- Akkor... Köszönöm. - Nyögi ki végül zavarodottan, majd még tétovázva pillant vissza rám, talán választ, vagy lépést várva tõlem.

- Köszönöm a vásárlást, viszont látásra. - mondom végül megunva a várakozást, és ezzel jelezve finoman, hogy mennie kéne. Talán kissé megbántottam..nem baj, remélem hamar elfelejti majd ezt is, és engem is. Hátat fordít és kisétál.

Fellélegezve rogyok vissza a székre. Ezt megúsztam. Egyelõre.

Késõre jár, és ugyan még van fél óra zárásig, de ide szinte sosem jön senki, így egyszerûen megfordítom a nyitva táblát, bezárom az ajtót és a villanyt is leoltom. Hátul a raktárban még elszöszölök egy kicsit, majd elindulok hazafelé. Útközben még beugrok az éjjelnappaliba valami ehetõért, haza már nem érek vele.

Csak annyira emlékszem, hogy egy sötét, látszólag nem emberi alak jelenik meg elõttem, a testemet pedig valami különös, nem evilági erõ járja át...

Órákkal késõbb térek magamhoz, az utcán fekve, szakadt ruhákban, vérben fürödve. A nyakamban lógó kulcsok forrón izzanak, a kezemben pedig egy bestia kõvé vált feje..

- Alaposan elláttad a kimérám baját, Apollyon- a sötétségbõl hirtelen egy magas, csuklyás férfi ölt teste. Ki ez az alak? Mintha láttam volna már, de...

- Ki...vagy te?- nyögöm ki végül

- Hogy ki, hát nem ismersz meg, kisöcsém?- a köpeny, mint a füst, úgy válik semmivé, megmutatva az alatta rejtõzõ hosszú, fekete hajú férfit. Kisöcsém? Ezek szerint...- Csak azt ne mond, hogy semmire sem emlékszel...- mire is kellene emlékeznem? Azok az álmok...

Mielõtt belemerülhetnék a gondolataimba egy pöröly csapódik az aszfaltba, centikkel a fejem elõtt.

- A csudába...elvétettem. De ne aggódj, a következõ pontos lesz- vissza húzza fegyverét, majd feje fölött megpörgetve újra támad.

Mégis hogy a fenébe védekezzek..ez ellen?! Testem ismét reflex szerûen mozdul, a következõ pillanatban pedig már futok. Futok, nem tudom ki elõl, nem tudom hová, csak annyit tudok, hogy az életemért. A testem mintha más lenne...erõsebb, gyorsabb, így könnyûszerrel futok elõle kilómétereken keresztül. Hátra pillantok, mire látom, hogy eltûnt. Lehagytam volna?

- Feletted!- hangzik el a válasz a kérdésemre, majd nemsokára a földre teper. Nagy nehezen megfordulok. Mi a fene? A férfi, azok ott..szárnyak,!

Igen...hatalmas szárnyak merevednek a semmibe, mint egy angyalé, csak fekete...

- Oh, csak nemezeket nézed, kisöcsém?- tárja ki a szárnyait- De te mért nem engeded ki a tieid?- mellkasomra teszi a tenyerét, majd mormolni kezd valamit. Rúnák cikáznak végig a testemen, majd tûnnek el nyomtalanul. Valami motoszkálni kezd alattam, majd az övéhez hasonló szárnyak robbannak ki a hátamból. Ugyanolyanok, csak világoskékben.

- Látom még nem ébredtél fel...így semmi értelme, én élvezni akarom, mikor megöllek!- szorítja meg a nyakam, majd hirtelen felpattan és hátrébb ugrik.- még találkozunk, Apollyon- azzal el is tûnik, mintha soha nem is lett volna itt.

- Damine!- kiáltok utána, csak tudnám, honnan tudom a nevét...talán tényleg a bátyám...

A következõ emlékem, hogy otthon ülök az ágyban, leizzadva, véresen, de szárnyak és minden ilyen nélkül. Talán megtámadtak, bevertem a fejem és elájultam...de akkor hogy kerültem haza?

Másnap késve érek be. Elaludtam, megint. Semmi kedvem a tegnapi után bent lenni, de nincs más választásom.

- Üdvözöllek, miben lehetek szolgálatodra? - Mondom, mikor nyílik az ajtó. Könyvembõl felpillantok, mire kis híján megáll bennem az ütõ. A tegnapi lány... de mit keres ez itt? Jó látni, hogy életben van, de nem kellene a szerencsét kísértenie.

- Alice Dean vagyok. - Mondja határozottan. Legalább a nevét megtudtam.

-Mit akarsz? - Hunyorgok rá. Az egész testem görcsbe rándul, mikor a pultra csapja a tenyerét és rá támaszkodik. 

- Én is azt szeretném tudni, hogy mit akarok. - Válaszolja határozottan.

- Pedig ezt neked kellene tudnod. Semmi közöm hozzá- szedem össze magam és váltok újra a mogorva stílusra.- Nézd, a saját korosztályodból kellene pasikra vadásznod, én még csak nem is ismerlek- ami azt illeti, magamat sem. Fõleg a tegnapesti után...

- Nem úgy értem...- rázza a fejét- Úgy kezelsz, mint egy utolsó bányarémet, lekezelõ vagy velem, pedig nem is ismersz- fakad ki belõle, mire én csak felsóhajtok

- Nézd, kislány..

- Alice!

- Alice- javítom ki- Nem ismerlek, ezt jól mondod, de ha jót akarsz magadnak, elkerülsz és elfelejtesz. Nem olyan vagyok, mint a pasik az osztályból, akik után lehet futkorászni. A te érdekedben, menj el innen jó messzire!- ragadom meg a karját, majd kezdem finoman de határozottan az ajtó felé terelni.

- De én... elég!- tépi ki a kezét az enyémbõl.- nem rángathatsz, csak úgy, mint egy babát!

- Jó..- fújom ki lassan a levegõt- Akkor elmondom lassan, érthetõen. Mellettem nem vagy biztonságban, érted? Ha élni akarsz, ajánlom, hogy kerülj el jó messzire- hirtelen üvöltés rázza meg a földet- Óh, hogy az a... látod? Errõl beszéltem!

Körülöttem füstöl a rommá dõlt város, amott pedig egy síró gyermek térdel halott anyja teteme mellett. A testem önként mozdul, nem tudom irányítani. Közelebb lépek hozzá, majd megállok, egyenesen elõtte. A gyerek abba hagyja a sírást, majd rám néz. Meredten, rettegõ tekintettel. Mitõl félhet?

A testem újra magától mozdul. Felé nyúlok, mire össze rezzen és újra zokogni kezd. Felkel, de mielõtt elfuthatna nyakánál ragadom meg és emelem a magasba. Fulladozva nyöszörög, kéri, hogy engedjem el...valami idegen nyelven szól, nem értem szavait, mégis tudom, mit mond. Engedj el...kérlek...

De nem engedem el. Nem érzek könyörületet, csak megvetést. Egyetlen, apró mozdulattal töröm el a gyerek nyakát, majd ejtem az immár élettelen testet a sárba.

Vére kövér sávokban folyik végig a karomon...megigézve nézem ahogy folyik, majd nyelvemet bele mártva nyalom le a vér egy részét. Undorodom magamtól, de mégis élvezem...aztán..

Riadtan ülök fel az ágyban. Egy álom volt, semmi több...mégis, olyan valós volt minden. Mellkasomra szorítom a tenyerem, a szívem majd átdöfi azt. Mégis, mik ezek az álmok? Ki, vagy mi vagyok én..és mi az a lény az álmaimban?

Reggel...

Az éjszaka hátra levõ részét végig forgolódtam, lázálmok gyötörtek, szûnni nem akaró pánik és fájdalom...ez van egy jó ideje... Hogy mióta is? Lassan 5 éve... mióta az eszemet tudom, mondhatnám ezt is, ugyanis 5 évvel ezelõttrõl semmilyen emlékem nincs. Mintha nem is léteztem volna akkor még.

