Szinte vissza sem érek a kikötõbe, mire hatalmas földindulás, beszürkült táj fogad. A Béke Könyve! Ijedten rohanok a torony felé, ahol hatalmas tömeg gyûlt össze, hogy megtudjam, mi történt, ám nem érek oda, már jön is az egyik katonám, jelentve a hírt, hogy a Béke Könyvét ellopták. Nem is akárki ám, hanem a hírhedt kalóz, Naxos.

Nem. Az nem lehet.

Hitetlenkedve rázom meg a fejemet, és tiltakozom, ám a bizonyítékok, és a szemtanuk arról adnak bizonyosságot, hogy valaki ennyi év kalózkodás után tényleg ennyire megváltozhat. Nem hiszem el teljesen, hiszen bízok Naxosban, még ennyi év nem találkozás, és a támadása után is. Ha nem jött volna el a haláluk évfordulójára… talán még el is hinném, hogy tényleg õt látták, hogy tényleg õ ölte meg az õröket és lopta el a Könyvet. De itt volt. Tudta, hogy mindenhol körözik, fõleg itt, Syracusae-ban, mégis eljött, leróni tiszteletét szeretett halottaink elõtt.

Naxos nem tehette.

De én vagyok Syracusea hercege, az egyetlen trónörökös. Muszáj megtalálnom a Könyvet, muszáj megkeresnem az egyetlen gyanúsítottat. A Könyv nem csak a mi országunk, de mind a 12 ország védelmezõje. Nem lehetek olyan önzõ, hogy a szemtanuk által bizonyított tettest nem kapom el, és kérdezem ki.

Tudom, hogy hol találhatom. Azt is tudom, hogy még nem ment el, hiszen a mi tengerünkben lehet a legszebb gyöngyöket halászni, aminek nagy rajongója már kiskorunk óta. Emlékszem, minden alkalommal versenyeztünk, hogy ki tud többet gyûjteni egy levegõvétellel. Általában mindig õ gyõzött, de persze voltak olyan kivételes alkalmak, mikor sikerült legyõznöm… Szinte ünnepnapoknak számítottak azok a pillanatok. Milyen rég is volt… milyen jó is volt…

De legalább szép emlékek, amik elvezetnek a jelenben Naxoshoz.

Tudtam, hogy itt találhatom, mégis, kicsit meglepõdök, hogy itt vannak. De az én szememben ez is csak azt bizonyítja, hogy nem õ volt, mert ha õ lett volna, már régen a végtelen óceán hullámai között hánykolódna hajóján, nem pedig itt üdülne, ahol könnyedén el lehet õt kapni. Ismerem õt, még ha hosszú, hosszú évek óta nem is láttam. Tudom, hogy õ jó ember igazából. Tudom.

- Naxos! Az istenekre, mit mûveltél?! – Kiáltom mégis. Hangom messze száll, kihasználva a szél irányát, és a várost körülvevõ hegyek hangzását. Kisgyerekkorunkban sokszor szórakoztunk ezzel, anyám mindig így hívott minket haza, amikor elmulattuk az idõt. Tehát szinte minden egyes alkalommal. Szinte még most is hallom anyám csilingelõ kacagását, ahogyan figyelte folyamatos vetélkedéseinket. Ám most más a helyzet. Anyám meghalt, én vagyok az egyetlen trónörökös, Naxos pedig kalóz lett, aki egyesek szerint elrabolta a Béke Könyvét. Én tudom, hogy nem tette. De azt is tudom, hogy ha nem õ tette, akkor is õ az egyetlen, aki segíthet nekem megtalálni a Könyvet, hiszen õ a legjobb kalóz széles e tengeren. Szóval nincs más választásom, mint a felidegesítése: - Hát ilyen gyáva lettél, barátom?! Már elõlem, és a tetteid következményei elõl is menekülsz? – Remélem, ez most nem úgy végzõdik, mint a múltkori. Jobb szeretek hallani, semmint süketen szemlélni a világot.

Tudtam, hogy elérem, amit akarok – szemlélem elégedetten, ahogyan Naxos a tengerbe veti magát a hajójáról, és felém úszik aprócska csónakján a szürke, elszíntelenedett vízben. Muszáj gyorsan megtalálni, és visszaszerezni a Könyvet. Ha nem lesz meg hamarosan… annak beláthatatlan következményei lennének mind a tizenkét városállam részére.

Hamarosan a partra is ér Naxos, dühösen csörtetve felém. Egy másik életben találom magam, egy elnyomott emlékben. Naxos pontosan ugyanígy süvített felém akkor, s a fülem bánta. Most megint meg fog támadni? A másik fülemre is meg akar süketíteni?

- Tudom, hogy gyûlölsz, Naxos, de ami sok, az sok! Hol van a Béke könyve?! – vallatom valaha volt legjobb barátomat. Tudom, hogy nem õ tette, mégis, egy apró részem nem tehet róla, de kételkedik. Hiszen… minden ember változik, fõleg ennyi idõ alatt. Lehetséges, hogy Naxos is változott, és pontosan olyan kegyetlen, kõszívû kalóz vált belõle, mint ahogyan azt híresztelik? De… ez nem lehetséges, igaz?

