Az én bajnokomnak! ♥

Sokszor gondoltam arra, hogy az egész csupán egy álom volt, egy rémálom, egy rémkép, amit a fejem generált, hogy megmagyarázzak bizonyos dolgokat. De valahányszor megállok egy tükör elõtt, vagy egy visszatükrözõdõ felület elõtt, látom a nyakamon a harapásnyomot, ami minden bizonyítéknál erõsebben mutatja, hogy nem õrültem meg és minden igaz.

Lassan vánszorognak a napok, a munkahelyemre még mindig képtelen voltam bemenni, jobbára itthon kuksolok, nézek filmeket, fogadok barátokat és ismerõsöket, akik meglátogatnak. Vezetem a háztartást, segítek apunak egy-két dologban, nézem, ahogy a számítógépen játszik, vagy szervírozok némi alkoholt, ha meglátogatják a haverjai. Próbálom magam lekötni egy jó könyvvel, a könyvesboltokban terjengõ finom, friss nyomtatás illatával, hogy elnyomja a bennem felvetülõ hiányérzetet. Folyton afelé a kötetek felé kalandozik a tekintetem, amik a Közel-Kelettel foglalkoznak, és már azon kapom magam, hogy a sivatagokról szóló enciklopédiákat lapozom.

James telefonált egyszer, hogy szeretne feljönni, fel is engedtem, most itt is van, egy filmet szeretnénk megnézni, de képtelenség letölteni, valaki a házban blokkolja az adatokat. Apa nyilván megint egész albumokat szed le az internetrõl.

- Ne menjünk ki inkább a parkba? – kérdezi, egy méretesebb ásítás közepette.

Furcsa, valahogy Hektor nélkül értelmetlennek tûnik a kérdés, valahogy nem tudom elképzelni a dolgot. Süt a nap, a reluxán átvilágítanak a fényes nyalábok, a jobb karomba kapaszkodnak. Jó ötlet ez?

- Ugyan, gyere Sunny! – pattan fel és húz lelkesen maga után, épp, hogy egy cipõt fel tudok kapni, meg a fogason lógó horgolt kistáskámat. A lépcsõház fényárban úszik a tetõablakok miatt, a lépéseink hangosan csattannak vissza a sárgára festett falakról. Mintha minden égne, már várom, hogy amint kilépek, az éles fény a szemeimbe hasít.

- James, mégis mit akarsz te a parkban?

- Megfürdetlek a szökõkútban – pislog rám ártatlanul, miközben kinyitja nekem a kaput és elõreenged, hogy kiléphessek a szabadba. A négysávos úton elõttünk javában zajlik az élet, a tekintetem minden emberen végigrohan, még a volán mögött türelmetlenül forgolódó alakokon is.

Elindulunk a legközelebbi park felé, közel lépkedünk egymáshoz, valamiért úgy érzem, szükségem van a közelségére, amit egyáltalán nem bán. Helyes és rendes srác, igyekszik minden idejét azzal tölteni, amit nagyon szeret. Barátok, filmek, zenék, a munkáját is rettentõen imádja, élvezi, amit csinál. A barna haja kuszán áll a fején, szemei is olyanok, mint a tejcsokoládé. Örökké vidám, sosem nyomasztja semmi. Vagy ha mégis, elég jól titkolja. Õ és Peter többször hívnak egy héten, érdeklõdnek, cibálnak ki a négy fal közül, most éppen gondolom Õ volt a soros.

Sokat forog a fejemben Karim, szinte minden gondolatom körülötte kering. Mindenrõl Õ jut az eszembe, bármerre is fordulok, rögtön kósza szálak szövõdnek az agyamban, a vége mindig felé mutat. Sikátorokról, kutyákról, idõs emberekrõl, ételes dobozzal sétálókról, idegen nemzetiségûekrõl is mindig felrémlik az arca, az alakja, a hangja vagy az érintése. Ahogy azt a könyvet olvasta, ahogy Hektorra támadt, a szekrényben ücsörgés, ahogy megnyalta a nyakam… Minden annyira ellentmondásos.

Számtalanszor bizonyította, hogy képes bántani, ölni. A harapások, a kemény mozdulatok, az élénkzöld tekintet és az események mind-mind arról árulkodnak, hogy tartsam magam távol tõle, ne keressem, ne gondoljak rá, tûnjek el a közelébõl. Ennek ellenére, ha kerülöm, akkor Õ kerül közelebb, ha nem keresem, akkor is megtalálom. Minduntalan történik valami olyasmi, ami miatt teljesen összezavarodik a róla nehézkesen kialakított képem. Az, hogy megölt egy idõs, géphez kötött embert, végleg letette bennem a pontot, majd utána… Kétszer is megmentette az életem. Kárt is okozott, meg nem is, jóvá is tette, meg nem is. Teljesen zavaros a kép, annyira elmerülök a gondolataimban, hogy arra leszek figyelmes, hogy már a parkban vagyunk, James pedig eltûnt.

Értetlenül és meglepetten pislogok, ahogy elõkerül a macskaköves út másik végérõl.

- Ezt inkább meg se láttam! – emeli fel az orrát kissé, majd egy igazi fiús mosollyal karolja át a derekam és kezd el vezetni. Megilletõdve hagyom, hogy irányítson, szabad kezével indexeljen a mellettünk elhaladóknak, akik bájosan bazsalyognak, ha csak ránk néznek. – Van valami baj? Fáradt vagy?

- Nem, semmi… - rázom meg a fejem, mire a sajátját az enyémhez dönti. Fájón koppan, érzem a lüktetést a ponton, ahol finoman megfejelt, majd nyom rá egy puszit is, hogy semmissé tegye a dolgot.

Karim is ugyanígy csinálta… Elõbb megharapott, majd megnyalta. De az más… Ott nem tudom olyan könnyen értelmezni, mit is akart vele elérni pontosan. Az idegláz, ami elkapott azon az estén, még mindig, utólag is fáradttá és fásulttá tesz, akárcsak a folyamatos, szüntelen gondolkodás és erõlködés, hogy értelmet verjek ebbe az egészbe.

- Kérsz egy fagyit?

Általában nem szeretem, ha meghívnak valamire, de most késztetést érzek arra, hogy elfogadjam. A színes fémedényekben puhán gömbölyödnek a fagylaltok, régebben egy fagyott, nagyobb darab gyümölcsért is képes voltam beszédbe elegyedni a fagyiárussal, szépen kérni, ahogy adja nekem. Nem szeretem mindig ugyanazt enni, szeretek újat kipróbálni, mégis, most James kér nekem, egy egyszerû, zöldalma-csokoládé kétgombócost. A zöld színt látva elszorul a torkom.

***

Hazaérve már az edények között turkálok, apa takarékosságból el szokta mosni azokat az ételes dobozokat, amiket hazahozok, hogy késõbb még valamire jó legyen. Zöldségeknek vagy gyümölcsöknek a mélyhûtõbe, hasonlók… Tegnap estérõl maradt még egy kis sült hús, rizzsel és párolt zöldségekkel, halmozom a dobozba az ételt, szinte automatikus mozdulatokkal. Feláll a karomon a szõr, ahogy kiráz a hideg, a kenyértartóba nyúlva teszek pár szelet kenyeret is a húsra, majd lecsukom a tetejét.

A küszöbön megtorpanok, mikor fel kellene vennem a cipõmet.

Biztos el kell mennem? Akarom még látni?

A lelkiismeret furdalás, ami nem hagy nyugton napok óta, nem engedi, hogy sokáig hezitáljak. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy vajon megsérült-e, jól van-e, eszik-e rendesen, ott van-e még a helyén... A helyén. Csúnyán hangzik, de lassan felfedezem a hátsó dolgokat az összevisszaságban. Mi lesz, ha nem találom ott?

Akkor majd úgy teszek, mintha Hektorhoz mentem volna…

De ha nincs ott, akkor vajon hol lehet? Sebet kapott és lehet, hogy még kint, az erdõben megh… Nem. Biztos nem! Remélem nem…

A létrán felkapaszkodva remegnek a térdeim, megint elfogott a taszító érzés, a görcsös roham a gyomromban, hogy ne menjek fel. De muszáj tudnom, mi lett vele, hogy… Odafent nem találok senkit, ide-oda járkálok az üres szobában, tanácstalanul nézelõdök, gyûlik bennem a feszültség, az aggodalommal vegyes riadalom. Ha… ha várok egy kicsit? Ha csak elment valahová? Nem lehet mindig itt. De ha el is ment, akkor megint olyan dolgokat csinál? „Munkát”, ahogy Õ mondja?

Egyre nehezebben kapok levegõt, próbálok a berendezés alapján feltételezéseket gyártani, hogy mikor volt itt utoljára, itt él-e még, vagy bármi arra utaló jelet, hogy nem tûnt el és még visszajár ide… Az ablakhoz lépek, hogy kinézhessek, de a sikátor üres, csöndes és félárnyékos. Még Hektor sincs itt, hogy megkérdezzem tõle…

Ha valami baja esett…

Az ajtó kinyílik, félve szorulnak ujjaim a dobozra, ahogy meglátom az alakját a küszöbön átlépni. Mindene csurom víz, a szobában szétszalad az az illat, ami fürdés után mindig jól érezhetõ. A testén levõ hegek és sötét árkok szinte elnyelik a vízcseppeket, éjfekete tincsei közül villogó zöld szemei elviselhetetlen görcsösséget pumpál a testembe. Csak néz, nem csinál semmit, a testtartása nem olyan, mint akkor ott, a szállodában… Nem feszült, nem támadásra kész. Talán ezért is merem megszólítani. Elmondhatatlan megkönnyebbülés old valamennyit a bennem levõ csomókon, hogy él és jól van.

- Szia – köszönök tétován, nem tudom, hogyan is kezdhetném ezt az egész beszélgetést. Mi lenne, ha letenném a dobozt, és kimennék? Láttam, jól van, semmi baja. De az ajtóban áll… mintha odaszögezték volna.

- Miért vagy itt? – rekedt hangjától kiráz a hideg, megrándul a testem, ahogy a karcos él végigszánt rajtam.

- Csak tudni akartam, jól vagy-e. Aggódtam érted – vallom be végül, de titkon sejtem, hogy nem érti, mire gondolok. Teljesen más közegbõl származik, ezt már érzékeltem, már értékei vannak, más elvek alapján gondolkodik. Kissé értetlenül néz, a tekintetével szinte az ablaknak lök.

- Megmentettél engem, háromszor is. Bár bántottad Hektort, meg aztán engem is megharaptál… Az levon kettõt. De mi meg véletlenül meglõttünk, még így is marad legalább egy, szóval… - próbálom valahogy elmagyarázni neki, hogy tulajdonképpen miért is léptem be a lakásába, hogy mégis mi a nyavalyát keresek itt. – Szóval hoztam neked ebédet.

Megmutatom neki a dobozt, oda szeretném neki adni, de szinte azon nyomban távolodik is. Megrekedek a mozdulatban, megilletõdök a hirtelen távolságtartáson, majd szomorúan konstatálom, hogy nem, ez csak a szokásos jelenség. Már lassan tudom, hogy mire hogy kellene, hogy reagáljak… Bizarr, de úgy érzem, mintha egy vad kutyát etetnék, aki a kert aljáról mászik fel mindig a dombra, hogy egyen a tálamból, én pedig azt megtöltöm, hogy elnyerjem a bizalmát, majd elmegy. De mindig visszajön.

- Leteszem ide, jó?

Leguggolok, leteszem a padlóra a dobozt, majd elhátrálok tõle, az ablakhoz fordulok, ahová le is ülök, hátam a hideg falnak teszem, a fejem melegen simogatja és égeti a napfény. Vontatottan lép a dobozhoz, megmarkolja, majd a szemben levõ falhoz tolat, leül és magához vonja. Elmosolyodom a látványon, majd a torz valóság rögtön széttépi a képet, mikor megszaglássza a beletett húst. Sebesen teszi a szájába és rágja a falatokat, kézzel eszik, alig telik el egy fél perc, már semmi sem marad a dobozban, csak pár morzsa és rizsszem. Érdes tenyerét és ujjait a szájához emeli, megnyalja õket, majd a száját is körbetisztogatja.

A látvány teljesen elképeszt, a szemeim enyhén nagyobbra nyílnak. Mégis, kellemes, jólesõ érzés tölt el. Nem is tudom, megmagyarázhatatlan. Olyan, mintha visszaugrottunk volna a régi rutinba, mintha az égvilágon nem történt volna semmi. Valahogy megnyugtató, kellemes, örömmel tölt el, hogy megette, ízlett neki, pláne, hogy elfogadta. Újra.

- Mit kell tennem ezért? – kérdezi dolga végeztével.

- Semmit… A francba, Karim, semmit! – remeg meg a kézfejem, az ujjaimba mintha áramot vezettek volna. A torkomban gombóc gyûlik, próbálom lenyelni, de nem sikerül. – Ne is gondolj arra, hogy bármi olyasmit kellene csinálnod.

Ha rajtam múlik, nem fog többet olyat tenni. Majd… én hozok neki enni, takarót, ruhát, akár még pénzt is, csak tudjam megakadályozni, hogy emberek életét ilyen könnyûszerrel, akár egy tál ételért is, de elvegye. Lekötöm, lefoglalom. Könyveket hozok neki, mindent.

- Azt akarod… hogy a tiéd legyek?

Kérdése meglep, akkorára nyílnak a szemeim, hogy félek, kiesnek a helyükrõl. Rögtön elvörösödöm, mikor kissé máshogy értelmezem a kérdését. Az enyém legyen?

- Hát, maradjunk abban, hogy most nem értettem, mire gondolsz. Mondjuk, inkább az a ritka, amikor értem, mire gondolsz és mit csinálsz. Ezen sokat gondolkodtam, túl sokat is… - dõlnek belõlem a szavak, meg akarom vele osztani, nem tudom miért. - Szeretnék eljönni, beszélgetni veled, jó? Majdnem elfelejtettem, hoztam könyveket is! Szeretsz olvasni, úgy láttam, akkor olyan békés volt az arcod…

A táskámban kotorászok már a mondat végén, hogy kiemeljek belõle pár kötetet. Novellákat és verseket hoztam, nem tudom, mennyire lenne türelme egy nagyobb terjedelmû regényt elolvasni…

- Nem tudom, mit szeretsz, így többfélét is hoztam, inkább rövidebbeket – mutatom és halmozom a padlóra õket. – A múltkor a Kis Herceget olvastad, ott a mamámnál. Tudod, abban volt, hogy a róka és a kis herceg minden nap találkozott, elõször egészen távol ültek egymástól, aztán minden nap egy kicsivel közelebb…

Mondanám, hogy akárcsak most, mi ketten, de nem szeretném összezavarni, látom, hogy figyel, vagy legalábbis engem néz és ez pont elég.

***

Negyedik napja már, hogy látogatom, próbálom komfortosabbá tenni a lakhelyét, apa fiatalkori ingjei közül válogattam ki párat –amiket néha én hordok otthon, szeretem, ha lezseren lóg- és hoztam el Karimnak. Méretre egyeznek, apa is ilyen markos lehetett ilyen korában, mint Õ. Lepedõt is szereztem, egy olcsóbb kiárusításon találtam rá erre a takaróra is. Furcsa, de élvezem, sõt, várom, hogy végre elindulhassak hozzá munka után. A munkahelyemen, a kávézóban nagyon örültek, hogy sikerült valamelyest talpra állnom és ismét beállnom a gályázók sorába, Peter a kedvemért külön csinált egy méretes adag parfét.

Rájöttem már, mit szeretnék. Megszelídíteni, emberibbé tenni, hogy boldog legyen. Ne legyen annyira görcsös, legyen befogadóbb egy kicsit, különben nem fog tudni… Mit is nem fog tudni?

