- Van kedved velem tartani egy kis erdei kirándulásra?- szegezi nekem a kérdést. Kirándulás? Még szép, hogy megyek! Boldogan dörgölőzök hozzá válaszul- Ezt igennek veszem, cicus. Na, gyere, már úgyis eleget ültem a szobában. Ideje egy kis friss levegőt szívni.
Kocsiba pattanunk, bár kicsit óckodok tőle. Még mindig fáj az ütközés helye. Nem megyünk messzire, a szentélyemtől alig pár kilométerre lévő túravonalat vesszük célba. Mikor utoljára itt jártam kitsunék lakták ezt a helyet. Ravasz, de ártalmatlan népség... most viszont nem látom őket... ezek szerint ez a kor épp olyan hatással van rájuk, mint ránk.
- Na, készen állsz?- kérdi, mikor kiszállunk a kocsiból. Egy nyávogással válaszolok. Talán csak beljebb húzódtak, és hamarosan megtaláljuk őket... - Akkor, gyerünk! Neked sem árt egy kis mozgás, a végén teljesen el fogsz hízni, cicus. -Erre kelletlenül fújtatok egyet. Én, elhízni? Kikérem magamnak! Erre csak felnevet, mintha olyan vicces lenne. Nem is méltatom reakcióra, inkább elindulok az erdő felé. A külseje megváltozott, de belül olyan, mint régen! Békés, meghitt, otthonos. Nekem legalábbis az. Ezer féle virág illat keveredik a levegőben, de egyik sem nyomja el a másikat. Harmónia leng körbe minden apró életet. A földre szegezem a tekintetem. Apró népek egész hada sürög a lábam alatt...ott egy egérke! Rá vetem magam, de persze eliszkol... kijöttem a gyakorlatból... talán a madarakkal nagyobb sikerem lesz...
- Túl magasan vannak azok egy hozzád hasonló kis állatnak – erre csak mérgesen fordulok felé - Néha tényleg az az érzésem, hogy érted, amit mondok neked, cicus. -Ha tudná, mennyire közel jár az igazsághoz! Nem foglalkozik a válaszommal, inkább készít pár fényképet. Én sem idegeskedek rajta, inkább kiélvezem a túrát. Most viselkedhetek egyszerű macskaként, nem kell megfelelnem senkinek... sokszor álmodtam erről, vajon milyen lenne ha közönséges macskának születtem volna? Akkor nem törném ilyeneken az agyam persze... minden egyszerűbb lenne... viszont ha most történne meg... kicsit hátborzongató belegondolni. Boldog tudatlanság, de elvesztenék mindent, ami én vagyok...
- Gyönyörű! - ámuldozik, mikor elérjük a tisztást. Valóban csodaszép, meg kell hagyni. Leheveredek a puha fűben. Olyan jó itt... közben fél szemmel a férfit figyelem, ahogy leveszi a hátizsákját és kotorászni kezd benne. Persze amit elő kerül az elemózsia és is azonnal mellette termek- Csak nem megéheztél? - nevet fel, de csak halk nyávogás a válaszom. - Persze, egy hete nem ettél, mi?- mosolyodik el, de a mosolya szinte azonnal le is fagy az arcáról. Én is érzem, de még nem tudom, pontosan mi közelít felénk. Hozzám hasonló, de nagyobb és erősebb... nem lehet még egy macska... a mi szentélyünkből csak én maradtam, mind meghaltak... más szentély macskái pedig nem jönnek ide, csak ha hívjuk, vagy nagy a baj...
Ahogy egyre közelebb ér lassan felismerhetővé válik az aurája, majd végül maga a teremtmény is megmutatja magát. Egy Kitsune! Vénséges rókaszellem, öregebb mint én, vagy mint az erdő maga, amit védelmez.
- Áldott napot!- üdvözlöm a tőlem telhető legnagyobb tisztelettel. Persze Lucius ebből semmit sem hallhat, de mintha kicsit megkönnyebbülne
- Mit keresel ilyen messze az otthonodtól? És mit keres itt egy idegen? -pillant a férfi felé
- Csak gyönyörködünk az erdődben. Messzeföldről jött, s míg itt van, én vigyázok rá
- Nehéz terhet vettél a nyakadba, fiam! Hatalmas balszerencse készül rá szállni, ami akár az életedbe is kerülhet. Ennek ellenére is kész vagy védelmezni ezt a férfit?- szegezi nekem a kérdést. Egy pillanatra össze rezzenek. Miféle balszerencse lehet ilyen hatalmas erejű?
- Igen. Elvégre ez a dolgom, nemde?
- Jól figyelj mindenkire aki megfordul körülötte. Nem mindenki jó szándékú, aki mosollyal közelít, és nem mindenki ellenség, aki kést szorongat a háta mögött!
- Köszönöm, bölcs Róka!- hajtok fejet előtte. Mire újra ránézhetnék már el is tűnik. Kell pár pillanat, hogy össze szedjem magam. Vissza megyek hozzá... valahogy elment a kedvem a kirándulástól....

