nem esik nehezemre visszajönni. Bár még ki kellene találni valami programot hétvégére is. Ha mást nem is, akkor megnézem az egyik fotókiállítást.

- Ne! Nem kell elmenned! Bírom a futást és legalább kondiban vagyok. – szól bele hangosan, hogy túlkiabálja a dudáló autókat.

- Oké.

- Most leteszem rendben? Nehéz beszélni futás közben.

- Rendben, várlak. – kinyomom, majd a fejemet ingatva mosolyogva zsebre teszem a telefont. Fura egy fiú, de nagyon édes.

Nem is tudom miért, de szeretek vele beszélni. Ebben az évben nem igazán gyûjtöttem a haverokat, valahogy nem volt rá idõm, vagy ha idõm volt, akkor kedvem nem. Az egyetemisták többsége túl komoly és hétköznapi. Valószínûleg én is ilyen vagyok, hiába is tagadnám, de Nagito egyáltalán nem hasonlít egy átlagos japán egyetemistához.

Olyan… energikus, pörgõs és jókedvû. Felvillanyozza az embert.

Fura, hogy õrá tudok idõt szakítani és még kedvem is van hozzá. Szeretem a társaságát, még úgy is, ha csak barátok leszünk. Abból ítélve ahogy a múltkor azt a srácot méregette… nyilván nem azért tette, mert nem volt hová néznie.

Engem pedig ez bosszant, ettõl pedig még hülyén is érzem magam, mert nem hogy nem járunk, de még alig ismerem.

Elõveszem inkább a telefonomat. Shibuya innen úgy egy órányi távra van, de ha félig futva halad nem tudom mennyi idõ alatt ér ide. Az Interneten kikeresem a mozi ajánlatokat, mert gyakran szoktam beülni egy filmre. Szeretem õket, bár a mostani filmekkel vannak fenntartásaim. A látvány – bármennyire is használják a modern technikát – néha mégis pocsékabb, mint a tíz évvel ezelõtti filmeknél. Egyszerûen zavar, ha egy szörnyön például lehet látni, hogy oda van vetítve.

Elnézegetek még egy ideig, a mostani szombati zombi marathonból kiválasztok egy amerikai filmet, amit már láttam egyszer és nagyon tetszett. A Zombieland egy horror-vígjáték, de szuper, legalább is szerintem.

Ekkor kivágódik a lépcsõház ajtaja és egy szõke srác szalad ki belõle, majd lihegve a térdére támaszkodik.

Hát igen… a liften karbantartás folyik. Visszafordulok a mobilhoz, hogy megnézzem a holnapi ajánlatok is, mikor az a srác mellém jön és ott megáll.

- Sokat vártál? Siettem és tényleg bocs, hogy elmentem. – hallom Nagito hangját.

Felkapom a fejem majd ott is felejtem a tekintetem, ahogy felfogom a látványt. A szõke srác… Nagito.

- Nem… nem sokat… - motyogom a haját nézve, de aztán nem tudom mit mondjak. Egyáltalán hogy… és miért… - Te jó ég…

- Hé, jól vagy? – kérdezi értetlenül.

- Persze… mit csináltál a hajaddal? – meg sem ismertem mikor elõször ránéztem.

- Ja, hát izé… megláttam egy plakáton és megtetszett. Egy szalonban átfestettem. – zavartan a cipõjére néz, majd észbe kapva elõveszi a kulcsát és kinyitja az ajtót, majd beinvitál.

Felkapom a táskámat és bemegyek, az övét a fotelbe teszem, a sajátomat a kanapéra.

- Oké, csak meglepett, hisz tegnap még barna voltál. – az nem kifejezés, hogy meglepett. Pedig nagyon szépek voltak azok a barna tincsek.

- A barna is csak festék volt – megrántja a vállát, majd a kezével babrálva felém fordul – Szerinted… szerinted ronda lett?

Mintha számítana az én véleményem… az õ haja, nem akarok beleszólni, bár… nem ronda.

- Nem ronda, csak furcsa. Olyan… furcsa. – zavartan felnevetek, nem tudok rá jobb szót. – Meg kell szokni az biztos.

Nem tudom, hogy tetszik-e. Persze nem lett csúnya, de nem ugyanolyan, mint volt. Másnak tûnik.

- Nekem is meg kell még, szoknom de a színe tetszik. Remélem, nem hozom majd a frászt magamra, ha reggel tükörbe nézek.

- Biztos nem. Nem tûnsz olyan ijedõsnek – rámosolygok – Szabad?

A haja felé nyúlok.

- Öhm… igen..

Megfogok egy szõke hajtincset és odébb húzom, hogy ne a szemébe hulljanak, így ismét olyan aranyosnak tûnik, mint tegnap. A tapintása puha és finom illata van.

- Úgy tûnik jó munkát végzett a fodrász. – dicsérem meg végül. – Olyan lettél, mint egy filmcsillag.

Igaz, hogy nekem a barna jobban tetszett, de ha neki ez még inkább… hát, az õ döntése.

- Köszönöm! – mosolyog visszafogottan, majd a táskájára pillant és azonnal felkapja. Kicipzárazza és beletúr. Remélem nem azért nézi át, mert…

- Nem nyúltam bele, nem szoktam turkálni mások holmija között. – azt sosem tenném.

- Tudom, nem is gondoltam azt, csak megnéztem, hogy biztos bele tettem-e a rajzaim. – mondja, és visszahúzza a cipzárt.

Jó tudni, hogy nem gondol sem tolvajnak sem kutakodónak. – Rajzolsz is? Megmutatod?

- Ne haragudj, de ezek a rajzok… magánjellegûek. – motyogja zavartan, még el is pirul. Kíváncsi lennék, mik vannak azokon a rajzokon, de nem az én dolgom.

Apropó rajz… oda kellene végre adnom a fényképet is. Elhoztam magammal, még tegnapról bent marad.

- Értem. Míg vártalak átnéztem a mozi ajánlatokat. – teszek egy próbát, hátha, közben pedig a táskámhoz lépek – Lenne kedved eljönni velem ma este?

- Szia! Bocs a táska miatt, néha elõfordul nálam az ilyesmi. – pontosabban nem múlik el úgy nap, hogy ne hagynék el valamit. Az utóbbi egy évben túl vagyok öt zárcserén és ez a harmadik telefonom is. Igen, nem egy olcsó heppem van.

– Semmi baj. Jó lesz úgy, ha holnapdélután átviszem?

- Nem, nem. Persze, jó lesz és köszi! – motyogom kicsit szégyenlõsen. Milyen fényt vet rám, hogy mindig az õ segítségére számíthatok ilyen esetben?

- Oké. Mit csinálsz? – ahogy kiejti az utolsó szót a puha szõnyegre zuhan a féltve õrzött kerámia ceruzatartóm. Igen, ezért szereztem be a szõnyeget, hogy ilyen esetekkor ne törjön el, legalább ennyi eszem van.

- Berry. Már megint kitúrta a ceruzákat a pohárból. – magyarul szedem össze a rumlit. A ceruzahegyeket, a kihullott forgácsokat, na meg az ágy alá gurult grafitokról sem feledkezzünk meg, amik még ezek ellenére is minden nagytakarításkor onnan kerülnek elõ.

- Tudod, miután elrohantál ebédrõl, akkor jutott eszembe, hogy a fotódat meg sem mutattam. Majd a táskáddal együtt elviszem.

- Rendben, remélem nem fogok megijedni magamtól. Azt hiszem aznap karikásak voltak a szemeim. – nem vagyok egy hiú személyiség, de ha már napvilágra akarja valaki a rólam készült fényképeket hozni, nézzek már ki emberien, ne úgy mint egy másnapos Berry.

- Én nem láttam és még csak retusálni sem kellett. A holnapi lapban tuti benne lesznek.

- Tökély, Nagito híres lesz! – bele se gondoltam, hogy mi lehet ebbõl. Mondjuk, sok ember lehet benne az újságba, mégsem támadják le minden lépésüknél a paparazzik.

- Most duzzogsz? – a hangjában egy csepp vidámságot hallani. Mintha örülne annak, hogy bosszanthat.

- Nem tudom. – erre mit lehet mondani?

- Csodálatosan nézel ki rajta.

- Ezt megnyugtatásnak szántad? – ilyenkor valamilyen Disney hercegnõnek érzem magamat.

- Részben. Megnyugtatott?

- Részben. – imitálom az õ hangleejtését, mire már nekem is nevetnem kell a saját hülyeségemtõl.

- Nincs kedved csinálni valamit a hétvégén? Persze ha már nincs más programod…

- Hm… az nincs, de ma nem tudom meddig dolgoznom, holnap biztos sokáig alszom. Majd megmondom, ha feljössz jó?  - még ma be kell fejeznem a munkát, és még jó pár oldal hátra van, viszont utána egy kis pihenõ ezzel is. Kezd herótom lenni az  ilyesfajta, vámpíros szenvedõs féle könyvektõl. Legalább ez a harmadik ilyen idén.

- Jó, úgy sem tervezek semmit…

- Berry! – Az a kis piszok megijed hirtelen valamitõl és leugrik az asztalról, neki koppan futás közben egy-két dolognak aztán az ebédlõasztal alá menekül fog vacogtatva. Csak a pocoktartók tudják igazán, hogy egy ilyen kis állat mekkora rumlit tud hagyni.

- Bocsi, egy perc…

- Okééé. – bele telik jó néhány másodpercbe, mire az ifjú herceget a markomban tudom. Addig meg vagy kétszer átszeltük az egész házat és a székek is hátra dõlve megadták magukat nekünk, mikor szinte mindnek nekimentünk.

- Nagito?

- Itt vagyok, éppen és egészségesen, de ezt a rosszcsontot hamarosan kipakolom az utcára, ha nem fog viselkedni. – fogom picit erõsebben a kezemben a kis rémült állatkát és simogatom a fejét. A buksijára adnék is egy puszit, ha nem félnék attól, hogy a telefon kiesik a vállam és a fülem közül.

- Kérdezhetek valamit?

- Igen.

- Mi dolgozol? Csak mert azt mondtad, hogy este… -

- Könyveket fordítok le. – igen, ilyen izgalmas élete van egy egyetemista, mások szerint „gyönyörûnek” nevezett fiatalnak.

– Ez jól hangzik.

- Unalmas. Most is egy olyan könyvön dolgozok, amit egyéként sohasem olvasnék el. – már csak arra tudok gondolni, hogy mindjárt vége az egy hónapos szenvedésnek ezzel a vacakkal.

- Az nem jó. Nekem szerencsére a fotózás a hobbim is.

- Ja, már dolgozhatnál lesifotósként is. – elõször illik megkérdezni, hogy szeretnénk egy fotót az illetõrõl, de a tapasztalatok szerint nem rendelkezik olyan  modorral, úgyhogy tökéletes lenne paparazzinak.

- Hé! Ha lesifotós lennék, nem láttál volna meg!

- Igaz és nem is bujkáltál. Tartsd egy kicsit légyszi’, csak leteszem, mert fel akarok öltözni…- végig áztattam az egész lakást és az ágyat is, itt az ideje végre felhúzni valami göncöt. A fehér gardróbom ajtaját kinyitom és egy kényelmes rövidnadrágot húzok ki belõle,

- Még egy perc csak nem találok pólót! – választásom egy lila színû rövid ujjú egyedre esik, amin egy nagy mosolygó jégkrém díszeleg és azonnal magamra is húzom. Nem értem, ki képes félmeztelenül aludni. – Kész vagyok!

