- Merre kóboroltál, báránykám? – mosoly játszik ajkain miközben lovát simogatja meg, majd mosolya lehervad, õ maga pedig szõrére ül fel, s úgy indul meg kifelé vele. Mielõtt azonban kimehetne, megtorpan és a galéria felé szegezi tekintetét, mire én behúzódom rejtekhelyemre.

- Kellemes napot, kisasszony! – mikor megszólít, felsóhajtok azon, hogy megint tudta én voltam az. Bár igaz rajtam kívül mindenki szereti itt… pontosabban én is kedvelem, de egyben nem bírom elviselni közelségét, mert szívem ki akar ugrani helyérõl.

Hallva, ahogy elmegy térdelek fel és a kisablakon látom, miként vágtázik el felvágva lova sebességével. Elhúzom a szám és lemászva az egyik szolgáló jön oda hozzám egy levéllel Valanortól. Elmosolyodva nyitom fel a levelet, s elolvasva veszem tudomásul miszerint haza tért hosszú útjáról. Akaratlanul is felvidulva sietek lovamhoz, egy csodálatos fekete Fríz lóhoz, s felnyergelve vágtatok el hozzá.

Pont két héttel érkezett meg születésnapom elõtt és a bál elõtt, melyet a tiszteletemre anyám szervez. Személyesen szeretném meghívni rá Valanort, s emiatt is sietek hozzá, és hogy újra beszélhessek vele. Elmondhassam mi történt, míg õ maga távol volt. Gyakorta váltottam vele levelet.

Hamar az erdõ széléhez érek s onnan már lassú megfontolt léptekkel halad lovam kit közben erõsen nyugtatnom kell, azonban a kisházhoz érve örömmel ugrom le lovamról és szabadon engedve õt megyek be a kisházba. Örömmel fogad és hellyel kínálva ülünk le beszélgetni.

Elmesélem neki érzéseimet, álmaimat, hogy mik gyötörnek, hogy úgy érzem én magam nem is vagyok ember. Az érzéseimet Dusan iránt, hogy rajongok érte, de mégis igyekszem magamtól távol tartani, hogy ne érezzem azt, amit s szem elõtt tartom azt, amit anyám kért. Miszerint tartsam távol magam tõle. Ne zaklassam. Valanor teljesen megért, de még se tud nekem mondani semmit pusztán azzal vígasztal, hogy röpke pár év s boldog leszek.

Meghívom születésnapi bálomra is, melyet örömmel fogad el és ígéretet tetetek vele, hogy eljön rá. Bízom benne, hogy végre neki is lesz valaki, kiért szíve megdobbanhat, bár õ elf s vendégeink emberek, nem biztos, hogy tanácsos lenne egy halhatatlannak bele szeretnie egy halandóba. Az idõ gyorsan repül s már lassan a fényes égitestünk is lemenõben, így elköszönve állok fel, s elmosolyodva lépek ki a kis kunyhóból.

Az ajtón kilépve ütközöm Dusanba, s szívem nagyot dobban, ahogy hozzá érek. Szívem torkomban dobog, de érzéseimet melyek döbbenettel fûszereztek jelenleg átfordítva utálatba mutatom arcomon.

- Hát te mit keresel itt? – vonom kérdõre elszorult torokkal, mit igyekszem elrejteni. Nem válaszol, hanem csak néz le rám és nem is mozdul.

- Dusan barátom! –szólal meg Valanor hátam mögött és menti a helyzetet. –Képzeld Enyth kisasszony azért jött, hogy meghívjon a születésnapi báljára, melyre szándékozom elmenni.

- Valóban? –kérdez vissza Dusan, de továbbra is engem fürkész. Arcom méltóság teljes és rideg.

- Kérem, álljon el utamból épp menni készültem. Késõre jár, s édesanyám aggódni fog hosszú távollétem miatt. –hangomban nincs alázat, de utasítás sem. Nincs itt senki körülöttünk, ki miatt tartanom kellene az etikettet mégis. Szívem olyannyira hevesen ver jelenleg, hogy örülök, ha azt leküzdöm, ne lássa rajtam.

Lassan lép el elõlem és arcán a döbbenet, s ezzel a fürkészõ tekintettel lépek ki a küszöbön s megyek arrébb. Egyenes hát méltóság teljes tartás, de vérem forró lávakén zúdul végig testemen elepedve egy kedves szaváért vagy érintéséért, melyet nekem ajándékozna. Ám bûnös ez az érzés. Nem szabad így éreznem iránta. Nem… anyám megparancsolta mikor kicsi voltam tartsam magam távol tõle. A lovamhoz menve simítom meg nyakát és figyelõ tekintetek kíséretében nyergelem fel lovamat.

Kezem megremeg a cselekedet közben, s hallom Valanor hangját s próbálja megtörni Dusant, hogy bemenjen, s ne engem bámuljon. Nagyot nyelve fejezem be a mûveletet és elkezdek lovamra felülni, ám térdem berogy égetõ pillantása miatt. Épphogy nem lovamról esem le. Megkapaszkodva a nyeregben nyerem vissza egyensúlyom s felülve lovamról nézek Valanorra és Dusanra. Egyszerre mindkettõjük elõtt hajtom meg fejem, s hátamat. Méltóság teljesen elõre hajlok.

- Kellemes estét önöknek uraim. –köszönök el úgy, ahogy azt megköveteli az illem, majd lovam megfordítva indulok el onnan messzire. Míg el nem tûnök, a rengetegben érzem magamon Dusan tekintetét.

gKét héttel késõbb h

Mióta meglátogattam Valanort az erdõbe két hét eltelt. Nem igazán volt idõm mással foglalkozni csak a bállal, ugyanis édesanyám megkért, hogy segítsek neki, akkor hátha nem fogom Dusant piszkálni, ám ez nem igazán jött be neki, ugyanis volt így is alkalmam rá, bár kevesebb és olyankor is már egyre kisebb csínyeket követtem el. Igyekeztem elkerülni azóta, hogy Valanornál olyan közel voltam hozzá.

Akkor ott azt hittem kiugrik a helyérõl a szívem. Szerencsére ebbõl semmit nem vett észre. Anya a ruhámat külön készítette a bálra egy neves szabóval. Rengeteg ruha próbám volt s még apám se láthatta a ruhát. Édesanyám egy eléggé kihívó öltözéket készítetett nekem, hogy jelezze eladósorba kerültem, hogy már benne vagyok a házasodási korba.