Ahogy látom, neki is. Össze csomagolunk, majd tovább állunk. Nem szól egy szót sem, akkor sem, mikor vissza érünk a kocsihoz, és akkor is szótlanul mered maga elé, mikor haza érünk. Nem hallhatott minket... az nem lehet... ő csak egy ember...
Estére valamelyest enyhül a hangulat. A nyugtató fürdő és a kellemes illatok ellazítják annyira, hogy ne rágódjon a ma történteken. Engem viszont nem hagy nyugodni, hogy talán hallja a hangunkat. Épp alváshoz készülődik, már épp lehunyná a szemeit, mikor újra a mellkasára telepedek
- Ma is rajtam szándékozol heverészni? Nehéz vagy ám ehhez...
- LUCIUS!!! HALLASZ ENGEM?!!- kiáltom el magam, de semmi reakció- HAHÓ!!!- semmi. Ezek szerint mégsem hall engem, csak annyit érzékel, hogy meredten bámulok a szemeibe. Megkönnyebbülten fújtatok, és fekszem el rajta. Nem hall minket... de akkor vajon mi rémíthette meg az erdőben?... mindegy is... ma már késő van ahhoz, hogy ezen rágódjak...

Másnap reggel korán kelek. Ő még alszik, de nekem nem jön újra álom a szememre, így inkább úgy döntök kicsit körbe járom a helyet. Ezen a szobán kívül úgysem láttam még sokat ebből a helyből, itt az ideje, hogy jó macskához illően csavarogjak kicsit!
Nyújtózkodok egyet, majd kisasszézok a résnyire nyitva hagyott ablakon, végig a teraszokon, majd egy újabb nyitott ablakon be, eljutva így egészen az előtérig. Ha már itt vagyok kicsit körbe szaglászok... mire gondolhatott a róka hatalmas balszerencse alatt? Mi lehet akkor erejű, hogy cserébe az életemmel kell fizetnem?
Lassan kezdenek elő bújni az emberek is. A nagy része nem foglalkozik belem, néhányan megsimogatnak, egy kisgyerek pedig megpróbál elkapni, de egyik sem akar szerencsére kitessékelni. Nyilván úgy gondolják, ha a tulaj beengedett, okkal lehetek itt.
Barangolásom közben elkeveredek egészen a szálló onsenjéig... régen a mi templomunknak is volt fürdőháza. Nem ilyen szép nagy, de mikor nem voltak látogatóink sokat üldögéltem benne többed magammal... talán kipróbálhatnám... itt nem lenne feltűnő egy meztelen alak, és járkálnom sem kell közben... 

- Azért még ne nagyon ugrálj nekem, jó? Jól elcsaptalak, te kis mihaszna. Hát mégis mit kerestél az úton? - fél szemmel őt figyelem, miközben dorombolva élvezem a törődést. El sem hinnéd, ha elmondanám. Persze, macskaként nem tudok beszélni...kérdés, hogy emberként menne-e még. Olyan rég öltöttem utoljára emberi alakot... talán járni sem tudnék már két lábon...- Na, felhúzták a berregődet, úgy hallom – berregő? Biztos a dorombolásomra gondol...
Azt mondják, jó hatással van az emberekre. Megnyugtatja őket...
Hirtelen megcsapja egy illat az orrom... finom illat... egész biztosan valami hal lesz!
Felemelem a fejem és szimatolni kezdek, még a szám szélén is végig nyalok. Olyan rég ettem már ilyet!

- Nos, úgy látom, éhes vagy, kicsikém – vakargatja meg a fülem tövét, én pedig nyávogással válaszolok - Vettem ám neked valami finomat, mindjárt hozom.
Felkel és keresgélni kezd, majd hamarosan két kis tállal tér vissza. Az egyikben friss víz, a másikban ínycsiklandó illatokat árasztó halacskák fekszenek. Leteszi a földre őket, majd mellém lép és kivesz a dobozból. A tálkák mellé fektet, én pedig bele szimatolok a levegőbe. Iszom pár kortyot, majd rávetem magam a halra. Nem is tart sokáig, hogy eltüntessem őket...olyan finom!!! Kérek még!

