|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Sado-chan | 2025. 03. 16. 14:42:32 | #36622 |
 Karakter: Mato
Megjegyzés: Luciusnak
- Ezt mégis honnan veszed? - kérdi meglepetten. Meglep a kérdés, mintha olyan nagyon sokat tudna rólunk - Honnan gondolod, hogy elfelejtelek? Talán másokat is ismertél, akik utána elmentek?
Bólintok, bár leginkább onnan gondolom, hogy vele is ez fog történni, mert nem csak nekem voltak látogatóim. Ráadásul ez nem csak ránk, macskákra vonatkozik. Az istenek kegyeltjei elvesztik az emlékeiket, ha a kötelék megszakad. Ez mindig is így volt...
- Volt más külföldi is, aki itt járt? - a fejem rázom. Nekem nem, de a társaimnak igen... - Akkor mégis miért mondod, hogy el foglak felejteni, ha nincs rá bizonyítékod?
- Mert soha senki nem jött vissza – felelem röviden. Bonyolult lenne ezt elmagyarázni, és kétlem, hogy megértené- Mind elmentek és nem látogattak ide többé.
- Ez semmit sem bizonyít – csóválja a fejét, majd vissza fekszik. Én csak meredten nézek, de inkább nem mondom ki, amit gondolok - Ezerféle oka lehet annak, ha valaki nem tér vissza egy helyre, egy személyhez. Baleset, halál, egy rossz emlék, vagy bármi. Ráadásul te mondtad, hogy jó régen nem járt erre senki. A templom elhagyatott, ez elég ok arra, hogy elriassza az embereket, főleg, ha nem helyiek.
- Te mégis idejöttél – sóhajtom, majd tőle kissé távolabb én is helyet foglalok. Most először érzem azt, hogy bár ne is jött volna Japánba... odakint talán nagyobb biztonságban lenne...
- Mert legendák és rejtélyek után kutatok – válaszolja, elnyomva egy ásítást. - Egyébként is érdekelt a hely, a templom és a természetfelettivel is volt már dolgom. Bár a mostani eset elég ijesztő volt. Ilyet még nem tapasztaltam, de hála égnek, ép bőrrel megúsztuk.
- Mikor mész el? - teszem fel a kérdést. Nyilván nem marad itt végleg, ezt én is tudom. Nem is próbálom marasztalni, úgysincs értelme..
- Még négy hónap, amit itt tölthetek az évben, mielőtt lejár a tartózkodási engedélyem – csak bólintok. - De más helyeket is meg akarok még látogatni. Nem jössz velem?
Az ajkamba harapok. Sosem jártam még japánok kívül, sőt, a szigetet is csak kétszer hagytam el, mikor még többen voltunk... akkor nem jelentett bajt, de mára nem hagyhatom el a várost sem. Nem hagyhatom magára az embereket...
Nem kérdez többet, talán észre vette, hogy kényes téma. Inkább csak magára húzza a takaróit, alváshoz készülődve. Talán tényleg jobb, ha hanyagoljuk a témát mára...
Csendben figyelem, ahogy lassan álomba merül. Én nem alszom ma, inkább őrködéssel, és a gondolataimba merülve töltöm az éjszakát. Szerencsére nincs szükségem feltétlenül annyi alvásra, mint neki. Az ajtóban ülve nézem a városka apró fényeit, a szentélyem romjait. Bele sajdul a szívem... nem merek még csak gondolni sem arra, mi lenne velük nélkülem... vagy hogy... talán már rég nincs is rám szükségük... ha lenne, nem hagytak volna el...
Hajnalban végül erőt veszek magamon és felkelek a helyemről. Letörlöm a könnyeim, kicsit rendbe szedem magam, majd elindulok a hátsó helyiségek felé. Úgy rémlik, vannak még konzervek, amiket felajánlásként hagytak itt... remélem még ehetőek lesznek... legalább egy, hogy Lucius tudjon mit enni...
Feltúrom a polcokat, jó pár konzerv lejárt már, de végül kettőt sikerül találnom, ami még ehető. Mire vissza érek már ő is felébredt. Egy pillanatra félelem jár át... vajon mit fog mondani? Haragszik rám?
- Ezeket… még felajánlásként tették ki… de… de még ehetőek – magyarazom, továbbra is a konzerveket szorongatva
- Jó reggelt! - mellém lép és elveszi a konzerveket. A hangja nyugodt, kicsit sem tűnik úgy, hogy haragudna rám - Van evőpálcikád?
- Igen… persze… - már rohanok is, majd hamarosan két pár evőeszközzel térek vissza. Magam sem értem igazából, hogy mért vagyok ilyen ideges... hisz nem tud bántani, vagy kárt tenni bennem... talán ilyenkor válik igazzá, hogy a szavak jobban fájhatnak, mint a tettek...
- Nem foglak megenni, bár való igaz, tegnap eléggé ledöbbentettél ezzel az egész „nem vagyok ember, hanem istenség” dologgal. De nem haragszom rád, fogadok, nem sok ember tudott eddig róla – szólal meg hirtelen. - Én nem foglak emiatt utálni, ha emiatt aggódsz.
- Köszönöm – bólintok- De… most mit fogsz csinálni? Tényleg el akarsz menni egy másik városba?
- Csak a közelbe, utána akarok nézni egy helyi legendának. Még nem hagyom el Japánt, de azért valami anyagot kell gyűjtenem máshonnan is, mielőtt a szerkesztőm mérges lenne.
- Én… nem mehetek veled – vallom be - Nem tehetem. Ha… elhagyom a területet, akkor valami szörnyűség történik a városban. Én… szerencsehozó macska vagyok, de meg kell védenem ezt a várost.
- Úgy is, hogy senki sem hisz már benned? - kérdi, rátapintva a gyenge pontra
- Ez a dolgom – felelem. Ezért vagyok. Ha már ez sincs, mégis mert létezem még mindig? Valaki biztos van még, aki hisz bennem... kell, hogy legyen... - Én vagyok az utolsó a fajtámból itt, nem tehetem meg, hogy bajt hozok a városra.
- És honnan tudod, hogy baj zúdul a városra, ha elmész? Megtetted már? - kérdi. Nem felelek azonnal. Itt szerencsére nem történt még ilyen, de hallottam más városokról, falvakról amiket magára hagyott az istenük. Valamennyit aszály, betegség vagy éhínség súlytott utána. Szerencsére nem firtatja ezt sem, bár tudom, előbb utóbb újra fel fogja tenni ezeket a kérdéseket.
Reggeli után összekészülődöm, majd elindulunk vissza a szállóba. Az erdő onijai már lecsillapodtak, ráadásul itt vagyok már én is mellette, így nem aggódom annyira, hogy baja esik. A szállóban nem kérdeznek semmit, szó nélkül beengednek engem is. Félévre a szobájába azonnal pakolni kezd, míg én a háttérből figyelem minden mozdulatát. Nem örülök annak, hogy elmegy, de rá kellett jönnöm mostanra, hogy már rég nincs beleszólásom a dolgokba.
- Mikor jössz vissza? - kérdem, mielőtt elindulna
- Holnapután. Csak egy helyi házat látogatok meg, ahová a legenda szerint egy yokai-t zártak be több száz évvel ezelőtt. Tudni akarom, mi igaz belőle.
- Légy óvatos! - felelem- Nem minden yokai jóindulatú és ha mégis ott lenne, lehetséges, hogy problémát okoz neked.
- Úgy hallottam, egy nagy hatalmú miko zárta be, akinek a hatalma messze földön híres volt. Nem tudsz erről valamit? - elgondolkodok a kérdésen
- Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanarra a személyre gondolunk – próbálok vissza emlékezni. Találkoztam már pár mikoval, de az már régen volt, az emlékek pedig mostanra megkoptak – de kérdezz rá egy Ayako nevű papnőre. Legendásan erős spirituális ereje volt és sok gonosz természetfeletti lényt győzött le. Még itt is járt egyszer, bár akkor még kölyök voltam. Minket nem bántott, hiszen mi nem ártottunk senkinek.
- Mindenképpen rákérdezek – mosolyodik el lelkesen a kapott infóra- Majd hozok neked valami szép ajándékot, rendben?
- Csak gyere haza épségben – nézek rá komolyan. Veszélyes egyedül ilyen helyeken mászkálnia
- Csak nem aggódsz értem, kiscicám? - nevet fel, főleg, mikor meglátja a vörös fejemet
- Egyáltalán nem! Mit érdekel engem egy ostoba ember? - fordítok hátat neki. Persze mindketten tudjuk, hogy igaza van. Aggódok érte. Egészen megkedveltem...
- Jól van, jól van, ne húzd fel magad – hajol közelebb, majd hirtelen arcon csókol. Döbbenten fordulok felé, az arcom lángol, de ahogy a szemeibe nézek látom, hogy ő is annyira meglepett, mint én. Az arcomat tapogatom, percekig meg sem tudok szólalni. Nem sokszor volt részem ilyesfajta érintésben- bocsánat... nem tudom, mi ütött belém...
- Semmi gond... csak... nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez- szedem össze magam. Ezen elcsodálkozik.
- Szóval, te még sosem...- a fejem rázom. Sejtem, mire gondol, de sosem volt még lehetőségem ezeket megtapasztalni. Persze ez nem jelenti azt, hogy tudatlan vagyok, legalábbis teljesen nem vagyok az, de más az elméleti tudás, ez más a tapasztalat - Sajnálom...
- Ne tedd. Nincs semmi baj...
- Akkor... hamarosan vissza jövök...- búcsúzik, majd becsukja maga mögött az ajtót...
A következő napokat macskaként töltöm. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem aggódok érte, vagy hogy nem jár az agyam a történteken. Mik a szándékai velem? Van-e neki egyáltalán? Valószínűleg ő is tudja, hogy ha egyszer haza tér, szinte biztos, hogy nem látjuk többé egymást... ha vissza is tér egyszer, kérdés, hogy találkozunk-e, arról nem is beszélve, hogy nem fog felismerni... bele sem akarok gondolni...
Egy kellemes, napos folton ejtőzök, mikor megkordul a gyomrom... igaz is, jó pár napja nem ettem semmit. Ráérősen nyújtózkodok egyet, majd felkelek, hogy körbe járkálva a szálláson keressek valami ételt magamnak. Körbe szaglászom az apró konyhát, de macskának való ételt nem találok. Talán a hűtőszekrényben akad pár finom falat... megpróbalom kinyitni, de macska manccsal nem egyszerű... végül feladom, és inkább vissza veszem az emberi alakomat. Nagyban kotorászok a hűtőben, mikor motoszkálást hallok magam mögül
- Mato...- hallom meg Lucius hangját. Hallal a számban fordulok felé. Egy pillanat alatt vörösödik el az arca, mikor meglátja hogy nincs rajtam ruha. Nem válaszolok, csak vissza változok macskává, úgy dőrgölőzők a lábához, üdvözlésként. Ő csak sóhajt, majd megvakargatja a fülem tövét- azt hiszem, kénytelen leszek ehhez hozzá szokni, míg itt vagyok...
Miután elfogyasztom a halat utána megyek a másik szobába, ezúttal emberként, ruhában
- Örülök, hogy épségben vissza tértél- telepedek le mellé
- Mondtam, hogy vissza jövök- mosolyog rám, félre téve a jegyzeteit- Mond csak... kérdezhetek valamit?
- Hogyne... mit szeretnél?- bólinok rá
- Neked melyik az eredeti formád? Az ember, vagy a macska?
- Macskaként születtem, így az az eredeti formám- felelem készségesen
- Ezért kellett elrohannod?
- Lényegében igen. Ha hosszú évszázadokig nem használod egy képességedet leépülhet, ilyenkor újra meg kell tanulni, például két lábon járni, vagy akár beszélni...
- Szóval, akkor ezért viselkedtél furán, és amit a balesetről mondtál... jó ég... elütöttelek...- egy pillanat alatt sápad falfehérré, ahogy újra realizálja, hogy én voltam az a macska, akit elgázolt
- Ne aggódj miattam- nyugtatom- nem átlagos macska vagyok, nem olyan könnyű megölni engem
- Ez igaz, de akkor is... fájdalmat okoztam neked...
- Ne aggódj miattam, már jól vagyok- mosolygok rá - ráadásul, ha nem gázolsz el, az a hatalmas faág ágyon nyomott volna. Kis ár azért, hogy életben maradj...
|
| Andro | 2025. 02. 15. 09:26:18 | #36619 |
 Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (Kiscicámnak)
Nem válaszolok, csak bólintok, ahogy Mato maga után húz. Újabb ágak és kövek repülnek felénk, mintha a természet esküdött volna össze ellenünk. Kisebb karcolásokkal megússzuk a kalandot, miközben kiérünk az erdőből és a macskaszentély felé vesszük az irányt. Mihelyst beérünk, minden elcsitul.
- Ide nem jönnek utánunk – enged el Mato, mire kimerülten rogyok össze. Régen futottam ennyit, nem vagyok edzésben.
- Mik...mik voltak ezek? - kérdem, mikor végre úgy-ahogy sikerül megnyugodnom.
- Onik, lidércek – feleli, miközben ide-oda kémlel. De semmi sem támad ránk. - Egyedül veszélyes az erdőben járnod, főleg azon a részén... Ígérd meg, hogy többet nem mész oda egyedül! - néz rám komolyan. Nem értem, mi a baj, hiszen jártam már egyedül az erdőt és semmi bajom nem esett.
- De hát... voltam már...
- Csak ígérd meg! - erősödik, mire bólintok.
