Undorító, ragacsos és darabos dolog tölti ki a számat, de mire felfogom, már le is nyeletik velem. Azonnal émelyegni kezdek, és ezúttal örülök, hogy ki kell hánynom azt, amit belém nyomtak. Loccsanás hangja, majd szétfröccsen az egész, és beborítja a lábam. Ezek szerint a cipõm levették.
Még mindig sötét van, de ahogy pislogok, rá kell jönnöm, hogy nem a szobában van sötét, hanem valamilyen fekete anyaggal leborították a szemem, hogy még véletlenül se lássak.
- Danton, tudom, hogy itt vagy - kezdem suttogva, résnyire nyitott szájjal, de úgy néz ki, nem akarnak újra "megitatni". - Miért nem veszed le a szememrõl ezt a valamit?
Azonban nem kellett volna folytatnom, ráadásul nem nagyobbra nyitott szájjal. Újra érzem azt a kesernyés ízt, de ezúttal a szagát is beszívom. Újra lenyelem, többet, mint az elõzõbõl, és ezt is visszahánynám, de bekötik a számat. Az orromon keresztül kezd el kibugyogni belõlem egy kevés, majd mikor fuldoklani kezdenék, a szám újra kinyílik, és levegõt szív le a tüdõmbe. Köhögök, az a valami pedig bennem marad. Egy perc sem telik el a sötét csendben, mire érzem, hogy gyengülnek le a tagjaim, és el is nyúlnék a földön, ha nem lennék a falhoz rögzítve.
Nem sok hiányzik hozzá, hogy újra hányjak és összepisiljem magam, de az elõbbihez már nincs erõm, az utóbbit pedig valami még a tartásomból gátolja.
- Te lennél tényleg Iresia Folts?
Kellemes nõi hangja van annak, akitõl a kérdés származik. Bárcsak hasonló jellem tartozna hozzá... De biztos, hogy nem, hiszen nem így tartana és tenne tönkre, ha ezt akarná.
- Irina? - tátogom a kérdést, mire csilingelõ nevetés az egyszerû válasz.
Pillanatokig - percekig? - nem történik semmi, csak a csönd és a sötétség. Ha nagyon figyelek, mintha puha léptekre lennék figyelmes, aztán azok is eltompulnak. Kábán, és újra a hányingerrel küszködve próbálok figyelni mindenre, mikor éles fájdalom hasít a bõrömbe. A könnyû kis blúz, amit felvettem vizsgára az égvilágon semmit sem tompít a fájdalmon. Valahol a bordáim alatt érzem a fájdalmat, de ordítani se bírok, csak a sötétségben gyúlnak fel apró csillagok. Majd újabb ostorcsapás nyal végig az oldalamon, majd egyre újabbak, és egyre erõsebbek. Az utolsó után egyszerûen nem bírok levegõt venni, nyitott szájjal meredek magam elé. Lihegést hallok tõlem balra, majd tompa zajjal földet ér az ostor.
- Kiélvezted, Danton? - Pár pillanat csönd, valószínûleg bólogat, én meg még mindig nem bírok levegõt venni. - Akkor menj fel és õrködj. Biztos meg fognak találni minket.
Távolodó léptek, és mintha egy kis levegõ jutna a tüdõmbe. Úgy néz ki, újra mozgásképessé vált, de minden lélegzetvételnél megfeszülnek a hangszálaim, mintha némán sikítanék.
- Olyan sokáig keresgéltem utánad. Furcsa volt, hogy a családfán egyedül a te neved mellett nem volt elhalálozási dátum, pedig kétszáz év alatt a család biztos kiderítette volna, hogyha meghaltál, akkor pontosan mikor is... De lássanak csodát, hát élsz!
Közeledõ léptek, majd apró simítás megviselt bõrömön. Végül az arcomon állapodik meg a keze, majd leveszi a kötést.
Az arca szép, a haja ugyanolyan sötét és egyenes, mint az enyém. Hasonlók a vonásai, de nem egy eltérés van közöttünk. Õ magasabb nálam vagy fél fejjel, keskenyebb a válla is, mellben pedig sokkal teltebb. A szeme sötétszürke, az ajkai pedig kevésbé teltek. Mintha szándékosan az én külsõm vette volna fel, csak nem sikerült jól a dolog. Tehát akkor õ ilyennek született.
Családfa? Honnan...?
- Hihetetlen, hogy utánad senki nem született, aki halhatatlan lenne. Valószínûleg az anyádnak kapcsolata volt a távoli felmenõiddel - felmenõinkkel -, és azért születtél halhatatlannak. Anyuci félrekefélt, ha így jobban érthetõ.
Küszködök az agyamat elborító zsibbadással és az ájulással, így egyszerûen nem tudok megdöbbenni. Csak pislogok, és nézem a tõlem egy méterre álló nõt, aki azt állítja, hogy a rokonom. Ezt valamiért nem tudom elhinni, de valószínûleg ebben sokat segít az is, hogy az ember általában a rokonát nem szokta kikötni, és nem hagyja, hogy bántalmazzák. Azt a löttyöt is biztos õ állította össze...
- Mit... - kezdek bele, de nincs erõm folytatni. De legalább Irina sejti, mit akartam kérdezni.
- Mit akarok tõled? Ó, hát az egy nagyon egyszerû vállalkozás. Halhatatlan akarok lenni. A neten írtam ár blog-bejegyzést más és más nyelveken, hogy ki vagyok, mi vagyok, és hogy keresek valakit. Jó tíz évet vártam, mire kaptam egy levelet valami Danton nevû sráctól - elvigyorodik, majd tovább folytatja. - Azonnal ide utaztam, és, mint felteszem észrevetted, segítettem neki.
Elgondolkodik, én pedig tovább küzdök, de a lábaim vészesen remegnek, az orromat pedig betölti a korábbi hányásom szaga.
- Igazából hagynom kéne, hogy megerõszakoljon, de ha nem esnél teherbe tõle, akkor is valószínû, hogy többé nem basznál senkivel, így hagytam neki, hogy szétverjen annyira, amennyire akar. Hallottam, hogy együtt vagy valami macskafiúval, majd rábízom a dolgot. Ha tényleg annyira szereted, úgyis gyereket akarsz majd neki szülni, nem?
Nevetés tölti be a szobát, majd elmegy. Mikor visszatér, újabb pohár löttyöt tart a kezében. Próbálom elfordítani a fejem, de jelenlegi állapotomban könnyedén lefogja a fejem, és belém dönti. Hánynék, de valami nem engedi, biztos valami átkos bûbáj.
Sötétség.

Fáj... nyöszörgés - ez én vagyok! -, apró mozdulatok.
Ahogy kinyitom a szemem, végre nyugodtabban végig tudom mérni a helyiséget, bár nem egy nagy valami. Pince, kövezett padló, a falak mintha betonból lennének, biztos valamilyen ház alapja, csak lusták voltak eltûntetni. Pár bútordarab, székek és asztalok, de ennyi. Ráadásul nem is valami hatalmas. A lépcsõ egy ajtó mögött van, ami résnyire nyitva maradt, talán azért, hogyha felkelnék, akkor meghallják.
Hideg van.
Ahogy a fáradtságtól összekoccannak a térdeim, úgy érzem meg, milyen jéghideg a bõröm. Ahogy jobban figyelek a sötétségben, még az orromból felgomolygó párafelhõt is megfigyelhetem. Nagyon szép látvány, kár, hogy nincs tél mellé...
Dübörgés, majd felcsapódik az ajtó, és Irina tér vissza nyúzott arccal, de dühtõl csillogó szemmel. Egy intésével kiszakadnak a falból a bilincseim, a kezeim pedig hatalmas fájdalommal hanyatlanak le a testem mellé, annyira kiálltak. Az, hogy mozdítani se bírom, egy pillanatra ugyancsak megrémít, mi van, ha tönkrement az érhálózat benne?
Mire ez végigsuhan az agyamon, már meg is ragadja a baljával a kezem, és tép maga után. Elsõre majdnem összeesek, de valami olyan erõ van benne, hogy talpon maradok. Ha elengedne, biztos, hogy összeesnék, és ez a szerencsétlen haladás is annyira fáraszt...
A betonfal mintha vízzé változott volna, úgy loccsan szét a földön, a mögötte megpihenõ föld pedig úgy tömörödik össze, mintha napi szinten több ezer ember sétált volna át rajta, leszámítva, hogy ez szinte teljesen kerek alakú. Enyhén felfele emelkedik, ami teljesen kiszívja az erõmet. Mielõtt átlépünk a betonlyukon, még hallom, hogy fent kicsapódik egy ajtó, és már ott sem vagyunk.
Már lassan felérünk a felszínre, mikor egy fojtott kiáltást hallok meg, és habár ismerõs a hang, fogalmam sincs, hogy kié. Csak ez a gyengeség, ez a szaggatott mozgás, az erõteljes szorítás a karomon, hogy szinte vég csordul ki belõle a körmeinél...
Friss levegõ, egy lehelletnyivel melegebb, mint ami a házban lehetett. Ugyanúgy ott van a kis párapamacs a számnál és az orromnál, és Irinának is - bár nem látom az arcát, csak a fekete haját, mikor képes vagyok felemelni a fejem.
- Kicsim. - Már megint ez a furcsa, ismerõs hang, de... miért nem tudok emlékezni rá, hiszen tudom, hogy a boldogságot rejti ez a hang.
A szorítás eltûnik a karomról, majd a talaj is a lábam alól. Valaki felkarolt, valaki, aki mindennél fontosabb nekem, és aki megint kockára teszi az életét, értem, egy ilyen szerencsétlen, életképtelen valakiért.
- Minden rendben van. Itt vagyok. Megmenekültél.
Érzem tüzes ajkait a homlokomon, forró érintését szabad bõrfelületeimen, és lehet, keservesen el is mosolyodnék, ha lenne erõm, és tudatosulna bennem, hogy én vagyok annyira jéghideg, hogy minden melegebb dolgot, ami hozzám ér, az idegvégzõdéseim izzó vasnak tekintenek.
- Sajnálom. Nem tudtam mit tenni. - Próbálnám tovább keresgélni a megfelelõ szavakat, de nem találom õket, s eközben mintha valami égõ folyadékot öntenének végig jégszobor arcomon... Fájó karjaimra és ujjaimra ügyet sem véve kapaszkodok Belé, minden erõmet ebbe az egy apró mozdulatba belesûrítve, de érzem, hogy mocorog, én pedig...
- Cssss. Minden rendben lesz. Nyugodj meg.
- Ne hagyj magamra, könyörgöm - buknak ki belõlem, ahogy a rezdüléseibõl érzem, hogy forgolódik.
Ölel és tart, amiért a pillanat hevében minden érzelmemet egyetlen egy dolog írja felül: a hála. De sajnos nem emiatt remegek, és szánkáznak végig az arcomon azok a maró cseppek, mert hálás vagyok, hanem minden másért, ami egy pillanatra belebeg a belsõ látóterembe.
- Erre gyertek, itt vagyok. Segítsetek Kevinnek! - kiáltja cicusom, én pedig rövid idõre meg is süketülök. A pincében nagyon nagy volt a csönd, én pedig valami csoda folytán nem vagyok annyira fáradt, hogy tompuljanak a hangok. De ha nem tartana, összeesnék és elveszíteném az eszméletem, kétségem sincs efelõl, egyedül az illata tart meg ebben a világban.
Harc zaja szûrõdik át, és valamilyen tompa sejtésem van afelõl, hogy Irina most lép át egy másik helyre. Hogy túlvilág, vagy földhöz láncoltság, élet egy párhuzamos szellemvilágban, vagy csak az egyszerû sötétség ragadja el a lelkét és az emlékeit... Fogalmam sincs.
Olyan, minthogyha lebegnék... az izmaim teljesen elernyednek Justes karjaimban, és két dolog állandó ebben az újfajta, teljesen megváltozott fagyos világban: a múlni nem akaró zokogás, és a markaimban megbúvó erõ, amivel nem engedem el.