- Tudod, ha az elõbbit lassan mondod olyan lett volna, mint a telefonos szex. – a pupilláim minden bizonnyal kitágulnak és köpni-nyelni nem tudok a kijelentésén. Nagyokat köhögök és próbálok valahogyan megmukkanni, nehogy azt higgye, hogy szívrohamot kaptam.– Itt vagy még?

- Hü-hülye! Én nem valami… olyan… és egyébként is fiú vagyok, ha nem tûnt volna fel!

- Tudom, de… én a fiúkat szeretem. – itt telt be a nem létezõ pohár. Az állam, ha tehetné a padlót súrolná, még a már szundikáló Berry is felnyitja apró, kör alakú szemeit és értetlen fejjel pillant rám. Õszintén, ki az, aki egy fiúnak csak úgy, szex témát felhozva kijelenti, hogy meleg? Ez valami célzás akar lenni?

- E..gézségedre. – többet erre nem tudok mondani. Ha azt feleltem volna, hogy én is, az valami burkolt célzást jelenthetett volna valamire, amire nem is gondolok, ha pedig elutasítóan válaszolok, az hazugság is lenne és meg is bántanám valószínûleg, amit nem szeretnék. – Viszont most megyek, még szeretném befejezni a könyvet ma, ha lehet, akkor holnap beszélünk! – veszem normálisra a hangomat és kicsit elpirulva és mosolyogva köszönök el tõle. Igen, kedves srác.

 Az utolsó oldalnál járok végre, de ahogyan rápillantok az órára, egybõl elszáll minden jókedvem, mert a nagymutató vészesen közeledik ahhoz a fránya négyes számhoz. Berry már a kis ketrecében húzza a lóbõrt, néha hallani lehet, ahogyan szuszog a kis drága. Elég nehéz napja volt neki is. Végre kitehetem az utolsó pontot és ezzel befejezem ezt a nem is tudom, minek minõsíthetõ förmedvényt. Hova menjünk majd holnap? – Ahogyan ezen gondolkozom, elnyom az asztalnál az álom.

~*~*~

 A telefonomból áradó hangos csipogás egybõl a frászt hozza rám reggel. Rémlik valami, hogy nyolcra állítottam be az ébresztõt, de attól még megijedek, ám ennek ellenére kipattanok a székbõl. Várjunk, székbõl? Nagyon álmos lehettem hajnalban, hogy képes voltam itt elaludni, még a hátam is fáj a görnyedt esti póztól.

 Ismét a szekrényemhez lépek és gondosan elkezdek lapozgatni a ruhák között. Legalább tíz összeállítást hajítok az ágyra, de aztán egy sem felel meg nekem. Legalább egy órás keresgélés után már szenvedésbõl kiválasztok egy pólót és nadrágot, aztán lesz, ami lesz. Nincs sok csontvázas, koponyás cuccom de most ez is megteszi.

 Egy kiadós reggeli után délelõtt tízkor belevetem magamat a Tokyoi kavalkádba, ami ilyenkor van. Az autók egymás után sorakoznak a fõúton és a vezetõk megállás nélkül nyomkodják a dudát, mert mennének már haza vagy bárhova máshová. Igen, a hétvége az utazás idõszaka. Amerikában bezzeg ilyenkor szép nyugodt minden. Õszintén szólva, kicsit hiányoznak a teázós, csendes pillanatok, de ha jól megnézzük, ennek is van egy kis varázsa.

 Egyre beljebb és beljebb vetem magamat a városnak és csak nézelõdöm, mint valami turista. Eddig csak az esti szórakozóhelyeket ismertem, általában a szobámban vagy az iskolában vagyok, ezért nem sokat láttam errefelé. Egy órával késõbb azon kapom magamat, hogy már Shibuya kövezetén járok, ami híres a host klubbjairól és egyéb nyalánkságairól, egy szóval ha valaki kis kikapcsolódásra vágyik, ez a legjobb hely neki. Errõl jut eszembe, kíváncsi vagyok, mikor hív fel Junsuke…

 Hirtelen megakad a szemem a hirdetésen. Host… Végül is, nem lehet olyan rossz lányokkal beszélgetni, nem igaz? Nyilván érdekesebb, mint ezek a szemetek amiket fordítok mostanában. Zsebpénznek megfelel.

 Megfogom az ezüstszínû, kicsit régiesebb formájú kilincset és belépek az ajtón, ahonnan lefelé vezet csupán a lépcsõ, mint valami pincében. A falak oldala sötétbarna és vörös keveréke és jobb oldalt egy hosszú korlát helyezkedik el. Lent az elsõ, ami fogad, egy íróasztal mögött ülõ szemüveges, élénkpiros hajú középkorú nõ. Amint felpillant rám, egybõl mosolyra húzódik apró, lapos szájára.

- Jó napot! Olvastam az ajtón az álláshirdetést, gondoltam jelentkezek rá. – vakarom meg kicsit idegesen a tarkómat.

- Jaj de aranyos vagy! – csapja össze a tenyerét a hölgy, majd hirtelen ismét komoly arcot vág, és meghajolva üdvözöl õ is engem. – Üdvözöllek. Igen-igen, kövess engem az igazgatóhoz. – mutat a folyosó végén terpeszkedõ ajtóra, és el is indul felé. Az egész helyet csend borítja, leszámítva a névtelen hölgy sötét magas sarkújának kopogását a fekete-fehér csempén.

 Bent tüzetesen átvizsgál mint az igazgató mint pedig a portás néni. A férfi megfogja az államat és körbe vizslatja az arcberendezésemet elégedett hümmögésekkel tarkítva a jelenetet, a nõ pedig alaposan végig tapogat mindenhol. És tényleg mindenhol! Az érintésektõl elkezdek kicsit mocorogni, mert igen kényelmetlen helyzetbe hoznak, de mint látom, az igazgató – aki azért már javában benne van a korban, ha az õszülõ borostát nézzük – elmosolyodik, mintha csak ezt várta volna. Oké, szerintem nem is akartam ide bejönni.

- Sajnálom, ha megijesztettünk, nem volt szándékos. Ez csak rutin átvizsgálás. – nyitja ki mr. Nem Tudom Ki az íróasztala egyik kopott szekrényét, ahonnan egy kis köteg papír kerül elõ. – Az aláírással elfogadod a feltételeket. Olvasd át nyugodtan, utána pedig, ha úgy döntesz, jelentkezel, elküldünk a stylelistunkhoz. – Engedelmesen elfogadom a lapokat és gyorsan átvizslatom a sorokat. Napi 4-5 óra a nappali tagozatos iskolásoknak, lefeküdni nem köteles a vendégekkel, csak közös megegyezés alapján, nem lehet megvenni. És a többi, és a többi.  Aláfirkantva.

 *~*~*~

 Ahogy rápillantok a telefonomra, nagyra nyitott szemekkel nyugtázom, hogy már délután három van. Túlontúl el voltam foglalva az új, szõke tincseimmel, amiket odabent varázsoltak. Biztos sokáig fog tartani, mire megszokom az eddigi szép mogyoróbarna után, de annyira talán nem is rossz.

  A lapos képernyõ hirtelen elkezd rezegni és a kedvenc dalom zeng belõle, amit hallgatok pár másodpercig, mire rájövök, hogy valaki talán engem akarna elérni.

- Szia Nagito. Hol vagy? Azt mondtad, jöjjek át. – Junsuke enyhén aggódó hangját hallom a vonal másik felérõl. Mi a gond, nem tûntem el, nem is rágtam be a tegnap esti beszélgetésünk vége miatt, hogy elnyeljen a föld. Mert… miért kellett volna? Magamra se vagyok dühös… a pasik a világ legjobb dolgai.

- Öh… azt hiszem, Shibuya közepében, de rögtön indulok, bocsi. – veszem sietõsebbre a lépteimet, amint konstatálom, hogy rám vár.

- Rendben. – egy megkönnyebbült sóhaj. Azért kicsit kényelmetlen lenne, ha megtudná a ma történteket. Olyan ember, akinek képes vagyok bármit kikotyogni, de ezt nagyon nem kéne, mert manapság eléggé téveszmében élnek az emberek ezzel kapcsolatban. Bemész, iszogatsz a vendégekkel és meghallgatod õket, ennyi az egész, õk pedig mindig tarkítják valamivel, beképzelnek a történések mögé mindenfélét. – Azt mondtad, késõig fogsz aludni, ezért most hívtalak. – oh igen. Téged vártalak reggel óta, aztán meg ide kerültem én meg ezt mondtam az este. Hoppá, bocsi!

- Az igazság, hogy elég korán keltem ma, de nem baj. – húzódik az arcomra egy nagy mosoly, miközben hozzá beszélek.

A nap tovább része eseménytelen, az utolsó óráról a professzor tíz perccel hamarább elenged minket, mert egy konferenciára kell utazni. Lemegyek a kocsimhoz a parkolóba, de még mielõtt kinyitnám eszembe jut Nagito.

Õ még nyilván az óráján van, mert még nincs vége és így lehetséges, hogy nem fogjuk elkerülni egymást.

Megállok a buszmegálló felé vezetõ út szélén, mert így nem tudom elkerülni és türelmesen várok.

Úgy tizenöt perc múlva látom kijönni az épületbõl egy fiú társaságában, aki viszont már ott is hagyja, Nagito pedig egyenesen felém indul, de mintha nem is látna.

- Nagito! – szólok rá mikor elhalad mellettem, úgy tûnik nagyon a gondolataiba merült és éppen elkezdene futni ezért gyorsan elkapom a vékony csuklóját.

Én ostoba! Eszembe sem jutott, hogy a frászt hozhatom rá és szegény akkorát rándult, mintha áramot vezettek volna belé.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni. – kérek rögtön elnézést, amint felém pillant.

- Pedig sikerült. – az ijedten pislogó szemei lassan nyugodnak meg, a csuklóján – amit még mindig a kezemben tartok – érzem a pulzusa õrült dobolását.

- Gondoltam megvárlak, ha már nem messze lakunk egymástól. – válaszolom a kimondatlan kérdésére és engesztelõen rámosolygok, de alaposan meglepõdöm mikor egyszeriben hangos nevetésben tör ki egy cseppet sem fogva vissza magát. Fogalmam sincs min nevet, de nagyon jól áll neki ez az arckifejezés. Hihetetlenül édes.

- Akkor go buszmegálló, mert bármelyik pillanatban megjöhet! – rám mosolyog és már fut is engem is magával húzva.

Már a buszon vagyunk mikor eszembe jut, hogy én akartam õt hazavinni kocsival és így még az is ott maradt a sulinál. A fenébe… de már mindegy, majd holnap elmegyek érte gyalog.

- No lám, no lám, mégsem fogsz egyedül megöregedni, ahogyan arra tippeltek páran lent a végállomáson a vezetõk. – kacsint az idõsödõ buszsofõr Nagitora, aki azonnal a kezemre pillant, amit ezúttal õ fog és azonnal elengedi. Pedig nagyon finom volt az érintése.

Duzzogva csörtet a busz hátuljába majd bevágja magát az ablak mellé és komoran néz kifelé.

Leülök mellé. - Jól vagy, Nagito?

Nem értem miért sértõdött meg. A sofõr nyilván viccelt, hisz miért mondaná arra, hogy párja van, ha egy fiú csuklóját fogja. Neki már van barátnõje.

- Azt hiszem, nem. – elõre nézve motyogja, de onnantól már folyamatosan oda néz. Arra a fiúra, aki vele együtt jött ki a suliból.