- Mi van? – áll meg döbbenten, de annyira, hogy még a kardját is elfelejti teljesen elõhúzni. Még nem eresztem a sajátom, de talán most nem kell megvédenem magam vele szemben. Talán most megmarad az az egyetlen ép fülem, amit még meghagyott a múltkor, de azért jobb a biztonság. Egy fülemet még elveszíthettem, meg is érdemeltem, de még egyet azért nem veszítenék el, nem hinném, hogy túl sokan örülnének egy süket királynak.

- Ne játszd meg magad! A hírhedt kalóz, a tolvajok hercege megjelenik, és a Könyv eltûnik… Te is tudod mit jelent az a városoknak! Add vissza Naxos! – parancsolom. Tudom, hogy ezzel csak még jobban földühítem, és igazam is van. Nem tudja, mirõl beszélek, tényleg csak az évfordulóra jött. Eddig is éreztem, hogy nem tehette õ, ám most már tényleg teljesen biztos vagyok benne, ám… ám akkor nem tudom, hogy mit tehetnék. Most hol keressem a Könyvet, ki rabolhatta el?

Jó, biztosan eléggé sokan, viszont azok, akiknek meg is van a képességük arra, hogy el tudják rabolni úgy a Könyvet, hogy úgy tûnjön, mintha az Naxos lett volna, eléggé kevesen vannak.

- Prometheus herceg! Uram! – kiáltják katonáim, akik hamarosan utolérnek. Nem foglalkozom velük, sokkal jobban érdekel az, hogy Naxos ne húzzon el a fenébe anélkül, hogy… nem is tudom, mi nélkül, de a lényeg, hogy ne tûnjön el a szemem elõl. Megragadom karját, nem eresztem.

- Esküszöl, hogy nem te voltál? – kérdezem halkan, ám nem azt a választ kapom, amit várok. Bár… azt a választ kapom, amire viszont számítottam. Nem esküszik; õ sosem esküszik, egyedül csak akkor, arra, hogy meg fogom bánni, hogy nem vigyáztam szeretteinkre. De erre most nem gondolhatok, sokkal fontosabb, hogy meglegyen a Könyv. És ehhez bizony Naxos segítsége kell, nem másé.

Nem számítok rá, hogy nem rángatja tovább karját, hanem egyszerûen csak elindul a csónak felé, így megingok, és nekiesve mind a ketten a földön kötünk ki. Élvezném a helyzetet, ha nem mutatná ki utálatát azzal, hogy megpróbál belefojtani a vízbe, így ahelyett, hogy gondolataim más irányba kalandoznának, védekezek, és visszavágok minden lehetséges eszközzel. Attól még, hogy egyszer sikerült legyõznie, nem csinálunk ebbõl rendszert! Még sokáig folytatnánk egymás fojtogatását, ha erõs kezek nem ragadnák meg mind a kettõnket, és húznak be minket a csónakba. Még mindig nem eresztem Naxost, de most már biztos nem is fogom: ki tudja, hogy a legénysége milyen. Ha olyan, mint õ, egybõl kidobnának, amint eleresztem õt.

- Mennünk kell, kapitány! – figyelmezteti Naxost az egyik kalóz, fejével a partra érkezõ katonák felé intve. Drága barátom nem igazán ezzel foglalkozik, sokkal inkább azzal, hogy megszabaduljon tõlem, de nem fog. Nem eresztem!

- Ha nem te vitted el a könyvet, segíts megtalálni! – mondom komolyan, mire kinevet. Nem érdekel, muszáj segítenie nekem, különben hagyom, hogy elfogják a katonák. És akkor biztos, hogy nem lesz olyan nagy a szája, fõleg nem a tanuk elõtt. Ezt meg is mondom neki, miután fölháborodva közölte velem, hogy alaptalanul vádoltuk meg. Örüljön inkább, hogy én ismerem, és hiszek benne annyira, hogy tudjam, nem õ lopta el, különben már rég a kivégzésére várna ez az idióta. Hogy lehetek ilyen barom, hogy még mindig õt szeretem?!

- Már meg se lepõdök, hogy megint szarban vagyunk... – mormolja az a nagydarab kalóz, aki csak úgy kiemelt minket a vízbõl. Fura pasas, de Naxos mellett már nem csodálkozom el semmin.

- Rendben, segítek... – sziszegi Naxos idegesen, mikor odaérünk a hajójához. – De most már eressz el, mert nem összenõve akarok felmászni! Majd a fedélzeten részletezheted.

- Jó. – morgom Naxosnak, és elengedem, hadd menjen. Innen már úgysem szökhet el elõlem, piócaként tapadnék rá, ha megpróbálná. Mélyen a szemeibe nézek, és látom, hogy tényleg, kivételesen nem fog semmit sem tenni ellenem. Mármint semmi olyat, ami bármiféle sebesülést okozna, mint például kidobni a mozgó hajóból, a másik fülemet is levágni, vagy hasonló. Helyes. Igazán üdítõ változatosság.