Erõtlenül botorkálok ki az ágyból, majd indulok el a kicsiny lakáska konyhája felé. Bár nincs semmi étvágyam, és ami volt, az is elment, de ennem kell, az orvos is megmondta. Nem akarok még egyszer össze esni és valahol másutt felébredni...

A munkahelyem maga az unalom, bár nem is tudom, mit vártam egy régiség kereskedéstõl. Csupa lom és ósdi, poros kacat.

Hirtelen megszólal az ajtó csengõ. Ezek szerint vevõ érkezett, de az is lehet, hogy csakegy erre tévedt turista az

- Üdvözöllek, miben lehetek szolgálatodra?- ezt sem értem, miért kell állandóan ezt szajkózni, de ha egyszer a fõnök mondta..

- Jó napot- csendül fel egy vékony nõi hang, majd nemsokára a hozzá tartozó test is megjelenik.

- Miben segíthetek, hölgyem?- kérdem egy hideg mosollyal az arcomon, mire szemmel láthatóan kissé megborzong, de nem tágít. Furcsa...valahogy mindig is ez volt. Akármennyire le akartam magamról rázni az embereket, nem tudtam. Mogorva stílus, agresszió, flegmaság...hasztalan.

- Ömmm...órát keresnék, valami régit- mintha itt találna mást is a régin kívül. Kimászok a kasszából, majd elindulok hátrafelé. Igyekszem minél kevesebbet rá nézni, megérinteni, hozzá szólni, minél kevesebb kapcsolatot teremtek vele annál nagyobb az esélye a túlélésre. Ki tudja...talán megéri a holnap reggelt.

Nem tudom mi okból, de bárki, akivel kapcsolatba kerülök vagy meghal, vagy eltûnik egyszerûen. Se szó, se pá, mintha a föld nyelné el, így aztán egy ideje már feladtam, hogy barátaim legyenek...az is csoda, hogy a fõnököm még életben van. Öreg csontkupac, aki még a halálnak sem kell...

- Itt vannak hátul, válogass csak, én vissza megyek...- nem is várom meg a válaszát, csak eltûnök a polcok közt. Szegény lány...még a nevét sem tudom...újabb névtelen sír rendel...

Vidáman dúdolgatva válogatok ruháim közt és öltöm magamra az egyik legcsinosabbat. Már énekelgetek, mikor a hajamat fésülöm ki és teszek bele szép kis csatokat.
Nézegetem magam egy ideig a tükörben, de nem is tudom. Fejecskémben ezernyi aprócska gondolat kavarog. Például az mért nem emlékszek a családomra, vagy, hogy miért vagyok ennyire más.
De válaszok nincsenek, csak a kérdések.
Sokáig pedig nem is elmélkedhetek, mert jön Cyrille és nekem máris mennem kell. Mosolyogva kelek fel és indulok el felé.
- Jó reggelt Cyrille. - nézek rá a lehetõ legédesebben. Az arcán ugyanaz a kedves gesztus fut végig, mint az enyémen. Kezét buksimra teszi és megsimítja.
- Neked is jó reggelt Echo. Jól aludtál az éjjel? - érdeklõdik kedvesen, mire cukin bólintok.
- Igen, köszönöm szépen, nagyon jól.
- Ügyes kislány. Ma lesz egy fellépésed jó? Legyél nagyon ügyes. - mondja. - Hoztam neked valami kis ajándékot. - erre kissé balra biccentem fejemet. Ajándék? Nekem? Most miért és mit?
Gyermeki kíváncsiságommal nem tudok mit kezdeni és akaratlanul is ugrálni kezdek örömömben. Pláne mikor a kezembe adja a szép, gombszemû, nagy macit.
- Köszönöm ... Köszönöm ... Köszönöm!!!! – újongok. Tényleg nagyon tetszik.
- Örülök, hogy tetszik. - jön egy puszi a homlokomra. - De most gyere, menjünk fotózásra. - kerül le az ágyra a mackó és már megyünk is. Izgatottan és kíváncsian várom most mi lesz.

A nap végére kissé elfáradok. De ahogy eljön az este elfelejtem, hogy mennyire megterhelõ volt a mai nap.
- Cyrille Cyrille ... Cyrille!!! - futok oda hozzá. - Lemehetek a játszótérre? Le? - reménykedek. Úgy szeretnék lent hintázni, játszani, kint lenni a szabadban.
- Nem is tudom ... - gondolkodik el, mire még inkább cukin nézek rá. Olyan jó lenne lemenni. - Jó jó, két testõrrel. Oké? - erre mindketten elmosolyodunk.
Gyorsan öltözök át és sietünk is már le. Persze a játszótéren senki sincs csak én és s testõrök, így egyedül kezdek el hintázgatni.

- Szia. Látom szeretsz hintázni. - csak hallgatom a hangot. A hintázás jobban leköt. De miért van itt ilyenkor? Talán õ is szeret játszani. - A nevem Bow Heart. - a bemutatkozására megállok a hintával és felé fordulok. Kedves fiúnak tûnik.
- Szia. Igen szeretek hintázni. - mosolygok kislányosan rá. - Az én nevem Echo. - mutatkozok be. Lehet tudja is ki vagyok. Vajon szereti a zenémet?
Õt boldoggá teszi amikrõl énekelek? De nem kérdezek rá. Lehet, ha tudná ki vagyok, akkor nem beszélgetne és hintázna velem.
Én pedig szeretném ha valakivel ezt lehetne. Mint a barátok.
- Miért este jöttél hintázni? Szeretsz este kint lenni? - kérdésére még inkább elmosolyodok. Hm ... Nem is tudom. Ezen még sose gondolkodtam el. Szeretnék este kint lenni? Talán nem annyira, de játszani annál jobban és hintázni.
- Meglehet, de igazából én csak este tudok kijönni. - kuncogok. Ez majdnem olyan, mint mikor egy hercegnõ be van zárva, vagy átok ül rajta és csak este tud mutatkozni. Mint azok a mesék, melyeket hallottam már. Elátkozott hercegnõk, hõs lovagok ...  - És te? Miért? - kérdezek vissza kíváncsian. Érdekel, õ miért van itt.
- Oh, én dolgozni megyek hamarosan, de elõtte eljöttem kicsit sétálni. - kezdi magarázni nekem, én pedig csak döbbenten nézek rá.
Dolgozni este? Mûszakok? Azok meg mik? Cyrille sose mesélt nekem ezekrõl. Én azt hittem mindenki nappal dolgozik, este pedig pihennek. És van délutános mûszak is? Hogyan? Miért? Ki találta ezeket ki? Érdeklõdve figyele
m õt és hallgatom minden szavát. Majd másról is beszélünk.
- És miért ide jársz le erre a játszótérre? - erre ismét cukin mosolygok.
- Mert közel lakok ide és ez egy nagyon klassz, szép hely. - mosolygok. - Szeretek itt lenni, amikor tudok lejövök esténként.
Elmosolyodik õ is és az órájára pillant. Sietnie kellene dolgozni?
- Sajnálom mennem kell. Mindjárt elkések. Szia, jó éjszakát! - áll fel a hintából. Oh de kár. Pedig olyan jó volt vele beszélgetni és máris menni kell. Nagyon nagy kár.
- Oh, rendben van. Szia és neked is jó éjszakát. - intek neki aranyosan.
Miután távozik, nem sokáig maradhatok én sem. Cyrille aggódni fog ha sokáig elmaradok otthonról. Így aztán visszaindulok.
Az esti zuhany után ágyacskámba bújva hamar elnyom az álom. De nem álmodok semmit, én ritkán álmodok.