- Miért jött be a barátnõd iskolaidõben? – kérdezem inkább, hisz a lány nem is oda jár.

- Hogy felbosszantsa az exét velem. – állat von.

Elsõre nem értem, ezért kérdezek pár dolgot, de mintha nem is figyelne rám úgy válaszolgat és most már az eddigi sejtésem majdnem biztossá válik azzal kapcsolatban, hogy meleg-e

A külseje, a sofõr megjegyzése, nincs barátnõje, elpirul a bókoktól és most pedig úgy nézi azt a srácot, mintha képes lenne felfalni a szemeivel.

Egy eddig idegen érzés kerít hatalmába, ami olyan mint a féltékenység. Vagy valami olyasmi.

Nem vagyok ténylegesen féltékeny, de… akkor is zavar, hogy velem van és egy másik srácot nézeget… ráadásul nem is figyel rám.

Jobb lett volna, ha meg sem várom és inkább hazamegyek egyedül.

- Én megyek! – pattan fel hirtelen és kicsusszanva elõttem már fut is le a buszról.

És már megint elhagyott valamit. Egyszer a fejét fogja elhagyni a nyakáról a kis szeleburdi.

***

Otthon egy kis kaja után nekilátok tanulni, jobb szeretek pénteken végezni ezzel mint hétvégén. Megnyitom a postafiókomat is amiben már vár egy levél Nagitótól.

 „Szia! Elhoztad a táskámat, amit a buszon hagytam? Valamikor fel tudod hozni? Kellenének a dolgok belõle. Ja, és ígértem a számomat: 02 xxx xx xx”

Egy pillanatig gondolkodom rajta, még az is megfordul a fejemben, hogy kitörlöm az üzenete és egyszerûen csak holnap lepasszolom neki a táskát, de végül mégsem tettem. Eszembe jutott milyen gyönyörû volt a játszótéren a napsütésben, vagy ma délután mikor nevetett és mikor elpirult…

Felkapom a telefont és bepötyögöm a számát, majd hívom is. A második csengés után fel is veszi.

- Szia! Bocs a táska miatt, néha elõfordul nálam az ilyesmi. – mentegetõzik kedves hangon.

Persze, fõleg ha egy másik pasit stíröl közben. – Semmi baj. Jó lesz úgy, ha holnapdélután átviszem?

- Nem, nem. Persze, jó lesz és köszi! – motyogja és már nem is tudok rá haragudni a hazaút miatt.

- Oké. Mit csinálsz? – csörgést hallok a háttérbõl.

- Berry. Már megint kitúrta a ceruzákat a pohárból. – morogja bosszúsan.

Kuncogva cserélem meg a telefont a kezemben, miközben összerakom a könyveimet.

- Tudod, miután elrohantál ebédrõl, akkor jutott eszembe, hogy a fotódat meg sem mutattam. Majd a táskáddal együtt elviszem. – kíváncsi vagyok, tetszik-e neki.

- Rendben, remélem nem fogok megijedni magamtól – sóhajtja – Azt hiszem aznap karikásak voltak a szemeim.

- Én nem láttam és még csak retusálni sem kellett. A holnapi lapban tuti benne lesznek. – reggel leadom az emberekrõl készült képeket is és az a legszebb.

- Tökély, Nagito híres lesz!

- Most duzzogsz? – kérdezem vidáman.

- Nem tudom. – morogja.

- Csodálatosan nézel ki rajta.

- Ezt megnyugtatásnak szántad? – kérdi motyogó hangon és elképelem, ahogy elpirul a vonal másik végén.

- Részben. Megnyugtatott?

- Részben. – utánozza az én válaszomat, mire kuncognom kell.

- Nincs kedved csinálni valamit a hétvégén? Persze ha már nincs más programod…

- Hm… az nincs, de ma nem tudom meddig dolgoznom, holnap biztos sokáig alszom. Majd megmondom, ha feljössz jó?

- Jó, úgy sem tervezek semmit… - mondom, de nem tudom befejezni, mert félbeszakít a kiáltása.

- Berry!

Zacskócsörgés, koppanás, csörrenés

- Bocsi, egy perc…

- Okééé. – a fura hangokat hallva néha rám jön a nevethetnék, de leküzdöm és inkább figyelek, de egy pillanatig nem hallani semmit.

- Nagito?

- Itt vagyok, éppen és egészségesen, de ezt a rosszcsontot hamarosan kipakolom az utcára, ha nem fog viselkedni. – morogja bosszúsan, majd egy nagyot sóhajt.

- Kérdezhetek valamit?

- Igen.

- Mi dolgozol? Csak mert azt mondtad, hogy este… - milyen munka az, amit este lehet végezni?

- Könyveket fordítok le.

Ennyire jó a nyelvérzéke? – Ez jól hangzik.

- Unalmas. Most is egy olyan könyvön dolgozok, amit egyéként sohasem olvasnék el. – mondja fáradt hangon.

- Az ne jó. Nekem szerencsére a fotózás a hobbim is.

- Ja, már dolgozhatnál lesifotósként is. – jegyzi meg, de mintha mosolyogna.

- Hé! Ha lesifotós lennék, nem láttál volna meg! – tettetett morcossággal beszélek, de nem haragszom. Sõt, jól szórakozom.

- Igaz és nem is bujkáltál. – hallom, hogy vigyorog – Tartsd egy kicsit légyszi, csak leteszem, mert fel akarok öltözni…

Felhúzom a szemöldököm, már csak a gondolatra is, hogy meztelenül telefonál velem. Te jó ég!

Hallom a vállfák csörgését, majd ruha súrlódását. Jesszus, ezt direkt csinálja?!

Esküszöm olyan, mint…

- Még egy perc csak nem találok pólót! – kiált a telefonba, majd nem sokkal késõbb ismét jelen van – Kész vagyok!

- Tudod, ha az elõbbit lassan mondod olyan lett volna, mint a telefonos szex. – kuncogok, belegondolva. A telefon másik oldaláról egy csuklás-szerû hangot hallok, majd rövid ideig csak szuszogást. – Itt vagy még?

- Hü-hülye! Én nem valami… olyan… és egyébként is fiú vagyok, ha nem tûnt volna fel! – morogja zavartan, néha kicsit dadogva.

- Tudom, de… én a fiúkat szeretem. – mondom nyíltan, hisz ezt sosem titkoltam.

- Én most járok fõzõtanfolyamra, minden csütörtökön. – bekapok egy jó nagy falat gombóccá összeragadt rizsdarabot, majd folytatom. – Elég szórakoztató és mindent az alapoktól kezdenek. – Erre szükségem is van, hiszen a tojásrántottán kívül kevés ételt tudok ehetõre varázsolni, sõt még néha azt is odaégetem, vagy kísérletezés közben valami ehetetlen jön ki belõle.

- Na és hogy megy? – Hogy hogy megy? Pocsékul! A világ legrosszabb szakácsa vagyok! – üvöltözöm magamban, mint valami állat, de próbálok valami olyasmit mondani inkább, amin nem látszik meg a pancserségem. Még is ki nem képes egy egyszerû fõtt tojást készíteni? Nos az, aki bár egyedül él, egyetemista, de azért inkább éttermekbõl rendeli a vacsoráját.

- Jól. – rendezem le gyorsan, mert nem szeretnék még ennél is cikibb szituációba kerülni. Mivel nem jut eszembe ennél is több téma –tõlem még néha ez is soknak számít-, folytatom az ebédemen való nyamnyogást. Úr isten, mióta nem tudtam már így leülni az iskolában enni valamit. Vajon miért is?

- Sok órád lesz még? – Igen, óra… Kitágulnak a pupilláim és a zsebemben lévõ, fehér, nagy kijelzõjû ketyerére pillantok, ami azt jelzi, hogy egy perc múlva a következõ grafika órám jön.

- A francba! – nem vagyok egy káromkodós típus, sõt kifejezetten utálom is, de van, amikor nekem is csak úgy kiszalad a számon. Idegesen rámolom össze a cuccaimat, a félig megevett ételemre visszazárom a fedõjét és már indulok is a harmadik emeletre. Csak megemlíteném, hogy az épületben nincsen lift.

- Hé, várj! Holnap találkozunk? – kérdezi kicsit reménykedve. Végül is, miért ne?

- Még nem tudom… e-mailben elküldöm a számomat és megdumáljuk. Szia! – és ismét sarkon fordulok, hogy belevethessem magamat a tömegbe. Ide-oda rohangálok az emberáradat között, akiket néha úgy irigyelek, hogy nem az én karomra járnak és van legalább egy szusszanásnyi idejük! Amikor felérek a 69-es terembe –igen, mindig röhögünk ezen- már öt perccel elmúlt egész, a tanár úr meg, mintha valami nemkívánatos patkány lennék, csak a helyem felé biccent hogy azonnal találja meg a fenekem azt a bizonyos széket. Az utolsó tanítási nap a héten, aztán pedig itt a hétvége. Az osztály fele már tûkön ül, látni, ahogy az asztalok alatt dobolnak a lábukkal és lopva fel-fel pillantanak az ajtó felett elhelyezkedõ, másodpercenként kattogó órára, várva azt a pillanatot, mikor kirohanhatnak a terembõl és végre a saját idõbeosztásuk szerint csinálhassák apró-cseprõ dolgaikat. Ma viszonylag gyorsan végeztünk, két óránk is elmaradt, szemináriumunk lesz kicsit késõbb, úgyhogy inkább megvárom néhány barátomat, hátha elmennénk valahová. 

  Már vagy három órát várok a portán, a pici fából összetákolt és lelakkozott padon, mikor a négy iszonyatosan dögös fickó végre felém veszi az irányt. Más merre nagyon nem is tudnák, mert mögöttem van a megváltó, a kijárat.

- Nagito, neked nincs már rég vége az óráidnak? – néz rám kicsit fúrcsálkodva Sora. Kicsit répás szín beütésû tincseibe beletúr hosszú, zongorista ujjaival, amitõl bennem hirtelen megáll a vér is. Hogy lehet valaki ennyire… Szexi? Oké, kimondtam!

- Áh, de, de arra gondoltam, mehetnénk valahová az este. – tuszkolom ki a szavakat a torkomból, és próbálok úgy kinézni, mint aki nem most stírölte végig az egész férfit.

- Bocsi, de nekem még gyorsan orvoshoz is kell mennem. – ellenkezik Ichi, és már indul is el mellettem, hogy az autójához trappolhasson. Na igen, mindig van valami problémája. Vagy bõrgyógyászhoz megy, mert nem elég tökéletes az arca, vagy pedig fogorvoshoz vagy pedig hasonló marhaságokhoz és még hogy én vagyok ennyire kicicomázott!

- Engem pedig várnak otthon. Ugye érted, hogy értem? – Egy kacsintás után már is kocog ki az épületbõl szõke loboncú barátunk, Ryouku, aki sose képes a szinte már méteresre megnõtt tincseit fodrászhoz vinni, de ennek ellenére mindig úgy köszön el tõlünk, hogy az õ kis babája vár rá otthon, hogy rendbe rakja.  Én vagyok csak ennyire hülye, vagy az ilyenekrõl csak szerintem nem illene beszélgetni?

- Ketten meg annyira nem jó a móka. – húzza el a száját Sora, majd vállait megemelve lomha léptekkel õ is távozik. Akkor nem, nem halunk ám bele! Ahogy indulok én is a sötétben a buszmegállóm felé, érzem, hogy egy kar a csuklóim köré fonódik, és akkorát ugrok, mintha valamelyik õsöm egy antilop lett volna.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni. – találom magamat szembe úja azokkal az ismerõs, sötét szempárokkal. Junsuke állt elõttem, teljes magasságában és szélességében, gondolom még a lábmérete is ugyan akkora, mint eddig, szóval biztos õ kell, hogy legyen.

