- Nem tudok, és nem is akarok szolgaként szeretkezni senkivel, az csak úrként megy - mondja, ahogy kezei a derekamra, onnan pedig a fenekemre simulnak.
Hm, kedvelem a tõlem erõsebb jellemû férfiakat és ha egy megjelenik, elismerem. Legalábbis az ágyban.
Õt csak az ágyban.
- Csináld úgy, ahogy szeretnéd. Teljesen szabad kezet adok, tégy magadévá, ahogy akkor tennél, ha csak és kizárólag ezért szedtél volna fel az utcán - súgok ajkaira kéjesen.
- Tisztában vagy a szavaid minden súlyával? Utólagos panaszt nem fogadok el - incselkedik, miközben ajkaival finoman suttogja bõrömbe a szavakat, ezzel csak tovább tüzelve egyébként is borzalmasan heves vágyamat.
- Ha nem lennék vele tisztában, nem mondanám ilyen komolyan, nem igaz?
- Ez esetben a kívánsága számomra parancs, uram - sóhajt fel, mintegy megadva magát, de végig ott ég a vágy az õ szemében is. Ugyanúgy vágyik rám, mint én rá.
További beszéd helyett megemel, a fenekem alá nyúlva visz valahova, de mivel csókol közben, már csak azt érzem, hogy esünk.
De szerencsémre az, amire ráesünk, puha, bársonyos: minden bizonnyal ágy. A tekintete kicsit talán félelmetes, ahogy vetkõzni kezd és végignéz rajtam: mintha itt és most akarna megölni és megenni. De ehelyett csókolni, simogatni kezd, az ajkaival kényezteti a testem, egyre jobban feltüzelve - mintha ez lehetséges lenne még.
Ahogy csak azt teszi, mint eddig, egyre jobban érzem: kevés. Követelõzni kezdek, aminek meg is van az eredménye, hiszen férfiasságom kezdi kényeztetni. Nem tudom visszafogni a hangom: felnyögök.
Ahogy az ajkait használja arra enged következtetni, hogy nem ez az elsõ alkalom, hogy ezt teszi, de az élvezet elveszi az eszem, és csak rövid ideig tudok ezzel foglalkozni. Az viszont meglep, hogy látszólag végig fogja csinálni:
Meg is teszi… hatalmasat nyögve remegek meg, ahogy végigfut rajtam a kéj.
Ideges vagyok, hiszen zavar: ennyit akart. De ahogy õ is meztelenre vetkõzik már tudom, hogy nem.  és ez valami különös boldogságérzettel tölt el. 
Miközben a vállát csókolgatom, ujjai végre a helyükre találnak, és az egyikkel belém hatol.

Mire kitágít annyira, hogy kihúzza belõlem ujjait már lángol a testem és nem is várok rá. Ágyéka felé ülve fogadom magamba, miközben ujjai a csípõmön pihennek.
Ahogy elkezdenék ritmusosan mozogni lefog, és szinte belém löki magát, de eszemben sincs tiltakozni, hiszen minden pillanatot élvezek. Pláne, mikor megfordít, oldalasan merül el bennem, majd erre is ráunva a hátamra fektet.
Csókol, belém hatol, és fogalmam sincs, a végén hogy kötünk ki az ágy végében a falnál, de ott ér utol a kéj. Ám hazudnék, ha azt mondanám: nem vártam többet, ezért is játszom kicsit a meglepettet, amikor többet követel, pedig titkon ezt reméltem.
Hosszú, egész éjszakás örömöt mindkettõnknek.
 

* * *

A negyedik menet után, kielégülten, õt pihenni hagyva és betakargatva ülök kielégült mosollyal az ágyam szélén, kezemre támaszkodva, és magam kihúzva az ablakon át a hajnal eljövetelével egyre halványuló csillagos eget kémlelve. 
Most, hogy beleharaphattam, hogy megízlelhettem, még inkább birtokolni szeretném. Még többet. Belõle. Egy hálóruhát magamra kanyarítva lépek ki a lakosztály ajtaján, majd a külsõ ajtónál álló egyik szolgához lépek, halkan suttogva el parancsom, mire meghajol, és távozik. 
Visszalépek a lakosztályba, egész a hálóig, s ismét alvó alakját nézem felsóhajtva. Körülbelül fél óra telik el, mire kopognak, s az ajtónálló meghozza, amit kértem.

* * *

Reggel arra kelek, hogy nem tudok mozogni. Idegesen nyitom ki a szemem, és ahogy észreveszem, hogy ki vagyok kötözve teljesen meztelenül, elkezdem rángatni a láncaimat. Egyik sem mozdul egy pillanatra sem, csak csörömpöl és fáj, így abbahagyom. Az egyik szegecs ki van már kopva és pont ott áll bele a karomba, ahol nem kellene neki: egy érnél. Nem érdekel, ha feljön és nem enged el, itt fogok elvérezni! Visszajárok kísérteni és ha nem gondoskodik Steve-rõl, megölöm álmában.
Valahogy.
Aztán fogalmam sincs, hogy mikor, de nyílik az ajtó.
Tudom, ki jön be, így a lehetõ legellenszenvesebb, legfélelmetesebb pillantásomat elõvéve nézek rá, picit meg is szeppen.
- Nahát, jó reggelt - mosolyog mézes-mázosan.
- Ne vigyorogj így! Ha egyszer kiszabadulok, kiharapom a fogaidat a helyérõl - sziszegek rá. - Mit jelentsen ez? - Leül mellém, leteszi az étellel megrakott tálcát és gondosan ügyelve rá, hogy ne tudjam bántani, végigsimít a testemen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgat fel a gondolat, de visszafogom magam. Jelenleg utálom.
- Ma már én vagyok az úr - jelenti be. - És én nem engedlek el - mosolyog rám.
- De azt ígérted, hogy… - kezdenék bele, de le is int.
- Azt ígértem, hogy kapsz pénzt vagy faházat, azt nem, hogy oda is mehetsz - dönti picit oldalra a fejét elkomorulva.
Afene. Ezt elfelejtettem kikötni.
Ó, hogy esne rám egy talicska trágya! A hülye fejem…
 - Jó, de… - leint.
- Nincs de. Ha befejezted az ellenkezést, ehetnél valamit. - Olyan bárgyú képpel vigyorog, hogy csak még idegesebb leszek tõle. Csak az jár a fejemben, hogy elpuskáztam az esélyt a szabadságra, hogy a saját baromságom miatt vagyok ebben a helyzetben, miközben ki tudja mi van Steve-vel, Odival és Issinnel.
- Direkt teszed tönkre az életemet? - kérdezem sziszegve. - Direkt akarod, hogy itt pusztuljak a rabságodban? - emelem fentebb a hangerõt. - Mi jön?! Elõttem belezteted ki a családomat! - üvöltöm teli torokból. - Mit ártottam neked ekkorát, hogy ennyire meg akarsz ölni?! Vágd el a nyakam, de a többieket engedd el! Õk semmit sem ártottak neked! - kiabálok tovább.
- Nem kellene…
- Sosem tudtad, hogy mi az: szeretni valakit! A mocskos, aljas ösztöneidre hagyatkozol állandóan, fogalmad sincs, mit érzek most! - Érzem, ahogy a könnyeim kibuggyannak. Nem sírok, csak teljesen kétségbe vagyok esve. Mi lesz most?
- Nem gondolod, hogy túldramatizálod? - kérdezi finoman, végigsimítva az arcomon, de elrántom a fejem, és elkezdem a karom rángatni, nem törõdve azzal, hogy lassan a vér serken.
- Megfosztasz az álmaimtól, és azzal vádolsz, hogy túldramatizálom?! Van fogalmad róla, hogy milyen, amikor az álmod darabjaidra esik szét?
- Fejezd ezt be! - szól rám. - Vérzik a karod… - Nyúlna, hogy letörölje, de csak még erõsebben kezdem rángatni.
- Ne érj hozzám, te hazug, mocskos disznó! Nálad alávalóbb mocsokkal még nem találkoztam - nézek rá, mire feláll, és sóhajtva lép az ajtóhoz.
- Beküldök mást, ennek így nincs értelme.
- Ez az, menekülj csak, aljas dög! Ne is lássalak többé!

* * *

Nem tudom, mikor nyílik az ajtó ismét. Fájó kezekkel, kisírt szemekkel várom a megváltást, hogy valaki átvágja a torkom, de csak egy keserves, halk nyávogást hallok meg.
Odakapom a fejem… megint õ az! De a kezében ott van Issin és Odi is. Kicsi cicám, ahogy megérzi a szagomat egyre hangosabban nyávog fel, mire kinyitja a kalickáját és a hasamra teszi, mellém meg a kígyómat. Issin, bár semmit sem lát, érzi, hogy merre vagyok elöl, és félénk léptekkel indul fel a hasfalamon, a mellkasomon, majd az arcomhoz érve pici, érdes nyelvecskéjével kezdi nyalogatni a szám sarkát, miközben a olyan hangosan dorombol, ahogy még nem hallottam.
Nekem meg megállíthatatlanul potyognak a könnyeim. Már nem érdekel, hogy mi illik hozzám, nem bírom…
Odi a nyakamra tekeredve pihen, míg Issin megállíthatatlanul mosdat, mintha ezzel akármit is segítene. Nem nézek rá, végig rajtuk van a szemem, csak halkan teszem fel a kérdést, mintegy meghazudtolva önmagam…
- Miért teszed ezt velem, Tore? Sosem fogok neked engedelmeskedni, sosem leszek a szolgád, de annyira aljas te sem lehetsz, hogy a nekem kedves lényekkel zsarolj… Nem érdekel, velem mi lesz, a sírból is visszajövök majd, és megöllek, ha bajuk esik - nézek rá, a végére visszatalálva magamra és dacos tekintettel várom a válaszát.