- Megígérem – sóhajtom. Nem értem, mi ez az egész, de úgy látom, Mato nagyon meg van ijedve. Azonban valami szöget üt a fejemben. - De... Hogyhogy téged nem bántottak?
- Megvannak a trükkjeim, hogy megvédjem magam – válaszolja, de ez nem elég magyarázat. Valami turpisságot sejtek, de nem tudnám megmondani, mifélét. Nyugtalanít a dolog. - Gyere, menjünk be, mielőtt elered az eső.
Nem tiltakozom, csak követem. Amint beérünk, ömleni kezd az eső. Odabenn minden elhagyatott, de védettnek és tisztának tűnik. Kissé hűvös van, hirtelen lehűlt a levegő és kezdek fázni. Öltözhettem volna melegebben, ha tudtam volna, hogy ez lesz.
- Tessék – nyújt felém Mato pár párnát és takarót. Kissé vonakodva fogadom el, még mindig nem nyugodtam meg teljesen. És Matoval sem stimmel valami. - Nem akartalak így megrémíteni... bocsáss meg...
- Mért van az az érzésem, hogy sokkal többet tudsz, mint amennyit elmondasz? - teszem fel a kérdést. Félek, nem akar majd válaszolni, de így csak összezavar. Közben megágyazok és lefekeszem.
- Van úgy, hogy a dolgok sokkal összetettebbek, mint elsőre gondolná az ember... "Jól figyelj mindenkire aki megfordul körülötte. Nem mindenki jó szándékú, aki mosollyal közelít, és nem mindenki ellenség, aki kést szorongat a háta mögött!" - mondja halkan.
- Miről beszélsz? - kérdem értetlenül rámeredve. - Ki vagy te?
- Mato. Hisz már mondtam – mosolyodik el, mintha ez mindenre válasz lenne. Nem bízom benne, nem tudom, hogy bízhatok-e benne. Hiszen alig ismerem és semmit sem tudok róla. - Nem csak te tudsz a természetfelettiek létezésében... én is látom őket – folytatja végül.
- Te is? Olyan vagy, mint én?
- Fogjuk rá. Próbálj meg inkább aludni...
Lassan elalszom az eső hangjára. Nem tudom, meddig alszom, de halk neszezésre figyelek fel. Mintha valaki járkálna a közelben. Felkelek és óvatosan a hang irányába osonok. Amit látok, az megdöbbent és azt hiszem… meg is ijeszt. Mato az, amit éppen macskává változik egy létra előtt. Ő egy… démon? Egy szellem? Oni? Vagy egy ogre? Ő is meghallja, hogy ott vagyok felém fordul.
- Mato… - Ijedten ugrik hátra, miközben én halálra váltan nézem őt. Fehér macska. Az a fehér macska, akit befogadtam. Mato… végig ott volt velem. - Mi vagy te? - kérdem és egy lépést teszek felé.
Leül, mintha azt várná, hogy mit lépek. Ezer és egy kérdés zakatol a fejemben, az egyik képtelenebb, mint a másik. Mato végül újra alakot vált és emberi alakban áll előttem.
- Bocsáss meg... nem akartalak így megijeszteni – vesz kézbe egy ruhát, de alig nézek rá. Matót figyelem, az arcán bűntudat és félelem keveréke látszik.
- Te is egy Oni-féle vagy? - szólalok meg végül. Ez az egyetlen kérdés, ami eszembe jut most.
- Nem. Bár talán számodra nincs nagy különbség köztünk. Ennek a városkának vagyok az utolsó élő macskaistene. Ez a szentély az otthonom... itt születtem, itt éltem a társaimmal, s ide jöttek az emberek is, hogy imádkozzanak... de ma már senki sem jön ide… - sóhajt fel szomorúan. Ezek szerint egyedül van. Igaz is, nem láttam másokat a templomban.
- Nem tűnsz japánnak – jegyzem meg, mikor végre megtalálom a hangom.
- Olyannak látnak az emberek, amilyennek tudat alatt akarnak. Ami számukra természetes... szokatlan, de eddig a te verziód áll legközelebb a valósághoz… - Nem szólalok meg, csak visszabotorkálok a fekhelyemre és leülök. Követ, de tisztes távolságra áll meg tőlem. Mintha félne, hogy bántani fogom. - Ha ez segít... csak addig emlékszel rám, míg a közelemben vagy, és míg él a kötelék... ha elhagyod Japánt, engem is elfelejtesz majd.
- Ezt mégis honnan veszed? - kérdem meglepetten, mire rám néz. A tekintete megtört. - Honnan gondolod, hogy elfelejtelek? Talán másokat is ismertél, akik utána elmentek?
Bólint, de ez nem válasz a kérdéseimre. Mégis, honnan vette, hogy mindenki elfelejtette, aki találkozott vele. Nem mind lehetett külföldi. Talán baleset érte őket, vagy meghaltak. Vagy egyszerűen nem akartak már idejönni.
- Volt más külföldi is, aki itt járt? - kérdem, mire a fejét rázza. - Akkor mégis miért mondod, hogy el foglak felejteni, ha nincs rá bizonyítékod?
- Mert soha senki nem jött vissza – mondja halkan. - Mind elmentek és nem látogattak ide többé.
- Ez semmit sem bizonyít – csóválom a fejem és hanyatt fekszem. Ő meredten néz rám, mintha bolond lennék. - Ezerféle oka lehet annak, ha valaki nem tér vissza egy helyre, egy személyhez. Baleset, halál, egy rossz emlék, vagy bármi. Ráadásul te mondtad, hogy jó régen nem járt erre senki. A templom elhagyatott, ez elég ok arra, hogy elriassza az embereket, főleg, ha nem helyiek.
- Te mégis idejöttél – jegyzi meg Mato és mellém fekszik, bár tartja a távolságot.
- Mert legendák és rejtélyek után kutatok – válaszolom, elnyomva egy ásítást. Kezdek megint álmos lenni és még nincs reggel. - Egyébként is érdekelt a hely, a templom és a természetfelettivel is volt már dolgom. Bár a mostani eset elég ijesztő volt. Ilyet még nem tapasztaltam, de hála égnek, ép bőrrel megúsztuk.
- Mikor mész el? - kérdi és a hangjában hallom a félelmet.
- Még négy hónap, amit itt tölthetek az évben, mielőtt lejár a tartózkodási engedélyem – válaszolom őszintén, mire bólint. - De más helyeket is meg akarok még látogatni. Nem jössz velem?
Beharapja az alsó ajkát, de nem szól semmit. Vagy fél, vagy ez olyasmi, amit nem akar nekem elmondani. Talán helyhez van kötve? Hallottam már természetfeletti lényekről, amik nem hagyhatják el az adott területet, mert akkor valami történik velük. Vagy a hellyel. Talán vele is ez a helyzet. Végül inkább nem kérdezek rá, csak beburkolózom a takaróimba és tovább alszom. Még ráérek gondolkodni azon, hogy mihez is kezdjünk egymással. Mato nagyon megnyerő, de ő végtére is valami istenség, vagy mi. Nem biztos, hogy jó ötlet vele közelebbi kapcsolatba kerülni, főleg, ha van igazság abban, amit mondott. Ha elmegyek és elfelejtem… ha ez tényleg igaz…
~*~
Mire felébredek, az eső is eláll és kellemesen meleg, napos idő virrad ránk. Ásítva nyújtózom, de Matót sehol sem látom. Talán elment volna? Lehetséges, hogy valami olyat mondtam, ami miatt megharagudott rám és magamra hagyott. Pedig nem állt szándékomban megsérteni őt. A ruháim megszáradtak, így úgy döntök, visszaöltözöm. Éppen végzek, amikor léptek halk neszét hallom meg magam mögött. Megfordulva Matót pillantom meg, aki zavart arckifejezéssel áll mögöttem, a kezében pár konzervvel.
- Ezeket… még felajánlásként tették ki… de… de még ehetőek – magyarázza, miközben úgy áll ott egy helyben, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Jó reggelt! - mondom, majd odalépve hozzá, elveszem tőle a konzerveket. Hála égnek, füles konzervek, nem kell hozzájuk külön nyitó. - Van evőpálcikád?
- Igen… persze… - Még mindig lesüti a szemét, mint aki nem mer rám nézni.
Elrohan és pár pillanattal később két pár pálcikával tér vissza. Én addig kinyitom a konzerveket. Valóban nincsenek még megromolva, de ideje őket megenni. Mato leül velem szemben és úgy nyújtja át a pálcikákat, mintha attól félne, hogy bántani fogom. Sóhajtok egyet.
- Nem foglak megenni, bár való igaz, tegnap eléggé ledöbbentettél ezzel az egész „nem vagyok ember, hanem istenség” dologgal. De nem haragszom rád, fogadok, nem sok ember tudott eddig róla – nyugtatom meg. - Én nem foglak emiatt utálni, ha emiatt aggódsz.
- Köszönöm – bólint egy aprót. - De… most mit fogsz csinálni? Tényleg el akarsz menni egy másik városba?
- Csak a közelbe, utána akarok nézni egy helyi legendának – magyarázom. - Még nem hagyom el Japánt, de azért valami anyagot kell gyűjtenem máshonnan is, mielőtt a szerkesztőm mérges lenne.
- Én… nem mehetek veled – mondja, miközben enni kezdünk. Kérdőn nézek rá. - Nem tehetem. Ha… elhagyom a területet, akkor valami szörnyűség történik a városban. Én… szerencsehozó macska vagyok, de meg kell védenem ezt a várost.
- Úgy is, hogy senki sem hisz már benned? - kérdem felvonva a szemöldököm.
- Ez a dolgom – jelenti ki egyszerűen, mintha ezzel minden meg lenne magyarázva. - Én vagyok az utolsó a fajtámból itt, nem tehetem meg, hogy bajt hozok a városra.
- És honnan tudod, hogy baj zúdul a városra, ha elmész? Megtetted már? - kérdem.
Újabb hallgatás, amit nem tudok hová tenni. Vagy igen, vagy nem. Újabb rejtély, aminek a végére akarok járni. Tény, hogy az erdőben vannak ártó akumák, vagy démonok, onik, yokaiok, amiktől óvakodni kell, de… Megrázom a fejem és annyiban hagyom a dolgot. Nem érdemes feszegetni, majd elmondja, ha akarja.
Reggeli után összekészülődöm, ideje visszatérni a szállásomra és nekilátni pakolni az utazáshoz. Mato velem jön, nem tudom, hogy azért-e, mert velem akar lenni, vagy pedig más oka van rá. Nem kérdem, ő nem mondja. Tegnap óta egyébként is olyan más, mióta rájöttem a titkára. De nem feszegetem a dolgot, ma úgy tűnik, nincs beszélgetős hangulatban. Nem baj, majd hozok neki valami szépet, ha visszajövök.
- Mikor jössz vissza? - kérdi, miközben már a szobámban vagyunk és éppen a hátizsákomba pakolok pár napi ruhát.
- Holnapután – válaszolom. - Csak egy helyi házat látogatok meg, ahová a legenda szerint egy yokai-t zártak be több száz évvel ezelőtt. Tudni akarom, mi igaz belőle.
- Légy óvatos! - int. - Nem minden yokai jóindulatú és ha mégis ott lenne, lehetséges, hogy problémát okoz neked.
- Úgy hallottam, egy nagy hatalmú miko zárta be, akinek a hatalma messze földön híres volt. Nem tudsz erről valamit? - kérdem, mire Mato elgondolkodik.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanarra a személyre gondolunk – dönti félre a fejét, miközben erősen a gondolataiba merül –, de kérdezz rá egy Ayako nevű papnőre. Legendásan erős spirituális ereje volt és sok gonosz természetfeletti lényt győzött le. Még itt is járt egyszer, bár akkor még kölyök voltam. Minket nem bántott, hiszen mi nem ártottunk senkinek.
- Mindenképpen rákérdezek – mosolyodom el. - Majd hozok neked valami szép ajándékot, rendben?
- Csak gyere haza épségben – néz rám komolyan.
- Csak nem aggódsz értem, kiscicám? - kérdem nevetve, mire felfújja a képét és elpirul. Olyan, mint egy mérges kis hörcsög.
- Egyáltalán nem! Mit érdekel engem egy ostoba ember? - fordul el, de a testtartása másról árulkodik.
- Jól van, jól van, ne húzd fel magad – hajolok oda és egy apró puszit nyomok az arcára. Egészen aprót, de olyan az egész, mint az áramütés.
Hirtelen fordul meg, a mélyvörösben játszó arcát tapogatva, miközben én magam sem értem, mégis mi a jó fene ütött belém az előbb. Ösztönösen jött, pedig, én nem vagyok szerelmes Matóba. Döbbenten meredünk egymásra, miközben egyikünk sem tud kibökni egyetlen szót sem.
|
| Sado-chan | 2024. 11. 22. 09:14:41 | #36596 |
Karakter: Mato
Megjegyzés: Luciusnak
Sokáig csak a plafont bámulom. Kimerült vagyok, mindenem ég és zsibbad, de nem merek elaludni, mert attól félek, hogy Lucius emberi helyett macska alakban talál majd rám reggel... de mért is félek tőle? Nem tud kárt tenni bennem. Amint elmegy, és a kötelék megszakad szép lassan elfelejt majd engem. Pár nap, hét után már nem fog rám emlékezni. Eddig ezt előnyként éltem meg, most viszont... most a szívem is bele facsarodik. Egészen megkedveltem ezt a férfit...
Hajnalban aztán végül csak elnyom az álom. Álmomban testvéreim körében találom magam, újra minden gondtalan, mint annak idején...
