 Karakter: Kenzo Ramsay
Megjegyzés: Azamim - Bátyusnak
- Csak nem engem szoktál lesni az ablakból, hogy mikor jövök? – annyira rávall, azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. Olyan bosszantó.
- Csak, tőled ez merőben szokatlan. – jegyzem meg.
- Merőben szokatlan... Hol tanulsz te ilyen kifejezéseket? Tán titokban a templomba jársz?! – erősebben rászorítok a kormányra. Akkora egy tapló tud lenni. - Én szívesen járnék templomba. – igen csak ledöbbenek, ő meg templom?? Én se járok, ne hogy már ő járjon, ez valami rossz vicc. - vagyis inkább kolostorba az álszent apácákhoz, húúú anyám, egyszer volt dolgom eggyel, végig azt sikította, hogy "Óh jézus,,, ó jézus, Ó JÉZUS!!!!"
Milyen igazam is lett. Neki tényleg semmi se szent. Én se vagyok hívő, de ez azért sok. Annyira hihetetlen de tényleg, hogy testvérek vagyunk mi ketten. Semmi, de semmi hasonlóság nincs bennünk.
- Tudom, hogy számodra ismeretlenek azok a kifejezések, hogy illem, etikett és normák, de az nem azt jelenti, hogy más sem viselkedhet, vagy beszélhet, úgy ahogy az normális, és elvárt. – tudom, hogy nem érdekli amit mondok, de akkor se fogom magamba tartani, ha kell századszorra is megjegyzem.
- Pfff, nah most mondtad ki a varázsszót.. Én sosem élnék így...
- Normálisan? – vonom fel a szemöldököm.
- Nem. Ahogy, azt mások elvárják. – felsóhajtok, nem mintha többi nem lenne igaz rá. Megérkezve leparkolok, és mielőtt kiszállna a fülembe suttog: - Jó éjt Öcskös...~
Komolyan miért nem tud normálisan köszönni és viselkedni? Tudom jól, hogy direkt hergel és cukkol és elfogja most már lassan érni, hogy tényleg robbanjak, de most igazán, mert elérte párszor, csak ő, hogy elszakadjon cérna, de még visszafogtam magam, na meg bocsánatot is kértem, hiszen én ilyen vagyok. Kerülöm a konfliktusokat, balhékat, de ha így folytatja, akkor lefogom üvölteni a fejét az már biztos.
***
Reggeli futásommal végezve bemegyek a konyhába, hogy igyak egy kis hideg vizet. Nagyon szeretek futni, ilyenkor az agyam teljesen kikapcsol, arról nem is beszélve, hogy milyen jó ébresztő. Már csak egy fürdés hiányzik és persze a megszokott reggeli kávém és fent is vagyok.
- Jesszusom, Ben!!! – kiáltok fel, amikor már visszapakolva meg nem látom a bátyám, aki amúgy is a frászt hozta volna rám, mert azt hittem egyedül vagyok, de ezt még tetézi azzal, hogy pucér és… basszus áll a farka, el se hiszem.
- Te egyszerűen, hihetetlen vagy! – közlöm vele, de úgy, hogy közben a falat szuggerálom, de nagyon erősen. Miért velem történik ez? Miért kell ilyen zavarba ejtő helyzetbe hoznia?
- Én nem hihetetlen vagyok, hanem egy álom. – ego szöveg, mint mindig. Lassan felemelem a tekintetem, amikor már előttem áll. Mélyen a szemembe nézz és egy percre rabul ejti a tekintetem, de amint észhez térek, ki is viharzok a konyhából és meg sem állok a szobámig, amit magamra zárok mielőtt még utánam jönne, mert neki még szórakozni támad kedve.