Mindig elmesélem a napjaimat, hogy mi történt velem, próbálom belevonni az életembe, hogy a részese lehessen, megismerje általam a világot egy egész más szemszögbõl. Nem sokat beszél, sõt, nem is beszél. Mindig meghallgat, mindig megeszi amit hozok. Már nem aggódom azon, hogy hirtelen felindulásból valami logikátlant mûvel. Úgy érzem, kezdem teljesen megszokni, a fenyegetõ kisugárzása mintha apadt volna kissé, aminek elmondhatatlanul örülök.

- Neked milyen napod volt? – próbálom meg beszélgetésre ösztönözni, tudom, hogy az angol nem az elsõdleges anyanyelve, bizonyára inkább az arabot mûveli magasabb szinten, de én csak nagyon alapfokú törököt tudok, ami a vendéglátáshoz kiváló. Másra alkalmatlan.

Nem válaszol, pislogás nélkül néz rám, újból megkérdezem, de nem reagál rá. Felvonom a szemöldököm, hátragyûröm a fülem mögé a hajam, ismételten megpróbálom de nem hat.

- Karim!

Nevének hallatán azonnal felkapja a fejét és már-már készségesen néz rám. Vagy én nem is tudom, ez túl hülyén hangzik. Olyan, mintha várna valamire.

- Már háromszor kérdeztelek – hívom fel rá a figyelmét, hogy teljesen elbambult, vagy valami emlék juthatott az eszébe. – Mindig csak én beszélek, ez nem túl illedelmes dolog.

A kezeire emeli a tekintetét és elkezdi kaparászni az ujjai szélét a körménél. Látom, hogy eltöprengett a dolgon, hogy most Õ a soros a beszédben. Kíváncsi vagyok, hogy mire kíváncsi. Érdeklõdve hajolok kissé elõrébb, hogy lássa, hogy bátran mondhatja. Különös, mindig úgy várom, hogy beszéljen, mintha egy más világból kapnék üzenetet.

- Mi az… - nehézkesen megszólal, a hangszálai még mindig el vannak szokva a beszédtõl. - … amikor hozzáérsz a fekete kanhoz, és az örül neki? És amikor az öreg nõ a hajadhoz ért… Mi az az érintés?

Meglep a szokatlan kérdés. Nem is tudom, hogyan tudnám elmagyarázni neki, kicsit tanácstalanul vakargatom a homlokom, ami összeráncolódott, ahogy felemeltem a szemöldökeimet. De hát akkor csak a simogatásra gondol. Hogyhogy nem ismeri a simogatást? Vagy magát a szót? Mert körülírta, az pedig arra utal, hogy nem. Teljesen meghökkenek a kérdésen.

- Hát… ööö… én csak megsimogatom Hektort. A mama meg engem. Téged sosem simogattak vagy öleltek meg a szüleid? – emelem rá a pillantásom a padlóról, de hirtelen annyira magányosnak és elanyátlanodottnak látom ott, ahol ül, hogy a szívem sajdul belé. Soha nem tudhatom meg, miken ment keresztül, de ahogy a testére és a lelkére eddig rálátásom nyílt…

Létezik olyan ember, akit soha életében nem simogattak meg? Ki az, aki ezt kiszabja büntetésként? Ki az, aki képes erre? Dicséretet sem kapott akkor soha? Megnyugtatást? Vagy csak egy kedves érintést, hogy érezze, szeretve van és törõdnek vele?

Égni kezd a szemem és szúrni, megremeg a szám is. Közelebb araszolok hozzá, látom, hogy frusztrálttá válik a közelségemtõl és indulatait a padlón vezeti le, a fogait is összeszorítja, mintha várná, hogy megüssem. Megremeg a kezem, ahogy ezt látom, az alsó ajkát is beharapja, úgy várja a fájdalmat, két égõ tekintetével a mozdulatot figyeli. Amikor a kezem fekete hajához ér, megreked benne a lélegzet és gyorsan becsukja a szemeit. Gyengéden, óvatosan simítok végig a fényes tincseken, le a tarkójáig, majd még egyszer. Finoman siklik a tenyerem alatt minden hajszál, érzem a meleg fejbõrét, és ahogy térdeltemben kiegyenesedve simogatom a haját, érzem, hogy teljesen ellazul. Mosolyognom kell, jól esik, hogy élvezi az érintésem, talán én vagyok az elsõ ember, aki így ért hozzá. Szánom Õt, legszívesebben megölelném, jó szorosan, de nem merem.

Hitetlenkedve mered rám, felemeli a saját kezét és megtapogatja ott, ahol az elõbb még kedvesen, jóindulattal érintettem. Szabad kezére pillant, majd rám, látom, ahogy emelkedik a karja, hogy megérintsen, kicsit feszengve várom, mit szeretne, de visszavonja maga mellé a kezét.

Vissza akart simítani?

A mosolyom kiszélesedik, tényleg meg szeretném ölelni, hatalmas elõrelépésnek érzem ezt az egészet. Várakozva figyelem, hogy mondani szeretne-e valamit, ha nem szól semmit, akkor visszahúzódom a helyemre és…

Minden elõzmény nélkül villan végig éles fény a szobán és követi egy mély, éles dörgés, majd szapora kopogás ront rá a cserepekre. Rémülten ugrok fel, a jégesõ az utolsó dolog, amire számítottam!

- Úristen, így hogy megyek haza? – az órámra pillantok. – És már éjfél van…

Te jó ég, nagyon ki fogok kapni, bár szóltam, hogy késõn megyek, de ennyire?! Apáék már rég alszanak, tudom, hogy iszonyatosan morcosak lennének, ha értem kellene jönniük kocsival, ráadásul nem mindegy, hogy hová kellene jönniük értem…

Tétován Karimra pillantok, aki semmi jelét nem mutatja annak, hogy megrémült volna az idõjárás szeszélyeitõl, vagy egyáltalán érdekelné a kialakult helyzet.

Nem tudok hová menni, James nagyon messze lakik innen, Peter szülei még konzervatívabbak, mint az enyémek, nem szeretnék rossz pontot szerezni, legkevésbé nem zavarni… Linette elutazott a nagyszüleihez, Edgar pedig visszament a kollégiumba…

Kinézek az ablakon, hátha a felhõk elárulják, meddig tart ez az Isten csapása. Esetleg egy bulival ki tudnám magyarázni a dolgot… Igen…

Meg merjem kérdezni? Hogy fogalmazzam meg?

- Karim, esetleg, most az egyszer… itt aludhatnék?

El sem hiszem, hogy kimondtam.

A matracra mutat, holott morgást várt minden porcikám.

- Ott tudsz aludni. Senki sem fog zavarni, éberen alszom majd – kel fel a helyérõl és indul meg az ajtó irányába, felkapja az egyik elnyûtt pokrócot. Micsoda? Hová megy? Ne hagyjon itt!

Gyorsan állok elé, nem tudnám szavakkal megállítani, ez a legegyszerûbb módja annak, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Ne hagyjon itt egyedül, egy ilyen vihar kellõs közepén, meg aztán… Ez olyan, mintha kiküldeném, mint egy kutyát! Éberen alszik majd, biztos, efelõl kétségem sincs, de azért ne már, tényleg, mélységes csendben leszek, el tudna viselni, csak…

- Mit csinálsz? Nem kell azért kint aludnod a lépcsõházban… Ne viccelj.

Óvatosan fordul meg és telepszik le az egyik átellenes sarokba, leteszi a pokrócot, ráül és teljesen összehúzza magát. Mint egy csiga, aki visszamászik a házába, hogy biztonságban legyen. Rossz érzés tölt el, olyan, mintha belepiszkálnék a mindennapi dolgaiba, lehet, hogy kellemetlen neki és rossz… Toporgok egy ideig még egyhelyben, de helyette inkább leülök a matracra és eldõlök, kényelmetlennek és terhesnek érzem a társaságom, biztos nem örül annak, hogy itt maradtam.

A fal felé fordulok, bentebb kuporodom a matracon.

Különös, hogy a ma frissen hozott takaróval takarózom, és a tegnap frissen hozott lepedõn fekszem. Nem én akartam elõször használni õket, olyan, mintha direkt magamnak hoztam volna.

Újabb nagy dörrenés, összeszorítom a szemeimet, próbálok a folytonos kopogásra koncentrálni, hátha a monoton pattogás álomba ringat, különben képtelen leszek aludni. Innen kell majd mennem dolgozni is… Veszek egy mély levegõt, finom, üde esõillat tölti meg az orromat, nagyon szeretem, a kedvéért éjszaka az ablakot is nyitva szoktam hagyni.

Karim nem fog így fázni, azzal az egy szál pokróccal? Van rajta egy ing, csak…

Nagyon nehezen álmosodok el, lehúzódnak a szemhéjaim, nagy erõ kellett ahhoz, hogy ne hallgatózzak, hogy vajon mit csinál vagy mire gondolhat. Kellemesen elnehezült a fejem, mikor megérzem, ahogy meleg levegõ szalad végig az arcbõrömön. Elmosolyodok, jó érzés, a hideg lepedõ lassan melegedett át alattam, kicsit fázok is…

Ahogy kigondolom, valami meleg a hátamra simul, majd felszalad a vállamra, fuvallatnyin érinti a fejem, majd újra a felkaromhoz, a gerincemhez ér. Lemerevedek, a szemeim úgy pattannak ki, hogy az a kevés álom is úgy reppen ki belõle, mintha valaki egy durva seprûvel kicsapta volna onnan. Szaporán emelkedik a mellkasom, nem tudom mire vélni a hirtelen gyengéd érintéseket, nem merek mozdulni se, elszorul a torkom, ahogy eszembe jut, amikor az a hajléktalan le akart teperni a koszos földre… Jeges gombóc gyûlik bennem, felhúzom a lábaimat és védekezõn összegömbölyödöm, a keze hamar eltûnik a vállamról.

Összekoccannak a fogaim, ahogy összeszorítom a számat, majd minden elõzmény nélkül megérinti a hajam.

Kitágulnak a szemeim, az imént szorosan összezárt szám is elnyílik. Most… megnyugtatni próbált? Feltornászom magam és teljesen zavartan fordulok meg félig, hogy láthassam. Leszállt már a matracról, de nem ment olyan messzire, mintha félúton megtorpant volna. A félhomályban a szemei világítanak, mint egy macskának, félig guggol, félig térdepel, a kintrõl beáramló gyér közvilágítás fényében az árnyéka hatalmasra nyúlik, az ablakkeret régi fája csíkot húz az arcára. Mintha épp a sötét padlóból mászott volna ki, a bõre világít, az ing alól kilátszódik a mellkasa, amin sötéten ásítoznak a sebek és az égési sérülések.

Csak nézni tudom, olyan, mintha órák óta csak és kizárólag az arcát nézném. Nem tudom mi ütött belém, képtelen vagyok máshová terelni a tekintetem. Minden arcizma megfeszül, látom a nyakán is, hogy frusztrált, most jövök rá, hogy talán Õ még jobban megijedt, mint én. Végül, hosszú percek után elmosolyodok, miután lecsillapodni érzem a szívem és a légzésemet is.

- Fázol…? – kérdezi átható tekintetével, rajtakapva vezetem a szemem a lúdbõrzõ felkaromra, reflexbõl simítom rá a kezem, hogy melengessem a hideg testrészt. Megmoccan, kiveszi a sarokból a pokrócát, visszajön hozzám vele, mire megrázom a fejem és hátrasimítom a homlokomból a hajam egy rövid, fésülõ mozdulattal.

- Így te fogsz fázni. Nincs semmi baj – mondom csendesen, majd húzódom vissza a falhoz, próbálom az elõzõleg felmelegített kis vackom kitapogatni a kezemmel.

Bekuporgok a helyemre a takaró alá, alig helyezkedek el, mikor érzem, hogy a hátamhoz simul valami meleg. Hátra szeretnék dõlni, fordulni, de nem tudok. Totális sokkban veszem észre, hogy Karim háta nyomódik az enyémhez, összerezzenek, pár pillanatig lélegzetvisszafojtva várok, de nem történik semmi. Nem is merek fészkelõdni, túl jó a meleg, ami belõle árad. Sokáig hallgatózok, váratlanul csapja meg az orrom a férfias dezodor illata, némi cigarettaszaggal keveredve. Szeretem a cigaretta illatát, és neki friss, meggyújtatlan illata van, mint mikor az ember kibont egy dobozzal és beleszagol.

Csöndesen kopog a jég a tetõn, ahogy levegõt veszünk, minduntalan kicsit közelebb kerülünk a másikhoz. Nem tudom mire vélni, de kiérzem belõle a pozitív szándékot és csak ez megnyugtat, ahogy a belõle áradó meleg. Hatalmasat dörren az ég, a villámlás teljesen megvilágítja a szobát, gyorsan lehunyom a szemeimet. Halkan szusszanok egyet, nyakig betakarózom, az egyik felét félig-meddig sikerül Karimra terítenem egy mozdulattal, majd visszabújok alá, egészen az orromig. Egy ideig még ráz a hideg, de aztán végre teljesen átjár a meleg, ellazulok.

Olyan, mintha Hektor feküdne mellettem és melengetni szeretne a bundájával, támogatni a jelenlétével a viharban. Zavarodottan veszem észre, hogy többször úgy kezelem Õt, mintha kutya lenne, vagy legalábbis arra hasonlítana. Inkább az utóbbi. Próbálok úgy viselkedni vele, ahogy egy idegen kutyával tenném, csak az a baj, hogy sokszor nem értem mit mond, Õ pedig azt nem tudja megérteni, amit én mondok. Olyan, mintha megpróbálnám megszelídíteni. Segíteni szeretnék neki, hogy jól érezze magát és boldog legyen, nyisson az én világom felé.

A mai nap szerintem egy hatalmas elõrelépés volt.

***

Az ébresztõóra reggel csörög, megpróbálom kitapogatni, sikerül ki is nyomni idejében, mielõtt még végleg felerõsödne a hangja. Amint kinyitom a szemeim, értetlenül figyelem az elõttem levõ lambériázott falat, ugyanis a mi házunk nincs lambériázva. Pislogok egyet kettõt, majd rájövök, hogy hol is vagyok. Óvatosan emelkedek fel az egyik kezemre támaszkodva, majd a vállam felett hátrapillantva látom, hogy üres a matrac. Odanyúlok, érzem, hogy még meleg, nem olyan régen kelhetett fel Õ is.

Kivergõdöm a takaró és a pokróc alól, összehajtogatok mindent, közben arra gondolok, hogy talán egy-két hónapja volt már, hogy ilyen jót tudtam aludni. Még csak nem is álmodtam, nagyon mélyen sikerült az alvás, de nem bánom, ez a pár óra is teljesen feltöltött. Megigazítom a ruhám, a táskámért nyúlok, mikor felfedezem Karimot az ajtónál ülni.

Nem tudom, hogy a tegnap –vagy ma éjjel?- óta hogyan szólíthatnám meg, vagy mit mondhatnék neki.

- Jó reggelt – köszönök, a tekintete furcsa, így inkább lefoglalom magam zavaromban azzal, hogy a táskámban kotorászok. Nem tudom mi a bajom, aludtam már srácoknál, Jamesnél és Peternél is, aludtam már vendégségben, aludtam már a szabad ég alatt…

Képtelen vagyok megfogalmazni, még saját magamnak is, hogy mit tartok ebben rendellenesnek. Bár, nem nehéz rájönni, az utóbbi hetek eseménydús történéseivel a hátam mögött. A zavarodottság az, ami a legjobban leírja a gondolataim kuszaságát, a gyomrom összezsugorodik, kiszárad a szám, tépelõdve nyalom meg.

Most mi lesz?