Az ébredés pillanatában mintha a két világ eggyé válna, hallom a hangjukat, de szemeimmel csak Luciust látom, ahogy elvörösödve figyel engem. Mért van zavarban?
- Jó reggelt! Jól aludtál?
- Jó reggelt! - bólintok - Jól… köszönöm, hogy befogadtál éjszakára.
- Ezt úgy mondod, mintha valami kóbor macska lennél – nevet fel, miközben felül. Igaz, a macska-természetem emberként is elő bukik... - Hogy van a lábad? Fáj még?
- Már sokkal jobban van, de el kell mennem a kezelésre – tápászkodok fel. Ébredés utáni pár percben talán enyhül ugyan a fájdalom, de aztán szép lassan újra végig terjed a testemben. Hiába, 100 év anélkül, hogy alakot váltottam volna... nehéz újra hozzá szokni
- Ha gondolod, reggeli után elviszlek – veti fel. Sejtettem, hogy fel fogja ajánlani. Kedves, segítőkész lélek, és ráadásul bűntudata is van a tegnapi túra miatt... pedig nem tett semmi rosszat.
- Nem szükséges – hárítom el, bár sejtem, hogy nem sok sikerrel- Így is nagyon sokat segítettél, Lucius. Nem várhatom el, hogy…
- Ragaszkodom hozzá – néze rám komolyan, miközben pakolni kezd. Össze szedi magát, majd a fekhelyet is elteszi- Még mindig fáj a lábad, ne is tagadd! Nem érezném magam jól, ha tudnám, hogy ilyen állapotban mászkálsz. Érted is mehetek, ha gondolod.
- Nem, arra semmi szükség nem lesz! - emelem fel a kezemet- Majd busszal hazamegyek, te amúgy is rettentően elfoglalt vagy. Nem akarlak ezzel is terhelni és feleslegesen rabolni az idődet.
Talán ezzel sikerül hatnom rá, bár remélem, nem veszi sértésnek. Nem akarom lerázni, de muszáj, ha nem akarok lebukni.
Végül nem ellenkezik, belemegy, hogy csak odáig fuvarozzon el. Gyorsan letudjuk a reggelit, majd össze készülődünk és már indulunk is. Nagy nehezen sikerül lebeszélnem arról, hogy megvárjon, de azt azért mindenképp látni akarja, hogy épségben beérek az épületbe. Megvárom míg elmegy, majd kislisszolok az épületből, aztán irány a relytekhelyem! Lekapkodom magamról a ruhákat, hogy végre vissza cserélhessem az eredeti alakomat. Órákig fekszem a fűben, mire erőt veszek magamon és feltápászkodok. Rendbe szedem magam, majd felugrok az ablakpárkányra, hogy bekéreckedjek.
- Ha, végre megjöttél, te kis szökevény? - kérdi, mikor beenged- Te kis csavargó, már kezdtem aggódni miattad.
Csak egy nyávogással válaszolok, majd hozzá dörgölőzök. A fülemet kezdi vakargatni. Kellemes, jó érzés, de túl kimerült vagyok most ahhoz, hogy ezt élvezhessem. Keresek egy meleg, napfényes pontot a tatamin, majd kimerülten dőlök el. Szinte azonnal elalszom...
Lassan egy hete nem mutatkoztam már emberként, de a múltkori túlságosan is megviselt. És nem is igazán tűnik úgy, hogy Lucius túlságosan hiányolna. El van folglalva, hol az írással, hol az emberek faggatásával, mindig van valami tennivalója. Talán kicsit én is lazíthatok, és kicsit úgy viselkedhetek, mint egy egyszerű macska. A kertben bóklászok, mikor érzem, hogy Lucius elhagyja a fogadót. Talán csak a közértben ugrott ki némi macska eledelért...
Nem is foglalkozok vele, míg jeges rémületként nem hatol belém. Az erdő felé tart! Emberi alakban rohanok utána. Ebben a testben nem olyan jó a szaglásom, de az energiáit így is érzem, így hamar megtalálom. Épp időben mielőtt inna a patak vizéből. Valaha egy közönséges patak volt, mára viszont az erdő ártó lelkei beszennyezték, ő pedig különösen fogékonynek bizonyul ezekre a dolgokra
- Ne igyál belőle! - kiáltok rá, mielőtt a vízbe merítené a kezeit. Megragadom a vállat és felrántom - Ne igyál a vízből!
- Mérgezett? - kérdi értetlenül a tiszta vízre pillantva. Persze, ő nem látja azt, amit én...
- Csak… - kezdenék bele, de mintha hirtelen este lenne, a levegő lehűl és a napsugarak is mintha egy pillanat alatt semmisülnének meg. - El kell mennünk innen! Nem szeretik, ha ember jár itt. Nagyon mérgesek!
- Mégis kik? - kérdi értetlenül - Szellemek? Démonok?
Nincs időnk most mitológi órát tartani. Bennem nem tudnak nagy kárt tenni, de ő sebezhető, kívánatos célpont sokak számára. Karon ragadom és elkezdem magam után vonszolni, kifelé az erdőből, de alig teszünk meg pár métert, recsegve törik le egy hatalmas ág, akkora, ami gond nélkül képes lenne agyon nyomni egy embert. Alig pár centire előttünk ér földet... szóval dobálózunk?!
- Hagyjátok békén ezt az embert! Nem akar ártani nektek! - fordulok a fák felé. Apró Oni szerű teremtmények. Egyedül ártalmatlanok, de most rengetegen vannak. Általában elmenekülnek, ha embert látnak, Lucius viszont meg van jelölve, így célpont sokak számára...- Nem lesz semmi baj, bízz bennem, Lucius! Kijutunk innen.- fordulok felé. Eddig tartott az álcám? Talán fel kell fednem magam előtte... nem érdekel, a lényeg, hogy élve jussunk ki innen!
Nem felel csak bólint, én pedig újra magam után kezdem húzni. Nem merem elengedni a kezét, attól félek, akkor azonnal rávetnék magukat. Újra dobálni kezdenek, hol köveket, sziklákat, hol fákat, hatalmas ágakat vágnak hozzánk, de pár kisebb karcolásnál nagyobb sérülést nem tudnak ejteni rajtunk, ám attól félek ez is elég, a vérszag további szellemeket vonzhat ide, így a fogadó helyett végül a szentélyem felé vesszük az irányt
- Ide nem jönnek utánunk- engedem el végül Lucius kezét ő pedig kimerülten roskad össze
- Mik...mik voltak ezek?- kérdi mikor már valamelyest magához tér
- Onik, lidércek- felelem, miután meggyőződtem afelől, hogy valóban biztonságban vagyunk- egyedül veszélyes az erdőben járnod, főleg azon a részén... ígérd meg, hogy többet nem mész oda egyedül!- nézek a szemeibe.
- De hát... voltam már...
- Csak ígérd meg!- erősödök
- Megígérem - sóhajtja- De... Hogyhogy téged nem bántottak?
- Megvannak a trükkjeim, hogy megvédjem magam- tudom le ennyivel, majd elindulok a szentélyem felé- gyere, menjünk be, mielőtt elered az eső- nem tiltakozik, csak utánam jön. Amint belépünk a fedett teraszra úgy kezd ömleni az eső, minta a jövő évi mennyiség mid egyszerre akarna a nyakunkba zúdulni. Bent gyertyát gyújtok és elő kotrom a gondosan eltett, poros, de ép párnákat és takarókat. A szentélyhez anno tartozott egy apró vendégház is, de az mára teljesen használhatatlanná vált, így kénytelenek vagyunk itt tölteni az éjszakát. Élelem nincs, de friss víz akad, és csak reggelig kell kibírnunk
- Tessék - nyújtok felé pár párnát és takarót. Vonakodva veszi el, de nem mond semmit. Hosszú ideig csendben fekszünk egymás mellett, végül én töröm meg a csendet - Nem akartalak így megrémíteni... bocsáss meg...
- Mért van az az érzésem, hogy sokkal többet tudsz, mint amennyit elmondasz?- teszi fel a kérdést. Tudtam, hogy meg fogja kérdezni
- Van úgy, hogy a dolgok sokkal összetettebbek, mint elsőre gondolná az ember... "Jól figyelj mindenkire aki megfordul körülötte. Nem mindenki jó szándékú, aki mosollyal közelít, és nem mindenki ellenség, aki kést szorongat a háta mögött!"- idézem fel az öreg róka szavait
- Miről beszélsz?- értetlenül mered rám- ki vagy te?
- Mato. Hisz már mondtam- mosolyodok el, hogy megnyugtassam. Vissza fekszik, de még érzem benne a feszültséget. Nem bízik bennem, így egy sóhaj kíséretében folytatom- nem csak te tudsz a természetfelettiek létezésében... én is látom őket- magyarázom ki magam
- Te is? Olyan vagy, mint én?
- Fogjuk rá. Próbálj meg inkább aludni...
Megvárom míg elalszik, aztán felkelek mellőle, majd elindulok hátra. Körbe nézek, akad-e valami használható számunkra. Az eső nem igazán óhajt elállni, kezdem azt érezni, hogy akár napokra is itt ragadhatunk, ha így folytatódik...
Elő kerül pár melegebb ruha, könyvek, sőt, még konzerv is... meglepő, talán felajánlásként kerülhetett ide anno... nem is emlékszem rá, de még fogyasztható, szerencsére.
A padláson is szét kellene néznem, de mivel a létra régen elkorhadt macskaként kell felmásznom oda. Épp hogy befejeződik az átalakulás, mikor neszezést hallok magam mögül
- Mato...- ijedten ugrok hátra. Lucius az, ott áll mögöttem, falfehér arccal. - Mi vagy te?- teszek felé egy lépést, de ő csak hátrál. Leülök, úgy nézek rá, várva, hogy mit lép. Egy szót sem szól, biztos ezernyi gondolat kavarog most a fejében. Újra alakot váltok. Most már úgyis mindegy.
- Bocsáss meg... nem akartalak így megijeszteni- veszem kézbe az imént elő került ruhák egyiket. Vastagabb szövésű, hagyományos japán öltözék. Az egyik társamé volt, de ő sajnos már nincs köztünk
- Te is egy Oni-féle vagy?- szólal meg végre
- Nem. Bár talán számodra nincs nagy különbség köztünk. Ennek a városkának vagyok az utolsó élő macskaistene. Ez a szentély az otthonom... itt születtem, itt éltem a társaimmal, s ide jöttek az emberek is, hogy imádkozzanak... de ma már senki sem jön ide...- sóhajtom szomorúan
- Nem tűnsz japánnak
- olyannak látnak az emberek, amilyennek tudat alatt akarnak. Ami számukra természetes... szokatlan, de eddig a te verziód áll legközelebb a valósághoz...- nem szól többet, csak vissza botorkál a fekhelyekhez és lerogy a párnák közé. Utána megyek, de csak tisztes távolságban állok meg előtte
- Ha ez segít... csak addig emlékszel rám, míg a közelemben vagy, és míg él a kötelék... ha elhagyod Japánt, engem is elfelejtesz majd...
|
| Andro | 2024. 09. 23. 16:52:51 | #36579 |
Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (kiscicámnak)
- Biztos jó ötlet oda menni? - kérdezi kissé aggodalmasan. Mintha nem tetszeni neki a dolog. - Nem túl biztonságosak az ilyen helyek.
- Csak nem félsz? - mosolyodom el.
- Nem minden szellem jószándékú – emlékeztet, mint egy kisgyereket. Igaz is, ő japán, jobban ismeri a legendákat. - Főleg nem egy ilyen elhagyatott helyen.
- Még jó, hogy te is ott leszel velem! - Erre ledermed, de nem értem az okát. Azonban nem kérdezek semmit, ő pedig rááll, hogy velem jöjjön.
A múltkori helyen parkolunk le, onnan gyalog folytatjuk az utat. Mato idegesnek tűnik, de mikor rákérdezek, csak annyit mond, hogy fél a nagy ragadozóktól. Bár a helyiek elmondása szerint itt a legnagyobb ragadozó maximum egy róka lehet. A farkasok szinte teljesen eltűntek már a japán erdőkből és medvét is sajnos egyre kevesebbet látni. Az emberek lassan kiirtották őket, pedig ezek az állatok hozzátartoznak a természetes egyensúlyhoz.
Hamar eljutunk a legutóbbi helyre, majd lassan elérkezünk a rókák szentélyéhez. Elég rossz állapotban van, nagyjából, mint a macskák temploma. Látszik, hogy senki sem gondozza és gondolom turista is elvétve téved errefelé. Kár érte, mert egyébként gyönyörű, régi épület, ami megérdemelne egy rendes felújítást. Mato nagyon csendes, attól félek, megbánthattam valamivel. A japánok annyira mások, mint mi, európaiak. Ami nekünk természetes, nekik esetleg sértésnek számít. Nem akarom, hogy haragudjon rám.
- Valami rosszat mondtam talán? - kérdem halkan, miután Mato már jó ideje maga elé meredve bámul.
- Hogy? Nem, dehogy is... csak eszembe jutott pár emlék… - mondja.
Nem faggatom tovább, nem akarok vájkálni a magánéletében. Elvégre alig ismerjük egymást és majd elmondja, ha akarja. Körbejárjuk az egykor jobb napokat látott szentélyt. Minden van itt, ami egy szentélyben szokott lenni, de olyan szomorúan elhagyatott az egész. Az emberek már nem imádkoznak itt, nem dobnak pénzt a perselybe, nem lakik itt pap, aki meghallgatná a problémákat és rendben tartaná a helyet. Úgy érzem, mintha figyelnének, de talán ez csak a hely varázsa, semmi több. Ha léteznek is itt még rókaszellemeket, úgysem jönnek elő. Mégis, a helyet belengi valami titokzatosság, valami varázslat, amit nem tudok megmagyarázni. Elkattintok jó pár fényképet mindenhol. Kinn és benn is fényképezem, még a két rókaszobrot is, amik őrként védik a szentélyhez vezető pici út bejáratát.