- Tudom, hogy nem vagy éhes, de lásd, kivel van dolgod – csóválja a fejét, majd a tányérra teszi a maradék halat is. Nem kell sok idő, hogy ismét az üres tál éktelenkedjen előttem. Hálásan dörgölőzök hozzá. Rég volt hozzám ilyen jó valaki. Újra simogatni kezd, én pedig elfekszem alatta. Kellemes érzés, de még sajognak a tagjaim. Istenség lévén gyorsan gyógyulok, ráadásul, egy átlagos macska nem is biztos, hogy túlélte volna a gázolást. Hosszú órákon át simogat és vakargat még, én pedig élvezkedek, hisz nem sűrűn jut számomra ilyesmi. Most kell kiélveznem, hisz kérdés, hogy meddig maradhatok mellette. Ő nem idevalósi, haza tér egy nap, és kétlem, hogy magával akarna vissza. És amúgy sem mehetnék. A szentélyt elhagyhatom, de a várost nem, legalábbis hosszú időre nem... ide tartozom, az itt élőket szolgálom és védem, noha ők erről már nem is tudnak.
Végül magamra hagy, nem marasztalom, hisz nyilván dolga akadt. Míg távol van vissza mászok a dobozomba és elhelyezkedek. Nem alszom még, a dobozból figyelem, mikor vissza jön és alváshoz kezd készülődni. Megvárom, míg lefekszik, csak utána bújok mellé

- Hé, neked ott a saját helyed, cica! - szól rám, de szemrehányóan nézek rá. Ha tudná, amit én, nem panaszkodna - Na jó, de csak ma éjszakára! Nem csinálunk belőle rendszert – hát persze...
Mellé fekszem és elhelyezkedek. Lehunyja a szemeit, és hamarosan már alszik is. A mellkasára mászok és elhelyezkedek rajta. Kedves álmokat küldök neki, közben lopva bele lesek a tudatalattijába, hogy megtudjam, ki is ő valójában. Nem vájkálok nagyon, csak a legfontosabbakat lesem meg. A neve Lucius... író, ihletért utazott ilyen messze az otthonától...oh, és érdekli a természet feletti! Ez meglep. A mai emberek többsége nem hisz már, de ő miattunk utazta át a fél világot... megérdemli, hogy szép álmokat lásson...

A reggel sokáig várat magára. Ő végig alussza az éjszakát, én pedig végig őrködök az álmai felett. Mikor reggel ébredezni kezd dorombolással és dörgölőzéssel üdvözlöm
- Jó reggelt cicus!- simít végig a hátamon. Sokkal jobban fest, mint este. Végig vakargatja a füleim tövét, majd a hátamat, én pedig valósággal szétfolyok a kezei alatt. Végül azonban felkel, így kénytelen vagyok elengedni őt. Elpakolja a fekhelyét, majd mosakodni megy. Visszafelé hoz nekem egy kis vizet, de ételt nem. Talán elfogyott...nem baj, nekem nincs szükségem annyi ételre, mint egy átlagos macskának- keresek neked valamit reggelire- pillant vissza, mielőtt eltűnne az ajtó mögött. Nem zavartatom magam, elindulok felfedezni az apró szobát. Megnézek és megszimatolok mindent, majd végül az ablakban kötök ki. Ott talál rám, mikor vissza tér. Bár hallom őt, mikor belép, nem reagálok elsőre. A madarakat figyelem, az elhaladó embereket és járműveket. Amikor néha lemerészkedtem a szentélyből azt mindig éjszaka tettem, mikor az emberek aludtak... de most ébren vannak... most minden más... élettel telibb, mégis, valahogy kevésbé valóságos, így az ablakon keresztül
- Látom tetszik a macska TV- simogatja meg a fejem. Csak egy nyávogással válaszolok, majd hozzá dörgölőzök- remélem szereted a száraz tápot, mert csak ilyet tudtam szerezni- a földre teszi a tálkát, én pedig kíváncsian kezdem körbe szaglászni. Nem olyan jó, mint a tegnapi halacskák, de nem panaszkodok. Gondolt rám, és csak ez számít. Reggeli után a keresésére indulok. Míg én a kajával voltam elfoglalva, ő vissza tért az íráshoz. Észre sem vesz, olyan mélyen bele van merülve... ezek szerint jót tettek neki a szép álmok. Az ölébe fészkelem magam, ott szunyókálok, úgy tűnik, egyáltalán nem bánja...

A Következő napok gondtalanul telnek. Nappal az írással foglalkozik, éjszaka pedig én őrködök felette. Talán megpróbálhatnék újra emberré változni... szívesen beszélgetnék vele... annyi kérdésem van. De hogyan? Egyszerűen szólítsam le? Vagy álcázzam véletlennek a találkozásunkat? Talán ez beválhat...