Elérkezett a bál napja és a szolgálók most kezdtek el elõkészíteni rá. A szobámban vagyok és a ruha, melyet anyám varratott már rajtam van. Egy csodálatos fehér alapú fûzõs ruha, mely szabadon hagyja a vállaimat. Eléggé meztelennek is érzem õket, de egy muszlin sálat rakok rájuk, melyet hozzá kaptam. A ruha mintája csodaszép rózsák fekete színnel, szoknyája pedig fehér muszlinból készült. Több rétegbõl áll össze, s teljesen kiadja törékeny, apró alkatomat. Szerencsére tudok benne lélegezni s arról, hogy fent maradjon egy vékony szinte észrevehetetlen pántocska gondoskodik. Nem csak a fûzõs felsõn vannak fekete virágminták, de a felsõszoknyán is találhatóak. Hajam egyszerûre csináltattuk meg, pontosabban csináltam meg. Könnyedén kiengedtem és a királyi ékszerekkel tûztem hátra az elõre lógó tincseket. Cipõm a ruhához illõ magasabb sarkú, amiben még kényelmes lépni és táncolni is. Lassan teljesen elkészülök.

Mély levegõket véve igyekszem megnyugodni. Igazából nem szeretem az ilyen bálokat, de ha már anyám megszervezte, akkor nem utasíthatom vissza és nem tehetem, hogy nem jelenek meg. Mint hercegnõnek kötelességem ilyeneken részt venni, fõleg ha te magad vagy az ünnepelt. Csak abban bízom sikerült Dusant annyira elüldöznöm magamtól, hogy önszántából nem kér fel egy táncra. Lassan eljön az ideje, hogy lemenjek.

Sálamat vállaimra terítem lágyan, s úgy indulok meg le a bálterembe. Mikor bejelentenek, a vendégsereg elhallgat s némán a kitáruló ajtóra néz. Lassan kimérten méltóságteljesen lépek be a terembe majd a lépcsõ korlátjára teszem egyik kezem, s úgy indulok meg lassan lefelé. Érzem, ahogy minden szem rám szegezõdik. Ekkor dobban meg erõsen a szívem egy pillanatra meg is torpanok és körbenézek az ünneplõ seregen. Atyám mellett látom meg Dusant, aki odalent áll a lépcsõ alján. Nagyobbat nyelek és ismét elindulok mély levegõket véve. Torkomban gombóc egyre nagyobb s szívem is egyre inkább ki akar ugrani, ahogy egyre lentebb, haladok. Vérem forró lávaként kezd ereimben zubogni, és kínzó percek multán leérek a lépcsõ aljára. Apám és Dusan herceg elõtt elegánsan, s kecsesen pukedlizek, illedelem szerint.

- Jó estét Atyám. Jó estét Dusan herceg. –köszöntöm õket.

Felegyenesedve a herceg kezem fogja meg és meghajolva csókot lehel rá. Nagyot nyelek és ajkaim résnyire nyílva fújom ki hirtelen a levegõt, s remélem, kezem fogásán nem érzi meg pulzusomat, ami most jelenleg 120-al is düböröghet. Lassan egyenesedik fel és komoly, méltóság teljes hófehér arcommal találkozik. Atyám veszi át kezemet s kilépve oldalra szól a vendégsereghez.

- Kedves itt megjelent barátaim! Megtiszteltetés a számomra, hogy immár nevelt lányom 17. születésnapját ünnepelhetjük együtt. Szokáshoz én ugyan nagyon ragaszkodom, viszont én magam már öreg vagyok ahhoz, hogy táncba vigyem nagykorú leányom, így Dusan Herceg kérlek, nyisd meg a bált lányommal. –mondja apám, amire legbelül tágra nyílnak a szemeim és legszívesebben apámra kapnám a fejem, de nem ezt most nem engedhetem meg magamnak. Arcom talán most még sápadtabb, mint eddig volt és érzem én ezt nem fogom túl élni.

- Megtiszteltetés a számomra Királyom, hogy enyém lehet lánya elsõ tánca. –adja meg a választ Dusan és felemelem rá tekintetem. ~Igazán nemet mondhattál volna udvariasan!~ kiáltom gondolatomba. Lassan fordul felém és finoman kezemet megfogva dönti meg kissé magát elõttem. –Szabad lesz kisasszony az elsõ tánca? –kérdezi úriember módjára és arcomra most kerül egy enyhe pír. Ajkaim kiszáradnak teljesen.

- Enyém a megtiszteltetés fenség, hogy önnel táncolhatom elsõként. –mondom kecses pukedlit megejtve, s fejem is meghajtom elõtte. Mind ketten egyszerre egyenesedünk fel és kezem nem ereszti, miközben oldalára fordít, s elindulunk fel a szabaddá változtatott tánctérre.

Maga felé fordít lágyan. Szoknyám meglebben a mozdulatban s erõsen magabiztosan fog rá derekamra s húzza fel kezem, ezzel beállítva minket a tánc kezdetére. Fejem felemelem és kissé oldalra fordítva veszem fel én is a tanult tánctartást. Derekamon lévõ keze ruhán keresztül perzseli a bõröm, hát még mellyel kezemet fogja. Félek izzadni fog, mire vége lesz ennek a táncnak. A zene felcsendül, s hagyom, hogy õ vezessen. Néha pillantok rá csillogó sóvárgó szemekkel iránta, melyet igyekszem elrejteni, de tekintetem nem bírom megváltoztatni. Arcom nem rezdül azonban légzésem jóval szaporább egy táncos hölgyétõl, ahogy szívverésem is.

- Jól van Ayrili kisasszony? –kérdi halk suttogással a tánc közben, és én arcom felé fordítom. Szóra nyílnak ajkaim, de a gombóc olyannyira nagy torkomban, hogy megszólalni nem tudok, így csak bólintok. Hirtelen fordít ki egy pörgés alkalmával, s ahogy visszahúz, még közelebb kerülök hozzá. Mellkasom feszül övének és egész testemben megremegve, megigézve nézek szemeibe. Nagyobbat nyelek s látom tekintetén miként észrevette szívem heves dobbanásait, de nem áll meg, tovább vezet, és így táncolunk, együtt mintha csak a fellegekben járnánk.

Lépteink könnyedek és légiesen kecsesek. Külsõ szemlélõdõk a vendégek megigézetten nézik táncunkat, s eszük ágában sincs becsatlakozni hozzánk. Érzem, ha ez sokáig tart még karjaiban omlok össze. Újra kiforgat, majd visszahúz magához, s most már teljesen hozzásimulok olyan szorosan tart. Mintha csak direkt csinálta volna, hogy megbizonyosodjék jól érezte-e.

Zúg a vérem s egyre jobban forrósodom s szívem már úgy kalimpál mint a fogságba esett kismadár szíve a rémülettõl, ám nekem nem félelemtõl ver íj hevesen, hanem áhított plátói szerelmem közelségétõl. Megigézetten nézek tekintetébe s a külvilág egyre jobban záródik ki gondolataimból. Lassan már csak a zenét hallom, s csak õt látom. Ketten táncolunk csupán a bálterembe. Érzem férfias illatát, érzem erõs kezét derekamon. Csak engem néz. Oh, bárcsak hallanám gondolatait. Lélegzetem lassan hal el és arcom nyílttá és õszintévé válik.

Lassan ahogy a zene elhalkul, térek vissza a valóságba, hisz elenged s kezet csókolva néz szemeimbe.