~ * ~

Fárasztó álmok végtelen sorozata, az összefüggések a múltam és a jelenem között, hogy miért is kerültem bele ebbe a slamasztikába. Igazából nem is tudom, hogyha Danton nem lett volna, mi lenne, bár valószínûleg Justes felbukkant volna az életemben, és akkor más kezdett volna el keresgélni az interneten, és talált volna rá Irinára. Vagy talán más rokonomra. Nem mondta el a teljes nevét, én hogy fogom megtalálni? Danton milyen szavakat írhatott a keresõmezõbe gyûlöletében? Az elõzményeket meghagyta vagy törölte mindet? És mi bújhat meg Irina gépén?
De ezek az álmok az álom álmai, az álom a pincérõl szól, a sötétségrõl, kiszolgáltatottságról, és a társaságban való megalázó egyedüllétrõl. Az ütések újra és újra ugyanazzal az erõvel és elszántsággal sújtanak le, mint akkor... És fáj, úgy... úgy fáj... 
Világosabb csík nyílik meg a horizonton, majd minden erõmet összeszedve kapálózok felé. Egyre szélesedik ez a nyílás, míg végül egy már elfeledettnek hitt helyen térek magamhoz.
- Ugye csak álmodom, hogy itthon vagyok? - kérdezem kábán, és a pillanatnyi öröm, hogy mögöttem van az a hely, ha csak egy kis idõre is, átjárja a testem, de úgy érzem, vissza fogok zuhanni. - És ha felébredek, megint ott leszek, ahol eddig voltam és bántani fognak? - Megint csípi a szemem a könny, és újra gyorsul a tüdõm, mert egyszerûen az elmém nem bír belenyugodni a történtek borzalmasságába.
- Nem kicsim egyáltalán nem. - Ölelés, és próbálok bújni hozzá, de a testem úgy feszül a sebek mentén, mintha damillal vágtak volna bele a húsomba, végül pedig jól megszorították és összegörcsölték volna. De legalább a kezem mûködik, és azt az egy dolgot teszi, amihez ért: kapaszkodik abba, ami a közelében van, nehogy eltûnjön hirtelen. - Itthon vagy velem. Vége van a rossznak. Most már csak a jó dolog lesz, hogy együtt békességben éljünk, mint egy igazi család.
A család szóra egy pillanatra fagyos rémület markol belém, mert tudja, hogy az igazi család nem jöhet össze.
De meghalt, miért is ne lehetne majd család?
- Biztos, hogy nem álmodok? - kérdezem bizonytalanul, és próbálok a szemeibe nézni.
- Teljesen biztos vagyok benne. Itthon vagy a házban, ahova elõször hoztál magaddal és abban az ágyban, ahol másodjára szeretkeztünk és ahol az eddigi életünket éltük. Nem mész most már sehova. Csak itt leszel velem és együtt fogjuk leélni az életünket, ahogy az egy rendes családhoz méltó. Nem fogom hagyni, hogy elvegyenek tõlem.
Annyira csodálatosak ezek a szavak, és olyan szép falat vonnak körém, amilyet már régen nem láttam. A rozoga, folt hátán folt fal, amely repedései hol kosszal, hol sárral voltak betömve, most stabilan magasodik fölém, és olyan megnyugtatónak és erõsnek tûnnek elsõre, hogy el sem tudom képzelni, mi dönthetné romokba. Az apró csók az ajkaimon, amit kapok tõle, beépül a falba, de sajnos megnyílik egy ponton a magasságban, és újra a sötétség ölel körül.
- Annyira féltem Justes. - Peregnek lefele a könnyeim, de már apadnak, hiszen vége kell hogy legyen egy idõre ennek a szenvedésnek. Ez a valóság, itt nem lehet minden percrõl percre horrorisztikus, nem lehet az...
- Tudom kicsim, de most már itt vagy velem. Csak velem.

~ * ~

Egy hét telt el, mire átmerészkedtünk Kevinékhez. Óvatosan viselkedtek velem szemben, mert még mindig elég feszesen mozogtam a sebeim miatt - igaz, hogy cicusom felajánlotta, hogyha megmutatom neki a gyógyelixír receptjét, elkészíti nekem, de a mágia minden formájától irtózom.
A nyári hõségben kellemesen lehûtöttem a teljes házukat, és az italokat is jégkockával ittuk. Ezt az alavetõ képességet nem tagadhatom meg magamtól, és rá kellett jönnöm, ideje többet használni.
A hangom tompa a beszélgetés alatt, folyamatosan a vizsgáim felé terelem a beszélgetés témáját, meg hogy milyen átlagot kell elérnem. Az aznap estérõl tapintatosan nem beszél senki. Cicusom is megpróbálta szóba hozni otthon, de a tárgyilagos információkon kívül nem akartam többet tudni. Danton és Irina meghaltak, és ez bõven elég nekem jelenleg.
A vizsgák nagyon csendesen zajlottak. A vizsgáztatók érezték, hogy készültem, de az arcom továbbra is eléggé elnyúzott volt, így nem nagyon piszkáltak meg a jobb jegyért. Justes persze végig ott volt, sapkával a fején, aminek legbelül tiszta szívembõl örültem, csak sajnos nem ez ült ki az arcomra, hanem az, hogy milyen szép is lenne, ha egyedül járhatnék el az egyetemre, és nem kéne attól tartanom, hogy mikor kap el egy ötletszerû pánikroham.
Ahogy eltelt a vizsgaidõszak, úgy éreztem, hogy tennem kell valamit. Egyre kedvesebben viselkedtem otthon, fõztem, mostam, takarítottam, mosolyogtam - ami nagy szó, de nem nyugtatott.
És nem nyugtat. Egy hónap telt el, a bõröm hibátlan - lenne, ha azok a hegek nem lettek volna maradandóak -, az arcom kisimult, és az esti rémálmok is szünetelnek. Mi is lenne ennél szebb? Semmi, megmaradni így négy évig még, aztán egy másik városba utazni az egyetem elvégzése után.
- Justes... beszélnünk kell.
Rámnéz, fülei figyelmesen fordulnak felém, és kissé megemelkedik a kanapéról, hogy az ölembe üljön és átkaroljon. Talán túl komoly lett volna a hangom, és ez rémítette meg annyira, hogy elveszíti a mostani, józan és jelenben élõ énem?
- Ne aggódj, csak...
- Mond nyugodtan - szólal meg halványan mosolyogva, bíztatva arra, hogy folytassam bátran, amit elkezdtem.
Nem beszéltem neki arról, mi volt ott lent, bár lehet, hogy álmaimban kiabáltam, és tud egyet s mást, és azt akarja, hogy adjam ki magamból, de... nem akarom, hogy tudja, mennyire kiszolgáltatott voltam, mennyire kihasználták ezt a helyzetet, és a gyûlölet beköltözzön a kedves szívébe.
- Mit szólnál, ha elutaznánk Németországba, onnan Norvégiába, majd végül Finnországba? A következõ két hónapban magunk mögött hagynánk ezt a házat, és messze pihenhetnénk.
Aprókat bólogat.
- Oda megyek, ahova te is, kicsim, tudod, hogy szeretlek, és követlek addig, amíg nem vagyok a terhedre. - Majd megölel, és a nyakamra ad apró csókokat. Bizseregni kezd a testem, de még nem engedhetem át neki a terepet.
- Meglátogatjuk... néhány rokonomat - teszem hozzá óvatosan, mire kicsit hátrébb húzódik tõlem.
- Be szeretnél mutatni nekik? - kérdezi teljesen tisztán és õszintén.
- Hát, ha már ott vagyunk - kacsintok rá, és egy szóval vagy mozdulattal se árulom el magam. Meg kell õket találnom, meg kell tudnom, miért fajzott el Irina, és hogy megátkozhatott-e engem, amíg a fogságában voltam. De fogalmam sincs, merre a család, és az interneten majd csak a szálláshelyeken akarok keresgélni.
- Tényleg nagyon szeretlek - jelenti ki túlságosan is komolyan cicusom, én pedig megrémülök egy pillanatra, hogy én biztos, hogy ilyen szinten szeretem-e õt, és szinte rettegek attól, hogy mi van, ha nem. Igaz, nem kéne megfordulnia a fejemben, de annyira félek, hogy nem vagyok méltó a szeretetére...
- Én is szeretlek téged, Justes. - Majd megcsókolom, majd játszadozni kezdek az ajkaival és a nyelvével. Nem érdekel, hogy milyen lesz az út, még csak az se érdekel, ha lezuhan a gép, és mind ott veszünk - na jó, ezt inkább mégse -, és az se, ha eljön az a nap, amikor egy értéktelen idegroncsnak fog nézni, de most ebben a pillanatban csak azt akarom, hogy vele legyek, és úgy szerethessem, ahogy õ szeretett engem az elmúlt két hónapban.
És mintha ezt õ is megérezné, hogy valami hasonlóra gondolok, a hajamba túr, és simít végig benne, majd a nyakamtól vezeti le ujjait a gerincem mentén a csípõmig, majd ott várakozóan megáll, hogy tényleg nem gondolom meg magam, de nekem itt már régen késõ. Az illata, a bõre tapintása, a szemei, ahogy állandóan cikáznak, hogy meglássa az apróbb veszélyeket is... Kijár mindkettõnknek most ez a játék, ez a rövid kikapcsolódás, az elmerülés az érzések és érzelmek pokolian szeles viharában.
Az inget, amit rendeltem neki még régebben, óvatos figyelemmel gombolom ki, az én pántnélküli felsõm pedig már réges-rég a melleim fölé csúszott. Csókok özönével lepi meg fehér testemet, külön figyelmet szentelve a hegeknek, hogy mindet végigcsókolja, jelezve, hogy így is tökéletes szépséggel bírok az õ szemében. (Vagy csak én magyarázom bele? Hová tettem az eszem?)
A gombok sora megszûnik az ingen, így a nadrágján lévõt csúsztatom ki a helyérõl, és húzom le a cipzárt. Már félig merev, és ahogy rajtam üldögélve a nadrágon át simogatom, egyre gyorsabban nyeri el végsõ méretét és állapotát. Az elsõ férfi, akit ennyire fût a vágy irántam, és felteszem, én sem azért nedvesedek be pár másodperc alatt a látványától, mert annyira undorodnék tõle...
Lefordul rólam, hogy megszabaduljon immáron kevésbé szoros nadrágjától, és én is hasonlóan cselekszem combközép fölé érõ rövidnadrágommal. Persze csúszik vele együtt a fehérnemû is, annyira szoros, de ha egyszer ebben érzem jól magam...
Hamarabb végzek a nadrág lekapásával, így van idõm becserkészni a farkát. Amint észreveszi az akcióm, már húzódna is arrébb, hogy inkább õ kényeztessen engem, de túl lassú. Rámarkolok óvatosan, hogy ne mocorogjon tovább, majd óvatosan nyalogatni kezdem, míg végül teljesen rácuppanok. Az íze fenséges, és odáig meg vissza vagyok érte, nem is értem, hogy eddig miért nem szenteltem ekkora figyelmet neki - sötét villanás a fejemben, rövid zsibbadás, teljes kizárása az elmúlt borús idõszaknak. Hagyom, had élvezze, nem is érdekel a saját testem, csak azt akarom tudatni és éreztetni vele, mennyire fontos, és habár egyesek ezt megalázónak tartják, úgy akkor most én teljes szívembõl alázom meg saját magam elõtte.
Érzem, hogy feszül a teste, és minden erejét arra fordítja, hogy ne menjen el, amíg szopom. Végül mikor már nagyon nehezére esik, leállít a kezével, majd a lehetõ legszeretetteljesebben ejti ki szavait:
- Nem így akarom, kicsim. Kérlek szépen.
Visszavonulót fújok, és hagyom, hogy azt tegyen, amit csak szeretne. Végigfektet az ágyon - mit látna a hátsó szomszéd, ha benézne az ablakon? -, a hátamra fordít, majd óvatosan megemeli a csípõmet a lábaival. Látom, hogy egy fokkal csillapodott, így tovább fogja bírni, mintha folytattam volna szeretgetésemet. A bal lábam megemeli, hogy könnyebben hozzámférjen, és úgy dugja belém a férfiasságát. Hol a szemembe néz, hol pedig a testemet vizsgálja, engem pedig elragadnak az élvezet habjai. Néha egy kisebb sikkantás is kiszakad a számon, amiért késõbb biztosan szégyelleni fogom magam, de most pokolian nem érdekel. Ki-be csúszkál, néhol teljesen mélyre hatolva belém, és rövid távon elélvezek. Pár másodperccel utánam megy el, belém élvez, de ez így is van rendjén. Meddõ vagyok egy varázsitalom miatt, hogy késõbb feloldhassam, ha gyereket szeretnék. Ez még nem most van, de egyszer biztosan...
- Imádlak... mikor indul újra a következõ kör a hullámvasúton?