- Induljunk már, Kapitány! - kiált rá az egyik kalóza a Chiméráról, és a távolba mutat. - Mindjárt ideérnek a katonák. - Hátrafordulok, és látom, hogy igaza van. Katonáim már a partról elindultak felénk, és utánunk kiáltoznak. Leginkább azt, hogy álljunk meg, de mintha valami olyasmit is felém fújna a szél, hogy engedjék el a hercegünket. Na, mindegy, biztos, csak rosszul értem.

- Nem mennél vissza? A katonáid vissza akarnak kapni - kiált vissza Naxos a hajóról, ám már a hajó közepénél mászom, szóval le nem rázhatnak innen. Na, jó, de, ha teljes erõbõl most szépen megindulnának, akkor elég könnyen leeshetnék innen, vagy éppen ha elvágnák a kötelet, akkor is, ám mindez nem történik meg, és sikeresen a fedélzetre érek. Csoda történt…

- Addig nem, amíg vissza nem szerzem a Béke Könyvét! - jelentem ki, és Naxosra bámulok. - Esküszöl, hogy tényleg nem te, vagy az egyik kalózod lopta el a Könyvet? - kérdezem meg még egyszer, utoljára, a biztonság kedvéért, de tudom jól, hogy nem, tényleg nem õk tették. Ha õ, vagy a legénysége tette volna, akkor büszkén kérkednének vele, és már rég a feketepiacon, vagy pedig a 12 város valamennyi pontján hirdetnék már egybõl a lopás után. De mivel semmi ilyenrõl nem volt tudomása sem a katonáknak, sem a kémeknek, ráadásul hiszek is neki, szóval teljesen bizonyos, hogy semmi köze nincsen ehhez.

- NEM! Hányszor mondjam?! - akad ki teljesen Naxos. A legénysége mozdulatlanul, bambán bámul rám, gondolom azért, hogy mégis én, Syracusae hercege mit keresek itt, vagy azért, mert Naxos így viselkedik velem. Nem tudom, nem tudhatom, hogy mennyit tudnak a kapitányuk múltjáról. - Ti meg menjetek a dolgotokra! Nem azért fizetlek titeket, hogy bámészkodjatok! - morran a legénysége tagjaira, akik, mintha nem is bámészkodtak volna az elõbb, gyorsan szétszélednek.

- Nem is fizetsz minket, saját magunk raboljuk a betevõnket… - morogja azért az egyik kalóz, aki… aki egy nõ. Naxos egy nõt engedett a fedélzetre. Azta, hát TÉNYLEG vannak még csodák, hisz mindig is õ volt arról meggyõzõdve, hogy nõ nem való a fedélzetre. Bár talán csak a… szerelme… gyõzte meg ennek ellenkezõjérõl, hiszen Õ kiváló hajós volt. Szerettem vele hajózni. De már mindegy, lényegtelen.

- Mondtam már, hogy hiszek neked, de meg kellett kérdeznem még egyszer - vonom meg a vállam. Visszafordulok a part irányába, és látom, hogy a katonáim már lassan tényleg elérik ezt a hajót. - Indulnunk kéne, különben leszedik a fejed. De szó szerint - mondom Naxos felé fordulva, aki csak elfintorodik, és hátat fordít nekem.

- Horgonyt felvonni, vitorlákat kibontani! - kiáltja "válaszul" barátom, mire a kalózok egybõl teszik is a dolgukat, és hamarosan süvítünk is a nyílt tengeren. De rég is jártam így a tengereket, hogy kifejezett célom nem volt… ráadásul mindezt Naxossal. Egy egész életöltõvel ezelõtt. Persze, most van célom, csak még nem tudom, hogy helyileg az hol van. Meg célszemélyileg. Szóval nagyjából, szó szerint, tényleg céltalan vagyok.

- Na, mesélj csak, miért is gondolják, hogy én loptam el azt a nyavalyás, francos, haszontalan Könyvet! - morran rám Naxos, amint egészen tûrhetõ távolságba kerülünk katonáimtól. Nem is tudom, hogy most örüljek-e, hogy ilyen inkompetens katonáim vannak, vagy átkozzam õket. Áh, most örülök, aztán ha hazaérek, ráérek szétkiabálni a hangomat, miközben próbálom õket kis tökösségre, és kompetensségre nevelni.

- Tudod jól, hogy nem haszontalan, hiszen ez…

- … védelmezi a 12 várost. Tehát haszontalan! – szakít félbe unottan, és ásít egyet. Hihetetlen, hogy még mindig ilyen gyerekesen viselkedik, ahhoz képest, hogy elvileg egy kõszívû kalóz! Kisgyerekkorunk óta ezt sulykolták belénk, hogy a Könyv miért ilyen fontos, szóval tudom, hogy tudja, és azt is tudom, hogy föl tudja fogni, hiszen még anno, ezer évvel ezelõtt õ is arról álmodozott velem együtt, hogy megvédjük majd a Béke Könyvét, de akkor most meg miért ilyen nemtörõdöm?!