Lemászok róla és hangtalan léptekkel átmegyek a szomszéd szobába. Szerencsére mélyen alszik, így nem ébred fel a nyöszörgésemre. Fájdalmasabb, mint emlékeztem...vagy csak én vagyok berozsdásodva. Mikor elmúlik a remegés a falba kapaszkodva próbálok lábra állni, de a lábaim össze csuklanak alattam. Ezt még gyakorolnom kell, mielőtt emberként találkoznék vele...

Virágzanak az ezeréves fák, énekelnek a madarak, a Nap szeretetteljes fénye pedig kellemes melegséggel tölt el, ahogy a szentély előtti kövön fekve sütkérezek. Hátamra fordulva terülök el, behunyom a szemem és csak élvezem a meleget, közben óhatatlanul eszembe jutnak az emlékek. Régen sokan éltünk itt. A hozzám hasonló istenségeknek sok helyen emeltek szentélyeket, sokan jártak hozzánk áldást és szerencsét kérni, sokak életét tettük jobbá, még ha esetleg csak rövid időre is... Ilyenkor kicsit elszomorodom. Hiányoznak a társaim és az emberek, akik meglátogattak minket. Ma már senki sem látogat el ehhez a szentélyhez... már csak én vagyok itt, hisz szép lassan a társaim is elkoptak mellőlem. Én vagyok e hely utolsó macskaistene..

A delelő Nap fényét élvezve, szinte félálomban ejtőzök, mikor hirtelen lépteket hallok. Csak fél szemmel pillantok a hang irányába, de mikor a lépcsők felől felbukkan egy alak felkapom a fejem. Egy ember? Itt? Lassan egyre több mutatkozik meg belőle, ahogy egyre feljebb ér. Egy idegen... nem idevalósi... vajon hogy keveredett ilyen messze az otthonától? Ahogy egyre közelebb ér alaposabban szemügyre veszem. Kék szemek, barnás haj... jóképű fiatalember. Nyújtózkodva kelek fel, majd közelebb lépkedek hozzá, így már ö is észre vesz engem. Barátságos nyávogással üdvözlöm, mikor meglepetten áll meg velem szemben. Elmosolyodik, majd leguggolva végig simít a hátamon
- Ezek szerint tényleg élnek itt macskák. Legalábbis egy...-ahogy megvakargatja a fülem tövét dorombolni kezdek. Olyan rég simogattak meg utoljára...
Nem kényeztet sokáig, feláll, majd tovább halad a szentély felé. Utána megyek, de ezúttal csak távolabbról figyelem őt. Megáll az épület előtt, majd behunyja a szemeit és mélyet szippant a friss levegőből. Csendben hallgatózok, de nem hallom a gondolatait. Hát nem azért tett meg ilyen hosszú utat idáig, hogy teljesítsem a kívánságát? Hosszú percekig áll mozdulatlanul, majd sarkon fordul és elindul vissza a lépcsők felé. Még egyszer megsimogat, majd olyan hirtelen távozik, mint ahogy felbukkant. A lépcső tetején ülve lesek utána. Hirtelen még magányosabbnak érzem magam, mint eddig... az emberek már nem hisznek bennünk... az utolsók egyike vagyok, de mintha már nem is léteznék. Nem imádkozik hozzám, nem kér áldást, vagy szerencsét... a múlt hangtalan lenyomata vagyok csupán...
.oOo.

Eltelik egy nap, aztán kettő, aztán egy hét. A tavasz meleg ölelés helyett esővel és széllel köszönt ma, ami egyre csak erősödik. Mintha az ég belelátna a lelkembe, és épp az én érzéseimet tükrözné. A hegy lábánál, a szentélyhez vezető úton lépkedek, mikor közeledő autó hangja csapja meg a fülem, megfordulni sincs időm, csak a csikorgó kerekeket hallok, mielőtt hatalmas erővel taszítana el magától. Nem igazán fogom fel mi történt, csak azt érzem, hogy fáj... valaki felemel, melegséget érzek, majd fák recsegését hallom. Kinyitom a szemem. Egy hatalmas fa dőlt el keresztbe az úton, ami akár a kocsit is képes lett volna összetörni, ha nem áll meg. Felpillantok. A múltkori férfi tart a karjaiban...áh... értem már, mi történt.
Hallom, hogy beszél hozzám, de nincs erőm reagálni, erőtlenül ejtem vissza a fejem, majd hamarosan az eszméletemet is elvesztem...