Másnap Cyrille megint sok programmal lát el. A fotózás elég vicces. Szépen kisminkelnek és gyönyörû lolita ruhába öltöztetnek. Hercegnõnek érzem magam, aki az õ hercegére vár.
El is mosolyodok a gondolatra. A lány, aki engem fényképez kedvesen fogad. Babás fotózás. Sok sok porcelánbaba közt, én leszek az élõ baba.
Annyira tetszik és mókás is.
Végig mosolygom, Charlotte meg dicsér. Jó érzés. Mikor végzünk meg is mutatja a képeket, tetszenek és Cyrille is meg van elégedve velük. De itt se lehetek sokat, mert egy iskolába kell mennem valami ünnepségre ahol én fogok énekelni.
Nem nagyon értem mi lesz ott, de Cyrille szerint jó móka lesz és õ sose hazudna nekem.
Az iskola hatalmas és nagyon szép. Csodás ruhában vagyok, hajam kissé hullámosan van megcsinálva és benne szalag. Ámulva figyelek mindent. Olyan hatalmas és szép ház. És mennyi minden van itt.  Egyszer szeretnék én is ilyen iskolában tanulni, gyerekek közt, akikkel barátkozhatok.
Sok sok barát ... Olyan jó lenne. De Cyrille szerint nekem nem kell, én más vagyok, mint õk. Én már tökéletes vagyok.
Viszont tegnap ... Annyi mindent nem tudok még. Akkor miért nem járhatok iskolába? Csengetnek, biztos vége van az óráknak.
A termekbõl diákok sietnek ki.
A folyosón mikor meglátnak, rögtön hozzám sietnek, de az öt testõr senkit se enged a közelembe. Cyrille is itt van.
- Echo létszi adj egy autogramot. Kérlek ... - próbálkoznak többen a közelembe jutni. Azt hogy kell? Írni? Vagy mi? Mi az egyáltalán?
- Echo most nem ad, majd a koncert után adjátok le ki akar és kaptok fényképeset, de most engedjétek tovább... - áll elém Cyrille. Tovább indulunk és a mogorva testõrök senkit se engednek tovább.
Én pedig cukin mosolygok kedves rajongóimra. Kedvelem õket, aranyosak.

- De én… én nem szeretném – suttogja, és rémülten maga elé kapja a kezét, de igazán nem tud meghatni. Az ilyen kis ukék szokták aztán a legjobban élvezni az alattam fekvést. Ahh, vajon milyen lehet a vágytól rekedtes hangja, a gyönyörtõl eltorzuló arca és az élvezetének édes illata? Mrr, mindjárt megtudom! Már kõ keményen állok, már csak attól, hogy belegondolok, milyen szexi is lesz ez az édes kis szégyenlõs halacska a gyönyör hevében.

- Jaj, dehogynem – vigyorgok rá magabiztosan. Csak azt hiszi, hogy nem akarja, de én tudom, hogy igazából az minden vágya, hogy az enyém legyen. Hogy felfalhassam. Hogy a fogaimat nyakába mélyesztve megjelöljem, mint az én tulajdonomat, amihez senki sem nyúlhat, és hogy a – sajnálatos módon rövidebb, mint a másik – farkamat édes, kerek fenekébe nyomva gyönyört okozhassak neki is és magamnak is. Én ebben teljesen biztos vagyok.

- Nem, nem, biztosan tudom, hogy nem akarom, hogy megegyél – néz rám határozottan. Ez érdekes… pedig én is teljesen biztos vagyok abban, hogy akarja a dolgot, õ meg abban biztos, hogy nem akarja. De mivel én tudom, hogy mindig, kivétel nélkül nekem van igazam, ami azt jelenti, hogy neki nincsen, szóval akarja, hogy megbasszam, fölfaljam, hihetetlen gyönyörben részesítsem. Minden esetre furcsa… - Másrészrõl miért kellett az ágyba hoznod, hogy megegyél? – kérdezi értetlenül, a tengert idézõ kék szemeit óriásira tágítja, és nagy, ártatlan szemekkel pislog föl rám. Ööö… mi az, hogy miért kell az ágyba vinnem? Mi van, azt akarja, hogy az asztalon tegyem a magamévá? Esetleg a földön, polcon, szekrényben, szõnyegen, fákon? Vagy talán a vízben? Hát, bocsika, én nem igazán vagyok otthon abban az ikra lerakásban, vagy miben, ahogyan a halak szaporodnak, no meg nem is kis hal-farkas-macska hibridet akarok nemzeni, hanem sellõt baszni, szóval hacsak nem valami kurva, akkor kell neki az ágy, hogy kényelmes legyen.

- Nem igazán értelek, de nem is érdekel – rántom meg a vállamat, és értetlenkedõ ábrázatomat visszarendezem az eredeti, kéjes arckifejezésre. Ajkai nagyon édesnek, és harapnivalónak tûnnek, és mivel nincsen semmi, ami megakadályozna abban, hogy eleget tegyek azon vágyamnak, hogy megkóstoljam, tényleg olyan finomak az ajkai, mint amilyennek kinéznek, végig nyalok rajtuk. Finom ízét megízlelve azonnal folytatást akarok ebbõl az ismeretlen, de mennyei ízbõl, és érzésbõl, de félénksége megakadályoz benne, mivel elkapja a fejét. Hát, ha ennyire nem akarja, hogy megkóstoljam ajkait, akkor csak szóljon, szívesen elvagyok én a fenekével is. De még mennyire, hogy el vagyok! Teljesen felizgat, ahogyan érzem illatán és szívverésének gyors, egyeletlen dobogásán hogy menyire fél. Ahh, micsoda passzív kis halacska!

Elõl lévõ farkam mereven áll, mint a cövek, hát még mikor megfordítva ezt az édes kis halacskát, megérzem kemény fenekét magam alatt. Nem vagyok rest kihasználni, hogy minden pont jó helyen van, így falloszomat élvezettel dörzsölöm kerek kis popsikájának.

- Ha tiltakozol, az csak még izgatóbbá teszi – morgom halkan a fülébe. Hozzám képest apró teste megremeg alattam, amit igazán jó jelnek vélek, hiszen ha már ennyitõl ilyen hatást érek el, a többitõl csak még jobban élvezni fogja az együttlétünket.

- Te… te tényleg szerethetsz enni – nyüszögi, de úgy, hogy ha nem lenne hal, akár egy szûkülõ kutyussal is összekeverhetném.

- El sem hiszed mennyire – morgom, és ínycsiklandozó nyakát megkóstolom. Olyan étvágygerjesztõen fehéredett itt elõttem, hogy muszáj volt megkóstolnom. Nem is csalódok, valami eszméletlenül finom az íze. Sós, és mégis édes. Finom.

- Hé! Mit csinálsz?! – kérdezi kétségbeesve, kicsit talán vinnyogósan, ahogy letépem kecses testét fedõ vékony kis anyagot, hogy jobban hozzá férjek mindenéhez. Mégis minek látszik? Ennyire félénk kis uke lenne, hogy a zavarát beszéddel akarja elterelni, vagy mi?! Mert kezd idegesíteni a beszéd. Az energiáját használja inkább másra, mint ahogy a száját is. Ha meg nem tud mit kezdeni velük, szívesen besegítek.

- Sokat beszélsz, halacska. Ha így folytatod, valami nagyot adok a csini kis ajkaid közé – suttogom a fülébe fenyegetõen, de közben egy pillanatra sem abbahagyva a fenekéhez dörgölõzést. Nagyon szexi, ahogy, talán maga sem vette még észre, nyöszörög.

- Miért csinálod ezt velem? – Na de halacska! Még nem jöttél rá, hogy miért teszem ezt veled?

- Mert tetszel nekem, halacska – felelem. Finom nyakackája továbbra is arra csábít, hogy nyalogassam, harapdáljam, és mégis ki vagyok én, hogy ellen álljak neki?

- Akkor miért megenni akarsz? – kérdezi. Ahogy kétségbeesetten hátrafordul, látom, hogy szemei könnyesek, annyira fél attól, hogy föl akarom falni. Eléggé meglepõdök, hiszen nem gondoltam volna, hogy tényleg szó szerint fogja értelmezni szavaim, de tényleg megtette. Azt hiszi, hogy én ténylegesen föl akarom falni.

- Te tényleg nem érted – morgom kicsit döbbenten, de hamar túlteszem magam rajta, és kíváncsian a fenekére vezetem kezemet. - Itt… Itt érintettek már?

- Milyen szándékkal? – kérdez vissza félve és ijedten. Na jó… már ez a válasz is megtenné, hogy nem, nem értek hozzá, de azért biztosra akarok menni, és válaszolok.

