Másnap megint kimegyek a temetõbe. Valahogy vonzz az a sír. Rendbe kell tennem azért a virágot és majd beszélek hozzá, na nem mintha sokat érne. Ráadásul Alex is túl aggódja a dolgot. Igaz most fáj a fejem, de csak mert a buszon egy nõ végig rinyált. Persze csak gondolatban, de mindent hallottam és ez idegesített.
Gyors léptekkel igyekszek, miközben nem figyelek elõre. Már csak a csapódást érzem, felpislogok és látom, hogy a tegnapi furcsa alaknak mentem neki. Kapok egy megvetõ pillantást, majd szinte csobban egyet a kútban. Mi a franc? Kezet és ruhát most csak mert hozzám ért? Oh, köszönöm, ennyire azért nem kellene köcsög! Közelebb lépkedek hozzá.
- Jó, jó nem érdekel! – ez most nekem szól? – És ha csak évei vannak? Akkor is csak egy mocskos ember aki a szellemeket bántják! – szavai meglepnek. Rólam beszél? És kinek? Meg mi az, hogy mocskos ember aki szellemeket bánt?
Hallom gondolatait. Igaza van, egy kicsit most hülyének nézem, mert magába beszél. És szellemet hülyének nézni? Mi van? Nincsenek is szellemek! Á basszus, ez a pasas tiszta bogaras. Nem is értem miért állok még itt.
- Mégis miben tévedek? Most is hülyének néz, mert ti szellemek csak az én szememben léteztek. – ordítja. Tehát szellemmel beszélget? Ez tényleg zakkant egy faszi. Felém fordul. Hm? – Csak menj haza szépen, tök alsó, ez itt nem a te porfészked okés? Szóval ellehet húzni, ha meg szellem vagy, akkor ne zaklass, kérj idõpontot.
- Idõ… pontot? Mire? – nézek rá meglepetten. Nem komplett a pasi, irány vele a sárga kisegítõbe! És még õ gondolja rólam, hogy nem vagyok százas. És mi  az hogy elvesem az életét? Idióta, idióta, idióta alak! Döbbent lesz, majd dühös. Most mi van?
- Mi lenne, ha nem más fejében matatnál? És akkor mi van ha már halott vagyok? Ha kell a segítségem, hogy átlépd az úgymond „fényt” akkor hallgass és segíts! – oké, ez most túl sok információ volt nekem. Mi az, hogy ez a fehér hajú pasa elõttem már halott?
És milyen fényrõl is van szó? Ha halott én miért látom? És hozzá is tudtam érni! Érzem mellkasom egyre jobban szorít. Na ne már… De még nincs gond. A pasas gondolatai pedig csak mg nyomasztóbban hatnak rám, ahogy kimondott szavai is.
Hirtelen rogyok térdre és kap el egy roham.
Levegõt venni esélytelen, a tenyerem véres lesz. Meg fogok fulladni… Valaki … Segítsen valaki … Én nem akarok még meghalni…
A pasas a zsebembe nyúl és kiemeli a telefont. Hívd Alex-et… Hívd… Csak köhögve, kétségbeesetten nézek rá. Hívd fel, hogy megmentsen … Könyörgök neked….
Telefonál, remélem Alexet hívja…

A kórházban térek magamhoz, a fejem fáj, a gép pittyeg és egy Alex van az ágyam szélén. Aggódva néz rám, arcomra simít. Most mi az? Nem haltam meg, élek.
- Seikatsu… Miért nem vigyázol jobban? – hangja szomorúan cseng.
- Én sajnálom. Én vigyáztam, de valami talán felzaklatott, egy emlék… - felelem neki. – Ne aggódj, már jobban vagyok.
- De ez nem mehet mindig így. Seikatsu kérlek maradj nyugton! Mostantól csak heti egy alkalommal hagyhatod el a kórházat.