Válaszul csak felkel, ahogy elindulok kifelé, majdnem másfél fejjel nagyobb mint én, ilyen közelrõl valóságos óriás. Nyelek egyet.

- Mennem kell dolgozni – tuszkolom a farzsebembe a telefont.

Bólint és kissé arrébb áll, hogy kimehessek, a pillantásában még mindig van valamiféle érdekes fény, amit nem tudok hová tenni, így inkább csak mosolygok, ahogy mindig. Kilépek a lépcsõházba, majd hátrafordulok hozzá, látom, ahogy a széles vállaival ott áll az ajtóban és lenéz rám. Mintha várna valamire, nekem pedig egy boldog mosollyal jut eszembe a megoldás.

Ösztönszerûen felemelem a kezem és megsimogatom a haját.

Hirtelen szûnik meg testének nehéz súlya, fokozatosan, lassan távolodik el tõlem, rémülten süllyednek a sárba ujjaim, úgy érzem, egyszerûen képtelen vagyok felkelni a földrõl… undorító loccsanás és egy dübörgés jelzi számomra, hogy talán eleshetett. A félelem szinte görcsbe rántotta mindenem, érzem, ahogy az inak és az izmok olyan szinten megfeszülnek bennem, mintha ki akarnának szakadni a bõröm alól.

Most, hogy tudom, hogy a földre került, nagyobb biztonsággal emelkedem fel, és küzdöm fel magam ülõ helyzetbe, de minden mozdulattal érzem, hogy forróság távozik a nyakamból. Elborzadva nézem a fekete sarat, ami körülveszi a lábam, és az övét is…

Feltápászkodom, megroggyannak térdeim, de a pajta oldalába kapaszkodva sikeresen megtartom magam, s tekintetem a fekete sárról rá siklik. Úgy néz ki, mint valami szörny, a fekete sár körülötte, és a vér a karján arra int, hogy ne nézzek rá, a közelébe se menjek… De ha nem nézek rá, honnan tudom, merrõl fenyeget veszély? Ha nem nézek rá… honnan tudom, mi lesz vele?

Olyan erõsen dübörög szívem, s zihálásom olyan hangos, hogy egyszerûen képtelen vagyok bármi mást hallani, szinte elnyomják a külvilág zajait, pedig tudom, érzem, hogy fúj a szél, de nem hallom a levelek ropogását…

- Hoztál… ételt… - akadozott beszédére kigúvadnak a szemeim, elviselhetetlenné válik a feszültség, körmeim puha tenyerembe vájódnak, de rettegésem a sáros, zöld szemû szörnytõl nem tágít.

- És… én… nem dolgoztam meg érte neked… hogyha valakit meg kell neked ölnöm… - az utolsó szó úgy hasít a fejembe, hogy egy pillanatra mindent újra érzékelek, de ahogy az esõ megtalálja a nyitott vakondtúrást, úgy mossa el a félelem ezt a szikrányi józanságot is.

Megölni? Valakit?

Normális ember ilyenre még csak nem is gondol, a bûntudat már elfog, és a lelkiismeretfurdalás, hogy egyáltalán belegondoltam abba, amit mondott! Miért? Miért kell az erõszaknak lennie az elsõ helyen? Erõsebben fúj a szél, sáros mellkasom fázik, ösztönösen húzódnék összébb, de egy apró mozdulatot sem merek tenni… Félek, félek rám ugrik, kirobban…

- vagy… mit kell… hogy megint gyere… és a fekete kanhoz mindig hozzá is értél, úgy…

Zavaros beszéde a bennem levõ zavartságot úgy zilálja szét, hogy már értelmét sem látom ennek az egésznek… Egyáltalán hol láttam meg? Mikor? Miért? Hogy… hogy tudtam egy ilyen ismertségre szert tenni? Aki pénzért öl… akinek nincs érzése, aki könnyed mozdulattal küldött át egy idõs embert a túlvilágra… aki morog, aki harap, aki szúr és támad! A kutyámra támadott, rám támadott, a nagymamámat is bántani fogja!

Igen!

Biztos, de akkor… akkor én…

- Neked nem eshet bajod – az összefüggõ, értelmes mondatot hallva kitágulnak szemeim, fejem megrezzen, ahogy felkapom a fejem, ujjaim idegesen feszülnek szét egymástól, majd ernyednek el.

Hogy… tessék?

Veszélyt hordozó teste eldõl, belõlem pedig egy eddig elfojtott, hangos sikoly szakad ki… Talán a rettegés, a közelsége nem engedte, a borzongás és a félelem, hogy most bántott… Valamelyest megkönnyebbülve eresztem el a hangom, lecsúszva a pajta oldalán remegve szorítom kezem a nyakamra, ahol érzem a feltépett bõrt…

***

Mama orvost hív, miközben már a szomszéd Jimmy bácsit is áthívta, hogy ketten együtt bevigyék az orvossal az alélt Karimot. Elõbb az Õ sebét látják el, engem kizavarnak a szobából, szorítókötéssel a nyakamon, ami még annyira friss és kezdetleges, hogy saját magamnak kell odatartanom. Aggódva és enyhe pánikkal hagyom magukra õket, Vele, mindvégig azzal a gondolattal, hogyha felkel, talán rájuk támad…

Az orvos hatalmas sóhajjal jön ki a szobából, mama pedig a sáros, véres ruhákkal biccentve siet el a mosókonyhába, ahol már a saját ruháim is várják, hogy kimossák õket. A doktor úr sebtében fertõtlenít, érzéstelenít és kötöz be:

- Remek – hajol el a nyakamtól, majd maga felé fordítva a fejem megnézi a szemeimet.

- Hogy van Lily, doktor úr?

- Semmi komoly, a sebre késõbb csak egy tapasz kell. Sápadtsága enyhe sokkra utal, így jobb lenne, ha nem menne vissza a városba egy ideig – feláll, a táskáját összepakolva felveszi kalapját. – A fiatalember pedig a szobában… Nos… nem tudom mennyire ismerik, Elizabeth, de egy jó erõs leves és némi betadin naponta kétszer jót tenne neki.

Mama rám néz, de én lesütöm a tekintetem, nem vagyok képes a szemébe nézni. Hogy magyarázzam majd el neki, hogy egy felnõtt férfi csak úgy torkon harapott, és megette nyersen a tyúkjainkat? Hogy embert ölt? Hogy megmentette az életemet kétszer is, és hogy megtámadta Hektort is?

Most döbbenek csak rá…

Nem vagyok normális, hogy egy ilyennel… hogy tudtam úgy kezelni, mintha… valamilyen szinten természetes lenne ez a dolog? Hogy Õ csak ilyen? Egy normális, épeszû embernél hogy tudtam feltételezni, hogy ez normális?

- Akkor, ha nincs más probléma, én mennék is.

- Ó, igen persze, doktor úr… Várjon, kikísérem – feleli habozva mama is, majd felvéve hálóköntösét elindul az orvos után, én pedig elmotyogok egy „köszönöm, viszlát”-ot, s ahogy mama papucsba bújtatott lába megindul kifelé, meglátom a puskát a sarokban. Kéznél.

Megpróbáltam nagyvonalakban vázolni mamának, mi is történt eddig, de amíg össze nem szedem magam, ez lehetetlen. Fõzött teát, a kezembe nyomta, majd egy hatalmas pléddel körbetekert. Jólesõn élvezem a melegséget és a forró teásbögrét az ujjaim között, hálásan pillantok rá.

Egész éjjel fent voltunk, és beszélgettünk, s bár többször felvetettem, hogy menjen el aludni, azt mondta szó sem lehet róla. Inkább engem tuszkolt ágyba, miután megitatta velem az egész kanna tartalmát, s elõtte még a fürdõszobába is szabályosan belökött.

Nem szólt semmit sem arra, amit elmeséltem Karimról. Egy szót sem fûzött hozzá, de láttam csillogó, barna szemeit, ahogy gondolkozik. Vártam volna némi megrovást, esetleg káromkodást, mert ez nálunk már csak így szokás. De nem, betakart, adott egy puszit a homlokomra, majd ellenõrizve annak hõmérsékletét elment, lekapcsolva a villanyt.

Dideregve kuporodok össze a takaró alatt, elborzaszt a tudat, hogy én most alvásra adjam a fejem, miközben egy családtagom és Karim egy lakásban tartózkodnak?

Nem bírok aludni, képtelen vagyok rá…

***

Reggel, mama már kiadós reggelivel fogad, de már a szobámban is éreztem a finom, húsleves illatot, ahogy anya is szokta csinálni. Fáradtan, fájó fejjel közelítem meg tétován a konyhát, mindenféle borzasztó rémképpel, hogy kinek a húsa is fõhet…

- Gyere csillagom, kész a reggeli – a megnyugvás olyan erõvel tölt el, hogy kényszeredett mosoly kúszik fel az arcomba. Felkötöm lófarokba a hajam, érzékenyebb a nyakam most, hogy kötés van rajta, ráadásul a tincsek állandóan belekapnak a kötésbe.

Leülök, de nem bírok enni, még többszöri felszólításra sem. A teát viszont kötelességem meginni, a hatalmas bögrét még mama készítette, fiatal korában, mikor még kerámia órákat vett az iskolában. Csöndesen szürcsölöm a forró nedût, érzem, ahogy a forró italtól felhólyagosodik a nyelvem. Végig mamát figyelem, ahogy tesz-vesz, észreveszem, hogy egy tálcára pakolja az ételt, majd fogja és kötényében beballag abba a szobába, ahol Karim fekszik.

Megfeszülnek ujjaim a bögrén, hatalmas szemekkel nézem törékeny alakját, ahol bement, székem finoman kitolom, hátha majd… sietnem kell…

De nem, épségben jön vissza, figyelmem pedig nem kerüli el, hogy a puska helyet változtatott a tegnap esti helyérõl, egyenesen a kredenc mellé. Szótlanul, némileg megnyugodva fordulok ismét a bögre felé.

- Nem fogom dédelgetni, ki fogom tenni a szûrét – hallom meg határozott hangját, ahogy ellentmondást nem tûrõen szûri le a levest, én pedig felállva odasietek hozzá, hogy segíthessek neki.

- Aki az unokámat bántja, nem szívesen látott vendég. Az ellenség – ezzel úgy érzem, véglegesen pontot tett a Karim témára, holott ez csöppet sem lesz olyan egyszerû, mint gondolja… s most az egyszer, gyermekien édesnek és dacosnak érzem az én édes egyetlen, drága nagymamámat, tudva, hogy végül nekem lesz igazam. Kivételesen.

- Tessék, itt a tapaszos doboz, ülj ki egy kicsit a teraszra, nagyon sápadt vagy. Egy kis friss levegõ jót fog tenni – kezek simulnak hátamra, és máris kifelé tol, a szúnyoghálós ajtó halkan reccsen, ahogy kinyílik, én pedig idegenkedve ülök le az egyik kerti karosszékbe.

Pár percig igyekszem mindent kitörölni az agyamból, de lehetetlen… a sok véres kép, öltöny, fájdalom és apró boldogság. Mikor még gondtalanul segítettem neki, nem ismertem annyira, csak vittem, amit csak bírtam, tudva s remélve hogy örül neki, és elfogadja.

Üvöltést hallok meg, keserût, mélyet és karcosat, kezembõl kiesik a bögre, ahogy letépem magamról a takarót, és szinte kitépve a keretbõl az ajtót, úgy rontok be a házba, mint akit puskából lõttek ki. Ha bántotta mamát, ha bántotta… Az ajtóban idegesen torpanok meg, kezemtõl egy arasznyira van a puska… Csak, csak öt évvel ezelõtt volt alkalmam lõni, de az is légpuska volt… Vajon tudnám használni? Biztos töltve van…

Nem tudom, mit csináljak… Legszívesebben mama elé állnék, és magam mögé tuszkolva védeném Õt, hogy legalább ezzel megóvhassam Karimtól. Vagy… önzõ, gyáva módon az ajtóban maradnék, ahonnan biztos lenne a menekülés és a támadás? És akkor nem lennék hozzá annyira közel?

Mama úgy rendre teremti, hogy még én is elképedve, remegõ kezekkel lépek kissé hátrébb, mintha nekem szólna. Annyi határozottság szól az öreg testbõl, ami még Karimot is megzavarja.

Ahogy tekintetem végigrohan testén, megannyi sebet, horzsolást és heget fedezek fel, elborzadva emelem szám elé kezemet. Hogyan lehet egy ember testén ennyi bántalmazás nyoma?

- Itt van egy kis forró tyúkhúsleves, egye meg – mama szemlátomást nem zavartatja magát, hogy talán egy terroristával társalog, a tálcát szépen leteszi az asztalra és utána folytatja tovább. – A ruháit kimostam, már meg is száradtak az éjjel, ott vannak a fotelon. Evés után öltözzön fel és ne is lássuk többet.

Megremeg a szám, ahogy a görnyedt testet látva a megannyi seb egy örökéletû emlékképet vés fel elmém egyik táblájára. Mama megfordul, kicsit megtol, hogy ki tudjon jönni, majd becsukja az ajtót maga után, s felsóhajt.

Kezét az enyémre kulcsolja, észreveszem, ahogy veszetten rángó ujjaim a puska fémes csövét melegítették forróra. Mikor fogtam meg? Kapkodva veszem a levegõt, mint akibõl kihajtották a lelket is egy húzósabb tesi óra keretében. De ez másabb… ez sokkal másabb…

Megkeresem, nincs a szobájában, mama pedig hadüzenetként véve ezt a dolgot a puskához nyúlt. Elvettem róla a kezét, és a félelem jeges gombócát lenyelve felajánlottam, hogy megkeresem. Mama eltûnt a kamrában, majd elõállt egy gázspray-jel. Nem tudtam, hogy most sírjak e, vagy nevessek, de mikor megfogtam, bátorsággal töltöttel és annyi önbizalommal, amellyel képes vagyok a zöld szemekbe nézni.

Újra.

Az ólak mögött találok rá, egy könyvet lapozgat, melyet a borítójáról azonnal felismerek: a vendégszobából való. Az összes könyvet kiolvastam már mamánál, ami létezik, így nem nehéz beazonosítanom a poros kötetet. Nem vesz észre, pedig ilyenkor már reflexbõl ugrani szokott… Te jó Isten, már azt is tudom, milyenek a szokásai… Nem. Õ szeszélyes, nem cselekszik kétszer ugyanúgy, az agya másképp rángatja különbözõ helyzetekben, ettõl olyan veszélyes…

De ahogy morgás nélkül, vicsor nélkül, nyugodt arccal olvassa a könyvet, egészen letaglóz. Tud olvasni? És… ráadásul verseket, költeményeket? Ledöbbenten állok, mint akit villám sújtott, s szinte tátott szájjal figyelem. Azt hittem, tépni fogja, hullani fognak a lapok a levegõben, tombolni fog a betûk között…

Mikor észrevesz, kikerekednek a szemei, kezében láthatóan megzörrennek az öreg lapok.

- Karim… - nyelek egyet, de mikor látom, hogy nem mozdul, csak lehajtja a fejét, tétován bár, de folytatom. – Az a könyv a nagymamámé, és fontos számára. Azt hittem, csak el akarod tépni, vagy ilyesmi…

Váratlanul megadást produkál, leteszi a könyvet és arrább csúszik, bûntudatot ébreszt bennem, holott nem kellene, nem szabadna…

- Várj, ha el akarod olvasni, én…

Nem néz rám, mintha nem merne rám nézni. Ez úgy érint meg, mintha félne tõlem, de tudom, hogy az koránt sincs így. Nem, de akkor is fáj, rossz érzést kelt bennem, kellemetlen… Nem szól semmit, nem is beszédes alkat. Csak csöndesen néz maga elé, nem tudom mire gondolhat, kezem megremeg, ahogy az átmelegedett flakont szorongatom.