- Akármilyennel.

- Ne… nem még, semmilyennel – válaszolja. Ohh… szûz kis halacska? Ez aztán a szép fogás! Gratulálok, Zearrin! Bár, mostani állapotomban inkább át kéne neveznem magamat Spike-ra, az jobban kifejezi, mennyire föl vagyok már izgulva az alattam heverõ helyes kis testre.

- Akkor élvezni fogom – nyalintom meg ajkamat perverzen, és az éjjeli szekrényem tetejérõl leveszem a síkosítót, amibõl kicsit a kezemre nyomok. Fedetlen feneke már csak arra vár, hogy én birtokba vegyem. Nem is váratom már sokáig.

- Te… te most… - dadogja sokkoltan, és mikor realizálja, hogy igen, én most a farkamat a szûz kis seggébe fogom nyomni, és eddig soha nem tapasztalt érzésben fogom részesíteni, szökni próbál, megjegyzem, szokás szerint hasztalanul. Igazán megtanulhatná, hogy úgyis az lesz, amit én akarok, nem kellene mindig ellenkeznie. Mondjuk, egész fölizgat, hogy ellenkezik, de nam, azért az ágyban nem vagyok ennyire vad, hogy megerõszakoljam. Nem, nagyon is élvezni fogja. Egy ideig… Egy idõre… Valameddig. Na, mindegy, a lényeg, hogy fogja élvezni. Ha viszont mindig csak szökni akar, nem biztos, hogy élvezné is.

Viszont, most egész jól jött a mocorgása, ugyanis fenekét a tökéletes pózba vágta. Kerek popsija az ég felé, vagy még inkább, álló farkam felé meredezik, lyuka pont jó helyen van ahhoz, hogy megkezdhessem a kitágítását.

- Nem akarom ezt – nyöszrögi, de csak ismételni tudom magamat:

- Dehogynem.

- De nem – ellenkezik. Halkan fölmorranva nyúlok a péniszéhez, ami már fél merev állapotban van. Nem akarja? Akkor ez mégis mi?

- Érzed? Ez itt azt mutatja, hogy akarod – suttogom, és végre tényleg neki látok a tágításának. Finom nyakackáját nyalogatom, harapdálom, ami már tele van vörös nyomokkal, amikrõl tisztán látszik, hogy az alattam heverõ halacka az enyém.

Egyik kezemmel ánuszát tágítgatom, másik kezemmel péniszét simogatom, kényeztetem. Mondom én, hogy akarja, hangján, édes kis nyögésein tisztán hallatszik, mennyire vágyakozik, és mennyire tetszik neki a dolog. Ahogyan egyre több ujjal kényeztgetem, egyre inkább remeg a teste. Érzéseim, érzékeim szerint a vágytól körülbelül annyira, mint ahogy a félelemtõl, zaklatottságtól, és sírástól. Mert igen, sír.

De nem foglalkozom vele. A lelki világ nem igazán az én gondom… vagyis elvileg kellene, hogy az én gondom legyen, de kit érdekel, mi kellene. Ha azt nézzük, nem kellene egy, a tengerbõl elrabolt sellõ fenekét tágítanom, hogy aztán nem sokára megdughassam. Érdekel? Nem. Jól néz ki? Igen. Akkor? Akkor kurvára nem érdekel, mi kellene, az van, amit én akarok. Mint majdnem mindig.

- Kész vagy, halacka? – kérdezem a vágytól rekedtes hangon a fülébe suttogva. Az alattam pihegõ, pityergõ, pöttöm… p… popó nem felel, csak megrázza a fejét. Áh, szóval készen áll? Mindjárt gondoltam.

- Hát persze – kuncogom, és kicsit irányba fészkelem magam, és egy határozott lökéssel elmerülök benne. Az alattam fekvõ sellõ a hirtelen jövõ érzéstõl teljesen megfeszül, és fájón felsikít. Nem akarom, hogy ennyire fájjon neki, hiszen nem megerõszakolni akarom, hanem megdugni. A kettõ meg teljesen más. - Hé, hé, hé, nyugi – próbálom nyugtatgatni. - Hallod? Nyugodj meg, mert így rohadtul szar lesz mindkettõnknek – suttogom halkan a fülébe, hogy csak a hangomra figyeljen, illetve a hátát simogatom, hogy e két kellemes dolog elvonja figyelmét a fájdalomról. Nem tudom, milyen fájdalmas lehet, de mondjuk nem sok partnerem szokta ennyire fájlalni. Bár… azok talán készségesebbek voltak. Õ viszont…

- De én ezt nem akarom – feleli sírósan. Ne bazz…

- Ez van – felelem nem túl megértõen, de ki a franc lenne megértõ, ha a merev farka épp egy kibaszott szûk, édes kis popsiban lenne? Nem tudom, de hogy én nem, az tuti.

- Akkor legalább siess, kérlek – suttogja szomorúan. Farkas lelkem egy eldugott, apró zugában, illetve lelkem macska fele aggódva és féltõn hagyná abba szegény fiú gyötrését, de épp ezen érzések miatt nem teszem meg. Igen, én ilyen elfuserált vagyok, de nem akarok normális, kedves érzéseket érezni. Talán ha ezt teszem, elnyomhatom azt a hülye dög felemet, ami a holnapi naptól átveszi az irányítást, és imádattal fog csüngeni ezen a fiún. De addig is, egyszerûen muszáj megtennem vele. Nem tudom megmagyarázni még saját magamnak sem, de egyszerûen érzem ezt a késztetést, hogy muszáj. Bár próbálom enyhíteni fájdalmát, de minden próbálkozásomat elutasítja.

Percekbe telik, mire a vágy, és a makacsság kiszorítja a többi, lelkiismeret furdalásra hasonlító érzést, és végre nyugodtan élvezhetem szûk kis fenekét. De akkor… ahh, ez az érzés. Soha nem volt még ilyen jó a szex! Pedig most még csak nem is készséges! Ohh, basszus, milyen lesz, mikor õ is akarni fogja majd?! Mrrr… Biztosan frenetikus lesz. És lesz, ugyanis el nem engedem ezt a gyönyörûséget a markomból. Kihalásztam, most már az enyém. És nem eresztem.

Mikor elélvezek, szinte élettelenül fekszik alattam. Ahogy kihúzódok belõle, meg sem várja, hogy letisztogassam, sírva gömbölyödik össze. Lelkem eddig elnyomott zuga kezd lázadozni apró, igazgyöngyökre hasonlító könnyei hatására, de épp ezen érzés miatt nem törõdök a halackával, csak rádobok egy takarót, hogy ne fázzon meg. Bár nem tudom, hogy meg tud-e fázni egy hal… trüsszögõ hal? Az milyen lenne már…

- Mikor engedsz el? – kérdezi halk, rekedtes hangon. - Mikor engedsz legalább vissza a vízbe? Meghalok, ha nem lehetek vízben. Kérlek… - suttogja. Meghalhat? De… Ezt nem mondták a boszorkányok. Akkor… van itt egy folyó, amellé készítek egy tavat annak a vízébõl, és kész is a tökéletes medence a kis házi kedvenc halacskának.

Várjunk csak! Beleszagolok a levegõbe, és igen, jól érzem: Hyan közeledik. Baromi gyors, így mire tennék valamit az ellen, hogy be tudjon jutni a házba, már a hálóm ajtaját töri be. Mi van, vezér, magánéletrõl még nem hallottál? Egy hónap alatt a harmadik szexemet zavarja meg… ennyire tetszem neki, ahogyan épp egy ukét baszogatok, vagy csak ennyire tahó?

- Miért érezni halszagot a lakod körül?! – Áh, szóval most éppen egyik sem, hanem a fincsi vacsi illat útját követve ért el hozzánk. De abból nem eszik! Vagyis… ebbõl nem eszik. Mert õ az enyém. Az én kis nassolni való halackám. Aki Hyantól megrémülve a szoba legtávolabbi részébe deportálódik.