Jó ideig hallgat, látszik, fontolgatja, mit is tegyen, végül már sokkal nyugodtabban szólal meg: - Rendben. Kiadom a mai napra szóló parancsaimat itthon, te elmész az unalmas kötelezettségeidre, addig én maradok itthon, Steve-vel, a szolgálóiddal és ünnepelek.
Kár, kíváncsi lettem volna, ki mennyire akad ki azon, hogy elõttük hajbókolok egy ilyen szerintük egyszerû jött-mentnek, biztos lett volna izgalmas felbolydulás. – Ahogy jónak látja, uram – hajolok meg, ma nincs jogom az ellenvetéshez, és egy biztos, arra még nem volt panasz, hogy megtartottam-e a szavam.
- Akkor… - áll fel megindulva, s ha nem lennék figyelmes, úgy ott hagyott volna, mint Szent Pál az oláhokat, de ahogy észreveszi, hogy a nyomába érek, ingerülten fordul vissza: - Most mi van?
- Majd én intézkedem, csak mondja el, mit szeretne – felelem megtörhetetlen udvariassággal és mosollyal. 
- Rendben – sóhajt, majd már sorolja is. – Hozasd elõ Steve-et, amíg le nem fejeztetlek itt a nagy parancsolgatásban – bólintok, majd intézkedem is.
Steve, a gyerkõc vidáman rohangál a birtok hátsó végében, így hát lóra ülök, s elnyargalok az egzotikus gyûjteményemnek otthont adó istállóig. Már messzirõl hallom a kis csibész kacagását, már mikor ide hoztam is élvezte, mennyi különös állat van a karámokban, ólakban, ketrecekben, s most is futtatja a tigrist, a kedvencem. Jó ízlése van a lurkónak, meg kell hagyni. 
Elmosolyodom, ahogy felfedeznek az istállómesterrel, majd ahogy lehuppanok, a gyerkõc furán méregeti ruhám. 
- Ez meg mi? - kérdezi is merészen. 
- Az inasok egyenruhája, jól festek benne, nem igaz? - fordulok körbe épp úgy illegetve magam, mintha valami kényeskedõ dáma lennék. Õ azonban ahelyett, hogy kinevetne, vagy elmosolyodna, totál komoly arccal kezd méregetni, majd halálosan gyilkos, õszinte szavakkal állapítja meg hangosan: - Nem illik hozzád. 
Elnevetem magam majd beletúrok az üstökébe, a feje búbjánál simogatásnak álcázva kócolva össze teljesen.
- Ez csak ruha, nem ez teszi az embert, hanem ami itt van - mutatok a mellkasára, a szívéhez. - Az én szíve épp olyan szabad most is, mint nemesi göncökbe bugyolálva - kacsintok, majd végre elõadom, miért is jöttem. 
- Viszont az uraságot - ugratom direkt, megadva neki a "tiszteletet". - Sondim úrfi látni kívánja, így ha megtenné, hogy felpattan a lovamra.
A mondandóm elején még csak pislog rám, nem teljesen értve az "elegáns" beszédem - ahogy õ nevezte korábban is -, de a mutatványos említésére azonnal felragyog, s máris megrohamozza a lovat, és ha tudná, hát Isten uccse maga hódítaná meg az állatot egyedül. Ennek hiányában viszont felpakolom a nyeregbe, majd mögé pattanva vágtatok is vissza a fõépülethez. 
Hiába igyekszünk, az út oda-vissza így is bõ fél óra. Nem csoda, ha a kis Steve már tiszta izgatott, és nem bír magával, így ahogy földet ér a lába, már szalad is karjaim közül és gondolkodás nélkül betámadja a palotát, csak azért fordul a hátsó udvar felé, mert rákiáltok, hogy jobb esélyekkel találja arrafelé, akit keres. Legalább is remélem, hogy még eszik, vagy a cselédekkel trécsel. Mert ha nem, sosem állítom le a kölyköt, míg el nem vágódik a nagy igyekezetben, aztán hallgathatom, hogy egy brutális vadállat vagyok, amiért bántalmaztam. 
Nagyjából jól gondoltam, valóban a hátsó udvar felõl bukkanunk rá a leghamarabb, azonban a legkevésbé sem úgy, ahogy sejtettem volna bármikor is. Mert egyértelmû, s a tényt Steve hangosan meg is fogalmazza. Hmmm. Egy ideig csak nézem, és magamban fortyogok: nem szeretem, ha a kiszemelt áldozatom más vadássza le elõbb. Aztán csak meghajolok, megtörve morranására pillantásom élét. 
- Engedelmével mennék készülni.
- Azt csinálsz, amit akarsz - feleli kihívón. -, de úgy szerezz pénzt, hogy az utolsó parancsom az lesz, hogy vegyél nekem egy kis faházat az erdõben a forrás mellett.
Mindenki lefagy, amin a helyzet komolysága ellenére is el kell mosolyodnom magamban. Fõleg, hogy azt a házat az erdõben már most meg tudnám venni, elvégre én pénzt megyek költeni. Hiszen nem magamnak, hanem a szegényeknek gyûjtök, még ha hihetetlen is, hogy én valóban oda is adom. Bár ezt nem szoktam hangoztatni, még a végén ártana a hírnevemnek, amiért keményen megdolgoztam.
Ahogy parancsolja - sikeredik feleletem még mindig indulatosra, bár nem sértegetése bök, azzal soha nem törõdtem, sokkal inkább zavar, hogy a becserkészés örömteli folyamatát megzavarta valaki, akinek semmi keresnivalója kettõnk ügyleteiben. Ennek ellenére Niconak ebbõl hátránya nem fog származni, szerencsétlen olyan csõ passzív, hogy csak akkor dug bárkivel is, ha az illetõ veszi a fáradtságot, és kezdeményezve elkíséri addig a fészerig.

* * * 

A gyûjtés borzasztó unalmas volt, senkibe nem lehetett rendesen belekötni, mert mindenki vigyázott rá, hogy tökéletesen viselkedjen. Komolyan, ilyen iszonyat bulit soha többet! Nem mintha nem rendeznék legközelebb is, ha épp úgy alakulnak a pénzügyeim. 
Magamban legyintek, majd inkább arra koncentrálok, hogy elképzelem, a nagy mennyiségû élelmiszerrendelésem teljesítése, és a házakhoz való kiszállítása után hány ember ül majd le megnövekedett reményekkel szemlélve az életet, mert segítettek neki abban, hogy kivételesen kiadósabb és rendesnek számító étel kerülhessen asztalára. Piszok fel tudja ám deríteni az ember hangulatát, tudom. Az enyém is fel tudja Giselle finom fõztje. 
De akár már az is, ha nevetés hangja szûrõdik ki a konyhából, ahova szeretek én is idõnként belógni, vagy csak az ajtóban észrevétlen hallgatni, mi mindenrõl fecsegnek a szolgálók. Az sem szokott zavarni, ha épp engem szidnak valami felelõtlenségemért vagy igénytelenségemért, mert felidézik mindig anyám szeretõn pörölõ szavait. Mert valahogy érzem, akárhogy is, akármint is, a távolság, az udvariasság és talán enyhe tartózkodás mögött ott lapul bennük a szeretet irántam, amiért én kimondhatatlanul hálás vagyok. 
Ahogy belépek, azonban a varázs-szappanbuborék szétpukkad, s a nevetés elhal, s egyik pillanatról a másikra érzem magam inkább egy temetésen.
- Ejnye, hisz' kint még hallottalak benneteket - dorgálok cseppet sem komolyan, inkább piszkálódón, mikor az ember csak úgy évõdni akar a többiekkel. - Mire ez a nagy ünneplés? 
- A hiányodat ünnepeltük, de elrontottad a bulit - vágja a fejemhez rögtön a választ, majd kiviharzik ideiglenes uram, vele együtt Steve. Nem megyek utána, mégcsak hátra sem nézek, csak fáradt sóhajjal ülök le, hogy Giselle automatikusan elém tegye a tányérnyi vacsorát, amelynek most még az íze sem olyan. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ne törõdjek olyan dolgokkal, amelyek alapvetõen fájnak, csak jobbára nemtörõdömséget mutatva hárítom el õket, hogy ellenségeim ne érezzenek rá, mivel is tudnak igazán a lelkembe taposni. - Ejnye, hisz' kint még hallottalak benneteket - dorgálok cseppet sem komolyan, inkább piszkálódón, mikor az ember csak úgy évõdni akar a többiekkel. - Mire ez a nagy ünneplés? 
- Ne vegye a lelkére, uram - szorítja meg a vállam kiváló szakácsnõm, amely végre kissé felszabadít, s halványan, de hálásan mosolygok rá.