- Miért jöttél ide, Karim?

- Nem kellett volna ott lenned – feleli nagy sokára, meglepetten pillantok rá. Hol? Lassan tolakszik az agyamba egy kép, ahogy az öreg férfi csöveit kitépi a gépekbõl…

- Te ott egy embert… megöltél… - látom, ahogy az öreg arc végleg kisimul, a mellkas nem mozog tovább, szája finoman elnyílik, hiszen a szájában levõ csövet kitépték… a csövet, mely a levegõt táplálta fáradt tüdejébe.

- Az volt a dolgom.

Kifut belõlem minden szín, elhûlve fogadom flegmának mondható szavait. Õ… pénzért öl? Bérgyilkos?

- Karim… - nekem most… le kell ülnöm. Térdeim megroggyanva támasztanak a falhoz, a napsütötte fal melegsége szétárad remegõ hátam bõrén. Jól esik.

- Miért mondtad azt, hogy nekem nem eshet bajom?

- Nem kellett volna utánam jönnöd akkor. Téged is megkereshetnek… De hozzád nem érhetnek.

Az elmémen végighasít valami fájó és szúrós, tûket érzek meg a bõröm alá mélyedni. A gyilkosság… Elengedtek, nem volt semmi baj! Minek jönnének utánam? Teljesen döbbenten nézek rá, de úgy tûnik, nem bírja a pillantásom, másfelé néz. Szívem szaporán dobog, nem tudom megérteni a cselekedeteit… Azért jött végig utánam, hogy… megvédjen? Nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, de már kétszer megmentette az életemet… Harmadjára is ez a célja? Pedig… amilyennek eddig megismertem, olyannak tûnt, aki inkább széttépi a baj forrását, hogy megszabaduljon a vele járó terhektõl.

- Lily a nevem. Még ezt sem tudtad.

Nem szól semmit, én pedig érzem, hogy tenni sem fog semmit. Csak ül a helyén, mint akit a sarokba parancsoltak, hogy gondolkozzon el azon, amit tett. De más az értékrendje, nem fogja sosem megérteni, mit csinált…

- Nem akartam fájdalmat okozni neked – néz mélyen a szemembe, a szívem meglepetésemre hatalmasat dobban. Mi… ezt most a könyvbõl szedte? Elindul felém, riadtan feszülök meg, de a mozdulat túl lassú volt. Ha igazán akarta volna, pillanatok alatt leterít, mint egy õzet. Megint mozdul, közelebb húzódik, keze elindul felém, de nem mint pofon, vagy fojtogatás. Feszülten várom, hogy mit fog tenni, magam sem értem mi lett vele…

Velem…

Elsöpri a hajam a nyakamból, a sebtapaszra mered, elakad a lélegzetem, ahogy a harapásra gondolok, s végigpereg elõttem az egész jelenet… Azt hittem meg fog… meg fog… Váratlanul nedves és forró valami siklik végig a nyakamon, úgy dermedek le, mint akit leöntöttek egy vödör jeges vízzel. Megpróbálom feldolgozni a sokkot, de folytatja tovább…

Forróság csapja fel a fejét bennem, mintha lángolna mindenem, szívem veszettül dobogni kezd, ahogy újra végignyal a seben. Kiráz a hideg a nedves területen, ahogy a szél felborzolja a szálakat, a fekete hajkorona lassan mozog a seb körül. Végigömlik rajtam a forróság, a lábujjamtól a fejem búbjáig, arcom kipirosodik, megrendülve és teljesen lesokkolva ülök fûben.

Ez… most… mit…?

Elhúzódik tõlem, én pedig nem merek ránézni, mérhetetlen zavaromban még mindig érzem, hogy folyamatosan köröz a seb körül, a seben. Lüktet a nyakam, újra és újra érzem a nyelvét megmoccanni a bõrömön. Kiráz a hideg. Feláll, óvatosan lép, nem mintha ezek után bármit is tehetnék… ez… teljesen…

Ez mi volt?

- Ma éjjel még hagyd, hogy itt maradjak. Ne lõjetek meg megint, mert… - fenyeget meg, vicsorogva adja tudomásomra, hogy halálosan komolyan gondolja azt, amit mondott. És ahogy észrevettem rajta… sosem beszél a levegõbe.

Összeszorul a nyomrom, összegörnyedek a hirtelen jövõ görcstõl és fájdalomtól, olyan élesen hasít belém az iszonyat. Mama… Érzem, hogy közelebb lép, hogy megnézze mi történt, de hangom úgy csattan, mintha valaki a légbe hasított volna egy pálcával:

- Ha a mamámhoz mersz érni… - ujjaim a földbe mártódnak, a fû szúrósan gyûrõdik a tenyerembe, hangom megremeg a végére. Megremeg a szám, felnézve rá lángol a tekintetem az indulattól. Állva úgy tûnik, mintha egy óriási, monumentális méretû szobor lenne, ledermedten áll, minden izma megfeszült arra, amint mondtam.

Igen.

Jól hallotta.

Ha kell, én magam fogom… ha…

- Ha… a családomhoz egy ujjal is hozzá mersz érni… - lendülettel állok fel, de a lábam az elõbbi kijelentéstõl még megremeg, érzem, ahogy forrón önt el az indulat és a düh. – Egyszer már bántottad õket, többször nem fogod!

Felmarom a sprayt a földrõl és még egyszer mélyen a szemébe nézve, tántorogva elindulok visszafelé, a házba. Úgy érzem magam, mint akit elõször leöntöttek jéghideg vízzel, most meg, mintha leforráztak volna… mintha égne mindenem…

- Lily! Minden rendben van? – karol alám mama, mikor beérek a konyhába. A fejem olyan nehéz, mintha ólmot öntöttek volna bele, végtagjaim úgy remegnek, mint a kocsonya. Csoda, hogy idáig el tudtam jönni… Mekkora erõt adhat az elszántság és a méreg… Sosem éreztem még ilyet…

- Hová lett?

Nem tudok válaszolni, már csak annyit érzékelek, hogy körülöttem szorgoskodik, valami hideget és nedveset érzek meg a homlokomon, amitõl úgy kiráz a hideg, hogy minden leesik rólam, amit idõközben mama rám pakolt…

Lehunyom szemeimet, de képtelen vagyok utat engedni az álmosságnak, az utóbbi két nap annyira és olyan szinten megviselt, hogy mindenem pattanásig feszülve várja, mikor mozduljon. Remegek, fázom és mégis égek. Lassan rám ereszkedik valami puha, sötét és kellemesen hûvös, kezeimmel megpróbálom lehámozni magamról.

Nem… nem pihenhetek… És ha akkor bejön és bántja mamát? És ha mama elindul, hogy elégtételt vegyen? Nem, nem szabad aludnom, semmit, semmit! Valaki segítsen!

 - Ne sírj kicsim, aludj… Nem lesz semmi baj – hallom a megnyugtató, lágy, idõs hangot, valami érdes felszínût érzek az arcomon és forró cseppeket.

***

Éles villogásra ébredek fel, kezemhez valami nagyon szõrös dörgölõzik, kábán húzom el onnan a kezemet, hogy ne zavarjon a furcsa érintés. Kinyitom szemeimet, kék és piros fények szelik keresztül a konyhát, a kezem mellett heverõ méretes újfullandira téved a pillantásom, odakint férfiak beszélnek fennhangon.

Lerúgom magamról a takarót, tántorogva tolom fel magam egyenes helyzetbe, hogy kinézzek az ablakon. Az udvaron Jimmy bácsi hõsként tartja kezében a méretes mordályt, mama pedig a puskáját szorongatva felelget sápadtan egy tisztnek, aki bólogatva jegyzetel fel mindent. Mentõsök tornyosulnak fekete zsákok fölé, a reflektorokkal megvilágított pázsiton valami vörösli.

Megszédülök, kikaparom magam a fotelbõl, remegõ lábakkal küzdöm ki magam a szúnyoghálós ajtóig, hogy kimehessek. Mi történt? Mi ez? Könnyek szöknek a szemembe az erõlködéstõl, a kutya vigasztalón kaparja meg a vádlimat, csípõmig érõ hatalmas fejével megdöfködi a térdhajlatom, hogy lelassítson.

Odakint az egyik fiatalabb srác, korombeli feltartóztat, egyenruháját látva megtorpanok a teraszon.

- Minden rendben van, kisasszony?

- Mi történt? – kérdezem akadozva, a kutya fenyegetõen morog a lábamnál, de arrább söpröm a lábammal, hogy ne legyen útban. A srác felemeli a szemöldökét, végül úgy dönt, hogy nem kertel, s megmondja az igazat.

- Birtokháborítás, elõre eltervezett emberölési kísérletek szép szerével, illegális fegyverbirtoklás és… - hátrafordul, az egyik hordágyról lelóg egy karórás kéz. Összeszorul a gyomrom, a szám elé szorítom a kezem, hogy a felgyülemlett epét visszanyeldekeljem. Nem várom meg, mit mond, hanem a vállára támaszkodva lököm el magam a gerendától, s célirányosan mama felé szédelgek.

- Mama! – tör ki belõlem a pánik, a kétségbeesés végigrohan a testemen, s engedi, hogy futva tegyem meg az utolsó pár lépést. Átölel, a kezében tartott puskát a mellette levõ dagadt rendõr kezébe nyomja, s puszilgatni kezd, ott, ahol ér.

- Lily, édes csillagom… Reméltem, hogy nem ébredsz fel…

- Mama… - sírom, a rendõr viszont nem igazán szívleli ezt a jelenetet, ugyanis megkocogtatja a vállam. Nem! Itt akarok maradni a meleg ölelésben, amely megóv, megvéd, eltakarja a szemem elõl a látványt… Tudatlan akarok maradni! Nem akarom megtudni! Azt akarom, hogy minden tûnjön el, az égen felgyúljanak a csillagok, s amíg mama cigarettafüstje az égig száll, addig elmesélhessem neki álmomat, mint mindig…

- Jöjjön, fel kell vennünk a vallomását… - próbál finoman elvonni mamától, de eszem ágában sincs kibontakozni a karok közül.

- Még mit nem! Orvosi kezelésre van szüksége – szól bele egy markáns férfihang, fejem mélyre fúrom az otthonka ismerõs, gyöngyvirág illatába.

***

A kapitányságot elhagyva forog velem a világ, mivel nem engedtem, hogy bármiféle pirulát beadjanak nekem ellene. Szó sem lehet róla, hogy lemérgezzenek… Nem eszem gyógyszert… Apa és anya már kint állnak a bejárón, engem várnak. Átölelnek, s hazavezetnek, ahol az ágyba úgy ájulok bele, mint akit agyonvertek.

Álmomban mindenki oroszul beszélt, fejemhez pisztolycsõ szorult, láttam, ahogy a fotelben fekszem öntudatlanul, fejemen vizes kendõ. Láttam, ahogy a bõröm besüpped a kemény fém ereje alatt, odakint és odabent vérmes csönd honol. Beszélnek, nem értem micsodát, az egyik pofoz, hogy keljek fel, kezem a földre csúszik, de jelét nem mutatom annak, hogy rövid idõn belül eszméletre térnék. Kibiztosítják a ravaszt, a szoba ajtaja kipattan, mama jelenik meg benne, feltartott puskával.

Kiráz a hideg, fuldokolva kapálóznék, hogy elé álljak, álombeli önmagam kiütve fekszik. A sok, öltönyös orosz mind felemeli a fegyverét, és tüzet nyitnak. Sikítok, ahogy a torkomból kifér, megpróbálok rájuk vetõdni, de esélytelen… Lelõtték! Lelõtték mamát!

Váratlanul mama eltûnik az ajtóban, helyette Karim lendül elõ, morogva veti rá magát a legközelebbi férfira, s torkának kap a fogaival… Vér fröcsköl szét, az oroszok felüvöltenek, lövés dördül a hátam mögül, Karim tarkójának revolver nyomódik...

Karim nevét sikoltva kelek fel izzadtan az ágyban, mellettem csupán Hektor fülel izgatottan, keresi a veszélyt, de nem találja…

Álom volt?

Mamán nem volt sérülés… Karimot sem láttam… Lelõtték? Õt lõtte le mama, vagy a fölé tornyosuló oroszt?

Arcom a kezeimbe temetem, csöndesen sírok, nehogy felébresszem a szüleimet, s adjak az aggodalomra még egy okot… Meg fogok õrülni? A kutya nedves és hideg orra döfködi a kezemet, sírva ölelem át, bundáját szorosan átölelve, mélyet lélegezve az otthon illatából, ami körüllengi.

Segített… segített nekünk…

Otthon anya gyilkos pillantásokkal várt minket otthon, a hálóingjében, idegesen topogva a lábával. Kellemetlen szokása, hogy megvár minket ilyen késõn, de most… valahogy jól esik. Nem vallja be, de aggódik és ez többet ér, mintha a nyakunkba vetné magát. Apa beviszi a szobámba Hektort, lefekteti az apró matracra, amit még régebben az egyik óvodából szereztünk, mikor kicsi volt. Odaülök mellé, kapok egy fejsimogatást, a kutya is, majd kimegy anyához a konyhába.

Leveszem az ágyamról az egyik párnát, és a fejem alá gyûrve Hektor mellé dõlök. Félek, hogy rosszul lesz, legszívesebben ott hagytam volna a kórházban, de… itt van a legnagyobb biztonságban. Kezemmel óvatosan simogatom fekete bundáját, lehunyom szemeimet, fáradtan veszek egy hatalmas levegõt. Halk hortyogása megnyugtat, és álomba ringat…

Él…

És nekem többre nincs szükségem…

***

Napokig pihenget otthon, a családommal és velem. Minden reggel felkel, és az ajtóig kísér, s bár még fáj neki, ha ugat, fülének mozdulatával jelzi, hogy elköszön tõlem. Amennyire a kötése és a gallérja engedi, megölelem. Orrom a bundájába nyomom, anya már rég elment dolgozni, különben már rám is szólt volna, hogy ne fogdossam és szagolgassam a kutyát, mikor beteg.

- Elmentem! – szólok be a nappaliba, ahol apa a kinyitott kanapén fekszik, nézi a reggeli híradót. Nincs rajta a szemüvege, hunyorogva pislog felém, megdörgölve õket, mint egy gyerek. Odamegyek hozzá, kap egy puszit, majd betakarom, és lehalkítom a tévét.

A lakásból csöndesen megyek ki, bizonyára már alszik is, Hektor leheveredik a küszöb mellé. Tudom, hogy várni fog rám. Mindig megvár. Az állatoknak csodálatos érzékük van ahhoz, hogy tudják, mikor jön gazdájuk. Különös, de mintha lenne egy beépített idõzítõje, amely szól, hogy itt az idõ az ajtó elé heveredni. Ilyenkor boldog vagyok, hogy vár rám valaki, Õ pedig boldog, mert örömet szerezhetett nekem.

Lassan kilenc óra, a busz elsuhan elõttem, a gyaloglást választottam, hogy tudjak egy kicsit gondolkodni. Az utóbbi napok eseménytelenül teltek, a sikátor közelébe nem volt merszem menni. Apának nem mondhattam el mindent, nem szeretném, ha idecsörtetne, hogy felmérje a terepet. Hiába hatalmas és erõs, az a fiú gyors, fürge és veszélyes.

A viselkedése annyira… nem volt emberi. Csak a megjelenése, ruhákban volt Õ is, szép haja volt, lángoló szemei, bõre egészségesnek tûnt, megjelenése határozott, és mégis… volt benne valami olyan, mintha örökké feszült lenne. Mintha félne, hogy hátulról valaki rá veti magát. Éreztem, hogy mennyire pattanásig feszültek az idegei. Ezért kapkod, kapdos.

Nem érzi magát biztonságban, ezért elmar mindent a közelébõl.