- Köszönöm a táncot hercegnõ. –suttogja a szavakat lágyan. Hangjával lelkem simogatja. Testem önmagától mozdul, s egy kecses pukedlivel hajtok fejet.

- Én köszönöm fenség. –suttogom válaszom, majd felegyenesedve nézek szemeibe. –Kérem, bocsásson meg nekem. –mondom, s sietõsen megfordulva távozom a bálterembõl a teraszra. Érzem magamon a kérdõ tekinteteket. A korlátot megfogva igyekszem fejem kitisztítani. Hasamra téve kezem kezdem el gyorsan venni a levegõt, ám próbálom magam lenyugtatni. Lassan olybá tûnik sikerül, mikor meghallom újra a herceg hangját.

- Jól van kisasszony? –kérdezi ismételten és lassan lépked hozzám, vállamra helyezi kezét, mire pici szívem ismét vad ritmusra vált, pedig épp kezdtem megnyugodni.

- Igen jól vagyok…- nyöszörgöm, mert hang nem igazán jön ki torkomon.

- Nekem nem úgy tûnik. Valami baj van? –kérdezi érdeklõdve és kezét homlokomra teszi.

Talán ez teszi be nálam a kaput vagy hosszú-hosszú percekig tartó önuralom fokozatos elvesztése nem tudom, de hirtelen ernyed el testem bele Dusan karjaiba miközben én magam a sötétség rabjává leszek.

A sötétséget legyõzi a fény.

Ezen igazságot gyermekkoromban hallottam elõször, ám bizonyosságát az éj és a nap váltakozásán kívül sosem tapasztaltam.  Véleményem szerint halandó lelke s fizikai valójának ereje dönt e kérdésekben, nem pedig gondolatainak tisztasága.

Erkélyem nyugalmában tekintetem az égbolton nyugszik. Mindig is magával ragadott a hajnal csodája. Ahogyan a keserû órák sokaságát pár röpke pillanat alatt elsöpri a szivárvány minden színében pompázó, reményteli fénysugár. Démonjaim, kik megkeserítik létem, nappal kevésbé gyötörnek, meghúzódnak a háttérben, hogy lenyugvó nap által hozott szürkeségben, újdonsült erõvel térjenek vissza.

Viszont valaki kísért akkor is, mikor a többiek háttérbe húzódva nyugalmat adnak…

Hallom, ahogyan a szomszédos szoba ajtaja nyílik, majd kilibben rajta az a leány, ki felelõs napom többi részének megnehezítéséért. Számomra érthetetlen indokoktól fûtötten, utálattal vegyített gyûlölettel igyekszik elüldözni királyságomból, ám eszköztára igen szegényes, mégis ámulatra méltó találékonyság jellemzi. Pár üvegszilánk a reggelimben, gondosan elrejtve; egy éppen akkor elszabaduló, száguldó zongora, mikor a zeneszoba felé igyekszem; szappanos vízzel gondosan átitatott lépcsõfokok…

Halk sóhajjal szakadok el a fenséges látványtól, ahogyan eszembe jut a jó modor, mi a kedves hölgybõl teljes mértékben hiányzik. Felé fordulok, ám tapasztalnom kell, miszerint szokásához híven, hátat fordít nekem.

- Szép jó reggelt Ayrili kisasszony. –megfordulva szobája felé igyekszik, ám valamilyen rejtélyes erõnek köszönhetõen nem bírom megengedni neki eme felháborító cselekedetet, így kötve az ebet a karóhoz utána kiálltok. - Illik ám fogadni a köszöntést és visszaköszönni kisasszony! Hogy tanulta meg maga az illemet, ha ennyit nem tud? –szavaim nem maradnak hatás nélkül, haragtól parázsló szemekkel hirtelenjében felém fordul, kezei csípõjén nyugszanak, amint válaszra nyitja csókra csábító ajkait.

- Nem köszöntök egy trónbitorlót. – feleli mogorván, majd oly’ erõvel csapja be maga mögött az ajtót, ami egy férfi ember számára is irigylésre méltó lenne.

Utolsó pillantást vetek az égi szépségre, majd hátatfordítva neki szobámba lépek.

Csupán egy újabb nap…

Szekrényemhez lépek, s hangulatomat hirdetvén leakasztok egy ébenszín, csuklójánál bõvülõ fazonú, mellkasán fûzõvel szabályozható inget, hozzá való, egyenes szabású nadrágot, majd a szekrény aljából elõhúzom sötétbarna színû, õzbõrbõl varrt hosszúszárú csizmám. Hajam bõrszalaggal tarkómnál megkötöm. Medálomon becézõen végigsimítok, mielõtt elrejteném ruhám mögé.

Erõt véve magamon elindulok az étkezõ felé, felvértezve magam az elkövetkezõ órák viszontagságaira.

Megérkezvén a király s a királyné mosollyal ajkukon felém fordulnak.

-    Királyom, királyném! Szépséges jó reggelt! – Fõbiccentéssel üdvözlöm azt, kinek örökösévé léptem elõ, majd kezet csókolok gyönyörûséges asszonyának. Újabb mosollyal jutalmazzák köszöntésem, az uralkodó pedig a mellette található székre mutatva jelzi, miszerint foglaljak helyet.

Kevés kedvet érzek az étkezéshez, ám nem akarok kedvük ellen tenni, így mindenbõl szedek, mit elénk hordanak fatálakon a szolgálatkész szolgálók: fácán és galambsült, illatos, frissen sült barna kenyér, kerek, szépséges gyümölcsfürtök, a falatok leöblítésére pedig könnyû, barna sör és krémes kecsketej.

Ekkor megérkezik Ayrili. Szerény személyemrõl tudomást sem véve az asztal másik felébe igyekszik, s helyet is foglal, távol mindenkitõl.

- Mi a baj lányom? Miért ülsz ennyire külön? –szólal meg a királyné bársonyos hangján.

- Mert nekem itt kényelmes édesanyám. –feleli a leány.

- Gyere, kérlek, ülj közénk, ne vonul úgy félre. –hívja oda nevelõatyja, s nem tagadja meg a parancsot. Kelletlenül feláll és mellettem foglal helyet. Láthatóan kényelmetlenül érzi magát társaságomban, minek okára egyszerûen nem találok magyarázatot.

 - Hmm… mégis hajlandó leülni egy trónbitorló mellé? –vetem oda a kérdést, mivel a megnevezés még mindig sérti büszkeségemet. Amint kiejtem a számon a szavakat, a király azonnal felé fordul, felesége pedig teljesen elsápad. Bûntudat lesz úrrá lelkemen, azonban már nem tudom meg nem történté tenni megnyilvánulásomat.

- Trónbitorló? Lányom valóban így hívtad Dusan Herceget? –vonja kérdõre a kisasszonyt, mire az szégyenkezve csupán bólint – Enyth! Hányszor magyarázzam még el neked, hogy mivel nincs vérszerinti gyermekünk Dusan herceg lett az én választott utódom. Nem trónbitorló, hanem én magam kértem fel erre. Te amúgy sem örökölhetnéd a trónt, hisz te magad sem vagy a vérszerinti gyermekem, és leányként amúgy sem léphetnél a trónra, és inkább egy általam ismert személy kinek ismerem a vezetõi képességeit lépjen utánam a trónra, mint egy idegenbõl jött királypalánta, kit nem ismerek.