Ledobálom magamról a ruháimat és a fürdőmbe megyek, mivel mindenkinek tartozik a hálójához, majd a zuhany alá állva magamra engedem a langyos vizet. Komolyan el se hiszem, hogy tényleg testvérek vagyunk. Nem, hogy rá nem hasonlítók, hanem teljesen más vagyok, mint a család többi tagja, én vagyok a fekete bárány, csak míg máshol ezt az illetőt leginkább olyan személyre illetik, mint Ben, nálunk pont ez lenne a normális, így én vagyok az abnormális.
- Idióta barom. – csapok a falba. Oké pucéran alszik, de ilyenkor felvehetne, magára valamit nem csak egyedül van a lakásba. Még ha ez nem lenne elég, még állt is neki… oké vágom én, hogy ez teljesen természetes dolog, de miért kellett ezt nekem látnod? Semmi szégyenérzet nincsen benne és én vagyok kiakadva, pedig nem kéne.
Jó darabig áztatom magam, majd amikor végzek el is készülök. Nincs kedvem összefutni a bátyámmal, így már a reggeli kávémat is inkább az egyik törzshelyemen fogyasztom el és utána megyek könyvtárba, ahova akartam úgyis menni.
A hajamat kiengedve hagyom és egy térdig érő fekete nadrágot veszek fel és egy színes pólót. Összepakolom, ami kell, majd kimegyek a szobámból vagyis inkább lopakodok. Tudom, hogy nevetséges vagyok, hiszen nem kéne úgy csinálnom, mintha egy betörő lennék, még én nem tettem semmit, amiért így kéne viselkednem, inkább annak a perverz pucér tetovált hülyének kéne meghúznia magát. Tényleg hülye vagyok, hogy így foglalkozom vele, le kéne szarnom és elfelejteni ezt a reggeli incidenst, de valahogy még se tud kimenni a látvány a fejemből és ez bosszantó.
Szerencsére nem futok vele össze így nem kell hallgatnom egyelőre a beszólásait, mert biztos fel fogja még ezt hozni. A kocsimba szállva meg se állok a kávézóig, ahol mondanom se kell mit kérek, hiszen ismernek. A pultossal jól elbeszélgettünk és még meg is reggelizem és a kávémat elfogyasztva elégedetten elmosolyodom, hogy a napi első adagom meg volt. Picit, majd beszélgettünk, majd fizetve távozom. Utam a könyvtárba folytatom tovább, ahol kiveszek jó pár könyvet, majd leülve az egyik asztalhoz kényelembe helyezem magam és bele is merülök.
Jó pár órával később indulok el és veszek ki is könyveket. Nagyon szeretem, amit tanulok, és már várom, hogy gyakorlatban és hasznosítsam a tudásomat. Nem is tudom elképzelni, hogy mással foglalkozzak a jövőbe, hiszem és tudom, hogy a gyógytornászat, ami a nekem való.
Nem megyek még haza, hanem elmegyek egyet még kajálni, majd csak utána megyek haza. Nincs itthon senki, ami nem is baj. Lemerem fogadni, hogy Ben, mint mindig most is csak múlat. Semmit se képes komolyan venni az életbe, neki csak a bulizásról, testiségről és a botrányos viselkedésből áll, amik tőlem nagyon messze állnak, vagyis pontosítva közöm sincs hozzájuk.
- Megint ő van a fejembe. – sóhajtok fel. A könyvtárba legalább kivertem a gondolataimból, de ismét visszakúszott, ezt nem hiszem el. Kiballagok a konyhába és csinálok magamnak egy kávét, majd miután megiszom a nappaliba kényelembe helyezem magam és mivel nincs más így magamon kezdek el gyakorolni vagyis az egyik combomon fogásokat.
- Kicsit feljebb kéne magad masszírozni öcsös. – hallom meg a bátyám hangját.
- Nagyon vicces vagy. – húzom el a szám. – Éppen gyakorlok, nem számítottam rád.
- Tudom. – vigyorogok. Komolyan csoda, hogy a nagy egója mellett befér a szobába. – Pedig itt vagyok. – pattan le mellém. – Tudod, ha lenne nőd, akkor rajta is gyakorolhatnál, ami aztán sokkal jobb szórakozásba menne át.