Meleg helyen, puha párnák közt ébredek. Idegen szagokat érzek, de nem érzek ártó szándékot, vagy negatív energiát. Nyújtózkodni próbálok, de mindenem fáj. Eszembe jutnak a történtek... a kék szemű férfi...ő hozott ide? Hamarosan elő kerül az idegen is
-Felébredtél?-mellém telepedik-ahhoz képest ami történt, csoda, hogy életben vagy- jegyzi meg, bár nem vár választ. Csak a szemeimmel követem a kezét, ahogy gyengéden kezdi a hátamat simogatni. Ez olyan jó... végre újra van velem valaki...végre nem vagyok magányos többé...

Egy szál alsóban vagyok, már megfürödve, mire Alexander visszatér a hóna alatt egy kosárral, a kezében pedig két tányér étellel. A kosár gyönyörû, kézzel faragott, sötétbarna, és megpillantok benne egy halmintás puha párnát is. Pont nekem való, de túl szép a magamfajtának. A kosár az éjjeliszekrényre kerül.

 - Rakan, így jó lesz? – kérdi, mire felé fordulok.

A testem tele van sebekkel az edzéseknek hála, de fel sem veszem, viszont Alexander figyelmét úgy tûnik, nem kerülik el. De egy szót sem szól, a tekintete azonban annál beszédesebb. Nem érdekel, nem törõdöm vele. 

- A földön is jó a kosár... – kezdem, mire mérgesen a szemembe néz. 

- Nem vagy állat, hogy a földön aludj, de ha nem jó a kosár… akkor az ágy is itt van, mint látod francia így itt is elférsz – mondja, mire félve ránézek. Nem akarok ellenkezni vele.

- R-rendben köszönöm – válaszolom, majd mikor az egyik tányér a kezembe kerül, a szemeim felcsillannak. Ez pont cicának való eledel. - Hús? – mosolyodom el.

- Igen az. De vigyázz vele, mert boros csirke – figyelmeztet. - Jó étvágyat Rakan! – mosolyog rám, majd enni kezd.

Kis késéssel én is enni kezdek. Az étel finom, még nem ettem boros csirkét, így az íze szokatlan, de nagyon ízlik. Sosem gondoltam, hogy van, aki ilyen ételt ad az alakváltójának. Sok helyen a mosléknál is rosszabbal etetik a fajtánkat, de Alexander ebben is más. Ennek ellenére nem bízom benne. Nem szabad! Étkezés után Alexander az asztalra teszi az üres tányérokat, majd az ágyba fekszik. Én magam ezt teszem, macskává alakulva a kosaramba helyezkedem és kiderül, hogy nagyon kényelmes. Összegömbölyödöm, és alváshoz készülõdöm.

- Jó éjt Rakan.  

- Jó éjt... – válaszolom, majd hamar el is alszom. 

Nyugtalan álmaim vannak, az éjszaka közepén fel is riadok, mert valami zajt hallok és körbenézek az idegen szobában. De a zaj kintrõl jön, talán csak a szél, de akkor is félek. Alexander békésen alszik, én pedig egy hirtelen ötlettõl vezérelve leugrom az ágyra és bemászom a takaró alá. Elvileg ilyet nem szabadna, de nem bírok nyugodtan aludni. A közelsége megnyugtat. Összegömbölyödöm, és alszom is. Arra ébredek, hogy valaki simogatja a fejemet, valaki, aki talán ellenség is lehet. Riadtan nyitom ki a szemeimet és ugrom fel felborzolt szõrrel. De csak Alexander néz le rám mosolyogva, és a kezét is leengedi. Szóval õ simogatott meg. Akkor mindent értek.A kezemet lassan leengedem az ágyra és rámosolygok, hogy ne féljen. 

- Jó reggelt Rakan – szólal meg, én pedig végre leugrom az ágyról, és emberi alakot öltök. - Látom az ágyat választottad, örülök neki – mondja kedves hangnemben.
- Én... Sajnálom, többet nem fordul elõ, csak kint zajt hallottam... – mentegetõzöm, mire mellém lép, és a kezét a fejemre téve összeborzolja a hajamat. Fura, idegen, de jólesõ érzés.

- Semmi baj, nem baj, ha az ágyat választod. Viszont nincs mitõl félned, ha be is jön valaki, arra egybõl felkelek, mert védõvarázslat van az ajtón – magyarázza türelmesen, végig a szemembe nézve. Nem merem megszakítani a szemkontaktust, az nem illik. Végül elenged. - Most viszont menj, szedd rendbe magad, addig itt megvárlak. 