- Gyönyörű hely... és szomorú – szólalok meg. - Olyan elhagyatott...
- Az emberek manapság már nem foglalkoznak annyit az ilyen helyekkel. Elfelejtik szép lassan az isteneket, azok pedig semmivé lesznek… - lép mellém Mato. - Az embereknek nincs idejük megállni, magukba fordulni és gondolkodni. Még kevesebb idejük van hinni. - Megáll a szentély előtt, összeüti a két kezét és lehunyja a szemét.
Biztosan imádkozik. Sokszor láttam már ilyet filmeken, valamint Tokióban is, ahol pár napra megszálltam. Önkéntelenül kattintok néhány képet az imádkozó Matoról. Sokáig nem válaszol, de lassan vissza kéne mennünk. Kezd sötétedni és nem szeretnék az erdőben éjszakázni.
Szólok hozzá, de nem válaszol, mint aki transzban van. Remélem, nincs rosszul. Mikor megérintem a vállát, összerezzen, mint aki álomból ébred. Vagy kábulatból.
- Mato... minden rendben? Szólongattalak, de nem válaszoltál.
- Bocsánat... elmerültem a gondolataimban – vakargatja a fejét, de nem firtatom.
Még nézelődünk egy kicsit, de tényleg indulnunk kell. Bármennyire is nem kell semmitől tartani itt az erdőben, azért ilyenkor már mások a fények.
- Köszönöm, hogy velem tartottál! Nagyon jól éreztem magam – mosolygok rá hálásan. Tényleg örülök a társaságának.
- Én is élveztem... viszont... szörnyen kimerültem... remélem nem haragszol, ha most haza megyek...
- Azt hittem, itt szálltál meg te is...
- Nem... csak a kezelések miatt járok ide... de itt lakom nem messze... nem lesz baj… - mondja, de a lábai megremegnek, belém meg villámként csap a felismerés. Én ostoba!
- A baleseted, hát persze! És én hegyet mászattam veled! - Odaugrom, ahogy a térdei kezdik felmondani a szolgálatot. - Ne haragudj… - sóhajtom, miközben megtartom őt. Biztosan fogom, hogy ne essen el.
- Nincs semmi baj... csak... pihenésre van szükségem...
- Töltsd nálam az éjszakát! - vetem fel az ötletet, de biztosan el akarja utasítani. - Ilyen állapotban nem engedhetlek útnak...
- Biztosan jó ötlet ez? - kérdi rémülten.
Hát persze, alig párszor találkoztunk. Én meg ilyesmit kérek tőle. Nehezen, de rááll, én pedig úgy érzem, túlságosan rámenős vagyok. De elfogadja a felajánlást, viszont nem engedem, hogy egy üres futonon aludjon. Így jobb híján egy futonon alszunk egymás mellett, alig pár centi választ el minket egymástól. Olyan furcsa, Mato arca túl közel van, a szemei szinte világítanak a sötétben. Olyan gyönyörű, én pedig érzem, hogy az arcomra lassan pír kúszik, amit igyekszem palástolni. Biztosan csak a meleg. Csak az lehet.
- Jó éjt, Mato...
- Jó éjszakát…
~*~
Reggel kipihenten ébredek és ahogy magam mellé pillantok, meglátom, hogy Mato még nyugodtan alszik. Nem merek mozdulni, nehogy felkeltsem, pedig lenne dolgom elég. Megint átjár az a furcsa érzés, ahogy nézem őt. A fehér bőrét, a szintén hófehér haját. Olyan gyönyörű, mint egy angyal, egyáltalán nem látszik japánnak. Csak félvér, vagy európai szülők Japánban született gyereke. Nem tudhatom, nem beszél sokat magáról. Én meg nem akarom faggatni, mert udvariatlanság lenne. Hirtelen mocorogni kezd, majd lassan kinyitja a szemét és nyújtózva ásít egyet.
- Jó reggelt! - mondom, mire rám néz és mintha meglepődne. - Jól aludtál?
- Jó reggelt! - bólint. - Jól… köszönöm, hogy befogadtál éjszakára.
- Ezt úgy mondod, mintha valami kóbor macska lennél – nevetek fel és felülök. - Hogy van a lábad? Fáj még?
- Már sokkal jobban van, de el kell mennem a kezelésre – tápászkodik fel. Még kissé fájhat neki, mert a mozgása darabos. Nem hagyhatom magára.
- Ha gondolod, reggeli után elviszlek – ajánlom fel és körbenézek. A macska megint nincs itt, biztosan odakinn kószál a haszontalan. Ha éhes lesz, majd visszajön.
- Nem szükséges – hárítja el. - Így is nagyon sokat segítettél, Lucius. Nem várhatom el, hogy…
- Ragaszkodom hozzá – nézek rá komolyan, miközben összekapom magam és az ágyneműt is a helyére teszem. Itt így szokás. - Még mindig fáj a lábad, ne is tagadd! Nem érezném magam jól, ha tudnám, hogy ilyen állapotban mászkálsz. Érted is mehetek, ha gondolod.
- Nem, arra semmi szükség nem lesz! - emeli fel a kezét. - Majd busszal hazamegyek, te amúgy is rettentően elfoglalt vagy. Nem akarlak ezzel is terhelni és feleslegesen rabolni az idődet.
Beleegyezem, bár valahogy gyanús, hogy ennyire meg akar szabadulni tőlem. De abban igaza van, hogy haladnom kell a munkával. Le akarom adni az első pár fejezetet a kiadónak, hogy átnézzék és lektorálhassák.
Megreggelizünk a szállás éttermében, majd lassan összekészülődünk és elfuvarozom Matót a helyi klinikára. Kis klinika kis személyzettel. Megvárnám Matót, amíg végez, de ő szinte elhesseget, amit nagyon furcsának tartok. De talán csak kellemetlenül érzi magát, így vállat vonok és elköszönök tőle. Mikor elindulok, még látom, hogy belép a klinika ajtaján, így nem aggódom. Biztosan jó orvosa van ha ide jár kezelésre. Felelősnek érzem magam, amiért tegnap úgy megkínoztam, pedig nem állt szándékomban.
A képek jutnak eszembe, főleg azok, amiket róla lőttem. Olyan gyönyörű volt ott a szentély előtt, ahogy a szemét behunyva imádkozott. Megrázom a fejem. Nem értem, mi van velem. Igen, nagyon gyönyörű férfi, de nincs nekem időm most romantikázni. Egyébként is a vízumom lejártával vissza kell térnem Angliába. Hacsak a szerkesztőség nem hosszabbítja meg újabb három hónappal. Megtehetik arra hivatkozva, hogy tanulmányúton veszek részt.
Mikor visszaérek a szállásomra, a macska még mindig sehol. De nem aggódom, elő fog kerülni. Egyébként sem az enyém, nincs okom aggódni miatta. Nekilátok dolgozni, leírok mindent, amit tudok és a képekkel együtt elküldöm az emailt. Hirtelen halk nyávogásra leszek figyelmes az ablak felől és némi kaparászást is hallok. Már jól benne járunk a délutánban és úgy tűnik, a macska most óhajtott hazaérni.
- Ha, végre megjöttél, te kis szökevény? - kérdem, mikor beengedem Őfelségét. - Te kis csavargó, már kezdtem aggódni miattad.
A macska rám nyávog, méltóságteljesen hozzám dörgöli magát és megengedi, hogy megvakargassam a füle tövét. Aztán egyszerűen elhever azon a ponton, amit a napsugarak érnek a tatamin. A fejem csóválom, de nem szólok semmit.
~*~
Majdnem egy hét is eltelik, mióta Matóval a szentélynél jártunk. Egészen jól haladok a könyvvel, újra kifaggatom a helyi lakosokat és némi információt is sikerül a szentélyről kicsikarnom. Valóban régi, de a településnek nincs pénze felújítani. Pedig mindenki tudja, hogy a macskaszentély és a rókaszentély is vonzaná a turistákat. De ilyen állapotban nem sok esély van rá.
Már majdnem a könyv felével megvagyok, amikor egyik nap úgy döntök, hogy hagyom a fenébe az írást, meg a kutatást és csak úgy járok egyet. A cica elcsavargott valamerre, bár a fehér farkincáját valahol a kertben láttam legutóbb. Nem baj, majd előkerül a kis drága, ha akar. Valamiért kissé furcsának tartom a macskát, de minden macska öntörvényű. A helyhez ragaszkodnak, nem az adott személyhez. Én csak valaki vagyok, aki eteti és játszik vele. Nem több, mint a személyzet.
A lábaim már szinte ismerősként üdvözlik az erdei utat. Ezúttal nem a szentély felé indulok, más útvonalat keresek az erdőben. Nem túl nagy ez a hely, de ahhoz eléggé, hogy el tudjak benne tévedni, ha nem figyelek. Gyönyörű az egész hely, olyan titokzatos és néhol kísérteties. Fogadok, vannak itt erdei lények, szellemek, talán démonok is, amelyek nem nézik jó szemmel, hogy itt vagyok. De semmi sem jön elő, a szél enyhén fúj, a lombok zizegnek és madarak dala száll a fákról az ég felé. Hoztam magammal enni, így nem éhezem és a séta közben sokszor megállok képeket készíteni a természetről. Az egyik helyen még egy kristálytiszta vizű patakot is találok. Kezdek megszomjazni és a magammal hozott üdítő nem éppen az az ital, ami ilyen időben jólesne. Letérdelek a patak mellett és már nyújtanám a kezem, amikor egy hang megállít.
- Ne igyál belőle! - Megfordulok és Matót pillantom meg, aki lélekszakadva siet felém és húz fel. - Ne igyál a vízből!
- Mérgezett? - kérdem értetlenül a tiszta vízre pillantva.
- Csak… - kezdi, de hirtelen lehűl a levegő és az ég is besötétedik, pedig még alig múlt dél. - El kell mennünk innen! Nem szeretik, ha ember jár itt. Nagyon mérgesek!
- Mégis kik? - kérdem összevonva a szemöldököm. Semmit sem értek, de kezdek aggódni. - Szellemek? Démonok?
Mato válasz helyett megragadja a kezem és vonszolni kezd maga után. Hirtelen recsegés hallatszik és egy vastag faág zuhan közvetlenül a lábunk elé. Olyan vastag, hogy simán agyoncsaphatna minket. Mato maga fel tol és a fák felé fordul.
- Hagyjátok békén ezt az embert! Nem akar ártani nektek! - mondja tiszta hangon, majd felém fordul. - Nem lesz semmi baj, bízz bennem, Lucius! Kijutunk innen.
Nem értem, miről van szó, de azt igen, hogy nagyon nagy bajban vagyunk. Nem lett volna szabad idejönnöm. Mindig is hittem a démonokban, szellemekben, a folklór alakjaiban és úgy tűnik, most belefutottunk néhány nehézfiúba. Érzem, hogy Mato is fél és egyáltalán nem tetszik ez nekem. De bíznom kell Matóban.
|
| Sado-chan | 2024. 05. 11. 21:56:12 | #36519 |
Karakter: Mato
Megjegyzés: Luciusnak
- Sokat tudsz a természetfelettiről, Mato – össze rezzenek a megjegyzésére. Ha tudná, amit én...- Te is hasonló területen mozogsz?
- Csak érdekel a dolog és sokat olvastam. Meg… a nevelőcsaládom sok történetet tudott a természetfeletti lényekről – magyarázom ki magam- Olyan sokszor mesélték el őket, hogy megmaradtak.
- Ez hasznos dolog – bólogat. Legalább nem kérdez többet- Jómagam is sokat foglalkozom a természetfelettivel. Az emberek manapság nagyon vevők az ilyesmire. Jártam már sokfelé Írországtól Egyiptomig. De Japán egy teljesen más világ.
- De miért pont ide jöttél? - kérdem kíváncsian. Szó szerint a világ másik végén vagyunk. Ráadásul mégcsak nem is Tokyo, vagy Osaka... eldugott vidéki falu...- Ez nem éppen, hogy úgy mondjam… turistaközpont.
- Igazából – neveti el magát – csak ráböktem a térképre. A lényeg az volt, hogy ne Tokió, vagy valamelyik nagyváros legyen. Egy kis településen az emberek még jobban hisznek a természetfelettiben. De itt a helyiekből alig tudok kihúzni valamit. Úgy tűnik, nem nagyon szeretik az idegeneket, főleg nem a külföldieket.
- Kár, pedig te rendes ember vagy – erre csak elmosolyodik. Nem tudom, elhiszi e, de tényleg így van.
- Köszönöm! És a segítséget is. Ha van kedved, még összefuthatunk. Pár hónapig még itt leszek Japánban, amíg le nem jár a vízumom. Talán megmutathatnád a környéket. Az erdőben már jártam, elég… kísérteties és nyugtalanító. De gyönyörű.
- Ha nem zavarok, szívesen – válaszolok mosolyogva, majd felkelek - De sajnos most már mennem kell. Megígértem egy ismerősömnek, hogy találkozom vele a szomszéd városban. Ideje indulnom, ha nem akarok elkésni.- fárasztó ennyi ideig emberi alakban lenni... az egész testem zsibbad, alig várom már, hogy újra valódi formámban legyek és megpihenhessek végre!