- Na, vajon miért? – kérdezem flegmán a vezéremtõl. Hangszínemet egy gyilkos pillantással honorálja, aztán visszafordul a sarokban kuporodó fiúcska felé. Éhesen megnyalja ajkát, ahogyan beleszagol a levegõbe, rajtam meg egybõl a birtoklási ösztön uralkodik el. Õ csak ne szagolgassa az ÉN halamat. Én sem szagolgatom Catherinát, akkor õ se szagolgassa a halamat! Ööö… hogy ez a hasonlat, hogy egy Párt egy pár éjszakás partnerrel miért hasonlítok össze, azt nem tudom, de most nem is foglalkozom ezzel. Csak a szokásos hülyeségem lehet az oka.

- Egy… sellõ? – kérdezi hozzá nem méltóan bizonytalanul, és ismét a levegõbe szagol. Összeszûkített szemekkel vizslatja a halckát, majd engem is. - Évszázadok óta nem találkozni sellõvel! De õ… Õ biztosan az. Talán a boszorkányok ajándékozták nekünk? – kérdezi. A sarokból nyüszögõ, rémült kis hang hallatszik, de nem moccan, csak összekuporodva arra vár, hogy megtudja, mi lesz még ebbõl a helyzetbõl. – Vagy esetleg õt hoztad ajándékba a teliholdra? Hogy elengeded a folyóban, hogy vadászhassunk rá? – kérdezi vigyorogva. Szemeivel gyilkos fény villan, ahogyan a halAMRA néz, és látszik rajta, hogy nem sok választja el attól, hogy a farkasa elõtörjön a vacsi illatára. De ebbõl nem eszik!

- NEM! –kiáltom karcos, kissé farkasos hangon. - Õ az enyém! – morgom Hyan és a halam közé állva. Nem engedem át õt senkinek, még ha az, aki el akarja venni, az a vezérem is.

- Itt nincs olyan, hogy a tiéd. Õ közös. – morogja fenyegetõen, és rám morran, hogy húzzak arrébb, de nem állok el az útból, hanem én is rámorgok. - És most azonnal elviszem! – Egy gyors mozdulattal meg kerül, de még idejében elkapom, hogy ne tudjon hozzáérni az én tulajdonomhoz. Ideges mozdulattal támad nekem, de olyan erõsen, hogy a hálószoba falának csapódok. Morgolódva kelek föl a földrõl, de mikor meglátom, hogy hozzá merészelt érni Hyan az ÉN tulajdonomhoz, már nem is törõdök semmivel, egy ugrással elõttük vagyok, és egy erõs ütést viszek be Hyan orrába. A hirtelen jött fájdalomtól nem tud foglalkozni a kezében tartott sellõvel, így gyorsan elveszem tõle, és az ágyra pakolom. Még éppen van arra egy kis idõ, hogy csettintsek Leonak, de aztán Hyan már támad is.

- Ellenkezel a vezéreddel? Ezt vegyem kihívásnak? – kérdezi mély, morgó hangon, ahogy kezd átváltozni farkas alakjába.

- Ha akarod. Igen! – mondom, és én is változni kezdek. - Leo, vidd ki innen a halacskát! – utasítom szervítorom, aki megteszi, amit mondok. Immáron csak mi ketten vagyunk a szobában, és mindketten farkas alakunkba változunk. Testünk sokkal nagyobb, mint egy normális farkasé, de minden már megegyezik velük.

Eleinte csak kerülgetjük egymást, végül egyszerre ugrunk egymásnak. Már csak egy indok kellett, hogy egymásnak essünk, és ez a tökéletes alkalom. A hely nem épp a legjobb, mivel a szobám elég kicsi két ilyen megtermett farkasnak, de nem lehetek válogatós. Vadállatiasan esünk egymásnak, és eluralkodnak rajtunk az állat ösztönök. A territórium védelme, a falka fõnök erejének megdöntése vagy megtartása. Vadul tépjük, marcangoljuk egymást, de egyikünk sem tud a másikunk fölé kerekedni. Vagyis de. Az erõ lassan, de biztosan Hyan javára billen, ezért még most, amikor van erõm, a vállába mélyesztem fogaimat, és erõsen ellököm magamtól. A szemközti falnak csapódik, sõt, át is töri azt. Egy jókora cafat hús a számban maradt, amit kiköpök. Õ még arra sem méltó, hogy megegyem.

Nem bizonyosodok meg róla, hogy meghal-e, mert nem érdekel. Már nem. Nem akarok a falka királya lenni, a falka meg majd eldönti, mi lesz a sorsa. Nekem inkább a sellõ fiúval kell foglalkoznom, akit minél elõbb el kell innen menekíteni, mert ha a többiek is megérzik a kaja szagot, ráadásul ha megtudják, hogy miatta vertem szét a vezérüket, akkor nagy bajban leszünk. Holnap meg a rühes dög jellemem miatt nem biztos, hogy tudnék ellenük normális farkas módra védekezni, szóval még most kéne elhúzni innen.

Leóra és a halacskára… ööö… majd meg kell tudnom a nevét, szóval, a fiúcskákra a folyóparton találok rájuk. Látom, hogy a sellõn is van ruha, Leo igazán jól gondoskodott róla, õ viszont úgy akarja meghálálni, hogy kétségbeesetten a vízbe akar menni, ezt tisztán látom rajta. De mivel Leo fogja, nem tud sehová se menni. Eléggé megtörtnek, és rettegõnek tûnik, de ha jól veszem észre, most ez sokkal inkább a Hyan okozta sokk miatt van, mint miattam. Óvatosan közelítem meg õket, és ahogy elérem kettejüket, Leónak köszönetképp bólintok, a halacka fejére meg aggódva rásimítom kezemet.

- Nincs semmi baj, biztonságban vagy. Nem bánthat többet, ígérem – mondom megnyugtató hangon, ami eléggé furcsa tõlem, nem is tudom, honnan jön. De valószínûleg hatásos, mivel kissé bizonytalanul, és félénken, de rám néz, és kezembe hajtja fejecskéjét. Picit mosolyra húzom a számat, már amennyire egy aprócska szájrándítás mosolynak lehet nevezni, és gyönyörû haját kezdem el cirógatni. Hogy honnan jönnek ezek a gesztusok, arról fogalmam sincs, bár… ja, de, mindjárt itt a holnap. A holnapi nappal meg mindjárt itt a neko énem.

- Gyere ide – suttogom, és másik karomat is kitárom. Igaz, kissé nehezen megy, tekintve hogy az a karom egy kicsit eléggé meg lett tépázva. Nem is csodálkoznék, ha nem akarna velem közelebbi kapcsolatba, mint például ölelésbe kerülni, de mikor intek Leónak, hogy engedje el a halackát, meglepõ módon nem a víz felé veti magát, hanem felém. Erõsen kapaszkodik megcsócsált, szakadozott ingembe, amit még a harc után gyorsan magamra kaptam ruha gyanánt, és arcát sebes mellkasomba fúrja. Sírásának hangját még tökéletes hallásommal sem hallom, de könnyeinek sós illatát érzem. Meglepetten, és kicsit ügyetlenül lapogatom meg a hátát, miközben tanácstalanul Leóra nézek.

Szervítorom se tud mit tanácsolni, ahogy vállvonásából következtetni tudok, szóval csak ügyetlenül simogatom fejecskéjét. Ahogy hallom, légzése kezd normalizálódni, és remegése is kezd alább hagyni, ami azt jelenti, hogy sikerül valamennyire megnyugodnia. Óvatosan elválik tõlem, és picit megtörölgeti szemecskéit, és kerekre tágult tekintettel méri végig meggyepált ábrázatomat.

- J… jól vagy? – dadogja. Egyik szemöldökömet fölhúzva nézek rá, és kedves, megértõ, imádni való személyiségem visszatérte miatt édesen válaszolok:

- Úgy nézek ki? – morranok rá. Ijedten összerázkódik szegényke, tehát nem volt valami jó ötlet ezt a hangszínt használnom, de azért én se lehetek mindig kedvesés aggódó.