* * * 

Szerepembõl viszont nem esek ki, ez az egy, ami jól megy, hamar összeszedni magam, és elhessegetni azt, ami zavar, fáj, vagy épp bosszant. S mivel ma cseléd vagyok, hát alváshoz készítem elõ a saját szobám. Mennyi macera van ám ezzel! Még jó, hogy szoktam néha magam intézni, így van róla fogalmam, hogy is kell mit, merre, hány méter.
- Örülök, hogy megvagy - csendül mögülem a hangja, és ha nem történt volna az, ami korábban megtörtént, még azt is hinném, komolyan gondolja, így csak önkéntelen felmorranok, miközben megfordulok: - Ez ma nekem másképp tûnt. 
Aztán elgondolkodom rajta, hogy iszonyat rossz cseléd lennék, folyton oltogatnék mindenkit és jobbára állandóan kirúgnának. 
- Segítenél leöltözni? - vigyorog, mint az ártatlanság szobra. Nem tudom mire vélni ezt a viselkedést. Talán betojt attól, hogy lassan vége a napnak, és ismét úrként esetleg megbosszulom sérelmeim? Ez lenne tõle a legnagyobb sértés mind közül, komolyan. Inkább elhessegetem a gondolatokat, s engedelmesen közelebb lépek, s gondosan veszem le róla az egyes ruhadarabokat. Közben önkéntelenül elképzelem, mi minden mást is csinálnék vele, ha rajtam múlna, s ha õ is szeretné. Hiszen lassan feltárulkozó ruhái alól elõbukkanó, csupasz bõre kívánatosan libabõrödzik meg kissé a hûvös levegõ hatására, s már a lopott érintésekbõl is tudom: puha, eszméletlenül kellemesen puha. A reggelhez képest most nincs akkora zavarban, mintha a meztelenség megszokottabb lenne számára, mint a felöltözöttség. Ha nálam maradna, engem nem zavarna, ha nem nagyon öltözködik fel... 
Egy apró pislantással mérséklem feltörõ perverz gondolataim, s követelõzõ szemeibe nézek. Mert látszik bennük, valamit akar, amit egyelõre nem tud kibökni, vagy csak nem tartja alkalmasnak a beszédszituációt, hogy csak úgy kibökje, elõbb meg akarja teremteni az alkalmat, amelyben a dolog elhangozhat. 
- Megtetted, amit parancsoltam? - kérdezi végül. Bólintok, tudtommal igen. - Akkor itt az utolsó elõtti parancsom, mielõtt ideadod a pénzt, vagy a faházhoz vezetõ térképet - lép közelebb végigsimítva a mellkasomon, amit nem igazán értek, hacsak nem gondolok arra, hogy szándékosan húzza az agyam. Ám mindent világossá tesz a folytatás. - Szeretkezz ma éjszaka velem, mielõtt elmegyek innen. Akarlak téged, Tore Visconti - hajol egész közel. 
Szánakozó félmosoly ül ki az arcomra, amely láthatóan kevésbé tetszik neki, mert felhúzza az orrát, ráncolva, de nem szól. Emiatt szabályosan kegyes cselekedetnek érzem, hogy végre megtöröm a csendet és a mozdulatlanságot, áthidalva a fura kérdés miatt beállt távolságot. Mert én már csak ilyen jófej vagyok, ugyebár. Azért a dolgot nem egyszerûsítem meg, mert míg karjaim körbefonják meztelen testét, szégyenlõsség legkisebb jele nélkül pihenve meg formás fenekén, addig szavaim bizonyos mértékig elutasítók, ahogy a legtárgyilagosabb hangnememben közlöm azt, ami még számomra is szent és sérthetelen a világ rendjében: - Nem tudok, és nem is akarok szolgaként szeretkezni senkivel, az csak úrként megy.
Hogy ez mit jelent, roppant egyszerû: az ágyban, legyen akárhogy, én irányítok. Márpedig kötve hiszem, hogy Nico rakta volna meg õnagyságát. Innentõl kezdve erõs összeférhetetlenség szagát érzem a levegõben, hacsak be nem hódol, mert nekem nem szokásom még az Úristen elõtt sem. 
Várakozásaimmal ellentétben azonban nem fellegek szaladnak át arcvonásain, hanem szabályszerûen felragyog rajtuk a Nap.
- Csináld úgy, ahogy szeretnéd. Teljesen szabad kezet adok, tégy magadévá, ahogy akkor tennél, ha csak és kizárólag ezért szedtél volna fel az utcán - a bujaság bármely földi megnyilvánulása elbújhatna kisugárzása és igézõ pillantása mögött. Egész kiszárad a szám bûvkörében. S nagy önuralomról teszek tanúbizonyságot, mikor nem ugrom neki egy az egyben, hanem csak felemelem a szemöldököm.
- Tisztában vagy a szavaid minden súlyával? Utólagos panaszt nem fogadok el - tekintetem már inkább huncut, és már nem titkolom a szerintem eddig is nyilvánvaló vágyam, s miközben beszélek, ajkam milliméterekre az arcától kezd vándorolni kissé az arcán, végigcsiklandozva leheletemmel. Szabályszerûen felajz, hogy könnyû szerrel fel is marcangolhatnám akár, mégis olyan távol van tõlem közben lélekben, hogy a távolságot képtelenség lenne áthidalni. 
- Ha nem lennék vele tisztában, nem mondanám ilyen komolyan, nem igaz? - kérdez vissza évõdve. 
Látszólagos gondterheltség utáni nehéz szívû belenyugvással döntöm homlokom az övének: - Ez esetben a kívánsága számomra parancs, uram - mosolyom szélessé válik, ragadózók arcán ül hasonló, mikor a zsákmány váratlan könnyedséggel eléjük hullik. 
Bárminemû lehetséges választ megelõzve nyúlok alá két tenyeremmel, megemelve, s csak mert biztosra megyek, ajkaira tapadva mohón. Két lépés, ennyi ideig tart nemcsak kívánatos, hanem egyébként meglepõen könnyû testével az ágyig érni, s egy pillanat kiélvezni, hogy enyhén riadtan, mondhatni önkéntelen reflexbõl mar vállaimba összefûzve a nyakam körül a kezét, mikor elõre döntve a puha, megvetett paplanra fektetve hagyom, hogy belesüppedjen a takaró anyaggal fedett tollrengetegébe. Cipõm a mozdulat közben rúgva le, "lépek" én is az ágyra, egyik térdem bal combja mellett, másik térdem két lába között fúródik az ágyba, mint holmi cövekek, amelyek nem engednek szabadulni soha többé. Csak annyira hajolok el tõle, míg fürge, mondhatni profi szintre gyakorolt mozdulatokkal szabadulok meg felsõruházatomtól, s ahogy a hûs esti levegõ a bõröm éri, részegítõ izgalom uralkodik el rajtam. Azé a ragadozóé, amely elõtt már ott hever a zsákmány, de tudja, még nincs olyan közel a gyõzelem akkor sem, ha láthatólag egy mozdulattal elharaphatná a torkát, mert a zsákmány egy cseppet sem hódolt még be, csupán felajánlotta magát személyes hóbortból, hogy aztán ismét felkelve hoppon hagyhassa a kiéhezett nagyvadat. Mégis a zsákmány eme dacos magabiztossága az, amely még inkább lázba hozza a ragadozó ösztöneit, egyre többet követelve minden porcikájából, s arra ösztönzi, minél lassabban, minél tovább élvezze ki ezt a törékeny pillanatot, amelynek a vége vagy a hoppon maradás, vagy a zsákmány teljes bekebelezése. 
Szemeit fürkészve, bár nem törekedve arra, hogy ki is olvassak belõle valamit, hajolok ismét ajkaira, míg kezem mohó felfedezõútra indul, s célja kitapasztalni, melyek azok a pontok, ahol még a csók közben is beleremeg az érintésbe, s amelyek jó eséllyel erogén zónái is egyben. Ezeket keresem fel szép sorjában rögtön azután, hogy csalfán magára hagyom kipirult ajkait, s egyrészt kiélvezem ízét, tapintását, illatát, jelenlétét, másrészt szeretném oda számûzni, ahol már csak a türelmetlen vágy dobol benne, s minden más gondolat messzire repült, s megszûnt létezni. 
S valóban, teste vágytól kezd reszketni, viszonylag hamar, amelynek saját nimfománsága is az oka lehet, s türelmetlenül túr hajamba: néma, egyezményes jele ez annak szinte minden esetben, hogy valamit csinálj, mert ez már kevés, s miközben kezd szép lassan minden sejtje megõrülni a szétfeszítõ vágytól, egyben fenyeget is, hogy ha tovább szórakoznak vele, faképnél hagy akárkit, így lejjebb vándorolva fogom meg kezemmel férfiasságát, hogy utána csigavonalat rajzolhassak rá nyálammal, s felszakadhasson belõle az elsõ nyögésnek nevezhetõ hang, s eddig csak alig kapkodó légvétele zihálássá mélyüljön. Bárminemû lehetséges választ megelõzve nyúlok alá két tenyeremmel, megemelve, s csak mert biztosra megyek, ajkaira tapadva mohón. Két lépés, ennyi ideig tart nemcsak kívánatos, hanem egyébként meglepõen könnyû testével az ágyig érni, s egy pillanat kiélvezni, hogy enyhén riadtan, mondhatni önkéntelen reflexbõl mar vállaimba összefûzve a nyakam körül a kezét, mikor elõre döntve a puha, megvetett paplanra fektetve hagyom, hogy belesüppedjen a takaró anyaggal fedett tollrengetegébe. Cipõm a mozdulat közben rúgva le, "lépek" én is az ágyra, egyik térdem bal combja mellett, másik térdem két lába között fúródik az ágyba, mint holmi cövekek, amelyek nem engednek szabadulni soha többé. Csak annyira hajolok el tõle, míg fürge, mondhatni profi szintre gyakorolt mozdulatokkal szabadulok meg felsõruházatomtól, s ahogy a hûs esti levegõ a bõröm éri, részegítõ izgalom uralkodik el rajtam. Azé a ragadozóé, amely elõtt már ott hever a zsákmány, de tudja, még nincs olyan közel a gyõzelem akkor sem, ha láthatólag egy mozdulattal elharaphatná a torkát, mert a zsákmány egy cseppet sem hódolt még be, csupán felajánlotta magát személyes hóbortból, hogy aztán ismét felkelve hoppon hagyhassa a kiéhezett nagyvadat. Mégis a zsákmány eme dacos magabiztossága az, amely még inkább lázba hozza a ragadozó ösztöneit, egyre többet követelve minden porcikájából, s arra ösztönzi, minél lassabban, minél tovább élvezze ki ezt a törékeny pillanatot, amelynek a vége vagy a hoppon maradás, vagy a zsákmány teljes bekebelezése.
Gyönyörû, és kívánatos, de ami a legnagyobb kincse, s ami a leginkább kívánatossá teszi, az nem ez, hanem a tudat, dacos õkegyelme most csak kivételt tesz, s ez a dac az, amely úgy vonz hozzá, mint a méz tudata a méhet a virághoz. Mert vagyok annyira magabiztos, hogy meg legyek róla én is gyõzõdve, e csodás nektárból munkával képes lehetek én is magam számára aranylóan édes nedût, mézet faragni. 
Nem most. Nem ennyivel. De kezdetnek talán nem rossz. Majd kiderül.
Nem is sajnálom tõle a kényeztetést, egyre gyorsabb tempóval dolgozom meg ajkaimmal, s bár nyögései egyre inkább jelzik, hogy közel jár a csúcshoz, s nem így akar elmenni, mint úr, nem törõdöm vele, kiélvezem a teste nyújtotta lehetõségeket, s míg orálisan kielégítem, kezemmel ingerlem combjai belsejét simogatva, vagy épp hasfalát, mellkasát, oldalát, míg végül el nem élvez hatalmasat zihálva, íveb feszült gerinccel, s vissza nem hanyatlik a takaróra villámló szemekkel, mert nem kapta meg, amit akart. Pedig téved, ha azt hiszi, ennyivel lerendeztem a dolgokat. 
Ajkaim közül kibuggyanó testnedvét ujjammal letörölve, majd onnan lenyalva egyenesedem fel, s míg összeszedi magát darabjaiból annyira, hogy durcásan felnézhessen, s kinyöghesse felháborodottan, hogy netalán szórakozom vele, kioldom a nadrágom tartó madzagot, s hagyom, hogy az anyag leszánkázzon izmos lábamon, majd könnyedén lépek ki belõle, megfosztva magam végül utolsó ruhadarabjaimtól, a civilizált ember által annyira idolizált anyagdarabok maradékaitól is, visszatérve az Édenbe. Dühös durcássága azonnal elmúlik, mert megérti, nem áll szándékomban magára hagyni még, s mivel úgy csináljuk, ahogy én akarom, mert most az számít, én mit akarok úrként, hát jogomban állt ehhez is, s jogot fogok formálni még sok mindenre. 
Kényelmesen heveredek el mellé, testemmel félig körbefonva, mégis szabad utat engedve kezemnek, amely ebbõl a pozícióból minden lényeges porcikáját eléri, s arcom felé fordítva adok neki lehetõséget arra, hogy hízelegjen, olyan lázba hozva, ahol esetleg elfelejtkezem a vele való játszadozásról, és megteszem, amit igazából vár. Minden bizonnyal megsejti, mert van egy olyan erõs érzésem, hogy tapasztalt a témában, s ösztönösen felém fordulva préseli magát hozzám törleszkedve, s ajkaival elõször ajkaim keresi, majd õ is mini-vándorútra kél, amennyire engedem. Mert azért én is emberbõl vagyok, sõt, elég nagy szexuális étvággyal rendelkezõ emberbõl, s tenyerem végigsiklik hátán, hogy fenekéhez érve annak partján kezdjenek "sétálni" ujjaim, míg végül meg nem találják, amit keresnek, s nem kezdenek körülötte játékosan körözni. Aprót harap a vállamba elfojtottan nyögve fel, ujjaival hátamba marva, mikor végül egyik ujjam belé hatol. 
Ugyan egyelõre csak ujjam köré feszülnek izmai, ujjam melegíti forrósága, mégis megszáll egyfajta türelmetlenség, s emiatt szaporább ütemre kapcsolom tágításának mértékét. Mikor késznek érzem, ujjaimmal magára hagyom édesen meggyötört nyílását, de ahelyett, hogy hagyna fölé kerekednem, a takaróba nyom, s lábát keresztül vetve rajtam, helyezkedik férfiasságom fölé fölényes mosollyal. 
Szóval harcolunk. Nem bánom. 
Csípõjére markolok, s elõször hagyom, hogy saját ritmusában fogadjon be teljes hosszomban, amelybe nem titkolt élvezettel morranok bele, majd ahogy a forró és kellemes szorítás kissé enged, s mozogni kezd, karizmaim mûködésbe lépnek, s csípõjénél megtartva veszem át az irányítást, közepes, majd vad tempót diktálva merülve el benne újra és újra befogadva édes sóhajai, s sajátjaimmal felelve vissza, tökéletes összhanggal olvadva egészen eggyé, hogy aztán egy ponton túl leemeljem magamról, s oldalra vetve az ágyon térdeljek mellé, s így hatoljak bele, míg õ féloldalasan fekszik az ágyon, s csak a karom vagy az ágynemût képes markolászni, karmolászni, épp mihez van kedve. Jó pár lökés után megemelem a lábát, s úgy emelem át magamon, hogy a hátára kényszerüljön fordulni, hogy közben végig benne vagyok. Kipirult arca olyan izgató, felülmúlja nemcsak várakozásaim, képzeletem is. Ajkaira marva dolgozom tovább, most már a magam örömét kergetve inkább, elérve a gondolataim határait, s hevességem közepette ismét ölembe emelem, s végül valahogy az ágy végében, a falnál kötünk ki, s neki préselve, csókolva, s férfiasságát kényeztetve jutunk el a csúcsig szinte egyszerre közös, mély nyögéssel könnyebbülve meg. 
Megizzadva, kócosan és kielégülten hanyatlik vissza karjaimba, ahogy izmai elernyednek, s kihúzódom belõle, átölelve. De még nem teltem be vele, nyakát kezdem harapdálni gyengéden, hogy épp csak fájjon és inkább legyen izgató. 
- Mit mûvelsz? - kérdezi kissé hitetlenkedve, pihegve. 
- Mit mûvelnék? Megvolt az elõétel, a fõétel, most jöhet a desszert - felelem fülébe nyalva, mire kipirulva pillant fel rám. 
- Nem mondod, hogy... - elharapja a mondat végét, azt hiszem, megkapta a választ szemeimbe, majd ismét éledezõ férfiasságomra pillantva. 