- Tudom apám… - a király magából kikelve folytatja a szónoklatát, azonban láthatóan ez a királykiasszonyt egyáltalán nem zavarja. Teljes figyelmével az elõtte illatozó étkekre figyel, ami a tiszteletlenség újabb fokára hág szememben.
Magamban keserûen gondolok atyja legutóbbi kérésére, melynek központjában nevelt lánya állt…

-  Megtenné, hogy tölt számomra egy pohárral a tejbõl? – igyekszem valós érdeklõdést mutatni a krémszerû ital iránt, holott sosem voltam fogyasztója. Szándékomban áll megóvni õt a további dorgálástól, elvonva atyja figyelmét szerény személyérõl.

Ayrili kezében a kancsóval, lassan felém fordul, s ekkor az következik, mire egyáltalán nem számítottam. Véletlennek titulált, szándékos mozdulattal a kanna tartalmát az ölembe dönti.

- Mégis mi…- felpattanok, hitetlenkedõ pillantásokat vetve felé, miközben õ ártatlan tekintettel válaszol

- Bocsánat véletlen volt. Nem ált szándékomban ölébe önteni a tejet. Kérem, bocsásson meg ügyetlenségem miatt. – feleli alig hallgató pimaszsággal a hangjában.

- Mégis mi ütött beléd?! – förmed rá a király, mintha maga is látta volna a szándékosságot lánya tettében. –Azonnal menj fel a szobádba és a mai napon meg ne lássalak még egyszer! –morranja, majd elégedett tekintettel szemléli, ahogy lánya lehajtott fõvel távozik, s felém fordulva, lágyabb hangon folytatja –Elnézését kérem Dusan herceg nem tudom mi üthetett lányomba.

- Kérem, egyáltalán nem történt semmi. Viszont bocsássanak meg, szeretnék átöltözni. – felállva az asztaltól meghajolok irányukba, majd öles léptekkel távozom. Magamban mosolygok újabb merényletén, melyre már szinte számítottam. Egyetlen nap nem telt el úgy azóta, hogy betöltötte a tizennégyet, hogy valamivel ne próbált volna meg bosszúságot okozni.

Szobámba érvén kezem a kesernyés szagú folt felé helyezem. Tenyerem forróbb lesz, akár a  tûz lángja, így a nedvesség abban a minutumban a múlté lesz, ám az anyagnak semmi bántódása nem esik.

Egy levélre leszek figyelmes asztalomon, melyen az ismerõs pecsét azonnal hevesebb dobogásra készteti szívemet. Anélkül, hogy feltörném s a szavak rengetegébe vetném magam tudom, miért keres meg öreg barátom. Feledve az iménti bosszúságot azonnal az istálló felé veszem az irányt. Odaérvén látom, miszerint Sileneus, az én pompás, ébenszín csõdöröm nem tartózkodik  helyén. Mielõtt keresésére indulhatnék, hangos nyerítés hangzik a szomszédos állásból, s utána patkódobogás hangja rázza meg az épületet, rá pár másodperc múltán pedig elõttem áll.

- Merre kóboroltál, báránykám? – mosolyra húzódik ajkam, ahogyan megsimítom szõrét, melyet valaki figyelmesen lekefélt. Eszembe jut, ki nevezte általában vad, szelídített lovaimat e módon, s szívem azonnal összefacsarodik, az imént érzett öröm tovaszáll.

Nem kínlódva a nyereggel sörényébe kapaszkodva lendítem magam hátára. Ezen mód sokkal inkább tetszetõs mindkettõnk számára, mivel így közelebbi kapcsolatba kerülünk egymással. Lassú léptekkel indulok ki, ám pillanatra megtorpanva tekintetem a mennyezetre szegezem.

-   Kellemes napot, kisasszony! – újabb mosolyra húzódik ajkam, ahogy hallom elégedetlen sóhaját, amiért nem sikerült ezen csínyje. Kiérvén közelebb hajolok hátasom  füléhez. – Vágtass Sileneus! Mutasd meg, mi az a sietség! – több sem kell neki, vágtatni kezd, sebesebben mint  szél. Nem állhatja útját emelkedõ, töretlenül vágtat, mámorban úszva velem együtt. Amint látótávolságon kívül kerülünk, kezeimet széttárom, szemem lehunyom s azt képzelem, magam vagyok, ki az eget szántja. Megrészegedek az élménytõl, miszerint újra az eget szántom, még ha csupán a gondolatok és Sileneus hátán is…

† † † † † † † † † † † † †

Nem messze a királyság szívétõl terül el irigylésre méltó, hatalmas birtokom,  mely már azelõtt sajátom volt, hogy a királlyal megállapodásra jutottunk volna. Hatalmas falakkal körülvett nagyobb település, melyet mellett zsíros legelõk, halaktól duzzadó folyók,  termékeny vetõföldek terülnek el, benne pedig kiváló mesteremberek és okos asszonyok  építettek házakat s élik boldog, békés, nyugodt életüket.

 Elégedettséggel szívemben érkezem meg a város bejáratához, s mikor az õrszem észrevesz, kiáltásával jelzi érkeztem a többi katonának, kik sietõsen igyekszenek kitárni a kapukat uruk elõtt. Sileneus hátáról leszállok, egy készséges lovászfiú azonnal rendelkezésemre bocsájtja szolgálatait. Elvezeti hátasom, magam pedig tudom, jó kezekben lesz. Testõrkapitányom oldalán hagyom magam mögött a mesteremberek házait, míg el nem érek a település közepére, hol hatalmas, kõbõl épített erõdítmény nyúlik az ég felé.

Szokásos hó végi teendõim ellátására fordítom minden figyelmem. Igazságot szolgáltatok az ellenségeskedõk között, megtekintem, mit kell felújítani, javítani a birtokon, kiosztom a mesteremberek és katonák megérdemelt bérét, parancsokat osztok, megtekintem a gyakorlatozást, ahogyan az elsõ vetést is. Megáldom az újszülött gyermekeket, együttérzésem nyilvánítom ki azoknak, kik elvesztették szerettüket.

Mire végzek, kissé zsong a fejem, s a nap is már túljutott jóval delelõjén. Sietõsen hagyom el a várost hátasom hátán, mivel szeretnék az éj beállta elõtt eljutni barátomhoz, kit egy esztendeje láttam utoljára, mikor felelõssége elszólította messzi földekre.

Izgalmam átragad Sileneusra is, ki gyorsabban halad, mint szokott.  A birtok határához érvén egy buja, zöld, élõ erdõ szélére érkezem. Csakis az találhat rá az ösvényre, mi házához vezet, kinek azt látni engedi. Magam közéjük tartozom.