- Hagyjuk – sóhajtom inkább ahelyett, hogy megpróbálnám megérteni, hisz már évekkel ezelõtt elbuktam, hogy megérthessem tetteit, és tettei mozgatórugóit. – Látták, ahogyan bementél a toronyba, leölted az õröket, és elloptad a Béke Könyvét. Ráadásul a védjegyeddé vált kés is ott maradt, ahogyan azt ott szoktad hagyni minden egyes rablásod során. - Látom rajta az elképedést, tényleg nem õ tette. Tudtam. Õ nem árulna el ennyire. Levágná a fülem, hogy megsüketítsen, utálna, mint a fene, de nem árulna el ennyire.

Nem véletlenül szeretem õt ennyire még annyi év után is.

Istenek, de mennyire hülye is vagyok én emiatt!

- Diego, alvajáró volnék? – kérdezi a nagydarab férfit tanácstalanul, aki megrázza a fejét.

- Nem, kapitány! De majd a barátod úgyis meglátja – feleli (Diego?), és felém fordul.

- Õ nem a barátom! – ellenkezik Naxos egybõl, amin már meg sem kellene lepõdnöm, hiszen tudom, hogy már régóta nem tart barátjának, ám mégis nagyon fáj. Mert tudom, hogy szerelmem, párom nem lehet, de legalább a barátságunk fölélesztésében még azért reménykedtem. Próbálom nem mutatni fájdalmamat, és inkább bemutatkozom a kalóznak.

- Prometheus vagyok – nyújtom ki a kezem. Ahogyan megrázza, szinte eltûnik az enyém az övében, olyan nagy. Mondjuk, ez várható volt, tekintve, hogy kb kétszer akkora lehet, mint amekkora én vagyok, pedig azért én sem vagyok túlságosan kis növésû.

- Tudom – biccent. Valószínûleg azért, mert én vagyok Syracusea hercege, de azért egy pici részem reménykedik, hogy azért, mert Naxos mesélt rólam. De ezt a részemet most szépen elnyomom magamban, és maradok a realitás talaján. Tutira nem mesélt rólam semmit ez a szemét, ha mesélt is, biztos semmi jót. De mindegy. Nem fáj. Nem érdekel. A tenger pedig rózsaszín színû. – Én meg Diego. Üdvözöllek a Chimera fedélzetén, Prometheus herceg.

- Ne add hozzá a titulusát! Ezen a hajón õ nem herceg, csak egy kolonc, aki megõrült, ha azt hiszi, hogy segítünk neki megkeresni azt a nyavalyás könyvet! – morogja Naxos. Fölhorkantok, ez olyan tipikus.

- Köszönöm. Úgy látom, Naxos udvariatlansága nem ragályos, még vannak udvarias kalózok is – mosolygom Diegónak, majd mellényem zsebébõl elõveszek egy nagyobbacska zafírt, és Naxosnak dobom. – Remélem, ez elég fizetség ahhoz, hogy ne valami dohos sarkot kapjak a hajó legaljában pihenõhelyként – fintorodom el. Talán így megelõzhetem azt, hogy úgy bánjon velem, akár egy gályarabbal; igazán kinézem belõle, hogy ezt tenné. Szerencsére van még ott ilyen, ahonnan ez a kicsike jött. 

- Mikor zavart az minket, ha probléma volt? – vigyorodom el szórakozottan, de nem fordulok felé. Azon kevesek közé tartozik barátaim közül, akiket képtelen vagyok becsapni mosolyaimmal, és elrejteni elõle valódi érzelmeimet, mikor azok felszínre törnek. Most pedig a bánatom, gyászom kezd elõbukkanni, és tükör nélkül is tisztában vagyok vele, hogy a szemem mindent elárul.
- De most egyedül akarsz menni... – mormolja. – Nem leszünk ott, ha gond lenne!
- Diego, nem a város közepén akarok parádézni – pillantok végre rá, és nyugtatóan veregetem meg a hátát. – Ti csak legyetek résen! Ez egy rejtett öböl, de tévedhet erre õrjárat.
- Rendben – sóhajtja, mire kissé õszintébb mosoly villantok rá, majd mikor Lynett jelzi, hogy leeresztették az egyik csónakot, megpördülve hagyom magára.

Gondolataimban elveszve merítem az evezõket a vízbe, szinte oda se nézve, ösztönösen irányítva a csónakot a megfelelõ irányba. Hosszú évek teltek el, mióta legutóbb itt jártam. A fájdalom tompult, eltûnni viszont sosem fog, és bár néha azt kívánom, bár fakulnának az emlékeim, valójában foggal körömmel kapaszkodom beléjük. Hajszolom a kalandokat és a veszélyt, hogy ne gondoljak azokra, akik elmentek, vagy arra akit hátra hagytam, de most is itt vagyok...
A csónak kötelét megfogva ugrom ki a sziklákra, és mivel csendes a tenger, ide kötöm ki, nem fogja a víz se elvinni, se szétzúzni a köveken. Régebben sokat mászkáltunk erre, és anélkül is odatalálnék, ha nem ismerném a járást.