- Pedig sikerült. – A szívem még mindig hevesen dobog, nem szoktam én hozzá az ilyenekhez. Kell egy fél perc, hogy rendbe hozzam magamat. Mit keres ez itt?

- Gondoltam megvárlak, ha már nem messze lakunk egymástól. – ereszt felém egy enyhe mosolyt. Enyhe? Úgy vigyorog, mint Alice meséjében az az elmebeteg macska! – amint végigfut ez a gondolat az agyamon, egybõl nevetõgörcsöt kapok. Újabb pár másodperc elteltével jókedvûen noszogatom tovább.

- Akkor go buszmegálló, mert bármelyik pillanatban megjöhet! – húzódik felfele a szám széle, és már is folytatom az utamat a célom felé, miközben a jármû is megérkezik, úgyhogy azt a pár métert már lefuttatom vele, mivel még mindig egymás kezében van a csuklónk. Amint fellépünk a lépcsõre, még jobb érzésem van, mert nem kell húsz percet várnom a következõ járatra.

- No lám, no lám, mégsem fogsz egyedül megöregedni, ahogyan arra tippeltek páran lent a végállomáson a vezetõk. – kacsint Kimura úr is rám, majd szemeit a összefûzött kezeinkre viszi, amitõl én azonnal el is engedem azt és kicsit szégyenlõsen a busz legvégébe vetem magamat, még csak válaszra sem méltatom és levágódom egy üres székre, belülre. Az osztálytársaimnak is évekbe telt, mire elmondtam, hogy meleg vagyok, nem hogy egy ismeretlen fickónak terítsem már ki a lapjaimat két-három nap alatt! Nem arról van szó, hogy szégyellem, csak ez egy személyes ügy.

- Jól vagy, Nagito? – ül le õ is mellém kicsit megilletõdötten. Már azon lennék, hogy egy kellemetlen „igen”-t benyögök, de ekkor, még mielõtt az ajtó bezáródott volna, Sora jelenik meg a busz mellett.

- Azt hiszem, nem. – nyelek egy nagyot, amikor meghajol a buszvezetõ elõtt és megköszöni, hogy megvárta. A tekintetem szinte rátapad és felfalja a szerencsétlen fiút, aki jó egy fejjel magasabb nálam, talán még pár centivel újdonsült barátomnál is, nem hiába kosárlabdás.

- Miért jött be a barátnõd iskolaidõben?

- Hogy felbosszantsa az exét velem. – vonok vállat. Gondoltam nem mondom el ott, mert az rá sem vetett volna olyan jó fényt abban a helyzetben, illetve hátha tudja, ki az az illetõ, és akkor szegénynek még rosszabb.

A beszélgetésre nem is igazán figyelek oda, csak vaktában válaszolgatok a kérdéseire, de egyik sem jut el az agyamig. Remélem semmi fontos dologról nem beszélt.

 A táskámat lerakom a bokáim közé, és várom, hogy a házamhoz érjen a jármû, a hideg ablakhoz szorítom a homlokomat, és elmerülök a saját kis világomban, ahol arról szól a vita, hogy a hétvégét mivel töltsem és hogy mibõl is írunk zártházit hétfõt.

- Én megyek! – pattanok fel hirtelen, mikor realizálom, hogy egy pillanat múlva hazaérek, nem is törõdve azzal, hogy a táskám ott marad Junsuke mellett. Várjunk, õ nem autóval szokott közlekedni? Akkor most miért jött busszal?  Igen, ez is akkor esik le, mikor már a tv-t kapcsolom be a nappaliban. Gyorsan pötyögök neki egy pár soros e-mailt.

„Szia! Elhoztad a táskámat, amit a buszon hagytam? Valamikor fel tudod hozni? Kellenének a dolgok belõle. Ja, és ígértem a számomat: 02 xxx xx xx”

  Benne van egy halom rajzom Sora-ról… nem baj, végül is jó modell! Ha rákérdez, csak ennyit kell mondanom.

~*~

 Amikor végeztem a fürdõben, egy fehér törülközõvel a derekamon, megcsörren a telefonom.

Az órák legtöbbje most is unalmasan telik. Az idõs professzor monoton hangja képes lenne álomba ringatni, ha nem járna azon az eszem, hogy vajon Nagito ott lesz e délután. Már csak attól is izgatottabb eszek, hogy rá gondolok, ami furcsa, de egy cseppet sem rossz érzés.
Már az elsõ találkozáskor megragadott valami benne, és éppen ezért szeretném még jobban megismerni. Ismét felmerül bennem a kérdés, hogy hetero-e vagy sem, végül pedig arra jutok, hogy megkérdezem.
De hogyan kérdezzem meg anélkül, hogy megbántam? Végül is nem mondhatom neki, hogy mert úgy nézel ki.
Talán... el kéne hívnom valahová, aminek nagyon randi benyomása lenne, és ha nem érdekli a dolog, akkor úgy is megmondja. Így remélhetõleg nem fogom megsérteni.
Végül inkább az elõadásra koncentrálok, akármennyire is „fáj” hallgatnom. Csak tudnám, hogy miért van szükség filozófiára a marketinghez?
Mindegy, nem szeretnék hasra esni ebbõl a tárgyból sem, így elkezdem jegyzetelni a fontosabb dolgokat és öt percenként az órámra nézek. Még két óra…

***

Amint vége van a harmadik elõadásnak, máris elindulok a szokásos helyem felé, a táskámmal együtt, amiben az ebédemet is tartom. Mikor kiérek a hátsó ajtón, majd elhagyom a fák takarását, látom, hogy még nincs ott, de végül is nem tudom, hogy melyik karról kell neki jönni és onnan mikorra ér ide.
Letelepedem az egyik lócára, a napsütésben sokkal jobban érzem magam mint a sötét elõadóteremben. Sokkal felvillanyozóbb érzés, ami energiával tölt fel. Ilyen idõben mindenhez van kedvem, ellenben a borús égbolt látványától, még az életkedvem is elmegy. Az esõs napok az egyetlenek, amikor nem teával, hanem egy erõs kávéval kezdem a napot, hogy talpon tudjak maradni. Olyankor a kedvem a béka feneke alatt van.
Felsóhajtva lehajolok a táskámért és elõveszem a mobiltelefonom, amin már ott is van az SMS a szerkesztõségbõl, miszerint megfelelnek a képek. Tökéletes.
Remélem azt is felhasználják, ami Nagitoról készült, szerintem az lett a legjobb. El is mosolyodom, amikor a fotóra gondolok, amit még reggel gyorsan a táskámba tettem, hogy megmutathassam neki. Hátha nem fog neheztelni az igazolványos dolog miatt, ha látja milyen jó lett.
Kikotrom az ételhordó dobozkát, és hozzá a hagyományos fapálcikákat is. Szeretek ilyenekkel enni, bár már sokan használnak inkább villát és kést, de mivel én szándékosan szép apró darabokra vágom a tojást és a húst is nem okoz problémát. Az pedig hogy az ember mivel eszi a rizsgombócot, igazán mindegy.
Éppen levenni készülök a doboz tetejét, mikor olyan érzésem támad, mintha figyelnének. Körülnézek és Nagitot pillantom meg, aki felém igyekszik a tálcájával.
Rám nézve elmosolyodik, igazán édessé varázsolva ezzel az arckifejezését és hamar ide is ér hozzám.
- Szia. – köszön vidáman, de én hirtelen nem is tudok megszólalni. A kósza langyos szellõ felém fújja az illatát, ami legalább olyan édes, mint õ maga, de egy cseppet sem lányos. Valahogy még ez is pontosan illik hozzá.
- Oh… - próbálok kinyögni valamit, sajnos azonban nem úgy sikerül, ahogy terveztem, mert a tekintetem akaratlanul is lejjebb kalandozik a nyakától a testéhez simuló halványzöld pulóverre, ami nagyon jól áll neki. Szépen kiemeli a karcsú felsõtestét és nagyon szépen harmonizál a szemeivel is.
- Nem akarsz leülni? – kérdezem, végül, mikor már megtalálom a hangom a bámészkodás közben és megpaskolom magam mellett a lócát is.
Meg is próbál helyet foglalni, de ahogy leülne, kissé megbillen és majdnem az ölemben végzi, ami igazán érdekes lett volna, de végül sikeresen leül, és maga elé teszi a tálcáját is. Most azonban egy egészen fura, feszült légkör áll be közénk, egyikünk sem szólal meg, õ nem tudom miért, én pedig azért mert azon agyalok, megkérdezzem-e azt ami korábban eszembe jutott.
- És… mit tanulsz? 
A halkan kinyögött kérdése megment a választástól és gondolatban kifújom a levegõt, majd válaszolok a kérdésre.
- Marketingszervezést és látványtervezést. – elmosolyodom, próbálva oldani a feszültséget, de mégis az arcán marad egy kényszeredettnek tûnõ mosolyféle. Nem értem miért, de nem baj.
- És te? – érdekel, hogy mit tanul, így legalább azt is meg tudom nézni, hogy mikor ér rá együtt ebédelni, ha még máskor is lenne kedve.
- Digitális grafikát. Tudod, mikor a vámpíros filmekben a csávó a csajszi mögött áll a tükör elõtt, de nem látja senki. Vagy pedig, mikor egy kétemeletes házat négy-ötemeletesre kell „rajzolni”. Na, mi ilyeneket csinálunk és még sok más digitális csalásokat. – magyarázza lelkesen, látni rajta, hogy szereti csinálni, ami jó dolog.
Éppen mondanám neki, hogy valamennyit én is tanultam ilyesmit, mert a fotózáshoz, a retusálásokhoz is használják, de egy éles hang megakadályozza, hogy megszólaljak.
- Nagi maci!!!!
Oldalra nézek, hogy mégis ki lehet az és egy vigyorgó lányt látok, aki éppen Nagito ölébe csapódik.
Várjunk csak... azt mondta „Nagi maci”?
Mi. A. Fene.
– Nem azt mondtad, hogy ma megyünk moziba?!
Az éles, követelõzõ hangja bántja a fülem, de az jobban zavar, hogy úgy tesz mintha itt sem lennél. Nem tudom, hogy szándékosan-e, de ez tényleg idegesítõ. A döbbenten pislogó Nagitora nézek, miközben azon gondolkodom, hogy ki lehet ez a lány. Testvért nem említett, bár nem is hasonlítanak. Lehet, hogy egy barátja…
- Ö… nem? – motyogja értetlenül a lányt fürkészve, de mikor az még mindig csak vigyorogva mered rá, megszólalok, hogy végre észrevegye, nincsen egyedül.
- Megkérdezhetem, hogy te ki vagy? – nem mutatkozom be neki, végül is õ sem volt a legudvariasabb, azzal hogy hívatlanul ideült és ráadásul még levegõnek is néz.
- A barátnõje.
Büszkén csillogó szemekkel, fensõbbséges mosollyal jelenti ki, de most jobban érdekel az, hogy ezek szerint fuccs a feltételezésemnek.
Egyszeriben végigömlik rajtam a csalódottság, hogy nincs esélyem nála, úgy ahogy akartam. De végül magamnak köszönhetem, nem kellene minden fiúról, aki csinosabb – jóval csinosabb – az átlagnál, azt feltételeznem, hogy meleg. Mintha egy vékony csinos fiú nem lehetne hetero. Minden esetre kár. Ezért az egy dologért zavar néha, hogy a saját nememhez vonzódom, ha megtetszik valaki a legtöbb esetben pofára esés a vége.
Mintha a lány tudná, hogy mi jár a fejemben és szándékosan ingerelni akarna, közel hajol a füléhez és belesuttog valamit. Ne hallom és inkább nem is akarom, de akkor is zavar, nem tehetek róla.
Azért nem hagyom itt rögtön õket, mert nem vagyok bunkó és annak ellenére, hogy nem lehet olyan jellegû a kapcsolatunk, még szeretnék találkozni vele. Ha más nem barátok még lehetünk, abból úgy sincs sok mostanában.
- Junsuke Kazama vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. – mondom a felém forduló lánynak, még ha nem is õszintén és biccentek felé.
- Izumi Masashi, te Nagi egyik barátja vagy?
- Ö… csak tegnap találkoztunk. – válaszol helyettem, de nem bánom. Míg a lány felé fordul, én jobban szemügyre veszem, de aztán homlokráncolva jegyzem meg magamban, hogy valahogy nem illenek össze. Nem diszkriminálás képen, de azok a csajok, akik így néznek ki, általában a vagány, „motoros-sportkocsis rosszfiúkra” buknak.
- És ti mióta jártok? – kérdezem, felvéve a beszélgetés fonalát.
- Mióta is? Ö…
- Két hete. – vágja rá mosolyogva, miközben átkarolja Nagito nyakát, aki igazán furcsa ábrázatot vág, de nem értem miért. Mint aki zavarban van.
Talán azért, mert Izomu nyilvánosan – mondhatni – rámászott?
- Csatlakozol hozzánk az ebéddel, még nem kezdtünk hozzá? – kérdezem, mikor a tálcára pillant. Egyetlen porcikám sem kívánja a jelenlétét, még az is irritál, hogy rá kell néznem, de nem akarok udvariatlan lenni. Nem szokásom és fõleg nem lányokkal szemben.
- Óh nem, nem. Csak beugrottam megnézni az én Nagimat, de mindjárt mennem kell. Délután még óráim vannak!
Mint egy energiabomba… felkapja a lila táskáját, majd egy csókot nyom a bambán nézõ Nagito arcára és elviharzik egy viszlát kiáltással.
Pompás, remélem soha napján lesz az a viszont látás.
- Ne haragudj miatta… nem mindig ilyen…
- Pörgõs? – kérdezem mosolyogva, mire biccent egyet. – Nagyon csinos lány. – teszem hozzá a nyilvánvalót, bár nem szívesen.
- Igen az.
Mintha még mindig kicsit zavarban lenne, kerüli a tekintetem, majd maga elé véve az ebédek rám pillant.
- Akkor, jó étvágyat!
- Neked is!
Én is hozzálátok, de most nem olyan nyugodt a légkör, mint tegnap este nála, amikor együtt teáztunk és órákon át beszélgettünk. Régen éreztem annyira felszabadultnak magam, mint akkor és sajnálom, hogy ma ez nincs így.
Míg eszünk, csendben vagyunk, és azon töröm a fejem, hogy mit mondjak. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy a barátnõjével van bajom, mert lényegében tényleg nincs… egyszerûen csak az zavart, hogy õ olyan közvetlen volt vele. Nyilván régóta ismerik már egymást… de ehhez semmi közöm.
- Mit adtak ma a menzán? – kezdeményezek beszélgetést, a hosszúra nyúlt csend után. Elsõben még én is jártam, de sosem ízlett az elõre csomagolt étel.
- Ráksaláta rizzsel, de volt még lazac leves is azt viszont nem szeretem. – sorolja az ennivalót piszkálva.
- A lazacot én sem szeretem és nehéz elkészíteni. – elég jól fõzök, de jobban szeretek olyasmibe fogni, ami biztos jól sikerül. Süteményeket például még csak véletlenül sem próbálnék gyártani, mert biztos katasztrofálisak lennének.
- Én most járok fõzõtanfolyamra, minden csütörtökön. – mondja két falat között. – Elég szórakoztató és mindent az alapoktól kezdenek.
- Na és hogy megy? – nem voltam még ilyen tanfolyamon, de a reklámokba láttam már, hogyan mûködnek.
- Jól.
Összeráncolom a szemöldököm, de mivel nem fejti ki bõvebben nem is firtatom, mindenesetre hirtelen nagyon elcsendesült. Hallgatagon megesszük a maradék ebédet, majd utána elõkotrom az innivalómat, hogy leöblítsem az ételt. Úgy jól laktam, hogy vacsoráig valószínûleg már nem is leszek éhes.
- Sok órád lesz még? – kérdezem, mert ha esetleg egyszerre végzünk, szívesen hazavinném, végül is útba esik. Kérdésemre elkerekednek a szemei és gyorsan elõkaparva a mobilját néz a kijelzõre.
- A francba! - gyorsan összeszedi a holmiját, fel a táskát, kezébe a tálca és már menne is. – Elkésem!
- Hé, várj! – szólok utána, mire mentében hátra fordul – Holnap találkozunk?
- Még nem tudom… e-mailben elküldöm a számomat és megdumáljuk. Szia! – és már rohan is.
Felkuncogok, ahogy figyelem, milyen ügyesen sasszézik a tömegben, nem ez lehet az elsõ eset, hogy sietnie kell. Egy fáradt sóhajjal megdörzsölöm a szemem és én is összeszedem a dolgaimat. Még el kell szenvednem egy gazdasági elõadást és mára végeztem.
A táskám felvétele közben jut eszembe, hogy a képet meg sem mutattam neki, de talán majd legközelebb…