Végig duzzogom a két hét kimenõ nélküliséget, Miért? Miért szívom meg mindig? Viszont, ha az a bogaras alak nincs ott, akkor én most halott lennék. Talán illene neki majd megköszönöm…
Ha egyszer még elhagyhatom ezt a kórházat… A napjaim unalmasak, milyenek lennének bent, ha nem azok? Nem csinálok semmit, csak pihenek, az egyetlen személy aki bejön hozzám mint látogató az az orvosom Alex…. Szóval uncsi….

Végre! Az e heti egyetlen szabi, de sietek is, hogy rendesen be tudjam osztani. Ki akarok menni a temetõbe és rendbe tenni Rin sírját. Az a puffancs persze megint ott van és én igyekszek nem tudomást venni róla. Miért kell ennek itt lennie?
- Szia… - lépek oda hozzá.
- Mit akarsz már megint? – morog rám, ami nem tetszik. Bunkó fasz…. – Hallj meg aztán talán foglalkozok veled! – milyen egy idióta pöcs …
- Csak szerettem volna megköszönni, hogy segítettél… Én igazán hálás vagyok. Ha te nem vagy, akkor én meghalok.
- Kit érdekel? Ha tudom, hogy utána ide jössz nyavalyogni inkább tovább állok. Bár … Kell a francnak ide még egy szellem.
- Köszönöm, igazán kedves vagy morgó… - fintorgok rá. – Esetleg megtudhatom a neved?
- Nem, semmi közöd hozzá. – lök arrébb, mire vállon csapom ököllel. Nem tudok erõset ütni, de ahhoz épp elég, hogy mérgesen felém forduljon.
De nem tesz semmit, csak sóhajt és nem is felém figyel már. Arra koncentrálok, hogy halljam gondolatait.
„- Oh remek … Mert ez itt a szeretetszolgálatjanitól…” – erre elmosolyodok. Szóval Jani lenne a neve? Mikor látom, már lehiggadt és elindul ki a temetõbõl utána szólók.
- Köszönöm Jani. – látom meglepõdve fordul hozzám, de nem reagál semmit csak távozik.
Egyedül maradok a temetõben és neki állok rendbe tenni Rin sírját. Hosszasan csak ücsörgök ott, majd érzem valami nincs rendben. Minden olyan gyors, minden olyan fájdalmas és ….

- Janiiii! Jani merre vagy! Vonszold már ide magad, Janii!!! – kiabálom kétségbeesetten, zokogva. Nem tudom elhinni, ez nem lehet igaz. A mentõ hangos szirénázással érkezik meg.
A szívem össze szorul, ahogy látom Alex-et hozzám sietni és minden erejével azon van segítsen rajtam. Kérlek ne most … Még ne most… Jani merre vagy? Tudsz beszélni a szellemekkel, hát gyere! A mentõ ajtó csukódik, én pedig csak könnyes szemekkel nézek magam elé.
- Te tényleg meghaltál? – lép elém.
- Ne mondd ezt! Neked kellene jobban tudni, de úgy láttam még nem…
- Hm… Szerintem sem, nem érzem, hogy halott lennél. Akkor csõ…
- V-várj mááár… - sietek utána. – Jani kérlek .. Kérlek maradj itt. Tudom, hogy nem épp imádnivaló kedves természeted van, de egyedül vagyok itt… 

Az ágyon fekszem, körülöttem a fehér falak csak még inkább kedvemet veszik. Fáradtnak érzem magam, pedig a gyógyszerek miatt mást sem csinálok csak alszok. Olykor nõvérek jönnek ellenõrizni vagy épp gyógyszerelni, majd Alex is benéz amikor csak tud és kérdezget. Mit is mondhatnék neki?
Az ajtó most is nyílik és õ lép be rajta. Megjelenése most is kifogástalan, fehér köpenye vasalt, egy gyûrõdés sincs rajta. Mellém lépked és leül ágyam szélére. Látom rajta fáradt. Alex, kérlek ne nézz így rám…
- Hogy érzed magad Seikatsu? – kérdezi kedvesen és megsimítja az arcomat. Mióta kiderült milyen beteg vagyok végig mellettem volt mint orvosom és mint barát.