Az élõ, lüktetõ, suttogó fáktól lovam kissé megrémül, ám megsimogatom fejét, biztosítva arról, miszerint nem eshet baja, így hamar megnyugszik és folytathatom utamat. Az erdõ közepén magasodik egyszerû, fából épült háza, melynek kéményébõl füst gomolyog a magasba, jelezvén, a ház ura visszatért.

Fáradtan, mégis hevesen verõ szívvel érkezem meg, s lekászálódom a földre. Lovam nem kötöm ki, hagy legeljen kedvére. Tudom, miszerint nem kóborol el tõlem. Öles léptekkel szelem át a megmaradt távolságot, kezem ökölbe szorítva kopogtatásra emelem, mikor nyílik az ajtó, s keserûséggel vegyes meglepettséggel látom, ahogy Ayrili lép ki rajta.

Tekintetében felismerhetõvé válik az enyémhez hasonlatos döbbenet, azonban megtalálható benne a harag is.

-    Hát te mit keresel itt? – von kérdõre, magam pedig válaszolni sem tudok a meglepettségtõl,   ráadásként földbe  gyökeredzett a lábam.

Csodás hajnalra ébredek. Hálóingemben lépek ki teraszomra és a csodálatos napfelkeltét figyelve szívemet melengeti. Mosoly játszik ajkaimon békesség tölti meg szívemet, ami mostanság oly ritka, fõleg Dusan herceg közelébe. Egyáltalán nem érzem helyénvalónak itt létét és közelsége egyszerûen olyan érzéseket generál bennem, ami nem tetszik, s próbálom minél messzebbre kergetni magam mellõl a csínyekkel, melyeket õ maga merényleteknek nevezett édesanyámnak. Anyám szomorú emiatt, hogy ilyen lettem szinte egyiknapról a másikra, de nem tudok neki beszélni arról mi is zajlik bennem.

Közelében szívem hevesebben ver, s jobban vágyom társaságára érintésére, mint azt valaha is éreztem. Anyám viszont nyomatékosította, ne közeledjek felé, s hagyjam békén. Mind emellé egyre gyakoribbak álmaim, hogy én nem is ember vagyok, hanem egy sárkány. Nem tudom megmagyarázni miért, de ez az érzés napról napra erõsebb bennem, de próbálom elkergetni, hiszen sárkányokat réges-régen kiirtotta az emberiség. Legnagyobb bánatomra, hisz ezek a lények oly nemesek és megfoghatatlanok a számomra, hogy szavakba önteni nem tudom.

Újra úrrá lesz rajtam az érzés, valaki figyel és szívem heves dobogásából már tudom, hogy ki az. Ajkaim megremegnek, s hiába érzem, s tudom, hogy itt van a szomszédos erkélyen s engem figyel nem méltatom figyelmemmel.

- Szép jó reggelt Ayrili kisasszony. –köszön nekem oda, de csak elfordítva fejem vonulok vissza szobámba köszönésre nem méltatva. Nem sikerült még mindig elüldöznöm innen. –Illik ám fogadni a köszöntést és visszaköszönni kisasszony! Hogy tanulta meg maga az illemet, ha ennyit nem tud? –szól utánam, mire felé nézek szinte már haragosan.

- Nem köszöntök egy trónbitorlót. –vetem oda és azzal be is megyek. Tudom, hogy ezzel bosszúságot okozok a számára és igazából én magam is egy trónbitorló lennék, ha lehetnék, de mivel lány vagyok, így maximum a férjem lehetne a király, de én nem lehetek királynõ.

Szobámba menve ülök le fésülködõ asztalomhoz és mai újabb merényleteimen gondolkodom el ellene. Még mindig hatása alatt vagyok és ajkam remeg a tükörben, melyen igyekszem úrrá lenni. Majd elepedek érintése iránt, de tisztátalannak érzem ezeket a gondolatokat, még ha nem is a vérszerinti testvérem. Szüleim nyomatékosítva nevelték belém, ne közeledjem felé semmilyen szándékkal. Gyerekként is elkergetett maga mellõl, ha játszani óhajtottam volna vele. Megfésülködve igazítom meg hajam s látom el csattokkal, majd felöltözve megyek le reggelizni. Ez mindig egy nagy megpróbáltatás számomra, hiszen ilyenkor szüleim s Dusan herceg is ott van.

Ez most sincs másképp. Dusant figyelmen kívül hagyva megyek és foglalok helyet távol tõle az asztalnál szinte már teljesen külön. Köszöntöm szüleimet, akik fejbiccentéssel válaszolnak fõként apám.

- Mi a baj lányom? Miért ülsz ennyire külön? –szólal meg édesanyám.

- Mert nekem itt kényelmes édesanyám. –adom meg lágy hangon a választ, de mégis megremeg.

- Gyere, kérlek, ülj közénk, ne vonul úgy félre. –hív oda és kénytelen vagyok kérésének eleget tenni. Felállva megyek közelebb s a megterített helyre közvetlen Dusan mellé kell ülnöm. Nagyot nyelek és szívem majd ki ugrik a helyérõl s gombóc lesz torkomban.

- Hmm… mégis hajlandó leülni egy trón bitorló mellé? –veti oda a kérdést Dusan mire apám felkapja a fejét.

- Trónbitorló? Lányom valóban így hívtad Dusan Herceget? –von kérdõre apám amire teljesen lesápadva nézek szemeibe és bólintok. – Enyth! Hányszor magyarázzam még el neked, hogy mivel nincs vérszerinti gyermekünk Dusan herceg lett az én választott utódom. Nem trónbitorló, hanem én magam kértem fel erre. Te amúgy sem örökölhetnéd a trónt, hisz te magad sem vagy a vérszerinti gyermekem, és leányként amúgy sem léphetnél a trónra, és inkább egy általam ismert személy kinek ismerem a vezetõi képességeit lépjen utánam a trónra, mint egy idegenbõl jött királypalánta, kit nem ismerek. –morran rám én pedig csak még feszültebbé válok.

- Tudom apám… - válaszolok, és persze folytatja a litániáját én pedig elengedve a fülem mellett látok neki a reggelinek, de mint mindig most se bírok igazából enni. A falatok alig csúsznak le torkomon. Nem sokkal ezután Dusan herceg kéri el tõlem a tejes kannát.

Felvéve azt remeg meg kezemben és lassan fordulva, hogy öntsek neki hirtelen borítom meg egyenesen a kanna tartalmát a herceg ölébe, hogy ezzel is eltávolítsam magam mellõl, míg megreggelizek.

- Mégis mi! –kiált fel, miközben felpattan én pedig ártatlannak tûnõ pillantással nézek fel szemeibe.

- Bocsánat véletlen volt. Nem ált szándékomban ölébe önteni a tejet. Kérem, bocsásson meg ügyetlenségem miatt. –mondom, de nem állok fel, hogy itassam nadrágjából a tejet.