Elköszönünk egymástól, majd elindulok keresni valami biztonságos helyet, ahol senki sem láthat. Elrejtem a ruháimat, majd vissza változok. Sokkal jobb!
Kinyújtóztatom a tagjaimat, majd elindulok vissza a szobába. Az ablakpárkányon ülve kezdek kaparászni és nyávogni, és szerencsére nem is kell sok, hogy beengedjen.
- Na, kegyeskedett hazajönni a fiatalúr? - kérdi mikor kinyitja az ablakot, én pedig bemegyek. Különös, hogy az emberek mennyivel nyugodtabbak és közvetlenebbek egy állat társaságában, mint saját fajtársaik mellett - Hol méltóztattál csavarogni, mi? - kérdi miközben a fülemet kezdi vakargatni. Dorombolva dörgölőzök hozzá - Te nyávogó kis bestia, te! Most bezzeg hízelegsz, mi? - simogat tovább én pedig élvezem a kényeztetést. Kapok egy kis vacsit és vizet is, válaszul a nyávogásomra. Míg én békésen falatozok, ő a könyv írásával foglalja el magát. Mikor végzek mellé telepszek, onnan figyelem, hogy mit csinál. Néha rám pillant, de nem foglalkozik velem, azonban érzem benne a feszültséget. Talán sejt valamit? Aligha...
Néhány napig nem mutatkozok emberként. Erőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy újra alakot váltsak. Ennek ellenere igyekszem Lucius közelében maradni. Az öreg róka elültette a bogarat a fejemben, így nem igazán merem őt magára hagyni. Ha nem is járok a nyomában állandóan, a távolból figyelem őt. Minél több időt töltünk együtt, Minél többet érintkezünk annál erősebb a kötelék és a burok, ami távol tartja tőle a balszerencsét... ám sajnos az én hatalmam sem mindenható. Érzem benne a feszültséget az erdővel és a Rókával kapcsolatban, de ez ellen tehetetlen vagyok.
Pár nap múlva ismét rászánom magam az átalakulásra. Épp őt őt keresem, mikor össze ütközünk. Szó szerint
- Mato! Jó reggelt! - mosolyodik el
- Jó reggelt! Én… elnézést, hogy beléd rohantam, nem volt szándékos – mentegetőzök
- Semmi baj, nem haragszom. Már kerestelek, de úgy tűnik, nem futottunk össze. Igaz, én is sokat dolgozom mostanában
- Nekem is volt némi elfoglaltságom – bólogatok. Tényleg fárasztó állandóan rá vigyázni- Örülök, hogy összefutottunk.
- Szó szerint – nevet fel, én pedig megkönnyebbülten mosolyodok el - Tényleg, nem lenne kedved eljönni velem valahová? Persze, ha nincs más dolgod, mert a világért sem tartanálak fel.
- Hová? - kérdem kíváncsian. Bár van egy tippem. Állandóan az erdő jár a fejében
- Az erdőbe – vágja rá - Van ott valahol egy régi rókaszentély. A recepciós srác mesélt róla és legutóbb majdnem meg is találtam, de végül bizonyos okok miatt vissza kellett jönnöm. Szeretném megnézni és te úgy hiszem, elég jól ismered a környéket. Persze, ha nincs ellenedre, hogy egy ilyen vén hapsival töltsd a napot.
- Biztos jó ötlet oda menni?- kérdezek vissza - nem túl biztonságosak az ilyen helyek..
- Csak nem félsz?- mosolyodik el
- Nem minden szellem jó szándékú- emlékeztetem- főleg nem egy ilyen elhagyatott helyen
- Még jó, hogy te is ott leszel velem! - erre ledermedek. Mire gondol? Erre csak elneveti magát. Végül sikerül rávennie, hogy vele tartsak... nem mintha félnék az erdőben, de nagyon rossz előérzetem van. A múltkori helyen parkolunk le, onnan gyalog folytatju az utat. Próbálok nem túl idegesnek tűnni és mikor rákérdez kimagyarázom azzal, hogy félek a nagy, vad ragadozóktól.
Hamar elérjük a múltkori helyet, majd tovább haladva vészesen közeledünk a szentélyhez. A rókák szentélye sincs sokkal jobb állapotban, mint az enyém. Ezt sem látogatják már az emberek, legfeljebb a Luciushoz hasonló turisták, vagy eltévedt túrázók, akik néha az éjszakát is itt töltik. Hallom őket, de nem mernek Lucius előtt mutatkozni, de az is lehet, hogy a köré szőtt védelem erejétől riadtak meg ennyire... ki tudja
- Valami rosszat mondtam talán?- kérdi, miután egy jó ideje a gondolataimba veszve meredek magam elé
- Hogy? Nem, dehogy is... csak eszembe jutott pár emlék...- szerencsére nem faggat. Nem szeretek hazudni, viszont mégsem fedeztem fel magam. Nem hinné el egyetlen szavamat sem, és az is kérdésessé válna, meddig tűrne meg maga mellett.
Végül elérjük a szentélyt. Apró, hajdan talán otthonosnak mondható építmény, mára azonban inkább csak a vádak lakják. A hozzám hasonló állat-istenségek szélsőséges esetben, ha már senki sem emlékszik rájuk, nem imádkoznak hozzájuk, egyszerű állatokká korcsosulhatnak vissza. Sokáig rettegtem, hogy rám is ez vár. Elvesztem emberi tudatomat, isteni erőmet s egyszerű vaddá válok... aztán furcsa mód, egy időben vágytam rá. A vad élet egyszerűségére, az idilli békességre. Mégsem jött el a felejtés pillanata. Talán akadnak még emberek, akik bár nem látogatják már az otthonomat, mégis emlékeznek rám?
Szótlanul járom végig a rókák szentélyét. Fél szememmel Luciust figyelem, míg csendben fülelek, hogy meghalljam a rókák hangját. Figyelnek minket, de nem mernek elő merészkedeni...
- Gyönyörű hely... és szomorú- szólal meg Lucius- olyan elhagyatott...
- Az emberek manapság már nem foglalkoznak annyit az ilyen helyekkel. Elfelejtik szép lassan az isteneket, azok pedig semmivé lesznek...- lépek mellé- az embereknek nincs idejük megállni, magukba fordulni és gondolkodni. Még kevesebb idejük van hinni- megállok az oltár előtt, majd tenyereimet össze ütve behunyom a szemeimet
~ Ki ez a férfi?~ hallom egy közelben ólálkodó róka gondolatait ~ Nem tartozik ide...
~ Ő hozzám tartozik! ~ felelem. Érzem benne a félelmet...~ Az én védelmem alatt áll!
Hirtelen megérini valaki a vállam. Ijedten rezzenek össze, ahogy vissza térek a jelenbe
- Mato... minden rendben? Szólongattalak, de nem válaszoltál
- Bocsánat... elmerültem a gondolataimban- vakargatom meg a fejem. Szerencsére nem firtatja, bár lehet, hogy egyre inkább bolondnak néz... ki tudja. Végül tovább állunk. Meglessük más részeit is a templomnak, majd mikor már kezd lemenni a Nap elindulunk visszafelé. Már sötét van, mikor vissza érünk.
- Köszönöm, hogy velem tartottál! Nagyon jól éreztem magam- mosolyog rám hálásan
- Én is élveztem... viszont... szörnyen kimerültem... remélem nem haragszol, ha most haza megyek...
- Azt hittem, itt szálltál meg te is...
- Nem... csak a kezelések miatt járok ide... de itt lakom nem messze... nem lesz baj...- érzem, hogy remegnek a lábaim, mintha elszállt volna belőlük az erő- Lucius szemei elkerekednek, mintha megvilágosodott volna
- A baleseted, hát persze! És én hegyet mászattam veled- mellém ugrik, mikor a térdeim megrogynak alattam- Ne haragudj...- sóhajtja, miközben biztos kezekkel tart
- Nincs semmi baj... csak... pihenésre van szükségem...
- Töltsd nálam az éjszakát!- veti fel az ötletet- ilyen állapotban nem engedhetlek útnak...
- Biztosan jó ötlet ez?- kérdem rémülten. Félek, ha elalszom valószínűleg vissza változok, és ha reggel előbb ébred, mint én... hogy magyarázom ki? Bár... nagyon úgy érzem, hogy nincs más választásom... végül jobb híján csak bólintok, majd a támogatásával vissza vonulunk a szobába. Hiába mentegetőzök, hogy jó lesz nekem a csupasz tatami nem engedi, hogy azon aludjak, így végül egy ágyban fekszünk, centikre egymás mellett. Én a lelepleződéstől félek, az ő fejében viszont mintha más járna... az arca vörös, körüli a szemkontokatust... mi lelte?
- Jó éjt, Mato...
- Jó éjszakát...
|
| Andro | 2024. 03. 17. 19:29:29 | #36484 |
Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (Matonak)
- Bocsáss meg kérlek... az én hibám – áll fel, miközben engem is felsegít. Még mindig fáj egy kicsit a fejem, de nem vészes. Lehetett volna rosszabb is. - Remélem nem történt nagy baj… - Felültet, miközben a fejem fogom, de nem vérzik. Hála égnek, bár biztosan jó nap pukli lesz majd rajta.
- Nem, nincs baj... túlélem... de mi történt?
- Sajnálom...én… - válaszol akadozva. - Volt egy... balesetem... autóbaleset. Azóta nem sikerült teljesen vissza nyernem a járás képességemet… - magyarázza elpirulva, mintha az valami bűn lenne.
- Sajnálom, ezt nem tudtam. Akkor, gondolom a fürdő is a rehabilitáció része. - A szavaimra csak bólint.
Mikor már jól vagyok, elhagyjuk a fürdőt és az öltöző felé vesszük az irányt. Miközben készülődünk, végig Matót figyelem. Nagyon fiatal fiú, gyönyörű, az alakja kecses és vékony. Mint egy macska. A bőre hibátlan, sehol egy szeplő, vagy anyajegy, ami elcsúfítaná. Különös fiú, meg kell mondjam.
- Mióta élsz Japánban? - kérdem kíváncsian, hiszen lehetetlen, hogy japán lenne. Úgy néz ki, mint egy külföldi és az angolt is remekül beszéli.
- Tessék? - pislog rám értetlenül.
- Nem tűnsz idevalósinak. Ne vedd kérlek sértésnek... de eléggé különbözöl a helyiektől.
- Pedig... mindig is itt éltem. Itt születtem.
- Értem. Akkor gondolom a felmenőid közt lehetett külhoni – bólogatok, elvégre nem lehetetlen a dolog.
- Meglehet. Nem ismertem a szüleimet – mondja halk, fájdalommal teli hangon. Na, tessék! Olyasmibe tenyereltem, amibe nem akartam.
- Árva vagy? Ne haragudj, nem tudtam. Akkor biztosan nagyon magányos lehetsz.
- Volt családom, habár nem vér szerint... de sajnos régen elvesztettem őket is – hajtja le a fejét. Kíváncsi lennék, mi történt.
- Mi történt? - faggatózom tovább, pedig talán nem kéne. De hiába, kíváncsi természet vagyok.
- Inkább beszéljünk valami vidámabb témáról, ha nem haragszol – rázza a fejét, amiből megértem, nem kéne feszegetni a témát.
- Rendben... hmm... Ebéd után lenne kedved elolvasni és véleményezni a készülő könyvemet? Ugye meséltem, hogy író vagyok. Az ítéltem oka is a munkámhoz köthető, könyvet írok, nagyrészt a japán mondavilágról, kultúráról, és te, mint helybéli, remek kritikusom és lektorom lehetnél. Mit szólsz hozzá? - ajánlom fel. Remélem, nem mond nemet. Szükségem lenne egy helybelire, aki eligazít és kijavítja az esetleges tévedéseimet.
- Örömmel – mosolyodik el halványan, mire én is megörülök. Mato egyébként is különleges fiúnak tűnik és kellemes a társasága. - Még sosem csináltam ilyet, de izgalmasan hangzik.
- Csodás! Köszönöm! - mosolyodik el ő is.
Kényelmesen megebédelünk. Egyikünket sem nézik ki, ami megerősít engem abban, hogy Mato tényleg egy vendég. Ebéd után a szobámba megyünk, ahol odaadom neki a jegyzeteimet. Normális esetben nem tenném, mert volt már, hogy el akarták lopni az ötleteimet, de tőle nem tartok.
- Tetszik. Jól kombinálod az alap történetet a mitológiai szállal, bár van benne pár pontatlanság. Szabad? - mutat a zsebemből kikandikáló tollra.
Odanyújtom neki, ő pedig gyorsan körmölni kezd, majd néhány perc múlva visszaadja nekem a jegyzetfüzetem. Sokat írt, de a megjegyzései nagyon találóak és sok segítséget nyújtanak. Hiába, van, ami csak egy japántól tudhatsz meg úgy istenigazából.
- Erre nem is gondoltam. Köszönöm! - mosolyodom el hálásan, ő pedig biccent.
Átolvasom a jegyzeteket, hasznosak lesznek a készülő könyvemhez. Igazából valóban regénynek készül, hiszen nem ismeretterjesztő könyvet írok a természetfelettiről.
- Sokat tudsz a természetfelettiről, Mato – mondom, mire megremeg egy kissé. - Te is hasonló területen mozogsz?
- Csak érdekel a dolog és sokat olvastam. Meg… a nevelőcsaládom sok történetet tudott a természetfeletti lényekről – válaszolja. - Olyan sokszor mesélték el őket, hogy megmaradtak.