- Köszönöm, hogy aggódsz, de csak húszpercnyire lakom és szívesen sétálok. Azt pedig hogy hol laksz… nos, úgy tûnik ugyanarra az egyetemre járunk. Az évkönyvben megtaláltam a címedet. Én is hagytam már el igazolvány és tudom, hogy megnehezíti még csak a bejutást is a suliba.
- Még soha nem hagytam el, mos is csak azért nem figyeltem rá, mert elvontad a figyelmem. – nem tudom eldönteni, hogy haragot vagy kíváncsiságot érzek. Igazából a délelõtti kis akciója kevés jó érzést váltott ki belõlem és hiába volt oka rá, még nem tettem túl magamat rajta. Az meg, hogy ott hagytam a diákomat, még több gond lett volna –amennyiben nem került volna vissza- mert ámbár hajlamos vagyok dolgokat eltûntetni, ennek az egynek mindenképpen meg kell lennie, hogy az óráimra be tudjak jutni. De hirtelen kiejtem az utolsó mondat második felét, fogalmam sincs, hogy mi a fenének. Gyorsan próbálom másra terelni a témát, hátha mégsem hallotta meg.
- Legalább jók lettek azok a képek? – persze, hogy érdekel! Csak nem kerülhetek be úgy egy magazinba, mint egy retardált vérmókus, még ha szinte senki sem ismer valószínûleg az olvasókörébõl.
- Még nem tudom, mert akkor hívtam elõ õket mielõtt eljöttem otthonról, de ha kíváncsi vagy rájuk majd megmutatom. Bár szerintem biztos tökéletes lett, varázslatosan festettél a napfényben. – már megint ilyeneket mond? Áh… ez az ember egy nap alatt kikészít. Valahogy így érezhetik magukat a melodrámákban lévõ nõk szinte minden nap. Vacsorakor bókok, aztán egy csokor vörös rózsa. Na már csak az hiányozna, komolyan.

- Hogy festhetne bárki is varázslatosan? – motyogom az orrom alatt és keresek egy legtávolabb lévõ pontot magamtól és rászegezem a tekintetemet. Legfeljebb Harry Potter varázslatos, de meg kell hagyni, nagyon jól esett.
- Mit szólnál hozzá, ha holnap találkoznánk ebédszünetben? Vannak olyankor óráid? – persze, hogy vannak! Ebben az iskolában létezik ebédszünet? Voah, ez is egy új információ.
- Igen, de eddig még nem láttalak a menzán. – hazudom. Amikor szökõ évente egyszer le sikerül oda jutnom, végül is tényleg nem látom egyszer sem, ezért nem volt ismerõs a fiú. Az én karomon a tanárok elég begyepesedettek és úgy vélik, teljesen felesleges tíz percnél többet erre pazarolni, így konkrétan annyi idõnk van, hogy összeszedjük a ceruzáinkat vagy a tabletünket, mikor melyiket használjuk, aztán már indulhatunk a következõ tanterembe. – Hány éves is vagy? – bukik ki belõlem a kérdés. Mázlis, hogy fõiskola mellett még fotózgatni is van ideje!
 – Huszonegy vagyok, harmadéves. – válaszolja nemes egyszerûséggel és egy nagy mosollyal. Hé, ebbe mi volt a vicces? – duzzogok én is magamban.
- A haverjaid nem fognak azért cikizni, mert egy elsõévessel látnak? – ragad egy kevésbé sem elegáns fintor az arcomra, ahogy kimondom a mondatot. Volt egy barátom, de nem „olyan” értelemben, egyszerû barát volt, ráadásul lány. Az elsõ szemeszterben néhány hónapig úgy össze voltunk nõve, mintha csak mi lettünk volna egymásnak. Ebédszünetkor is ott trécseltünk a kicsiny étkezõhelyiség egyik elrejtett sarkában és kibeszéltük az összes mi karunka járó pasit. Furcsa módon ilyenekrõl is képesek voltunk dumálni, mert hogy az már inkább ilyesféle volt. Csak tekergette ilyenkor a vörösesbarna, bár inkább már narancssárga színû tincseit és mindig nagy mosollyal válaszolt. Aztán egy nap semmi. Nem láttam se a teremben, sem az ebédlõben, sem pedig az udvarom, bármennyire is kerestem volna. Aztán, már jóval órakezdés után, a termem felé sietve megláttam a folyosón, ahogy három lány fölényeskedve szól hozzá és Irumi már-már a sírás határán volt. Mind ezt azért, mert egy elsõs, ahogy õk mondták: „homokkal tömött buzeránssal” töltötte az idejét és nem pedig velük, a nagymenõ kis ribancokkal. Azóta sem értettem meg, hogy egyesekben hogy lehetnek ilyen teljesen értelmetlen határvonalak.
- Nincs igazán sok barátom, és egyedül szoktam ebédelni a fagyizó mögötti lócáknál. – csak egy szó csengett újra a fülemben, még pedig az, hogy: fagyizó. Legszívesebben felugrottam volna örömömben és nyál csorgatva dadogtam volna azt az egy szót, ami egy ellenállhatatlan hideg csoda neve. Még nem is tudja, mennyire el lehet ezzel csavarni valaki fejét. Igen, kinézem magamból, hogy egy fagylalt palota miatt hozzá tudjak menni bárkihez.
- Rendben, majd meglátom… talán. – gyerünk Nagi, ne add be olyan könnyen a derekadat! Húzzuk a fiú agyát, ameddig lehet. De inkább a fagyi a vonzó az ajánlatban, úgyhogy ha mást nem, a miatt biztosan el kell jönnöm. - Ne adjak valami felsõt? Biztos hideg van kint. – futtatom végig aggódva a tekintetemet beszélgetõpartneremen. Nem vagyok egy nagy fázós, ami édesanyámnak kabátos idõszak, az nekem még rövid ujjú, legfeljebb vékony kardigánnyi, de kint azért most tényleg hideg van ahhoz, hogy így mászkáljon az ember.