Talán csak õt nevezhetem igazán barátomnak, aki elfogad engem olyannak amilyen vagyok és talán még atyáskodni is próbált felettem kicsit, igyekezet egyengetni utamat mint egy jó apa.
- Álmosan és unatkozok. – jelentem ki. – Kérlek mondd, hogy hamarosan kimehetek, legalább csak egy sétára. – kérlelem õt. Annyira unatkozok már itt. Azt nem mondanám, hogy bele vetném magam valami vad buliba, mint szoktam, vagy épp pasiznék, mert most semmi erõm ilyenekhez. Máskor rögtön sietnék, de most csak egy kis csendes sétára vágyom, elmélkedéssel kint a szabadban.
- Tudom, hogy utálsz itt lenni, de még nem mehetsz ki. Az állapotod nem engedi, de ígérem, ha jobban leszel akkor egy kis sétát megengedek kint.
- Elõbb-utóbb úgyis meghalok! – jelentem ki sértõdötten, megemelve hangomat, de máris egy köhögõ roham tör rám, melynek végén tenyerem véres.
- Seikatsu… - de nem tud mit mondani. Látom a szemében, õ is attól tart amitõl én … A haláltól.
- Sajnálom Alex… Én csak … Félek. – ismerem be. – Nem itt szeretnék meghalni, nem egyedül egy kórházi szobában.
- De nem vagy egyedül. – fogja meg kezemet. – Pihenj egy kicsit, késõbb még visszajövök. – csak figyelem távolodó alakját. Igen, rettegek a haláltól. Nem akarok fiatalon meghalni, én még élni akarok.
Csak tizenhét éves vagyok, túl fiatal még ehhez. Még az érettségim sincs meg és annyi minden várna rám még az életben…
Súlyos gondolatokkal terhelten nyom el az álom. Talán soha sem fogok válaszokat kapni senkitõl sem. Miért pont én? Leszek még szerelmes? Megélem a telet, vagy épp a jövõ nyarat? Vagy holnapután már meghalok?

Pont egy hónappal a beszélgetésûnkre, május huszonegyedikén Alex kienged végre. Elõször csak a kórház udvarára, majd pár nappal késõbb már a szabadba is. Persze életjelet kell adnom magamról telefonon, hogy jól vagyok, nincsen semmi baj és ha egy kicsit is érezném hogy rohamom lesz próbáljak neki jelezni, vagy a mentõknek. Én persze megígérek mindent, ahogy szoktam, csak végre mehessek már és ahogy Alex rábólint már spurizok is ki. Végre, a várva várt szabadság.
A temetõbe megyek, az egy csendes és nyugodt hely. Egyszer majd én is egy ilyen helyre kerülök, de azt megígérhetem, hogy nem a közeljövõben szándékozok elpatkolni. Mély levegõt veszek és félelmeimmel szembe nézve lépem át a temetõ kapuját.
Még a hideg is kiráz ettõl a helytõl. Nem igen szoktam ehhez hasonlóakra jönni. Inkább a szórakozó helyek, a házibulik a pálya nálam, de most éreztem muszáj itt lennem. Egyre beljebb és beljebb lépkedek. A sírokon hol egy család tagjainak nevei vannak, hol apró épp csak megszületett gyermekeké, fiataloké és idõseké egyaránt. „Kusaka Ichigo, élt tizenhat hónapot”.
Milyen igazságtalan is a sors. Az enyémen vajon mi áll majd, mennyi évet éltem le? Ahogy tovább haladok a bal oldalamon ismét egy kis sír van, de se virág, se mécses nincs rajta. Vajon mikor jöttek ide utoljára a szülõk? „Ichimaru Rin, élt hat évet”. Megállok a sírnál és kicsit rendbe teszem. Legalább ne lepje el a gaz. Ahogy tovább nézem látom, hogy abban az évben halt meg mikor én születtem.