~ * ~

Berlin felé repülünk, Justes pedig be van zsongva. Fogalmam sincs, mi válthatta ki ezt belõle, de mindenképpen az ablak mellé akart ülni.
Egy hét alatt lerendeztem a szállásokat, szép kis összeget kifizetve a szállodáknak. De mindegy, a kényelmet meg kell fizetni, na meg a lekövethetetlen laptopot és ip-címet is. Félóránként fogják cserélni a szobánkban, külön kérésre és külön pénzösszegre, de kell.
- Mikor megyünk a családodhoz?
- Az egy nagyon jó kérdés - válaszolom, és mintha apró csalódottságot vélnék felfedezni az arcán. - Hatalmas a család, és fogalmam sincs, jelenleg ki vezeti a családfánkat. De szeretném, ha feljegyeznének rá téged is, mint a páromat.
Ami így is van, bár Irinából kiindulva nem feltétlenül jó ötlet, hogy életjelet adok magamról és még õt is beleráncigálom, de végül is, már benne van. Az, hogy tudják a nevét is, meg azt, hogy neko, nem oszt és nem is szoroz.
Rövid idõn belül landul a gép, majd taxiba szállunk, és meg sem állunk a Radisson Blu nevû hotelig. Az információk szerint hatalmas, óriási akváriumok vannak benne, és némely szoba falának a helyén egy vastag üveg található, a túloldalán pedig a vízben úszkáló halak. Temérdek szoba, bõven lehet válogatni, és mindegyikben van internetcsatlakozási lehetõség. Nekem ennél nem kell több.
A szállodában mosolyogva fogadnak, nyelvtanilag tökéletes angollal, habár a szavaikon erõsen érzõdik a német beütés. Megkapjuk a szobához tartozó kulcsokat, egy térképet a szállodáról - hol vannak liftek, lépcsõk, belsõ medence, étterem, stb. -, majd kellemes idõtöltést kívánnak. Három hétre vettem ki a szobát, fogalmam sincs, hogy honnan veszik, hogy csak egy egyszerû városnézésre jöhettünk.
A szobánk a legfelsõ szinten van, de a liftek nagyon gyorsan felviszik az embert ilyen magasságba. A szobákban a fehér dominál, de található kék, vörös és barna is, hol szék, hol asztal vagy kép formájában. A nappali hátsó fala helyén az akváriumba lehet látni, a felszín közelében úszkáló halakat, amik ha nem is olyan színesek, mint a mélyebb vizekben úszkálóknak, de nincsenek is csúnya deformálódottságaik sem. Justes szinte azonnal az üveg mellett terem és nézni kezdi õket, én meg mosolyogva rendezem a bõröndjeinket. A fürdõszobában megnyugtató kép vár: teljesen rendben van a kád, a kézmosókagyló, és egy szinte teljesen új mosógép is van bent. A konyha hasonlóan néz ki, az is fel van szerelve mindennel, egyedül a hûtõ üres, de azon hamar lehet segíteni. A háló pont olyan, mint amilyennek a képek mutatták, szóval minden nagyszerû.
- Elszakíthatlak a halaidtól?
Kérdõn néz rám, majd miután közlöm vele, hogy valami kaját is venni kéne a hûtõbe, azonnal felpattan, hogy velem jöjjön bevásárolni.
Teljesen olyan, mint egy megérdemelt nyaralás... Bár egy darabig még lehet az, vagy egy hétig biztosan.
Visszatérve és elrendezõdve azonban beköszönt az este. Ma már nem megyünk semerre. Mégis bekapcsolom a laptopom, és elkezdek keresgélni a családom után, különbözõ adatbázisoktól kezdve az iskolai névsorokon át mindenig. Justes mellettem van, hogy véletlenül se menjek el egy-egy fontosabbnak tûnõ találat mellett, míg végül nyûgösen a sikertelenség miatt hajnal kettõkor feladjuk egy idõre a keresgélést, és inkább befekszünk a szálloda ágyába, hogy felavassuk.

A képek nem akarnak szûnni, itt vannak, itt vannak! Vízbe akarnak fojtani, hát így akarnak bosszút állni rajtam azért, mert kitettem a szûrét a házamból?
Sikítok, majd vizet pislogok ki a szemembõl, és nem látok szinte semmit. Egyedül a fény az, ami eljut a tudatomig, mert az álomban sötét volt, nagyon sötét, és -
- Hol vagyok? - próbálom körbefordítani a fejem, hogy kiderüljön, honnan jött hirtelen a fény az álomba, de hamar rá kell jönnöm - és olyan jó rájönni! -, hogy ez már a valóság. De ez a pillanatnyi öröm is hamar elszáll, mert tudatosul bennem, mi miatt volt az a gyötrõ álmom. - Úgy félek - fakadok ki, és a könnyeim egybeolvadnak a zuhanyrózsából csapódó vízcseppekkel.
Azonban a cseppek hada hamarosan eláll, mert Justes elzárja a csapot. Magatehetetlenül álldogálok, miközben még mindig nem apadnak el a könnyeim. Az ölébe ültet, és óvóan ölel át.
- Minden rendben van, itt vagyok. Meg foglak védeni - mondja komolyan, de valahogy nem nyugtat meg a dolog.
- De még is hogy? Nem láttad mekkora? Félre fog seperni megint. - A könnyeim újult erõvel kezdenek el még jobban folyni, és érzem, hogy fogy a levegõ a tüdõmben és próbál kapkodni érte egyre hevesebben. - Neked nem eshet bajod.
- Cssss - próbál meg csitítani, nem sok sikerrel. Az, hogy a víz lassan elkezd rámfagyni, fel se tûnik, csak zokogok tovább kétségbeesetten. Abba akarom hagyni. Abba kell hagynom... Miért haszontalanok ezek a gondolatok, miért nem mûködnek?
Egy pillanatra árnyék vetül rám, ami megint fokozza negatív hangulatomat. Az, hogy csak a törölközõ takarta ki pár pillanatra a lámpa fényét, nem jut el a tudatomig; rázkódom megállíthatatlanul. A bõröm már nem vizes és nem fagyos, de más nem történik. Miért nem történik?
Végül töredezni kezd az álom átka, és koncentrálni próbálok arra, hogy szedem a levegõt. Elõször nem megy, amitõl szinte megint visszasüllyedek a kezdeti állapotokhoz, de valahogy sikerül leküzdenem. Ekkor felemel, felvisz a szobámba, majd lefektet. A könnyeim még mindig folynak, próbálom letörölni õket, aztán feladom, mert hiába törlöm le õket, egybõl újak kerülnek rá. Szinte már csak azért sírok, mert sírok, hogy nem tudom abbahagyni. A könnyfátyolon át valahogy sikerül kivennem Justes szemeit, de semmit sem tudok kiolvasni belõle, egyszerûen nem vagyok képes rá, ami miatt megint felsírok.
- Minden rendben lesz - súgja, de nem látom meg bennük az igazságot. Megcsókol, amit valahogyan tudok viszonozni, egy pillanatra elfeledkezve mindenrõl, hogy aztán megint lecsaphasson rám.
Valahogy sikerül elaludnom, felszínesen. Néha azt hiszem, simogatom Justes kezét, hogy most már rendben leszek, de amikor megpróbálom megmozdítani a kezem, tudatosul, hogy eddig sem csinált semmit.