- Ez hasznos dolog – bólintok komolyan. - Jómagam is sokat foglalkozom a természetfelettivel. Az emberek manapság nagyon vevők az ilyesmire. Jártam már sokfelé Írországtól Egyiptomig. De Japán egy teljesen más világ.
- De miért pont ide jöttél? - kérdi kíváncsian Mato. - Ez nem éppen, hogy úgy mondjam… turistaközpont.
- Igazából – nevetem el magam –, csak ráböktem a térképre. A lényeg az volt, hogy ne Tokió, vagy valamelyik nagyváros legyen. Egy kis településen az emberek még jobban hisznek a természetfelettiben. De itt a helyiekből alig tudok kihúzni valamit. Úgy tűnik, nem nagyon szeretik az idegeneket, főleg nem a külföldieket.
- Kár, pedig te rendes ember vagy – dönti oldalra a fejét, mire elmosolyodom.
- Köszönöm! És a segítséget is – biccentek. - Ha van kedved, még összefuthatunk. Pár hónapig még itt leszek Japánban, amíg le nem jár a vízumom. Talán megmutathatnád a környéket. Az erdőben már jártam, elég… kísérteties és nyugtalanító. De gyönyörű.
- Ha nem zavarok, szívesen – mosolyodik el, majd feltápászkodik. - De sajnos most már mennem kell. Megígértem egy ismerősömnek, hogy találkozom vele a szomszéd városban. Ideje indulnom, ha nem akarok elkésni.
Elköszönünk egymástól, majd Mato távozik, én pedig egyedül maradok a gondolataimmal. Fura egy figura, de nem tűnik veszélyesnek, vagy erőszakosnak. Viszont jó társaság és hasznos tanácsokat adott.
Nyújtózom egyet, majd nekilátok a munkának. Már elvesztegettem majdnem az egész napot és a szerkesztőm meg fog ölni, ha nem jelentkezem. Írok egy rövid emailt Jonathannak, hogy még nem haltam meg, élek és dolgozom, majd nekilátok begépelni az első adagot a könyvből. Itt-ott kiegészítem a mondanivalót, máshol elveszek belőle. Igyekszem valamiféle regényformát adni neki, hogy az olvasók meg is vegyék. Hirtelen halk kaparászást és egy miákolást hallok, mire az ablak felé fordítom a fejem.
- Na, kegyeskedett hazajönni a fiatalúr? - kérdem, mikor kinyitom az ablakot és a macska egyszerűen, kényelmes léptekkel besétál. Mint aki itthon van. - Hol méltóztattál csavarogni, mi? - kérdem és mikor megvakargatom a füle tövét, dorombolva dörgölőzik hozzám. - Te nyávogó kis bestia, te! Most bezzeg hízelegsz, mi? - simogatom lágyan, ő pedig csak hangosan berreg. Nem haragszom rá és ezt ő is tudja.
Rám nyávog, talán éhes. Még van némi szárított hal, kap vizet is így nem lehet oka panaszra. Étkezés után mellém telepszik, míg én dolgozom és nem mozdul mellőlem. Mintha az érdekelné, mit csinálok, de elvégre ez egy macska, nem ember. Mégis olyan okos tekintete van, hogy kezdek kissé ideges lenni. Nem tudom, mi van velem. Talán a hely teszi, vagy kezdek becsavarodni.
~*~
Néhány napig nem látom Matót, de amúgy is bele vagyok merülve a munkámba. Néha teszek egy-egy kisebb sétát a településen, ellátogatok a macskatemplomhoz, vásárolok ezt-azt, de az erdőt gondosan kerülöm. Rossz érzés fog el, ha csak rágondolok is. De igyekszem kiverni a fejemből a dolgot. Mégis… valami vonz abban a helyben, ráadásul nagyon szeretném látni azt a régi rókaszentélyt is, amiről a recepciós beszélt.
Egyik reggel elgondolkodva lépek ki a szobámból, mikor nekem jön valaki. Az ijedtségtől hátratántorodom, de még időben sikerül talpon maradnom. Meglepetten látom, hogy Mato az.
- Mato! Jó reggelt! - mosolyodom el, ő pedig bűntudatos fejjel néz rám.
- Jó reggelt! Én… elnézést, hogy beléd rohantam, nem volt szándékos – mentegetőzik.
- Semmi baj, nem haragszom. Már kerestelek, de úgy tűnik, nem futottunk össze. Igaz, én is sokat dolgozom mostanában – mondom.
- Nekem is volt némi elfoglaltságom – bólint. - Örülök, hogy összefutottunk.
- Szó szerint – nevetek fel, mire megkönnyebbülten mosolyodik el. - Tényleg, nem lenne kedved eljönni velem valahová? Persze, ha nincs más dolgod, mert a világért sem tartanálak fel.
- Hová? - kérdi kíváncsian.
- Az erdőbe – vágom rá, mire a szemei elkerekednek. - Van ott valahol egy régi rókaszentély. A recepciós srác mesélt róla és legutóbb majdnem meg is találtam, de végül bizonyos okok miatt vissza kellett jönnöm. Szeretném megnézni és te úgy hiszem, elég jól ismered a környéket. Persze, ha nincs ellenedre, hogy egy ilyen vén hapsival töltsd a napot.
|
| Sado-chan | 2024. 01. 17. 20:25:43 | #36459 |
Karakter: Mato
Megjegyzés: Luciusnak
Körbe nézek, de senki sincs itt szerencsére. Korán is van még, meg nincs is olyan sok vendég így szezonon kívül, így teljes nyugalommal sétálok a medence széléhet, hogy megkezdjem az átalakulást. Egy fokkal kevésbé fáj, mint múltkor, de még mindig megvisel... így jár az, aki lassan egy évszázada csak macskaként létezik...
Már egy ideje a vízben üldögélek, gondolataimat messze járnak, mikor fél füllel hallom, hogy valaki csatlakozik hozzám. Nem zavartatom magam, elvégre ez egy nyilvános fürdő, a gondolataimat pedig lekötik a kitsune szavai. Mit árthatott ő, hogy ekkora balszerencsével sújtják? Vagy talán... ez mind rólam szól? Tudom, hogy történni fog valami, de azt nem, hogy mi... hatalmas teherként zúdul rám a tudat, hogy újra meg kell halnom, hogy megmentsek valakit... vagy akár... el is mehetnék... ő nem tartozik ide... de most itt van, és különben sem lennék rá képes...
Ahogy ezennel gyötröm magam meg is feledkezek arról, hogy nem vagyok egyedül, csak akkor kapok észben, mikor már alig kar távolságra kerül az idegen. Ahogy megfordulok Luciussal találom szembe magam. Egy pillanatra elönt a félelem, de aztán realizálom magamban, hogy az ő szemében idegen vagyok. Nem tudja, nem tudhatja, hogy a macska és az ember egy és ugyanaz a személy...
- Elnézést, nem akartam zavarni – emeli fel a kezeit. - Nem gondoltam, hogy van még itt más is rajtam kívül.
- Nem… nem zavar… - válaszolom halkan. A beszéd sem megy olyan könnyen, mint hittem - Ma… maradjon nyugodtan, én már… menni készültem.
- Miattam igazán nem kell elmennie – kezd tiltakozni - Lucius Cornwell vagyok – felém nyújtja a kezét. Ahonnét ő jött, biztosan így köszöntik egymást, én azonban hezitálok, bár magam sem értem, mért félek tőle. Macskaként jól bánt velem, most mégis reszketek... - Örvendek!
- Én is örvendek – végül össze szedem magam és kezét fogok vele- Mato vagyok- mutatkozok be én is
- Szép név – bólint mosolyogva, mire én is elmosolyodok - Még nem láttam a szállóban. Nemrég érkezett?
- Igen, én csak… most érkeztem – dadogó zavartan. Nem szeretek füllenteni, de mégsem mondhatom el, hogy ki vagyok. Nem árulhatom el neki, hogy hetek óta a szobájában élek macskaként, hogy a mellkasán heverészve alszom, hogy elriasszan mellőle a rémálmokat, vagy hogy találkozási első napján olyan erővel ütött el, amibe egy átlagos macska egészen biztosan belepusztult volna...
Sokáig üldögélünk egymás mellett, sokmindenről mesél, én pedig érdeklődve hallgatom. Kényelmesebb így, hogy csak ő beszél. Szóba kerül az otthona, hogy mért utazott ilyen messze, és szóba kerül a macska is... nem igazán mond olyat, amit ne láttam volna az álmaiban, de mégis jó őt hallgatni
- Nem lenne kedve velem ebédelni? -kérdi hirtelen. Én csak meglepettem pislogok - Egyedül vagyok itt, és az egyetlen társaságom egy fehér bundás macska. Habár őt tegnap este óta nem találom. Ráadásul, jó lenne valakivel beszélgetni is, mert a macskák nem éppen szószátyárok.
- Én… nem is tudom… - nézek rá őszintén. Biztosan jó ötlet lenne?- Nem… nem akarok zavarni…
- Egyáltalán nem zavarna, örömmel venném a társaságát, Mato – mosolyog rá. Elgondolkodok az ajánlaton. Igazából szívesen tartanék vele. Jó hallgatni, miközben mesél, jó társaság, és mégiscsak könnyebb úgy megvédeni őt, ha a közelében vagyok...
Végül bólintok és felállok, hogy vele tarthassak, de a lábaim összecsuklanak alattam, így egyenesen felé dőlök. Felém nyúl, hogy elkapjon, de magammal rántom, így mindketten elesünk. A feje a medence szélén koppan. Felszisszen, de nem ereszt, kezeit a derekam köré kulcsolva tart továbbra is
- Bocsáss meg kérlek... az én hibám- szabadítom ki magam a karjai közül, majd ezúttal én próbálom őt felsegíteni- remélem nem történt nagy baj...- felültetem, ő pedig a fejét fogja, de szerencsére nem vérzik
- Nem, nincs baj... túlélem... de mi történt?
- Sajnálom...én...- gyorsan ki kell találnom valamit...- volt egy... balesetem... autóbaleset. Azóta nem sikerült teljesen vissza nyernem a járás képességemet...- magyarázom ki magam. Végül is, nem áll távol a valóságtól..
- Sajnálom... ezt nem tudtam... akkor, gondolom a fürdő is a rehabilitáció része- erre csak bólintok. Mikor enyhül a fájdalma felkel és engem is felsegít. Nem ereszt, úgy mászunk ki a medencéből. Az öltözőhöz megyünk, majd törölközni kezdünk. Érzem magamon a tekintetét, de nem reagálok rá. Bele bújok az egyik kikészített köntösbe, majd miután ő is elkészül az étkező felé indulunk. Rábízom a rendelést, én addig inkább nézelődök, persze csak diszkréten. Az emberek nem foglalkoznak velünk. Látnak engem, de az ő szemükben olyan vagyok, mint mindenki más... Lucius az egyetlen, aki valóban olyannak lát, mint amilyen vagyok.
- Mióta élsz Japánban?- teszi fel a kérdést
- Tessék?- pislogok értetlenül
- Nem tűnsz idevalósinak... ne vedd kérlek sértésnek... de eléggé különbözöl a helyiektől...
- Pedig... mindig is itt éltem... itt születtem...
- Értem. Akkor gondolom a felmenőid közt lehetett külhoni- bólogat, miközben próbálja kitalálni ki lehetek valójában. Nos, sok sikert hozzá!
- Meglehet... nem ismertem a szüleimet...- ami azt illeti, tényleg nem. Az én fajtam születése elég körülményes... ezer évente alig egy maroknyian, de jó pár száz éve nem láttam egyetlen újszülöttet sem.
- Árva vagy? Ne haragudj... nem tudtam... akkor biztosan nagyon magányos lehetsz...
- Volt családom, habár nem vér szerint... de sajnos régen elvesztettem őket is- hajtom le a fejem. Szomorú emlék... próbálok nem rá gondolni... harmonikus, boldog közösségben éltem. Mindenki törődött a másikkal. De hosszú ideje már csak a magány jut nekem
- Mi történt?- faggatózik tovább
- inkább beszéljünk valami vidámabb témáról, ha nem haragszol- rázom meg a fejem. Hogy is mondhatnám el neki... egy szavamat sem hinné el...
- rendben... hmm... ebéd után lenne kedved elolvasni és véleményezni a készülő könyvemet? Ugye meséltem, hogy író vagyok. Az ítéltem oka is a munkámhoz köthető, könyvet írok, nagyrészt a japán mondavilágról, kultúráról, és te, mint helybéli, remek kritikusom és lektorom lehetnél. Mit szólsz hozzá?- meglep az ötlet, de nem mondanám, hogy nem tetszik. Bár meglep, hogy épp egy idegen érdeklődik ennyire a népem iránt, és nem annak a tagjai, de mért is ne?