Gyorsan a fürdõbe a megszokott ruhámmal együtt. Fogat mosok, megfésülködök, majd felöltözök. Nem vagyok benn sokáig, nem akarom megvárakoztatni Alexandert. Végül kimegyek, és szólok a társamnak, hogy mehet. Alexander feláll az asztaltól, ahol dolgozik, és a fürdõbe megy. Én pedig kíváncsiságomnak engedve, odasettenkedem, és belelesek az irományába, amit a laptopján látok. Egy jelentés, és ha jól látom, elég sötét, de nagyon jól meg van írva. Ezek szerint nekem is ilyeneket kell majd csinálnom, hiszen az alakváltó dolga elvégezni az alantas feladatokat. Olyannyira belemerülök a részletesen megírt jelentésbe, hogy észre sem veszem, amikor valaki a fülemhez hajol.

- Gyere reggelizni Rakan – suttogja valaki, mire reflexbõl perdülök meg, és már karmolok is. Sajnos Alexandert, és annál nagyobb bûn nincs, mint bántani a gazdánkat. A szeme alatt találom el, ahonnan vörös vér kezd szivárogni. Alexander a sebre teszi a kezét, én pedig csak rettegve nézem. Most biztos agyon fog verni. 

- S.. sajnálom, én nagyon sajnálom, nem akartam – dadogom remegve, mire õ felsóhajt, és egyszerûen letörli a vért a sebrõl, majd a kezérõl is. Hozzám sem ér, biztosan késõbb akar megbüntetni majd mindenki elõtt. 

- Ez csak egy karcolás, amúgy is én ijesztettem rád – mondja. - De gyere enni, mert megeszik elõlünk a kaját – mosolyog rám jókedvûen. Nem tudom mire vélni. Más az õ helyében kevesebbért véresre vert volna, õ meg még mindig kedves velem. Szerintem megzakkant, vagy egy késõbbi idõpontra tartogatja a kegyetlenkedést, amikor már megbízom benne.

~*~

Lemegyünk enni, én pedig lehajtott fejjel követem. Nem tudom, mit gondoljak Alexanderrõl. Kedves, de nekem nem ezt tanították. Persze, Francis elmondta, hogy más, mint a többi mágus, de nem erre számítottam. Mikor leérünk, látjuk, hogy már nagyban megy az ordítozás, mert az egyik alakváltó lány az asztalhoz mert ülni. A gazdája, egy nagydarab, brutálisnak kinézõ fiú kegyetlenül a földre löki, majd bele is rúgva káromkodva szidja. A lány remegve néz fel rá, a szemében könnyek csillognak, de nem szól semmit. Elszörnyedve nézem, mert bár hallottam róla, hogy némelyek hogy bánnak a társukkal, de látni borzalmasabb. A többi mágus és boszorkánynövendék meg röhögve nézi a lány szenvedését. Undorító! Alexander végül egy különálló asztalhoz vezet, és leül, de én csak állok. Egy alakváltónak ezek szerint tilos az asztalhoz ülnie.

- Leülsz? Vagy elõbb írjak egy kérvényt? – néz rám kíváncsian. 

- De... – kezdeném, mire félbeszakít.  

- Nincs de, tessék leülni – mondja könnyedén, mire bólintva leülök. Persze egybõl minden fej felénk fordul, és megindul a pusmogás. Kínosan érzem magam, inkább maradtam volna a szobában. - Ne foglalkozz velük, te az én társam vagy – közli, majd egy férfi behozza a reggelit.

Tipikus angol reggeli, és a férfi, aki szerintem varázsló, nemcsak Alexander elé, de elém is tesz egy tányért. Aztán mosolyogva távozik, amit nem értek. Nem gonosz mosolyt láttam az arcán, hanem olyat, mint Alexanderén. Kedveset, ami ritka.

- Nekem miért engeded meg, hogy az asztalnál üljek? – kérdem hirtelen, hiszen ez nem megszokott dolog. 

- Mert a társam vagy. De most már egyél, a reggeli fontos – mondja egyszerûen, mire enni kezdünk.

Persze ide hallom a varázslók és boszorkányok rinyálását, hogy az alakváltó szolga, csak állat, akinek nincs joga velük egy asztalhoz ülni. Igyekszem tudomást sem venni róla, ez azonban nehezen megy. Most szembesülök elõször ezzel a fajta magatartással, pedig fel voltam rá készülve.  Reggeli után Alexander a vállamra teszi a kezét, és a fülembe suttog.