Nagyon lassan kelek fel és nagyon sokára. Mint szinte mindig, most sem érzem kipihentnek magam, de ez majd csak elmúlik idõvel.
- Jó reggelt - hallom meg Justes hangját. - Hogy érzed magad?
- Mint akin átment az úthenger - felelem kertellés nélkül. - Meg fáj a lábam - teszem hozzá rádöbbenve, hogy tényleg így van. A tegnapi nap mégsem múlt el nyom nélkül, bár ezen nincs mit meglepõdni.
- Maradj itt. Leápolom a lábadat. - Azonban nem tud elmenni, mert ujjaim már rég rákulcsolódtak az alkarjára.
- Maradj itt velem. Nem akarok egyedül maradni.
- Soha nem foglak itt hagyni. Te vagy a családom és a Nekok soha nem hagyják el a családjukat, csak ha elküldik.
Egy pillanatig csendben nézek rá. A családjának tekint? Tényleg nem fog elhagyni?
- Szeretlek - bukik ki belõlem teljesen tisztán.
- Én is szeretlek mindennél jobban - válaszolja, és megcsókol. Jó idõre magamhoz tudom így bilincselni, de végül elszakad tõlem, és rövid gyõzködés után újra kezelésbe veszi a lábamat. Ahogy elnézem, a sebek annyira nem vészesek, bár a járás fájdalmas lesz addig, amíg tisztességesen be nem gyógyulnak.
Köntösbe bújtat és levisz az emeletrõl. Már-már mondanám, hogy le tudok menni magamtól is (mellékes, hogy pokolian fájna), de végül hagyom magam, így legalább érezhetem az illatát.
Lent jóval melegebb van, mint az emeleten, de azt nem tudom, hogy miért. Abba bele se merek gondolni, hogy mi van, ha már megint én játszottam el a légkondi szerepét... A tûzhely hamar felmelegszik, és ez is emel egy picit a belsõ hõmérsékleten, aminek kivételesen õszintén örülök. Irtózom a nyári hõségtõl, most mégis hogy örülök a jó idõnek.
Tejbegrízt készít, ami rövid idõ alatt el is készül, de mikor lerakja elém, felfordul a gyomrom, és a gyomorsavam el is kezdi kóstolgatni a nyelõcsövem legvégét.
- Szükséged van az erõre - mondja a reakciómat látva.
Nagy nehezen belemegyek, aprókat kanalazok az oldalából, és gyûröm le lassan az apró falatokat. Összeszûkült gyomrom azonban hamar megtelik, amin még csak meg se lepõdök. Az is csoda, hogy hányás nélkül ennyit bírtam enni. Kultúráltan arrébb tolom a tányérom, majd várom, hogy Justes is befejezze az étkezést.
Neki sem lehetett könnyû éjszakája mellettem...
- Köszönöm - szólalok meg a sokperces csönd után.
- Mégis mit? - kérdez vissza értetlenkedve.
- Mindent. Hogy itt vagy, vigyázol rám. Fõzöl rám és még meg is vigasztalsz az éjszaka közepén, arról nem is beszélve, hogy nem is alszol miattam. - Ugyanis az egyetemi élet együtt jár azzal, hogy könnyedén képes felismerni az ember, hogy ki mennyit készül vizsgára. A kialvatlanság fázisaiban õ még valahol az alapszinten jár, de nem kellene, hogy a magaslatokig eljusson, és ez már rajtam áll.
- Hogy érted, hogy nem alszok?
- Látom rajtad, hogy fáradt vagy meg karikásak a szemeid.
Mosoly kúszik fel az arcára, és csak annyit remélek, hogy azt gondolja, kezdek visszatérni a két nappal ezelõtti önmagamhoz. Ahhoz viszont még sok idõ kell...
- Most miattam ne aggódj. Elõbb téged akarlak rendbe hozni, majd utána foglalkozhatunk velem - jelenti ki, mire elsötétül a tekintetem, de ezt szerencsére már nem veszi észre. Nem akarom, hogy tönkrevágjalak!
Hozzám lép, és már állnék fel, hogy úgy öleljen meg, de elkések vele. Bár ha nagy igyekezetemben felszisszenek, az rontott volna az idilli képen, leszámítva, hogy az exem az életünkre tört, a lábamon a bõr cafatokban, és egyéb dolgok...
- Ma egésznap filmezni fogunk fent a szobába és senkinek nem fogunk ajtót nyitni meg hasonló.
Egy apró "ühüm"-mel válaszolok és egy halvány mosollyal, majd hagyom, hogy úgy vigyen fel az emeletre, ahogy csak akar. Kicsit féltem, mert fáradt, és ezzel még jobban lestrapálja magát, de ahogy megismertem ebben a pár napban, úgyse tudnám lebeszélni arról, hogy kímélje magát.

~ * ~

A hét csendesen telik. Filmezés, majd ráveszem, hogy nézzünk sorozatokat is. Elõször kicsit meglepõdik, majd ugyanolyan függõvé kezd válni, mint amilyen én voltam még... régebben. Lassan kezd minden átcsapni abba, hogy régebben. Arra az estére nem akarok gondolni, fõleg, hogy az éjszakák néha még így is lidércnyomásba fordulnak. A kialvatlanság elsõ jelei rajtam is kezdenek megmutatkozni, de napközben nincs baj, mert velem van. Kár, hogy az álmaimba sehogy sem tudom bevonszolni, pedig mennyivel könnyebb lenne... Bár jobb, hogy nem látja azokat a képkockákat.
Újabb hétvége jött el. Az egyetemen persze felhívtam a felelõs tanárt, hogy nincs rendben itthon semmi sem, és kértem tõle egy hét kimenõt, valamint azt, hogy beszéljen a gyakorlati órák tanáraival, hogy ne húzzanak be hiányzónak. Nem akarom, hogy emiatt csapjanak ki. Bár az amiatt pontosabb lenne.
Öt körül jön a hívás a teamtõl, hogy szeretnének bevágódni hozzánk - bár õk a hozzámot használják, én meg nem kezdem el elmagyarázni nekik, hogy Justes már bõven kiérdemelte a lakótársi státuszt (az õ szemükben is, de mindegy) -, és csak csajos estét tartani. Fancsali arcot vágok, majd belemegyek a dologba. Amy szinte mindig rá tud venni a hülyeségekre, bár tegyük hozzá, hogy nem õ az ötletgazda - az általában Jessy. Vagy Lindsay. Vagy Christy. Mikor ki...
Pár perc alatt sikerül rávennem cicusom, hogy nyugodjon meg, ügyes kislány leszek, és nem lesz semmi baj. Szinte mindenbe beleegyezek a feltételei közül, amiket amúgy sem szívesen szegtem volna meg önszántamból se. Mikor elmegy, a csajok egybõl letámadnak a justeses témával, és azt fejtegetik, hogy mennyire flúgos pasi, és miért nem dobom ki egyszerûen a házból. Az, hogy ledermedek, és próbálom nekik értelmesen elmagyarázni, hogy nem az, és eszem ágában sincs így tenni, valahogy nem jut el az agyukig. Végül Christy az, aki a képzeletbeli koporsómon beüti az elsõ szöget, majd ahogy mondja a magáét, úgy üti be az összes többit is.
- Figyelj, tudom, hogy Danton mekkora hülyeséget csinált nem is egyszer, de felhívott, átjött hozzám, és elmagyarázta nekem az egészet. Õ nem akart bántani titeket, csak rossz passzban volt, mikor meglátta, hogy összebútoroztál egy ilyennel. Szeretne veled mindent elölrõl kezdeni, de félt idejönni. Megnyugtattam, majd a többiekkel megegyeztem, és úgy döntöttünk, együtt jövünk el hozzád, és azért késik, mert meg akartuk neki könnyíteni a terepet, hogy ne ordítsd le egybõl a fejét. Öt perc, és itt is van! Na, ugye nem dobod ki egybõl?
Kifut a vér az arcomból, majd mielõtt elájulnék, a szívem egyre erõsebben kezd el verni, ahogy az adrenalin felszabadul a testemben. Elõbújnak a sarokból az éjszakai rémképek, és kezdik elzsibbasztani az agyam.
- Aha, nem fogom...
Kezdem teljesen döbbenten, kalapáló szívvel és elborult aggyal.
- Mi lenne, ha kettesben hagynátok vele, és most lelépnétek?
Tudom, hogy ezzel szinte a halálos ítéletemet írom alá, de nem bízom meg bennük. Ha már egyszer meggyõzte õket magának, engem fognak hibbantnak nézni, és nem állnának a pártomra, hiába mondtam el nekik szinte mindent. És akkor már nem egy az egy elleni küzdelem lenne a két fél között, hanem hét az egy elleni, ugyanis a fentebb megnevezetteken kívül még két másik csoporttársam is itt van.
- Nem akarom, hogy lássátok, ahogy megbeszéljük a dolgokat...
Összevigyorodnak, majd sok sikert kívánnak, és még egyszer megnyugtatnak, hogy semmi keresnivalóm egy olyan nyegle alak mellett, mint Justes.
Úgy tervezem, hogy amint kilépnek az ajtón, bezárom kulccsal, és rádobok egy bûbájt, hogy megfogja azt, ami be akar jönni. Mindez össze is jön, a kertkapun majd kimennek saját maguktól, én meg a bejárati ajtó zárát nagyon halkan fordítom el. Elmormogok egy varázsigét a fizikai betörés ellen, majd az elõszobában várakozok a falnak dõlve. A lábaim alig akarják megtartani a testsúlyom, pedig már rég beforrtak a sérüléseim. Lépteket hallok odakintrõl, majd érkezik a jól ismert hang.
- Iresia drágám, megjöttem!
A kézfejemet beborító kardot alakítok ki a levegõ párájából, ami tíz centi széles és nagyjából hetven centi hosszú. Vastagságra vagy két centi, és mind a két oldalán nagyon éles. Próbálkozom egy apróbb pajzzsal is a bal karomra, de az már nem megy. Így is jobb vagyok, mint eddig, mert stressz helyzetben soha nem akarnak mûködni ezek a mutatványok.
A kilincs lenyomódik, de a zár megfogja. A testével nekivetõdik, de az ajtó kitart. Többször is próbálkozik, én meg falfehéren várom, hogy mikor un rá és megy el.
Durranás, faszilánkok, majd Danton alakja tûnik fel az ajtóban.
- Mocskos kis boszorkány, azt hiszed, te élsz csak mágiával?
A fogaim nem koccannak össze, és a végtagjaim sem remegnek. A testem annyira a kardom fenntartására koncentrál, hogy semmi mást nem bír csinálni rajta kívül. Megszólalnék, de nem bírok. A számon át folyik be a tüdõmbe a levegõ, a bal kezemmel meg rá mutatok, hogy hagyja el a házat. Mosolyogva rázza a fejét, majd mikor elindul felém, felemelem a kardom védekezõ jelleggel a mellkasom elé. A szemében furcsa fény villan, és az öklével támad nekem. Az elsõ ütést felfogom a kardom lapjával, de a rémület nem akar megszûnni, hogy értelmesen tudjak gondolkodni. Amíg tartom a bal kezét, a jobbjával gyomron talál. Nem kapok levegõt, fuldoklom, a kardom pedig kettétörik, majd szinte egy másodperc alatt elpárolog. Kapok még egy ütést, majd elájulok.

Félek... félek... Már megint megtörténik... A vállán cipel, mint egy zsákot, és nem kapok levegõt. Szédülök, alámerülök az oxigénhiányban... Képek, kerítés, sötét fák, árnyékok... Recsegés, zizegés... Egy kicsit magasabbra repülök, levegõ jut a tüdõmbe, majd miután megigazított a vállán, megint fuldoklom...
Hangokat hallok, mintha nekem magyarázna kéjesen.
- Mikor nem tudtam betörni az ablakod - szakadás - Keresgéltem az interneten - szakadás - Azt mondta, mi sem egyszerûbb - szakadás - Készített bájitalokat, és azzal törtem be az ajtód - szakadás - Õ soha nem hagy majd cserben - szakadás - Most is hozzá megyünk.
Nem tudom, mennyi idõ telt el, és azt se, hogy mennyi fog még eltelni. De most rosszul rakott vissza a vállára, kapok levegõt, és kezdenek kitisztulni a dolgok. Az utolsó mondatába kapaszkodok, az tart a földön, és ad erõt, hogy megszólaljak.
- Egy szaros kis senki vagy segítség nélkül, mi? - nyögöm ki egy levegõvel, majd újra jönnek a csillagok, és egy kemény fejfájás is hozzá. Egy fának csattanok, majd a földre roskadok. Felállít két lábra, a nyakamnál kap el, és úgy vágja hozzá a testem - és legfõképp a fejem - újra a fának. Érzem a fa illatát...
- Mondod te, aki boszorkány létére még meg se tudja védeni magát egyedül?
- Engedd el te szemét!
Bámulatos, hogy az emberi agy mikre nem képes. Tényleg, ez olyan, mintha Justest hallottam volna, de az képtelenség, hogy õ itt legyen. Ez már valószínûleg a vége fõcím, és az elmém ezzel kedveskedik nekem.
Újra tiszta levegõt szívok, de a szorítás miatt köhögés tör rám. Könnyek szöknek a szemembe, úgy köhögök, majd térdre roskadok. Hallom a hangokat - "Már megint te vagy?" -, de egyszerûen olyan, mintha ez nem is az én világom lenne. Hiszen valójában megint megtörténik... Igen, így van.
Valaki felkarol, de ismeretlen az illata. A köhögés már elmúlt, én pedig hálásan szívom be az erdei levegõt. Majd új illat csatlakozik be a képbe, ami már sokkal ismerõsebb. És habár az elmém képes szórakozni a hangokkal, kétlem, hogy a szagokkal ugyanezt el tudná játszani.
- Iresia. Kicsim, mid fáj, mond?
Õt ismerem, igen, ismerem, és nem tenne ilyet velem... A ruhájába markolok teljes erõbõl, a zokogás pedig, ami kitör belõlem, egyszerûen semmi sem tudja megállítani. Ekkor furcsa dolog történik, és otthon vagyunk. Meg még valaki, hallom, ahogy ide-oda lépdel a lakásban, majd mintha eltûnt volna, vagy még inkább mintha nem is létezett volna.