Alex mondott nekem olyat, hogy volt még egy lány, aki betegnek született, mint én, de meghalt hat évesen. Talán õ lett volna? A gondolat nem hagy nyugodni, így visszasietek a kórházba és Alex-et keresem fel.
- Történt valami Seikatsu? – kérdezi rögtön aggódva, mikor látja levegõ után kapkodok annyira siettem.
- Kérdezni szeretnék csak valamit. Tudom, nem biztos, hogy lehet, de … A lány aki beteg volt mint én. Õt hogy hívták? – kérdezek rá leülve a székre. Azt hiszem még ezt nem kellett volna, de szerencsére nem lesz rohamom.
- Miért kérdezed?
- Csak szeretném tudni. Szóval? – nézek rá határozottan. Erre pedig választ kell kapnom. Talán az a szegény kislány, akinek a sírját nem gondozzák õ lehetett.
- Na várjunk csak… - kezd el elmélkedni. – Ha jól emlékszem Ichimaru Rin volt a neve. Pár hónappal a születésed elõtt halt meg… Igen õ volt az, akkor én még csak rezidens voltam.
- Köszönöm Alex. – mosolygok rá. Igen, tényleg õ az.


Másnap ismét kimegyek a sírhoz, de ezúttal virágot is viszek ki. Rendbe teszem, a maradék gaz is kikerül onnan. A virágtartót megtöltöm vízzel és bele helyezem a szép virágok. A legtöbb sírnál ilyesmi van.
- Ichimaru Rin-chan … Biztos te is nagyon féltél a haláltól. Melletted vajon ott voltak mikor meghaltál? – sóhajtok halkan. Majd az én síromhoz sem fog senki sem kijönni és elfelejtenek?
A sírkõre simítok. Gonosz egy betegség ez, nem kímél senkit. Neki csak hat évet adott, én már tizenhétnél járok. Felemelem fejem és egy fehér hajú alakot pillantok meg. Fehér viseletében kitûnik a sírok közül és egy szellem látszatát kelti. Hátborzongató…
Felkelek a sírtól és csak figyelem. Milyen különös, talán festeti a haját vagy tényleg fehér neki? Úgy látom csak mászkál céltalanul a sírok közt. De muszáj kérdeznem tõle valamit, így oda sietek.
- Elnézést… - szólítom meg bátortalanul, mire egy férfi fordul felém. Sárga szemei igézõen csillognak, bõre fehér, sápatag, mint az enyém. Rögtön hátrébb lép tõlem. Most mi van?
- Mit akarsz? – na ez elég bunkón hangzott, mire kissé oldalra is biccentem fejemet és úgy nézek rá. Nagyon kezd nem szimpatikus lenni.
- Én csak kérdezni szeretnék valamit. – majd el is bizonytalanodok. Na most mi jön? Nem mondhatom azt neki, hogy „Figyu tudod ritka és halálos genetikai betegségben szenvedek és meg fogok halni. Véletlen nem azért fehér a te hajad is, mert beteg vagy mint én?” Na azt már nem!
Mély levegõt veszem és ismét rászánom magam.
- A te hajad azért fehér mert fested? – kérdezem komolyan és választ várva nézek rá. Ha hülyének néz, az az õ dolga. Én mindenesetre ezt szeretném tudni…
- Ehhez semmi közöd… - és el is indul. Mérgesen nézek utána.
- Micsoda bunkó ember. – jegyzem meg, hogy biztosan hallja, majd visszamegyek a sírhoz és a kimenõmet végig ott töltöm. Csak utána megyek vissza a kórházba.

Fogalmam sincs, hogy mennyi az idõ, de még korán van. Semmire sem emlékszek, a tegnap estével kapcsolatosan. Semmire, és ez zavar. Nagyon. A fejem szét akar szakadni, annyira fáj. Nyöszörögve próbálok az említett testrészhez nyúlni, de valami fogva tartja a kezeim. Egy tompa puffanást hallok valahonnan nem messze tõlem, mire kinyitom a szemeimet, és laposakat pislogok.