* * *

A negyedik menet után, kielégülten, õt pihenni hagyva és betakargatva ülök kielégült mosollyal az ágyam szélén, kezemre támaszkodva, és magam kihúzva az ablakon át a hajnal eljövetelével egyre halványuló csillagos eget kémlelve. 
Most, hogy beleharaphattam, hogy megízlelhettem, még inkább birtokolni szeretném. Még többet. Belõle. Egy hálóruhát magamra kanyarítva lépek ki a lakosztály ajtaján, majd a külsõ ajtónál álló egyik szolgához lépek, halkan suttogva el parancsom, mire meghajol, és távozik. 
Visszalépek a lakosztályba, egész a hálóig, s ismét alvó alakját nézem felsóhajtva. Körülbelül fél óra telik el, mire kopognak, s az ajtónálló meghozza, amit kértem.

* * *

- Figyelj, Steve, bízom benne, hogy megérted - ülök a fiú mellett, várva, hogy összekészítse Giselle a reggelit. 
Nagy komolyan felsóhajt: - Nem lenne egyszerûbb elmondani neki?
- Lehet, de kicsit úgy érzem, olyan, mint az a gyönyörû hótigris, akit hátul láthattál - felelem, a majszoló gyerekre pillantva. -, idõ kell neki, míg megszok és megszeret. Elengedném, ha tudnám, bármilyen távol járna is, eszébe jutna visszatérni, de egyelõre nem kötõdik. Pedig örökbe fogadhatnálak mindkettõtöket. 
- A nevedre vennéd õket? Már megint csak a botrányon jár az eszed! - szól bele a társalgásba Giselle megrovón.
- Ugyan, tök keresztényi cselekedet két rászorulónak lehetõséget adni a normálisabb életre, különben sem tudok mit kezdeni az összekurválkodott pénzemmel - Giselle rosszallóan rázza a fejét, míg Steve csak felkuncog. 
- Fura egy nagyúr vagy - jegyzi meg a kisgyerek, majd hozzáteszi. - De akarom látni, meg játszani vele. 
- Mindenképp - ígérem, és komolyan is gondolom. Aztán felállok az elkészült tálcával, és megindulok újdonsült "állatkám" ideiglenes lakóhelye felé. Mert bizony, úgy alakult, hogy hajnalban felhozattam egy láncot, s a súlyos, plafontól padlóig érõ ágyamhoz láncoltam az egyik lábánál fogva, eltüntetve a közelbõl minden olyan szerkentyût, amivel ki lehetne nyitni egy lakatot, így téve foglyommá ismét. "Bûnöm" egyetlen mentsége: akarom. Idõvel vagy elnyerem a megbocsátás jutalmát, s vele szívét, megszelídítve annyira, hogy szeretetbõl marcangoljon, vagy elvesztem, s kénytelen leszek róla lemondani. Akármelyik is, gyûlölném mulyaságom, ha meg sem próbálnám.

Már a bevonulásunk nagy érdeklõdés követi, és bár házigazdai mosolyom öltöm magamra, egyszerûen nevethetnékem támad a vén hólyagok kiesni készülõ szemeitõl, ahogy felfalják a valóban jó testi adottságokkal megáldott játékszerem. Remélem, jó kis estély lesz ez a mai, legalább egy igazi botrányt saccolok. De belefér több is, nem zárkózom el semmitõl.