- Át tudsz változni macskává? – kérdem, mire bólintok, és pillanatokon belül fekete macska képében vagyok. A társam a vállára tesz, mint valami madarat és felmegyünk a szobába. Sejtem, miért volt erre szükség. - Most már átváltozhatsz, az alakváltás most a védelmedre kellet, így könnyebben meg tudlak védeni – mondja, mire visszaalakulok emberi formába. - Összepakoltál már a küldetésre? – kérdi, mire bólintok. Ki sem pakoltam, csak a tegnap este kitett ruhámat vettem fel. - Vedd át az utcai ruhákat, indulunk a reptérre – vált komoly hangnemre.

Megértem, hogy küldetés van, így egy fehér inget és farmert veszek elõ egy fehér-szürke sportcipõvel együtt. A fürdõben gyorsan átöltözöm, hogy ne kelljen rám sokat várni, majd a hátizsákommal a hátamon követem Alexandert a parkolóba. Szép nagy, és neki is saját kocsija van, de mit is vártam volna? Gazdag, elõkelõ családból származó mágus, akit gondolom, jól megfizetnek. A csomagok a csomagtartóba kerülnek, majd én pedig az anyósülésre. Pedig hátra akartam ülni, de Alexander nem engedte. Hamarosan el is indulunk egy szép kényelmes, de azért nem olyan lassú tempóban. Elõször ülök ilyen drága sportkocsiban, és kezdem úgy érezni, hogy sosem fogom ezt megszokni. Repülni meg pláne nem repültem még soha. Vajon poggyászként fogok utazni? Ezt meg sem kérdeztem még tõle, de nem is merem. Majd õ eldönti, õ a fõnök. A gazda.

~*~

Nagyjából másfél óra alatt érünk ki a hatalmas repülõtérre. Még sosem jártam ilyen helyen, ide-oda forgatom a fejemet, hogy mindent meg tudjak nézni, mialatt Alexander többször is figyelmeztet, hogy ne kószáljak el, mert eltévedek. Mivel nem mondta, hogy alakuljak át macskává, emberi alakban maradok, mert ezek szerint mégiscsak vele utazhatok. A sor lassan halad elõre, ahol a csomagokat kell leadni. Aggódom, hogy mi lesz, ha összekeverik, vagy elveszítik, mert hallottam már ilyenrõl. De nem merek ellenkezni, amikor le kell adni, és tesznek rá valami szalagot.

-       Gyere, még van egy kis idõnk – érinti meg Alexander a karomat, és vezetni kezd, miközben nem tudok betelni a látvánnyal. – Még sosem voltál ilyen helyen, mi?

-       Soha – vallom be. – Ez a hely hatalmas, és rengeteg ember van itt. Honnan tudják, hogy merre kell menniük? – kérdem ártatlanul, miközben gondosan titokban tartom, hogy néhány alakváltó jelenlétét is érzem. Mi megérezzük egymást, mármint illatról. Én pedig határozottan érzem kettõnek az illatát.

-       Minden ki van írva, látod? – mutat a hatalmas táblákra és nyilakra. – Azokat kell követni. Gyere, bemegyünk a terminálba, ahonnan megyünk. Nem vagy szomjas, vagy éhes?

-       Köszönöm, nem – rázom a fejem. – Hiszen nemrég ettünk.

-       Én azonban szomjas vagyok – válaszolja Alexander, és elindul elõre, mire nem marad más választásom, mint követni.

Egy kávézóban telepedünk le, ami nyílt, és végül én is elfogadok egy pohár tejet. Imádom a tejet, de a figyelmem jobban lekötik az üzletek és a bennük levõ áruk. Vonzzák a tekintetem, miközben lopva az illatok forrását keresem, ami sajnos eltûnt. Lehet, hogy csak képzeltem, így nem foglalkozom vele többet. Lehet, hogy elmentek, vagy valami.

-       Min gondolkozol? – kérdi hirtelen Alexander, mire megdöbbenve nézek rá. – Valami jár az eszedben, Rakan. Mi az?

-       Semmi csak… elgondolkodtam – nézek rá, és felsóhajtok. – Kicsit félek, még sosem jártam sehol és Japán annyira… messze van. Aggódom, hogy esetleg olyasmit csinálok, ami… nos, ami…

-       Ami? – A társam hangja komoly. – Mi aggaszt?

-       Aggódom, hogy bajba keverlek, és szégyent hozok rád – hajtom le a fejem. – Bár én vagyok a legjobb, de mégis vannak kételyeim.

-       Ne legyenek, Rakan – mondja könnyedén Alexander. – Majd megtanítalak arra, amire kell. Ez az elsõ bevetésed, természetes, hogy izgulsz. Inkább idd meg a tejedet, mindjárt indul a gépünk, és még oda kell érnünk a kapuhoz. Még szerencse, hogy van útleveled, és a vízumodat is elintézték fû alatt. Máskülönben utazhatnál a csomagtérben.