  - Ideje volt már felébredni… - mondja egy színtelen, férfias hang, mire összerezzenek.  Álomittas szemeim rögtön kipattannak, és a kezeimet kezdem el kétségbeesetten rángatni, mindhiába.
- Mi? Te ki vagy? És…Hol vagyok? – teszek fel pár kérdést, a kismillió közül.  Ijedten és értetlenül kapkodom a szemem a szoba egyik sarkából a másikba, és rá kell jönnöm, hogy nem otthon vagyok. Lassan kezd összeállni kép a tegnap estével kapcsolatosan, mire még jobban úrrá lesz rajtam a félelem. Érzem, hogy szemeimet marni kezdi a sok könnycsepp, de nem engedem, hogy onnan tovább is jussanak. Kezeimet kezdem el ismét rángatni, de az csak felsérti a bõröm, ezért abbahagyom.
- Nálam vagy. És hívj csak Dan-nek, vagy uramnak. Ezt rád bízom, viszont nem ajánlom, hogy hangoskodj, mert akkor nem leszek valami kedves.  Most elengedlek, de ne próbálkozz semmi ostobasággal, különben megjárod világos? – mondja ugyanazon a hideg hangon, mire még jobban összerezzenek, de azért bólintok egy aprót.  Mégis mit akar tõlem? Nem is ismerem, miért rabolt el? Remélem nem akar… Képzeletbeli szemeim elõtt kismillió kép jelenik meg arról, amit tehetnek velem, közben agyamat elönti a félelem. Szabadulni akarok, de rögtön. - Szóval... – kezd bele ismét az idegen - Elengedlek, megreggelizel, aztán szépen visszakötözlek.  – mondja, majd tényleg elkezdi kioldani a kezeimet. - Végig itt leszek, szóval kár próbálkozni, mert csak te jársz rosszul... És ne gondolj semmi személyesre. Ez csak és kizárólag üzlet. – mondja, majd végleg kiszabadulnak kezeim. Végre!  Fájdalmasan kezdem el dörzsölni a csuklómat, ahol a kötél volt, bár nem sokat segít. Elém rakja az ételt, amit elõször gyanúsan kezdek méregetni. Nem vagyok biztos benne, hogy nem rakott bele semmit. A villával kezdem el turkálni az ételt, hátha találok benne valami árulkodó jelet, de semmi. Amikor nem találok semmi gyanúsat az ételbe, rászánom magam, hogy belekóstoljak. Elsõre nem rossz, de ki tudja? A biztonság kedvéért nem eszek sokat, ott hagyom a tányéron a háromnegyedét.  Elém lép, majd miután az elõttem lévõ tálcát elteszi, újra a kötélért nyúl, és meg akar kötözni. Nem hagyom, elrántom kezei elõl a sajátjaimat majd arrébb csúszok. Dühösen néz szemeimbe, amitõl teljesen lefagyok, amit kihasználva újra a kezeimért nyúl, de a változatosság kedvéért ismét elrántom azokat. A lehetõ legkisebbre próbálom magam összehúzni, amikor megemeli a kezét, de amikor ajkaim közül kicsúszik egy „Várj”, számomra érthetetlen módon hallgat rám, és nem üt meg. Mondani akarok valamit, de hangom valahová messzire szaladt, és nem akar elõjönni.
- Ha...- kezdek bele, amikor egy pillanatra elõbújik elveszettnek hitt hangom – Ha megígérem, hogy nem szökök el…akkor…akkor nem kötözöl meg?  – kérdezem, miközben egyenesen jeges szemébe nézek, bár nem bírom sokáig állni azt, ezért inkább lesütöm tekintetem.