- Mégis mi ütött beléd?! – förmed rám apám, én pedig összerezzenve nézek szemeibe. –Azonnal menj fel a szobádba és a mai napon meg ne lássalak még egyszer! –morranja. –Elnézését kérem Dusan herceg nem tudom mi üthetett lányomba. –fordul egybõl felé, mint aki fél elveszti trónjának örökösét.

Felállva nézek rájuk és arcomon minden izmom megfeszül. Méltóságomon aluli lenne apámmal szájalni, így csak elfordulva igyekszem felfelé. Legalább nem kell közelébe lennem. A szobám ajtaját becsapva kezdek el dühöngeni, de a szobámban kárt nem teszek. Az erkélyemre megyek ki és nem tudom, mégis mit tehetnék azért, hogy elkergessem innen. Legalább a közelembõl.

Eszembe jut egy merénylet, amit fejembe véve el is kezdem megvalósítását. Átöltözve lovagló ruhámba átöltözve megyek le az istállóba és ott lovához menve simogatom meg oldalát. Egyszerûen másik karámba terelem át Sileneust, aki furcsamód készségesen jön. Átterelve egy másik karámba csutakolom le és alsóajkamba harapva hagyom ott. Bízom benne, hogy ez elég utalás lesz arra, menjen el innen és ne jöjjön vissza. Az istálló galériájára mászom fel reménykedve, hogy kissé megijed, mikor nem találja helyén lovát.

-           - Na, mirõl beszélgetettek, ha szabad megkérdeznem? – nyújtom át neki a törülközõt.

-           - Az elkövetkezendõ feladataimról, valamint gyerekrõl. Tudod jól, hogy nem bírom a gyerekeket. Komolyan, nem tartom túl valószínûnek, hogy valaha találok valami közöset kettõnkben… - sóhajt egy nagyot, aztán megindul a kikészített ruhája felé.

-           - Van akkor egy rossz hírem. Gyereket biztos kell vállalnod majd.

-           - De én nem akarok! – fonja össze a karjait, mint egy ötéves kisgyerek. Sóhajtva mögé lépek és elkezdem befonni a haját.

-           - Mi lenne ha inkább elmennénk sétálni. Lenyugodsz tõle egy kicsit – ajánlom fel.

Bólint egyet, aztán lábára húzza azt a förtelmes magas sarkút. Soha nem fogom megérteni mi az istennek hord ilyen cuccokat. Én is megigazítom a copfomban a virágot, majd mosolyogva elindulunk. Arról beszél mennyire hiányzik neki az otthon, meg a szülei, amit teljesen meg is tudok érteni. Én is hazavágyom már, bár nekem nincs aki hiányozna odahaza. Próbálok valami vidámabb témát felhozni, úgyhogy elkezdünk a virágokról, és a ruhákról beszélgetni. Igaz én nem vagyok annyira járatos ezekben a témákban, de legalább õ kivirul, ha valami olyanról beszélhet, ami érdekli. Szeretem ilyenkor figyelni az arcát.

Ahogy a kastély folyosóin lépkedünk szembe jön velünk a herceg és persze, hogy Cassie nem tudja befogni a száját.

-           - Damen, szeretném, ha szólna a személyzetnek, hogy legközelebb süssék át jobban a húst.

-           - Rendben. – nyel egyet.

-           - Történt valami? – kérdem, hiszen látszik a szemeiben, hogy valami nagyon bántja.

-           - Igen, most hagyott itt engem az anyám. – szontyolodik el.

-           - Sajnálom. – mondom neki. Tudom milyen nehéz, ha valaki a szeretteid közül letávozik.

Cassie most csöndben marad. A herceg elmegy mellettünk, én pedig szépen letorkollom Cassandrát, hogy miért nem képes az együttérzést tanúsítani ilyenkor. Persze õ csak rángatja a vállát és nem érdekli. Nem érdekli? Néha eléggé ki tudok bukni a viselkedésén.  Kijelentem hogyha õ ilyen érzéketlen, akkor majd én megkeresem Dament. Persze ezen megsértõdik.

Megkeresem a helyet, ahonnan a leveleket szokták küldeni és félénken bekopogok.

-           - Bejöhetek?

-           - Igen. – tesz félre egy kész levelet.

-           - Bocsánatot szeretnék kérni Cassandra nevében.

-           -Ha nem gondolja komolyan Cassandra, nem kell bocsánatot kérni. – nézi meredten a levelet.

-           - Sajnálom, tudok valamiben segíteni? – kérdem. Ilyenkor nem a legjobb egyedül hagyni az embereket.

-           - Esetleg a meghívók megírásában, mert nagyon sok helyre kell elküldeni. – leülök mellé és a minta alapján elkezdem írni a többit, csöndbe burkolózva.

Nincs szívem egyedül hagyni õt, elvégre mikor velem történt ez engem magamra hagytak és a mai nem beszélek róla. Látom a szemem sarkából, hogy többször abbahagyja az írást, és nehezen fogja fel, hogy tényleg meghalt az édesanyja. Rápillantok a félig megírt levelére. Olyan szép a kézírása...

Mikor befejezem a levelek rám esõ részét, nagyot nyújtózom és fogatni kezdem a csuklómat. A tagjaim teljesen elgémberedtek a sok ülésben. Rápillantok Damen leveleire, úgy látom õ is befejezte az írást, majd csak elkell küldeni a leveleket. Õ is fel áll látszik, hogy nem igazán tud mit kezdeni magával, eléggé el van veszve. Nagy levegõt veszek, és átölelem. Érzem, hogy ledöbben.

-          - Minden rendben lesz. – Simogatom meg hátul a haját, mintha csak egy ötévest vigasztalnék. – Tudom milyen érzés, de el fog múlni, csak ne fojtsa el az érzéseit, mert attól csak rosszabb lesz. Higgyen nekem.

-          - Ugyan, honnan tudhatná? – kérdi kissé ingerülten. Hát körülbelül minden második embertõl ezt fogja hallani… Én legalább tényleg tudom milyen, ha az ember mindkét szülõjét elveszti, nem úgy mint a legtöbb ember, aki csak úgy tesz, mintha tudná.

Elengedem és elindulok az ajtó felé. Megfogom a kilincset, aztán még megfordulok egy pillanatra és a szemébe néztem.

-          - Alig voltam tíz esztendõs, amikor mindkét szülõm eltávozott. Onnan tudom. -  kilépek az ajtón és hosszú léptekkel magindultam Cassie szobája felé.

Nincs kedvem bárkivel is találkozni, de a feladataimat el kell végeznem. Hatalmas csapódást hallok hercegnõm szobájából. Odafutok és feltépem az ajtót a legrosszabbat remélve. Cassandra a szekrény tetejérõl próbáltja leszedni az utazótáskájat., és az puffan ilyen hangsúlyosan a padlón. Odamegyek hozzá és felsegítem a földrõl, ugyanis közben kecsesen fenékre esett.

-          - Hová készülsz? – érdeklõdöm jót derülve a látványon.

-          - Haza akarok menni – felelte durcásan.