- Szép estét a mulatóknak! Én fogom ma este szórakoztatni önöket - üdvözöl mindenkit jól nevelten.

- Azt nem ennyi ember elõtt kellene - nyitja a sort Monferrati grófja. Ahh, gyönyörûbben nem is kezdõdhetne a muzsika. Lehuppanok a helyemre az asztalfõn, és élvezkedem a látványban. Ahogy elvártam, közel sem sikerült az öregnek ezzel az igen gyenge megszólalással megfognia, sõt, csak felszította a szemeiben azt a tüzet, amely már odakinn az utcán is megfogott. “Atyafiaim”, ha nem szeditek össze magatokat, bizony apró darabokra lesztek szedve fél pillanaton belül. Ahh, azért kíváncsi leszek, kinél szakad el elõbb a cérna.

Sondim provokatív nyugalommal lép az úrhoz, aki olyan nagyra tartja magát a többiek közt, hogy azonnal lecsapott a lehetõségre, hogy megszerezhesse. Vén perverz, jó hogy már fel nem falja most, itt, mindenki szeme láttára. Gusztustalan álszent. Mindjárt elcsöpög.

- Mit szeretne, hogy szórakoztassam, jóuram? - lép mögé, s kezdi masszírozni. Magam részérõl és a gróf úr helyében most kezdenék pánikszerûen menekülni, de a balfék csak élvezi a helyzetet.

- Ahogy neked jól esik - jaj, tipikus “utolsó” mondat. A fiú azonban nagy sajnálatára finnyásan lép el tõle, ráncolva az orrocskáját.

- Nem áll szándékomban megenni. Embernek vén, hagymának használhatatlan - a többiek kárörvendõn felnevetnek, nekem csak vigyorba kúszik az ajkam, ahogy végignyalok rajta. Szégyen gyalázat, uraim,de jelenleg a suhanc vezet egy nullra, pedig kilencen vagytok ellene.

- Nos, akkor talán kezdjük is a mutatványokkal - lép vissza a helyére Sondim, ezt is csak azért teheti, mert a védnökségem alatt áll, az a vén gazember már rég felnégyeltette volna a saját palotájában. Sajna a nemesség egyelõre visszavonul új stratégiát építeni, legalább is a mûsor zavartalan, bár tény, egész szemrevalók a mutatványok önmagukban is, én mégis kezdek diszkréten unatkozni. Így felszólalok: - A mulatságban bizonyára mindenki megéhezett, kérem, most vacsorázzunk, utána folytatjuk - ováció fogadja kijelentésem. Nem csodálom, az átlagkor a teremben még fiatalságom ellenére is igen magas, s sokan már jobbára csak a hasuk növesztéséhez értenek a jelenlévõk közül.

Asti grófját azonban még elkapja egy körre a huncutság. Azért  is konkrét, erõsen kell koncentrálnom, hogy ne sírjak be a visszafojtott röhögéstõl, ahogy kijjebb vándorol a székkel, s az a duma...

A nagy nevetés közepette mégis kissé összevonom a szemöldököm, ahogy egyezségünk ellenére erõszakosabban vonja mégis derekánál fogva ölébe a fiút, olyannyira, hogy az szinte hajítja a kezembe szegény cicáját, akit - tapasztalhattam - saját épségénél, talán még életénél is többre tart, nem hogy így dobálja önszántából. Az viszont már komolyan felbosszant, ahogy megpróbálja lekapni. Az égbekiáltó csalás felhúz, s bár a fiú egyértelmûen és hatásosan fenyegeti meg, én is felállok, s vállára teszem a kezem.

- Sondim, elég lesz - nyugtatom le, majd parancsot is osztok, ellentmondást nem tûrõt. - Menj a konyhába a szolgálókkal, ott terítettek neked - közben tekintetem durván fúrom Asti pofátlan grófjának vizenyõseibe. Sondim felpattan, s az öreg nem mer ellenkezni. Megvárom, míg kiér, majd a grabancánál fogva emelem meg kissé a nemes urat a székérõl, úgy sziszegem.

- Megmondtam, erõszakkal nem kényszeríthetik semmire!

- Ugyan már, egyértelmû csalás az egész, beavattad, nem igaz?  -vágja a szemembe, mire összeszûkítem sajátjaim, úgy nézek rá fenyegetõ-zordan.

- Megkérdõjelezi a szavam? Ez már önmagában elég arra, hogy kihívjam párbajozni - nyel egyet. - Elhiszem, hogy nehezen veszi, hogy õ áll nyerésre, hiszen ez már azért is gyalázatos önökre nézve, mert kilencen vannak egy ellenében - dörgöm, majd visszalököm a vén trottyot a székébe. - Ha nem játszik tisztességesen, kidobatom.

A vacsora a továbbiakban ugyan kissé mereven indul, s a hangulat nehezen oldódik, de a bor és a táncosnõk megteszik a hatásuk. Aztán persze õket is eltapsolom, ideje lassan, hogy visszatérjen Sondim, s folytatódjon a buli, bár már kevésbé vagyok feldobódva. Nem vicces, ha nem a szabályoknak megfelelõen játszanak, igaz, most már lenne kedvem egy olyan jellegû botrányhoz, amelynek keretében Asti grófját verhetem laposra.

Különös zene csendül, s mivel nem ismerem, na meg mert belibben táncolva Sondim, sejtem, hogy õ rendelhette. Azok után, ami történt vele, elég merész a táncika, de végtére is, neki a megbotránkoztatás, és a z érzelmek felkavarása a dolga, ahhoz meg kellemes bevezetõ, fel is tüzeli a termet, s meg kell hagyni, még inkább felébreszti bennem a korábbi érzést, olyan ékkõ, amit meg kell szerezni. Mire az asztalra mászik, már minden szem rá szegezõdik. Könyököm a székem karfájára támasztom, tenyerembe pedig az arcom fektetem, s fürkészem, mi sül ki majd ebbõl, mert az én figyelmem nem kerüli el a szolgám moccanása, s helyezkedése sem, mert ahoyg az korábban is célom volt, nem Sondimban, hanem a kialakuló szituációkban kívánok gyönyörködni. Ez olyan, mint a színház. A fõszereplõ elvonja a figyelmet, így érdemesebb inkább a részletekre, a díszletre és a háttérre figyelni inkább, hogy az ember egy lépéssel megpróbáljon a történet folyása elõtt járni legalább sejtés szinten. Ez egyfajta ragadozóösztön, amely ha nem alakult volna ki bennem, nem ülnék itt, a puccos palotámban ezekkel a barmokkal.

- Na, ki kér egy csókot Sondimtól? - csendül a hangja, s felvonom a szemöldököm, s elmosolyodom. Olybá tûnik, lemaradtam egy lépéssel. Önmagától, belsõ ösztönzésbõl nem lenne ilyen “odaadó” hirtelen, mikor az elõbb még a hányinger kerülgette mindegyiküktõl. A jelenet hamar lezajlik, s a teremre kiül a döbbenet, én viszont magamban meghajlok a trükkös zsenialitás elõtt. Kilencet egy csapásra, cica?

- Nos, a ma esti móka véget is ért - hajol meg. - Köszönöm a figyelmet! - aztán lesétál az asztalról dacos pillantással illetve, amelyet elégedett mosollyal fogadok, s kivonul. Vendégeim fancsali arcára pillantva nevetni kezdek. - Uraim, önöket rendesen lepipálta egy egyszerû mutatványos - állok fel, s intek a még mindig kipirult szolgálómnak, hogy kikísérheti a vendégeket. Dühös megjegyzéseket vágnak távolodó alakomnak, de nem hat meg egyikük sem, annyit sem érnek, mint az éjjeliedényem tartalma.

Ahogy gondoltam, a konyhában találom. Megtámaszkodom a bejáratnál, s azzal keltem fel a figyelmét, hogy tapsolni kezdek a többi szolgám kisebb riadalmára. Fölényes elégedettséggel fordul meg, hogy rám nézhessen, de azt hiszem, annyira nem tetszik neki, hogy hasonló mosollyal találkozik a részemrõl.

- Csodálatos elõadás volt, még lenyûgözõbb, mint vártam - dicsérem jókedvûen, mire csak hûvösen biccent.

- Fiam - teszem jezem annak a fiúnak a vállára, akit Sondim megtisztelt korábban. Szegény halálsápadtra fakul. - Hívd össze az udvar apraja-nagyját, fontos bejelentenivalóm van.

Csak biccent, s megkönnyebbülve indul az útjára, én pedig intézkedem tovább.

- Mai, készítsd elõ a legszebb szobánk a vendég számára - intek Sondim felé, jelezve, hogy õ az emlegetett vendég. - Hanko, te pedig nézz utána, van-e körülbelül akkora méretû inasegyenruhánk, amely méretben megfelelne nekem.

Senki nem ért már semmit, csak az õ szemében ég az értelem, a beavatottság lángja, ahogy farkasszemet nézve egymással tartjuk fogságban egymás tekintetét. Nem tudom, mennyire hitt az ígéretemben, de nem vagyok az a fajta, aki segget csinál a szájából, s minden fogadásomnál betartom az adott szavam. Szaladtam én már tíz kört meztelenül “kedvenc” bíborosom palotája körül.