- B-bocsánat… - motyogja lehajtott fejjel. Megesik rajta a szívem, így csak sóhajtok egyet, és próbálom visszatuszkolni kikívánkozó megjegyzéseimet. Egy napra elég sokkot kapott már ez a fiú, nem kellene még ennél is jobban elijesztenem magamtól. Itt van a folyó, simán bele is ugorhatna, és ha most nem is, de egy idõ után, mikor kilép a nyaklánc hatókörébõl, vissza változna sellõvé, és soha többet nem látnám. Azt meg természetesen nem akarom, szóval megpróbálok normálisan válaszolni.

- Nem, nem vagyok jól. De élek, és mivel nem bizonyosodtam meg, hogy Hyan meghalt-e, valószínûleg õ is él, és most szabad préda vagyok a falka számára, mivel már nem véd a vezérem – mondom egy lélegzetvétellel. Kíváncsi vagyok, tényleg él-e. Persze, annyira azért nem, hogy akár a fiúkkal, akár egyedül odamenjek, és meg nézzem, de azért tényleg érdekelne.

- Ez azt jelenti, hogy…? – halkul el a végére a halacka hangja, és hagyja, hogy én fejezzem be a mondatot.

- Ez azt jelenti, hogy mi most szépen minél hamarabb elhúzunk innen, és reménykedünk, hogy hagynak elmenni minket, nem támadnak ránk egybõl – egészítem ki a mondatot. A karjaim közt tartott fiú félõsen megrázkódik, és nagy, csodaszép szemeit rám függeszti.

- Megyünk? Ez… ez azt jelenti… hogy nem engedsz el? – kérdezi, és ismét könnyekkel telnek meg szemei. Gyönyörû. És hogy én ezt a gyönyörûséget elengedjem? Á-á, soha. Vagy… legalábbis egy ideig nem. - Én el akarok menni. Kérlek, nem bírom sokáig víz nélkül! – könyörög. Jó, jó, el akar menni, az nem megoldható. De a vízben élés? Hmm… az talán megoldható, csak olyan helyet kell keresni egy másik erdõben, ahol nincs senki, de vannak vadászatra alkalmas állatok, és egy szép kis tó, ahonnan nincs kivezetõ folyó, ahol meg tudna szökni. Tökéletes hely lenne hármunknak, és plusz azoknak az alakváltóknak és más lényeknek, akik esetleg néha átveszik a sellõkém helyét. De ez még a jövõ zenéje.

- Még csak az kéne! Nem azért mentettelek meg, halacka, hogy aztán elengedjelek. Te. Az. Enyém. Vagy – jelentem ki mélyen a szemeibe nézve. - De majd valami olyan helyre megyünk, ahol ellehetsz a vízben úszkálva, és mégis szem elõtt lehetsz, és nem tûnsz el – teszem hozzá, hogy azért lássa, képes vagyok kompromisszumokat kötni. Persze, csak akkor, ha nekem az úgy jó. Már pedig, ha víz nélkül meghal, vízzel meg él, akkor nekem az csak jó.

- De én nem vagyok senkié! – próbál kapálózni, hogy engedjem el megszökni, de csak még szorosabban tartom. Nem fogom elengedni egy jó ideig, ne is álmodjon róla. Jól ki akarom élvezni testének minden egyes örömet okozó részét, de úgy, hogy õ is élvezze.

- Ne menekülj, ilyen megviselt állapotban amúgy se jutnál messzire. Inkább gyere, siessünk, hogy minél elõbb eltûnjünk innen, aztán elintézlek – mondom, és fölállok vele együtt. Lábai nem igazán bírják testének megtartását, így én tartom az egész testsúlyát, de még így is az ellenkezéssel törõdik.

- Ne bánts! Kérlek, ne bánts engem! – könyörög. Egy pillanatra összezavarodok, aztán nevetésben török ki. Õ most komolyan azt gondolja… neeem, nem gondolhatja… vagy mégis?

- Nem úgy intézlek el te! A feneked, ha nem is vérzik, biztosan fáj, szerzek majd kenõcsöt rá. De addig is, húzzunk innen! – mondom még mindig jól szórakozva, hogy ma már másodjára értett félre, és a kapálózásával nem törõdve Leo kezébe nyomom, hogy lenyugodjon. Átváltozok farkas alakba, ami szintén eléggé megtépázott, de a bundám miatt itt kevésbé látszik, és alakváltó létem miatt kezdenek is gyógyulni a sebek. Mivel õ is alakváltó volt, ezért kissé lassabban gyógyulnak a sebeim, mintha fegyver okozta volna ezeket, de holnapra, max holnap utánra teljesen el fognak tûnni.

De na, nyomás még ma, különben holnap már a szeretetéhes dög felem nem fog tudni normálisan, állat módjára védekezni, csak úgy, mint egy elfuserált kis macska. Jól van, tudom, az vagyok… de a részletekbe gondolásba már nem kéne belemennem, inkább indulni kellene.

- Nem menekülhetsz, halacska – morogja félelmetes hangon. Ijedten menekülök elõle, de nem tudok átváltozni, és az úszás sem örökké tartó dolog, így persze, hogy utolér és elkap!

- Mit… mit akarsz tõlem? – kérdezem remegõ hangon, de válasz helyett a vállára kap, mint valami zsákot és elindulunk kifelé a vízbõl. Ijedten nézek a tenger felé... segítség! Valaki...!

- Fölfalni – morogja megint. Föl... fölfalni?! Nem, azt nem engedem! Kapálózni kezdek, menekülni akarom, de persze nem sikerül, hiszen sokkal erõsebb, mint én. De nem hagyhatom, hogy megegyen! Én vagyok fajtám utolsó szabadon élõ tagja, nem szabad hagyni magam elfogni.... minek is bíztam meg azokban a banyákban?!

- Gazdám… Biztos, hogy jó ötlet ez? Nem lenne könnyebb, ha most megtenné, amit akar, és aztán visszadobná a tengerbe? – kérdezi valaki. Megtenni amit akar és visszadobni?! Félig lerág a  a csontomról és visszadob?! Vagy hogy lehet ezt elképzelni?!

 - Nem, mert nem csak egy alkalmat akarok. – Többször felfalni?! Itt helyben elájulok... valahogy meg kell szöknöm, mert tényleg meg fog enni!

- Mit akarsz velem? – kérdezem ismét. Hátha valami mást. Mondjuk... nem is tudom. Bármit, csak a megevést ugorjuk át valahogy.

- Mondtam már: fölfalni! – ismétli meg magát. – Vigyázz rá útközben – mondja a valakinek, akit nem látok, aztán letesz. Már rohannék is el, de hirtelen valaki megsimogatja a fejem és valahogy... lefagyok. Látok, hallok, érzek, gondolkodom, de nem tudok mozdulni! Ez... ez mi?! Perverz tekintettel mér végig a fura szagú farkas, majd elkezd vetkõzni, amibe kicsit belepirulok. Most... miért vetkõzik le?
Aztán megértem azonnal, hiszen átalakul, és én annak a valakinek az utasítására felszállok a hatalmas farkas hátára, belekapaszkodom, de még mindig nem tudok tenni semmit magamtól!


Nem figyelek semmire, csak bambulok magam elé, és annyira vagyok csak öntudatomnál, hogy próbálom megérezni a közelben levõ vizet. Valahol kell lennie, ám ahogy egy kis házhoz érünk valahol egy erdõben, már határozottan érzem, hogy édesvíz van a közelben!
Ahogy a kis házba sétálunk, megint megjelenik a gonosz farkas, és... teljesen meztelen! Miért kell csupasznak lenni ahhoz, hogy megegyen?!

- Üdv, nálunk. Gyere, megmutatom a szobámat – vigyorog rám félelmetesen. Most... tényleg. Rendezzük le itt, gyorsan, nem akarok fájdalmat mielõtt felfal!

 - N-nem, köszönöm – nyüsszögöm. Ekkor látom meg, hogy az a valami, ami engem.... tapizott, rongybabává alakul. Szervitor lenne? De az nem nagyon van farkasoknak tudtommal.
De gondolataimat megzavarja, ahogy rám vigyorog. Elindul felém, lassan, ahogy becserkészni szoktak, mire persze hátrálok. De miért ilyen kicsi ez a ház?! A hátam a falnak ütközik, és legszívesebben most felszívódnék, láthatatlanná válnék, vagy... büdös lennék! Az is egy megoldás lenne, büdösen nyilván nem akarna megenni.