Nyugtatgatás, simogatás, és szinte minden fegyverét beveti nekóm, hogy lenyugtasson. Végtelennek tûnõ idõn át sírok, néha már álomba sírom magam, de mégis folytatom, majd úgy érzem, felébredtem. Felülök, és azt hiszem, hogy a fenti hálószobában vagyunk.
- Már megint rosszat álmodtam, mi? - kérdezem halványan mosolyogva, nem tudva arról, hogy hátul a hajamat apró véralvadások díszítik, és a nyakam körül még mindig lila a bõr, ahol megszorított Danton. A hasamról nem is beszélve, ahol az ütései nyomán apró zúzódások is megjelentek.
- Mi lesz reggelire? - kérdezem, és fel is állok, hogy elinduljak a "lépcsõ" felé. Furán veszem a levegõt a hasi sérülésem miatt, de nem törõdök vele. Mikor kiérek a folyosóra és a lépcsõt keresem, tudom, hogy Justes csöndben mögöttem lépdel, de nem szól hozzám.
Nincs lépcsõ, ami a földszintre vezetne. Ez a földszint.
Ahogy tudatosul, tovább támolygok, majd az elõszobában látom az ajtó roncsait. Odasétálok és legugolok, majd a szilánkok között keresgélni kezdek.
- Gyere, menjünk a konyhába - érzem meg a vállamon Justes kezét, de annyira magamba vagyok zuhanva és a gondolataimba, hogy még az elõzõ zokogási rohamom is teljesen elfelejtem. Mintha kitörölték volna az agyamból a koraesti órákban történteket, meg az egy héttel ezelõtti eseményeket. Nyugodt vagyok. Túl nyugodt. Legbelül egy hang azt súgja, hogy ez nem lesz így, és ideje felkészülni az újabb idegösszeroppanásra, de nem hat meg. Elzárom, nagyon mélyre. És ilyen mélyre nagyon régen temettem dolgot. Tudom, hogy meg lesz a böjtje még ennek, de az nem most lesz. Nyugalom, nyugodtság, béke. Nincs fájdalom és pánik.
- Máris - felelem álmodozó hangon, és tovább keresgélek, amíg meg nem találom azt, amit kerestem. Egy véknyabb falú üvegszilánk, ami semmiképpen sem származhat az ajtó egykori üvegébõl. - Majd ki kell cserélni az ajtót, nem tudom megjavítani.
Bólint, majd mikor felállok, átkarol. Látja, hogy a hajam nem valami bíztatóan néz ki hátulról, de inkább nem érinti meg, nehogy felszakadjon a seb. Majd le kéne mosnom... valamikor.
A konyhába vezet, ahol teljes sötétség honol. A nappaliból szûrõdõ fény miatt hamar megtaláljuk a villanykapcsolót, amit fel is nyom hamar cicám. Az asztalhoz vezet, majd leültet, én meg csak a kis üvegszilánkot nézegetem.
- Mennyi az idõ?
- Hajnal négy körül vagyunk.
- Mikor volt...?
- Ma, vagyis tegnap - érkezik a zavart válasz, de megértem a lényegét. Szóval még egy nap sem telt el azóta, pedig többnek éreztem. De még mennyivel többnek...
- Csináljak egy teát? - kérdezem teljesen nyugodt, de feltûnõen színtelen hangon. Justes csak megrázza a fejét, majd megszólal.
- Majd én elkészítem.
Bólintok, majd újra a kis üvegcsefal-darabkát nézegetem, majd kezdem el tüzetesebben vizsgálni. Apró karcolások vannak az üvegben, mintha valamilyen jel lett volna fiatalabb korában, és pár betût is kiszúrok.
- Egy másik boszorkány tulajdona - szólalok meg, mikor egy csésze gõzölgõ teát rak le elém az asztalra. - A "Minden rendben van. Vége van." azt hiszem, érvényét vesztette.
- Nem, nem vesztette érvényét. Várj egy picit, ide hívok két embert, rendben?
Megvonom a vállam, mire feláll, és kisétál a konyhából. Mikor visszatér, két másik ember tûnik fel vele együtt. Valamiért ismerõsnek tûnnek, de nem tudom sehová sem tenni õket.
- Õ itt Kevin, õ pedig Lucy - mutatja be ismerõseit (barátait, jóakaróit?). Bólintok, és van egy olyan érzésem, nekem erre nem lesz szükségem, mármint nem kell bemutatkoznom. A két idegen leül az asztalhoz, miközben nekóm két másik csészét vesz elõ és tölti meg õket. Mikor végzett, mögém áll, és mindkét kezét a vállamon pihenteti.
- Én alakváltó vagyok - kezdett bele Kevin.
- Én pedig bárhová tudok teleportálni, és meg tudok találni bárkit, legyen bárhol - tette hozzá Lucy.
- Mi segítettünk ma neked és Justesnak. Már nincs semmi baj, végeztem Dantonnal.
Csöndben maradok, és nem szólalok meg. Majd végül elmosolyodok, de ahogy az egész viselkedésembõl süt az, hogy valami nincs rendben velem, úgy ebbõl a gusztusból is.
- Semmi sincs rendben. Mikor vitt, beszélt hozzám... Sajnos nem hallottam sok mindent, és nem is értettem meg mindent. Nincs egyedül.
A szavaim néma csönd fogadja, majd hallom a hátam mögül Justes hangját.
- Ne butáskodj, már nem él.
Rövid csend után folytatom.
- Keresgélt az interneten és talált egy boszorkányt magának, akit valahogy a maga oldalára állított, és az segít neki. El akart vinni hozzá, de fogalmam sincs, miért. Szerintem felélesztette Dantont - érzem, hogy így van -, mert nem segített volna neki, ha nem ragaszkodna hozzá valamiért, vagy ne akarna tõle valamit.

~ * ~

Egy újabb bõ hét telt el, és semmi sem történt. Még mindig magam alatt vagyok, a túlzott higgadtságom már nekem is feltûnõvé válik. Justes szeretget, de õ is óvatosan viselkedik velem, nem akar felzaklatni. A laptopom véletlenül se kapcsoljuk be, a telefonom réges régóta ki van kapcsolva, persze az egyetemnek ment az információ. Valószínûleg bukom a félévem, de ez már nem érdekel. Az éjszakák rémálmokkal telnek és csitítgatással, kemény hidegfürdõs ébresztgetéssel. A hideg, ami árad belõlem a teljes lakást lehûtötte, és Justes is kénytelen felöltözni, ha a közelemben akar lenni. Az ajtót Kevinék kicseréltették, hogy legalább ezzel ne legyen bajuk, majd hazamentek, de megnyugtattak, hogy szóljunk, ha kellenek.
Tévézünk, és én teljes mértékben a mûsorra figyelek. Vagy legalábbis azt hiszem, mert valójában semmire sem emlékszek az egészbõl.
Este rászánom magam, hogy bekapcsoljam a gépemet, és végignézzem az e-mailjeimet. Justes mellettem ül, a fejét a vállamon pihenteti, és úgy nézi, miket pötyögök. A legelsõ levelek a többiektõl jöttek, hogy hogyan telt el az estém Dantonnal, és ott hagytam-e Justest. Üveges szemekkel nézek magam elé, és legszívesebben kínomban röhögnék. De egyszerûen nem tudok, az éjszakák emlékeztetnek rá, hogy miért. Az újabb összeomlás még nem jött el, és valószínûleg azért, mert nincs vége, tudom, hogy nincs vége, és ezért...
A következõ levél-csokor a kisebb aggodalmakat fejezik ki, hogy miért nem hallanak rólam, és miért nem válaszoltam nekik, valamint miért van kikapcsolva a mobilom, és miért cseréltem le a kertkapu zárait, miért új a bejárati ajtóm, és miért nincs semmiféle jelzés arról, hogy a házamban lakok.
Végül jönnek a scannelt anyagok, valamint hangfájlok, amiket a tanárok engedélyével készítettek, hogy ne maradjak le és le tudjak majd vizsgázni a félév végén.
Az utolsó e-mail ma érkezett, és nagyon ismerõs a cím, amirõl érkezett. Más, mint ami eddig volt, de az alapja ugyanaz. Anagramma. Átlátom.
"Kincsem!
A mocskos kis barátaid csúnyán elintéztek, Irina alig tudott összeszedni. Te meg levédted a házad és elbújtál, azonban mi is szeretünk bújócskázni. Egyszer ki kell majd bújnod a házadból. Mi pedig ott leszünk.
Ja, hogy ki is Irina? Egy nagyon kedves boszi, és segít nekem. Ennél többet nem mondhatok róla, mert az elvenné a mókát.
Örök híved: Danton"
Pár másodpercig mozdulatlanul ülök, majd mikor Justes felemeli a fejét a vállamról, nagyon lassan a laptop felé nyúlok, hogy összehajtsam.
- Kicsim, jól vagy? - kérdezi óvatosan, és megfogja a kezem, miután a laptopot leraktam magam mellé.
- Nem... - felelem tompán, majd érzem, hogy gyûlnek a szememben a könnyek, majd csorognak le az arcomon. Érzem, hogy kezd eltûnni a normális világ, amennyire normálisnak lehet nevezni, mire nekóm óvatosan átölel és magához szorít. Belõlem pedig felszakad minden, amit eddig valahogy sikerült lefojtanom az öleléseivel és az óvásával, a csókjaival és az együttléteinkkel.
- Nyugodj meg, melletted leszek - suttogja, és a hajam simogatja. Szinte látom magam elõtt, hogy konyulnak le a fülei, és milyen arcot vághat, de ez még annál is jobban fáj, mint amit Danton miatt kellett elviselnem. Hüppögve valahogy kifejtem neki, hogy mennyire sajnálom, és mennyire nem akarom ezt, de õ tovább szorít magához.
- Ha majd mész valahova, mindhárman elkísérünk, és azonnal ki tudunk rántani bárhonnan, ha baj van.
Bólogatok, és hálásan szívom be az illatát a tüdõmbe, de nem szûnik a lidércnyomás.

~ * ~

Az elsõ szóveli vizsgám. A hiányzásaim végül nem gyûltek össze, ugyanis a tanszékvezetõnek mutattam pár orvosi papírt, aki ezt elnézte, majd megengedte, hogy elmehessek vizsgázni mindenbõl. Persze a papírok hamisak, a kórházban is ugyanilyen hamis papírok lettek elhelyezve, köszönhetõen Lucy-nak.
Az írásbeli vizsgámon mindhárman ott voltak, leültek szépen, és úgy várakoztak, de a szóbelire nem engedik be õket. Egyedül Kevin jut be, átváltozva a táskámban kisállatként. A táskákat a sarokba kell letenni, majd tételt húzni és kidolgozni. Utolsóként vizsgázom le a teremben, és összesen hárman (négyen) vagyunk bent, David, a tanár és én. David azért van bent, hogy meglegyen az egy fõ, aki a vizsga tisztaságát bizonyítja. Leülök a tanár elé, és elkezdem mondani a tételem lényegét és azokat a dolgokat, amiket nem írtam le. Bólogat, majd egyszer csak fájdalom hasít a fejembe, és az asztalon csattanok.
- És most velünk jössz.
Rántást érzek, majd eltûnik a terem képe. Sötét szobában kelek, majd ájulok el újra.