Míg mindenki összecsõdül, azért még belekontárkodom az egyik pástétomba, nem mintha éhes lennék, de olyan jól néz ki Gizelle szakácszseni. Aztán egy pohár bort kortyolgatva a nagy zsúfoltság tetején, belejelentem, amiért még itt vagyok: - Házam népének apraja-nagyja! Tekintve, hogy egy fogadást igen csúfosan elvesztettem, de cserébe nyertem egy másikat, holnap hajnal hasadtától holnapután hajnal hasadtáig egy leszek közületek, s nektek elõírom, hogy ezen idõszak alatt úgy lessétek Sondim minden kívánságát, mintha csak az enyémet kellene. A magam részérõl pedig türelmetek kérem, meg vagyok gyõzõdve róla, hogy borzalmas inas leszek, de megteszek minden tõlem telhetõt - kacsintok a szörnyülködõ komornyikomra, aki ez egyik legjobb barátom is, és általában mindig feláll a szõr a hátán minden badarságomtól. - Ennyi, további szép éjszakát midnenkinek! - húzom le a bor maradékát, majd meghajolok “fogoly” uram elõtt illedelmes alázattal, egyedül az arcom nem stimmel a konstrukcióban, s igen jól szórakozva vonulok vissza lakrészemre, ahol egyedül már Hankot fogadom csak, akinek szegénynek egész éjszaka fenn kell majd robotolnia, hogy rám szabjon egy egyenruhát, tekintve, hogy túl magas vagyok szolgáimhoz képest.

* * *

Bõ egy órával pirkadat elõtt már ébren vagyok. Ahogy parancsoltam, együtt keltettek a többiekkel, s máris nagy nyújtózkodások és ásítások közepette teljesítettem komornyikom mellett azon feladatokat, amiket egy inasnak ura ébredése elõtt el kell végeznie. Egész vicces, összeírtuk a teendõket, én ezek miatt szoktam általában sikítófrászt kapni, fõleg, hogy Greg el is rángat általában az összesre, aztán összeszedtem az aznapra szánt ruhát, s ellenõriztem a reggeli állapotát, s elõ is kóstoltam, amiért azért kaptam egy kis fejmosást, mert túl felelõtlen vagyok új szerepemben. Bár ez is csak addig tartott, míg vigyorogva vissza nem kérdeztem, hogy melyik szerepemben nem vagyok könnyelmû. Szegény Greg nagyon vicces volt, ahogy csak tanácstalanul hápogott pulykavörösen.

Aztán, ahogy a nap elsõ sugarai felragyognak, felbaktatok a lakosztályhoz, majd belépve rántom szét a nehéz bársonyfüggönyöket, a Nap kegyetlen sugarait beengedve, s rózsás jókedvvel zúdítom is rá a nemességgel járó gyönyöröket.

- Virágos jó reggelt, Uram! Ideje, hogy nekikezdjen a napi teendõknek. A mai napja egész zsúfoltnak ígérkezik. Reggel nyolctól találkozója van a szerzetesekkel, akikkel közösen szervezik a jótékonysági gyûjtést a szegények számára, aztán feljön önhöz a jószágigazgató, hogy jelentés tegyen a birtokai állapotáról és a betakarítási munkálatok elõrehaladtáról, délután kettõkor pedig meg kell jelennie a város székesegyházában, ahol kezdetét veszi a gyûjtés, melynek ön a fõ védnöke. Este laza vacsorameghívásra hivatalos Priscottiéknál, aztán szabad program - mosolygok kegyetlenül, mert meg sem mozdul, csak nyüsszögve egy rövidet, a másik oldalára fordul. Ahh, ezt mindig is ki akartam próbálni fordított helyzetben. Megfogom a reggeli mosdásra szánt egyik kancsó vizet, s nemes egyszerûséggel a fejére borítom.

Nem tudom eldönteni, ki a hangosabb, õ, ahogy ordít, a kígyó, ahogy felháborodva sziszeg, vagy a macska, aki sírdogálva nyávog.

- Mi a frászt képzelsz magadról?! - ugrik nekem, mire mosolyogva tartom oda neki az arcom. - Sajnálom, Uram, mindenképp fel kellett ébresztenem, ha meg kíván büntetni, elfogadom.

Remeg a dühtõl, de hogy felajánlom a lehetõséget, nem él vele. Azt hiszem, nem tartaná elég viccesnek, jobban szeret õ is úgy visszavágni, hogy a másik ne számítson rá, mégis az elevenjébe vágjon.

- Ezek a ruhái - terítem le az ágy melletti székre a ruhadarabokat, majd az ágy mellett várakozva ácsorgom, hoyg kikászálódjon. Mikor megteszi, közel lépek, s a vállára téve a kezem, emelném le róla a hálóruhát, de hátrálva vág képen a mellkasán összeszorítva a ruhát.

- Mi a francot akarsz, húzz innen és szállj le rólam!

- Elnézését kérem, Uram - hajolok meg. -, de elvileg az én dolgom felöltöztetni Önt.

- Ne is álmojd róla! Megoldom egyedül! - villogtatja rám gyönyörû szemeit. Csak somolygok. Kisapám, ha megoldod magad, feltaláltad azt, amit még egy nemesember sem.

- Nem húznál ki? - veti felém, mire csak megrázom a fejem. - Sajnálom, Uram, de nem tehetem, felügyelnem kell az épségét.

- Akkor hunyd le a szemed, te perverz fasz! - vág vissza, mire engedelmeskedem. Hallom mocorogni, ahogy minden bizonnyal nekiáll öltözködni, s magamban mosolygok. Az idõ teltével egyre inkább, fõleg a hanghatások miatt, mert bizony épp csak nem hangosan szitkozódik.

- Jó, megadom magam, csinálj valamit a lehetetlen szarjaiddal! - vág hozzám valamit.

- Uram, ahhoz ki kell nyitnom a szemem - emlékeztetem, hogy nem oldotta fel a parancsát, de ha gondolja, szívesen végig is tapizom, nekem nincs ellenemre.

- Kinyithatod - sóhajt, s megteszem. A látvány vicces, konkrét nyomai vannak komoly küzdelmüknek, de amint látom, a ruha gond nélkül gyõzött. Nem csodálom, sajnos ezek a darabok úgy vannak kialakítva, hogy lehetetlenség egy ember számára, hogy kezdjen is velük valamit.

- Elõször ezeket vegyük le, mert ez így nem jó - kezdem vetkõztetni, s érintésemre kissé megremeg, majd ahogy feltárul elõttem teljes meztelenségében, elpirul kissé. - Nagyon jó - beszélek tovább szenvtelen hangon. - most elõször ezt vesszük fel - szépen végig mondom, mit hogyan csináljon, s közben felhúzom rá, begombolom, rákötöm, megigazítom, lényegében az anyagon keresztül egész intim zónákat is érintek, s nem vagyok vak, látom, hogy zavarban van olyankor. S zavarában még ragyogóbb, mert ennek ellenére dacos és töretlen.

- Rendben, készen vagyunk - jelentem ki. - Ma kifejezetten elegáns, Uram. Óhajtja magát megnézni a tükörben? - az ötletre arra veti tekintetét, és egész meglepõdhet, mert magához képest érdekesen fest, ahogy nincsenek rajta jellegzetes ékszerei, csak egy extrémebb szabású, hímzett bársonycsoda, a megfelelõ kiegészítõkkel, s a haja hátul összefogva egy szalaggal, férfias, piciny masnira kötve.  

* * *

A reggeli alatt visszavonultam, elugrabugráltam kérése szerint. Mikor azonban befejezni látszott a procedúrát, ismét emlékeztettem napirendi pontjaira.

- Meg a fenéket! - kommentálja. - Ez az én napom, azt teszek, amit akarok! Márpedig nekem ahhoz van kedvem, hogy idetérdelj elém, s rajtad pihentessem meg elfáradt lábaim.

- Megteheti, Uram, de emlékeztetném, hogy ha a fõ védnök nem jelenik meg, az adománygyûjtésbõl nem lesz semmi, s ki tudja, hány szegény gyermektõl venné el a lehetõséget, hogy ételhez juthasson a pénzbõl - döfök.

- Ugyan, miért? Hisz nélküled is meg tudják tartani - vág vissza, mire színpadiasan felsóhajtok. - Fogadjunk, te sem mentél volna el, hanem inkább valami perverz üzelmeddel foglalkoztál volna inkább, esetleg verted volna a segged a földhöz!

- Óhh, Uram, magából kibukott a közember - sóhajtok fel színpadiasan. - Tudja, tehet így is, végtére is az arcán van elég bõr, de röviden hagy említsem meg, hogy amennyiben a fõ védnök nem tesz adományt, úgy a többiek sem érzik kötelességüknek, azonban, ha a fõ védnök nagyobb összegecskét ajánl fel, a többiek már csak képmutatásból is többet fognak ajánlani nála.

- Miért tennék csak ezért? - kérdez vissza kissé visszább véve magából.

- Nagyon egyszerû - tárom szét a kezem, s azzal is hadonászok a jobb megértés végett. - Az, aki iylesmit rendez, jobbára bûnbocsánatot remél az egyháztól valami stiklije miatt. Jelen esetben ezzel váltom ki a pápa jóindulatát, hogy levette rólam a kiátkozás egyházi átkát. Namármost, ha felajánljuk azt a tetemes summát, amit Monsferrati, Asti - kezdem sorolni a neveket, s mivel megállok kilencnél, levághatja, hogy a pénz, amirõl beszélhetek, a tegnapi férfiaktól van valami úton-módon. - … grófjaitól szereztem, az már önmagában tekintélyes summa, s nekem egy fillérembe sem került tételesen. Azonban az elõbb említett erényes és példamutató erkölcsû, keresztény uraságokra nézve igen nagy szégyen lenne, ha egy hozzám hasonló eretnek életmódot nem megvetõ, az Istent s a vallást megcsúfoló ördögfajzat többet áldozna lelki üdvösségére, mint õk keresztény felebarátaikra a saját erényességük hangsúlyozására, így kénytelenek lesznek túllicitálni. Ha csak akkora összeggel számolunk, mint amit fel kívánunk ajánlani, akkor nagy valószínûséggel életképes összeg juthat a milánói szegénység harminc százalékának asztalára. Mondhatjuk, hogy a többi hetven viszont továbbra is nyomorog, de ha hozzáteszem, hogy ez csak egyetlen gyûjtés, és hogy egy ilyen gyûjtésnél néha annyi összeg sem gyûlik össze, hogy azt rendesen fedezni tudják, hogy kifizessék az ilyenkor köszönetként rendezett lakomát, akkor ez jelentõs eredménynek számít, úgy hiszem. Vállalja annak a felelõsségét, hogy megtagad ennyi éhes szájtól egy falatnyi kenyeret?