- Héé, tegyél le! – ellenkezek, mikor megint zsáknak néz. Ahogy egy másik szobába érünk, ledob egy ágyra, én meg... nem értem.

- Nos, halacska, ideje a vacsinak – morogja ajkat nyalva.

- De én... én nem szeretném - suttogom, és magam elé kapom a kezeimet.

- Jaj, dehogynem - vigyorog rám.

- Nem, nem, biztosan tudom, hogy nem akarom, hogy megegyél - nézek rá határozott tekintettel. Nem sok dologban szoktam biztos lenni, sõt. Szinte semmiben, de az, hogy most fölfal, nem tetszik. Kicsikét sem tetszik. - Másrészrõl miért kellett az ágyba hoznod, hogy megegyél? - pislogok rá értetlenül, nagy szemekkel. Felvont szemöldökkel néz rám.

- Nem igazán értelek, de nem is érdekel - rántja meg a vállát és lehajolva végignyal a számon. Kikerekednek a szemeim, elkapom a fejem és megpróbálok kimászni alóla, de csak annyit érek el, hogy a hasikámra lök és hátulról rám fekszik.
És... mi nyomódik a popsimhoz?

- Ha tiltakozol, az csak még izgatóbbá teszi - suttogja a fülembe, mire megremegek egy picit, de nem értem, hogy miért... biztosan a félelem.

- Te... te tényleg szerethetsz enni - nyüsszögöm.

- El sem hiszed mennyire - morogja, és elkezdi a nyakam nyalogatni hátul... a tarkómat!

- Hé! Mit csinálsz?! - kérdezem, de a határozott él a végére elveszlik, ahogy egy mozdulattal letépi rólam a ruhámat.

- Sokat beszélsz, halacska. Ha így folytatod, valami nagyot adok a csini kis ajkaid közé - szuszogja a fülembe és a valami folyamatosan a fenekemnek nyomódik.

- Miért csinálod ezt velem? - kérdezem elkeseredve.

- Mert tetszel nekem, halacska - suttogja, és tovább nyalogatja a nyakam.

- Akkor miért megenni akarsz? - kérdezem könnyes szemekkel fordulva hátra. Elõször meglepve pislog, majd lehajtja a fejét és sóhajt egyet.

- Te tényleg nem érted - morogja. Itt. - A fenekemre simul az egyik keze, mire picit megugrok. - Itt érintettek már? - kérdezi.

- Milyen szándékkal? - kérdezek vissza félve.

- Akármilyennel. - Nem vagyok benne biztos, de mintha ideges lenne.

- Ne... nem még, semmilyennel - mondom meg az õszintét, mire megint elvigyorodik.

- Akkor élvezni fogom - nyalja körbe ajkait, majd valamit matat és a valami, ami a fenekemhez nyomódott eddig is, most még jobban neki nyomódik, és mivel már nem takarja a ruha a popsimat, mintha forró lenne, és... várjunk csak.

- Te... te most... - Ahogy eljut az agyamig, hogy mit akar csinálni, megint szökni próbálok. Kapálózni kezdek, de nem használok semmit, sõt, rontok a helyzeten, ugyanis ahogy felnyomom a fenekem hogy lelökjem magamról, megérzem, hogy elkezd... szóval nem csináltam semmi jót.

- Nem akarom ezt - nyöszörgöm.

- Dehogynem - szuszogja a fülembe.

- De nem - ellenkezek, de ahogy picit alám nyúl és reámarkol... a férfiasságomra, meglepõdök én magam is, hogy már picit keményedett.

- Érzed? Ez itt azt mutatja, hogy akarod - suttogja, és egyik kezét besimítja a fenekem partjai közé.
Félek... egyrészt félek, hiszen a fogai, az éles fogai a nyakamhoz koccannak, ahogy nyalogat, másrészt nem merek mozdulni, mert félek, hogy összeroppant. Olyan sokkal erõsebb mint én, hogy lelökni sem tudnám magamról, nemhogy elmenekülni.


Beletörõdve, félve nyöszörgök a karjaiban, ahogy még mindig simogat elöl is meg hátul is. Saját magamon lepõdök meg, amikor néha egy kisebb nyögés kiszalad az ajkaim között, de azokat leszámítva próbálom nem mutatni, hogy a testemnek tetszik, amit csinál. A testemnek igen... csak nekem nem! Nekem nagyon nem!
Amikor belém csúszik az egyik ujja, ugrok egyet, de azonnal visszanyom az ágyra, és megint elkezdi a tarkómat harapdálni. Mint valami tüzelõ állat, komolyan...

De az jobban zavar, hogy a testem egyre jobban élvezi. Kicsordulnak a könnyeim és az arcomat a párnába rejtem, hogy ne lásson vagy halljon semmit. Sírva tûröm, ahogy még egy ujja csatlakozik az elõzõhöz, a testem remeg, félek, rettegek, de mégsem merek tenni semmit.


Percekkel késõbb megszûnik a feszítõ fájdalom és a fülemhez hajol megint.

- Kész vagy, halacka? - suttogja rekedtesen.

Nem szólok, csak nemet intek a fejemmel.

- Hát persze - kuncogja, majd elhajol, és egy mozdulattal belém löki magát, mire megfeszülök és felsikítok. Nagy, fáj, nem akarom! - Hé, hé, hé, nyugi - szuszogja a fülembe. - Hallod? Nyugodj meg, mert így rohadtul szar lesz mindkettõnknek - suttogja halkan, és a hátamat simogatja.

- De én ezt nem akarom - felelem halk, sírástól rekedt hangon.

- Ez van - szuszogja vissza.

- Akkor legalább siess, kérlek - suttogom könyörögve és próbálok ellazulni, hogy gyorsan befejezhesse amit elkezdett, hátha utána megöl vagy elenged.


Percek telnek el, mire ténylegesen is elkezd úgy mozogni, ahogy akar és ahogy élvezi, ami nekem nagyon fáj. De nem szólok, csak csendben sírok, amikor elõre akar nyúlni, akkor elhúzódni próbálok, vagy a kezét kezdem ütögetni, így egy sóhaj után feladja.


Szinte élettelenül fekszem, amikor végzett. Sírok, összegömbölyödök és próbálom takarni legalább elöl magam, ha hátul már érzem folyni az élvezetét a fenekembõl. Sírdogálva figyelem, mit csinál, de csak feláll és rám dob egy takarót.

- Mikor engedsz el? - kérdezem halkan. - Mikor engedsz legalább vissza a vízbe? Meghalok, ha nem lehetek vízben - suttogom. - Kérlek...
Mielõtt felelhetne, kintrõl valami zajt hallani, majd egy újabb farkas szagát érzem meg, amint kivágódik az ajtó.

- Miért érezni halszagot a lakod körül?! - ront be és ahogy meglát, elkerekednek a szemei, én meg ijedten ugrok le az ágyról a szoba távolabbi részébe és magam köré csavarva a takarót, ijedten nézek az új farkasra és a régire...
Most... most mi lesz?!

Milyen szép nap a mai...
A tenger csodálatos hullámai simogatják uszonyomat, ahogy a sziklán ülve a vízbe lógatom. Sok dolgom van, ez tény, de néha adhatok magamnak egy pici szabadidõt, és egyébként is ki kell mennem a partra, hiszen találkozóm van a környékbeli boszorkányokkal.
Nincs velük komolyabb bajom, pláne mióta a Természetanya tündéreket küldött, hogy ne egyedül kelljen szenvednem az egész világban. Azóta csak erre a területre vagyok kirendelve, így itt kellett megtalálnom a békés hangot a szomszédaimmal, akik ezek a furcsa, néha vicces, de alapvetõen félelmetes némberek.