Az útközben felállított csapdáknál keserû nevethetnékem támad, és bár nem hatástalanítom õket, könnyedén kikerülöm mindegyiket. Egyértelmû, hogy nem ellenem lettek felállítva, hisz sose volt ostoba, most se hihette hogy pont ezek fognak visszatartani.
Prometheus...
Összeszorul a torkom, ahogy megrohannak az emlékek, és felsejlik elõttem az arca. Tizenegy év telt el, mióta utoljára láttam, de minden vonását tökéletesen fel tudom idézni. A keserûséget és fájdalmat is, melyet szemében láttam utolsó találkozásunkkor. Gyászoltunk, és én dühöngtem, haragomnak középpontjába pedig õ került.

Sóhajtva torpanok meg a célomnál, és keserûen mérem végig a két gyönyörû sírt, életem két legfontosabb nõjének nyughelyét... Hányszor, de hányszor gondoltam rájuk annak ellenére, hogy próbáltam feledni õket alkohol, kalandok, veszélyek segítségével, csakhogy ne fájjon. Okoltam magamat, az isteneket, Prometheust, hogy nem volt aki megvédje õket, de visszahozni nem tudtam se azt, aki anyám helyett anyám volt, se szerelmemet.
Leguggolva helyezek el mindkét síron egy-egy rózsakvarcból csiszolt szegfût, és rámarkolok a harmadik virágra, egy lila jácintra. Ezt sose fogom odaadni a személynek akinek szántam, de szinte öntudatlanul faragtam ki, emlékezve arra, amit Lynett mesélt a virágnyelvrõl, és az utazásaink során látott virágokról.

Sóhajtva állok fel, és az égre meredve hagyom, hogy elöntsön a gyászom, a keserûségem, a bánatom és magányom, melyeket máskor elzárok magamban, ha legénységemmel vagyok. Most viszont nincs senki, aki elõtt titkolnom kéne, aki elfeledtetné velem...
Lehunyom a szemem, és könnytelenül siratom Phillippát és Eürideát, velük együtt azokat az idõket is, amiket legjobb barátommal töltöttem el, a gyerekkort, amihez nem tudunk visszatérni, és amit én hagytam magam mögött azt remélve, hogy így lesz a legjobb mindenkinek...
- Naxos… - szinte csak sóhajtásként ér el hozzám a nevem, de szemeim így is kipattannak. Figyelmetlen voltam, nem hallottam ahogy mögém ért, de ezer közül is felismerném a hangját, nem fordulok felé. Öklöm megszorul a kristály virág körül, és egyszerre mar belém a harag, a fájdalom, a lelkiismeret furdalás, és még az öröm is...

- Prometheus… - suttogom magam elé, és próbálok minden érzelmet és gondolatot számûzni. Mikor legutóbb láttam, elvakított a düh, és megsebeztem az utolsó élõ embert, akiért akkor meghaltam volna. Most is izzik bennem a harag, amit erõsít a feléledõ gyász, ugyan akkor nem tudom mit mondhatnék. Végül némán meredek magam elé továbbra is, minden idegszálammal azt figyelve, közelebb lép-e. De nem mozdul, csak a tenger morajlik, és az éjszakai állatok neszeznek.
- Mit… mit keresel itt?! – kérdezi erõtlenül, bennem pedig fellángol a harag. Tizenegy év után, nem jutott jobb az eszébe, mint számon kérni rajtam a nyilvánvalót?
- Hogy én mit keresek itt?! – pördülök felé hirtelen, izzó tekintettel. Ne tégy úgy, mintha ostoba lennél, Prometheus! Mintha nem tudnád mit keresek itt pontosan tizenegy évvel a haláluk után! - Nekem jogom van itt lenni, meggyászolni szerelmemet, és azt, aki anyám helyett anyám volt. Kettõnk közül, akinek nincsen semmi joga itt lenni, az te vagy! Gyilkos! – kiáltom, mire megrándul az arca, mely nem sokat változott az évek során, de magán viseli a sebet, melyet én ejtettem.
Kegyetlen vagyok, és igazságtalan, de nem tudom visszafogni magam, ha ilyen ostobán viselkedik. Nem tudom miért bántom, mikor szenvedett õ is eleget, ráadásul nekem is fáj, mikor rontok a gyászán, de legalább némi életet visz a tekintetébe a feléledõ dühe.

Jelenlegi elfoglaltságom igencsak az unalmasabb napi teendõim közé tartozik. Rendszerint el szoktam bliccelni az ilyen üzleti tárgyalásokat. Nem küldök magam helyett mást, egyszerûen nem megyek el. Úgyis csak arról van szó, ki mint akar ráerõltetni a másikra, mi hoz nagyobb profitot. Az én mûfajomban a profit, nem mellékes ugyan, de nem a legfontosabb tényezõ. Karoltam már föl olyan írókat vagy zeneszerzõket akiket elõttem 10 másik cég utasított el. Aztán persze a lábuknál kuncsorogtak mikor az általuk "szemétnek" titulált alkotások díjakat nyertek, vagy berobbantak a népszerûségbe.