- Erre nem vagyok kíváncsi. – morgok és felállva elindulnék, ha nem ragadná meg a karom. – Eresz.
- Na nyugi már, csak húzom az agyad. – vigyorog, de nem enged. – Csak, hogy lásd, milyen jó fej vagyok, megengedem, hogy rajtad próbálkozol, mégis csak jobb, mint saját magadon, nem? – vonja fel a szemöldökét.
Nem rángatom tovább a karom. Az a baj, hogy igaza van, de nem vagyok benne biztos, hogy vele jobban járok, vagy inkább maradjak magamnál.
- Könyörögni nem fogok. – enged el.
- Legyen, de megkímélsz minden féle hülye beszólástól. – közlöm vele komolyan és visszaülök.
- Chh nem tudom miről beszélsz. – vigyorog szélesen. – Hajrá Doki bácsi. – hangja gúnyos és cinikus, de ezt már megszoktam.
- Akkor vedd le a nadrágod és az egyik lábad tedd fel. – mivel hosszú nadrágban van, így nem tudom masszírozni. El is kezd vetkőzni, de az a mosoly, ami megjelenik az arcán, nagyon nem tetszik. Nem tudom még mindig, hogy ez az egész jó ötlet e.
- Rajtad a sor. – vágódik le és kényelembe helyezi magát. Nem mondok semmit, hanem neki is kezdek.
- Különben nem azért, hogy csesztesselek, de azért nem normális, hogy itt vagy húszévesen és nem voltál még nővel. – meg se lep, hogy nem bír magával.
- Honnét tudod, hogy nem voltam? – vágok vissza, de amint ki mondtam, már tudom. hogy nagy hülyeség.
- Miért voltál? Szívesen meghallgatom a mocskos részleteket. – kuncog. Tudom jól, hogy tudja, hogy nem voltam és csak húzza még inkább az agyam.
- Nem voltam, most jobb? Különben se mondanám el neked, mivel én nem vagyok te, hogy hencegjek. – morranok rá. Máskor az ilyet félvállról veszem, de most mégis most már kezd felhúzni és magam se tudom, hogy miért.
- Az biztos, hogy nem vagy olyan, mint én, de attól még nem értelek. Nem normális ez a hozzáállás. – vágja hozzám nem először, de ezt igen sok embertől megkapom.
- Akkor tudod, mit nem vagyok normális, ez van. Nem dugok, nem vedelek, és nem bulizom széjjel magam, komolyan mondom, tényleg abnormális vagyok. – emelem fel a hangom, amivel nem csak magam, de őt is meglepem. Nagy levegőt veszek, és mielőtt bármit mondana folytatom. – Próbálkoznak nálam, de engem nem érdekelnek az üresfejű libák, ez van. – mondom picit már higgadtabban.
- Az nem is baj, engem se érdekelnek csak egy dugásra. – tényleg annyira rávall.
- Hagyjuk jó? Mások vagyunk, maradjunk ennyiben. – próbálom lezárni a témát és csak a tevékenységemre koncentrálok. Meg kell hagyni, hogy a modora az borzalmas, de tényleg jól nézz ki. Még a lábain is szépen ki vannak dolgozva az izmok, úgy ahogyan az egész testén, minden egyes porcikáján… ahogyan reggel…
- Kösz a segítséget, de nekem most mennem kell, eszembe jutott. – pattanok fel és mondom, ami hirtelen eszembe jut. Nem érdekel, hogy átlátszó vagyok, hiszen erre még rátesz a nyilvánvalóan égő arcom is. Amilyen gyorsan csak tudok, elindulok a lépcső felé, hogy a szobámba zárkózzak. Miért kellett megint eszembe jutni a reggelnek? Miért pont akkor miközben őt masszírozom?
|