-       Köszönöm! – bólintok hálásan, majd kiiszom a tejet és lassan indulunk is.

Az út egész kényelmes, Alexander átengedi nekem az ablak melletti helyet, így tudok nézelõdni, bár sok mindent nem látok, csak felhõket. A repülõtér belseje érdekesebb, fõleg az a sok utas. Mindenféle nemzetiségû van köztük. Még szerencse, hogy kettõs ülésben vagyunk, így sok mindent tudok kérdezni Alexandertõl, ami másoknak teljesen természetes, de nekem nem az. Õ azonban nem sértõdik meg, hanem mindenre válaszol. Az étel is finom, amit adnak, hal, ami az egyik kedvencem, meg valami mártás és krumpli. És zöldség, amit gondosan félre kotorgatok. Még alszom is valamennyit, majd gyengéd rázogatásra ébredek. Alexander az.

-       Hamarosan megérkezünk, ébredj! – szólal meg, mire bólintok.

A repülõtér itt is hatalmas, ráadásul sok minden csak japánul van kiírva. Ilyenkor örülök, hogy tudok japánul, mert nemcsak el tudom olvasni a feliratokat, de meg is értem õket. Sok idõbe telik, mire kijutunk, hiszen megvizsgálják a vízumainkat, az útlevelünket, átnézik a kézipoggyászokat, de végül szerencsésen kívül vagyunk a bejárati ajtón, és a parkolóban kötünk ki. Egy zöld színû taxi vár minket, vagy szerintem minket, mert a sofõr, egy egyenruhát viselõ japán férfi egy táblát tart, amin Alexander neve van. Így arrafelé vesszük az irányt.

-       Ön lenni Mr. Alexander? – kérdi a férfi meglehetõsen rossz angolsággal, miközben mélyen meghajol.

-       Igen, én vagyok – válaszolja Alexander japánul. Meg sem lepõdöm, hogy ismeri a nyelvet. – Kérem, nyugodtan beszéljen japánul, a társammal együtt tökéletesen beszéljük az önök nyelvét. Most pedig, legyen szíves, vigyen minket erre a címre – nyom egy papírt a férfi kezébe.

-       Igen, azonnal. Parancsoljanak beszállni, amíg beteszem a csomagokat a csomagtartóba.

Megtesszük, amit kér, én persze kissé ideges vagyok, de annyira nem. Ez a férfi nem varázsló, hanem egyszerû ember, érzem a szagán. Nem buktam le, mert az alakváltókat csak a varázslók ismerik fel, meg a saját fajtánk, így biztonságban érzem magam. Alexander gyengéden megpaskolja a vállamat, mintha meg akarna nyugtatni. De akkor is izgatott vagyok, és mikor végre elindulunk, ide-oda forgatom a fejem, hogy mindent lássak.

Ahogy keresztülhaladunk Tokión, a szemem-szám tátva marad. Ez a város fantasztikus, minden él, minden folyton mozgásban van. A belvároson keresztül megyünk, ahol egy rakás ember és autó, meg minden más halad az úton és a járdán. Rengeteg üzlet, hatalmas, fényes reklámok, amik még mozognak is, hangos zene, rengeteg új, izgalmas illat. Szinte az ablaküveget kaparom, megrészegít ez az élmény. Alexander csendesen ül mellettem, de azért érzem, hogy szemmel tart.

-       Ha lesz idõnk, majd körbenézünk a városban – szólal meg hirtelen, mire felé fordulok.

-       Komolyan? – kérdem meglepetten.

-       Igen, komolyan, elvégre nem dolgozhatunk folyton – mondja. – Meg hát, szükséged van új tapasztalatokra. Egész eddig be voltál zárva, ideje, hogy élj egy kicsit.

Hálásan rámosolygok, de az izgalom és némi rossz elõérzet nem tûnik el belõlem. Mi van, ha csak hazudik nekem? Hinni akarok neki, bízni akarok benne, de nem merek. Hirtelen mintha hideg légáramlat söpörne végig rajtam, egészen beleborzongok, és Alexanderre nézek. Azt hiszem, õ is érezhetett valamit, mert a tekintete keménnyé válik. Semmi kétség, egy démon, vagy egy másfajta pokolbeli lény van a közelben. Ez egészen biztos.

-       Úgy tûnik, nemcsak az iskolában lesz dolgunk – jegyzem meg halkan, és megremegek. Már kezdõdik is.