Elfektet az ágyon, és habár még mindig érzem egy pillanatra az aggályaimat tetteim helyessége felõl, végül is meggyõzöm magam, hogy ebben nincs semmi kivetni való. Ha pedig vágyom rá, és megkaphatom...? Ajkaimat elhagyva a nyakamat kezdi csókolgatni, mire megborzongok, és levegõ után kapkodok. Valamiért beidegzõdésként van meg bennem, hogy a nyakamhoz nem érhet senki, de ez most átcsap kéjes élvezetbe. Ha szeretné, akár át is haraphatná a torkomat, itt vagyok védtelenül, csak tessék, én nem fogok ellenkezni...

A törölközõ nemsokára lekerül mindkettõnkrõl, mikor pedig alólam húzza ki, kissé fentebb emelkedek, és pár másodpercre újra érzem testének izzását.

Ahogy végigsimít újra és újra a testemen, azt sem tudom, mit kezdjek magammal. Borzasztóan kívánom, hogy magáévá tegyen, de egyelõre még csak kívül kényeztet különbözõ módokon. Ezt én is viszonzom, de az akarat, hogy más is legyen, folyamatosan ott van az arcomon. Ezt mintha látná is, de õ valószínûleg tapasztaltabb ilyen téren. Engem az ágyban úgyis mindig kihasználtak, legalábbis a legtöbbször... Lehet, hogy õt is, de mégis más egy férfi esetében a kihasználás, mint a nõknél... Az megalázóbb, bár lehet, õ nem így gondolná...

Lent már annyira forró vagyok, hogy az szinte már fáj, és végre belém hatol, lassan, óvatosan, tisztelettel. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy az én csípõm kezdjen el hamarabb mozogni, de nagy nehezen visszafogom magam. Mikor végre el kezd mozogni bennem, elkezd bizseregni a testem, elõbb csak lent, majd mindenhol szétárad bennem ez a furcsa, de kellemes érzés. Hagyom hallatni a hangom, holott világéletemben ügyeltem arra, hogy ne essek túlzásokba, de egyszerûen nem tudok mit kezdeni most vele. És tudja csak meg, hogy igenis élvezem, és nem csak úgy teszek, mintha csak lesajnálnám, vagy bármi...

Számomra pokolian kevés idõ múltán ívbe feszül a testem, és ahogy mozog tovább, folyamatosan a csúcson tart, majd õ is elmegy. Szerencsére nem távozik egybõl a testembõl, ami megnyugtatóan hat rám, nem olyan, mintha egybõl elakarna dobni, mint valami kis játékszert. Ó, istenem, ekkora szerencsét miért kaptam?

Megcsókol, mikor kihúzódik belõlem, majd mellém bújik. A hasa egy aprót kordul, én meg borzasztóan kedvesen mosolyodom el.

- Mit kérsz enni? - kérdezem, miközben az arcát nézem.

- Bármit. Örömmel meg eszek mindent, ha egy kis tejet is kaphatok hozzá. - feleli mosolyogva, mire nem bírom megállni, hogy ne pusziljam meg ott, ahol érem - ezúttal az orrát.

- Azt mindig kaphatsz - mondom kedveskedve, majd felállok az ágyról, és egy sötétkék köntöst kapok magamra. Gyorsan megkötöm, és szinte repülök is a konyha felé.

Temérdek gondolat tolódik a fejembe, és mindegyik azzal kapcsolatos, hogy mit készítsek enni. A konyhában gyorsan megnézem, mi minden áll a rendelkezésemre, végül a palacsinta mellett döntök. Viszonylag egyszerû elkészíteni, a sütés egyedül az, ami kicsit idõigényesebb, de az már nem számít. Az utolsó simításokat végzem vele, már kezd szép folyóssá vállni, mikor beállít Justes. Rámosolygok, majd kutyulok tovább. Magához ölel hátulról, mire újabb mosoly kúszik fel a számra.

Az elsõ adagot merem bele a serpenyõbe, mikor dörömbölés hallatszódik az ajtón. Értem én, hogy át lehet mászni a kerítésen, de miért kell megtenni? Csóválom a fejem, majd Justes felé fordulok.

- Kinyitod? - érdeklõdök, de mikor a feje felé kezd pillantani, már egybõl rá is jövök, hogy mit kérdeztem.

- Biztos jó ötlet? - kérdi a biztonság kedvéért.

- Ne haragudj. Rendben megyek én, addig kérlek vigyázz a kajára, hogy ne égjen le. - apró csókot lehelek az ajkaira, amit hasonló módon viszonoz, majd a bejárati ajtó felé veszem az irányt. A dörömbölés nem szûnik, ösztönösen húzom szorosabbra a köpenyemen az övet.

A kilincs hidegsége nem lep meg, de valamiért beleáll az ideg a gyomromba. Rossz megérzésem van. Elfordítom a kulcsot a zárban, mire szinte kicsapódik az ajtó, és egy jól ismert arc tûnik fel elõttem. Csak éppen nem örülök neki, rohadtul nem.

- Iresia mi akar ez lenni? - ordít rám köszönés helyett reflexbõl Danton. - Egy hónapra utazok el és már is más pasival jössz össze?

- Még is mit vársz? Szó nélkül mentél el, hát én meg szakítottam veled. - vágom rá, közben enyhe idegesség kezd eluralkodni az érzékszerveimen. Még azt se veszem észre, hogy idõközben befutott Justes.

- Velem senki nem szakíthat - jelenti ki izzó szemekkel, és egy lépést tesz felém. Nem merek hátrálni se, mert még elõnyben érezné magát.

- Hagyd õt békén. - jelenik meg cicusom mellettem, és átölel. Egy pillanatra megnyugszom, majd újult erõvel tör rám a félelem majd a rettegés.

- Ch. Csak nem te vagy az új fiúja - és elkezd röhögni. Ezért nem szerettem, mert mindig mindenkit kiröhög. Nem elég, hogy beképzelt, és egoista, de még le is néz másokat... - Ne na röhögtess. Egy jelmezbe bújt emberrel jársz? - kérdezi tovább röhögcsélve.

- Mindjárt megmutatom ki a jelmezbe bújt - vágja rá, majd elenged, és nekitámad Dantonnak. Látom, hogy villannak meg karmai, én meg dermedten nézek. Hiszen látja, hogy sokkal erõsebb nálam, úristen, ne, Justes!

- Mi a fészkes francos nyavalya vagy te? - kérdi drágalátos exem, miután lelökte magáról cicusomat.

- A halálod, ha bántani mered Iresia-t. Ha csak egy ujjal is hozzá mersz nyúlni, vagy bántani mered, esküszöm, széttéplek - fenyegeti és fogadja meg egyben Justes, engem meg a hideg ráz. Ideges vagyok, féltem, és jelenleg a gyenge nõi szerepben tündöklök. Nem léphetek ki elé, hogy megvédjem, és nem varázsolhatok feltûnõen. Abból nagy balhé lenne. Így marad az imádkozás.

- Azt megnézném. Kis cica. Dorombolni szoktál? - kérdezi oltári rohadék módon, amit drágám nem is bír ki nyugton. Nekitámad, de egy - külsõ szemlélõ számára - szép találattal a falhoz röpíti Justest.

Elég, hagyjátok abba - odafutok hozzá, és átölelem, pokolian remegek, és féltem, hogy mennyire sérült meg.- Danton, takarodj a házamból! "Északi szelek, ismertek, tüntessétek el innen!" - súgom idegesen magam elé, majd a telitalálat egy pillanatra örömmel tölt el. Az ajtó is zárul, a kulcs is el benne, és mocskosul remélem, hogy nem akar betörni. Még egy percig biztosan nem jön rá, hogy be lehet törni az ablakokat, a szél tehet róla, de az ablakok olyan gyöngék...

- Nekem kellett volna… téged megvédenem… nem pedig fordítva. Ne haragudj… hogy nem tudlak… még egy ilyentõl sem… megvédeni. - Az elnézéskérés valahogy nem jut el a szívemig, ahhoz már túlságosan kész vagyok idegileg. Szinte kapkodva próbálom letörölni az arcáról a vért a köntösöm ujjával.

- Itt kell hagyjalak, sietek.

Rohanva jutok el a konyhába, ahol egy pillantást vetek a legelsõ ablakra. Danton még a földön fekszik, biztosan le van döbbenve kedves izomagyúm, hogy mi is történt. Az ablakhoz futok, és egyesével érintem meg az összeset, miközben azt suttogom: "Fagyjál bele az idõbe..." Hamar végzek a konyhával, majd a nappali és végül a fürdõszoba kis apró ablaka. Reménykedem, hogyha ezzel próbálkozik, elõbb a földszintet próbálja tönkretenni, és csak utána dobál az emelet felé.

- Justes... felmegyünk, rendben? - kérdezem meg aggódva, mire csak bólint. A tüdeje egyenletesebben emelkedik és süllyed, de az orrából még mindig csordogál a vér. Az, hogy nem köp fel vért, mert nem jelent semmit...

Felsegítem, majd az emeletre támogatom. A boszorkánykonyha ajtaja ezúttal a nézésem hatására is kinyílik, és besétálunk rajta. A kanapéra ültetem, majd megint az ablakhoz megyek a begyakorlott mondatommal. A másik két szobát hanyagolom, isten neki, majd valamivel összebarkácsolom, de ennek a szobának semmiképpen sem szabad, hogy baja essen. És most... füzet elõ, bûbájok sorozata... Majd a lapozgatás sikerrel jár.

- Ha nincs semmi bajod, nem történik semmi, ha igen, akkor meggyógyulsz.

- Ugyan, nem kell...

- De.

A hasához érek a kezeimmel, majd a kis füzetbõl egy rövidebb latin szövegrészletet olvasok fel. Tudom, mit jelent, oda van írva szépen fölé a jelentése, na meg még egy plusz sorban a fonetika hozzá. Nem remeg meg a hangom, mert nem remeghet meg, a végén még valamit elrontok, az meg nem lenne jó. Mikor befejezem, kissé aggodalmasan nézek rá, õ meg idegenkedve néz vissza. Azt hiszem, nem bejövõs nála a mágia dolog. Vagy csak furcsának találja?

- Jól vagy? - kérdezem még mindig kissé idegesen, mert mi van, ha mégis elrontottam valamit egy óvatlan pillanatban?

- Nem, semmi bajom, csak még mindig zavar a lenti jelenet - mondja kissé letört hangon.

- Jaj, Justes... Amiatt régen nem kell. Ha nem jöttél volna ki, régen leblokkoltam volna az elõszobában, és...

Felvillannak az éjszakai képek, amiket szoktam látni, és nem is tûnik olyan távolinak. Fõleg, hogy Dantonból kinézem ugyanezt, hogy nem lehet megállítani, ha valamit meg akar szerezni, vagy el akar érni, és ha engem akar tönkretenni, akkor... akkor...