-          - Tessék?! Feladod? – hitetlenkedem, miközben felhúzom a földrõl.

-          - Annyira különbözünk! Nem érdekel, ha dühösek lesznek a szüleim én nem akarok itt maradni! – dobbant a lábával.

-          - Cassie nyugodj le! Nem mehetsz csak úgy el! Nõj fel végre! – ordítok rá és otthagyom a megszeppent lányt.

Istenem, hogy lehet valaki ennyire felelõtlen? Hangosan trappogok, miközben orrom alatt szitkozódom. Nem törõdöm azzal, kik bámulnak meg, ahogy haladok a folyóson, jelen pillanatban legszívesebben mindenkit melegebb éghajlatra küldenék. Ez a lány túlságosan el lett kényeztetve! Igazán megtanulhatná, hogy attól még hogy hercegnõ az élet nem úgy fog menni, ahogy õ akarja! Nem szabadott volna ennyi mindent megengedni neki! Csak ellett rontva ezzel a gyerek! Hirtelen neki ütközöm valaminek – jobban mondva valakinek – és kecsesen fenékre esem.

-          - Nézzen a lába elé! – mérgelõdöm és felpattanok, és amikor felpillantok, hogy pontosan mi is állta az utam, Damen szemeibe ütközöm. 

Reggel mindig hatalmas a fejetlenség, mindenki álmos, és idõbe telik felébredni. Ügyesen manõverezek az emberek között a tálcával a kezemben, többször majdnem megbotlok, de valaki mindig megtart. Jó, ha egy közösségben nagy az összetartás. Minden reggel ugyanaz a feladatsor. Megcsinálni a hercegnõ reggelijét, aztán felvinni a szobájába úgy, hogy lehetõleg ne történten vele semmi – ami valljuk be igen nehéz feladat a reggeli tömegben -, majd segíteni Cassandra úrnõnek öltözködni és elmondani neki a napi programját.

Befarolok a hercegnõ szobájába és lerakom az éjjeliszekrényére tálcát. Cassandra szõketincsei szétterülnek a párnán, olyan mintha glória lenne a feje körül. Az arca nyugodt, egyenletesen lélegzik a takaró alatt, a szobában csak a halk szuszogását lehet hallani. Gyengéden megrázom a vállát, mire kinyitja õzbarna szemeit és álmosan rám pislog. Lassan felül, és amíg õ nyújtózkodik az ágyban én kihúzom a függönyöket a szobában. A hirtelen fény miatt a szeme elé tartja a kezét és rám hunyorog, aztán kimászik az ágyból.

Lassan elfogyasztja a reggelijét, majd kiválasztja az öltözékét, amíg beágyazok. Segítek neki felöltözni, és kifésülöm a haját, majd befonom neki és a ruhájához illõ szalagot teszek bele.

-           -Nala, segítesz pakolni? – Fordul felém és rám mereszti azokat a barna szemeit.

-           -Mivel a szobalánya vagyok a kérdése értelmetlen. Ez a dolgom Cassandra hercegnõ – ejtek meg egy félmosolyt és elõszedem a táskát amibe pakolni fogunk.

-           -Neked csak Cassie – mosolyodik el. – Te sok holmit hozol magaddal?

-           -Nem igazán. Ön több idõt fog ott tölteni, mint én Gondolom, amint meg lesz a menyegzõ új szobalányt fog kapni, Cassa…Cassie – osztom meg vele a gondolatom, ami már az utazás bejelentése óta motoszkál a fejemben.

-           -Ne legyél ostoba, nekem nem kell ott sem másik, úgyhogy sok ruhát pakolj!

Elmosolyodom és nekilátok pakolni a hercegnõ ruháit és csecsebecséit.

~*~

Elég kellemetlenül érzem, magam csak egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat és próbálok Cassie-vel beszélgeni, hogy ne látszódjon a zavarom. Nincs azaz összeg, ami miatt én még egyszer ennyi nemes ember közé fogok keveredni, az biztos! Cassandrát szemmel láthatólag nem zavarja, nevetgélve cseveg az jövendõbeli férje anyjával, aki igazán lelkes.

Néhány perccel késõbb a kedves anyuka a fiával. Kicsit hátrébb húzódom és onnan figyelem az eseményeket.

-           -Cassandra hadd mutassam be a fiamat Dament. – a herceg kezet csókol, ahogy azt illik. Érdeklõdõ tekintettel mérem végig a férfit. Egyszerûen hûha! Ez a férfi egy óriás ráadásul igen jóképû és izmos. Cassiet most biztos szétveti belül az öröm.

-           -Örvendek.

-           -Magatokra hagylak. – mondja a végszóját a kedves mama és máris a férje mellett terem.

-           -Üdvözöllek minálunk, remélem kellemesen fogod magad érezni. – kedveskedik a herceg, bár nem valami õszinte kedvességgel.

-           -Köszönöm, jól érezzük magunkat, hadd mutassam be a szobalányomat. – felhúzza a szemöldökét – Nala. – a nevem hallatára kilépek a hercegnõ mögül.

-           -Hadd mutassalak be Damen Kassin hercegnek, akihez vendégségbe jöttünk. – felé fordulok, mire megfogja a kezem és puszit hint rá.

-           -Üdvözlöm, érezze jól magát, ha bármi óhaja van, csak szóljon. – Ácsi! Ezt nem Cassandrának kellene mondania?!

-           -Öhm… Köszönöm..? – Igazán nem akarok udvariatlannak tûnni, de egyszerûen nem jut eszembe semmi, amit ilyen helyzetben mondani kellene.

Visszahúzódom Cassie mögé, aki rögtön fellelkesül és elkezd csacsogni. Az igazat megvallva nagyon szeretem, mikor Cassie mesél, hisz’ akkor egyszerûen kikapcsolhatok és elmerülhetek abban amit mond. Olyankor nem kell aggódnom és ha hallom a hangját, akkor tudom, hogy minden rendben van.

-           -Kimegyek kicsit, levegõznöm kell – súgom Cassandrának, aki csal bólint egyet, de nem hagyja abba a beszédet a herceg nagy örömére.

Kilépek az épületbõl és nagyot sóhajtok. Istenem de jó végre kiszabadulni onnan! Felnézek az égboltra, ahol már ragyognak a csillagok, hogy repül az idõ… Egyre korábban sötétedik, közeleg a hideg. Megpillantok nem messze egy fát, és tudom, hogy ez nem hölgyhöz illõ, de felmászok rá és lóbálni kezdem a lábam. Behunyom a szemem és nagyot szippantok az esti levegõbõl.

-           -Nem félsz, hogy le fogsz esni? – kérdezi egy ismeretlen hang lentrõl. Lepillantok és meglátom a herceget.

-           -Maga szerint a félnék felmásztam volna? – Mondom az elsõ dolgot, ami az eszembe jut.

-           -Kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni – jegyzi meg.