– Igazad lehet, de nem hiszem, hogy lenne olyanod ami rám jön. – ebbe nem gondoltam bele. Kell egy pillanat, mire elképzelem, ahogy próbálja felvenni az egyik pólómat, ami recsegve adja meg magát a bántalmazására és végül, a hátán egy nagy szakadással rámegy, nem beszélve a nadrágról, ami úgy feszülne rajta, hogy…
- Akkor megyek is, nem zavarok tovább. – térít ki a gondolatmenetembõl, ami nem kicsit megnyugtató. Illedelmesen –ahogyan szintén édesanyámtól tanultam- kikísérem a bejárati ajtóig és ki is nyitom elõtte az ajtót.
-  Viszlát, Junsuke! – nyögöm ki egy nagy mosollyal az arcomon és integetek neki egy sornyit minimum, mint valami idegrángásos kisegér, vagy mint Berry, mikor véletlenül beleesett a kávésbögrémbe, mert azt hitte, az a ceruzatartóm.
- Viszlát és aludj jól! – hangzik a válasz. Az biztos, hogy jól fogok aludni, az már kétséges, hogy hogyan fogok felkelni.
  Nulla óra tíz. Ennyit arról, hogy ma korán fogok feküdni, bár viszonylag ez is annak számít, de ha már ennyire a végén voltam a könyvnek, akkor be is fejeztem. Egy lány, aki kazettákra mondta fel a halálának az okait… érdekes, de hogy ennyi felesleges dolgot elpapoljon, az azért már túlzás, mindezt háromszáz oldalon át! A munka végeztével fél másodperc sem telik bele, mire lecsukódnak a szempilláim és az álom csodálatos szigetére utazom egy elsõ osztályú jeggyel.

***

  Egy újabb kedd reggel, nekem viszont úgy hat, mintha még mindig hajnal lenne. Ma a nap különösen késõn akart felkelni, mint én. Biztos õ is inkább pihenne kellemes puha, meleg ágyában és meg sem moccanna az ébresztõ órájának hangos zörrenéseire. Sajnos, ez a buszmenetrendet még nem befolyásolja, bármennyire is kedvel engem Kimura úr, ezt még õ sem teheti meg, pedig erõsen képes lennék kinézni ebbõl a mókás öregbõl.
Egy informatika és egy mûvészettörténelem óra közötti minimális szünetben összeszedem villámgyorsan a cuccaimat és már rohanok is a tegnap este megbeszélt helyszínre. Közben neki-neki ütközöm néhány felsõbb évesnek, akiktõl meghajolva kérek bocsánatot, de tovább követem a szürke csempével kirakott folyosó irányát, ami egyenesen az ebédlõbe visz. Hátamon a kis, szinte testnevelésruha zsáknak tûnõ könyv és tablet tartóval beállok a kacskaringózó sorba, ami az étel kiadó pult elõtt kezdõdik. Elõre sétálgatás közben a minden héten kirakott táblácskára nézek és kikeresem a mai menüt. Miso leves párolt lazaccal, rizzsel hozzá rákos saláta. Hm, nem is hangzik olyan rosszul. Mindig csak azt hallani, hogy a menzán milyen rossz az étel, de nekem eddig még nem volt gondom vele, pedig az otthoniak szerint azért finnyás vagyok ilyen téren. Némi tolakodás és bocsánatkérés után megkapom a tálcámra az ételemet – ami egyébként egy elõre elkészített és lezárt dobozban van – már keresem is azt a helyet, amit Junsuke említett. Hogy is volt? Fagyizó…
- Hé, Kazama, hogy van a környéken fagyizó? – bököm meg a mellettem álló társamat akivel szinte az összes órám közös ebben a putriban, mert végül is olyan. A fekete hajkoronájú fiú éppen egy másodéves szõke lányt puhít, mikor megszólítom és ezt nem nagy örömmel fogadja.
- Honnan tudjam? – jön az enyhén szólva is bunkó válasz, ami után hozzáteszi: - Azt hiszem a hátsó bejárattal szemben. – ennyit nehéz lett volna kinyögni? Mindenesetre megköszönöm és meghajolok, majd battyogok is a találkahely felé. Út közben megigazítom a hajamat és talán egy hosszú percig nézegetem magamat a tükörben, hogy biztos ne lehessen semmi kifogás a kinézetemmel, ezek után már jóval magabiztosabbra veszem a lépteimet.

Ahogy mondta, ott ül egy szál magában az ölében azzal a bizonyos fekete dobozzal és egy pár fapálcikával. Kicsit összeszedettebbnek tûnik a tegnapihoz képest, mintha picit elegánsabban öltözött volna, a hajszálai is katonás sorrendben követik egymást. De azért néha lopva egy-egy pillantást a fagylaltozóra vetek, majd mikor a fiú, aki eddig várt rám, konstatálja a jelenlétemet, egy enyhe mosollyal az arcomon elindulok felé.
- Szia. – tuszkolom ki a torkomból a hangot hogy minél magabiztosabbnak tûnjek. Hogy tudom-e, hogy meleg? Nem. De kit érdekel? Nem akarom lesmárolni vagy ilyesmi, csak kicsit megismerni, ha már így összehozott minket a sors. No meg enni egy fagyit, ha nem kettõt!
- Oh… - látszatra az õ próbálkozása még az enyéménél is gyengébbre sikerült. Csak állok elõtte, mint valami hülye, kezemben a még kicsit meleg étellel és várok a csodára. Ez nem az én felségterületem, nem tehetek azt, amit akarok.
- Nem akarsz leülni? – paskolja meg a maga melletti az alig fél méteres kis helyet, ahová próbálom letuszkolni magamat, ha már engedélyt kaptam rá. Ennek vicces következménye az, hogy jóformán majdnem az ölében végezem az étel helyén, de szerencsére képes vagyok úgy elhelyezkedni, hogy még is csak mellé tudjak helyet foglalni.
Néhány másodperc kínos csend, ami nekem inkább perceknek ha nem óráknak hat. Mondj már neki valamit, te idióta! – jár folyamatosan a fejemben.
- És… mit tanulsz?  - ez ügyes volt, te vadbarom. Kinek van kedve ilyenkor is az iskoláról beszélni? Egy fél pillanat múlva –miután feldolgozza az agya a kérdést- már választ is ad:
- Marketingszervezést és látványtervezést. – hint egy enyhe mosolyt rám, miközben kiejti a szavakat. Rám fagy a mosoly és próbálok úgy tenni, mintha érteném, hogy ezek valójában mit is takarnak, ki tudja, mekkora sikerekkel.

- És te? – teljesen logikus kérdés, de van egy olyan érzésem, hogy ez kevésbé érdekes, mint amit õ csinálhat, bármi is legyen az.
- Digitális grafikát. – és a vicc, hogy igazából pocsékul rajzolok, de szerencsére ehhez nincs is nagyon nagy szükség kézügyességre. – Tudod, mikor a vámpíros filmekben a csávó a csajszi mögött áll a tükör elõtt, de nem látja senki. Vagy pedig, mikor egy két emeletes házat négy-öt emeletesre kell „rajzolni”. Na, mi ilyeneket csinálunk és még sok más digitális csalásokat. – magyarázom nagyon belemerülve a témába. Bármennyire is unalmasnak tartom, furcsa módon akkor is nagyon szeretem ezt az elfoglaltságot. Már kezdene bele egy mondatba, mikor megcsapja a fülemet egy rég nem hallott hang.
- Nagi maci!!!! – fut felém egy sötétbarna hajú leányzó, szép fekete-kék színekkel rendelkezõ ruhába bújva és enyhén kifestve. Sötétlila retiküljét a hóna alá csapja, úgy huppan le az ölembe. Ez mi? – Nem azt mondtad, hogy ma megyünk moziba?! – szinte kikéri magának az igen választ ezzel a kérdésnek sem minõsíthetõ felkiáltással. Csak nem... Izumi? Jézusom de megváltozott, mióta elhagyta félévkor az iskolát!
- Ö… nem? – nézek kissé ferde szemmel a leányzóra, aki meg kell mondjam, tényleg csinosan néz ki, de bennem semmit, de tényleg semmit sem mozdít meg bennem se belül, sem pedig kívül.
- Megkérdezhetem, hogy te ki vagy? – szinte elámulva tekint rá Junsuke itt mellettem, mintha maga lenne a sátán ez a lány. Hát igen, az idõzítése sátáni, az már egyszer biztos.
- A barátnõje. – vágja rá szinte azonnal. He? Már azon volnék, hogy ledobom magamról és kicsapok egy nagy perpatvart, de lassan lemondok róla, tekintve a jó barátságunkra és arra, hogy a fülembe súgja, hogy most szüksége van erre a kis játékra. A volt pasija az iskolámba jár és vissza akarja hódítani valahogyan, erre kellek én.

Otthon a sötétkamrába viszem a gépemet és több órányi munkának elébe nézve elõhívom õket, majd egy kifeszített kötélre csipeszelem száradni. Már alig várom, hogy láthassam a róla készült fotókat.
Míg a képek száradnak, telepakolom a mosogatót és összehajtogatom a tiszta ruhákat. A könnyebb házimunkákkal egész jól elvagyok, az egyedüli talán amit nem vagyok képes megcsinálni az a vasalás, de szerencsére a pólókat nem kell, inget pedig ritkán viselek.
Mikor mindent elrendeztem bekapcsolom a laptopomat és bejelentkezem az egyetem saját honlapjára. Erre csak a diákok léphetnek be, mert van itt pár személyes adat, így az esetleges lakcím is az évkönyvekben. Bepötyögöm Hanamari Nagito nevét és meg is találom az elsõévesek között.
Tehát elsõs és… tizenkilenc éves. Hm… elsõre olyan tizenhatot tippeltem volna, mármint a külsejébõl ítélve, de így csak két évvel fiatalabb nálam. Éés… meg van a címe is. Olyan húszpercnyire innen, a játszótértõk kétsaroknyira. Az nincs olyan messze.
Felkapom a táskám és az igazolványát, majd elindulok a feljegyzett címre.