- De, úgyhogy maradj nyugton – mondja, majd megint kezeimért kap, és az ágy támlájához kötöz. Kétségbeesetten kezdem el rángatni a karjaimat, amin láthatóan jól szórakozik, hisz egy gúnyos mosoly terül szét az ajkain. Szemem ismét megtelik könnyel, de nem, nem hagyhatom, hogy most elsírjam magam. Ki kell jutnom valahogy, a baj csak az, hogy két út jöhet szóba, abból is az ablak kizárt, hogy bejöjjön. Egyedül csak az ajtó jöhet be, de… hogy tudnék oda eljutni? Esélyem szinte nulla, és a fickó hátára erõsített katana csak még jobban rontja az esélyeim. Végem van. Halkan kezdek el sírdogálni, és már az sem érdekel, ha meglát. Sosem értettem, hogy másoknak miért jó, ha látnak valakit szenvedni.

Hiába... Egyik megbízás a másik után, és pihenni sincs kimondottan idõm, ami mindenki mást irritálna, engem kivéve. Nem szeretek tétlenkedni, és most mégis kifogytam a munkából. Lehetetlen, hogy az emberi gyarlóság egyik napról a másikra hagyjon így alább. Biztos van valaki, akinek elintézetlen dolga akad, melynek befejezését szívesen bízná rám. De neeeem. Mindenki kussol, én meg itt csücsülök, egy kibaszott padon, és azt csinálom, amit a legjobban utálok. Unatkozom. Hiába szép az idõ, és tökéletes lenne egy kis harcra, én tétlenül gubbasztok. Mondhatni remek... De végül is nem számít... A dolgok jelenlegi helyzetén képtelen vagyok változtatni, így felállva a padról kezdek céltalanul sétálgatni. Katana-m a hátamon pihen, hogy ha baj van rögtön léphessek, de ebben a nyugodt környezetben lefogadom, már õ is unja magát és cselekedne.
Nem is tudom mióta sétálhattam, mikor egy kétes külsejû alak jön velem szembe, majd áll meg elõttem.
- Maga Dan? - érdeklõdi rekedtes hangon. Biztos hogy elváltoztatta.... Lehet mégis lesz valami munkám?
- Igen – bólintom röviden, mire azonnal félrehív egy még ennél is nyugodtabb helyre, aztán a kezembe nyom egy borítékot, és két köteg pénzt. Na mit mondtam~?
- A borítékban van egy fénykép a célszemélyrõl, akit el kell rabolnia, és további utasításig fogságban tartania. Nem ölheti meg! A többi viszont minket nem érdekel mit csinál vele... - mondja, majd egy összegyûrt papíros is a kezemben találja magát – Itt tartsa fogva, és...
- Kizárt! - morgom, majd felírom egyik, igen, ugyanis több van, lakhelyem címét – Itt lesz fogva tartva, és ha végeztem a melóval ennek a tripláját kérem, különben nem vállalom – morgom, miközben meglengetem az összeget. Látszik, hogy elgondolkozik, de végül csak bólint.

- Rendben van. Ide küldünk utasítást, addig fogja el, és tartsa magánál. Senki sem tudhat róla!
- Amatõrnek néz? - kérdem, ahogy fenyegetõen nézek szemeibe.
- Isten ments! - védekezik gyorsan, azzal még egy köteg pénzt adva, már távozik is.
Én viszont nem vesztegetem tovább az idõm. Hazamegyek, s asztalomhoz leülve, már nyitom is a borítékot. Oww... Egy lány... Remek. És ezt kéne nekem fogva tartanom? Frenetikus lesz, úgy érzem. Minden esetre szabad kezet kaptam, szóval azon kívül, hogy nem ölöm meg, azt csinálok vele amit akarok. Ez azért elég nagy pozitívum.

Gyorsan összeszedem néhány holmimat, még gyorsan körbenézve este már indulok is. Elég sok információt kaptam áldozatomról ahhoz, hogy ne kelljen plusz napokat megfigyelésre vesztegetni, de még így is kicsit bajos lesz. A házban azért már elõ van készítve számára a szoba, és ha minden jól megy hajnalra már ott is lesz.