De engem nem mart el.

Sõt.

Eltûrt.

Fogadott el tõlem ételt, plédet és néha még pár kockacukrot is, ha tudtam csenni a kávéautomata mellõl. Elviselte a jelenlétem, Hektorral sem volt semmi baja sem, mi több, kihúzott a pácból. Egy embert a tettei teszik emberré. Õ elõbb megmentett, majd sérülést okozott.

 Segített nekem, tehát vannak emberi érzései, de valami miatt elnyomja magában. Vagy csak nem tudja megmutatni, nem mutatták meg neki, hogyan kell. Vajon… honnan jött? Ki nevelte fel, hogy ennyire bizalmatlan és ingerlékeny mindenre? Milyen lehetett a közeg, ahol felnõtt?

Egy biztos. Nem szeretnék vele úgy találkozni, hogy kettesben. Félek tõle, és ez természetes reakció, hiszen bántotta a legjobb barátomat. Kerülnöm kell. Muszáj elhatárolódnom tõle, de annyi minden leng körülötte, ami kíváncsivá tesz. Nem szabad többet arrafelé mászkálnom, ha kell, kerülök. Így a legbiztosabb, és még véletlenül sem szeretném elvezetni a barátaimhoz…

Nem.

- Jó reggelt! – köszönök be, a fõnököm szinte azonnal ott terem elõttem, karba font kezekkel, de tekintete döbbenetet sugároz.

- Lily? Hát te mit keresel itt? – emeli fel a szemöldökét.

- Hát, jöttem dolgozni…? – mondom kissé megilletõdve, mire a kezembe nyom egy vállfát, ami le van takarva fóliával, mintha csak most jött volna a tisztítóból. Egy dobozt is kapok, értetlenül pislogok rá a vállfa mögül.

- Elintéztem neked egy munkát ma estére! Ne mondd, hogy elfelejtetted! – szigorú hangja úgy csattan, mint mikor elejtenek egy ezüst tálcát. Összerezzenek. Közel fél órán keresztül hallgatom a litániát, miszerint felelõtlen vagyok, és hagyom, hogy a környezetem befolyásolja az életemet. Meg kellene tanulnom két lábon járni, és elfüggetleníteni magam az álmaimtól, a valóságra koncentrálni.

A nap végéig bent maradok, James elvisz oda, ahová kirendeltek, mint hostesst. Útálom ezt a ruhát. Egyáltalán nem szeretem a túlzott sminket, a parfümöket, a magas sarkúaktól égnek áll a hajam. Kényelmetlenek, és teljes mértékben hidegen hagy, hogy kiemeli a combjaimat. A feszülõs ruhák nem éppen a kedvenceim, a szoknyákat rühellem, tehát:

Nem gazdag úrinõnek, hercegnõnek és hostessnek születtem. De egy éjszaka alatt megkeresem kétheti béremet, és ezért igazán hálás lehetek a fõnökömnek. Talán sikerül végre vennem egy kutyaházat, a maradékból pedig veszek új melltartókat.

- Hajrá cukrosbogár, menni fog – kacsint rám James, kihajolva az autóból. Fintorogva lépdelek fel a lépcsõn, ahol az átmenetileg engem alkalmazó vállalat egy kirendelt embere fogad. Azonnal a mellemre tûzi a kitûzõt, és kihasználva döbbenetemet befelé tologat, ahonnan már halk zene szól.

- Pezsgõt szolgálsz majd fel, szórakoztatsz, ha felkérnek táncolni, mész.

- Csak ennyi? – szakad ki belõlem, mire felnevet. Ekkor van alkalmam jobban körülnézni a teremben, de az annyira tömött és fekete, hogy pislognom kell, hogy felismerjem az embereket ebben az öltönyáradatban. Szinte minden második túlsúlyos, annyi ékszert viselnek, mintha kiraboltak volna egy arra szakosodott üzletet.

Nyelek egyet.

- Miért pont én?

- Talán azért, mert te vagy az egyetlen, aki megérti ezeket – bök a tömeg felé, én pedig felvonva a szemöldököm, meglepetten pillantok rá. – Hát, csak te tudsz egyszerre több olyan nyelvet, amit más korodbeli nem.

- Tessék?

- Jó szórakozást, Ms. Wattson! – érkezik a mosolygós válasza. Mire fel ez a nagy vidámság? Feszélyez ez a ruha, de inkább ez, minthogy bikiniben szolgáljak fel vodkát, martinit vagy bort.

Veszek egy nagy levegõt, lelépdelek a lépcsõn, a többi lányhoz, akik izgatottan toporognak a terem szélén, csoportba verõdve. Nem figyelek oda annyira a beszédükre, inkább lehetséges útvonalakat keresek a tömegben. Csak rá kell nézni az emberekre, és szinte meg lehet érezni, kihez szabad közel menni, és kihez nem.

Furcsa, hogy pont erre gondolok. Ugyanis ismerek egy olyan személyt, akinél ez a szabály hasonlóan érvényesül. Kiráz a hideg, de végül megrázva a fejem felveszek egy tálcát az asztalról, majd azzal egyensúlyozva a tömegbe lépek. Ahhoz képest, hogy milyen sokan vannak, egyáltalán nincs meleg. Feltekintek a plafonra, látom, hogy négy méterenként klíma bújik a szegletekben.

Különféle hangokat hallok, igyekszem nem megfejteni, mirõl beszélgetnek, de ha hozzám szólnak, illik válaszolni, mint jó felszolgáló. Alig lavírozom sokáig a tálcával, ugyanis egy népes csoport lelkesen integetve hív magához, így mosolyogva lépek oda. Szinte másodpercek alatt elfogy a közel huszonöt pohár pezsgõ, így a tálcát magam elõtt tartva hallgatom és folytatom a bájcsevejt.

Végre eleresztenek, gyorsan eltûnök két testesebb férfi között. Nem szép dolog ellógni a munkát, de kényelmetlenül érzem magam a ruhában, és feszélyez ez a sok ismeretlen férfi. Gyanús, hogy túl sok helyen csendül fel más nyelv, és nem hiszem, hogy ez egy világtalálkozó.

A tálcát szorosan a testemhez szorítva igyekszem köddé válni, szerencsét adva a Sorsnak, hogy nem valami rikító ruhát kaptam, amivel könnyen ki lehetne szúrni. Talán még egy tálcát bevállalok, de utána minél hamarabb el szeretnék innen menni.

Éppen kiérnék a népes vendégsereg szélére, mikor meglátok egy ismerõs szempárt. Végigvág rajtam a felismerés, megrettenve blokkolok le, mint akibe villám sújtott. Testén öltöny és nyakkendõ feszül, csillogó bõrcipõ, zselézett haj. Mintha valaki babázott volna vele, és most utólag, valamiféle kitörési céllal, eltûri. Nagyot nyelek, így, kiegyenesedve valóságos óriás, ápolt külsejével úgy fest, mint egy igazi úriember, de a szeme… a pillantása, a tekintete…

Sugallja, hogy Õ nem az, aminek mások látják. Nem engedi, hogy beskatulyázzák, és ha valaki félreérti… megtapossa.

Hogy került ide? Hogy engedték be?

Megremegnek a lábaim, a ruha fodrozódik rajtam a nyugtalanságtól, inger szalad végig a tarkómon, a szívem hevesebben ver, mint amit életemben el tudtam volna képzelni magamról. Ujjaim reszketnek, erõsebben markolom hát a tálcát, biztos pontként szorongatva.

Közöttünk emberek suhannak el, nevetgélve, szemük és arcuk most számomra csupán egy fehéres folt. Csak a két zöld szempár köti le minden figyelmem. Félek másfelé nézni. Félek, hogy csak egy pillanatra veszítem szem elõl, és máris itt terem.

Elfordul tõlem, nem érzem úgy, hogy már pillantásával fogva tart. Mozdulhatok, mozdulok is. Mély hangot hallok meg irányából, de ez nem az Õ rekedtes, reszelõs hangja:

- Á, Karim!

Megtorpanok az arab nevet hallva. Karim? Arab? Furcsa érzés önt el, ahogy figyelem, amint a fehér öltönyös férfivel beszélget. Nem hallom a zsivaj mellett a társalgás lényegét, de érzem, hogy ujjaim elzsibbadnak, ahogy a tálca peremét szorítom.

Eltûnik a szemem elõl, de magas alakja itt-ott felbukkan, ahogy határozottan lépked, és a tömeg akarva-akaratlanul is utat nyit neki. Érzem, hogy valami nincs rendjén, idegesen toporogva állok egyhelyben, a férfi, aki hozzá szólt, odalép hozzám, kedélyesen nevetgél, de nem figyelem mit beszél.

- Как вас зовут? – kérdezi, én pedig kóvályogva kapaszkodom a tálcába, a lábam magától indul, kikerülve hatalmas karját, ami éppen a derekamra fonódna.

- Извините… - lépek el mellõle, sietve elindulva a tömegben, Karim után. Nem könnyû megtalálnom merre ment, de minden egyes lépésnél érzem a szívembe nyilalló félelmet. Nem helyes amit teszek. Kerülnöm kellene, hagyni, hogy csináljon azt, amit akar, nem értem miért vagyok rá egyáltalán kíváncsi!

Tudnom kell, hová megy, tudnom kell mire kérte meg a férfi!

És…

Az emeletre követem egészen, mindvégig folyamatosan ezt mondogatva az engem megállító öltönyös férfiaknak:

- Где туалет? – mint valami mantrát, mondogatom, ha megszólítanak. Szerencsére többségük nem értette mit beszélek, én pedig nem éreztem magam képesnek arra, hogy angolul, a saját nyelvemen megszólaljak. Az agyam abban a pillanatban lefagyott, innentõl nehéz lesz bármit is megfogalmaznom.

Minden szobába benyitok, hátha megtalálom Õt, de csak a sokadik próbálkozásra sikerül szaporán dobogó szívvel kitárnom a megfelelõ ajtót. Látom, ahogy egy lélegeztetõ gépre kapcsolt öregembernél áll, kezében az egyik létfontosságú csövet markolássza, tekintete elszánt és egy leheletnyi szánalom sincs benne.

Sajnálom… sajnálom, mert belecsöppent egy olyan undok, keserû és vérszomjas világba, mint a miénk, látom, hogy elveszett, haragja és bizalmatlansága felénk mérhetetlen. Nem ismeri a világ ezen részét. Nem ismerik Õt. Pár pillanatig csak nézem. Nem tudom hogyan szólíthatnám meg anélkül, hogy valami elkerülhetetlent indítanék be. Mintha egy bombára locsolnék józanítólag egy pohár vizet. Sosem tudod, hogy lehiggad e tõle, vagy helyette azonnal felrobban.

- Ne csináld ezt… Karim – szólítom meg tétován, nevét odateszem a mondatba, hogy tudja: neki címeztem. Olyan gyorsan perdül meg a tengelye körül, mielõtt még pislognék. Rémülten nézem harcra kész alakját, mely szinte abszurdan csavarodik.

Vérmes csend.

- Hallottam, hogy… Karimnak hívott téged az a férfi… és… - peregnek a szavak, de lassabban, mint szeretném. Úgy érzem magyarázkodnom kell, elmondani neki, miért is vagyok itt. Miért nem menekültem el úgy, ahogy kellett volna…

- Mit akarsz? – hangja reszelõs, keményen csattanó, követelõzõ. Mint egy gyermek, aki a folyamatosan feltett miértre várja a választ, egyre türelmetlenebbül.

Hogy kezdjem? Hogy magyarázzam el neki, mit érzek, mit gondolok? Hogyan, hisz lehet, hogy nem értené?

- Az a fickó ott lent… éreztem, hogy valami rosszra akar rávenni téged, és… én… nem ismerlek és nem tudom ki vagy, de… - hangom elcsuklik, az akadozott beszédtõl kiszárad a szám, remegõ tekintetem igyekszem rá fordítani. – Nem akarom, hogy bajod essen.

Alighogy kimondom ezeket a szavakat, saját döbbenetem elnyomja félelmem hatalmas hullámait. Kimondtam, és… nem lett tõle könnyebb! Nem fogja megérteni!

- Mit akarsz tõlem? – közeledni kezd felém, a magassarkúm beleakad a drága szõnyegbe, az idõs férfi reszketeget szuszog. Alig hallható, de mélységesen súlyos sóhajt hallat.

- Semmit – maradok a helyemen, nem moccanva. Fenyegetõ fellépése kiábrándít, elszomorít, megijeszt. Miért nem érti? Másik világból jött… tényleg nem értheti…

Én sem értem.

Hangos, szapora lábdobogást hallok meg lentrõl, odakapom a fejem, hallom, ahogy több láb gyûri maga alá a folyosót, nehézkes lépteik erõs férfiakat rejtenek. Félelmem egy csapásra visszatér, legyûri a bennem tomboló bizonytalanságot, lábaim úgy remegnek, hogy a tárak kibiztosításának hangjára se tudok mozdulni.

Hangos kattanás, erõs huzat, hajam meglebben az ajtó irányába, így a széllökés felé fordítom fejem, s látom, hogy az ablakból készül levetni magát. Testtartása mindenre elszánt, látom, hogy képes rá.

Tudom, hogy képes rá!

- Várj! – hangom sokkal, de sokkal halkabb, rémületemben azt sejtem, hogy nem is hallotta.

- Ugorj – parancsol rám, elkerekedett szemekkel nézek rá, mint egy õrültre. Mert az. Megõrült.

Három emeletnyi magasságból akarja magát levetni?

Õrület!

Õrültség!

- Nem… - válaszom határozott, mégis susogó. Dühösen és mérgesen mordul egyet, letépi magáról ruháját, kidobja az ablakon, de mielõtt felfoghatnám mit mûvel, már magával is rántott. A szekrény ajtaja becsukódik, érzem a karomon hideg bõrét, amit a huzat megcsapott. A szoba ajtaja kiszakad, lábdübörgés, keményen csattanó hangok, megkönnyebbült toporgás.

Összeszorítom ajkaimat, még rájuk is harapok, hogy véletlenül se vegyenek észre, de ekkor tudatosul bennem, hogy kivel is vagyok összezárva, közvetlen közelségben… Újabb rettegés hullám rohan végig rajtam, mély, zöld szemei olyanok, akár a méreg. Megérzem, ahogy megrebben a térde, ami szinte az enyém alatt van. Ezzel a testével csoda, hogy befért mellém…

Hatalmas…

Csend támad, kitépi magát a ruhák közül, megpróbálom reszketõ testem én is kiemelni, de ekkor meglátom mit mûvel. Kegyetlenül az ágyhoz lép, kitépi a csöveket, az öreg férfi arca végleg kisimul. Ajkaim mögött elzárul az út, halálos döbbenettel és elszörnyedéssel meredek rá, ahogy véget vetett egy életnek. Kezeim görcsösen fogják a szekrény szélét, úgy érzem, mindjárt összeesem.

Eltûnik, én pedig elesem, a szõnyegen kuporogva kezdek el sírni, az öregember mozdulatlan testétõl alig pár méternyire. Újra hangos léptek, felrántanak a földrõl, kérdezgetnek, beszélnek hozzám, de én a sípoló hangon kívül mást nem hallok… csak ahogy visszhangzik a fülemben, ahogy cseng, folyamatosan sípol…

Hetek telnek el.

Senkinek nem mondtam semmit, a kórházban is annyit mondtam, hogy összeverekedtek az összejövetelen, ami nagyon megviselt. Apa csak felemelte a szemöldökét, tudja, hogy ennyitõl nem rezelnék be ennyire, hogy sokkot kapok, de annyira, hogy gyógyszert kapok mellé, anya pedig kedvesen kikísért, aggódó arckifejezéssel.