Este hét lesz mire odaérek, de mivel tavasz van még nincsen sötét. Kicsit lehûlt az idõ, de már nincs kedvem visszafordulni egy kabátért úgyhogy csak összefonom magam elõtt a karjaimat és sietõsebbre veszem a lépteket. Ha sietek, akkor még világosban vissza is érek, de ha nem hát nem.
Az ajtóhoz érve megnyomom a csengõt és pár másodperccel késõbb már nyílik is az ajtó. Nagito megszeppent alakja jelenik meg a küszöbön egy aranyos, világoskék fürdõköpenyben, ami arra enged következtetni, hogy már nem várt senkit. Remélem nem zavartam meg semmiben…
- Szia. Öm… bocsi, de ezt a játszótéren hagytad. – felé nyújtom a kis kártyát, õ pedig elveszi.
- Köszönöm. – kicsit maghajol, majd már éppen fordulnék el, mikor ismét meghallom a hangját. – Bejössz egy kávéra? Vagy teára? Nem tudom, mit szoktál inni.
Nem tudom, hogy csupán hálából ajánlja e fel vagy azért ami már a játszótéren is az eszembe jutott, de mindenesetre tetszik az ötlet.
- Miért is ne. – rámosolygok, majd belépek és megvárom míg visszazárja az ajtót.
- Egy pillanat, felveszek valami normálisabb ruhát. Vagy inkább igazi ruhát. – az orra alatt motyog, de meghallom, aztán már fölfelé is iramodik a lépcsõn.
Míg õ fent van, lassan körbevezetem a tekintetem a lakáson, ami otthonosan van berendezve és kellemes hangulatot áraszt.
Hamarosan vissza is ér egy pizsamaszerû összeállításban és - remélhetõleg észrevétlenül - végigmérem a vékony kis alakját. Az ujjatlan trikóból kilógó karjai egyáltalán nem izmosak, hanem vékonyak, bár nem betegesen, inkább csak ilyen lehet az alkata. De neki nagyon jól áll ez is, és még az alsóból kilátszódó lábai sem csont soványak, hanem sokkal inkább vékony, de formás. Igazán szép teste van, amit szívesen látnék ruha nélkül, de természetesen semmilyen megjegyzést nem teszek, egyrészt, mert ma találkoztunk elõször, aztán pedig azt sem tudom biztosra, hogy érdeklik a saját neméhez vonzódik-e. Abból, ahogy a téren a spontán bókomra reagált, ezt szûrném le, de nem akarom megbántani azzal, hogy rákérdezek.
Jó házigazdához mérten készít egy kis teát, majd egy tálcán egyensúlyozva a két csészét a nappali asztalkára rakja és beszélgetni kezdünk.
Sokféle téma elõkerül, aztán megmutatja a hörcsögét is, aki nagyon is aranyos s valahogy pont hozzá illik. Igazán jól érzem magam vele, így fel sem tûnik, hogy elszalad az idõ. Mikor legközelebb az órára pillant már kilenc múlt tíz perccel.
- Erre nem számítottam. Talán most mehet el az utolsó busz… Errefelé elég hamar leállnak, ezért szerez be mindenki elõbb vagy utóbb autót. – magyarázza bosszús hangon, amin majdnem felkuncogok - Pár utcányira van itt egy hotel, felhívjam õket? Vagy itt laksz a közelben? Amúgy honnan tudtad, hogy hol lakom?
Most már tényleg elkuncogok a kérdésáradattól és sorban elkezdek rájuk válaszolni.
- Köszönöm, hogy aggódsz, de csak húszpercnyire lakom és szívesen sétálok. Azt pedig hogy hol laksz… nos, úgy tûnik ugyanarra az egyetemre járunk. Az évkönyvben megtaláltam a címedet. Én is hagytam már el igazolvány és tudom, hogy megnehezíti még csak a bejutást is a suliba.
- Még soha nem hagytam el, mos is csak azért nem figyeltem rá, mert elvontad a figyelmem. – motyogja egy ferde pillantás kíséretében, de nem tûnik haragosnak. – Legalább jók lettek azok a képek?
- Még nem tudom, mert akkor hívtam elõ õket mielõtt eljöttem otthonról, de ha kíváncsi vagy rájuk majd megmutatom. Bár szerintem biztos tökéletes lett, varázslatosan festettél a napfényben. – mint egy tündér, aki éppen repül.
- Hogy festhetne bárki is varázslatosan – motyogja az oldalsó falat kémlelve, de a rá világító lámpától látható a kis pír az arcán.
Ha nem tetszene neki, akkor nem hiszem, hogy elpirulna. Bár… ha tényleg meleg, akkor sem biztos hogy nincs barátja hiszen ilyen külsõvel bolond az akinek nem akadna meg rajta a szeme. Egyszerre édes és szexi…
- Mit szólnál hozzá, ha holnap találkoznánk ebédszünetben? Vannak olyankor óráid? – nekem csak fél tíztõl kezdõdnek, de ebédnél már midig ott vagyok.
- Igen, de eddig még nem láttalak a menzán. – mondja elgondolkodó hangon – Hány éves is vagy?
Elmosolyodom a kérdésére, végül is ez így fair, hiszen én már tudom róla ugyanezt. – Huszonegy vagyok, harmadéves.
- A haverjaid nem fognak azért cikizni, mert egy elsõévessel látnak? – kérdezi fintorogva, mint aki már tapasztalt hasonlót.
- Nincs igazán sok barátom, és egyedül szoktam ebédelni a fagyizó mögötti lócáknál. – olyanokkal nem is barátkoznék, akik olyan gyerekesen viselkednek, hogy gúnyolódjanak. Mintha õk nem lettek volna egyszer elsõévesek…
- Rendben, majd meglátom… talán. – kicsit elmosolyodik majd szemöldök ráncolva végignéz rajtam – Ne adjak valami felsõt, biztos hideg van kint?
Rámosolygok a kérdés hallatán. – Igazad lehet, de nem hiszem, hogy lenne olyanod ami rám jön. – én sem vagyok egy agyongyúrt testalkat, de õ azért jóval kisebb és vékonyabb nálam.
Ismét végigmér, majd egy kis kuncogással ad igazat, amitõl még édesebb lesz az arckifejezése. Hogy lehet, hogy eddig nem találkoztunk?
- Akkor megyek is, nem zavarok tovább. – felkapom a táskámat, õ pedig addig kinyitja az ajtót és megvárja míg kilépek.
- Viszlát, Junsuke!
- Viszlát és aludj jól! – még rámosolygok, majd kedélyes hangulatban lesietek a lépcsõn és kilépve az utcára megcsap a hûvös szellõ. Nem ártott volna az a kabát, csak hát már nem akartam visszamenni érte. De mindegy is, majd sietek és akkor nem fogok sokáig fázni.

Már féltíz is elmúlt mire hazaértem és azonnal készítek egy forró teát, majd egyenesen a fürdõszoba felé veszem az irányt egy jó meleg zuhanyért. Kicsit átfáztam, és még az  a szerencsém, hogy nem vagyok hajlamos a megfázásra, mert akkor tuti nem lennék jó passzban holnap.
Tanulnom már nem kell, mert hétvégén elõre haladtam, így csak egy alsót felkapva mászok egyenesen az ágyba, hogy reggelre kipihenjem magam.
Az álom még elkerül egy ideig, mert Nagito jár a fejemben és magamban mosolyogva gondolok vissza az édes kuncogására és hintán látott békés mosolyára. Nem tudom mikor tetszett meg utoljára ennyire valaki, de õ valamiért felkeltette az érdeklõdésem. Szeretném megismerni és megtudni róla mindent, lehetõleg azt is hogy vonzódik e hozzám olyan értelemben, de mégsem kérdezhetem meg tõle hogy: „Bocsánat, nem vagy meleg véletlenül, csak mert úgy nézel ki?”
Ez egyébként is hülyeség, mert nem úgy néz ki, végülés nem tett semmi olyat, amibõl ezt lehetne leszûrni, kivéve azt, hogy elpirult a bóktól. A hetero pasik nem jönnek zavarba, ha gyönyörûnek nevezik õket, sokkal inkább felháborodnak a nõies bóktól.
Hangosan felsóhajtok, majd fordulok egyet és behunyom a szemem. Jobb lesz, ha ezen nem jártatom annyit az agyam, mert a végén még nem alszom semmit és elijesztem a karikás szemeimmel…

***

Másnap reggel kilenckor kellek az ébresztõre, de most a szokásos nyújtózkodás helyett sokkal energikusabban pattanok ki az ágyból és igazítom meg, miközben már azon gondolkodom, hogy mit vegyek föl. A reggeli fürdõszobai rituálék elvégzése után egy szürke farmernadrágot és egy sötétbarna pólót választok, de most nem felejtek el fölvenni mellé egy vékonyabb kabátot.
Összekészítem az ebédemet, nem igazán szeretem a menzakaját és tömegben sem szeretek enni, ezért is van már két éve saját helyem a lócáknál.
Remélem Nagito is eljön, tegnap nem adott határozott választ, szóval nem is tudom…
Amint mindennel készen vagyok, lemegyek a lakások alatti parkolóba és kinyitom a kocsimat, ami egy fehér Toyota corolla. A szüleimtõl kaptam, de szinte csak az egyetemre használom, mert a városban mindenfelé gyalog megyek.
Amúgy egy fél óra körül lenne az út, de kocsival csak tizenöt perc. Mindig pontosan érkezem, már szépen ki van számolva, hogy mikor kell elindulnom még csúcsforgalomban is, hogy idõben beérjek.
A saját parkolóhelyemre állok és a táskámmal együtt elindulok az elõadóterem felé. Ha minden jól megy, két óra múlva újra láthatom…

  /Bocsi az esetleges hibákért :)/

Egy halk, de szabad füllel éppen hallható kattanás. Ezután pár másodpercre felvillanó, szinte vakító fénynyaláb suhan felém, mint akinek egyetlen célja én vagyok, pedig sosem ártottam neki.  Ezután egy halk bocsánat csapja meg érzékeny füleimet, de mire elvehetné az arca elõl a szerkezetet, hogy megláthassam a mögötte lévõ személy arcát, egy szokásos dallam zökkent ki az álomvilágomból. Az egyetlen, ami megmarad bennem, az az igézõ, sötétszürke tengerszínû szempár.

  Nem szép dolog így kezdeni a napot, de ki kell mondjam ezt a kellemetlen tényt: Utálom a hétfõt. Kinek van kedve fél hatkor felnyitni a szemeit és nyolcra beesni a fõiskolára, miközben mindenki az utcán úgy néz rá, mint aki nem látott Japán embert. Pontosabban, mint aki nem látott három méteres fekete karikákkal rendelkezõ, rendezetlen hajkoronával busz után rohanó Japánt. Ez utóbbival talán még egyet is értenék, nem egy mindennapi látvány, de nem baj, így legalább újat tudok nekik mutatni.

  Lassan már a buszvezetõ is megszokja, hogy mindig pont akkor érkezik, mikor csak az utcasarkon vagyok és szép türelmesen megvárja, míg azt az ötven métert lesprintelem. Ez olyan reggeli rituálé már az öreg Kimura úrral. Mint általában, most is csak megpödri vállig érõ kis arcszõrzetét, és a szokásos monológját hajtogatja:

- Fiacskám, a fõiskola manapság már nem olyan, mint az én idõmben volt. Igaz, még sose tettem be a hasonló épületekbe a lábamat, – igen, már itt hibádzik a dolog. – de édes jó bátyám, isten nyugosztalja, biza nagyon jó tanuló volt ott. Náluk nem tûrték ám el így a késést! Ezek a mai fiatalok. – az utolsó mondatot mintegy magának motyogja egy enyhe mosolyt hintve, azután pedig int egyet, hogy foglaljak helyet és had koncentráljon az útra, amit már több ezerszer, ha nem százezerszer végigjárt a több, mint harminc év alatt.

  Hét ötvenöt. Még idõben vagyok! Ilyen is ritkán fordul elõ. Valószínûleg drága buszvezetõnk ismét túllépte a sebességhatárt, hogy beérhessek a kellõ idõben, pedig hányszor megszidtam már ezért az öreget! De hát, Kimura bácsi már nem fog változni. – nevetem el magamat, majd jókedvûen bebattyogok a campushoz.

- He, nincs senki? – tapasztalom fúrcsálkodva ezt az igen egyedülálló jelenséget. Nincsenek itt a viháncoló tini ri… akarom mondani prostituáltak, az egymást szinte majd felfaló gerlepárok, a vandálkodó férfiúk a sport szakról. Senki, egyszerûen senki. Mintegy fel sem fogva ezt a tényt, a mi szaképületünk portásához fordulok segítségkérés gyanánt.