Valami hozzáér a vállamhoz, megdermedek, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy felsikítsak. Mikor a valami fel-le kezd mozogni, akkor jövök rá, hogy csak cicusom simogat, és próbál megnyugtatni. Úristen, még csak az hiányzik, hogy pánikroham törjön rám. Annak nem lenne jó vége.

- Úristen, a kaja! - kapok a szám elé a bal kezemmel, és már pattannék is fel Justes mellõl, hogy lerohanjak a földszintre, de megfogja a kezem.

- Lehúztam, hogy ne égjen le. Maradj fent! - néz rám szavai mellé esdekelve, én meg nagy nehezen lehiggadok, ahogy a szemeit nézem. Majd egy nagy koppanást hallok, lentrõl. Majd még egy. Még egy...

- Megpróbálja betörni az ablakokat - suttogom magam elé tehetetlenül. Nem merem kihajítani a kertbõl varázslattal, mert nem a fõ területem, túl sok erõt igényelne. Csak megunja, és elmegy idõvel, mást úgy sem tehet. De vissza fog jönni a többi rohadék ismerõsével, a kondi-társulattal.

- Meddig tart ki a varázsod?

- Vagy egy napig stabilan. Talán tovább... De meg lehet ismételni.

Komolyan bólint, és tovább néz a szemembe, belõlem meg kezd minden baljós elõérzetem elpárologni. Legalábbis most.

- Ha elmegy, majd lemegyünk, és megcsináljuk õket, addig jó lesz itt fent, nem? Ígérem, nem fog megkordulni a hasam.

Halványan elmosolyogok, majd mellé bújok a boszorkánykonyhai kanapén. Csókolom óvatosan, ahol érem, de idõnként fel-felhallatszódik a lenti koppanások hangja.

Jó öt perc telik el így, lassan már tudomást sem veszünk drágalátos kívülre szorult exemrõl, amikor csörömpölést hallok.

- Bezúzta a szobám ablakát! - sikkantok fel, majd már fel is ülök, és rohanok át a szobámba, teljesen elveszítve a fejemet. Az ajtókat úgy tépem fel, mintha kilincsre se lennének zárva, és a falról csattannak vissza mindkétszer.

- Takarodj a házamból! - kiáltok fel hisztérikusan. - Takarodj a kertembõl, takarodj az életembõl!

- Nagy büdös francokat, nem tûröm, hogy egy ilyen kis senki miatt hagyjál el!

- Egy ilyen kis senki miatt!? Azt se látod, hogy mit csinálsz? Tönkreteszed az életem, kurvára boldog lehetsz!

Danton elkezd röhögni, és meg majdnem megint elordítom magam, hogy takarodjon, de ekkor megjelenik Justes mögöttem, és hátrébb húz.

- Beleléptél a szilánkokba, vérzik a lábad.

Meghökkenek, majd arrébb táncolok a szilánkokból, de még mindig nem érzek fájdalmat. Felkap az ölébe, majd visszavisz a másik, levédett szobába, majd óvatosan, egyesével kezdi el kihúzogatni a törmelékeket a húsomból. Nem szisszenek fel, nem is érzek fájdalmat, az ideg még mindig úgy el van hatalmasodva rajtam, hogy egyszerûen semmit sem érzek. Persze kintrõl meg még jó ideig hallatszódik annak a gyökérnek az ordibálása, és az istenért se akarja abbahagyni.

- Bekössem? - kérdezi meg végül, mikor befejezte a tisztogatást.

- Nem tudom... semmit nem tudok - motyogom magam elé megsemmisülten, majd hagyom, hogy gézt kerítsen elõ az egyik fiókból, és bekösse a talpamat. Odakint elcsendesedik a környék, mire egy nyugodtnak mondható sóhaj hagyja el a számat. Végre minden... oké? Az biztos nem, de legalább van egy kis nyugodt idõm.

- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak - mondom csak úgy magam elé teljesen összetörve, mire újra felkap, és levisz a konyhába. A lépcsõn becsukom a szemem, és a vállába fúrom a fejem, mert félek, hogy mi történik, ha véletlenül elejt. Az asztalhoz ültet, majd kiles az ablakon, majd komoly szemekkel mondja, hogy elmúlt a veszély. A serpenyõt veszi a kezébe, és óvatosan elkezdi kisütni a palacsintákat, bár közben látom néha, hogy kisebb küzdelmeket vív azzal, hogy feljöjjön az aljáról a tészta és átforduljon a másik oldalra. Néha halványan elmosolyodok, de még mindig kedvtelen vagyok az események miatt. Miért kellett hazajönnie? Lelépett, csak úgy, most meg... Megszakad a pici kis szívecskéje a hülye nagy egója miatt. Én meg tûrjek és szívjak? Na nem...

- Tessék - szól Justes és egy tányért rak elém a kiterített palacsintákkal. Automatikusan állok fel, hogy kakaót, lekvárt meg túrót rakjak az asztalra - na meg tejet. A legfontosabbat.

- Köszi a segítséget. - Bólint egyet rá, majd leül, és õ is falatozni kezd velem együtt. Nagy nehezen begyûrök három darabot, de többet egyszerûen nem bír befogadni összeszûkült gyomrom. Justes kétszer annyit ugyanidõ alatt, de ez csak annyit bizonyít, hogy õ nem sokkolódott annyira, mint én. Nem is baj... Néha-néha elkapom aggódó pillantásait, de se mosolyogni, se biztató tekintetet nem bírok küldeni felé. Nincs erõm hozzá. És a vicc, hogy õt kenték falnak, nem engem. A vacsora végeztével csak összeszedem a tányérokat és berakom õket a mosogatóba, mivel semmi kedvem foglalkozni velük, de ráér ekkora mennyiség holnap is.

Egy rövid puszi után elmegyek lemosakodni gyorsan, aztán feltipegek a szobámba. A szél süvít bent, és megfagy bennem a vér. Senki sincs a szobában, csak maga ez a hely, ez a szituáció... Az ablakhoz sétálok óvatosan, ügyelve, hogy ne lépjek bele egy újabb szilánkba, és kinézek. Sehol senki... Megérintem a keretet, majd pár halk szó után a szilánkok felemelkednek, elfoglalják a helyüket, majd egybeforrnak. Utána jön a lenti igézet erre az ablakra is. Sokáig nézek ki a leereszkedett éjszakába, majd bekucorodok az ágyamba. Justes is csatlakozik hamarosan, és bebújik mellém az ágyba. Csókolgat, próbál megnyugtatni, hogy itt van mellettem, én meg csak bólogatok egy darabig, majd elalszok.

Újabb álom jön, de ezúttal a hímek helyett Danton jelenik meg álmomban a haverjaival.

- Na mi van kicsim, rossz újra látni minket? Hiszen úgy szerettél velünk lógni!

A lábam remeg, a levegõt kapkodva szedem, majd hátrálni próbálok.

- Persze, mert olyan jó volt, legalábbis azt hiszed. Igen, nagyon jól el tudom hitetni az emberekkel, hogy kielégít a viselkedésük. És nem csak társaságban, az ágyban is!

Rettegek, mi lesz a felelet, de csak röhög, és sebes léptekkel megindulnak felém. Azt hiszik, nem mondtam komolyan? Miért nem fogta fel, mit mondtam? Ennyire nincs esze? Már megint azt fogják csinálni velem, mint akkor éjjel!?

Sarkon fordulok, és elkezdek futni, de a lábaim pokolian fájnak. Persze, azok az átkozott üvegszilánkok! Ne törõdj a fájdalommal, fuss, menekülj, úgy sincs erõd ahhoz, hogy varázsolj, a félelem megbénít... A karom, megfogták! Sikítok, ahogy a torkomon kifér, a hangszálaim vészesen megremegnek, talán el is fognak pattanni, ha így folytatom, de akkor hogy kapok segítséget? Vér kezd felbugyogni a torkomon az erõlködéstõl, ahogy ütnek, hogy hallgassak már el, rúgnak, hogy kerüljek a földre, és megbüntethessenek akaratuk szerint.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!

De nem történik semmi, ugyanaz a környezet, ez nem álom, ez biztosan a valóság, mert csak az lehet, az ilyen kegyetlen és valóságos! Nem, megint nem!

- Justes minden rendben? - nézek rá kissé aggódó arckifejezéssel, mert nagyjából ugyanúgy nézhet ki az arca, mint pár pillanattal ezelõtt az enyém.

- Ööö… igen bocsika, csak kicsit elkalandoztam - néz rám halvány mosollyal, de engem nem ilyen egyszerû meggyõzni.

- Semmi gond, de tényleg nincs semmi gond? - kérdezem meg a biztonság kedvéért újra, mire a lehetõ legzavarbaejtõbb válasz érkezik - elém sétál, és az ajkaimhoz ér szájával. Megérzem az illatát, földbe gyökerezik a lábam, és nem tudok hirtelen semmi másra sem gondolni, csak rá.

- Biztos; lemegyek eszek valamit, mert éhes vagyok, majd gyere utánam és adok neked is.

Kacsint és elfordul, én meg hirtelen nem kapok levegõt. Itt hagy engem? Itt? Nem sokon múlik, hogy szó szerint felhördüljek, és mikor bezáródik az ajtó, ez meg is történik. Csak a konyhába megy, nem tovább... Csak oda... Persze, nyugtatom magam, mint az õrültek, de tenni nem teszek semmit.

Az üsthöz támolygok, majd megint összeszedem magam. Lehûtöm a kezem, majd úgy nyúlok hozzá a forró fémhez - szerencsémre nem érzem, és a fém is lassacskán elkezd lehûlni. Jó három-négy perc alatt langyossá válik, merek belõle egy pohárba, majd nem törõdve az ízével megiszom. Még két percig a földön csücsülök utána, majd mikor érzem, hogy minden tiszta, és az éhség érzete is kezd visszabújni a gyomromba - valahol tegnap este ugyanis elhagytam -, felállok, és a konyha felé veszem az irányt. Az ajtót kulcsra zárom, majd a korlátot végig simítva lebegek le a földszintig. A konyhában ott van õ is... Szendviccsel és kávéval felszerelve. Jó párosítás, a gyomrom máris görcsbe rándult attól, hogy egy apró kis csalit dobnak elé - és még le se törtem az elsõ falatot.

- Sokkal jobb színben vagy - mondja kedvesen, mire válaszként elmosolyodom és le is ülök az asztalhoz.

- Jobban is érzem magam - válaszolom, és már nyúlok is az elsõ áldozat felé. Már szinte a számban érzem az ízét, de tisztában vagyok vele, hogyha nekifogok, nem fogok tudni megszólalni jó ideig. - Viszont a tegnapi miatt tényleg ne haragudj. Nem akartam ennyi gondot okozni.

- Nincs semmi baj. Annyiból legalább megérte, hogy nem volt rémálmod - feleli folyamatosan mosolyogva. - Na, egyél, mert a gyomrod felfal, annyira morog.

Pontosan errõl van szó. Az arcom elpirul, majd nekilátok a már elvett szendvicsnek. Örülök, hogy õ is eszik közben, mivel gyûlölöm úgy tömni a pofim társaságban, hogy a másik nem eszik.

Mikor eltûnik az összes étel, jó egy percig csak ülök, és élvezem, hogy a hasamban van valami, aminek semmi köze sincs az alkoholhoz. Végül már a kávét kortyolgatom, amikor Justes feláll, és már kezdené is összeszedni a tányérokat, de nem hagyhatom.