Hektor felépült, s bár anyának még mindig tetteti, hogy halálos beteg, az egész család tudja, hogy ép és egészséges, mint régen. Anya megenyhült, mikor megfogta a szomszéd egerét, ami napokkal ezelõtt költözött be a lakásba, ezért maradhatott még pár napot.

Nem merészkedtem azóta sem a közelbe.

A hostesskedésbõl ami pénzt szereztem, vettem egy kutyaházat, és apát kértem meg, hogy tegye be a munkahelyemre, majd onnan egyszer… ha lesz merszem, beviszem a sikátorba, és a fal mellé teszem, Hektor helyére.

Halálsápadt arccal fogadtam apa kijelentését, miszerint már betette oda, ahova kell. Abban a pillanatban annyi lehetséges rémkép futott át az agyamon, hogy le kellett ülnöm.

***

Reggel korán kelek, kikísérem Hektort a sikátorba. Elõször nem tartottam túl jó ötletnek, de csendesen követtem az utcákon, hiszen reggel ötkor a korán kelõk is lassan, lomhán közlekednek, alig van forgalom a külvárosban. Tisztességes távolból figyelem, ahogy becammog a helyére, az új kutyaház szinte egybeolvad a falakkal. Élesen füttyentek egyet, majd mikor felém néz, integetek, mire meglebbenti füleit, és bevackolódik a házba.

Sietõsen elhagyom a környéket, ki tudja, lehet hogy most is ott tanyázik a tetõtérben. Idegesen kattog az agyam folyton azon, hogy mi lesz, ha megint megtámadja. Karim nem úgy néz ki, mint aki békésen meg tudna lenni valakivel huzamosabb ideig.

Bár ha belegondolok, akkor ameddig etettem Õt is, elviselte Hektort, semmiféle atrocitás nem érte. Felszállok az egyik villamosra, fáradtan kapaszkodom meg az egyik korlátban az ablaknál. Álmos, ásítozó munkások lepik el a környéket, egyre több az aktatáska, kosztüm és szemüveg. Szürke, lomha tömeg, megannyi unott ember, akik korán keléssel keresik meg napi betevõjüket.

Van aki a tõzsdére ballag be, van aki csak a munkahelyére. Õk koránt sem fõnökök, õk azok, akik megtermelik a szolgáltatásokat és termékeket, õk azok, akiknek annyi mindent köszönhetünk. És mégis névtelenek. Akár munkájukon belül is. A sok elszigetelt iroda, a tömbök…

Hangos csengéssel megáll a villamos, a nõi robothang bemondja a megállót, felszállnak és leszállnak. Táskám magam elé vonom, elõvigyázatosságból meg is fogom a cipzárját, és azzal babrálok mélázva.

Mindenki gyanús.

A néni, akinek segítünk fel- és leszállni; a köhögõs fickó, aki sokszor hajolgat… A bunkó punk, aki nem hajlandó átadni a helyét… az a legmegbízhatóbb. Azért lett ilyen, hogy hirdesse nem tetszését a mostani közeg, környezet, politika és gazdaság ellen. Azért ilyen, mert elveti a mostanság uralkodó törvényeket, megveti a világot.

Az ember nagyobb biztonságban érzi magát, ha kiül egy veterán rocker mellé, mintha egy tisztes üzletember mellé ülnek, akinek szemüvegkeretén túl is látszódik: valami nem kóser. Valamiért több van neki, mint nekem, azért öltözik így. Miért lett több neki, mint nekem?

Biztos lopta, sikkasztotta, mocskos bróker…

Van benne valami.

De manapság mindenki így látja. Mindenki irigy, és egyben irigység tárgya. Sosem elég az, ami most van… Ki tudja mikor lesz szükségünk erre meg arra? Létbizonytalanság. Még most is, a háborúk és vesztes csaták után is, az emberek félnek a holnaptól, a jövõtõl, de még a jelentõl is.

S a komoly fenyegetés maga a pénz.

Hangos csengetés, mely felriaszt a mélázásomból.

- Ferrey megálló. Átszállási lehetõség az autóbusz pályaudvaron illetve a hármas metró vonalán.

Ezeket a hangokat hallva villámgyorsan szaladok le a buszról, majd megigazítva a táskám folytatom utam tovább a pályaudvar felé. Mehettem volna vonattal is, de kíváncsi vagyok a busz mellett elsuhanó tájakra, házakra, emberekre. Szeretek nézelõdni, és a vonat nem ad nekem mást, csak panorámát a nyugodt, csendes erdõkre, rétekre.

A pályaudvaron leülök az egyik padra, elõkeresem a fülhallgatót, hogy zenét hallgathassak. Élvezem a kemény zenét, lenyugtat, mintha kitomboltam volna magam. Hamarosan be is áll az egyik kocsi állásra a megfelelõ busz, odasertepertélve felszállok rá, kérve egy jegyet Downhallig. Ott lakik a mamám, ma végre meg tudom õt látogatni, ennyi idõ után. Tuti meg fog csapkodni a kedvenc légycsapójával, és rám szabadítja a macskát, de…

- Ez nem az a busz, kisasszony, az Öné a hármas kocsi állásról indul.

- Mikor? – kérdezek vissza meglepetten, a buszsofõr lazán a távolba mutat, ahol egy busz kipufogója már javában pöfékel és a kerekek már lassan gurulnak kifelé a pályaudvarról. – Ó, ficken! Köszönöm, viszlát!

Lerontok a buszról, és lélekszakadva rohanni kezdek a megfelelõ, piros csíkos busz után, érzem ahogy a csípõs levegõ a sálamba kap, az arcom kipirosodik, ahogy sprintelek, ráadásul a fülembõl kiesett fülhallgatók folyamatosan repkednek elõttem, néha keményen orrba vágva.

Közben nem gyõzök folyamatosan karattyolni:

- Elnézést! Bocsánat! Elnézést! Ne haragudjon… Bocsi! Bocs! Elnézést! – verekedem át a magam a többi buszra várón keresztül, de már maratoni futásom láttán többen félre állnak az útból, amit igyekszem egy hálás mosollyal és bólintással megköszönni.

- Ne már! Hé! – integetek teljes erõbõl, megpróbálom nem leverni az egyik idõs dáma kalapját. A buszsofõr szerencsére a rendesebbek közé tartozik, így lassít, kinyitja a hozzám legközelebb levõ hátsó ajtót, amire öreglányra hasonlóan kapaszkodok fel.

- Khöszzönöm… - lihegem, elõrecammogok a szûk soron, mindenki mosolyog és kuncog rajtam. – Egy jegyet kérhrek… Downhallig… - lehelem, a sofõr kedvesen bazsalyogva odaadja, és én leülök rögtön az elsõ ülésre, ami szabad, elcsigázottan dobom el magam.

Elindul a busz, az útközben elszabadult füleseket a fülembe nyomom, kitikkadva hunyom le a szemeimet, hogy kifújjam magam. Alig gurulunk egy keveset, a busz megint megáll, s mikor azt hinném, hogy egy megálló, nagyot fékez. Látom, hogy az utasok forgolódnak, biztos szokatlan ezen a vonalon a megálló, vagy én nem is tudom…

Kellemesen fészkelõdve csúszok lentebb az ülésen, félig lehunyt pilláim alól pislogva, mintha mi sem történt volna.

***

Lassan döcögünk, fél órája már, hogy gurul a busz, én pedig elbóbiskolva bámészkodom a környéken, amely annyira kedves… alig vannak házak, legalábbis emeletes egy darab sem, megritkul a városi környezet, lassan kiérünk a szmogos istencsapásából. Egy magas srác kinyitja a tetõablakot, friss levegõ áramlik be a belehelt buszba, fázósan húzódom összébb, de élvezem, és a világ minden kincséért sem szólnék, hogy csukják be. Érzem az esõ illatát, sötét, tömött pamacsok egyesülnek egyetlen egy vészesen nagy, fenyegetõ pamaccsá.

Nem is olyan sokára páran felszállnak a buszra, felállva átadom a helyem egy idõs néninek, aki bevásárló szatyrát mindenféle elõítélet nélkül bízza rám, hogy fogjam meg addig, míg leül.

Annyira nyitottak, közvetlenek és naivak…

Szeretem ezt a környéket.

- Merre utazik kedveském? – megnyerõ mosolya hihetetlenül… megnyerõ.

- Downhallba, a nagymamámat látogatom meg – mosolyodok el halványan, kivéve a füleseket a fülembõl, készen állva a kommunikációra.

- Mondd el a nevét, hátha ismerem!

- Elisabeth Borrow.

- Ó! Ismerem – mindenttudó mosolyán látszik, hogy tényleg… mindent tud. Néha feszélyezetten a buszsofõr tükrébe pillant, így én is odakapom párszor a tekintetem, de nem látok semmi különöset a busz túlvégében. Lehet hogy a korához képest kissé túl paranoid.

Várjunk… pont most gondoltam, hogy mennyire közvetlen és naiv.

Mégegyszer hátranézek, majd miután jól kinézelõdtem magam, visszafordulok hozzá. Az elkövetkezendõ negyedórában kiderül róla a neve, származása, honnan ismeri a mamámat, és hogy anyukámat miért tartja keményfejûnek.

Hihetetlen, de imádom ezeket a buszokat. Megannyi történet, beszélgetés és szálak, amik összefûznek az idegen, ámde mégis ismerõs emberekkel. Elköszönök tõle, megnyomom a jelzõ gombot, és leszállva minden jót kívánok neki.

A busz elsuhan, én pedig hátat fordítva elindulok mamám háza felé, aki a falun kívül lakik pár méterrel. Lassan szemerkélni kezd az esõ, így a sálam letekerem félig a nyakamról, majd a fejem és az arcom belebugyolálva csupán a szemem hagyom szabadon. Friss levegõ, minden zöld, kutyaugatás, csirkék izgatott rohangálása, szomszédban egy ló nyerít.

Mélyen belélegzem a ritkán érezhetõ illatokat, és sietõs léptekkel haladok az út mentén. A ház elõtt már mama vár, kezében harci fegyvere, a légycsapója.

- Mamaaa! – tárom ki az ajtót, és mikor látom hogy közeledik, gyorsan rávetem magam, mielõtt még megcsapkodna.

- Büdös kölyök! Szégyellhetnéd magad, drága nagyanyádat így hanyagolod? Tudhattam volna, hogy a nagyapádra ütöttél! – noszogat máris befelé, arcán széles mosoly, tekintete meleg, puha. Arcán megannyi mintát hagyott már a kor vésõje, de a kis gödröcskék akkor is fellelhetõek a szája sarkában.

Szerény véleményem szerint sosem fog felnõni. Ahogy apa, tata és mindenki más sem. Kivéve anyát, Õ túlságosan is felnõtt.

- Éhes vagy? Mennyit fogytál már megint? Mit idegeskedsz állandóan, olyan vagy mint anyád! Bezzeg ha tatád inkább kisszéket csinált volna helyette… de nem… Gyere, itt a csokoládé! Pudingot? Van csilis bab, húsleves, sült oldalas, múlthéten vágtunk disznót! Gyere már, most mit csinálsz? Leveszed a kabátot, vagy leszabdalom rólad! – fenyeget meg miközben folyamatosan beszél, vigyorogva szedem le a cipõimet és teszem oldalra õket.

- Ki szállt le még veled a buszról?

- Nem tudom.

- Ez nem válasz! – dörren rám a fakanállal.

- Nem figyeltem! – hadarom gyorsan, miután már az asztalhoz tuszkolt, betolta alattam a széket, és elém pakolta a hûtõ mindenségét. Hangosat tüsszentek, kiráz a hideg, és már nyitom a számat: - Mama, kaphatok egy zsebkendõt?

- Mindjárt kettéváglak! Hogy az Istenbe ne kaphatnál? Nem vendég vagy, itthon vagy, elveszed azt, ami kell! Ráadásul egy nõnél MINDIG van zsebkendõ! Muszáj, hogy legyen!

A szemem sarkából figyelem, ahogy elszalad zsebkendõért, elém tesz egy dobozzal, majd látom, hogy a kabátomat is teletömködi.

***

További két napban vendégeskedem nála, folyamatosan arról csacsog, hogy a kedvenc kakasa és tyúkja – névszerint: Luki és Bögyös -, eltûnt, még toll se maradt utánuk. A macskát simogatva az ölemben ülök a verandán mellette, miközben cigarettázik, és a távolban terpeszkedõ erdõt figyeljük. Mesél mindenrõl, mindent, válogatott szókinccsel.

- Tegnap reggel is hiányzott egy, ma is.

- Róka? – kérdezem kíváncsian, és már nyújtogatom a nyakam, hátha meglátok egy vörös bundást sompolyogni a kerítés mellett. Rácsap a kezemre, amivel a macskát simogatom, így az állat is megsínyli a kérdésemet. De már teljesen megszokta, csak pislog egyet, és dorombol tovább.

- Egy frászt. Lelõttem õket, szerinted miért olyan szép a kandalló elõtti szõnyeg?

- Mama, megígérted, hogy nem lövöldözöl – nézek rá csúnyán, bár nem bírom ki, hogy ne nevessek egy kicsit az arckifejezésén.

- Azt csak idegen kutyákra és szamarakra ígértem meg – kacsint rám, majd komolytalanul felnevet. A legutóbbi szamaras incidensnél kihívták a rendõrséget is, azt hitték vadászat van az erdõben.

Délután bent pakolászok a konyhában, és éppen a serpenyõket aggatom fel a fogasokra, mikor odakintrõl hatalmas durranást hallok. Ijedten rohanok ki a kertajtón, ki a kertbe, ahol mamám már fogja is a puskát, és a távolba lövöldöz.

- Ott volt! Az a rohadék, de most elkapom…

- Mama! Mi folyik itt? Mi van már megint? – a serpenyõt, mint valami pajzsot, egyensúlyozom magam elõtt, lemerészkedve a verandáról. Mindenhol jobb, mint kimagasított céltáblának lenni a teraszon…

- Megvan a tyúk tolvaj! – arcán átszellemült mosoly, fiatalabb lett vagy harminc évvel, én pedig elképedve nézem, ahogy félredobva olvasószemüvegét pislog a távolba. - Szerintem eltaláltam.

- Ó, miért kellett neked verseny szinten ezt csinálnod? – csattanok fel, a serpenyõvel lenyomva a felforrósodott puska végét a föld felé, és elsietek a mondott irányba. – Ez roppantul NEM nõies!

Felnevet, leereszti a puskát, megvárja, míg megnézem a „zsákmányt”. Csak remélni tudom, hogy nem talált el egy ártatlan állatot… Bár mamát ismerve egy nyestet is képes lenne ellõni, akármennyire kicsi és fürge is… Benézek a tyúkól mögé, de sem látok. Elindulok a régi istálló felé, és éppen befordulok a sarkon, mikor hirtelen a nedves földön találom magam.

Kikerekedett szemekkel nyomom kezeimet a sárba, hogy feltápászkodjak és megnézzem, mi terített le. Valami nagyon súlyos nehezedett rám, égõ, tépõ érzés nyilallik a nyakamba, fájdalmasan felkiáltok, de kéz szorul a számra. Zihálva, elrettenve és kétségbeesve fagyok le teljesen, levegõt kapkodok az ismeretlen ujjak között, hátam mögött zihálás hallatszódik.

Megmoccanok, a kínzó, maró érzés elnyúlik a nyakamban, valami forró folyik le rajtam, ruhám a hátamon szintén átnedvesedik valami hasonló melegségûtõl… s bennem csak most tudatosul:

Nyakon haraptak.

A hangom úgy száll el, amilyen hirtelen kicsapott ajkaim mögül, iszonyattal az arcomon fekszem le a földre, a nehéz test keményen leszorít oda, mikor megérzi, hogy elernyedek. Kezeim reszketnek, némán vergõdnek két oldalt, semmi hasznukat nem veszem.