- Elnézést! – kopogtatom meg a kettõnket elválasztó kis üveget, aminek a másik felén a középkorú nõ az igazak álmát aludja, mint valami mormota. Még hangokat is ad ki! Az utóbbi egy évem alatt sem tudtam megjegyezni a hölgy nevét, de hát nem olyan nagy szépség, hogy megmaradjon az ember elméjében. Jobb lenne, mondjuk… valami magas, host clubba illõ pasas. Na, akkor szerintem órára nehéz lenne beráncigálni, leragadnék a portán.

- Igen, fiacskám? – próbál úgy tenni, mintha éppen csak elgondolkozott volna. Ma már mindenkinek fiacskám vagyok? Tudtommal a szüleim kilométerekre vannak tõlem.. A nõ megigazítja óriásinak mondható, kerek keretes förtelmes szemüvegét, mikor elõvesz egy nagy noteszt.

- Késõn érkeztem? Vagy valami elõadás van ilyen korán? – értetlenkedem egy sort, közben a válltáskám pántját birizgálom és a rajta lévõ néhány kitûzõt mindenféle képekkel. Kész zenekart lehetne ezekbõl összehozni, olyan vicces hangjuk van, mikor egymásnak kocogtatja õket az ember.

- Nem tudom, mirõl beszélsz. Ma az egész tanári kar elõadásra készül ezért az órák elmaradnak. – szemléli a noteszében a papírokat, amire minden információ rá van írva. Bizonyára készültek a tanárok az ilyen eshetõségekre. Nem hiába, Kimura bácsi is megmondta, milyen a mai fiatalság.

- Oh… - kerekednek ki a szemeim. – Köszönöm. – hajolok meg villámgyorsan és kiviharzom, visszakocogok a buszmegállóba és egybõl, kis kikérdezés után a közlekedõeszközön hazaállítok. Oda haza, ahol nincs senki, csak Berry, aki várhatna. Igaz is, elfelejtettem megetetni a reggel, annyira siettem a fogmosás és a pólóválasztás közben! Megjegyzem, ennek az eredménye az lett, hogy egy nagy fehér placsni van az egyik kedvenc piros-fekete pólómon. Berry pedig mit sem sejtve, korgó hassal alszik a pici kis ketrecében, de amint kinyitom a vasrácsokat, egybõl felfigyel a dologra és már suhan is az étel felé, ami nyomban meg is érkezik.

 - Meghoztam a rendelést. – simogatom a kis bundáját a kis hörcsögöcskémnek. Néha elgondolkoztam, hogy kellene nekem egy macska is, de nem hiszem, hogy az öcskös ennek örülne, mert hát nem szeretné tízóraiként végezni, így lemondtam az ötletrõl. Majd utána, de akkor jó sokat!

   Mikor végre valami kényelmesebb ruházatot öltök magamra, komolyan elõ próbálom keresni, hogy mikor is említették, hogy ma kapunk egy „szabadnapot”. Ezt akkora lövöm be, mikor grafikán úgy tíz percre lehívott a gyönyörûséges pad egy kis aluszikára.  Fogalmam sincs igazából, miért vagyok néha ennyire aluszékony, egyszerûen vagy túl sokat vagy túl keveset alszom, sosem találom meg a megfelelõ idõintervallumot.

- Rendben, mit csináljunk ma? – csapom össze jókedvûen a tenyeremet, immáron egy ismét kedvelt összeállításban, ami egy térdig érõ farmernadrág és egy egyszerû, fehér kicsit testhez simuló póló. Szerintem ez egy örök klasszikus, mindenhova fel lehet venni és mindig iszonyat jól néz ki.

  Mivel nem találok jobb ötletet kicsiny buksimban, engedem, hogy a lábaim a szokásos úton vigyenek a most zsúfolt törzshelyemre. Körülöttem óvodás, kisiskolás gyermekek és háziállatok rohangálnak, féltõ édesanyák kiabálnak és mintha kis híján a harmadik világháború akart volna kitörni, akkora hangzavar van itt. Legtöbbször este látogatom meg a hintákat, akkor sokkal nyugalmasabb a hely, mint most, de nem baj. Elõveszem fehér kis bedugható fülhallgatómat és egy tetszõleges számra kattintva belehuppanok az egyik szabad hintába és elmerülök szállni készülõ gondolataimba. Szállnak is, ahogy én. Legalább is, olyan itt a levegõben, messze minden gondtól ami azon a fránya földön van. Csak becsukom a szemeimet és azon gondolkozom, este vajon mégis milyen mû kerüljön a fehér, ítéletre váró lapomra.

  Egy furcsa érzés fut végig a gerincemen. Kicsit hasonló ahhoz, mikor gimnáziumba testnevelés órán egy termetes lánycsapat követett engem futásfelmérésen. Igaz, annyi hasznuk volt, hogy legalább fél percet javítottam, bár még így sem vagyok egy olyan alak, aki kisujjából kirázza a maratont. Egy kilométerrel is komoly problémáim vannak, maradjunk a mindennapos ötvenes távval.

  Egy srác kattogtatja bõszen a fényképezõgépjét nem messze tõlem. A lencse és a teste is felém fordulva, semmi kétség, hogy azon az anyagon bizony én szerepelek. Gyorsan leengedi a szerkezetet és a bámulásomra õ is bámulással válaszol. Vajon ki ez az alak?

  Fél perc tétlenség után megindul felém kis léptekkel, mintha egy kicsit félne. Mi az, már embert is eszem? Éjsötét hosszú hajába bele-bele kap a szellõ, arcbõre picit ki is pirosodott, valószínûleg a szárazságtól. A sötétkék pólójának az ujját babrálja egy ideig, amíg ideér, aztán mintha én lennék valamiféle király, akinek azonnal magyarázatot kell adni, elkezdi:

- Szia! Ne haragudj, hogy megzavartalak, nem volt szándékos, csak szerettem volna néhány képet készíteni rólad. – Képet, rólam? Egy normális ember nem szokott csak úgy másokat fotózgatni, hacsak nem olyan eseményen vannak és tudtommal nem kértem fel senkit. Vagy azt hiszi, hogy valami híresség vagyok? Esetleg Kínában élt eddig, hogy nem tudja itt mi a módi? Minden esetre nagyon furcsa a fiú, bár meg kell mondani, a teste, na az aztán szép. Kellemesen kidolgozott izmok, nem túlzottan, pont ideálisan. Egy percet talán még meg is érhet.

- Miért? Mit akarsz velük? – folytatom a puhatolózást gyanakodva. Nehogy a végén még kiderüljön, hogy egy õrült áll elõttem.

- Oh,  ne gondolj rosszra, nem valami perverz kukkoló vagyok, hanem a Shitsu napilap számára készítek fotókat. – nyúl bele a farzsebébe, hogy az igazoló kártyáját meg tudja mutatni nekem. Hm… ez így már más tészta kicsit.

- Ismerem ezt a lapot. Te készíted a képeket?

- Igen, jelenleg az egyetem mellett kell valami mellékállás. – hasonló cipõben járhat, mint én, bár talán a fotózgatás valamennyivel kellemesebb és kevésbé egyhangúbb, mint könyveket fordítgatni éjszakánként. – Junsuke Kazama vagyok, örülök hogy megismerhetlek. – hangszíne kissé nyájassá válik a bemutatkozás alatt.

- Hanamari Nagito. – szeppenek meg hirtelen és szinte már csak a földre tudom szegezni a tekintetemet. – Fel akarod használni a képeket? – halkulok el egy picit.

- Ha nem baj, akkor igen. Gyönyörûek lettek… Vagyis te voltál gyönyörû azon a hintán. – az utolsó mondatra csak még jobban elönti az arcomat a vér, bár férfiakra nem gyakran szokták ezt a kifejezést használni. Furcsa, de kifejezetten tetszik. Gyönyörû vagyok…

- Persze, hogy nem baj. – fordítom el oldalra a fejemet, hogy még véletlenül se lássa, mennyire zavarba kerültem. – De most mennem kell. – keresek valami kifogást arra, hogy minél hamarabb elhagyhassam a helyet. A tengerszínû szemei még mindig kísért, mikor egy pillanatra becsukom a szemeimet. Várjunk csak, tengerkék?

  Otthon pedig úgy viselkedem, mint valami élõhalott, talán Berry is észrevette, mert elkezdte kapirgálni a ketrece oldalát. A nappali közepén egy magas polcon van elhelyezve a lakóhelye, bár olykor-olykor szabadon rohangálhat az egész házban, bejárva a sötétkék falas hálómat a fehér rajzoló asztalomra mászva, azután a tolltartó poharamból minden számára felesleges vackot kitúrva bebújni a ceruzák helyére. Nem egyszer találtam már ott meg a kis komiszt!

  Este hét körül járhat már az idõ, mikor aztán megcsapja a fülemet az ajtócsengõ csilingelõ hangja. Nem szoktak vendégeim lenni, pláne nem ilyenkor este, de azért felöltök egy halovány kék fürdõköpenyt és kíváncsiskodva ajtót nyitok. Egy olyan alak az, akit soha nem vártam volna.

- Szia. Öm… bocsi, de ezt a játszótéren hagytad. – nyújtja felém a kissé viseletes diákigazolványomat. Fel sem tûnt, hogy már nincs nálam, pedig ha megyek valahová, ez fontos dolog, pláne így Tokyo-ban, ahol nem egy ember próbál bliccelni.

- Köszönöm. – hajolok meg illedelmesen, majd már hajtom is be az ajtót, de aztán egy pillanat alatt meggondolom magamat.  – Bejössz egy kávéra? Vagy teára? Nem tudom, mit szoktál inni. – szedem össze lassan a szavakat, hogy egy mondatot tudjak formázni belõlük.

- Miért is ne. – villan meg egy ellenállhatatlan mosoly az arcán, mikor átlépi a házam küszöbét. Egy szál pulóverben van, nem fázik ilyenkor? Hány fok lehet kint, talán tíz?

- Egy pillanat, felveszek valami normálisabb ruhát. Vagy inkább igazi ruhát. – az utolsó mondatot halkan mondom, már magamnak morogva, mikor aztán gyorsan felszaladok a hálószobámba és kivágom a gardróbomat. Három perc múlva már az egész tartalma a földön hevert. Egyetlen egy normális göncöt sem vélek felfedezni a kínálatban, úgyhogy sóhajtva megadom magamat, és csak egy pizsamát öltök fel. Végül is, minek öltöznék ki? Leszenvedem magamról a köntöst és szépen magamra húzom a combközépig érõ alsót és az ujjatlan felsõmet. A padlón lévõ nem kevés cuccot a sarokba rúgom, hogy ha esetleg világot látni lenne kedve, ne nagyon vegye észre, ezek után pedig visszatérek a vendégemhez.

   Miután választott a kávé és a tea között, már indultam is a gõzölgõ nedûért a konyhába. Igen, ez még az a kategória, ami épen ki tud kerülni a kezeim közül, hacsak nem ejtem el véletlenül. Már pedig nem ejtem el.

   Ahogy a nappaliban ülünk és beszélgetünk minden félérõl, kezemben Berryvel -aki idõ közben annyira kaparta a házikóját, hogy már muszáj volt kivennem-, úgy repülnek a percek, hogy mire ismét felnézek az órára, addigra már az kilencet is jócskán ütött.

- Erre nem számítottam. Talán most mehet el az utolsó busz… Errefelé elég hamar leállnak, ezért szerez be mindenki elõbb vagy utóbb autót. – magyarázom Junsuke-kunnak.- Pár utcányira van itt egy hotel, felhívjam õket? Vagy itt laksz a közelben? - halmozom el a kérdéseimmel, mikor bevillan valami. - Amúgy honnan tudtad, hogy hol lakom?