Végül odaérve türelmesen várok házuk sarkánál. Persze teljesen észrevehetetlen vagyok. A kis fruska pedig egyáltalán nem siet. Minimum egy órát ácsorgok, mire megjelenik valaki. Õ az, szinte összetéveszthetetlen. Halk léptekkel osonok mögé, majd egy jól irányzott tarkóra mért ütéssel teszem eszméletlenné. Humánus? Nem. Érdekel? A legkevésbé sem... Egy apróbb kiáltással rogyik össze, de mielõtt kis teste közelebbrõl megismerné a talajt elkapom, és vállamra dobva már ott sem vagyok. Könnyû meló. Ennél egyszerûbb nem is lehetne, csak akkor, ha önként sétált volna hozzám.
Hazaérve az elõre elkészített szobában az ágyra fektetem, és kezeit az ágyrácshoz kötöm. Nagyobb mozgáskorlátozást indokolatlannak vélek. Futó pillantással végigmérem, majd távozok.
Ej~ Mi lesz még itt? Miért van az az érzésem, hogy bele fogok ebbe a melóba hülyülni? Ráadásul ne felejtsem el majd fertõtleníteni, amihez hozzáért, mikor elmegy, vagy megölöm. Az utasítástól függ, ami speciel remélem hamar meg fog érkezni. Leülve a nappaliban lévõ kávézóasztalhoz tanulmányozom át még egyszer a kapott adatokat. Meg kell hagyni érdekes... De nem eléggé. Volt már érdekesebb melóm is. Végül az asztalkára dobva mindent dõlök el a kanapén. Nem az enyém a legnagyobb ház a környéken, de nagynak mondható, és meglehetõsen otthonosra rendeztem be. Persze nagyobbra nem is lenne szükségem, és a látszat sokszor csal, ugyanis tele van rejtett szekrényekkel, ahol a munkához szükséges dolgokat tartom, mivel szerintem fõ a látszat. Ha bárki is belép ide, csak egy normális házat talál. De a környékbeliekre tekintettel léve remélem nem kezd el majd kiabálni. Ugyan legalább tíz kilométerre van a falu tõlünk, de sok favágó megfordul a közelben, és nem lenne jó ha kombinálni kezdenének...
Az este folyamán csak minimálisan szunyókálok el, reggel pedig már kora hajnalban kelve készítek valami reggelit magamnak, no meg kis foglyomnak is. Miután sajátomat megeszem az övét felviszem szobájába. Rettenetes, hogy így nevezem a vendégszobát... Mikor lerakom az asztalra, már ébredezik. Nocsak, remek... Karba tett kézzel állok ágya mellett, ahogy hidegen nézek le rá.
- Ideje volt már felébredni... - mondom színtelen hangon, mire álmos szemei hirtelen kipattannak, és kétségbeesve kezdi rángatni kezét.
- Mi? Te ki vagy? És... Hol vagyok? - kérdezget, miközben értetlenül kapkodja szemeit.
- Nálam vagy. És hívj csak Dan-nek, vagy uramnak. Ezt rád bízom, viszont nem ajánlom, hogy hangoskodj, mert akkor nem leszek valami kedves – morgom – Most elengedlek, de próbálkozz semmi ostobasággal, különben megjárod világos? - kérdem mire tompán bólint. Ahogy nézem eléggé meg van szeppenve, de nagyon nem izgat – Szóval... Elengedlek, megreggelizel, aztán szépen visszakötözlek – kezdem el kioldani kezét – Végig itt leszek, szóval kár próbálkozni, mert csak te jársz rosszul... És ne gondolj semmi személyesre. Ez csak és kizárólag üzlet – mondom, ahogy végleg kioldozom kezét. Menekülni nem tud, hisz az ablak és az ajtó gondosan be lett zárva, viszont ha ez a kis suta megpróbálja, tényleg csúnyán megjárja...