Azt hiszem ehhez van érzékem. Meglátni mi az, ami különleges. Nem is csodálkozom rajta, és más sem tenné, ha tudná, hány száz évem volt ennek a képességnek a tökéletesítésére.

A mai tárgyalás viszont nem tartozik a szokásosak közé. Miért? Hát fõként a megjelentek miatt. Illetve a megjelentek közül több illetõ miatt.

Általában rögtön megérzem ha a közelemben lévõ nem ember. A szándékaikat könnyû kitalálni, velem szemben általában az alábbi papírforma szokott bejönni: a) el akar csábítani b) el akar kapni és c) meg akar ölni. Az emberek nem tudják miért vonzódnak hozzám, vagy félnek tõlem. Õk sem, csak sejthetik. Senkinek sem árulom el az igazat magamról. Aki tudja, az vadászik rám, pont ezért. Ezért aztán, hülye lennék elárulni.

Most mondhatnám hogy.. emiatt sivár az életem, nincs egy nyugodt percem.. de hazudnék. A magam módján szórakozom, úgy, hogy ne tudjanak meg semmit sem rólam. Ha mégis, gondoskodom róla hogy elfelejtsék, vagy ne mondhassák el másnak. Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy az emberi világba való beilleszkedésemmel egyfajta álcát hoztam létre magamnak, ami megvéd.. egy bizonyos szintig legalábbis.

Végül is, a fajtám végzete az volt.. hogy túlsokat tudott.. és egyszer.. az enyém is ez lesz.

De még nem érkezett el ez az idõ.

***

Az egyikõjük egy vámpír, rövidre nyírt, vörös hajú, fekete öltönyben. A másik egy alakváltó, hogy milyen faj, egyenlõre titok marad. Furcsa hogy ilyen helyen találkozom velük. Üzleti tárgyalásokon nem szoktam ezzel szembesülni.

Az alakváltó beszél. Tagbaszakadt izmos férfi. Széles hát, domborodó izmok. Ha tippelhetek, medve vagy farkas lehet. Azoknak ilyen a testfelépítése.

Legalizált gerillamarketing.. huh.. nincs szükségem az ilyesmire. Az színezüst töltõtollal piszkálgatom a körmöm. A vámpír hozzá sem nyúlt a repiajándékhoz. Úgy látszik, ez csak nekem tûnt fel. Közben a beszélõ lopva rám pillant, fogva tartom a tekintetét egy pillanatra, majd eleresztem.

Látja hogy unom, nem is próbál meg meggyõzni. A szünetben, úgyis más eszközökkel akar majd. De addigra.. én már nem leszek itt.

Most egy ember emelkedik szólásra. Diák peregnek, grafikonok jelennek meg, én pedig nem sokat látok belõlük. Ásítok. A vámpírt figyelem ahogy valami írogat a papírjára.

Aztán mintha megérezné a tekintetemet, felém fordul, ajkai mosolyra húzódnak. Csak én látom elõvillanó szemfogait. Gúnyos mosoly.

Mindig ugyanaz a lemez.

Mikor a tárgyalás meghívott vendége felveti a szünet lehetõségét, azonnal kereket oldok. Távozásomat csak sokkal késõbb veszik észre. De ez akkor engem már nem érdekel.

A névjegyeimen is csak az irodám címe és telefonszáma szerepel, így aztán arról sem tudnak meg sok mindent, ha ki akarnának deríteni. Az emberek hóbortos milliomosnak tartanak, akinek fura dolgai vannak, holott igazából csak õket védem. A titok amit rám bíztak, õket is a biztos pusztulásba sodorná. Nem beszélve rólam, ha az emberek tudomást szereznének róla, mi vagyok.

Így megy ez.. már nagyon régóta.

***

Sétálok a kihalt utcán. Taxi-val jöttem, a saját kocsimat otthon hagyva. Ez is egy újabb elõvigyázatossági trükk. Ebben a világban, ahol minden autó a rendszáma alapján könnyen visszakereshetõ és lenyomozható, jobban teszem ha nem jelenek meg nyilvános helyen a saját járgánnyal. Túl óvatos vagyok? Lehet, de én már hozzászoktam ehhez.

A hold fénye megvilágítja az aszfaltot, tócsák csillognak mindenütt, a késõ novemberi esõ nyomai.

Szemeim lassan változnak vörös színûvé, a semleges szürkébõl.

Épp emiatt nem engedem hogy bármilyen kép is megjelenjen rólam a sajtóban. Ugyan ma már sokmindent meg lehet magyarázni a színes kontaktlencsékkel, egy hozzáértõnek azonban rögtön feltûnne, még a képen is, hogy nem emberi szemeket lát.

Hosszú hajamba belekap a hûvös szél, faleveleket görget elõttem a járdán.

Messzirõl üvegcsörgés és koppanás hallatszik, de nem törõdöm vele, csak sóhajtva továbbmegyek, a park felé.

Épp csak lement a nap, de szélsõséges idõjárás miatt, mostanában az emberek már nem mozdulnak ki ilyenkor. Szabadnak érzem magam, ebben az édes egyedüllétben, a zsúfolt tárgyalóterem után.