-           -Nõnek meg nem illik fára mászni – vonom meg vállam. – Tudja, elég önfejû vagyok sajnálom, hogy az elõbb gorombán feleltem. – leugrom az ágról és a lábai elõtt érek földet. -  Vissza kellene mennem, mielõtt még Cassandra hercegnõ csinál valami meggondolatlanságot.

Sarkon fordulok és elindulok vissza. Hamar megtalálom Cassie-t és amint meglát õ ajánlja, hogy menjünk fel a szobába.

~*~

-           -Hogy lovagolni? Mármint azokon a nagy jószágokon? – kérdem újra, miközben fonom a haját.

-           -Igen… de tudod jól mennyire nem lelkesedem azokért az állatokért… A végén még ledobna az egyik magáról! – Mondja elsápadva.

-           -Meg kellene mondanod a hercegnek, hogy félsz a lovaktól. Akkor biztos mást csináltok – lépek el mögüle.

-           -De én ma nem szeretnék innen kimozdulni! Ma pihenni szeretnék! – nyüszög, mint egy hatéves.

-           -Jó, akkor majd én megmondom. Hamarosan jövök!

Idõbe telik, mire lejutok, hiszen alapból is nehezen jegyzem meg az útvonalakat, de ez az épület olyan, mint valami útvesztõ. Gyorsan lépkedek, a lépteim hangosan kopognak a folyosókon. Mikor kiérek, és elindulok az istállók felé, akkor pillantom mega herceget, ahogy nyergek egy gyönyörû pej állatot.

-           -Elnézést! – szaporázom meg a lépteimet – Damen herceg!

-           -Igen? – fordul felém, mikor meghallja a hangom.

-           -Cassandra hercegnõ nem szeretne lovagolni. Rettenetesen fél ezektõl az állatoktól. – Állok meg ellõtte és csak reménykedem, hogy nem kapja fel a vizet azon, hogy késõn szóltam.

-           -Hát jobb lett volna, ha ezt elõbb tisztázza… - morog az orra alatt.

-           -Már elnézést, de nem tehet róla szerencsétlen! Õ egy ilyen kelekótya ember, de ezt majd úgy is meg kell tanulnia, ha jó férje akar lenni! – Emelem fel a hangom.

Amióta elértem a negyed évszázados kort, nem szállnak le rólam a szüleim, fõleg az apám, minden áron feleséget szeretne nekem, engem meg nem érdekel jelen pillanatban. Harc és az izgalom elõbbre való a kötelezettségeimnél. Nem mondom, hogy nem akadt meg a szemem egy két csinos nõn, mégis vannak elvárásaim, amiknek bizony kevesen felelnek meg. Most is kint vagyok az küzdõtéren, a harcosaimmal és a katonákkal, hogy mindenkit edzésben tartsak, buzogányokkal, tõrökkel vívunk és ejtünk egymáson halálos sebeket. Mindenki tudja, hogy a gyengébb az el fog bukni, ha elõrébb szeretnének jutni a hadseregben, bizony kemény kiképzésben kell részt venniük. Nekem is ékesíti a testemet pár heg, ezekre mind büszke vagyok, mert  a csaták során kapott sérülésekkel azt üzenem, hogy nagyon jó harcos vagyok. Ha megnyerünk egy háborút a messzi ország ellen, hatalmas lakodalmakat szoktunk csapni, melyen a katonáknak kijár némi élvezet is, a szolgálókkal hálnak, esznek és annyi bort isznak amennyi beléjük fér. Szüleimmel a kapcsolatomat türhetõnek mondanám, apámnak minden nap jelentést kell tennem a hadsereg állapota és helyzete felõl, anyámmal meg néha a kis magánszférámat osztom meg, aki nagyon megértõ. Engedélyt adtam neki arra, hogy nézzen körül  a nõi koszorúban, hogy ki illene hozzám, anyám többször jár más országokban mint én, így nehéz lesz feleséget találni.

Pár hónap múlva anyám ragyogó arcával találom szembe magamat, amikor hazaérkezett az utazásából.

- Damen, örülök fiam, hogy újra láthatlak. – ölel magához.

- Én is örülök anyám, hogy újra köztünk vagy. – mondom udvariasan.

- Van egy nagyon jó hírem, jövõ héten hatalmas lakodalmat szervezünk. – Erre a kijelentésére csak felhúzom szemöldökömet.

- Miért is? – Várok válaszára.

- Megtaláltam a számodra legmegfelelõbb hölgyet. – Nocsak.

- Igen? – kérdezem érdeklõdve – Milyen? – Mégis érdekel, hogy milyen.

- Gyönyörû, ragyogó világosbarna haja van, a szemei mint a tenger, minden elvárásnak megfelelne. – Hmmm

- Jól hangzik. – Mi van ha nagyon csúnya, bár ha anyámnak szimpatikus, akkor csak nem egy csúfság.

Nekem ennyi elég is volt, hogy megtudjam, milyen az a nõ akit talált, pláne ha a következõ héten idejön a nagy pereputtyával.

~*~

Ma délután találkozom vele, nem mondom, hogy izgatott vagyok, hiszen egyelõre nekem annyi elég is, ha meglátom, külsõrõl meg tudom ítélni, hogy szimpatikus, avagy sem. Nem csípem ki magam, ez is csak egyszerû összejövetel. Medve bõrbõl készült felsõrészt és hozzá készített kötõt veszek fel, ami kihangsúlyozza a hatalmamat. Lassan lemegyek a sok vendég közé és pókerarccal nézem körbe a sok mulatozó embert, nem is tudom mit ünnepelnek, azt, hogy kaját látnak, vagy, hogy benyaljanak apámnál. Anyám siet felém mosolyogva, amikor megpillant, én meg egy hamis mosolyt erõltetek magamra.

- Gyere fiam, hadd mutassalak be. – Belém karol és máris vezet.

Nagyon sok idegennel találom szembe magamat, aztán megállunk egy fiatal hölgynél.

- Cassandra hadd mutassam be a fiamat Dament. – Fejet biccentek, megfogom a kezét és adok rá egy puszit.

- Örvendek. – Hajol meg egy picit.

- Magatokra hagylak. – Azzal a lendülettel már apám oldalán villog.

- Üdvözöllek minálunk, remélem kellemesen fogod magad érezni. – Igyekszem kedves lenni.

- Köszönöm, jól érezzük magunkat, hadd mutassam be a szobalányomat. – Felhúzom a szemöldökömet. – Nala. – Feltûnik egy nála sokka csinosabb nõ, hosszú fekete haja egybõl megbabonáz, az arca a kecsessége és a testi adottságai farokmerevítõ.

- Hadd mutassalak be Damen Kassin hercegnek, akihez vendégségbe jöttünk. – Felém fordítja gyönyörû arcát, megfogom a kezét és puszit hintek rá.

- Üdvözlöm, érezze jól magát, ha bármi óhaja van, csak szóljon. – Teljesen megbabonázott, meg is feledkezem arról a nõrõl, akit elvileg nekem szántak.

 ---------------------------------------------------------------------------------------