Hogy… miért?

Minden olyan boldog volt eddig, elfelejtettem hogy hol volt, mit tett, merre járt! Hogy került ide? Miért? Húzódik a bõr a nyakamon, fejem automatikusan felemelem, megérzem arcát a hajamnál, ajkaimra harapva és a földet tépve uralkodom az ösztöneimen, miszerint ellenkezzek, ordítsak és fussak.

Tökéletes célpont.

Egy lövés, és vége lenne, ráadásul sebesült. Csak egy éles nyikkanás, füttyentés, mama máris jönne, és… Nem. Nem sodorhatom Õt is veszélybe. Ha Karim gyorsabban mozdul, mamának… mama…

Nem…

Zihálása nehézkes és reszelõs, az enyém fájdalmasan krahácsoló, teljesen rám feküdt, fulladozva terülök el alatta, a nedves föld szinte magába szív.

- Minden rendben, fiam? – félelem hasít végig rajtam, Õ nehezebben nyomódik rám, már-már figyelmeztetõn, keze lazul a számon, értem a kimondatlan kérést:

- Minden rendben! Csak… szétnézek, olyan rég voltam itt! – határozottan próbálok meg beszélni, nehogy gyanút fogjon. De mamát sem tombolán nyerték:

- És hol van az az izé amit meglõttem?

A hátamon mindennél erõsebb nyomás.

- Nem találtam meg! Biztos elszaladt!

- Kizárt, telibe ment – hallom ahogy betölti a távolban a puskát, nyakamnál tépõdik a bõr, így ezt felhasználva kiáltok egy hatalmasat.

- MINDJÁRT MEGYEK!

- Jól van, siess!

Miért nem mozdul?

Miért nem száll le rólam? Mit érez? Mit gondol? Most mi lesz? Eresszen el, hagyjon, minek jött ide? Kizárt, hogy véletlen került ide… Érzem, ahogy mély levegõt vesz, hatalmasat szippant, számra tapadt keze elhúzódik, a hajamba nyúl vele. Várom, hogy megtép, de hirtelen ledermed, és megint nem mozdul. Szinte teljesen nekem préselõdött, érzem kemény mellkasában dobogó szívét, a durva izmokat rám nyomódni, amik görcsösen ránganak.

Mit csinál?

Egy nap bõ indiai nadrágomban sétálok a sikátor felé, és a táskámban tartva kezeimet próbálom meg a két tálat egyensúlyban tartani. Egy ideje már kezdek belejönni, de legutóbb beleborult a szütyõmbe, az Isten se tudta kimagyarázni, miért fûszeres csirke illatú mindenem…

- Hektor! – szólok be vidáman, s mégis teljesen elfoglalva az ételek fogdosásával. Ha elejtem, biz’ Isten, tombolni fogok. Óvatosan leteszem a táskát a sámlira, és körül sem nézve kezdek el matatni benne.

Hol van már, mindig elém szokott jönni, vagy szól, hogy jöjjek késõbb. A vacsoráról soha, ismétlem soha nem szokott lemaradni.

- Hol vagy? Megint alszol, te mormota?

Alig bányászom elõ az apró papírvágó kést, oldalról mély hang dörren.

- Kit keresel, kislány? Talán unatkozol, és jól jönne egy gavallér? – megdermedek, de határozottan fordulok feléjük, hevesen dobogó szívvel.

- Köszönöm, kihagyom – köpöm feléjük. Undorítóak, ebben a kerületben az összes hajléktalant ismerem, de ezeket még soha nem láttam. Ebbõl baj lesz…

- Na, gyere cica, van egy programajánlatom mára, megtanítalak kígyót bûvölni! – ketten vannak, rajtam mulatnak jót, én pedig nem díjazom az effajta szarkazmust. Ne jöjjenek közelebb…

Fussak?

Kirontanak a dobozok közül, s míg engem letaglóz a bûzük, és az ápolatlan külsejük, letepernek a földre, de nem adom könnyen magam. Az egyik vállába mártom mutatóujjam és középsõ ujjam, a lapocka elõtti lágy részbe, mire dühösen felmorran, és percekig ernyedten lóg a válla. Eresszetek semmirekellõk!

- Fogd le a kezét! – morogja, mire a másik két ép kezével lefogja az enyémeket, nekem pedig a nyers férfierõ ellen nincs esélyem. A pulcsimba akasztják sárgás, hosszú körmeiket, én pedig rettegve próbálom lerúgni õket magamról, de hasztalan…

- Hát ez meg… - állnak meg mind a ketten, a kövérebbiktõl semmit sem látok, csak azt, hogy ledermednek a mozdulatban. Talán valaki erre járt, és segíteni akar nekem? Istenem, add…

- Takarodjatok – hallok egy hörgésszerû hangot, ami furcsán több hangszínen fut. Még emberileg is nehéz kiérteni, sõt… Veszélyes lehet.

- Mit akarsz, kölyök? Húzz el innen, menj csajozni a sulibuliba – gúnyos hangjukból nem lesz röhögés, ebbõl következtetek, hogy aki jött, attól tartanak.

Segíts, kérlek, segíts…

- Takarodjatok… most…

Ezek összenéznek felettem, enyhül a csuklóimra nehezedõ nyomás, de nem elegendõ ahhoz, hogy megüssem õket a vállukon. Ezt az egy fogást mutatta még anno apa, önvédelemként. Garantált bénulás percekre az érintett vállban.

De nem tudok odáig elérni…

Segíts, ne hagyj itt egyedül, kérlek, maradj… Legalább addig, míg elmennek, kérlek…

- Hagyd… ez kattant… - csoszognak el a francba, én pedig felszabadulva rohanok megmentõm felé. Valami forró önti el az arcomat, talán a megkönnyebbülés óriási érzete, vagy még elõtte kezdtem el sírni? Nem tudom. De az biztos, hogy neki köszönhetem az életem…

- Köszönöm! Ha nem jöttél volna… - szorítom magamhoz, érzem rajta is az ápolatlanság szagát, és az elhagyatottság aromáját. De nem érdekel, Istenem, köszönöm, hogy ideküldted, a Gondviselés hívta ide nekem ezt a fiút…

Ellök magától, én pedig egy döbbent arckifejezés keretében esek le a koszos betonra, telibetalálva a szebbik felemet. Jó íves esés lehetett, mert a lábaim meg sem mozdultak, mintha csak simán leültem volna. Mintha egy kiszúrásos bukfencet csináltam volna.

Hátrafelé.

- Áucs – szisszenek fel, a beton hideg, és nyirkos, de végül csak elmosolyodom. Egy hõs, ki ellöki oltalmazottját. Micsoda Sors fintora ez. Nem kell a jutalom, de nem hiszem, hogy szerénységbõl tolt volna el magától. És több erõ is volt ebben.

Meglepõdött?

De miért?

Látom rajta, hogy egy mosoly szalad át az arcán, ami jó jel. Most nézem csak, micsoda hihetetlenül zöld szemei vannak, és a haja se mindennapi látvány. Eléggé sok seb tarkítja testét, kézfejein pár nagyobb szúrásnyom. Úristen, mit tettek vele?

- Te mocskos korcs, hogy merted… Széttéplek… - hallom a dühödt, indulatos hangot, ijedtséggel vegyes csodálkozással figyelem Hektort, aki támadó pózt felvéve, szinte habzó szájjal vicsorog.

Nem!

NEM!

Nem Õ bántott, nem!

- Ne, Hektor, nincs semmi ba… - kezdem gyorsan, de ekkor már lendül is, és nem is akar megállni. Elégtételt akar venni, idáig érzem haragját, de nem szabad, nem Õ volt!

Két pillanat volt, szinte fel sem fogtam.

Fájdalmas nyüszítése úgy hasít a dobhártyámba, mintha ezren beleüvöltöttek volna. Nem!

NEM! Nem bánthatod, nem, nem csinálhatod ezt, miért, minek csinálod?!

- Ne! Hektor… - nyöszörgöm, közelebb mászok négykézláb, hogy kérleljem, tekintetem az övébe fúrom. Fogai közül, a szõrön át piros vércsík indul meg, Hektor bal hátsó lába rángani kezd. Mindig így csinálja, ha fáj valamije…

Nem…

- Kérlek… kérlek… ne bántsd õt… engedd el Hektort… - hangom elcsuklik, többször is, de valami ösztönnél fogva folyamatosan ismételgetem az elhangzottakat. Engedje el, kérem, kérem…

Látom rajta, hogy tétovázik, ezt kell kihasználnom, muszáj…

- Kérlek… - könyörgök már a sírás határán, nem merem megragadni az állkapcsát, ki tudja hogyan reagálna. Nem merek hozzáérni, ésmégis annyira szeretném a fejét megsimogatni, mindkettejükét…

De…

Elereszti, feláll, és sietõs léptekkel eltûnik a sarkon.

Mikor elmegy, könnyáztatta fejemmel Hektor fölé magasodok, letépem a ruhám ujját, ami már így is szakadtan lógott a karomon, és bekötöm vele nyakát, miközben tárcsázok…

Nem tudok beszélni csak foszlányokat az ijedtségtõl, hogy elveszíthetem… a hangom rekedt és gyors, érthetetlen, motyogó. Apát hívom, azonnal fel is veszi, a csengõhangja valami rémesen irritáló, ezért idõben odaér mindig a mobiljához… Szaggatottan és mégis hadarva beszélek hozzá, félúton megunja és kinyomja, én pedig a fájdalomtól rángó kutya felé fordulok, a telefont elteszem a zsebembe.

- Hektor… - nyöszörgöm, ujjaim selymes bundájába siklanak.

Megõrjít a tehetetlenség, nem csinálhatok semmit, megtettem, amit lehet, minden apán múlik, és az orvosokon… Szinte el is felejtem a fiút, a sokk, hogy az én egyetlen drágámat, a kutyusomat, aki mindig rám várt, hálás lihegése most undok, gurgulázó hörgés váltja fel.

Riadtan kuporgok mellette, fejét az ölembe vonom, nyugtatólag cirógatom és simogatom, nadrágom csupa vér, de nem érdekel, semmi nem érdekel, gyógyuljon meg, épüljön fel, legyen olyan, mint régen!

Miért én?

Miért én? Ez eleve el volt döntve, hogy nekem itt kelljen feküdnöm, a koszban, szeretett állatom feje az ölemben pihenjen? Rajtam múljon élete, mikor mindenféleképpen akadályoztatva vagyok? Semmit nem tehetek érte, csak várok, várok, hogy valaki más hozza meg a segítséget, mert ha én magam megyek érte, akkor itt hagyhat engem, egyedül? Elmenne egy búcsúszó nélkül, én pedig olyan mértékben letargiába esnék, hogy utolsó lélegzetét és szemének utolsó csillanását elhalasztottam…

Jelenlétemmel is támogatnom kell Õt, erõs állat, de vajon… túl fogja élni?

A természet el is veszi, amit ad, de ne most, ne most, könyörgöm…

Hangos ajtócsapódás, apa sántikál be, erõs alakja szinte ledermed, ahogy meglát minket, de nem tétovázik. Kiképzésének hála acél idegzetû, visszafordul, és egy pléddel tér vissza. Belecsavarja Hektort, a kutya nyüszítés nélkül, hõsiesen tûri. Sírva szorítom nyakára ruhám darabját, s legszívesebben messzire rohannék, hogy ne is lássam, ne higgyem azt, hogy ez megtörtént, menekülnék, s csak akkor jönnék vissza, ha minden rendben van…

Félek nagyon, hogy elveszítem, mi lesz velem nélküle…?

***

A váróban ülök lassan egy órája. Igaz, már régen mondták, hogy elmehetek, majd felhívnak, de nem érdekel. Az sem érdekel, hogy hány óra van már, csak hadd láthassam, hadd szûnjön meg a kínzó várakozás, a saját szememmel gyõzõdhessek meg róla, hogy ép és egészséges…

Sápadt ujjaim között megcsörren a póráz, és a szájkosár.

Azt hittem, hogy ma hazavihetem… Apa összeveszett anyával, hogy hazavihessem addig, ameddig felépül, de nyert. Neki senki nem mer ellent mondani, még az orvos sem, hogy hadd maradhassak bent soron kívül. Megengedték. A szájkosár csak addig kellene, ameddig haza nem érünk, és a póráz is. Fegyelmezett állat, és mindig szót fogad, hallgat a szavamra, csak a törvények ugyebár…

Régebben, apa szerzett egy fojtónyakörvet, hogy betanítsa Hektort, de erre nem volt szükség. Mivel minden szavam értette, mindig azt csinálta, amit kértem. A fémes eszközt pedig rituális szertartás keretében elástuk a szemben levõ parkban.

A doki kesztyûben jön ki elém, s felvilágosít, hogy összevarrták a nyakát, elég masszív harapás, de még leborotválva se tudták beazonosítani, milyen fajta állat okozhatta. Csöndesen bólogatok, kérlelem, hogy hadd mehessek be hozzá. Az orvos csak elmosolyodik sápadt arcom látván:

- Tudom, furcsa, hogy ezt mondom, de olyan, mintha a kutya is érted szólna – vakarja meg a tarkóját zavartan. – De nem, majd csak reggel, ne izgassuk fel feleslegesen. Nemsokára reggel van, kishölgy. Menj szépen haza, lassan bezárjuk az ajtókat.

- Én ne… Köszönöm doktor úr – mondom beletörõdve, és apa kabátjában kiszédelgek az utcára, az öröm szinte megrészegít. Él, jól van, semmi baja, fel fog épülni, mindig velem lesz, csak nekem…

Õszinte öröm és megnyugvás önt el, mint egy adag forró víz, az állatkórház lépcsõjére leülve a szemközti park sötét körvonalait figyelem. Ezt is túl kellett élnem, túl kellett élnünk, hogy megerõsödjünk. Erre még legmerészebb és legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy… fiú fog majd olyan kétségbeesésbe taszítani, melyet még életemben nem tapasztaltam.

Annyira sok kérdés kering a fejemben, de a felhõtlen boldogság szinte megrészegít. Lábaimat felhúzom, arcomat a térdeimre fektetem, lehunyom szemeimet, hogy az égõ fájdalmat enyhítsem. Kellemes, hûvös szél fúj így hajnalok hajnalán, hajtincseimet megdobva kapok új lélegzetre. Alig várom már, hogy magamhoz ölelhessem…

- No lám, kit látnak szemeim… A kerület legszebb virága mit keres az állatorvosi rendelõ elõtt? – dörmögõ, rekedtes hang, s felemelve a fejem szinte fel kell néznem az óriási méretû dán dogra. A negyedik kerület –azaz a mi kerületünk- alfahímje. Aprót biccentek tiszteletem jeléül, mire füleivel int, hogy tudomásul vette üdvözlésem.

- Csak nem Hektor gyengélkedik? Jó lenne már, ha teljes értékû tagja lenne a falkánknak – néz el mögöttem a fotocellás ajtókon túlra, a sötétbe, ahol csak az ügyeletes nõvérke üldögél pultja mögött. Szerintem fel sem fogta a dolgokat, állandóan statisztikai szempontból néz mindent… Ha egy erõs hím kiesik, akkor már tervezgeti, hogyan tölthetné be az ûrt.

Rossz érzés fog el, és kicsit összébb húzódom. Mennyi bizalmatlanság és… Hogy tud ilyen egyszerûen átsiklani a tény felett, miszerint egy barátja sebesült és valószínûleg fájdalmai vannak? Hogy lehet ilyen a világ, hogy inkább elfordítják a fejüket, nem néznek oda, nem hallják, csak hogy nekik jó legyen és kicsinyes vágyaik ne ütközzenek akadályba?

- Nélküle nem az igazi – szusszant egyet, majd ismét rám néz. Furcsa, hogy milyen mélybarna szemei vannak. - Jól vagy, kicsi lány?