Látszik rajta, hogy nem. Hogy is tudná, õ is pontosan tudhatja, milyen is, akár testközeli tapasztalatból is, milyen az éhezés. Azt már lehet, nehezebben hinné el, hogy anyám halála után én is megtapasztaltam.

- De én nem vagyok te, csak botrányt kavarál, és megsértenél mindenkit, és ugyanúgy nem gyûlne össze semmi, csak te szórakoznál gusztustalanul jót - éleseszû kölyök.

- Sajnos úgy alakult, hogy szavam adtam, ma szolga leszek, de amennyiben megparancsolja, Uram, lehetek önmagam az Ön idejének rovására - vigyorgok rá. - Hogy rendelkezik? - aljas vagyok? Nem, csak olyan, mint az élet.

Lovagolhatnékom támadt, hát felnyergeltem, s felnyergeltettem kíséretemnek is, mert muszáj, és mert miért ne nagyzolhatnék, hogy utána majd jól lerázzam õket, s idegeskedhessenek azon, hogy megint lóvá tettem a saját testõrségem és kíséretem. Bár lassan ideje lenne újabb mulatság után néznem, mert ez a procedúra kezdi a megszokott hétköznapok érzetét kelteni bennem, ami egyenesen arányos az unalom felbukkanásával, és az unalom megjelenésével egyidejûleg megjelenik az érzet, a dolog, amit mûvelek, már nem is olyan vicces, hogy megérje csinálni. Ezt mindenképp meg kell elõznöm, mert különben szörnyen unalmas és egysíkú embernek kellene gondolnom magam. Az meg nem vagyok, ez köztudott.

Ezzel szemben a társaságomhoz elõszeretettel csatlakozó kisebb nemesek és talpnyalók annál inkább. Most is itt magyaráz nekem, ööö, hát, nem tudom, hogy is hívják, nem valami jelentõs. A családja elszegényedett, mert a drága apja több kölyköt csinált, mint amennyi pénzt szaporított. Bezzeg adósságot csinált nem is keveset, és most ez a jóember szeretné ezt a hiányt azzal pótolni, hogy rám sózná a húgát, aki aztán valóban és a szó szoros értelmében maga a tömör gyönyör. Na persze, vén nyanyák után már határozott minõségjavulásnak számítana, ha elvenném, ez tény, de nincs ízlésficamom, és határozottan igénylem a szépet. Épp csak én a szépséget az egyediségben keresem és találom is meg mindig. Nem holmi külcsínben, vagy vagyonok halmában. S most már megtehetem, hogy csak és kizárólag az igaz szépségekkel foglalkozzak, és megszerezzem magamnak az összeset, széles e világon.

- Nézd már a pofátlan pórnépét! - horkan fel mellettem nagydarab “jóakaróm”, s közelebb léptet peckesen lován az említett “pórnéphez”.

- Azt hittem - kezd bele gúnyosan, úgy kezelve a két fiatalt, mintha minimum kutyapiszkok lennének a cipõje talpán. -, a magadfajta mutatványosokat már kitiltották innen.

Magam részérõl nem érzem szükségét, sem a kötelességet, hogy közbe avatkozzam, csak nézem, mi fog kisülni a dologból. A “pórnépet” ismerve most kellemes mûsor következik majd, amelyen magamban diszkréten hatalmasat derülhetek. Talán még szimpatikussá is válhat a kis csini pofijú, állát dacosan felszegõ, száját haragosan lebiggyesztõ, egzotikus szépség.

- Azt hittem, a magadfajta, önelégült, beképzelt szolgák már kihaltak ezen a vidéken - szám szeglete apró mosolyra húzódik, kezdetnek nem rossz. Kötözködõ kísérõmnél azonban elpattan a cérna, és agyatlan fajankóhoz méltón dönt inkább nyelve forgatása helyett kardja elõrántásáa mellett, s már neki is ugrik a védtelennek tûnõ ifjúnak. Aki annyira nem is védtelen, és még a nyelvét is van ereje forgatni közben, stílusosan alázva porig a botor talpnyalóm, aki azonnal meghátrál, mikor a kígyó is belábatlankodik a küzdelembe. Ejj, ejj, jobban meg kellene gondolni, kibe kötsz bele, mert könnyedén így járhatsz, ha félreismered és lebecsülöd az ellenfeled. Ha nem vagy képes olvasni a kemény és dacoló tekintetbõl. Szívesen betörném ezt a tekintetet, biztosan gyönyörû, mikor túlcsordul a kényszerû engedelmességtõl.

- Na, mi a helyzet, Röffencs uram? Nem elég stabil a föld, vagy nem bírja a ló? - rúg még utolsót áldozatába, majd rám pillant, tekintete pimaszul lángol a magabiztos önbizalomtól: - Jobban válogassa meg a szolgáit, nagyuram - kacsint rám nyelvet öltve, mire most már szélesen elmosolyodom, a hátát szuggerálva, míg el nem tûnik a tömegben. Sondim. Azt hiszem, megleltem kedvtelésem legújabb tárgyát.

- Drago, kapjátok el azt az ifjút! - adom parancsba testõrkapitányomnak, aki tüstént intézkedik.

- Visconti méltóságos úr, igazán hálás vagyok... - kezdene ömlengésbe az említett Hogyishívják úr, de leintem, és szigorú pillantással illetem. - Nem ön miatt teszem. Mellesleg tanácsolom, tudja a saját méreteit, és aszerint válogasson a ruhák és a rongyok között.

Több szóra nem méltatva vágtatok tovább immáron egy célra összpontosítva agyam minden idegszálát, csalfa, hóbortos terveket tákolva, amelyeken keresztül elérhetem célom, s remélhetõleg újabb, nem mindennapi szórakozásban lehet részem.

* * *

Ujjaim szórakozottan túrnak a selymes bundába, miközben szabad kezemmel édes szõlõszemeket tömök magamba egykedvûen. Nem szeretem a reggeleket, mert fel kell kelni. Jó lenne valahogy átugrani ezeket a nyúlóan málló pillanatokat, Míg végre elemembe kerülve találok magamnak valami jó programot. Ma kifejezetten jó lenne ugrani addig a részig, mikor jelentik végre, megvan. Olyan ötletem támadt, hogy rögtön felébrednék, ha nekikezdhetnék a megvalósításának. S akkor megint széles e vidéken hírhedtté válna az idei “Csak úgy megrendezem a böjt közepén, mert letojom az egyházat, és vegakaját szervírozok” bálom.

Ébredezésem kinti zaj nyisszantja ketté éktelenségével. Ha nem hoznak mellé jó hírt, valakit megnyúzok!

Kedvem azonban nyomban rózsássá válik, ahogy testõrkapitányom, arcán széles mosollyal, bevágtat az étkezõbe.

* * *

Szórakozottan birizgálom a rácsot, hogy tovább toljam kíváncsiskodó ujjaim befelé, s megérinthessem. Felnyávog. Jól van, nem kell annyira beszarni, csak épp megnézlek magamnak, bár látom, szerencsétlen pára vagy, és talán kevésbé szociális, mert ekkora hisztit csak az rendez, aki nem szívleli az érintést. Na, ne hisztizz már, hallod! Csak meg akarlak simizni, nem fog fájni, eskü. Hidd el, életemben nem ettem még macskát, ha mégis, nem tudtam róla, ha tudtam volna, biztos nem eszem meg. Mi lenne, ha bekukkantanék, akkor is ilyen hisztis lennél?

A kis ajtócskát nem mûvészet kinyitni, viszont nem várt fenyegetés éled.

- Nem tudom, ki vagy, pokolfajzat, de ha baja esik miattad, megöllek, érted?! - visít fel újdonsült kis kedvencem a saját bejáratú ketreckéjébõl, s perzselõen elszánt szemei kuncogásra késztetnek. Épp ezt vártam, hogy ne  hagyja magát. Na de a cica. Szia! Toto bácsi most közelebbrõl megnéz engedelmeddel.

Sssssz! Az anyád! Nem megkapart, háládatlan jószág, pedig csak ismerkedtem volna. Fordulj fel diszkréten! Persze, most meg bújj az undok gazdádhoz! Nem baj, majd együtt szelídítelek meg vele.

Tekintetem persze könnyedén vándorol túl a cicán annak gazdájára, kecses alakjára, de leginkább kedvencemre: dacos arcára.