- Hagyd így is eleget tettél értem az elmúlt jó pár órában. Majd én megcsinálom - lehajtom a fejem, és még mindig kissé szégyenkezve próbálok a mosogatóhoz eljutni, azonban egy kéz megfogja az enyémet. A szívem egy másodperc alatt kezd el kétszer olyan gyorsan verni, úgy fordulok csillogó szemekkel nekóm felé. Megsimítja az arcom, és már kezd elhomályosodni a kép, mikor meghallom a mobilom jól ismert csengõhangját. Hogy a ...

- Vedd fel nyugodtan. Nem zavarlak.

Hátat fordít, és elmegy, én meg nagy nehezen felveszem a mobilom. Amy az, és már az elsõ szava után érzem rajta a másnaposságot. Õ meg le van döbbenve, hogy az enyémen miért nem. Reggel sikeresen hazament, felkelt... Hogy mennyire nem érdekes ebben a pillanatban, az valami hihetetlen... Nagy nehezen sikerül leráznom, a mobilomat meg legszívesebben a falhoz kenném. Elegem van belõle. Lenémítom, rezgõre állítom, jó lesz úgy is... majd besomfordálok a nappaliba.

- Csak a barátnõim voltak, hogy megkérdezzék minden rendben van-e és épségben hazaértem - kezdek bele a hívás eseményeinek elmesélésébe, de nem jutok sokáig benne.

- Nem tartozol magyarázattal - felszabadítva engem a beszámolóm elmondása alól, majd újra a tévé felé néz. Ez pokolian rosszul esik, nem is értem, miért...

- Ömmm… Justes… - próbálom felhívni magamra a figyelmet, közelebb lépek a kanapéhoz, és megint elvörösödök. - Mit akartál odabent mondani?

Látom az értelem megvillanását a szemében, közelebb húzódik hozzám, és úgy válaszol.

- Csak ezt - odahajol hozzám, és végig se gondolom, mit teszek, és már át is adom magamat az élvezetnek. Egyszerûen nem érzem a testem, lebegek valahol a semmiben, csak az õ közelségét érzem biztosan. Csak a szeretetet és a kedvességet akarom kifejezni, ami bennem van iránta, de ez nagyon hamar elmúlik, fellángol a testem, és egyre hevesebbé változom. Közelebb húz magához, én pedig a nyaka köré fonom a kezeim, hogyha véletlenül távolabb akarna húzódni, ne sikerüljön neki.

Lassan rájövök, hogy ennél közelebb nem tudom magamhoz húzni, és õ is rájöhetett erre, mivel egyszer csak a kanapéra ránt, majd mellém fekszik. A testem tûzben ég, és meg mernék esküdni arra is, hogy nála sem más a helyzet. Ajkain szinte egy másodpercre sem válnak szét, és közben a kezeivel kezdi felderíteni a bõröm selymességét. Mikor a melleimhez ér, ledermed, ahogy én szoktam, majd már próbál is elhúzódni. Szemérmeskedni a mi korunkban? Na ne...

- Ne…. Ne haragudj.

- Csssss - csitítom el, miután ugyanúgy felülök, ahogy õ, bár semmi kedvem így mozdulni. Újra magamhoz vonom, majd minimális súlyomat a gravitációra bízom, hátha õt is levonzom az ágy felszínére. Pár másodpercig még tartóztatja magát, majd újra táncot jár a keze a testemen. Belül reszketek, élvezem az összes pillanatot, amit így töltök el vele... A lábamat fentebb emeli, és megértem, mit szeretne. Még közelebb bújunk egymáshoz, majd újra a melleim felé kalandozik a mancsa kedves kis cicámnak. Megremegek egy pillanatra, de ezt félreérti sajnos. Elhúzódik tõlem, és a szemeimbe néz.

- Nem akarok olyat tenni, amivel megbánthatlak vagy elveszíthetlek. Féltelek nagyon. Tegnap kellett rájönnöm, hogy ez alatt a pár nap alatt milyen fontos lettél számomra.

- Justes... - ez itt nem a szavak helye, de ezt már nem tudom elmondani, és különben is... Mivel bánthatna meg õ?

- Kérlek hallgass végig - mondja, majd várja a reakciómat, és végül bólintok. - Az eddig életemben sokat szenvedtem és elvesztettem az emberekben a bizalmamat. De te egy nap rám találtál. Jobban szólva én rád, de te nem hagytál elmenni. Nem üldöztél el. Befogadtál és gondomat viselted, amiért nagyon hálás vagyok, de…

Most akarsz itt hagyni? Most? Ne csináld... nem szabad...

- ...  azon az éjszakán, mikor rémálom gyötört és láttalak sírni, akkor elhatároztam, hogy melletted maradok és megvédelek, de nem azért, mert sírtál, hanem, mert akkor a szívembe loptad akkor magad és menthetetlenül beléd szerettem.

Érzem, hogy kezd elfátyolosodni a látásom, és nagyon erõsen kell koncentrálnom, hogy legalább a könnyem ne csorduljon ki a meghatódottságtól.

- Tegnap a buliba mikor mással láttalak táncolni, akkor jöttem rá legjobban, mert piszkosul féltékeny voltam és nem akartam, hogy más hozzád érjen, csak én.

Túl aranyosan pirul el, én meg évek óta nem voltam oda annyira egy hímnemûért, mint amennyire most odavagyok. Elveszi a kezét a számtól, az ajkaim megremegnek, és nagy nehezemre esik az, hogy ne támadjam le elsõ körben, hanem kinyögjek valamit - bármit.

- Justes...

Az elsõ szó megvan, nagyszerû... De innen hogyan tovább? Ha azt mondom, szeretlek, oda a világomnak... Én nem mondok olyat, hogy szeretlek, az annyira... annyira minden. Ezt a szót tõlem érzelmekkel tele talán a családomon kívül még senki sem hallotta, de õk is már mikor meghaltak... Itt az ideje, hogy kimondjam újra? Hogy bízzak valakiben, aki jó hozzám? Aki nem akar kihasználni? Aki nem olyan, mint az összes többi, aki csak egy jó csajt akart maga mellé az egyetemi évek alatt?

- Miért most kellett ezt felhozni? - suttogom gondterhelten, és majdnem sírva fakadok. Az érzelmek fel-alá járkálnak bennem, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy kiboruljak. Ó basszus, hát megint én rontanék el mindent?

- Justes, én... én... - nyelek egyet, majd könnybe lábadt szemekkel kibököm végül - szeretlek.

A szám remeg, csókért vagy levegõért kívánkozik, még nem tudom eldönteni. A sírás annyira szeretne kiköszönni belõlem, de nem akarom tönkre tenni ezt a délutánt, ami eddig olyan szépen alakult.

- Kérlek... bújj hozzám.

Ez már könnyebben hagyja el a számat, és bevallhatom, minden könnyebben hagyja el a számat, mint az a szó, hogy szeretlek.

Látom rajta, hogy kételkedik abban, hogy tényleg azt kéne-e tennie, amit kértem tõle, de mikor a nyakába akasztom a kezeim, beadja a derekát, és lágyan csókol meg.

Pár perc múlva már ott járunk, ahol a rövid párbeszédünk elõtt. Lassacskán újra felengedek és lángba borul a testem, és bevillan az elsõ hibát jelzõ üzenet. Elsõ alkalom lenne vele, de vajon akarja-e? A mozdulataiból erre tudok következtetni, de ha nem? A hibaüzenetet rövidtávon kiiktatom, inkább végigsimítok Justes karján, majd az oldalán, és óvatosan közelítek a csípõje felé. Próbálok olvasni testi reakcióiból, amibõl arra következtetek, nem ellenkezik semmi ellen. A nadrágjára csúsztatom a kezem, majd megállok középen. Érzem, hogy merevedése van, aminek csak örülni tudok. Nem használódtam el ennyi év alatt, és még szeretnének engem...

- Folytassuk a fürdõben...

Mondom kissé elhúzódva tõle, de még mindig a nadrágját fogva. Tudom, hogy koszos vagyok és a hajam még szaglik a tegnap estétõl, és nem akarom, hogy így legyünk együtt. Próbál lebeszélni a mozdulataival, de nem engedek belõle. Borzalmasan érezném magam, ha úgy adnám oda neki magam, hogy nem vagyok a legjobb formámban.

Felkászálódok az ágyról, és közben húzom magammal, és a fürdõszobába az út nagyon rövidnek tûnik, bár lehet, perceket is igénybe vesz. Végig csókoljuk egymást, emlékezetbõl lépkedünk a vélt irány felé.

A lámpát valahogy sikerül felkapcsolni, a víz is hamarosan csobogni kezd a kádban. Egymásnak esünk a kád szélén, végigsimítva és kényeztetve a másikat, és csak akkor kapunk le egymásról egy-egy ruhadarabot, amikor már végkép nem tudjuk elviselni, hogy rajta van.

A kádból kezd kifolyni a víz, mi pedig szinte csak belefordulunk a melegségbe. Ruha sehol, a csapot valamelyikünk elzárja, és már csak egymáséi vagyunk. Mikor átadom neki magamat, egybõl megremegek, mivel semmilyen kényszerhelyzet nincsen vele kapcsolatban. Szeretem õt, beleestem, a régi pasijaim meg... Szerettem õket, de õ más. Õt akarom, magam mellé, és nem akarom elengedni...

Végig azt remélem, hogy élvezi, úgy, mint a tegnap estét, vagy még jobban, és hogy tényleg jöhet bármilyen vihar, õ így is mellettem lesz. Megtisztulás és szenvedély, élvezet, szerelem... Olyan édes a csókod...

Valahol messze a levett nadrágomban hallom, hogyan rezeg a telefonom. Valahogy... nem tud érdekelni...

Egymással szemben fekszünk a kádban, hol pihegve, hol csak egyszerûen és kedvesen mosolyogva, hol meg néha szégyenlõsen elfordulva bámuljuk a vizes csempét. Bele se merek gondolni, milyen meló lesz feltakarítani a földet, de lehet, hogy inkább egyszerûen elpárologtatom, hogy ne keljen felmosni. A víz hõmérsékletérõl is gondoskodom, hogy véletlenül se hûljön ki. Mire teljesen kiázunk és lemossuk a másikat, majdnem megint egymásnak esünk, és alig bírom leállítani magam, hogy ne itt kezdjük el újra. Teljesen kiázott a bõröm, kezdek csúnyácska lenni, bár lehet, ezt Justes máshogy gondolja.

Törölközõbe burkolva megyünk az emeletre, be a hálószobámba. A kandallót bekapcsolom, had izzon fel estére, és kétkedve nézek rá. Szeretnék újra vele lenni, hozzá bújni, és negatívba csábítani a testi közelséget, de valamikor enni is kellene, és tudom, mennyire szereti a finom ételeket. A szám megint megremeg, és nem tudom, mit tegyek. Ráparancsolhatnék, de azt nem akarom, nem a szolgám...

- Még egyszer...? - kérdem kissé pironkodva. Az események közepette persze semmi ilyen nem jellemzõ rám, teljesen elfelejtem az összes zavarom, de ilyenkor...

Halványan elmosolyodik, hozzám bújik és átölel. Picit dülöngélünk, én meg elveszek az illatában. Tiszta, meleg és puha a bõrének az érintése, és az enyém... Olyan nehéz nem csorgatni a nyálam, hogy az valami hihetetlen. Pedig bõven tudna folyni... a kérdés, hogy meddig.