- Persze… - sóhajtom.

- Nem kellene egyedül kószálnod. Sok pletykát lehet hallani egy új jövevényrõl – jegyzi meg témától függetlenül, nekem pedig görcsbe áll a gyomrom. Barna szemei rám villannak, majd két pillanat alatt fordul meg, és szimatolva néz a szemközti park bejárata felé.

- Itt maradok veled – jelenti ki ellentmondást nem tûrõen, én pedig nekidõlök, ahogy mellém ül. – Hektor nem venné jó néven, ha az én jelenlétemben valami baj történne veled. De így tartozik nekem…

Persze, megint csak a szívességek és a banda…

Bosco egy olyan dán dog, akit nem a szívéért, hanem az eszéért szeretnek.

- Köszönöm – motyogom magam elé. – Mit éreztél?

- Különös szagú volt, nem igazán ismerõs errefelé, ilyesmit sosem éreztem még azelõtt. Figyel minket, de most kicsit eltávolodott… - válaszol, szemeit nem veszi le a fekete sötétséggel letakart füves területrõl.

Milyen érdekes, hogy pont ide tették az állatkórházat…

De miért jött volna ide, ha… Ennyi bajt okozott. Nincs lelkiismerete? Nagyon furcsa volt, mint aki nem tudná kezelni a dolgokat. Na meg az, hogy egy felnõtt ember nyakon harapjon egy állatot, pusztán bizalmatlanságból és indulatból… Ki hallott már ilyet…

Biztos nem idevalósi, még beszélni is alig tudott… Vajon, érti mi folyik itt? Tudja, hogy én értem az állatok nyelvét? És vajon… el fogja mondani bárkinek is?

És mindezeket eldobva egy kicsit sajnálom is. Egyedül van, biztos fél, és magányos. Na meg persze éhes, hiszen mindig eltette azt, amit neki hoztam. Fent van egy romos háztetõn, fázhat és… Én belepusztulnék, ha egyedül kellene élnem… Az ember társasági lény, és akármennyire is firtatják a nagyokosok, az állatok is. És Õ, akármilyen identitással rendelkezik is, csak hiányolja a társaságot, a hozzá hasonlóakat… Egy gyengéd érintést, egy kedves, halk szót, még ha nem is érti talán, akkor is, a törõdést és a figyelmet…

Nem?

Elveszettnek tûnt, és árvának.

Megdörzsölve szemeimet kelek fel az ágyból, a redõny apró résein át beszûrõdõ napfényben fürdetve az arcomat. Különös dolog ez a pár, apró, meleg fénynyaláb, ami több ezer kilométerrõl süt csak azért, hogy mi élhessünk. Mi pedig azzal viszonozzuk, hogy elbújunk házainkba elõle, lehúzzuk a redõnyt, napszemüveget veszünk fel, hogy ne korlátozzon minket a látásban. Pedig sokszor maga a fény világosítja meg elménket, megannyi költõ régen papírra vetett szavait szavalták már perzselõ sugara alatt.

A Nap minden élet forrása, a Föld mozgatórugója.

Sosem háláltuk meg. Talán a régi idõkben, mikor a napistenekhez imádkoztunk, fohászaink elérhettek vajon a forró golyóbishoz? Nem lehet tudni. De akkor még szerettük, ma pedig ha tehetjük, besötétítjük autónk ablakait, zsalugátereket csavarozunk fel ellene.

Mit tud tenni?

Szomorúan lepattan fénye a sok elutasítást szimbolizáló felületrõl. Ahol napkollektort talál, boldogan fut be a házba, segítve nekünk áramot és hõt generálni, energiája áthatja családunkat, életünket.

Furcsa. Mint ahogy maga az Élet is. Van, és kész. Nem tudni miért lettünk, milyen célból, az sem biztos, hogy ez az egész valódi. Valaki irányítja, ez bizonyos, hiszen ennyi élõlényt egyedül rohangálni senki sem hagy, felelõtlenség lenne.

Az ember már rég elszabadult.

A természet és élõvilága még az egyetlen olyan környezet, melyet még másmilyen, különleges erõk irányítanak. Tanultunk régebben is az állatoktól, ma is kellene. Mennyi mindent köszönhetünk nekik pusztán csak azért, mert léteznek, és láthattuk, hogyan viselkednek?

Talán… Azért kaptam én is ezt az ajándékot, hogy legalább én megérthessem, mi zajlik valójában a Világon. Hogy felfoghassam, mire is születtem, és hogy nekem mi a szerepem ebben a hatalmas egészben, ami körülvesz.

- Édes fiam… Csak közölném, hogy éppen pizsamában készülsz elhagyni a házat – szólít meg apa az ajtóban, én pedig lenézve saját magamra sokkot kapok. Te jó ég! Már megint…

- Nyáh, mindjárt átöltözöm, két perc! – rohanok vissza a szobába, és felkapva egy piros trikót meg egy kék farmert ismét visszazúgok a nappaliba, ahol apa üldögél, zokniját húzva, ajkain csibészes mosoly.

- Mikor jössz?

- Hát, szerintem a fél négyessel, de nem biztos, attól függ, hogy…

- Attól függ, hogy Hektor mennyire tömi tele a fejed marhaságokkal – mondja, és felállva a kanapéról odajön hozzám, és megpuszilja a fejem búbját. Rituális beszélgetés ez, és tökéletes kezdése a napnak. Anya ilyenkor már rég dolgozik, ezért beszél apa nyugodtan Hektorról.

- Ha hazaérsz, meleg lesz az ebéd, csak hívj fel, melyik buszon vagy.

- Oké, puszi – nyomok borostás arcára puszit, majd kiviharzok az ajtón, felkapva tornacipõm a liftbe vágódom, megnyomva a „mélygarázs” gombot. Szeretek a sötétbõl kisétálni a fénybe.

Mert olyan jó érzés, ahogy a szemed hirtelen megvakul, és a külvilágot csupán hangok és rezgés alapján tudod érzékelni. Intenzívebben érzed… És ha csak látod, akkor totál átlagosnak véled, így a pillanatnyi vakság -ha pár percre is-, akkor is azt az érzést súgja, hogy új nap, új élmény.

***

- Két kávé, egy csokipuding sütivel, és egy Eperbomba! – rikkantok be a kiadó ablakon, ahol barátom, James dolgozik. Megbízható, de rettentõen komolytalan, ez a kettõ pedig annyira ütközik benne, hogy szinte sokszor inkább sokkolóan vicces, mint a helyzet megkívánja.

- Mr. Lover lover, Mr. Lover lover, girl, Mr. Lover lover… She call me Mr. Boombastic say me fantastic, touch me in me back… she say I'm Mr. Ro...mantic! – kezd el dudorászni, de már hallom is, ahogy a fagylaltgépet bekapcsolva tovalibben, és rögtön a süteményt kezdi el gyúrni.

- Lily drágám, az ötös asztalnál kellene még szalvéta, és azt se felejtsd el édesem, hogy… - fordul felém a fõnökasszony, majd a konyhába bepillantva suttogva bekiabál oda. - Peter! Veszed ki a kezed a paradicsomok közül! Az a vendégeknek van!

- Igen, megyek – kapok fel egy tálcát, és rápakolva közben a szomszédos négyes asztal rendelését, elindulok kifelé.

- De tüstént! – toppant egyet sürgetõen, mire még visszaugrok, és kikapom a kezébõl a szalvétákat tartalmazó csomagot.

- Futok!

***

- Viszlát, holnap találkozunk! – integetek záráskor, és az alkonyat színeiben fürdõ hatalmas házak árnyékában elindulok kutyusom felé.  Egy kis maradékot és még pár kockacukrot elcsentem a konyháról, de sosem szólnak rám, pedig mindenki tudja. Pár kockacukor senkinek nem fog megártani. Lazán bedobok a számba egyet, és azt ropogtatva indulok a sikátor felé.

Szinte már félig beesteledett, pedig nyáron ez nem megszokott. Felnézve az égre szürke és fekete esõfelhõket pillantok meg, elõre örül a szívem, hogy felfrissíti ezt a mocskos, büdös várost. Imádom az esõ, a pára illatát, annyira üdítõ és friss…

Pár utcányira van a sikátor munkahelyemtõl, így gyalog teszem meg az utat, ráérõsen nézelõdve, táskám pedig a kezemben lóbálom. Páran rám köszönnek, én pedig mosolyogva fogadom köszöntésüket, de végülis épségben megérkezem a célomhoz. Az apró sikátor -ami tulajdonképpen egy hosszabbra sikerült zsákutca-, üresen kong. Hektor miatt a hajléktalanok nem igazán szeretnek még a közelben sem lófrálni, bár ez érthetõ.

A jobb oldali sorház legfelsõ emelete elég lepukkant, régebben bûnözõk laktak ott, de az egyik razzia során megszûnt búvóhelyük. Most tudtommal nem lakik ott senki, bár ki tudja, valaki felmerészkedhetett…

- Megjöttem! – kiáltok be, mire az egyik kuka mögül mélyrõl jövõ morgás csap fel. – Na, csak én! Egyedüüül…

- Rendben, de olyan furcsa az illatod – kerül elõ Hektor a kis vackából, és kedélyesen elém cammog, hogy megsimogathassam a fejét. Hiába rendelkezik magasabb intelligenciával, mint társai, elvárja, hogy megvakarjam a hasát, vagy simogassam meg. Szerinte ennyi akkor is kijár neki, ha két lábon járna.

Megszimatolja a zacskót, és csóválni kezdi a farkát.

- Mit hoztál? Hm? – szaglászik izgatottan, orra szinte már belesüpped a nejlonzacskó oldalába. Elhúzom tõle nevetve, mire rögtön beindul. Ilyenkor olyan vicces. - Mrrr… Érzem, hogy hús…

- Persze, a kutyáknak nem zöldség való… - látom, hogy ez sem szegi kedvét, így ezért megtréfálom. - …meg csokoládé, és sütemény, fõleg nem kockacukor…

- Cukrot is hoztál?! – nyalja meg a pofáját, és hatalmas mancsát rárakja a lábamra. Felnyögök, mire szinte vihogni kezd. – Kérem! Kérem!

- Jól van, jól van, de legalább hadd üljek le, jó? – simogatom meg buksiját, mire fejét belenyomja a tenyerembe, és mély, boldog morgást hallat. Leülök az egyik kis sámlira, amit elrejtettünk az egyik méretesebb kartondoboz mögé. Kipakolom neki az ételt, mire rám néz, én pedig intek, hogy csak tessék.

Szinte porszívóként felszippantja az összeset, pár perc múlva már fényesre nyalta tányérját, amit mindig a táskámban hordok. Hálásan hozzám dörgölõzik, és a lábamnak dõlve nyújtja a fejét. Odarakom a kezem, mire megnyalja, és mosolyogva megsimogatom a fejét.

- Mi a helyzet errefelé?

- Semmi különös, a szokásos – vakkantja, gyönyörû borostyán szemei fölött a két krém színû pötty megemelkedik. Felemelem a szemöldököm, de végül átsiklok a dolog felett. Füllent, észre veszem ennyi idõ után, mikor mond igazat, és mikor nem.

- Hogy megy a munka?

- Egész jól, bár ma betért hozzánk egy csapat arab pasas, képzelheted… De végül megértették a törököt, így felfogtam, mit rendelnek… - sandán mered rám, mire elnevetem magam. - Tíz perc küzdés után.

- Bahh, jellemzõ.

Váratlanul azonban, ahogy kiejtettem az „arab” szót, fentrõl morgást hallok meg, igen erõset. Felkapom a fejem, és felnézek a házra, ami a négy emeletével nem egy felhõkarcoló, de nem látok fent. A tetõtérbõl jött.

- Van itt másik kutya? – meredek felfelé, elemezve a hangot, ami csak pár pillanatig tartott. Nem volt olyan kutyás kutyás, vagyis… Nem tudom… Furcsa volt, és különös, nem olyan jellemzõen kutya hang. De mégis…

Tessék, a világ leghatározottabb nõjét hallhattuk.

- Nem tudok róla.

- Persze, mert tõled mindenki elszalad. De ez más… Nem nagyon értem, mit morgott – pislogok felfelé, és egy pillanatra egy nagyon zöld szempárt pillantok meg, de rögtön el is tûnik elõlem.

- Nem is kell, felesleges… Lehet, hogy felszökött, vagy valami… Felõlem, ameddig fent van – annyira emberien mondta, hogy szinte már a vállrándítás hiányzott belõle. Felállok, és a bejárathoz lépek, ahol a kitört ajtó évek óta félredöntve áll.

Vad morgás, és a nadrágomat megragadva Hektor visszafelé rángat.

- Nem szabad felmenned! – dörmögi a nadrágommal a szájában, én pedig a lépcsõ irányába nézelõdök, hátha meglátok valamit, de még egy árnyékot sem.

- Miért? – érdeklõdöm kíváncsian.

- Mert nem!

- Hát jó, legyen… - sóhajtok fel, és ezzel annyiban is maradt az emelet morgós rejtélye.

Egy idõre.

***

Napokig visszajártam Hektorhoz, de a harmadik alkalommal már dupla adag ételt csentem el a konyháról, és egy konyharuhába csomagolva a lépcsõ aljába helyeztem a kis tálat. Ember vagy állat, tök mindegy, de ne éhezzen, fõleg ne nézze, ahogy Hektor eszik.

De meglepõ módon a koszt elsõ nap ott maradt, érintetlenül, majd utána mindig elfogyott. Az az izé ott fent jó étvágyú, rájöttem, hogy többet kell vinnem, így hát már otthonról is lopkodtam a kenyeret és a többit.

Mikor kicsit hûvösebbre járt az idõ, akkor kivittem egy kisebb plédet Hektornak, a nagyobbikat pedig letettem a lépcsõhöz, s rá az ételt. Az a fura valami ezt is elfogadta. A kutyusom mindig elmondja, hogy rendkívül hálás már csak azért is, mert én hordom neki a kosztot, de rendellenesnek találja, hogy egy általam sosem látott élõlénynek is hordok.

Csupán elmosolyodtam, és reméltem, hogy legalább ezzel közelebb jutok a megoldáshoz. Mert nagyon gyanús, hogy egy ember van ott fent, rendes állat nem eszik ilyen sokat. Bár, ha nagyon elrugaszkodik a fantáziám, akkor az is meglehet, hogy valami természetfeletti lényt etetek, aki késõbb felzabálhatja az agyamat, vagy esetleg a belsõségeimet.

Most miért?

Nekem is van különleges képességem, másnak miért ne lehetne? Például alakváltoztatás, vérfarkas, vámpír, stb… A vérfarkast még talán-talán elfogadható indoknak gondolom az ügyben, de azok agresszívak és rögtön támadnak, ha a területükre lép valaki. Tehát Hektort már rég megölte volna, az elsõ nap, ahogy ideért, s azonnal engem is, ahogyan betettem ide a lábam.

De nem, ez nem mozdul, csak figyel. Egyre többször érzem, hogy néz, amikor beteszem a lábam ide. Mikor Hektor bundáját fésültem, akkor is szinte lyukat égetett a tarkómba a pillantás. A kutya elégedett, mormogó hangot adott ki, s mikor a kockacukrot ropogtatta, az a valami odafent megmoccant. Végül letettem neki is két cukrot az étele mellé.

Felmerjek menni?

Akárhányszor megpróbáltam, Hektor vadul vicsorogva üldözött el onnan, én pedig mindig ráhagytam. Elõbb-utóbb az a valami magától lejön.

Sokszor az az érzésem, hogy Õ is ugyanúgy vár sokszor, mint Hektor. Ha nem is annyi lelkesedéssel és szeretettel, de már valamennyire megszokta a jelenlétem, és engem.