- Nem tudom, ki vagy te, aljas féreg! De engedj el minket, nem ártottunk senkinek, nem loptunk, nem hazudtunk! - ordít, mire közelebb lépek, kíváncsian várva a reakciót, mikor már arcot is tud kötni alakomhoz. - Tore Visconti?  - kérdezi ledöbbenve, és kissé meglep. Ezek szerint utánaérdeklõdött annak, kivel is futott össze tegnap csak úgy az utcán. Hmm, ezt bóknak veszem, plusz pont, mert amellett, hogy kemény dió, és mégis fel fogom törni, még hízeleg is, legyezgetve a hiúságom talán akaratlanul is. - mit akarsz tõlem, te nemes fattyú? - bókolj csak szívem, annál izgalmasabb lesz a játék. - Ha még egy ujjal Issinhez vagy Odihoz érsz, esküszöm, leharapom a karodat! - támad, folyamatosan támad, ahogy a sarokba szorított állatok. Egyelõre azonban csak figyelem, ahogy elmerül a cica ápolgatásában, ahogy elnézem, szegény jószág valóban selejtes, s egyik lába ebben a ludas. Én meg jól megbirizgáltam. Upszi! Na majd kibékitlek, minyau. Most azonban a gazdáddal van üzletelnivalóm.

- Igazán sajnálatos a félreértés - mosolygok rá, mire úgy pillant rám, mintha agyalágyultat látna. Hogy õrizzem meg így a komolyságom? Gyerünk, Tore, ne röhögd el magad! Folytatásént megköszörülöm inkább a torkom, és arra koncentrálok, milyen jót is fogok én játszani az érzéseivel, hogy formálom majd át alapjaiban a kis “vadembert”. - Botor szolgáimtól csak annyit kértem, hozzanak elém, azt nem mondtam, hogy verjenek is vasba - színpadiasan sóhajtok egyet. - Manapság olyan nehéz képzett, értelmes szolgákat találni. Az ember jobb híján örül annak, amit már megszokott és tud kezelni.

- Na persze - horkan fel.

Rátámaszkodom a rácsokat összefogó keresztrácsra, s fejem a hûvös fémrudaknak döntöm.

- Könnyen hitetlenkedik, kinek nem volt még hasonló népséggel dolga.

- Mit akarsz? - tér a lényegre, okos fiú, egyre inkább kedvelem.

- Hosszan sorolhatnám - terelek mégis táncolva megtépázott idegein. - Jah, hogy arra gondoltál, hogy tõled mi kellene. Ott is lenne pár tippem, de konkrét üzletet ajánlok. Voltaképp azt kellene csinálnod, amit mindig is, szórakoztatni a bálozó népséget, s közben kissé megfenni éles nyelved egy-egy kiemelt vendég renoméján.

Csak néz, fürkész, és talán próbálja kitalálni, komolyan gondolom-e, amit mondok, vagy meg vagyok kattanva teljesen.

- Ne szórakozz velem, az idénynek vége, nem vállalok több fellépést!

- Ebben nem lennék száz százalékig biztos - kezdem körmeim vizsgálgatni. Mind gondosan ápolt, akár a hölgyeké, mert fontos része a megjelenésnek. Hogy nézne már ki, ha olyan mocskosak lennének, mint holmi paraszté? - Azt hiszem, nem látod világosan a kérdést. Egy mutatványost keresek, tegnap még itt volt a városban - kezdek színészkedni. - Emlékeznek rá, a trükkjei igazán lélegzetelállítóak voltak. Nem tudjátok, hol lehetne megtalálni, merre a szállása. Ohh de, emlékszem rá, igazán figyelemfelkeltõ volt valóban, de azt hiszem, már elhagyta a várost. De kár, remélem, jövõre erre jár! - aztán rápillantok. Aztán jövõre új mutatványos bukkan fel, s ki emlékszik már a régire, akinek mutatványai olyan nagyon lélegzetelállítóan színpompásak voltak! - érti, látom a szemein, érti, mert nem ostoba. Senki sem keresi, így lényegében míg idebenn van, azt teszek vele, amihez kedvem szottyan. De nem vagyok zsarnok, nagylelkûen csupán egy egyességet szeretnék kötni. Utána majd már remélhetõleg úgyis marad magától is. Rosszabb esetben kitalálok még valamit. Észrevétlen láncolom magamhoz szilaj lelkét, egész megszerzem, gyûjteményem különleges darabja lesz!

- Nem lennék hálátlan - kecsegtetem meg a fizetség reményét is, de hajthatatlannak tûnik.

- Nem vagyok senki játékszere! Amint alkalmam adódik, úgyis megszököm - jelenti ki, s nem hajlandó megrémülni. Helyes, nem is lenne izgalmas, ha reszketne a félelemtõl.

- Konkrétabb alkut ajánlok. A feladat annyi lenne csupán, hogy elbohóckodsz azzal, amivel akarsz, majd megpróbálsz kihozni a sodrából kilenc szenátor közül legalább egyet. Hogy mi a cél, az ne érdekeljen, az már az én dolgom. Ha sikerül megtenned, nem csak szabadságod, és barátaid szabadságát nyered vissza, de neki sem esik bántódása - mutatok fel egy láncot, amelyet jól ismer. A kölyöknek adta, aki vele volt. Nem ártottam neki, nem is áll szándékomban, most is vígan játszik valahol hátul a pajtáknál, és megígértem neki, hogy ha jól viseli magát, és nem bukkan fel egy hétig, akkor jót teszek vele és Sondimmal is, és megajándékozom õket egy házzal, amelyben közösen élhetnek majd. Persze, hogy belement a kis bohó csillogó szemekkel. Emellett, ha igényt tartasz rá, revansot vehetsz rajtam, hajlandó vagyok bevállalni, hogy egy egész napra a szolgád legyek, s egy nagyobb összeget is kapnál, amit elverhetsz, megtarthatsz, ahogy óhajtod.Viszont, ha nem sikerül a küldetésed, és senkit nem haragítasz magadra, akkor még egy ideig magamnál tartalak, erre számíts! Nem kell most döntened, gondold át a dolgot nyugodtan, végtére is, ez egy fontos döntés - nézek még utoljára jelentõségteljesen rá, jelezve, valójában nincs választása, s ha akarja, ha nem, részt kell vennie az általam kitalált mulatságban, majd megfordulok, s palástom utánam lebegve követ, ahogy kilépek a fogda ajtaján arcomon fölényesen elégedett mosollyal.

* * *

Az összejövetel, amelyre ellátogattam, egész lapos, de el kell magam foglalnom, hogy ne akarjak fél percenként Sondimhoz visszatérni, hogy hallhassam válaszát. Meg akarom váratni, úgy tenni, mintha meg is feledkeztem volna róla, had lássa, valóban semmi esélye kijutni, csak ha együttmûködik velem. S ha szökni próbálna? Ha egyszer elkaptuk, elkapnánk másodszor is könnyedén. Az összejövetel egyébként is fontos a tervem szempontjából is, tekintve, hogy minden vén, és magát oly erkölcsösnek mutató, de valójában öreg perverz itt van, akit szeretnék kissé megtréfálni, jobban mondva összeereszteni újdonsült “üdvöskémmel”.

- Szóval, lesz a mulatságon egy ifjú, igen szemrevaló, viszont annál élesebb a nyelve, s még annál is jobban gyûlöli, ha udvarolgatnak neki. Mit szólnátok egy fogadáshoz, az nyerné az összeget, aki legelõbb szedi fel, s kap tõle valódi, nyelves csókot, természetesen felkapni a vizet nem ér, s szintén tilos erõszakkal kényszeríteni bármire is. Én nem játszom, csupán fogadnék, hiszen még a végén megvádolnátok, hogy elõnnyel indulok - nevetek fel. A vének tanakodnak egy ideig, s gyõzködni kell õket az ifjú szépségérõl, de aztán csak beadják a derekukat. Ez a kis viszolygás csak arra kellett, hogy erényes lelkecskéiket megnyugtassák, s eljussanak arra a gondolatra, õk csak a javam szolgálják.

* * *

A félhomály már sûrû odakinn, mikor ismét belépek a fogda ajtaján. Izzó tekintete azonnal az enyémbe fúródik, s düh kavarog benne a megvetés enyhe szikráival. Ejj, de paprikás hangulatban tetszünk lenni! Nem áll fel, s tekintetét is eltépi rólam, úgy válaszol.

- Mivel volt olyan nagylelkû, és lehetõséget adott arra, hogy döntsek, hát elvállalom, de készüljön fel rá, amint a szolgámmá zsugorodik, keservesen fogja megbánni minden bûnét, és a pokolra fogja kívánni a saját fogadását! - szûri ki fogai között, gúnyos éllel hangsúlyozva ki minden magázást, amellyel a nem létezõ “tiszteletét” adja meg.

- Tudtam, hogy okosan döntesz - húzom fölényes mosolyra ajkaim, fülem mellett engedve el minden sértõ vagy provokatív élû megjegyzést.

* * *

A vigasság napja hamar megérkezett. Egyik legelegánsabb bõrbõl készült ruhám öltöm magamra, s erre kerül megszokott, fekete palástom. Ebben a szerelésben egész fekete lovaggá válok, amelyet csupán egy fehér, vörös szálakkal díszített öv szel ketté, valami színt is víve megjelenésembe. Mellettem Sodnim, aki szintén megkapott minden lehetõséget arra, hogy kinyalja magát a cifra társaság kedvéért. A folyosón még ellátom a szükséges információkkal, diszkréten adva tudtára célpontjai kilétét, hogy aztán az ajtónálló bejelentsen minket, s ezzel bevezessem a bál rejtelmeibe, s eleresszem magát a sátán kutyáját, elhozva az ünneplõk közé a pokol kénköves poklainak tüzét, hogy az megperzselje lehetõleg mindenki büszkeségét és hogy két talppal kényszerítsen tapodni a tisztelt jelenlevõket önnön erényeik maradványain. Sondim, a színpad az öné. Hölgyeim és uraim, a mûsor kezdõdik! Érezzék jól magukat ezen a reményeim szerint szó szerint felejthetetlen estén.