Néhány autó hajt el mellettem, pillantásra sem méltatják, a szürke kabátos idegent az út szélén, engem.

Megbámulok egy üzletet. Festmények vannak a kirakatában. Az egyik kép kelti fel a figyelmemet, egy erdõrõl, a közepén tóval. Talán csak álmában láthatta ezt a tájat emberi festõje, én viszont, már jártam ott.

Emlékeimben azonnal megjelenik a kép, a vértõl vörösre színezõdött víz, a lángoló fák a tó körül. Vajon ma is ott van még? Messzi fönt.. északon. Hó borította vidéken, ahol évente csak 1-2 hónapra zöldül ki a rét, és olvad meg a tó jege, megmutatva a titkot amit rejt. Illetve,, múlt idõ. Ma már.. nem él ott semmi. Maximum néhány hal, meg béka.

Mozgásra kapom fel a fejem, épp csak félre tudok ugrani, egy elfele igyekvõ férfi útjából. Úgy szalad, mintha rémet látott volna.

Lassan fordítom a fejem abba az irányba, ahonnan jött.

Emeletes tömbház bejárata, mocskos tûzfal, lépcsõ. A lépcsõ tetején egy alak áll, körvonalai furcsák. A mágia kisugárzását szoktam így látni, elõször furcsán fénylõnek, majd amikor hozzászokik a szemem, már csak érzet marad.

A menekülõ után néz, de nem tesz semmit. Nem úgy néz ki mint aki utána akar rohanni. Rám pillant. Észrevett, de nem mozdul.

Én sem.

Vörös szemeim nagyfelbontású kamera módjára közelítenek rá az alakjára. Haja ezüst színû, arca mégis fiatal. Szemei lilák. Innen is látom. Furcsa. Még sosem láttam ilyet. Viszont az erõ amit felõle hoz a szél.. ismerõsnek tûnik. Bár tudnám hogy..

Tesz egy lépést lefelé.

Szemem megrebben, de nem mozdulok.

Most kéne itthagyni.

Megint feleslegesen keverem bajba magam. Úgyis mindig ugyanaz történik.

De..

Mégsem mozdulok.

Közelebb jön, én pedig nem teszek semmit.

Megfogadom magamban hogy itthagyom, vagy megtámadom, ha fenyegetõ lépést tesz. De nem tesz semmit, csak megáll elõttem és néz.

Annyira száguldanak a gondolataim hogy alig tudom követni õket.

Elnéz mellettem, szemével követi a futó alakot aki eltûnik egy sarok mögött.

- Elszalasztottad. - szalad ki a számon, csak úgy.

Mosolyra húzódik az ajka, halkan, szinte nevetve szólal meg.

- Megmenekült.

Most hogy közelebb van, már érzem az erejét. Mágiája nem pattan neki az enyémnek, hanem szinte összeölelkeznek. Látom ez õt is meglepi, mert hátrál egy lépést.

- Várj! - szólalok meg végül, nagy nehezen.

Felém fordul, lila szemeiben csillog a hold fénye. Nem félszbõl hátrált meg, óvastosságból. Lehet hogy engem akar óvni? Vagy csak nem akarja felfedni magát?

- Nem idevalósi vagy ugye? - hú ez de hülyén hangzott, mint valami ismerkedõs duma. - Úgy értem.. emlékeznék rád, ha így lenne.

- Én nem. De te igen. - feleli. Heh. Nem mondod.

- Mi vagy? - kérdezi halkan. Látom rajta a kíváncsiságot.

- Ezt én akartam kérdezni. - felelem.

Mosoly. Sokat mond, mégis keveset. Nem tudok olvasni az arcáról. Ez pedig zavarba ejt.

Még mindig a szemembe néz, várja a kérdésére a választ.

- Titok. - felelem én is mosolyogva.

Mintha csak ezt a választ várta volna, felnevet.

Közben lépéseket hallok a távolból. Sietõs léptek, beszélgetés. Emberek bizonyára.

Õ is arrafele pillant, én pedig, bunkóság vagy sem, ezt az alkalmat választom hogy meglépjek a kíváncsi tekintetek elõl.

Nem megyek messzire, de innen az emberek nem vehetnek észre.

Egy szemben lévõ ház erkélyén állok, a ház tulajdonosa még nincs itthon. A lámpák nem égnek, sötét mögöttem a lakás, így nem látszom.

Tudom hogy tudja, érzi hogy figyelem, mégsem tesz semmit.

Megvárja amíg a fiatalokból álló embercsapat elhalad, majd elsétál egy autóig, beszáll és elhajt.

***

Másnap aztán az asztalomon a szokásos papírdoboz áll, benne a tegnap és ma érkezett kéziratokkal, adathordozókkal és hanganyagokkal.

Ugyan a legtöbb helyen nem a legfelsõbb vezetõ dönt a megjelenésekrõl, én szeretem ezt magam intézni. Egyébként is szeretek olvasni, és szeretem a zenét. Az évek folyamán, ez mindig állandó volt. Nem változott. A zene és a könyvek, minden korban ott vannak, csak legfeljebb más formában.