- Örömmel- mosolyodok el halványan- még sosem csináltam ilyet, de izgalmasan hangzik- bólogatok
- Csodás! Köszönöm- mosolyodik el ő is. Ebéd után a szobája felé indulunk. Hellyel kínál, majd a kezembe nyomja a jegyzeteit, én pedig olvasni kezdek. Jól ír, meg kell hagyni. Látszik rajta, hogy még csak nyers vázlat, de az alap ötlet és a kivitelezés is tetszik. Bizonyára elismert író lehet a hazájában
- Tetszik. Jól kombinálod az alap történetet a mitológiai szállal, bár van benne pár pontatlanság...szabad?- mutatok a zsebéből kifigyelő tollra. Biccent, majd átadja az eszközt, én pedig apró jegyzeteket biggyesztek a margóra, majd vissza adom neki a füzetet. Figyelmesen olvassa őket, közben magában hümmög párat
- Erre nem is gondoltam... köszönöm!- mosolyodik el hálásan. Én csak biccentek. Örülök, hogy segíthetek neki... hosszú idő óta ő az első személy... végre újra hasznosnak érezhetem magam, és ez mindennél többet ér!
|
| Andro | 2023. 12. 27. 11:24:18 | #36445 |
Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (Matonak)
A sűrűből nem sokkal később egy róka alakja bontakozik ki. Közönséges vörös rókának tűnik, amelyből Angliában is számtalan rohangál az erdőkben. Mégis van benne valami különleges, valami megfoghatatlan, ami idegessé és feszültté tesz. A macska is morog egy ideig, halkan nyávog párat, majd hirtelen a róka, ahogy jött, el is tűnik. Feltételezhetően, csak meg akarta nézni, kik járnak errefelé. Talán felvertük, megzavartuk a vadászatában, vagy a rókalyuk itt van a közelben. Mégis, az az érzésem, nem egy hétköznapi jószággal volt dolgom. Semmi kedvem tovább itt maradni, az egész erdőt valami varázslat hatja át. Elvégre nem lenne meglepő, azt mondják, ebben az erdőben kitsunék és más lények is élnek. Nem lennék meglepve, ha egy kitsunéval hozott volna össze a sors. Azt mondják, ravasz, de okos bestiák, akik hol segítenek, hol pedig akadályoznak. Ahogy a kedvük tartja. De bölcsek is, és ha az ember nem akarja háborgatni ket, akkor jó szándékúak lehetnek. Talán van itt valahol egy rókaszentély is, ha megtalálom, majd hagyok ott valami felajánlást, ahogy az itteniek szokták. Mégis, nem tudok nem arra gondolni, hogy mégiscsak valami furcsa volt abban a rókában. A tekintete már-már emberi volt, és jóval közelebb jött, mint akárcsak a londoni rókák szoktak. Vizslatott minket, mintha tanulmányozna.
Még akkor sem tudok másra gondolni, amikor a kocsihoz érünk és elindulunk visszafelé.
A hangulat egész nap rajtam marad, csak egy jó vacsora és egy meleg fürdő képes valamennyire eloszlatni a gondolataimat. De még mindig gyanakszom, így úgy döntök, a napokban újra felkeresem az erdőt, hátha ki tudok deríteni valamit. Talán megkérdezhetném a tulajt, hogy nincs-e egy kitsunéknak, vagy más, erdei lényeknek felállított szentély a környéken. Jobb jóban lenni a természetfeletti lényekkel, én már csak tudom.
A cica persze, ahogy elfekszem, máris rám telepszik. Igazi kis gazember, vagy inkább gaz macska. Kihasználja a helyzetet.
- Ma is rajtam szándékozol heverészni? Nehéz vagy ám ehhez – mondom, mire ő csak meredten néz rám.
Rám is nyávog, de csak halkan, majd kényelembe helyezi magát. Hamarosan durmol is, de nekem kissé nehezebben jön álom a szememre.
~*~
Mire reggel felébredek, a cica már nincs a szobában. Sebaj, biztosan a reggeli sétáját végzi, ha éhes lesz, majd előkerül. Én azonban majdnem éhen halok, így úgy döntök, ezúttal az étkezőben eszem. A reggeli fenséges, mint mindig. Hagyományos japán ételek vannak kitéve, én pedig mindenből teszek a tálcámra és egy kényelmes helyet keresek magamnak az egyik ablak mellett. Még kevesen vannak fenn, csak egy idősebb férfit látok, aki újságot olvas, valamint egy házaspárt és kisgyerekes családot. Mind japánok, akik érdeklődve, de nem tolakodva néznek meg. Megszoktam már, európai vagyok, egy nagyvárosban még nem tűnnék fel ennyire, de itt vidéken gondolom furcsa egy külföldi.
A reggeli végeztével úgy döntök, kifaggatom a recepcióst, aki nem mellesleg annak a házaspárnak az idősebbik fia, akik a szállót vezetik.
- Kitsunék? - kérdi a fiú. Lehet vagy huszonkét-huszonhárom éves, de nem kifejezetten az esetem. Nem csúnya, de az ennyire lányos fiúcskák sosem jöttek be. - Azt mondják, az erdőt egy vénséges vén kitsune védi. Egy régi legenda szerint ott volt már akkor, amikor az első fák gyökeret eresztettek és minden nemkívánatos látogatóval nagyon csúnyán elbánik. Van egy apró szentélye beljebb az erdőben. De kevesen látogatják, és még kevesebben adakoznak.
- Nos, bármit is láttam tegnap, az biztos nem egy hétköznapi vörös róka volt – mondom, miközben már el is döntöm, hogy legközelebb hagyok valami adományt a kis rókaszentélyben. Sosem lehet tudni, és jobb biztosra menni. - Még Londonban sem jönnek ilyen közel az emberhez.
- Kevesen járnak az erdőben – közli a fiú. - Az ottani állatok ritkán látnak embert. A helyiek meg messze elkerülik. Az itteni népek nagyon babonásak.
- Ha ilyen babonásak, akkor miért olyan elhagyatott a macskatemplom? - kérdem. - Úgy tudom, régen a macskaszellemek gazdagságot, jó szerencsét hoztak az embereknek.
- Változtak az idők – von vállat a beszélgetőtársam, miközben a munkáját is sikerül elvégeznie. - Az emberek más szellemek, és más istenek felé fordultak. A templom pedig az enyészeté lett. Bár én mondom, kár érte, mert csinos épületegyüttes. Kár, hogy a testület hagyta így leromlani. Ha engem kérdez, addig készít még róla fényképeket, amíg valakinek eszébe nem jut ledózerolni. Az az igazság, hogy a fiatalok közül egyre kevesebben hisznek a természetfelettiben. Csak mesebeszédnek tartják, humbugnak, ahogy maguk, külföldiek mondják. Pedig én mondom, történnek itt dolgok, amikre nincs logikus magyarázat. Én a maga helyében óvatos lennék, sosem lehet tudni, hogy a helyi szellemek és istenségek kit tekintenek veszélyesnek.
Megköszönöm az információkat, majd visszatérek a szobámba. De a macska még mindig sehol. Pedig ilyenkor már itt szokott várni, hogy megetessem.
- Nos, mindegy – vonok vállat, majd magamhoz veszem a fürdőszereimet és úgy döntök, hogy bár még csak délelőtt van, ellátogatok a szálló onsenjébe. Még úgysem voltam ott, és ilyenkor biztosan kevesen üldögélnek a medencében.
A gondolatot tett követi, én pedig hamarosan már a fedett onsenben vagyok meztelenül. Gondosa megfürdöm, csak aztán lépek be a kellemes, meleg vízű forrásba. A medence hatalmas, igaz, hogy teteje van, de ettől eltekintve három oldalon nyitott és egy az egyik nyitott oldal pont az erdő felé néz. A párától nem látok sokat, a szemüvegem is bepárásodik a melegben, így azt is csak később fedezem fel, hogy valaki más is van a medencében és a tájban gyönyörködik. A jöttömre felém fordul, majd meglepetten kerekednek el a szemei.
- Elnézést, nem akartam zavarni – emelem fel a kezem. - Nem gondoltam, hogy van még itt más is rajtam kívül.
- Nem… nem zavar… - válaszolja az idegen halk hangon. Tökéletesen beszéli a japánt, de mégsem néz ki japánnak. A bőre nagyon világos, a szemei opál színűek, a haja pedig hófehér. Az arcvonásai lágyak, de mégsem lányosak inkább kedvesek és barátságosak. A tekintete nagyon emlékezetet valakire, de nem tudom megmondani, kire. - Ma… maradjon nyugodtan, én már… menni készültem.
- Miattam igazán nem kell elmennie – rázom a fejem. - Lucius Cornwell vagyok – mutatkozom be kezet nyújtva, mielőtt még eszembe jutna, hogy a japánok nem szeretik a kézfogást. - Örvendek!
- Én is örvendek – fogja meg a kezem az idegen. Az érintése puha, az ujjai kecsesek és hosszúak. A fogása nem erős, és mintha a keze picit remegne is. - Mato vagyok.
- Szép név – bólintok mosolyogva, mire ő is halványan elmosolyodik. - Még nem láttam a szállóban. Nemrég érkezett?
- Igen, én csak… most érkeztem – hebegi, és zavartan süti le a szemét.
Nem fixírozom a dolgot, talán szégyenlős, így nem faggatom tovább. Lopva végignézek rajta. Alacsony, kecses alkat vékony csípővel és keskeny vállakkal. Nem kifejezetten az esetem, de nem is tartom visszataszítónak.
Sokáig üldögélünk egymás mellett a meleg vízben, apróságokról beszélgetünk. Vagyis inkább én mesélek neki a munkámról, meg Angliáról, amit érdeklődve hallgat. Végül az éhség az, ami kikerget a medencéből, de még mielőtt indulnék, Matohoz fordulok.
- Nem lenne kedve velem ebédelni? - kérdem barátságosan, mire döbbenten mered rám. - Egyedül vagyok itt, és az egyetlen társaságom egy fehér bundás macska. Habár őt tegnap este óta nem találom. Ráadásul, jó lenne valakivel beszélgetni is, mert a macskák nem éppen szószátyárok.
- Én… nem is tudom… - néz rám őszintén. - Nem… nem akarok zavarni…
- Egyáltalán nem zavarna, örömmel venném a társaságát, Mato – mosolygok rá.
Látom, hogy elgondolkodik, talán nem szokták meghívni soha sehová. Kissé félénk, de aranyos fiú. Vajon hány éves lehet? Húszévesnél nem lehet idősebb, habár a japánoknál ezt nehéz megmondani. Lehet akár harmincéves is. Van benne valami furcsa, valami különleges. Mint abban a tegnapi rókában, de nem tudnám megfogalmazni az érzést. Csak egyszerűen érzem, hogy ő nem egy hétköznapi fiú. Persze, mégsem kérdezhetem meg, hogy nem valami természetfeletti lény-e. A legjobb esetben is kinevetne, és bolondnak néznek. A legrosszabb esetben pedig feldühödne, hogy ilyen baromsággal állok elő. Talán még azt is feltételezné, hogy így akarom felszedni. Inkább megtartom magamnak a gondolataimat, akármennyire nehéz is.
Végül bólint, és feláll, de megbotlik és előre felé zuhan. Odasietek, és még éppen időben kapom el, de ez azzal jár, hogy hátraesek és beverem a fejem a medence fával burkolt szélébe. Felszisszenek a fájó érzésre, de még így is két kézzel szorítom magamhoz Matót, aki aggodalmas, és bűntudattal teli tekintettel néz rám.
|
| Sado-chan | 2023. 11. 04. 20:15:20 | #36430 |
Karakter: Mato
Megjegyzés: a kék szemű idegennek
Nagy nehezen vissza változok macskává, majd vissza fekszem a már jól megszokott helyemre. Még hosszú percekig remegek a fájdalomtól, szerencsére Lucius ebből semmit sem érzékel, hisz mélyen alszik. Talán nekem is pihentem kellene egy kicsit... Másnap reggel nagy a mozgolódás. Útra valót csomagol, majd öltözni kezd, én meg jobb híján csak lesek. Ugye nem akar máris haza menni?!
- Van kedved velem tartani egy kis erdei kirándulásra?- szegezi nekem a kérdést. Kirándulás? Még szép, hogy megyek! Boldogan dörgölőzök hozzá válaszul- Ezt igennek veszem, cicus. Na, gyere, már úgyis eleget ültem a szobában. Ideje egy kis friss levegőt szívni.
Kocsiba pattanunk, bár kicsit óckodok tőle. Még mindig fáj az ütközés helye. Nem megyünk messzire, a szentélyemtől alig pár kilométerre lévő túravonalat vesszük célba. Mikor utoljára itt jártam kitsunék lakták ezt a helyet. Ravasz, de ártalmatlan népség... most viszont nem látom őket... ezek szerint ez a kor épp olyan hatással van rájuk, mint ránk.
- Na, készen állsz?- kérdi, mikor kiszállunk a kocsiból. Egy nyávogással válaszolok. Talán csak beljebb húzódtak, és hamarosan megtaláljuk őket... - Akkor, gyerünk! Neked sem árt egy kis mozgás, a végén teljesen el fogsz hízni, cicus. -Erre kelletlenül fújtatok egyet. Én, elhízni? Kikérem magamnak! Erre csak felnevet, mintha olyan vicces lenne. Nem is méltatom reakcióra, inkább elindulok az erdő felé. A külseje megváltozott, de belül olyan, mint régen! Békés, meghitt, otthonos. Nekem legalábbis az. Ezer féle virág illat keveredik a levegőben, de egyik sem nyomja el a másikat. Harmónia leng körbe minden apró életet. A földre szegezem a tekintetem. Apró népek egész hada sürög a lábam alatt...ott egy egérke! Rá vetem magam, de persze eliszkol... kijöttem a gyakorlatból... talán a madarakkal nagyobb sikerem lesz...
- Túl magasan vannak azok egy hozzád hasonló kis állatnak – erre csak mérgesen fordulok felé - Néha tényleg az az érzésem, hogy érted, amit mondok neked, cicus. -Ha tudná, mennyire közel jár az igazsághoz! Nem foglalkozik a válaszommal, inkább készít pár fényképet. Én sem idegeskedek rajta, inkább kiélvezem a túrát. Most viselkedhetek egyszerű macskaként, nem kell megfelelnem senkinek... sokszor álmodtam erről, vajon milyen lenne ha közönséges macskának születtem volna? Akkor nem törném ilyeneken az agyam persze... minden egyszerűbb lenne... viszont ha most történne meg... kicsit hátborzongató belegondolni. Boldog tudatlanság, de elvesztenék mindent, ami én vagyok...