Sóhajtva bukom le a víz alá, hiszen mielõtt a tengerbõl kilépek, várnom kell picit. Nem megy sajnos úgy, ahogy én szeretném, de tudom, hogy mára engedélyt kaptam az átváltozásra, hiszen mégsem egyeztethetek a boszorkányokkal sellõ alakomban.
Ahogy a víz édes végtelensége körülölel, sokkal jobban érzem magam. Mindegy, hogy sós vagy édes a víz, akkor is víz kell. Nem szeretek, és nem bírok sokáig emberi alakban lenni. Eddig a maximum az három nap volt, amikor hosszabb tárgyalást folytattam egy fiatal mágussal.
Tárgyalást, és egy kis beszélgetést.
Egy pár órás tárgyalást, és a többi beszélgetés...
Mindegy.
Részletkérdés. A lényeg, hogy akkor is napokig a felszínre sem jöttem, mert nem éreztem jól magam.

Sokszor eszembe jutott már, hogy mi lenne, ha uralhatnám az óceán vizét. Hogy mennyire jó lenne, ha meg tudnám akadályozni, hogy a halandók a vízbe jöjjenek. Hiszen nekik ott a szárazföld... és nem csak õk. Milliónyi szárazföldi lény használja a tengert kénye-kedve szerint, amiért haragszom, de tenni sajnos nem tudok.  Csak elmélkedek, ahogy figyelem a víztükrön beszökõ napsugarakat.
Hogy képes az ember ezt a csodát bántani? Sosem fogom megérteni... képtelen vagyok és leszek rá.
Kiérve a sekélyebb részekre, koncentrálok, és azonnal érzem, ahogy a pikkelyeim eltûnnek, és a helyüket sima, fehér bõr veszi át, amit kellemesen simogat a langymeleg óceán. A ruháim is megjelennek, hiszen ugyanaz a ruhám sellõ alakban és ember alakban is. Egy mágus adta egyszer, nem koszolódik, nem kell foglalkoznom vele, és minden átalakulásnál a testemre kerül. Kellemes és jó megoldás, nem kell azzal vacakolnom, hogy elrejtsem valahol a ruhácskáimat a part közelében.

Ahogy elkészülök, kisétálok a vízbõl, az egyik sziklán fel, egészen a peremig és onnan figyelem az általaom oly’ nagyon szeretett óceánt.
Nem tudnék nélküle élni... nem lennék képes rá.

Épp élvezem, ahogy a szellõ édes ujjaival beletúr a hajamba, picit meglebbenti, majd újra és újra, amikor hortelen furcsa illat csapja meg az orrom. Nagyon rossz szaglásom van, ez tény, de ha valaki közel van...
Megfordulok, és egy furcsa, farkas-féle, de macska szagú lény áll elõttem. Megrémülök, és elsõ lendülettel vetem bele magam a vízbe. Amikor kibukkanok, õ még mindig ott áll és engem néz. Nem értem... A boszorkányok küldték volna, hogy bántson? Nem hinném. De akkor ki ez?

Percekig nézem õt és õ is engem. Furcsa lény. Megragadja a tekintetemet, hiszen kellemes, férfias teste van, a hajába bele-belekap a szél, kifejezetten kellemes ránézni. De nem értem, miért akart megtámadni.
Mivel nem akarok vele jelenleg beszélni, így a víz alá bukok és az öb9ölbe úszok, onnan közelebb van a boszorkányok lakhelye.
Ahogy odaérek, a boszik épp a parton ücsörögnek. Visszaveszem emberi alakomat és kisétálok melléjük.
- Miért küldtetek már vérlényt? - kérdezem csalódottan.
- Rád? Mi? - néz rám meglepve az egyikük. - Nem is... várj. Van egy vendégünk, egyí fékig farkas, fékig macska lény, aki valóban elment sétálni. Talán õ gondolta, hogy jó lakoma lenne belõled - kuncogja, de szerintem ez nem vicces, így szigorúan nézek rá.
- Ugye tudjátok, hogy bár a vizet nem uralom, a tenger állataival összeköttetésben vagyok? - kérdezem.
- Fenyegetni próbálsz minket, sellõ? - kérdez vissza idegesebb hangon az öreg nõ.
 Csak tisztázom, amit tisztázni kell - rontom meg a vállam. - Ti is felelõsek vagytok valamiért és én is. Természetanya meg fog büntetni titeket, ha nekem valami bajom esik, és nem fogok kezességet vállalni értetek, ha esetleg túlélem, vagy visszaéltek, sõt.
- Jó, nem kell ennyire komolyan venni - sóhajt fel az öreg asszony. - Elnézésedet kérjük, nem gondoltuk, hogy ez fog történni, legközelebb jobban fogunk vigyázni a farkassal. Mellesleg mit is akart tõled? - vonja fel a szemöldökét.
- Nem vártam meg - ismerem be picit elpirulva. - Olyan hirtelen jelent meg éás nem is éreztem a szagát, csak mikor már mögöttem állt - vallom be.
- Akkor minden bizonnyal meglepõdsz, ha itt látsz - hallok meg egy ismeretlen hangot. Felé fordulok, és... õ az! Azonnal rohanni kezdek a tenger felé, õ pedig utánam! Alig tudom belevetni magam a vízbe és gyorsan átváltozni, hiszen ha úszok, már nem ér utol, és a számításaim helyesek is! Egy darabig követ, de aztán sikerül lebuknom annyira a tengerben, hogy nem tud utánam jönni. Ezért jó vízi élõlénynek lenni.
- A francba már - morogja. Hallom, jól hallom, hogy morog folyamatosan, hiszen a vízben azért a hallásom sokkal jobb, mint a szárazföldön a szaglásom.
De egészen õszintén... akármennyire félelmetes, amikor tudom, hogy nem bánthat, akkor jó mókának tûnik, így kicsit közelebb úszok, és alulról végigsimítok uszonyommal a lábán. Érzi, tudom, és ahogy lebukik a víz alá és meglát, elmosolyodom., majd egy gyors mozdulattal elúszom olyan messzire, hogy ne érjen el. De õ nem vízben él, nem kellene a halálba csalnom, hiszen azért büntetés jár, így megfordulok, újra elúszva ellette, magamban kacagva simítok végig ujjaimmal a másik lábán, és a part felé úszok. Bár ezt azt hiszem, a szárazföldön nem merném megtenni, sõt, ott találkozni sem akarok vele. Csak most... mókás egy játszótárs, ennyi idõ után, akivel szórakozhatok kicsit és nem hal.

Amikor már közelebb érünk a parthoz és neki már leér a lába, én gyorsan megfordulok, és visszaúszok. Ahogy elég messze vagyok és már nem hallom a szívverését sem, akkor kikukkantok a vízbõl. Õ ott áll, és néz. Furcsa érzés látni valakit, aki utánam ugrott a tengerbe, de biztosan õ is csak játszani akart. Mi más oka lett volna erre?

* * *

Napok telnek el, amíg újra feljövök a víz felszínére. Volt dolgom lent is, de lassan szeretnék kicsit kiülni a sziklámra és süttetni magam a lemenõ nappal.
Békésen úszok fel a víz felszínére, de a sziklámon egy kis üvegcse fogad, amilyennel a boszorkák is üzennek. Feltöröm, és megnézem a papírt, amit írtak.
Ma naplementekor az öbölben...
Érdekes, de  biztosan valami egyezség ismét. Gondoltak már rá korábban is, hogy mit adhatnának nekem azért, hogy az öböl csak az övék legyen. Persze semmit, de ha õk ezt nem fogják fel, én nem tehetek semmit.
Mivel viszont már közeleg a naplemente, kiúszom a partra és lassan átalakulok. Ahogy ez megvan, elindulok kifelé, de az egyik szikla mögül elõugrik a farkas! Rémülten ugranék vissza a vízbe, de nem tudok átalakulni! Ijedt tekintettel kúszok egyre bentebb és bentebb, amikor felfedezem, hogy mi a baj! A nyakában... az a lánc...
A Természetanya teremtett hasonlót, hogy a sellõk képesek legyenek emberként élni egy idõre. Ha ez a közelemben van, nem tudok átalakulni....! Mit csináljak?! És egyáltalán miért van ez nála és hol vannak a boszorkányok?!