Kiveszek egy lemezt a kupac aljáról és a gépbe illesztve, elõhívom az anyagot. Az asztalomon már ott gõzölög egy csésze kávé, a titkárnõm pedig gondoskodik róla hogy ne zavarjanak.

Felteszem a szemüvegem és belemerülök az olvasásba. Ugyan nincs szükségem szemüvegre, hiszen valójában körülbelül kétszázszor jobban látok mint egy ember, de egyszer valaki azt mondta nekem, "jobban beolvadsz közéjük ha azonosulsz nem csak a szokásaikkal, de a gyengéikkel is". Így aztán, egyszerû vékonyított üveget viselek ilyenkor. Már megszoktam.

Szóval, így megy el a délelõtt.

Mire elérkezik a délután, az asztalomon már két halomban állnak a dolgok, jobb oldalon azok, amikben láttam fantáziát, bal oldalon azok, amiket kidobásra ítéltem. Sajnos ebbõl van több. Hiába.. kevés manapság a tehetséges ember.

Kopognak.

A titkárnõm az.

- Egy úr keresi. Azt mondja hogy e-mailben beszéltek egy mai egyeztetésrõl. - mondja. Szokatlanul csillagnak a szemei. Innen tudom, hogy az "úr" elnyerte a tetszését.

A naptáramra pillantok.

Jah tényleg. Megbeszélés kettõkör. Majdnem elfelejtettem.

- Egy pillanat. Küldje be!

Gyors mozdulattal visszapakolom a sok kéziratot és disc-et a dobozba, és leteszem az asztal mellé, a másik oldalra.

Nyílik az ajtó.

Éppen a szétszórt papírokat szedegetem össze, mikor meghallom a köszönését.

- Ugyan csak kettõre volt megbeszélve de...

Felnézek a papírkupacból, és ledermedek.

Ez õ.

Akit tegnap este láttam.

Meglepõdtem.. az nem kifejezés. De igyekszem nem mutatni.

Gondolom õ már elõbb kiszúrt, de attól még nem látszik kevésbe meglepettnek. Ugyanakkor, mosolyogva konstantálja a dolgot.

Furcsa ez a mosoly. Olyan, nem tudnám megmondani milyen. De nem emberi.

- Hát újra találkozunk. - felelem halkan, elhagyva az üdvözlés szokásos formuláit.

Szemei megvillannak.

Leveszem a szemüveget, és az asztalra dobom, majd felállok az asztalról.

Szemével követi a mozdulatot, de nem szól semmit. Körbepillant.

Megakad a szeme egy képen a falon.

Azon a képen. Elküldtem érte ma reggel a titkárnõmet hogy vegye meg.

Furcsa arckifejezéssel szemléli. Mintha tudná, mi az a hely.

Ez egyre furcsább.

- Már tudom hogy mi vagy.. - mondja halkan.

- Sokan mondták már ezt. - felelem vállat vonva. - Mind tévedtek.

- Ha nem, akkor pedig meghaltak. - teszi hozzá gonosz mosollyal.

- Talán a te módszered is ez? - kérdezem kissé gúnyosan. Nem tudom min húztam fel magam. Talán azon, hogy ilyen fölényesen kijelenti, ismeri a fajtám. Talán csak az erõ ismerõs neki. Talán csak...

De nem, igaza van. Az övé is.. hasonló.. innen tehát.

Már értem.

Illetve nem egészen értem, de kezdem sejteni.

- Ne aggódj, nem kenyerem az árulás. - mondja. Ha tudja mi a módszerem, hogy megölöm azokat akik tudják miféle vagyok, akkor sejti miért. - Én is utálom õket. A tegnapi is egy ilyen volt. - teszi hozzá, olyan hangsúllyal, mintha mérget köpne.

- Milyen?

- Vadász. De csak egy ember. Mostanában egyre többen vannak.

Pillantásom sokat mondónak tûnhet, mert érdekes arckifejezéssel néz rám.

Csak tudnám mi a másik fele.

Hihetetlen, hogy egy ilyen mint õ életben maradt az évek folyamán, akkor amikor mindenkit kiirtottak. Furcsa így itt állni, és tudni ezt.

Félrehajtja a fejét, tekintete elkalandozik az asztalomon álló irathalmazokon, és azon túl.

- De nem ezért jöttem.

- Az üzlet. - sóhajtok. Mindig a szokásos mûsor. - Megbeszélhetnénk ebéd közben? Ma még nem jutott rá idõm.

- Rendben. - feleli, én pedig felkapom a kabátomat és kiszólok a titkárnõmnek hogy foglaljon egy asztalt a kedvenc éttermemben.

Mikorra? - szól ki. Mikorr-mikorra.. mostanra. Kicsit megszeppen ahogy ráförmedek, de intézkedik.

- Innen csak egy rövid séta. Nem kell autóba ülnünk. - magyarázom lefelé a lépcsõn.

- Remek. - feleli és követ engem.