- Gyönyörű! - ámuldozik, mikor elérjük a tisztást. Valóban csodaszép, meg kell hagyni. Leheveredek a puha fűben. Olyan jó itt... közben fél szemmel a férfit figyelem, ahogy leveszi a hátizsákját és kotorászni kezd benne. Persze amit elő kerül az elemózsia és is azonnal mellette termek- Csak nem megéheztél? - nevet fel, de csak halk nyávogás a válaszom. - Persze, egy hete nem ettél, mi?- mosolyodik el, de a mosolya szinte azonnal le is fagy az arcáról. Én is érzem, de még nem tudom, pontosan mi közelít felénk. Hozzám hasonló, de nagyobb és erősebb... nem lehet még egy macska... a mi szentélyünkből csak én maradtam, mind meghaltak... más szentély macskái pedig nem jönnek ide, csak ha hívjuk, vagy nagy a baj...
Ahogy egyre közelebb ér lassan felismerhetővé válik az aurája, majd végül maga a teremtmény is megmutatja magát. Egy Kitsune! Vénséges rókaszellem, öregebb mint én, vagy mint az erdő maga, amit védelmez.
- Áldott napot!- üdvözlöm a tőlem telhető legnagyobb tisztelettel. Persze Lucius ebből semmit sem hallhat, de mintha kicsit megkönnyebbülne
- Mit keresel ilyen messze az otthonodtól? És mit keres itt egy idegen? -pillant a férfi felé
- Csak gyönyörködünk az erdődben. Messzeföldről jött, s míg itt van, én vigyázok rá
- Nehéz terhet vettél a nyakadba, fiam! Hatalmas balszerencse készül rá szállni, ami akár az életedbe is kerülhet. Ennek ellenére is kész vagy védelmezni ezt a férfit?- szegezi nekem a kérdést. Egy pillanatra össze rezzenek. Miféle balszerencse lehet ilyen hatalmas erejű?
- Igen. Elvégre ez a dolgom, nemde?
- Jól figyelj mindenkire aki megfordul körülötte. Nem mindenki jó szándékú, aki mosollyal közelít, és nem mindenki ellenség, aki kést szorongat a háta mögött!
- Köszönöm, bölcs Róka!- hajtok fejet előtte. Mire újra ránézhetnék már el is tűnik. Kell pár pillanat, hogy össze szedjem magam. Vissza megyek hozzá... valahogy elment a kedvem a kirándulástól....
Ahogy látom, neki is. Össze csomagolunk, majd tovább állunk. Nem szól egy szót sem, akkor sem, mikor vissza érünk a kocsihoz, és akkor is szótlanul mered maga elé, mikor haza érünk. Nem hallhatott minket... az nem lehet... ő csak egy ember...
Estére valamelyest enyhül a hangulat. A nyugtató fürdő és a kellemes illatok ellazítják annyira, hogy ne rágódjon a ma történteken. Engem viszont nem hagy nyugodni, hogy talán hallja a hangunkat. Épp alváshoz készülődik, már épp lehunyná a szemeit, mikor újra a mellkasára telepedek
- Ma is rajtam szándékozol heverészni? Nehéz vagy ám ehhez...
- LUCIUS!!! HALLASZ ENGEM?!!- kiáltom el magam, de semmi reakció- HAHÓ!!!- semmi. Ezek szerint mégsem hall engem, csak annyit érzékel, hogy meredten bámulok a szemeibe. Megkönnyebbülten fújtatok, és fekszem el rajta. Nem hall minket... de akkor vajon mi rémíthette meg az erdőben?... mindegy is... ma már késő van ahhoz, hogy ezen rágódjak...
Másnap reggel korán kelek. Ő még alszik, de nekem nem jön újra álom a szememre, így inkább úgy döntök kicsit körbe járom a helyet. Ezen a szobán kívül úgysem láttam még sokat ebből a helyből, itt az ideje, hogy jó macskához illően csavarogjak kicsit!
Nyújtózkodok egyet, majd kisasszézok a résnyire nyitva hagyott ablakon, végig a teraszokon, majd egy újabb nyitott ablakon be, eljutva így egészen az előtérig. Ha már itt vagyok kicsit körbe szaglászok... mire gondolhatott a róka hatalmas balszerencse alatt? Mi lehet akkor erejű, hogy cserébe az életemmel kell fizetnem?
Lassan kezdenek elő bújni az emberek is. A nagy része nem foglalkozik belem, néhányan megsimogatnak, egy kisgyerek pedig megpróbál elkapni, de egyik sem akar szerencsére kitessékelni. Nyilván úgy gondolják, ha a tulaj beengedett, okkal lehetek itt.
Barangolásom közben elkeveredek egészen a szálló onsenjéig... régen a mi templomunknak is volt fürdőháza. Nem ilyen szép nagy, de mikor nem voltak látogatóink sokat üldögéltem benne többed magammal... talán kipróbálhatnám... itt nem lenne feltűnő egy meztelen alak, és járkálnom sem kell közben...
|
| Andro | 2023. 08. 21. 16:44:56 | #36346 |
Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (Cicuskámnak)
Éjjel nyugodtan alszom, de a reggel nagyon hamar eljön. Arra ébredek, hogy valami meleg és puha dörgölőzik hozzám. Kell pár pillanat, mire eszembe jut, hogy tegnap hazahoztam egy kis nyávogót. Lassan ébredezek, a macska pedig nem hagyja abba a dörgölőzést. Talán éhes, vagy játszani akar.
- Jó reggelt cicus! - simítok végig a hátán.
Végigvakargatom a füle tövét, majd a hátát, mire a cica szinte szétfolyik a kezem alatt. Úgy tűnik, jó régen nem dögönyözték már meg. De muszáj felkelni, vár a munka. A könyv sajnos nem írja meg saját magát, pedig néha jó lenne. Felkelek, elpakolok, majd elmegyek megmosdani és öltözni. Visszafelé egy tálka vizet is hozok a cicának. De kaját vennem kell.
- Keresek neked valamit reggelire – pillantok vissza, mielőtt kilépnék a szobából.
Sajnos a boltok még nem nagyon vannak nyitva. Halat most nem tudok hozni, a halászok még nem értek vissza az aznapi fogással. Így a vegyesboltban veszek egy zacskó száraz tápot és scak reménykedem, hogy őfelsége hajlandó lesz megenni. Ha nem, akkor sem kap mást. Estefelé majd még elmegyek, hátha tudok neki venni valami mást. Talán aszpikos kaját, vagy konzervet, amit be tudok tenni a hűtőbe is.
Mikor visszaérek a macskát az ablakban ülve találom, amint a madarakat bűvöli a tekintetével. Fogadok, szívesen elkapna egyet, elvégre egy kis vadász. De még várnia kell, míg megerősödik.
- Látom tetszik a macska TV – simogatom meg a fejét, mire nyávog egyet és hozzám törleszkedik. - Remélem szereted a száraz tápot, mert csak ilyet tudtam szerezni. - A földre teszem a tálat, amiben a táp van, ő pedig kíváncsian körbeszimatolja.
Hagyom, hadd egyen, én pedig nekivetem magam az írásnak. Nagyon jól megy, csak úgy repülnek a szavak a monitorra, miközben a diktafon hangját hallgatom. A macska nem zavar, egész nap járkál, vagy alszik. Elvégre macska. Én meg örülök, hogy tudok haladni az írással.
A következő napok gondtalanul telnek. Nappal az írással vagyok elfoglalva, mivel elég sok anyagot gyűjtöttem a templomról és néhány helyi lényről. Éjjel pedig kimerülten zuhanok ágyba. A macska persze még mindig mellettem alszik, de nem zavar. Ha minden jól megy, talán fél éven belül valóban hazamehetek Londonba. Nem mintha annyira hiányozna a köd, az eső meg a sok szmog, de mégis az az otthonom. Meg anyáék is hiányoznak azért, hiába vagyok felnőtt ember. Viszont ez a japán táj valóban lenyűgöző. A kisváros nyugodt, a környék pedig felfedezésre váró. Talán ideje lenne kimozdulnom egy kicsit, mivel már napok óta a négy fal között ülök.
~*~
Másnap úgy döntök, valóban jót tenne egy kis séta a közeli erdőben. A helyiek szerint nem veszélyes, nem is túl nagy, rókánál nagyobb állat nem él benne. Talán láthatok egy kitsunét, vagy akár egy tanukit is. Ha vizet találnék, talán egy kappa is felbukkanna. Japán hemzseg a kamiktól, oniktól, meg mindenféle mitikus lényektől. Csak az emberek általában nem látják őket. Így reggeli után készülődni kezdek, amit a macska is érdeklődve figyel.
- Van kedved velem tartani egy kis erdei kirándulásra? - kérdem, mire boldogan törleszkedik a lábamnak. - Ezt igennek veszem, cicus. Na, gyere, már úgyis eleget ültem a szobában. Ideje egy kis friss levegőt szívni.
Az erdő tényleg nincs messze a fogadótól, sőt a várostól sem. De inkább autóval megyek az erdőt és a várost elválasztó parkolóig. Felkapom a hátizsákom, amiben van víz, néhány szendvics, pár szárított hal és némi főtt tojás, meg egy alma is. Kíváncsi vagyok, mekkora az erdő. A telefonomat már előkészítettem, mert ha lehetséges, szeretnék pár gyönyörű képet is készíteni a tájról. Elvégre egy erdőben bőven van mit fényképezni.
- Na, készen állsz? - kérdem, mikor kiszállunk a kocsiból. A macska csak nyávog egyet, majd a fejével a lábamat kezdi bökdösni. - Akkor, gyerünk! Neked sem árt egy kis mozgás, a végén teljesen el fogsz hízni, cicus.
A macska fúj egyet, mintha még a feltételezés is sértené, mire elnevetem magam. Valóban olyan, mintha minden szavamat értené. De ez lehetetlen, elvégre csak egy állat, nem valami legendás lény. Habár macskaszellemek valóban léteznek, de a templom elhagyatott. Kizárt, hogy még élne akár egyetlen macskaszellem is a környéken.
Az erdő gyönyörű, minden él, minden lélegzik. A levegőben édes illat száll, valószínűleg a virágoktól és a mindenféle erdei gyümölcsöktől származnak. A fák között bogarak zümmögnek, az ágakon madarak trilláznak, a gyökerek között apró állatok surrannak. A cica meg is próbál elkapni egy erdei egérkét, de az túl gyorsan iszkol be a gyökerek közé. Így inkább a madarakra függeszti a tekintetét, amelyek magasan felettünk, mindenről megfeledkezve dalolnak.
- Túl magasan vannak azok egy hozzád hasonló kis állatnak – mondom, de csak rám villantja a szemeit, mintha szemrehányást akarna tenni. - Néha tényleg az az érzésem, hogy érted, amit mondok neked, cicus.
Nem válaszol, de nem is várok választ. Helyette készítek pár képet a minket körbevevő erdőről. A helyiek szerint vannak benne erdei szellemek, és az erdő kamija szemmel tartja minden lépésünket. Az erdő védelmezőjéről hirtelen a Totoro ugrik be, Miyazaki készített egy filmet erről a hatalmas, szőrmók óriásról, aki az erdőt védelmezi. Talán ennek a helynek is megvan a maga Totorója. És talán nem bánja, hogy itt vagyunk.
A táj valóban lenyűgöző. Egy kis ösvényen megyünk, ami a helyiek átmegy az erdőn és a másik oldalon visszavezet a parkolóba. Legalább nem kell egy rakás időt majd elfecsérelnem, hogy visszamenjek az autóért.
A cica úgy tűnik, élvezi az erdei sétát. Szimatolgat, ide-oda ugrándozik, előre szalad, majd megvár és megint fut egy kicsit. Mint aki még sosem járt az erdőben, ami talán igaz is. A templom pont ellenkező irányban van, és amennyire én tudom, a macskáknak megvan a saját területük. Végül egy kis tisztásra érünk, ami tele van erdei vadvirágokkal.
- Gyönyörű! - ámulok el, és gyorsan kattintok pár fényképet, mintha egy szempillantás alatt elillanhatna ez a csodálatos látvány.
A cica a fűben hempergőzik, így én is lehuppanok a puha pázsitra. Magam mellé teszem a hátizsákom, és mikor kihúzom a cipzárt, a macska már mellettem is van.
- Csak nem megéheztél? - nevetek fel, de csak halk nyávogás a válasz. - Persze, egy hete nem ettél, mi?
Éppen a zsákba nyúlok, hogy elővegyem a szárított halat, amikor rossz érzés kerít hatalmába. Valami nincs rendben, valami baj van. A macskára nézek, amely mintha megmerevedett volna. A bajsza szinte az égnek áll, felgörbíti a hátát, miközben veszettül szimatol. Elfog az aggodalom, de nem értem, miért kéne félnem. Nem tettem semmi rosszat. Mindig megéreztem a mitikus lényeket, és ez most valami ártó dolog lehet, ha a macska így megijedt. Azt mondják, az állatok hamarabb megérzik a veszélyt, mint az ember. Nem merek mozdulni, pedig tudom, hogy kéne. De talán pont azzal teszek rosszat, ha elrohanok. Így inkább ülve maradok, és úgy döntök, megvárom, mi fog történni.
|
|
